A Hon, 1871. december (9. évfolyam, 277-301. szám)
1871-12-01 / 277. szám
Melléklet a „HON" 277 lk számához, ben egyéni felfogástól függ. Általános szabályelvvel e kérdéseket eldönteni nem lehet, hanem azokat csak az egyes concret eseteknek megbírálásánál lehet megoldani; azért azokra nézve, miket a t. előadó az általunk indítványba hozott, törléseknek egyes tételeire nézve elmondani méltóztatott, abstract fejtegetések helyett sokkal czélszerűbb lesz — úgy vélem — nézeteimnek előterjesztését a maga helyére, t. i. az egyes minister költségvetések illető tételeinek tárgyalására elhalasztani. (Egy hang jobbfelöl: Helyes). Habár ez nagyon helyes is (Derültség), mindazonáltal nem tehetem, hogy a t. ház ügyeimet egy rövid időre még igénybe ne vegyem, mert nem lehet észrevételt nem tennem a pénzügyi bizottság általános jelentésének két pontjára, mely két pontot a t. előadó úr is ezen alkalommal különösen hangsúlyozta. Az egyik észrevételem a vasúti kamatbiztosítás fejében fizetendő 9 millióért, a másik a kamatozó kincstári utalványokra vonatkozik. A pénzügyi bizottság és az előadó úr is azt mondják, hogy a vasúti kamatbiztosítás nem improductív kiadás s itt nem értékfogyasztás, nem egyéb, mint egyszerű előleg, mely annak idejében az államnak kamatostól vissza fog téríttetni. Inproductív kiadásnak magam sem tartom a vasúti kamatbiztosítékot, mert elismerem, hogy az csakugyan egy része azon árnak, melyet az ország ,az engedélyezett vasutak élvezetéért, használatáért űzet. Nem ellenezném soha, nem is elleneztem tehát ezen kiadás teljesítését, mert az elkerülhetlenül szükséges, annyival is inkább, mivel azt az egyes társulatokkal kötött szerződések szentsége is biztosítja. De épen azért, mivel ily nagy összegeknek azetése elkerülhetlen, mivel ezek már eddig is nagy mérvben terhelik az államháztartást és még számos éveken keresztül nagy mérvben terhelni fogják, tartom szükségesnek, hogy óvatosak legyünk más oly kiadások megszavazásában, amelyek nem anynyira mellőzhetlenek, nehogy az utóbbiaknak netalán elhalasztható fedezésével utoljára anynyira kimerítsük az állam pénzügyét, hogy azokra ne legyen pénzünk, amik elkerülhetlenek, halaszthatatlanok. (Helyeslés balról.) Azon állítását azonban a pénzügyi bizottságnak, hogy a vasúti kamatbiztosítás értékfogyasztással nem jár, részemről alá nem írom (Helyeslés balról) ezt állítani annyit tesz, mint azt állítani, hogy az ki 8 % kamatra meghatározott bizonyos fizetési határidőre szigorú kötelezvény mellett kölcsönt vesz fel, nem fogyasztja értékét ha ezen kölcsön vett pénzt másnak oly feltétel alatt adja át,hogy az akkor fizesse,mikor fizethet, és 8 helyett csak 4% kamatot adjon. (Helyeslés balfelől.) Mennyire mehet e veszteség ez után, kitetszik onnét is, hogy ha feltesszük azt, hogy még tíz évig fizetünk vasúti kamatbiztosítást p. o. tíz millió forintot, mi nem lehetetlen és ez öszeget évenkint úgy mint eddig 7 % kamatra felvett kölcsönből fedezzük, akkor, amit az állam a 7. és 4% kamat-különbözet mellett veszt, a húsz millió frtot meg fogja közelíteni. (Helyeslés balról.) A kincstári kamatutalványokat a pénzügyi bizottság és az. előadó úr, úgy látszik, az állam terhére felvett valóságos adóságnak nem is tekintik, hanem azon véleményben vannak, hogy ezen kincstári kamatozó utalványok csak azon adóhátralékokat képviselik, melyek törzsvagyont nem képeznek, és ha annak idején befolytak volna, ugyanazon czélokra használtattak, vagy használtahattak volna fel, amelyekre most is felhasználtatnak. Tökéletesen igaza lenne az. előadó úrnak, ha a ministérium teljesítené a törvényt, mely által a kincstári kamatozó utalványok kibocsátására felhatalmaztatott; e törvény így szól: „Felhatalmaztatik a pénzügyi miniszter,hogy az államnak