A Hon, 1871. december (9. évfolyam, 277-301. szám)

1871-12-01 / 277. szám

Melléklet a „HON" 277 lk számához,­ ben egyéni felfogástól függ. Általános szabály­elvvel e kérdéseket eldönteni nem lehet, hanem azokat csak az egyes concret eseteknek megbí­­rálásánál lehet megoldani; azért azokra nézve, miket a t. előadó az általunk indítványba ho­zott, törléseknek egyes tételeire nézve elmondani méltóztatott, abstract fejtegetések helyett sokkal czélszerűbb lesz — úgy vélem — nézeteimnek előterjesztését a maga helyére, t. i. az egyes mi­nister költségvetések illető tételeinek tárgyalá­sára elhalasztani. (Egy hang jobbfelöl: Helyes). Habár ez nagyon helyes is (Derültség), mind­azon­által nem tehetem, hogy a t. ház ügyeimet egy rövid időre még igénybe ne vegyem, mert nem lehet észrevételt nem tennem a pénzügyi bizottság általános jelentésének két pontjára, mely két pontot a t. előadó úr is ezen alkalom­mal különösen hangsúlyozta. Az egyik észrevételem a vasúti kamatbiztosí­­tás fejében fizetendő 9 millió­ért, a másik a ka­matozó kincstári utalványokra vonatkozik. A pénzügyi bizottság és az előadó úr is azt mond­ják, hogy a vasúti kamatbiztosítás nem impro­­ductív kiadás s itt nem értékfogyasztás, nem egyéb, mint egyszerű előleg, mely annak idejé­ben az államnak kamatostól vissza fog térít­tetni. Inproductív kiadásnak magam sem tartom a vasúti kamatbiztosítékot, mert elismerem, hogy az csakugyan egy része azon árnak, melyet az ország ,az engedélyezett vasutak élvezetéért, használatáért űzet. Nem ellenezném soha, nem is elleneztem tehát ezen kiadás teljesítését, mert az elkerülhetlenül szükséges, annyival is inkább, mivel azt az egyes társulatokkal kötött szerző­dések szentsége is biztosítja. De épen azért, mi­vel ily nagy összegeknek azetése elkerülhetlen, mivel ezek már eddig is nagy mérvben terhelik az államháztartást és még számos éveken ke­resztül nagy mérvben terhelni fogják, tartom szükségesnek, hogy óvatosak legyünk más oly kiadások megszavazásában, a­melyek nem any­­nyira mellőzhetlenek, nehogy az utóbbiaknak netalán elhalasztható fedezésével utoljára any­­nyira kimerítsük az állam pénzügyét, hogy azokra ne legyen pénzünk, a­mik elkerülhetlenek, ha­laszthatatlanok. (Helyeslés balról.) Azon állítását azonban a pénzügyi bizottság­nak, hogy a vasúti kamatbiztosítás értékfogyasz­tással nem jár, részemről alá nem írom (Helyes­lés balról) ezt állítani annyit tesz, mint azt állí­tani, hogy az ki 8 % kamatra meghatározott bi­zonyos fizetési határidőre szigorú kötelezvény mellett kölcsönt vesz fel, nem fogyasztja értékét ha ezen kölcsön vett pénzt másnak oly feltétel alatt adja át,hogy az akkor fizesse,mikor fizethet, és 8 helyett csak 4% kamatot adjon. (Helyeslés balfelől.) Mennyire mehet e veszteség ez után, kitetszik onnét is, hogy ha feltesszük azt, hogy még tíz évig fizetünk vasúti kamatbiztosítást p. o. tíz millió forintot, mi nem lehetetlen és ez öszeget évenkint úgy mint eddig 7 % kamatra felvett kölcsönből fedezzük, akkor, a­mit az ál­lam a 7. és 4% kamat-különbözet mellett veszt, a húsz millió frtot meg fogja közelíteni. (Helyes­lés balról.) A kincstári kamat­utalványokat a pénzügyi bizottság és a­z. előadó úr, úgy látszik, az állam terhére felvett valóságos adóságnak nem is te­kintik, hanem azon véleményben vannak, hogy ezen kincstári kamatozó utalványok csak azon adóhátralékokat képviselik, melyek törzs­va­gyont nem képeznek, és ha annak idején befoly­tak volna, ugyanazon czélokra használtattak, vagy használtahattak volna fel, a­melyekre most is felhasználtatnak. Tökéletesen igaza lenne a­z. előadó úrnak, ha a ministérium teljesítené a törvényt, mely által a kincstári kamatozó utalványok kibocsátására felhatalmaztatott; e törvény így szól: „Felha­­talmaztatik a pénzügyi miniszter,hogy az