A Hon, 1872. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1872-01-02 / 1. szám
i „HŐS" TiCZAIA.__ k't arany ember. Regény ötötetben, ifd JÓKAI ZSÓR. Első kötet: A Szent Borbála. A Vas kapu. Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejétől alapjáig, négy mértföldnyi messzeségben ; két oldalt hatszáz lábtól három ezerig emelkedő magas egyenes sziklafalak , középest az ó világ óriás folyama: az Ister , a Dana. A ránehezülő víztömeg töfte-e magának a kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? vagy ketten együtt ? A ma istené! Ahoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni. Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegytetején elszórt tengercsigák kövületei, a veteráni barlang ásatag tengerlakó saurusai ; a másik istenről beszélnek a bazaltok a piatra Detonatán. A harmadikat, a vaskezű embert, hirleli a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van ; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak. A Vas-kapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt. Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos koloszszalakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja,s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat más falcsoportokkal, más csodaalakokkal ; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, veres és fehér erek czikáznak végig rajta, rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdaveres az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsűt dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját, s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak ; párkányaikról repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriáslombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják. Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen kereszt egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros kígyói szint adnak a fáknak, tarka leveleik szőnyeget vonnak rájok. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak ; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt s mindenki azt gondolja magában : várjon mi lakhatik ebben. Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb , még rettenetesebb : a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro , a Szent Péter sírja, mellette két felül a másik két titáni kőalak két apostoltársa. Az átelleni sziklaóriás a Babilé, s ami a kilátást elzárja, a Golumbaczka Mali : a nagy galambszikla, s a minek szürke orma kinyúlik fölötte, az a messzire ellátó Raskojnik Veliki: a magas rablóbércz. S e két fal között folyik alant a kőmederben a Duna. A nagy, fenséges folyam-ős,mely megszokta a magyar siklapaton ezer ölnyi mederben haladni méltóságom csőiddel partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni,kilátogatni a szép virágos mezőkre, s csendesen kileplő malmokkal beszélgetni; itt összeszokva s száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily hanggal tör rajta keresztül ! Akik idáig jöttek le, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőse ifjúi, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol midre közepébe, mint valami rémoltár ; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla, azokat fenséges haraggal ostromolja; rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a szikla mederben ; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül. Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztül omlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a rá hajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetlen sziklák mögé, uj földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek , azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld másonnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörölte alakjaikat a térképről. A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plesviszovicza között már tiz mértföldnyi sebességgel rohan óránkint, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak; a parthoz közel csak apró hajók számára van út. Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotásit: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakba ■ össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón , fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó paraszták miatt; azok belejutnak e kelepczékbe, visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában ; míg a legvégén belejutnak a „halottas kamrába“ ahonnan nincs menekülésük. (A templomban helypénzt is szednek.) S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz , oly egyforma, s az isten nevéhez : oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végig hömpölyög, a hogy a sziklafalakat korbácsolja, a hogy a szigetoltárokra harsogva rohan, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végig játszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást, az örök viszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és saját szavát meghallani retteg e titani zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót, a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt. Mert valóban, aki itt végig halad, amig e sötét falakat látja itt maga mellett két felől, mintha saját kriptája falai között evezne végig. Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen. A kitartó hetes vihar. — Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között. Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene , de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél, majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszeregyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ad minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe, aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vízmentében úsznék, a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végig seper rajta. A templomi zengés oly ítéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle. A szezji Borbála és utasai. Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galacztól elkezdve fél a Majna csatornáig kilenczezer ló járta a partokat a hajók felvontatásával fáradva, a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempész hajók egész raja járt kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S igy aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, meg a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közelfalvak férfi lakosságát állitá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. — Minden falu adott határőröket s minden falunak voltak saját csempészei. — Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempész hajókkal, a mi ismét igen szép családi vonás. — Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is voltak a szigorú határőrzéssel. — A pestis meggátlása. A rettenetes keleti pestis! Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az ? és milyen az ? mert hazánkban épen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegy aszszony felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány iránt a miért ajtót ablakot,elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk. Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragálylyal ajándékozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vörhenyt, a saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a sárgalázt, s a keletindusoktól a cholerát, a törököktől pedig a pestist. Azért az egész part hosszában a vis-a-vislakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet. S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brassában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilvánitatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzá ér, az „kevert“ , az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti hajó vontató kötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete „kevert“ s a Duna közepén marad tiz napig, mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre. S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum : a „tisztító!“ Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s a ki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist) azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a „tisztítónak.“ S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság. Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk. Csupán a Bóra szokta megzavarni a detail üzletet, mert a vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezők mozdítanak előre. Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet, hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem jó. Dohány és kávé. A Bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól s három négy napra úgy helyre állítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előre a révbe menekülni vagy horgonyt vetni a Duna közepén s a határőrök alhatnak nyugton, amig ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most. Az ogradinai őrállomás káplárjának mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzugáson, s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos turuló bőgés, amit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld s ami a mennydörgésből is kiválik,valami különös visszatetsző szomorú üvöltés ez,egy hosszú facsövön keresztül. Hajó jön-e most s azért jelenti közeledtét,hogy szemközt ne menjen rá egy másik a vaskapu csatornáján ilyenkor ? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között s segélyért üvölt ? Az a hajó „jön.“ Egy tiz—tizenkét ezer mérős tölgyfa hajó, mint látszik, egészen megterhelve, mert két oldalt párkányain végig seper a hullám. Az öblös jármű egészen feketére van festve , hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú két oldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel, s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két kis zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártyrhalált szenvedett szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve , rózsaszínű köntösben, világos kék palástban s delipiros főtakaróval, köröskörül aranyalapon, kezében fehér liliom. Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld s az teleültetve a legszebb dupla szegfűkkel, teljes ibolyákkal A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s a rács tele van aggatva mezei virágkoszorukkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van felfűzve egy csomó rozmarin és szentelt frizbarka. A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton harminczkét ló igyekezik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Más időben tizenhat is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve, a harminckettőnek is sok biztatás kell. Az a kürtölés a lóhajtsárok vezetőjének szól. Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A bajorul a partig ha elhalna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti. Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszokgatott, ijesztő, vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni. Mert a hajónak változatos sorsa van e szikla csatornában : küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével. Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timon-rudat tartja; — a másik a hajóbiztos, aki a tülök hanggal jelezi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik roszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapartra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a déli partra, vagy felakad valami új zátonyon, s ekkor el van veszve emberestül, egerestül. Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről. A kormányos ölnyi termetű kemény prrfi volt erősen veres arczszinnel, a két orczáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát,miktől a szeme fehére is reezés volt. Hangja örökösen rekedt,s csak kétféle változatot ismer, vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje, előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapot kendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mandlija zsebében. A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arczcal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatúnak látszó ; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél. A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Tímár Miklós. A hivatalos „tisztító“ a kormányos timon padlója szélén ül, fejére húzva darócz kámzsáját ; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen bagót rág. A nehéz tölgyfahajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajós legény, akik ütenyre eveznek, minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán hányat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a viznyomás Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik. A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások, de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nem rég vágták le onnan a sűrű körszakállt. Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajó-teher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja. A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leány arcz tekint ki s ez által szomszédjává lesz szent Borbálának. Mintha ez is szent volna. Ez arcz nem halavány , de fehér; a márvány, a kristály önerejü fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szin, mint az abyssininak a fekete, a malayinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pitt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfi tekintet. Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél, de magas nyúlánk alak, és komoly szoborszerű arcú, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venus arczán feledte volna szemeit valaha. Sürü fekete haja valami érczes fénynyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú,vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán, az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöz az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szent kép homlokán. A leány neve Timéa. Ezek a szent Borbála utasai. A hajó biztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő annal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most ? Időt vesz magának, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen. Tímea csupán új görögül ért, s a biztos ezt a nyelvet is folyékonyan beszéli. A táj szépségeit magyarázza a lyonnak : az ijesztő, a borzalmas szépségeket. A fehér arcú, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek. A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá figyelnének, hanem azokra a violákra, amik szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök s odanyújtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok ? A kormányos látja ezt mind onnan a timon állványról s nem tetszik neki. „Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésü hangjával,’a helyett, hogy a szent elöl letépi a virágokat s annak a gyereknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál, mert ha a Jézus neki visz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket ! Jézus segíts!