A Hon, 1872. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1872-01-02 / 1. szám

i „HŐS" Ti­­CZAIA.__ k't arany ember. Regény öt­­­ötetben, i­fd­ JÓKAI ZSÓR. Első kötet: A Szent Borbála. A Vas kapu. Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tete­jétől alapjáig, négy m­értföldnyi messzeségben ; két oldalt hatszáz lábtól három ezerig emelkedő magas egyenes sziklafalak , középest az ó világ óriás folyama: az Ister , a Dana. A ránehezülő víztömeg töfte-e magának a ka­put, vagy a föld alatti tű­z repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Vol­­cán? vagy ketten együtt ? A ma istené! Ahoz ha­sonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni. Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegytetején elszórt tenger­csigák kövületei, a veteráni barlang ásatag tengerlakó saurusai ; a másik istenről beszélnek a bazaltok a piatra Detonatán. A harmadikat, a vaskezű embert, hirleli a sziklába vágott hosszú padmaly­­part, egy országút, melynek boltozata is van ; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emlék­tábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csa­torna, melyen nagyobb hajók járhatnak. A Vas-kapunak két­ezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt. Mintha egy templom közelednék felénk, me­lyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kő­szálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos koloszszalakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szob­rait látja,s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templo­mot mutat más falcsoportokkal, más csoda­ala­kokkal ; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, veres és fehér erek czikáznak végig rajta, rej­telmes istenírás betűi; másutt rozsdaveres az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, né­hol a gránit rézsűt dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját, s az új for­dulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymás­hoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal kö­zepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak ; párká­nyaikról repedéseikben mintha kegyeletes ke­zek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriás­­lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csípte bokrok sárga és piros füzérei tar­kítják. Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgy­kebel, melyen kereszt­­ egy rejtett, emberlakta­­lan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsü­tötte völgy képe vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros kígyói szint adnak a fáknak, tarka leveleik szőnyeget vonnak rájok. Ember­lak nem látszik a völgyben, keskeny patak ka­nyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szar­vasok isznak ; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren el­haladnak e völgy előtt s mindenki azt gondolja magában : várjon mi lakhatik ebben. Aztán elmarad a völgy s ismét más tem­plomi kép következik, a többinél még na­gyobb , még rettenetesebb : a két fal száz­negyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro , a Szent Péter sírja, mellette két felül a másik két titáni kőalak két apostoltársa. Az átelleni szikla­óriás a Babilé, s­ a­mi a kilátást elzárja, a Go­­lumbaczka Mali : a nagy galambszikla, s a mi­nek szürke orma kinyúlik fölötte, az a messzire ellátó Raskojnik Veliki: a magas rablóbércz. S e két fal k­özött folyik alant a kőmederben a Duna. A nagy, fenséges folyam-ős,mely megszokta a magyar sik­lapa­ton ezer ölnyi mederben haladni méltóságom csőiddel partjain a belehajló fűzfák­kal enyelegni,kilátogatni a szép virágos mezőkre, s csendesen ki­leplő malmokkal beszélgetni; itt összeszok­­va s száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily hanggal tör rajta keresztül ! A­kik idáig jöttek­­ le, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőse ifjúi, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol midre közepébe, mint valami rém­oltár ; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla, azokat fenséges haraggal ostromolja; rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvé­­nyítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a szikla mederben ; s aztán csattogva, zúgva ro­han alá a kőlépcsőkön, mik egyik szik­lafaltól a másikig nyúlnak keresztül. Né­hol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztül omlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalá­­nál s a rá haj­ló szikla alá ásta magát örök hab­jaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetlen sziklák mögé, uj földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek , azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld­ má­­sonnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokrai­val, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörölte alak­jaikat a térképről. A sziklák, a szigetek több ágra osztják a fo­lyamot, mely Ogradina és Plesviszovicza között már tiz mértföldnyi sebességgel rohan óránkint, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vá­gott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak; a parthoz közel csak apró ha­jók számára van út. Az apróbb szigetek mentében, a szű­kebb Du­­naágak között sajátszerű emberi művek szakít­ják félbe a természet nagyszerű alkotásit: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alak­ba­ ■ össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a viza­fogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón , fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó paraszták miatt; azok bele­jutnak e kelepczékbe, visszafordulni nem szoká­suk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdá­ban ; míg a legvégén belejutnak a „halottas kamrába“ ahonnan nincs menekülésük. (A tem­plomban helypénzt is szednek.) S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz , oly egyforma, s az isten nevéhez : oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzáto­nyokon végig hömpölyög, a hogy a sziklafala­kat korbácsolja, a hogy a szigetoltárokra har­sogva rohan, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végig játszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást, az örök viszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és ha­rangszó és elhaló mennydörgés, az ember elné­mul és saját szavát meghallani retteg e titani zengés közepett. A hajósok csak jelekkel inte­getnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót, a veszély tudata mindenkit magában imád­kozni készt. Mert valóban, a­ki itt végig halad, a­mig e sötét falakat látja itt maga mellett két felől, mintha saját kriptája falai között evezne végig. Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen. A kitartó hetes vihar. — Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vas­kapu között. Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene , de a kettő között megszoruló légnyomás oly sze­szélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél, majd elöl, majd hátul támad, min­den kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer­egyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a les­ből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ad minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe, aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vízmentében úsznék, a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végig seper rajta. A templomi zengés oly ítéletnapi zajjá maga­sodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiál­tása nem hallik ki belőle. A szezji Borbála és utasai. Történetünk idejében még nem jártak a Du­nán gőzhajók. Galacztól elkezdve fél a Majna csatornáig kilenczezer ló járta a partokat a hajók fel­vontatásával fáradva, a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempész hajók egész raja járt kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, a­minek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S igy aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, meg a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Ha­nem a­ki legkevésbbé volt megelégedve a nye­reségével, az az állam volt, mely a saját védel­mére a hosszú határparton végig őrházakat állí­tott fel, azokba a közelfalvak férfi lakosságát állitá be, puskával, hogy a határ fölött őrköd­jenek. — Minden falu adott határőröket s min­den falunak voltak saját csempészei. — Minél­fogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempész hajókkal, a mi ismét igen szép csa­ládi vonás. — Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is voltak a szigorú határőrzéssel. — A pestis meggátlása. A rettenetes keleti pestis! Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az ? és milyen az ? mert hazánkban épen száz­ötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegy asz­­szony felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapok­ból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány iránt a miért ajtót ablakot,elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk. Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragálylyal ajándé­kozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vör­­henyt, a saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a sárgalázt, s a ke­letindusoktól a cholerát,­­ a­ törököktől pedig a pestist. Azért a­z egész part hosszában a vis-a-vis­lako­­zóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, a­mi nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet. S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brassában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilvánitatik hivatalosan, s a­ki azokhoz hozzá ér,­­ az „kevert“ , az vándorol a veszteginté­­zetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti hajó vontató kötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete „kevert“ s a Duna közepén marad tiz napig, mert az egyik hajókötélről a másikra elragad­hatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre. S mind­ez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum : a „tisztító!“ Rettenetes személy. Kinek kötelessége minden­kire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintke­zik, s a ki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist) azonnal kevert­­nek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül s átadja a vesz­tegintézetnek. Ezért hívják a „tisztítónak.“ S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi vár­fogság. Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak maguk­kal tisztítót, s akár­hogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk. Csupán a Bóra szokta megzavarni a detail üzletet, mert a vas­kapu közötti sebes árban ki­veri a déli partra a hajókat, a­miket csak evezők mozdítanak előre. Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet, hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barát­ságba, s nem szegény­ embernek val­ó. Ez már nem jó. Dohány és kávé. A Bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajók­tól s három négy napra úgy helyre állítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előre a révbe menekülni vagy hor­gonyt vetni a Duna közepén s a határőrök al­­hatnak nyugton, a­mig ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most. Az ogradinai őrállomás káplárjának mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthang­­zanék a szélzugáson, s a folyam zengésén ke­resztül az a sajátságos turuló bőgés, a­mit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld s a­mi a mennydörgésből is kiválik,valami különös visszatetsző szomorú üvöltés ez,egy hosszú facsö­­vön keresztül. Hajó jön-e most s azért jelenti közeledtét,hogy szemközt ne menjen rá egy másik a vaskapu csatornáján ilyenkor ? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között s segélyért üvölt ? Az a hajó „jön.“ Egy tiz—tizenkét ezer mérős tölgyfa hajó, mint látszik, egészen megterhelve, mert két ol­dalt párkányain végig seper a hullám. Az öblös jármű egészen feketére van festve , hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafej­ű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú két oldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel, s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormány­tól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két kis zöldre fes­tett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak kö­zötti téren látható a mártyrhalált szenvedett szent Borbála szűzi alakja életnagyságban le­festve , rózsaszínű köntösben, világos kék palást­ban s delipiros főtakaróval, köröskörül arany­alapon, kezében fehér liliom. Azon a kis téren pedig, a­mi a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld s az teleültetve a legszebb dupla szegfűk­kel, teljes ibolyákkal A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s a rács tele van aggatva mezei virágkoszorukkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van felfűzve egy csomó rozmarin és szen­telt frizbarka. A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton harminczkét ló igyeke­zik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Más időben tizenhat is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve, a harminc­kettőnek is sok bizta­tás kell. Az a kürtölés a lóhajtsárok vezetőjének szól. Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A bajorul a partig ha elhalna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti. Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: an­nak a vontatott vagy megszokgatott, ijesztő, vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és ál­lat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni. Mert a hajónak változatos sorsa van e szikla csatornában : küzdenie kell a féloldalt verő szél­lel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével. Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, a­ki a timon-rudat tartja; — a másik a hajóbiztos, a­ki a tülök hanggal jelezi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik roszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapartra, vagy bele­­sikamlik a forgóba, vagy átverődik a déli partra, vagy felakad valami új zátonyon, s ekkor el van veszve emberestül, egerestül. Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a féle­lemről. A kormányos ölnyi termetű kemény prrfi volt erősen veres arczszinnel, a két orczáján a piros­­ság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát,miktől a szeme fehére is reezés volt. Hang­ja örökösen rekedt,s csak kétféle változatot ismer, vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának ket­tős gondját viselje, előlegesen egy vastagon átpó­­láló veres gyapot kendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, a­mi állandó helyén van a mandlija zsebében. A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arczc­al, középszerű termet, első tekintetre gyönge alka­túnak látszó ; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél. A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Tímár Miklós. A hivatalos „tisztító“ a kormányos timon padlója szélén ül, fejére húzva darócz kámzsá­ját ; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen bagót rág. A nehéz tölgyfahajóhoz van kapcsolva a de­reglye, abban ül hat hajós legény, a­kik ütenyre eveznek, minden nyomásnál egyszerre felugra­nak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsá­­molyos emelvényre, akkor megkapják az evező­­rudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán hányat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, a­hol erősebb a viz­­nyomás Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik. A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások, de inkább török, mint gö­rög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, göm­bölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szo­kott azoknál lenni, a­kik nem rég vágták le on­nan a sűrű körszakállt. Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van be­jegyezve a hajókönyvbe, s a hajó-teher tulajdo­nosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komá­romi kereskedő sajátja. A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leány arcz tekint ki s ez által szomszédjává lesz szent Borbálának. Mintha ez is szent volna. Ez arcz nem halavány , de fehér; a már­vány, a kristály önerejü fehérsége az, olyan jo­gos sajátja a fehér szin, mint az abyssininak a fekete, a malayinak a sárga. Semmi idegen szín­­vegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pitt sem a szemközt fúvó szél, sem a sze­mébe néző férfi tekintet. Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhá­rom évesnél, de magas nyúlánk alak, és komoly szoborszerű arcú, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venus arczán feledte volna szemeit valaha. Sürü fekete haja valami érczes fénynyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétké­kek. Két hosszú,vékonyan rajzolt szemölde csak­nem összeér homlokán, az ilyen összeérő sze­möldök valami varázshatalmat kölcsönöz az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szent kép hom­lokán. A leány neve Timéa. Ezek a szent Borbála utasai. A hajó biztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő annal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most ? Időt vesz magá­nak, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen. Tímea csupán új görögül ért, s a biztos ezt a nyelvet is folyékonyan beszéli. A táj szépségeit magyarázza a lyonnak : az ijesztő, a borzalmas szépségeket. A fehér arcú, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek. A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá figyelnének, hanem azokra a violákra, a­mik szent Borbála lábai előtt illatoz­nak. Egyet leszakít közülök s odanyújtja a gyer­meknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszél­nek a virágok ? A kormányos látja ezt mind onnan a timon állványról s nem tetszik neki. „Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésü hangjával,’a helyett, hogy a szent elöl letépi a vi­rágokat s annak a gyereknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál, mert ha a Jézus neki visz bennünket annak a kőbál­ványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennün­ket ! Jézus segíts!“ Ezt az áldást ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János, de minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallotta­s párbeszéd lett belőle. — De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a Vas-K­apun? —­ Miért hát ? felelt Fabula János , megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás vé­gett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak azért, mert sietős az utunk. Tíz­ezer mérő tiszta búza van hajónkon. A Bánátban nem ter­mett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük fel Komáromig. Ma Szent-Mihály napja van, ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s oda fagyunk valahol az útban. — S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy no­vemberben befagy a Duna ? — Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban, ott van felakasztva az ágyam fölé. A tisztitó még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött a Dunába a rá­gott bagótól. — De pedig ne köpködjön a Dunába ilyen­kor, mert azt a Duna nem szereti. A­mit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje épen igy megjövendölte, hogy no­vemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal, akkor is a Szent­ Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele oda fagyott a ha­­jóknak,ki Apatinnál, ki Földvárnál. Akkor aztán én nevettem. — Jézus segíts ! — Szorítsd azt a lapátot héééét !“ A vihar ismét dühösen neki feküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér izzadság cseppek csu­rogtak végig,a­mint a kormányrudat visszatartani öröködött, de nem kellett neki segítség. Megjutal­mazta magát érte egy korty pálinkával, a­mitől a szeme még véresebb lett. — Ne csak e mellett a kőláb mellett segít­sen el bennünket a Jézus ! Fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot te gyerek ! Csak ezt a követ elkerüljük szeren­csésen. — Aztán majd jön a másik. — No meg a harmadik, meg a tizenharmadik és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén. — Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító,az egész rágdohány csomaszt kivéve a szájából: én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít. Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont. — Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon l egalább nem maradunk a vesztegzárban, hamar odább mehetünk. — Hogyan ? A kormányos a markával egy kanyarító moz­dulatot tett a háta mögé, a­mire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az ? — Na most nézze kend, szólt Fabula János, a­mióta itt jártam, már megint változott a víz­járás ; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új foryóba, a­mi a „szeretők sziklája“ alatt támadt. — Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli ször­nyeteg folyvást ? Egy öreg vita. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus se­gíts ! — Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal kalatyol oda elől, a­helyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a vesze­delem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, min­dig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek s összeérnek a sze­möldökei, mint a boszorkánynak. — Tímár uram, turuljon annak a fullajtárnak, hohooó ! Tímár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, ha­nem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuha­tagok tündérregéit. Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész a Clis­­seráig, mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szi­getének, forgatagának van története, tü­ndérre­géje, népmondája, vagy zsivány kalandja, mik­­ről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy a népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az, a sziklák nevei a kifelé fordított­ könyvek sarkai, a­ki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük. Timár Miklós nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rábízott hajóval a Vaskapun keresztül, minden kő és szi­get ismeretes volt előtte. Talán egyéb oka is lehetett az apró regék el­beszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jó akaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szivli teremtésnek valami nagy ve­szélyen kell keresztül hatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félre csalogassák. A­míg Tímea azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó, kedvesével, a hűt Mi­­lievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feltárását egyedül egy maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táp­lálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kő­­száli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyöket hordott, s a martalékot a sze­retők megoszták; ... az alatt a gyermek figyel­mét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hul­lám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadozni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszoruló folyam hány az örvény körül; a ha­jósok „kecskékének híják a gyapjas hátú hullá­mokat. „Pedig jobb volna ha az orrunk elé nézeget­nénk, nem hátrafelé ?“ Dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erőszakolta hangját. — Hahooó! Biztos úr ! Mi jön ott ránk szem­közt ? A biztos hátratekintett a hajó orra felé fordul­va s akkor ő is meglátta azt, a mire a kormá­nyos figyelmezteté. A Tatalia szoros közepeit jártak éppen, a hol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles s a legme­redekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak , — csak hogy a Duna van benne. S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül mo­hos és cserjés, a nyugati oldalánál megtorlik a viz s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapartról rohan alá, a másik ágának le van egy ötven öles csatorna vágva a kőgerinczbe, azon lehet föl és le közle­kedni a nagyobb hajóknak.­­• Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkoz­ni nem tanácsos. Mert a kikerülés sok vesze­delemmel jár. Északnak számos szirtfal rejlik a viz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény,melyet a kőszige­ten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi ha­talom, mely megszabadítsa. Tehát az igen komoly veszély volt, a­mit a kormányos jelzett : „mi jön reánk ott szem­közt ?“ Egy szemközt jövő jármű a Tatália szorosban, ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyo­más alatt. Tímár Miklós visszakérte távcsövét Tímea kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát ? A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén. Tímár Miklós szemü­gyre vette azt messzelátó­­jával s aztán visszakiáltott a kormányosra. — Egy malom! — Akkor megvert bennünket a Jézus ! Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű­, melynek se kormányzója, se legénysége nincs már, azok el­menekültek róla; az pedig rohan magára hagy­va bomlottul, vaktában s sepri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, a­mik nem tudnak előre elég gyorsan félreállni. Itt pedig nincs is hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis. Tímár Miklós nem szólt semmit, visszaadta Timeának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol lát­hatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, mik­nek ősapja a szeretőket oly hiven táplálta, aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba , vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattsá­­got, s aztán eresszék el a ladikot. Trikalisz és Tímea nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bír­ták, így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ad a kormányosnak. — A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra se balra ! Néhány percz múlva azonban Trikalisz már megérthette látásból is , hogy minő veszély­ben forognak ? — Az elszabadult malom sebe­sen közeledett alá­felé a zugó mederben s ki le­hetett venni pusztaszemmel is kelepelő kerékla­pátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha ez összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő. A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igye­kezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal. Mire fognak ezek mehetni ? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen ? Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erősödésüket. A­mennyit fognak taszítani a malmon,annyit fognak lökni saját ladikjukon. He megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvas bogarat. A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyu­gati ormát elérni. A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-el­tünt a hullámvölgyben s a másik perezben ismét fenn libegett a szilaj hab­­gerincz tetején, ingatva hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró bugy­borékoló víz ! (Folytatása következik.)

Next