állam­nak a díjak, bélyegek és illetékek hátralékai­ból származó s nagyobbrészt jelzálogilag is biz­tosított követelései alapján a fedezendő összeg erejéig a szükséghez képest időről időre kincs­tári kamatozó utalványokat adhasson ki, me­lyek azon arányban lesznek beváltandók, mely­ben az érintett biztosított követelések az állam­­pénztárba befolynak“— ha mondom, a t. minis­térium ezen törvény folytán azon bevétele­ket, melyek a díjak, bélyegek s illetékek hátra­lékaiból évenként befolynak, azon arányban, melyben be­folynak, az állam pénztárába a kincs­tári kamatozó utalványok visszaváltására f eként a kincstári kamatozó utalványok alapján felvett adósságnak törlesztésére fordítaná,akkor állana az,mit az­ előadó úr mondott,hogy t. i. a kincstári kamatozó utalványok alapján csak azon adóhátra­lékok költetnek el, melyek ha annak idején be­folytak volna, hasonló czélokra lettek volna szintén fordítandók; de a ministérium kiadja most is, s kiadni szándékozik jövőre is mind­azon összeget, melyet a kincstári kamatozó utal­ványokért bevett, s mindazon összegeket is, me­lyek a díjak, bélyegek és illetékek adóhátralé­kaiból pénztárába befolynak, s ezt azon körül­mény bizonyítja, hogy a költségvetésben semmi összeg nem volt még fedezetül felvéve ezen adó­hátralékokból a kincstári kamatozó utalványok visszaváltására, sőt ezen kincstári kamatozó utalványok most mintegy 7 millió friot tévén a pénzügyi bizottság javaslata szerint a jövő év­ben 11 millióval szaporíttatni fognak a­nélkül, hogy ezen kincstári kamatozó utalványok visss­­szaváltására az illető adóhátralékokb­ól bármely összeg a költségvetésbe fedezettet fölvétetnék; az pedig csak kétségtelen, hogy ha én elköltöm azon pénzt, melyet kölcsön vettem, és elköltöm azon jövedelmet is, melyet azon kölcsönnek visszafizetésére rendeltem, az én adósságom nem fogy, hanem valóságosan szaporodik. (I­gaz! ügy van! balfelöl.) A kincstári kamatozó utalványok képében pe­dig a legterhesebb neme a függő adósságnak szaporodik, mert ezen kincstári kamatozó utal­ványoknak rövid lejáratuk van,mintha váltóknak és bármikor, meglehet éppen a legnehezebb a kö­rülmények közt, tömegesen praesentáltathatnak kifizetés végett az állampénztárnál. (I­g­az ! U g,y van! bab­elöl.) Most még a t. ház engedelmével csak néhány szót kívánok szólani a t. barátom Szontagh Pál­lal együtt beadott külön­véleménynek czéljáral. (Halljuk!) Nem czélja ezen különvéleménynek reelimi­nálni a ministérium ellen. A ministériumnak jó szándékát az ország háztartásának kezelésében kétségbe nem vonjuk, de nem hagyhatjuk figyel­men kívül azon franczia közmondást sem, mely szerint még a pokolba vezető út is csupa jószán­dékkal van kikövezve, és nem fogja kétségbe vonni senki, hogy a legjobb szándékkal is lehet hibás pénzügyi politikát követni. (Igaz ! Úgy van! balfelöl.) Távol van tőlünk vélni azt, hogy azokkal, mik különvéleményünkben foglaltatnak, ki van merítve már mindaz, mit pénzügyünk jelen állásáról, annak okairól és javítása módjá­ról mondani lehet; a ház bölcseségével szemben több lenne a vakmerőségnél, ha így vélekednénk. Bevalljuk továbbá azt is, hogy habár nem osz­tozhatunk a pénzügyi bizottságnak pénzügyünk kedvező állapotáról kijelentett azon véleményé­ben, melynek úgy az általános jelentésben, mint az egyes költségvetésekben több tételre nézve adott szavazatával kifejezést, mi pénzügyünk jelen állapotát komolynak, igen komolynak, de ez idő szerint még kétségbe­ejtőnek nem tartjuk, és épen azért nem annyira azon néhány törlésért, melyet javaslunk, hanem azért szólaltunk fel leginkább, hogy a törvényhozás idejében figyel­meztetvén a fenyegető veszélyre, most még mi­kor ideje van, a képen intézkedjék, hogy a baj, mely most még orvosolható, orvosolhatatlanná, a most még csak igen komoly pénzügyi helyzet időjártával kétségbeejtővé ne váljék. (Helyeslés.) Mint mondom, nem annyira azon egyes törlé­sek, melyeket külön véleményünkben indítvány­ba hoztunk, s a­melyekre az előadó úr különösen reflectálni méltóztatott, teszik főczélját külön­véleményünk beadásának.