a díjak, bélyegek és illetékek hátralékaiból származó s nagyobbrészt jelzálogilag is biztosított követelései alapján a fedezendő összeg erejéig a szükséghez képest időről időre kincstári kamatozó utalványokat adhasson ki, melyek azon arányban lesznek beváltandók, melyben az érintett biztosított követelések az állampénztárba befolynak“— ha mondom, a t. ministérium ezen törvény folytán azon bevételeket, melyek a díjak, bélyegek s illetékek hátralékaiból évenként befolynak, azon arányban, melyben befolynak, az állam pénztárába a kincstári kamatozó utalványok visszaváltására f eként a kincstári kamatozó utalványok alapján felvett adósságnak törlesztésére fordítaná,akkor állana az,mit az előadó úr mondott,hogy t. i. a kincstári kamatozó utalványok alapján csak azon adóhátralékok költetnek el, melyek ha annak idején befolytak volna, hasonló czélokra lettek volna szintén fordítandók; de a ministérium kiadja most is, s kiadni szándékozik jövőre is mindazon összeget, melyet a kincstári kamatozó utalványokért bevett, s mindazon összegeket is, melyek a díjak, bélyegek és illetékek adóhátralékaiból pénztárába befolynak, s ezt azon körülmény bizonyítja, hogy a költségvetésben semmi összeg nem volt még fedezetül felvéve ezen adóhátralékokból a kincstári kamatozó utalványok visszaváltására, sőt ezen kincstári kamatozó utalványok most mintegy 7 millió friot tévén a pénzügyi bizottság javaslata szerint a jövő évben 11 millióval szaporíttatni fognak anélkül, hogy ezen kincstári kamatozó utalványok visssszaváltására az illető adóhátralékokból bármely összeg a költségvetésbe fedezettet fölvétetnék; az pedig csak kétségtelen, hogy ha én elköltöm azon pénzt, melyet kölcsön vettem, és elköltöm azon jövedelmet is, melyet azon kölcsönnek visszafizetésére rendeltem, az én adósságom nem fogy, hanem valóságosan szaporodik. (Igaz! ügy van! balfelöl.) A kincstári kamatozó utalványok képében pedig a legterhesebb neme a függő adósságnak szaporodik, mert ezen kincstári kamatozó utalványoknak rövid lejáratuk van,mintha váltóknak és bármikor, meglehet éppen a legnehezebb a körülmények közt, tömegesen praesentáltathatnak kifizetés végett az állampénztárnál. (Igaz ! U g,y van! babelöl.) Most még a t. ház engedelmével csak néhány szót kívánok szólani a t. barátom Szontagh Pállal együtt beadott különvéleménynek czéljáral. (Halljuk!) Nem czélja ezen különvéleménynek reeliminálni a ministérium ellen. A ministériumnak jó szándékát az ország háztartásának kezelésében kétségbe nem vonjuk, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azon franczia közmondást sem, mely szerint még a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve, és nem fogja kétségbe vonni senki, hogy a legjobb szándékkal is lehet hibás pénzügyi politikát követni. (Igaz ! Úgy van! balfelöl.) Távol van tőlünk vélni azt, hogy azokkal, mik különvéleményünkben foglaltatnak, ki van merítve már mindaz, mit pénzügyünk jelen állásáról, annak okairól és javítása módjáról mondani lehet; a ház bölcseségével szemben több lenne a vakmerőségnél, ha így vélekednénk. Bevalljuk továbbá azt is, hogy habár nem osztozhatunk a pénzügyi bizottságnak pénzügyünk kedvező állapotáról kijelentett azon véleményében, melynek úgy az általános jelentésben, mint az egyes költségvetésekben több tételre nézve adott szavazatával kifejezést, mi pénzügyünk jelen állapotát komolynak, igen komolynak, de ez idő szerint még kétségbeejtőnek nem tartjuk, és épen azért nem annyira azon néhány törlésért, melyet javaslunk, hanem azért szólaltunk fel leginkább, hogy a törvényhozás idejében figyelmeztetvén a fenyegető veszélyre, most még mikor ideje van, a képen intézkedjék, hogy a baj, mely most még orvosolható, orvosolhatatlanná, a most még csak igen komoly