“ Ezt az áldást ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János, de minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallottas párbeszéd lett belőle. — De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a Vas-Kapun? — Miért hát ? felelt Fabula János , megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak azért, mert sietős az utunk. Tízezer mérő tiszta búza van hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük fel Komáromig. Ma Szent-Mihály napja van, ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s oda fagyunk valahol az útban. — S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna ? — Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban, ott van felakasztva az ágyam fölé. A tisztitó még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótól. — De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. Amit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje épen igy megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal, akkor is a Szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele oda fagyott a hajóknak,ki Apatinnál, ki Földvárnál. Akkor aztán én nevettem. — Jézus segíts ! — Szorítsd azt a lapátot héééét !“ A vihar ismét dühösen neki feküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér izzadság cseppek csurogtak végig,amint a kormányrudat visszatartani öröködött, de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, amitől a szeme még véresebb lett. — Ne csak e mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus ! Fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot te gyerek ! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen. — Aztán majd jön a másik. — No meg a harmadik, meg a tizenharmadik és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén. — Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító,az egész rágdohány csomaszt kivéve a szájából: én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít. Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont. — Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon l egalább nem maradunk a vesztegzárban, hamar odább mehetünk. — Hogyan ? A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, amire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az ? — Na most nézze kend, szólt Fabula János, amióta itt jártam, már megint változott a vízjárás ; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új foryóba, ami a „szeretők sziklája“ alatt támadt. — Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást ? Egy öreg vita. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts ! — Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal kalatyol oda elől, ahelyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. — Tímár uram, turuljon annak a fullajtárnak, hohooó ! Tímár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit. Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész a Clisseráig, mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája, vagy zsivány kalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy a népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az, a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük. Timár Miklós nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rábízott hajóval a Vaskapun keresztül, minden kő és sziget ismeretes volt előtte. Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jó akaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szivli teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztül hatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félre csalogassák. Amíg Tímea azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó, kedvesével, a hűt Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feltárását egyedül egy maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyöket hordott, s a martalékot a szeretők megoszták; ... az alatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadozni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszoruló folyam hány az örvény körül; a hajósok „kecskékének híják a gyapjas hátú hullámokat. „Pedig jobb volna ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé ?“ Dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erőszakolta hangját. — Hahooó! Biztos úr ! Mi jön ott ránk szemközt ? A biztos hátratekintett a hajó orra felé fordulva s akkor ő is meglátta azt, a mire a kormányos figyelmezteté. A Tatalia szoros közepeit jártak éppen, a hol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak , — csak hogy a Duna van benne. S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül mohos és cserjés, a nyugati oldalánál megtorlik a viz s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapartról rohan alá, a másik ágának le van egy ötven öles csatorna vágva a kőgerinczbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak.• Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos. Mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfal rejlik a viz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény,melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa. Tehát az igen komoly veszély volt, amit a kormányos jelzett : „mi jön reánk ott szemközt ?“ Egy szemközt jövő jármű a Tatália szorosban, ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt. Tímár Miklós visszakérte távcsövét Tímea kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát ? A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén. Tímár Miklós szemügyre vette azt messzelátójával s aztán visszakiáltott a kormányosra. — Egy malom! — Akkor megvert bennünket a Jézus ! Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányzója, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában s sepri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előre elég gyorsan félreállni. Itt pedig nincs is hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis. Tímár Miklós nem szólt semmit, visszaadta Timeának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly hiven táplálta, aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba , vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán eresszék el a ladikot. Trikalisz és Tímea nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bírták, így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ad a kormányosnak. — A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra se balra ! Néhány percz múlva azonban Trikalisz már megérthette látásból is , hogy minő veszélyben forognak ? — Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfelé a zugó mederben s ki lehetett venni pusztaszemmel is kelepelő keréklapátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha ez összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő. A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal. Mire fognak ezek mehetni ? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen ? Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erősödésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon,annyit fognak lökni saját ladikjukon. He megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvas bogarat. A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni. A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltünt a hullámvölgyben s a másik perezben ismét fenn libegett a szilaj habgerincz tetején, ingatva hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró bugyborékoló víz ! (Folytatása következik.)