­­ Mi ragaszkodunk ugyan továbbá is különvéleményünkben a rész­letekre nézve kifejtett nézeteinkhez, és ezen né­zeteinket annak idejében s a maga helyén támo­gatni is fogjuk, de főczélja különvéleményünk­nek az, hogy a t. ház a költségvetés tárgyalásá­nak megkezdése előtt hazánk pénzügyi állapo­tának valódi állásáról kellőképen felvilágosítva legyen. A t. ház határozni fog bölcs belátása szerint, de akár helyesli nézetünket, akár nem, mi kü­lönvéleményünk beadásával azon czért elértük, hogy a t. ház, bármit határozzon, a létező tény­állásnak teljes ismeretével öntudatosan fog ha­tározni, és mi teljesítettük azon kötelességünket, melyet, mint a pénzügyi bizottság tagjai, saját meggyőződésünknek és a t. háznak tartot­tunk. (Éljenzés). Egyébiránt az egyes költségvetések tárgyalá­sánál észrevételeink előadását föntartván, a be­nyújtott költségvetést részletes tárgyalás alap­jául elfogadom. (Hosszas, zajos éljenzés bal felől.). Serkapoly Károly csak megszorítással fo­gadja el a különvélemény felfogását, így nem fogadja el azon tételt, hogy mindaz hiány, a­mi­vel az év valóságos kiadásai ugyanazon év va­lóságos jövedelmeit felülmúlják. Ez téves, mert az év kiadásaival az év bevételei, jövedelmeivel pedig költségei állanak szemközt. Ezen nem egyszer zavart okozó tévedés az egész külön­vé­leményen átvonul. Ezután Ghiczy beszédére vonatkozólag fejte­geti a rendes és rendkívüli tételek természetét és ezek közti különbséget. G­h­i­c­z­y K. kiszámította, hogy az adó és bér­hátralékból mennyit költöttünk el, erre azt jegyzi meg, hogy Ghiczy nem mondotta, hogy hány millió száz a honvéd egyenruhát s fegyvert vá­sároltunk rajta. Megvan az azért most is, előbb activ követelés volt mint adóhátralék, most nem ugyan gyümölcsöző, de mégis befektetés, mint honvédfelszerelés. Az államvagyon egy csöp­pet sem romlott vele. Mert ha jobb szerettük volna az adó és bérhátralékot mint kin levő aktív követelést, akkor kün hagytuk volna azt. Szaló jobban szereti a honvédfelszerelést. A földtehermentesítési tartozásra vonatkozó­lag megjegyzi, hogy azt a kormány nem azért csinálta, mert akarta, hanem mivel kénytelen volt. Ghyczy hangsúlyozta, hogy mily teher a vasúti kölcsön, de — úgymond szóló — azt nem, hogy mink van most és mink lesz jövőben. Ha dr. Sina egy esztendőben, mikor legtöbb birtokát szerezte, megcsinálta a mérleget, sok­kal roszabbul állt az, mint a másik esztendő­ben, mikor csak gyűjtötte rá a pénzt, de hogy azért az az esztendő még­sem volt neki roszabb, azt megmutatta a következés. A pénzügyminiszer ezután áttér a különvéle­ményhez mellékelt táblás kimutatásokkal szem­ben a zárszámadási eredmények ismertetésére és pedig eltérőleg úgy a különvéleménytől mint a p. v. bizottságtól, csupán azon bevételekre és ki­adásokra szorítkozva, a melyek nem eredtek sem kölcsönből, sem a kamatbiztosítási alapba helyezett ingó államvagyon eladásából, s fordit­­tattak oly vasúti, csatornázási stb. építkezésekre a melyek az egész tvhozás egyetértésével csakis kölcsönből s a meglevő készletből szándékoltat­ok építettni. A miniszer e kimutatások eredményeként azt állítja föl,hogy nettó bevételeink az eddigi tapasz­talások szerint évről évre vagy 6—7 millióra nö­vekednek, miből azon következtetést vonta, hogy ha — mi nagyon kívánatos — kiadásaink növe­lésénél ezen határon alul maradunk, úgy pénz­ügyi helyzetünk nem romlik, de javul. Hogy e javulás az ellenkező látszat daczára némileg már­is beállott, ezt a p. v. bizottság egészen helyes számítása és azon körülmény