pénzügyi helyzet időjártával kétségbeejtővé ne váljék. (Helyeslés.) Mint mondom, nem annyira azon egyes törlések, melyeket külön véleményünkben indítványba hoztunk, s amelyekre az előadó úr különösen reflectálni méltóztatott, teszik főczélját különvéleményünk beadásának. Mi ragaszkodunk ugyan továbbá is különvéleményünkben a részletekre nézve kifejtett nézeteinkhez, és ezen nézeteinket annak idejében s a maga helyén támogatni is fogjuk, de főczélja különvéleményünknek az, hogy a t. ház a költségvetés tárgyalásának megkezdése előtt hazánk pénzügyi állapotának valódi állásáról kellőképen felvilágosítva legyen. A t. ház határozni fog bölcs belátása szerint, de akár helyesli nézetünket, akár nem, mi különvéleményünk beadásával azon czért elértük, hogy a t. ház, bármit határozzon, a létező tényállásnak teljes ismeretével öntudatosan fog határozni, és mi teljesítettük azon kötelességünket, melyet, mint a pénzügyi bizottság tagjai, saját meggyőződésünknek és a t. háznak tartottunk. (Éljenzés). Egyébiránt az egyes költségvetések tárgyalásánál észrevételeink előadását föntartván, a benyújtott költségvetést részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Hosszas, zajos éljenzés bal felől.). Serkapoly Károly csak megszorítással fogadja el a különvélemény felfogását, így nem fogadja el azon tételt, hogy mindaz hiány, amivel az év valóságos kiadásai ugyanazon év valóságos jövedelmeit felülmúlják. Ez téves, mert az év kiadásaival az év bevételei, jövedelmeivel pedig költségei állanak szemközt. Ezen nem egyszer zavart okozó tévedés az egész különvéleményen átvonul. Ezután Ghiczy beszédére vonatkozólag fejtegeti a rendes és rendkívüli tételek természetét és ezek közti különbséget. Ghiczy K. kiszámította, hogy az adó és bérhátralékból mennyit költöttünk el, erre azt jegyzi meg, hogy Ghiczy nem mondotta, hogy hány millió száz a honvéd egyenruhát s fegyvert vásároltunk rajta. Megvan az azért most is, előbb activ követelés volt mint adóhátralék, most nem ugyan gyümölcsöző, de mégis befektetés, mint honvédfelszerelés. Az államvagyon egy csöppet sem romlott vele. Mert ha jobb szerettük volna az adó és bérhátralékot mint kin levő aktív követelést, akkor kün hagytuk volna azt. Szaló jobban szereti a honvédfelszerelést. A földtehermentesítési tartozásra vonatkozólag megjegyzi, hogy azt a kormány nem azért csinálta, mert akarta, hanem mivel kénytelen volt. Ghyczy hangsúlyozta, hogy mily teher a vasúti kölcsön, de — úgymond szóló — azt nem, hogy mink van most és mink lesz jövőben. Ha dr. Sina egy esztendőben, mikor legtöbb birtokát szerezte, megcsinálta a mérleget, sokkal roszabbul állt az, mint a másik esztendőben, mikor csak gyűjtötte rá a pénzt, de hogy azért az az esztendő mégsem volt neki roszabb, azt megmutatta a következés. A pénzügyminiszer ezután áttér a különvéleményhez mellékelt táblás kimutatásokkal szemben a zárszámadási eredmények ismertetésére és pedig eltérőleg úgy a különvéleménytől mint a p. v. bizottságtól, csupán azon bevételekre és kiadásokra szorítkozva, a melyek nem eredtek sem kölcsönből, sem a kamatbiztosítási alapba helyezett ingó államvagyon eladásából, s fordittattak oly vasúti, csatornázási stb. építkezésekre a melyek az egész tvhozás egyetértésével csakis kölcsönből s a meglevő készletből szándékoltatok építettni. A miniszer e kimutatások eredményeként azt állítja föl,hogy nettó bevételeink az eddigi tapasztalások szerint évről évre vagy 6—7 millióra növekednek, miből azon következtetést vonta, hogy ha — mi nagyon kívánatos — kiadásaink növelésénél ezen határon alul maradunk, úgy pénzügyi helyzetünk nem romlik, de javul. Hogy e javulás az ellenkező látszat daczára némileg máris beállott, ezt a p. v. bizottság egészen helyes számítása és azon körülmény mutatja, hogy belkormányzati szükségeink fedezésére ma már összes tiszta bevételeinknek 35%/t fordíthatjuk, míg kezdetben annak csak 27%-át fordíthattuk, oly fejlődés, mely alig valami különbözettel megfelel annak, amit Ausztriában tapasztalunk. Mindezekből végkövetkeztetésül azt vonja ki, hogy, mert még mindig van az előirányzatban deficitünk, nagy okunk van a takarékosságra, a mi gazdálkodás, de semmi okunk nincs a fukarkodásra, a mi a gazdálkodásnak épen ellenkezője. — Holnap folytattatik a tárgyalás. Ülés vége 3 órakor, reform-törekvések, sem, csekély módosításokat leszámítva, 1848. Érsekek, püspökök, zászlóurak, főispánok és született mágnások gyülekezete az ma is, mint volt II. Mátyás korában. S ha van némi komolyabb különbség azon főrendiház között, melyet az 1608 . kor. utáni 1. telk elrendel vala s azon főrendiház között, mely 1871-ben lohadozó éltét a „Muzeum“ban tengeti, úgy e komolyabb különbség bizonyára nem abban áll, miszerént ma már a pálosok megszűnt szerzetének főnöke s a független prépostok nem tagjai avagy hogy Horvátország is e főrendiházba immár két követet küldeni jogosítva van, hanem legfölebb abban, hogy az 1848-ki törvények értelmében helyesebben szellemében nem fordulhat elő ma már azon eset, mely vajmi gyakran fordult elő 1848 előtt, hogy t. i. mindkét „tábla“ bizonyos fontosabb ügyekben közös ülésbe olvadjanak. Ennyiben tehát 1848-diki tubozásunk kimondotta a két kamrarendszert, sőt hogy az eddigi főrendi táblát némely nyugati állam mintájára avassa „első kamrává.“ 1848-diki tubozásunk még azon tüzetes joggal is fölruházta miszerint a képviselőház által bevádolandott, feleletre vonandó felelős miniszterek fölött itélőszéket ülhessen. Vájjon van e szükség hazánkban egyáltalán ily belső kamrára ?“ Vájjon nem lenne-e okszerűbb államtörvényszékre és nem politikai testületre ruházni rá a feleletre vonandott miniszterek fölött a bírói illetékességet? Ezek oly kérdések, melyekre csak később, bizonyos oktani előzmények kifejtése után fogunk megfelelhetni; maradjunk egyelőre annak bonczolgatásánál mily alkatelemekből áll ma hazánkban az első kamra, a főrendi ház. Miként említem, főrendi házunk, csekély különbséggel ma is ugyanazon alkatelemekből áll, mint azt az 1608. kor. utáni 1. t. czikk megszabta volt. Az 1869-diki ápr. 20-dikára egybehivott országgyűlésre megjelentek létszáma 6 érseket, 17 megyés püspököt, 4 választott, 3 czimzetes püspököt, 1 főapátot, 1 prépostot, 18 zászlós urat, 4 örökös főispánt, 43 főispánt mutat a jászku nők főkapitányán, és a szászok ispánján kívül; — ezeken kívül ott találunk benne 119 grófot (köztök 2 „herczeget“ és 3 „őrgrófot“), 44 bárót, 2 horvátországi nemzeti képviselőt és 1 erdélyi kir. hivatalost. Csak egy pillantást kell vetnünk e létszámra, hogy belássuk,miszerint a mi „főrendiházunkhoz“ nincs hasonló felsőház Európában. Legközelebb áll ugyan hozzá a „lordok háza“ Angliában. Ámde Angliában nem ülnek közigazgatási közegek a lordok házában, miként ülnek a mi főrendi házunkban a főispánok. Angliában az örökös peerek megannyi (többnyire dúsgazdag) családok fejei; nálunk a főrendi ház tagjai nem kizárólag a főnemes családok fejei, hanem minden egyes férfi tagja, minden egyes grófi (herczegi) és bárói családnak, ki igényét a tagságra a főrendi ház házszabályainak értelmében bírja egy kis folyamodással érvényesíteni. Igaz, vannak a „lordokházában az örökös peereken kívül még péerek, többnyire a herczegek, őrgrófok, grófok legidősb fiai, — kik királyi meghívás czimén — by writ offsummons — nyerik székeiket, s vannak még ezeken kívül korlátlan számmal tagok, kiket a korona „ad consulendum et defendendum regem“ — „by patent“ emel peerekké, ámde amazok már az által, hogy legidősb fiuk, túlnyomó