mutatja, hogy bel­­kormányzati szükségeink fedezésére ma már összes tiszta bevételeinknek 35%/t fordíthatjuk, míg kezdetben annak csak 27%-át fordíthattuk, oly fejlődés, mely alig valami különbözettel meg­felel annak, a­mit Ausztriában tapasztalunk. Mindezekből végkövetkeztetésül azt vonja ki, hogy, mert még mindig van az előirányzatban deficitünk, nagy okunk van a takarékosságra, a mi gazdálkodás, de semmi okunk nincs a fu­­karkodásra, a mi a gazdálkodásnak épen ellen­kezője. — Holnap folytattatik a tárgyalás. Ülés vége 3 órakor, reform-törekvések, sem, csekély módosításokat leszámítva, 1848. Érsekek, püspökök, zászlóurak, főispánok és született mágnások gyülekezete az­ ma is, mint volt II. Mátyás korában. S ha van némi komolyabb különbség azon főrendiház között, melyet az 1608 . kor. utáni 1. telk elrendel vala s azon főrendiház között, mely 1871-ben lohadozó éltét a „Muzeum­“ban tengeti, úgy e komolyabb kü­lönbség bizonyára nem abban áll, miszerént ma már a pálosok megszűnt szerzetének főnöke s a független prépostok nem tagjai avagy hogy Horvátország is e főrendiházba immár két köve­tet küldeni jogosítva van, hanem legfölebb abban, hogy az 1848-ki törvények értelmében helyesebben szellemében nem fordulhat elő ma már azon eset, mely vajmi gyakran fordult elő 1848 előtt, hogy t. i. mindkét „tábla“ bizonyos fontosabb ügyekben közös ülésbe olvadjanak. Ennyiben tehát 1848-diki tubozásunk kimon­dotta a két kamrarendszert, sőt hogy az eddigi főrendi táblát némely nyugati állam mintájára avassa „első kamrává.“ 1848-diki tubozásunk még azon tüzetes joggal is fölruházta miszerint a képviselőház által bevádolandott, feleletre vo­nandó felelős miniszterek fölött itélőszéket ül­hessen. Vájjon van e szükség hazánkban egyáltalán ily belső kamrára ?“ Vájjon nem lenne-e oksze­rűbb államtörvényszékre és nem politikai testü­letre ruházni rá a feleletre vonandott miniszte­rek fölött a bírói illetékességet? Ezek oly kér­dések, melyekre csak később, bizonyos oktani előzmények kifejtése után fogunk megfelelhet­ni; maradjunk egyelőre annak bonczolgatásánál mily alkatelemekből áll ma hazánkban az első kamra, a főrendi ház. Miként említem, főrendi házunk, csekély kü­lönbséggel ma is ugyanazon alkatelemekből áll, mint azt az 1608. kor. utáni 1. t. czikk meg­szabta volt. Az 1869-diki ápr. 20-dikára egybehivott or­szággyűlésre megjelentek létszáma 6 érseket, 17 megyés püspököt, 4 választott, 3 czimzetes püs­pököt, 1 főapátot, 1 prépostot, 1­8 zászlós urat, 4 örökös főispánt, 43 főispánt mutat a jászku nők főkapitányán, és a szászok ispánján kívül; — ezeken kívül ott találunk benne 119 grófot (köztök 2 „herczeget“ és 3 „őrgrófot“), 44 bá­rót, 2 horvátországi nemzeti képviselőt és 1 er­délyi kir. hivatalost. Csak egy pillantást kell vetnünk e létszámra, hogy belássuk,miszerint a mi „főrendiházunkhoz“ nincs hasonló felsőház Európában. Legközelebb áll ugyan hozzá a „lordok háza“ Angliában. Ámde Angliában nem ülnek közigazgatási kö­zegek a lordok házában, miként ülnek a mi fő­rendi házunkban a főispánok. Angliában az örö­kös peerek megannyi (többnyire dúsgazdag) csa­ládok fejei; nálunk a főrendi ház tagjai nem ki­zárólag a főnemes családok fejei, hanem minden egyes férfi tagja, minden egyes grófi (herczegi) és bárói családnak, ki igényét a tagságra a fő­rendi ház házszabályainak értelmében bírja egy kis folyamodással érvényesíteni. Igaz, vannak a „lordokházában az örökös peereken kívül még péerek, többnyire a herczegek, őrgrófok, grófok legidősb fiai, — kik királyi meghívás czim­én — by writ offsummons — nyerik székeiket, s van­nak még ezeken kívül korlátlan számmal tagok, kiket a korona „ad consulendum et defenden­­dum regem“ — „by patent“ emel peerekké, ámde amazok már az által, hogy legidősb fiuk, túlnyomó nagy mérvben