nagy mérvben örökösei egyúttal a családfő összes vagyonának, s mint ilyenek, bízvást tekinthetők bizonyos nagyobb mérvű anyagi függetlenség letéteményeseinek ; emezeket pedig a koronának saját érdekében áll, hogy a nemzet értelmiségének, vagy legalább legműveltebb gazdagainak sorából válassza. Ha Angliában is lehetett tagja a felsőháznak egy Buckingham herczeg, ki tivornya teljes életét utoljára mint koldus valamely londoni parkban egy padon lehelte ki, úgy Angliában ez eset mégis páratlan. Magyarországon nem egy eset van rá, hogy a főrendi ház tagjai közt voltak olyanok is, kik alamizsnán tengődtek vala egy naptól a másikig, s ami a fő, Angliában a lordok házának többsége kiváló helyet foglal el éppen úgy a „felső tízezer“ „Upper teuthousand“ plutokratikus rétegében, mint a nemzeti közművelődés barátai, és a nemzeti történelem szereplő bajnokai sorában: nálunk a főrendi ház kir. meghívó levélre jogosított tagjainak többsége épen nem számítható a magyar társadalom plutokratikus rétegéhez, magyarul nem is igen olvas, sőt nem is igen beszél, és családjának múltja mindenütt szerepel inkább, csak nem nemzeti történelmünk alakjai között. A mi felsőházunk úgy szerepel mint a magyar nemzeti conservativismus rendi letéteményese, — a nélkül, hogy számba vehető rész jutna ki neki nemzeti közművelődésünk életerejéből, — a nélkül, hogy vagyon tekintetében csak azon állást is elfoglalná, melyet elfoglalt 1608. előtt, midőn régi királyi meghívó levelek tanúsága szerint nagy birtokosok, még ha nem voltak is grófok (herczegek), bárók, az országgyűlésre személyesen (tehát a főrendi táblához) meghivattak , és a nélkül, hogy teljesen megfelelne magának azon aristokratikus jogczimnek, melynek még létét mindig köszöni. Valóban azok, kik közelebbről ismerik közjogunk történelmi fejlődését,még csak ez utóbbit sem igen fogják róla elmondhatni. A magyar közjog, mely nem ismer vala különbséget nemes és nemes közt a nemzeti államélet századaiban, csak mint idegen elemet vette föl magába hosszasabb Usus, helyesebben abusus folytán, esetről esetre a grófi és bárói czimeket; nem a nemzet beléletéből, nem szervesen fejlett ki a rangkülönbség czimes és czimnélküli előbbkelő nemességünk közt, hanem csak azon párttaktika folytán, mely függetlenségi harczainkban jutalmazni akará a Bécshez szóló családainkat, vagy magához édesgetni azokat, kik a Zápolyák, Tökölyiek, Bocskaiak, Bethlenek, Rákóczyak táborában, igy vele, s az udvari politikával szemben állottak. E szempontból némi joggal mondjuk tehát, hogy főrendiházunk már csak azért sem felel meg teljesen aristokratikus jogczimének, mert az 1608. kor. utáni 1. törvényczikk értelmében kizárja kebeléből azon nagybirtokos régi nemes magyar családokat, melyek grófi, bárói czimet a bécsi udvartól nem nyertek ugyan, de a melyek 1608. előtt országgyűléseinkre személyesen, (tehát a főrendi táblához) szoktak meghivatni. Még kevésbé felel meg azonban főrendiházunk az arisztokratikus jogczimnek azóta, hogy az unió létrejött Erdélylyel. Az 1848-ki törvényhozás kimondotta ugyan, miszerint leszámítva a kir. kormányszék tagjait, a királyi tábla biráit és a katonai egyéneket, az 1846-ki erdélyi kir. hivatalosak üléssel és szavazattal fognak bírni az első országgyűlésen; ámde e törvény rendelete ideiglenes intézkedést tartalmazott csupán, nem hathatott ki a főrendiház jelen szervezetére, s így főrendiházunk arisztokratikus szempontból mai napig is azon megbocsáthatlan anomáliát mutatja, miszerint tagjainak sorában ott ülnek vagy legalább ott ülhetnek egész sereggel az indigenok, kik magyarul nem is beszélnek, s kik bárói,grófi czimeiket oly szolgálatokért kapták,melyeket egyik vagy másik nagyatyjok vagy nagybátyjok valamely külföldi udvarnak tőn vala, de nem ülhetnek ott főrendiházunk tagjainak sorában, ha csak Magyarországon is nem bírnak egyúttal. Erdély főurai, jóllehet úgy nemzeti történelmünkben, mint nemzeti közművelődésünkben aránylag nekik sokkal nagyobb rész jutott,mint Királyhágón inneni rangtársaiknak, s jóllehet némelyik közülök fejedelmi nevet visel.Főrendiházunk tehát sem közművelődési, sem plutokratikus, sem arisztokratikus szempontból nem felel meg azon igényeknek, melyeket valaki tőle, tekintve szervezetének alapvonásainál fogva, első pillanatra várhatna. Csodálkozzunk-e azután, ha maguk főrendiházunk műveltebb tagjai sürgetik annak reformját? De ha már maguk a conservativismus tájékozottabb hívei belátják, miszerint főrendiházunk jelen szervezetében tarthatatlan, menynyivel inkább kell hogy belássák azt a korszerű haladás barátai! Elég hangosan követeli is már e téren a reformot az egész magyar értelmiség. — A kérdés csak az, minő legyen az a felsőház, melyet a hagyományosan ránk szállott „főrendiház“helyébe fogunk állítani? Legyen e az népképviseleti alapon szervezve, mint a norvég, belga, rumén felsőházak, avagy tartományi képviseleten nyugvók, mint Schweiz, Hollandia, Spanyolország, Svédország felsőházai, — avagy kinevezettek, mint az olasz senatus, — vagy tisztán rendi színezetű, mint a lordok háza Angliában, vagy a „Camara dos pares“ Portugáliában ? Avagy tán Dánia, a német államok, Cislasthania vegyes, azaz részint választási, részint kinevezési, részint rendi alapon nyugvó felsőházait utánozzuk ? Avagy tán ne is utánozzunk egyet se a külföldi felsőházak közül, hanem tekintettel saját hazai viszonyainkra, vessük meg alapját a mi felsőházunknak ? Például, fektessük tán felsőházunkat is tisztán népképviseleti alapra, csakhogy tán ne tegyük tagjainak számát nagyobbra 200-nál, s nagyobb kerületekben választassuk tán e felsőházi tagokat, — természetesen községenként szavazás mellett — mint a képviselőház tagjait, s kössük ki ezen fölül minősítvényi föltételül a választandóra nézve az egyetemi tanfolyamot ? Avagy fogadjuk el tán egyszerüleg Kossuth eszméjét, és a törvényhatóságok megyék és sz. kir. városok — küldötteiből állítsunk egybe egy senatust? Avagy tán csak felében állítsuk egybe felsőházunkat a köztörvényhatóságok küldötteiből, a másik felében pedig a következőkből: egy nyolczadrészben azon nagy birtokosokból, kiket a király a jelen főrendi táblának legalább is 10.000 forint évi jövedelemadót fizető tagjaiból fogott hitbizományok átszállításával örökös perrekké kinevezni; másik nyolczadrészben tán oly értékhosszára kinevezett nagy birtokosokból, kik nem tagjai ugyan a jelen főrendi háznak, de a kiknek családja felsőház reformját megelőzőleg már legalább 50 évvel az országban ingatlant birt s a kik legalább is 20.000 forint jövedelmi adót fizetnek, a harmadik nyolczadrészben tán a kiszolgált magas birákból, volt miniszterekből, az egyetemek s az akadémia küldötteiből, végül a negyedik nyolczadrészben tán oly tagokból, kiket tetszése szerint minden megszorítás nélkül fogna értök hosszára a király kinevezni, a legnagyobb gyárurak, tőkepénzesek, nagykereskedők sorából? Avagy tán inkább állítsunk oly felsőházat, melynek ne legyenek egyéb tagjai, mint azok, —számra vagy 100—kiket a király az ország 200 legnagyobb földadót fizető nagy birtokosából foga éltükbosszára kinevezni, meg legfölebb az érsekek, megyés püspökök, superintendensek, a főrabbi, a zászlós urak, azok, kiket a király a tudomány és művészet nevezetességeiből, a gyáripar, tőke uraiból , éltek hosszára kinevez és mint örökös peerek az örökös főispánok ? Avagy oly felső házat állítsunk, melynek összesen legfölebb 120 tagja legyen, s melyben 60, a király által a megyék meghallgatásával az ország 120 legnagyobb