örökösei egyúttal a csa­ládfő összes vagyonának, s mint ilyenek, bízvást tekinthetők bizonyos nagyobb mérvű anyagi függetlenség letéteményeseinek ; emezeket pe­dig a koronának saját érdekében áll, hogy a nemzet értelmiségének, vagy legalább legművel­tebb gazdagainak sorából válassza. Ha Angliában is lehetett tagja a felsőháznak egy Buckingham herczeg, ki tivornya teljes éle­tét utoljára mint koldus valamely londoni park­ban egy padon lehelte ki, úgy Angliában ez eset mégis páratlan. Magyarországon nem egy eset van rá, hogy a főrendi ház tagjai közt vol­tak olyanok is, kik alamizsnán tengődtek vala egy naptól a másikig, s a­mi a fő, Angliában a lordok házának többsége kiváló helyet foglal el éppen úgy a „felső tízezer“ „Upper teuthousand“ plutokratikus rétegében, mint a nemzeti közművelődés barátai, és a nem­zeti történelem szereplő bajnokai sorában: ná­lunk a főrendi ház kir. meghívó levélre jogosí­tott tagjainak többsége épen nem számítható a magyar társadalom plutokratikus rétegéhez, ma­gyarul nem is igen olvas, sőt nem is igen beszél, és családjának múltja mindenütt szerepel in­kább, csak nem nemzeti­ történelmün­k alakjai között. A mi felsőházunk úgy szerepel mint a magyar nemzeti conservativismus rendi letéteményese, — a nélkül, hogy számba vehető rész jutna ki neki n­emzeti közmű­velődésünk életerejéből, — a nélkül, hogy vagyon tekintetében csak azon állást is elfoglalná, melyet elfoglalt 1608. előtt, midőn régi királyi meghívó levelek tanúsága szerint nagy birtokosok, még ha nem voltak is grófok (herczegek), bárók, az országgyűlésre személyesen (tehát a főrendi táblához) meghi­vattak , é­s a nélkül, hogy teljesen megfelelne magának azon aristokratikus jogczimnek, mely­­nek még létét mindig köszöni. Valóban azok, kik közelebbről ismerik közjo­gunk történelmi fejlődését,még csak ez utóbbit sem igen fogják róla elmondhatni. A magyar közjog, mely nem ismer vala különbséget nemes és ne­mes közt a nemzeti államélet századaiban, csak mint idegen elemet vette föl magába hosszasabb Usus, helyesebben abusus folytán, esetről esetre a grófi és bárói czimeket; nem a nemzet beléle­­téből, nem szervesen fejlett ki a rangkülönbség czimes és czimnélküli előbbkelő nemességünk közt, hanem csak azon párttaktika folytán, mely függetlenségi harczainkban jutalmazni akará a Bécshez szóló családainkat, vagy magához édes­getni azokat, kik a Zápolyák, Tökölyiek, Bocs­­kaiak, Bethlenek, Rákóczyak táborában,­­ igy vele, s az udvari politikával szemben állottak. E szempontból némi joggal mondjuk tehát, hogy főrendiházunk már csak azért sem felel meg teljesen aristokratikus jogczimének, mert az 1608. kor. utáni 1. törvényczikk értelmében kizárja kebeléből azon nagybirtokos régi nemes magyar családokat, melyek grófi, bárói czimet a bécsi udvartól nem nyertek ugyan, de a melyek 1608. előtt országgyűléseinkre személyesen, (tehát a főrendi táblához) szoktak meghivatni. Még kevésbé felel meg azonban főrendihá­zunk az arisztokratikus jogczimnek azóta, hogy az unió létrejött Erdélylyel. Az 1848-ki törvény­­hozás kimondotta ugyan, miszerint leszámítva a kir. kormányszék tagjait, a királyi tábla bi­­ráit és a katonai egyéneket, az 1846-ki erdélyi kir. hivatalosak üléssel és szavazattal fognak bírni az első országgyűlésen; ámde e törvény rendelete ideiglenes intézkedést tartalmazott csupán, nem hathatott ki a főrendiház jelen szervezetére, s így főrendiházunk arisztokratikus szempontból mai napig is azon megbocsáthatlan anomáliát mutatja, miszerint tagjainak sorában ott ülnek vagy legalább ott ülhetnek egész se­reggel az indigenok, kik magyarul nem is be­szélnek, s kik bárói,grófi czimeiket oly szolgála­tokért kapták,melyeket egyik vagy másik nagy­­atyjok vagy nagybátyjok valamely külföldi ud­varnak tőn vala, de nem ülhetnek ott főrendi­házunk tagjainak sorában, ha csak Magyaror­szágon is nem bírnak egyúttal. Erdély főurai, jóllehet úgy nemzeti történelmünkben, mint nem­zeti közművelődésünkben aránylag nekik sok­kal nagyobb rész jutott,mint Királyhágón­ inneni rangtársaiknak, s jóllehet némelyik közülök fe­je­d­e­l­m­i nevet visel.Főrendiházunk tehát sem közművelődési, sem plutokratikus, sem arisztok­ratikus szempontból nem felel meg azon igé­nyeknek, melyeket valaki tőle, tekintve szer­vezetének alapvonásainál fogva, első pillanatra várhatna. Csodálkozzunk-e azután, ha maguk főrendi­házunk műveltebb tagjai sürgetik annak re­formját? De ha már maguk a conservativismus tájékozottabb hívei belátják, miszerint főrendi­­házunk jelen szervezetében tarthatatlan, meny­nyivel inkább kell h­ogy belássák azt a korszerű haladás barátai! Elég hangosan követeli is már e téren a re­formot az egész magyar értelmiség. — A kérdés csak az, minő legyen az a felsőház, melyet a ha­gyományosan ránk szállott „főrendiház“helyébe fogunk állítani? Legyen e az népképviseleti alapon szervezve, mint a norvég, belga, rumén felsőházak, avagy tartományi képviseleten nyugvók, mint Schweiz, Hollandia, Spanyolország, Svédország felsőhá­zai, — avagy kinevezettek, mint az olasz sena­­tus, — vagy tisztán rendi színezetű, mint a lor­dok háza Angliában, vagy a „Camara dos pares“ Portugáliában ? Avagy tán Dánia, a német államok, Cislas­­thania vegyes, azaz részint választási, részint kinevezési, részint rendi alapon nyugvó felsőhá­­zait utánozzuk ? Avagy tán ne is utánozzunk egyet se a kül­földi felsőházak közül, hanem tekintettel saját hazai viszonyainkra, vessük meg alapját a mi felsőházunknak ? Például, fektessük tán felsőházunkat is tisz­tán népképviseleti alapra, csakhogy tán ne te­gyük tagjainak számát nagyobbra 200-nál, s nagyobb kerületekben választassuk tán e felső­házi tagokat, — természetesen községenként szavazás mellett — mint a képviselőház tagjait, s kössük ki ezen fölül minősítvényi föltételül a választandóra nézve az egyetemi tanfolyamot ? Avagy fogadjuk el tán egysz­erüleg Kossuth eszméjét, és a törvényhatóságok megyék és sz. kir. városok — küldötteiből állítsunk egybe egy senatust? Avagy tán csak felében állítsuk egybe felső­­házunkat a köztörvényhatóságok küldötteiből, a másik felében pedig a következőkből: egy nyolczadrészben azon nagy birtokosokból, kiket a király a jelen főrendi táblának legalább is 10.000 forint évi jövedelemadót fizető tagjai­ból fogott hitbizományok átszállításával örökös perrek­ké ki­nevezni; másik nyolczadrészben tán oly értékhosszára kinevezett nagy birtokosokból, kik nem tagjai ugyan a jelen főrendi háznak, de a kiknek családja felsőház reformját megelőzőleg már legalább 50 évvel az országban ingatlant birt s a kik legalább is 20.000 forint jövedelmi adót fizetnek, a harmadik nyolczadrészben tán a kiszolgált magas birákból, volt miniszterekből, az egyetemek s az akadémia küldötteiből, végül a negyedik nyolczadrészben tán oly tagokból, kiket tetszése szerint minden megszorítás nélkül fogna értök hosszára a király kinevezni, a leg­nagyobb gyárurak, tőkepénzesek, nagykereske­dők sorából? Avagy tán inkább állítsunk oly felsőházat, melynek ne legyenek egyéb tagjai, mint azok, —számra vagy 100—kiket a király az ország 200 legnagyobb földadót fizető nagy birtokosából fo­ga éltükbosszára kinevezni, meg legfölebb az érsekek, megyés püspökök, superintendensek, a fő­rabbi, a zászlós urak, azok, kiket a király a tudomány és művészet nevezetességeiből, a gyár­ipar, tőke uraiból , éltek hosszára kinevez és mint örökös peerek az örökös főispánok ? Avagy oly felső házat állítsunk, melynek össze­sen legfölebb 120 tagja legyen, s melyben 60, a király által a megyék meghallgatásával az or­szág 120 legnagyobb földadót fizető