földadót fizető nagy birtokosa közül kinevezett, s hitbizományilag megerősitett örökös peer a nyugalom biztos nagy elemét képviselhetné,— 24 városi küldött, 3—3 évre választva, a korral lépést tartani segíthetne, — 16 kiszolgált semmisítő, legfőbb itélőszéki biró, másodfolyamaodványi törvényszéki elnök a jogtudományt,10 egyetemi,akadémiai küldött az általános emberi haladást és a nemzeti közművelődés legmagasabb érdekeit fedezhetné, — végül 10 gyáros, tőkepénzes, nagy kereskedő, az ipari kereskedelmi kamrák által az ország 30 legnagyobb adófizető gyárosa, tőkepénzesei, nagykereskedői sorából fölterjesztve, s a király által megerősítve a közgazdászai mozgató erőt tarthatná a törvényhozás rendelkezésére ? Avagy tán előnyösbnek ismerve az egy kamrarendszert a két kamrarendszernél, töröljük el egyszerűleg a főrendiházat, anélkül, hogy egyátalán felső házat állítanánk ? Mind oly kérdés, melyre nézetem szerint elfogulatlan gondolkodónak nem nehéz megadni a feleletet, elnökéül Beöthy Lajost; tagokul pedig: gr. Kegelevich Béla, Madas Károly, Beniczky Ödön, Fáy Béla, Földváry Albert urakat; kiegészítő tagokat: Földváry Gábor, Nagy Ignácz és Blaskovics Sándor urakat. Az igazoló bizottság tagjaiul: Halász Boldizsár, Jankovics Miklós, Kiss Miklós, Ivánka Imre és Harkányi Frigyes urakat. A bizottmányi tagok választására nézve Halász Boldizsár dec. 20-át ajánlja. A közgyűlés e napot elfogadta az egész megyében történendő választásokra nézve. Gullner Gyula javaslatba hozta az egyes választó és alválasztókerületek választó elnökeit s helyettes elnökeit s a közgyűlés a javaslatba hozott egyéneket elfogadta. Gr. Berchtold Richard írásbeli nyilatkozatot nyújtott be a pest megyei bizottmányi tagságnak — mint egyik legtöbb adót fizető — elfogadása iránt. Úgyszinte Steiner Antal is egy terjedelmes nyilatkozatot küldött a közgyűlés elé, melyben elpanaszolja,hogy neve a legtöbb adót fizetők névsorából kimaradt, jóllehet, hogy ő mint ilyent bejelentette magát, s e sérelmének orvoslását kéri. Gullner Gyula felvilágosításul megemlíti, hogy e kimaradásnak oka nem a bizottmányban van, mely a névsort összeállította, hanem a postában, hol az illető Steiner Antalnak levele elveszett. A közgyűlés sajnálattal veszi tudomásul illetők nyilatkozatát, de a legtöbb adót fizetők névsora végkép meg lévén állapítva, az illetőket ez alkalommal fel nem veheti e lajstromba. Dalmady Győző főjegyző felolvassa a belügyministérium leiratát, melyben a szervezési munkálatnak az árva- és gyámhatósági ügyekre tesz észrevételeket. Az észrevételek köztl egy fontos módosítást ajánl a minister úr. A megye felügyelete alatt álló alapítványokra nézve nem találja helyesnek, hogy azok az árvaszék hatósága alá helyeztettek, mert azok egészen más természetűek. Dalmady előadja, hogy két ilyen alapítvány van, a Marczibányi 36 ezer írtés és a Majthényi-féle, mely még nincs kellően rendbe hozva. Ezen alapítványok czélszerűség és gondosabb kezelés végett 1867-ben az árvaszék alá helyeztettek, 8 felszólaló is helyesnek tartva a ministérium e felszólalását, indítványozza, hogy e két alapítvány a megye közvetlen hatósága alá visszahelyeztessék. A közgyűlés ezen módosítást elfogadta, a többi észrevételt elvetette és az eredetihez ragaszkodik. Az igazságügyminiszer leirata Illés Károly megyei tiszti alügyésznek a szolnoki királyi törvényszék mellé ügyészszé lett kineveztetéséről tudomásul vétetett. A czeglédi megyei épület tárgyában kiküldött küldöttség előterjesztette jelentését, melyben az épületet szakértők 8245 főra becsülték és a város ajánlata folytán iskolai helyiségül átengedni határozták. Ennek fejében Czegléd városa a csendbiztosi lakot a megyének járásbirósági helyiségül kiépíteni és berendezni elhatározta és