nagy birto­kosa közül kinevezett, s hitbizományilag meg­­erősitett örökös peer a nyugalom biztos nagy elemét képviselhetné,— 24 városi küldött, 3—3 évre választva, a korral lépést tartani segíthet­ne, — 16 kiszolgált semmisítő, legfőbb itélőszé­­ki biró, másodfolyamaodványi törvényszéki elnök a jogtudományt,10 egyetemi,akadémiai küldött az általános emberi haladást és a nemzeti közműve­lődés legmagasabb érdekeit fedezhetné, — végül 10 gyáros, tőkepénzes, nagy kereskedő, az ipar­­i kereskedelmi kamrák által az ország 30 leg­nagyobb adófizető gyárosa, tőkepénzesei, nagy­­kereskedői sorából fölterjesztve, s a király által megerősítve a közgazdászai mozgató erőt tart­hatná a törvényhozás rendelkezésére ? Avagy tán előnyösbnek ismerve az egy kam­rarendszert a két kamrarendszernél, töröljük el egyszerűleg a főrendiházat, a­nélkül, hogy egy­­átalán felső házat állítanánk ? Mind oly kérdés, melyre nézetem szerint elfo­gulatlan gondolkodónak nem nehéz megadni a feleletet, elnökéül Beöthy Lajost; tagokul pedig: gr. Kege­levich Béla, Madas Károly, Beniczky Ödön, Fáy Béla, Földváry Albert urakat; kiegészítő tago­kat: Földváry Gábor, Nagy Ignácz és Blasko­­vics Sándor urakat. Az igazoló bizottság tagjaiul: Halász Boldizsár, Jankovics Miklós, Kiss Mik­lós, Ivánka Imre és Harkányi Frigyes urakat. A bizottmányi tagok választására nézve Ha­lász Boldizsár dec. 20-át ajánlja. A közgyűlés e napot elfogadta az egész megyében történendő választásokra nézve. Gullner Gyula javaslatba hozta az egyes vá­lasztó és alválasztó­­kerületek választó elnökeit s helyettes elnökeit s a közgyűlés a javaslatba hozott egyéneket elfogadta. Gr. Berchtold Richard írásbeli nyilat­kozatot nyújtott be a pest megyei bizottmányi tagságnak — mint egyik legtöbb adót fizető — elfogadása iránt. Úgyszinte Steiner Antal is egy terjedelmes nyilatkozatot küldött a közgyűlés elé, melyben elpanaszolja,hogy neve a legtöbb adót fizetők névsorából kimaradt, jóllehet, hogy ő mint ilyent bejelentette magát, s e sérelmének orvoslását kéri. Gullner Gyula felvilágosításul megemlíti, hogy e kimaradásnak oka nem a bizottmányban van, mely a névsort összeállította, hanem a postában, hol az illető Steiner Antalnak levele elveszett. A közgyűlés sajnálattal veszi tudomásul ille­tők nyilatkozatát, de a legtöbb adót fizetők név­sora végkép meg lévén állapítva, az illetőket ez alkalommal fel nem veheti e lajstromba. Dalmady Győző főjegyző felolvassa a belügy­­ministérium leiratát, melyben a szervezési mun­kálatnak az árva- és gyámhatósági ügyekre tesz észrevételeket. Az észrevételek köztl egy fontos módosítást ajánl a minister úr. A megye fel­ügyelete alatt álló alapítványokra nézve nem találja helyesnek, hogy azok az árvaszék hatósága alá helyeztettek, mert azok egészen más természetűek. Dalmady előadja, hogy két ilyen alapítvány van, a Marczibányi 36 ezer írtés és a Majthényi-féle, mely még nincs kellően rendbe hozva. Ezen alapítványok czélszerűség és gondosabb kezelés végett 1867-ben az árva­­szék alá helyeztettek, 8 felszólaló is helyesnek tartva a ministérium e felszólalását, indítvá­nyozza, hogy e két alapítvány a megye közvet­len hatósága alá visszahelyeztessék. A közgyű­lés ezen módosítást elfogadta, a többi észrevételt elvetette és az eredetihez ragaszkodik. Az igazságügyminisz­er leirata Illés Károly megy­ei tiszti alügyésznek a szolnoki királyi törvényszék mellé ügyészszé lett kineveztetéséről tudomásul vétetett. A czeglédi megyei épület tárgyában kiküldött küldöttség előterjesztette jelentését, melyben az épületet szakértők 8245 főra becsülték és a város ajánlata folytán iskolai helyiségül átengedni hatá­rozták. Ennek fejében Czegléd városa a csendbiz­tosi lakot a megyének járásbirósági helyiségül kiépíteni és berendezni elhatározta és azon felül készpénzben 6000 frtot ajánlott évi 1000 frtos részletekben való törlesztéssel. A közgyűlés az alkut elfogadta. A királyi törvényszéki elnök használatára a főépületet és a börtönt fogják berendezni. A szerb­ tövis tárgyában kiküldött küldöttség 8 szakasz­ba foglalt szabályrendeletet készített, melyben kimondja, hogy a szerb tövis mindenütt kiirtandó. Az utakon, közlegelőkön levő tövis köz­költségen, illetőleg az érdekelt birtokosok költ­ségén árlejtés utján irtandó ki. A kiirtásra a fa­lu elöljárói tartoznak felügyelni, s ha ezt elha­nyagolnák 5— 25 frtnyi pénzbírsággal bűntet­teinek, és ha ismételt hanyagságon kapatnak,el­vesztik hivatalukat. E szabályrendelet ki fog adatni ügyészi véleményre, s azután a minisz­tériumhoz fog felterjesztetni. Illés vége 1 órakor. A felsőház. (Schwarcz Gyulának „ Államintézményeink“ czimű művének sajtó alatt levő III. füzetéből.) II. Láttuk, miként vagyon szervezve a felsőház a különböző külföldi államokban. Most tekintsük, mik a felsőház alkatelemei Magyarországon. A mi „főrendiházunk“ szerve­zete lényegében mai napság is az, a mivé azt az 1608 .kor. utáni 1. telik tévé. Nem bírtak rajta változtatni sem az 1797-iki Pestmegyei közgyűlés. — Nov. 30 dikán. Folytatás esti lapunkból. Gróf Zichy Ferraris Viktor főispán meg­nyílván a 10 perczig felfüggesztett ülést, javas­latba hozta az igazoló és bíráló bizottság tagjai­ul a következő egyéneket. Az igazoló bizottság Német lapok Andrásyról. A ma este érkezett német lapok, alig egy kivétellel, Andrásy köztudósítványával foglal­koznak. Főbb vonásaikban ismertetjük néhány lap idevonatkozó czikkét. A „Kölnischer Ztg.“ constatálván, hogy a kérdéses sürgöny megegyez azzal, a­mi neki Andrásy nézetei felöl Pestről íratott , így foly­tatja : „Andrásy szándékai teljesen békések. Nem akar, mint oly sok magyar, minden alkal­mat felhasználni, hogy boszút állhasson Vilá­gosért. A pontos­ kérdés elintéztetett s Európa nem mutatkozott hajlandónak a magyar kívánal­mak szerint egy kevéssé több mint formakérdés jogán erőszakos bábomba bocsátkozni Oroszor­szág ellen. Annál kevésbé akarhatnak a hatal­mak minden provocatió nélkül kikötni Oroszor­szággal. Andrásy gróf tudja ezt, s az orosz követtel szemben a legbékésebben nyilatkozott. Hogy nyilatkozásai nem találkoztak hitetlenséggel, arról tanúskodik az orosz hivatalosok nyugo­d hangja, jóllehet az is könnyen érthető, hogy Oroszországban egy magyarnak kineveztetése külügy­ministerré,eleintén bizalmatlanságot kel­tett. Igaz a­z, hogy a­mit egy bécsi lap ír, hogy Austriának mindig ellen kellene állnia Oroszor­szág Konstantinápoly elfoglalására irányzott törekvéseinek. De mi által lenne ,bebizonyítható, vagy csak valószínűvé tehető, hogy a békesze­rető II. Sándor czár, vagy kanczellárja Gort­­schakow azon politikát újra­­kezdené, mely I-s. Miklóst romlására vitte. Remélnünk lehet, hogy a keleti kérdés egyhamar nem fogja megzavar­ni nyugalmunkat, különösen, ha Törökország komolyan veszi a reformokat, s gondoskodik pénzügyének megtakarítások által való rendbe­­szedéséről.“ A „W­anderer“ is átalánosságban csak helyeselheti Andrássy beköszöntőjét, s kiemel­vén, hogy a békére nézve kedvező nyilatkozatot alig lehet, a­ki kárhoztatná, azon passusaira helyez súlyt a köztudósítványnak, melyek a kül­politikával szemben, a belfejlődésre fektetnek fontosságot. „Ma — így ír e lap — valóban min­den állam szövetségese önmaga s nem nemzet­közi szövetségek fognak a veszély órájában meg­védeni, de az állam tulajdon ereje, polgárainak akarata. Ezt pedig a belbéke által érhetni el.“ A „Tagespresse“ vezérczikke csak részletezi Andrássy köztudósítványát, s annak minden pontjára nézve föltétlen helyeslését feje­­zi ki, s czikkét így végzi be: „Új külügyminisz­terünk első föllépése e szerint határozottan szó­

Next