azon felül készpénzben 6000 frtot ajánlott évi 1000 frtos részletekben való törlesztéssel. A közgyűlés az alkut elfogadta. A királyi törvényszéki elnök használatára a főépületet és a börtönt fogják berendezni. A szerb tövis tárgyában kiküldött küldöttség 8 szakaszba foglalt szabályrendeletet készített, melyben kimondja, hogy a szerb tövis mindenütt kiirtandó. Az utakon, közlegelőkön levő tövis közköltségen, illetőleg az érdekelt birtokosok költségén árlejtés utján irtandó ki. A kiirtásra a falu elöljárói tartoznak felügyelni, s ha ezt elhanyagolnák 5— 25 frtnyi pénzbírsággal bűntetteinek, és ha ismételt hanyagságon kapatnak,elvesztik hivatalukat. E szabályrendelet ki fog adatni ügyészi véleményre, s azután a minisztériumhoz fog felterjesztetni. Illés vége 1 órakor. A felsőház. (Schwarcz Gyulának „ Államintézményeink“ czimű művének sajtó alatt levő III. füzetéből.) II. Láttuk, miként vagyon szervezve a felsőház a különböző külföldi államokban. Most tekintsük, mik a felsőház alkatelemei Magyarországon. A mi „főrendiházunk“ szervezete lényegében mai napság is az, a mivé azt az 1608 .kor. utáni 1. telik tévé. Nem bírtak rajta változtatni sem az 1797-iki Pestmegyei közgyűlés. — Nov. 30 dikán. Folytatás esti lapunkból. Gróf Zichy Ferraris Viktor főispán megnyílván a 10 perczig felfüggesztett ülést, javaslatba hozta az igazoló és bíráló bizottság tagjaiul a következő egyéneket. Az igazoló bizottság Német lapok Andrásyról. A ma este érkezett német lapok, alig egy kivétellel, Andrásy köztudósítványával foglalkoznak. Főbb vonásaikban ismertetjük néhány lap idevonatkozó czikkét. A „Kölnischer Ztg.“ constatálván, hogy a kérdéses sürgöny megegyez azzal, ami neki Andrásy nézetei felöl Pestről íratott , így folytatja : „Andrásy szándékai teljesen békések. Nem akar, mint oly sok magyar, minden alkalmat felhasználni, hogy boszút állhasson Világosért. A pontos kérdés elintéztetett s Európa nem mutatkozott hajlandónak a magyar kívánalmak szerint egy kevéssé több mint formakérdés jogán erőszakos bábomba bocsátkozni Oroszország ellen. Annál kevésbé akarhatnak a hatalmak minden provocatió nélkül kikötni Oroszországgal. Andrásy gróf tudja ezt, s az orosz követtel szemben a legbékésebben nyilatkozott. Hogy nyilatkozásai nem találkoztak hitetlenséggel, arról tanúskodik az orosz hivatalosok nyugod hangja, jóllehet az is könnyen érthető, hogy Oroszországban egy magyarnak kineveztetése külügyministerré,eleintén bizalmatlanságot keltett. Igaz az, hogy amit egy bécsi lap ír, hogy Austriának mindig ellen kellene állnia Oroszország Konstantinápoly elfoglalására irányzott törekvéseinek. De mi által lenne ,bebizonyítható, vagy csak valószínűvé tehető, hogy a békeszerető II. Sándor czár, vagy kanczellárja Gortschakow azon politikát újrakezdené, mely I-s. Miklóst romlására vitte. Remélnünk lehet, hogy a keleti kérdés egyhamar nem fogja megzavarni nyugalmunkat, különösen, ha Törökország komolyan veszi a reformokat, s gondoskodik pénzügyének megtakarítások által való rendbeszedéséről.“ A „Wanderer“ is átalánosságban csak helyeselheti Andrássy beköszöntőjét, s kiemelvén, hogy a békére nézve kedvező nyilatkozatot alig lehet, aki kárhoztatná, azon passusaira helyez súlyt a köztudósítványnak, melyek a külpolitikával szemben, a belfejlődésre fektetnek fontosságot. „Ma — így ír e lap — valóban minden állam szövetségese önmaga s nem nemzetközi szövetségek fognak a veszély órájában megvédeni, de az állam tulajdon ereje, polgárainak akarata. Ezt pedig a belbéke által érhetni el.“ A „Tagespresse“ vezérczikke csak részletezi Andrássy köztudósítványát, s annak minden pontjára nézve föltétlen helyeslését fejezi ki, s czikkét így végzi be: „Új külügyminiszterünk első föllépése e szerint határozottan szó