A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1872-05-01 / 101. szám

Gondolkodjanak polgártársaink attól is, hogy kit akarnak, és kit szeretnén­k a baloldal ré­szére követjelöltnek kinevezni. Mi Felső-Köri baloldaliak már egy tehetséges, határozott jelle­­mű egyént a követjelöltségre kiszemeltünk, ki­nek hazafias érzelmei biztosítanak bennünket arról, hogy nekünk adott szavát meg fogja tar­tani és nem fog bennünket cserbe hagyni. Nevét önökkel is közölni fogjuk értekezletünkön máj­dán május 5-én. — A hit, ha értekezletünk elfo­gadja indítványunkat, fel fogunk kérni a képvi­selőségre. Végre felkérjük polgártársainkat, hogy ha a jobboldal kortesei önöket véleményüktől el akar­ják tántorítani, és önöket sok teljesíthető­en ígé­retekkel, ámításokkal, pénzzel, borral meg akar­ják vesztegetni, a­mi bizonyosan meg fog tör­ténni, ily vesztegetésekkel, csábításokkal meg se hagyják magukat fertőztetni, és ha ily csá­bítók önökhöz mennek, a­kik pénzzel, borral akarják önöket megvesztegetni, az ilyeneknek mondják ezen szavakat: „A ti pénzetek és bo­rotok magatokkal együtt vesszen el, az igazság mellé nem kell vesztegetés, ti csak a nép ámítói vagytok, de boldogítói nem.“ A baloldal nevében közlé: Benkö Lajos, bal­oldali bizottmányi tag. Benkö Márton, Siskó Sá­muel, mint bizottmányi s választ, tagok. A nógrádi korteskedésre vonatkozólag az „Ipoly“ többi közt ezeket irja: „A korteskedési bűn eredendő hazája Nógrád megye, s az valóban oly mérveket sehol sem öl­tött mint itt. 1861 ben öt hat ezer ft még elegen­dő volt, hogy egy népszerű jelölt megválasztható lett légyen egy népszerűtlen ellenében. 1865-ben már 12—15,000 ft. 1869-ben már 30-40,000 ft volt az ár hasonló viszonylatok közt. Most a sikerre való kilátásra 50—60,000 ft nélkül alig lehetett gondolni. Tagadhatatlan, hogy a községek közt voltak egyes dicséretes kivételek ,de a választási jog ál­talában már nem jognak,hanem­ Üzletnek tekinte­tett. Számos községekben a választók tervszerű­ig jobb és baloldaliakra osztották magukat, mert ha mindnyájan egy párton voltak, feléjök nem néztek — úgymond az urak — ellenben ha két pártra szakadtak, mind a két párt itatott és fizetett. A választási mozgalmak még meg sem indul­tak számos községben, a választók­ egy szavazat árát pártra való tekintet nélkül már is száz fo­rint kerek számban s áldomásban kiáltották ki. Az ily alakban nyilvánult népakarat múlhat-­­ m­i arra vezet, hogy a törvényhozás végre is az olygarchia és a plutokratia kezébe kerül. Meg kellett tehát egyszer az erkölcstelen lejtőn állapodnunk, melyre a választás ügyét — vall­­j­a meg az igazat — az értelmiség sodorta. Saz, hogy ezért a felelősség súlya első vonalban főkép a jobboldalra nehezül, mely minden áron több­ségre törekedett, s mely semmitől sem riadt visz­­sza csak hogy jelöltjeit megválasztathassa; de a baloldal, — habár csak önvédelemből s kény­szerből, ez után a jobboldalt még is­ követte.“ A „Národné Noviny“ közli a tinyo­váral­­lya - mcsóczkerületi nemzeti balpárt programmját, melynek megtartására magát az ottani követjelölt, Paulmny Tóth Vilmos leköte­lezte. A programm pontjai: 1. Akarunk magyar (azaz magyarországi) hadsereget. 2.A delegációk eltörlését. 3. A pénzügyek önálló rendezését. 4. Reformokat úgy szellemi, mint anyagi téren, kü­lönösen az adókat és a dohány-monopóliumot illetőleg. 5. Az ország integritásának megőrzé­sével az összes lakosság kielégítését és egyen­jogúsítását úgy vallási, valamint nemzetiségi tekintetben, és­pedig 6. vallásfelekezeti tekintetben akarjuk az egy­­ház fü­ggetlenségét az államtól, tehát az ország­ban létező, törvényesen elismert minden vallás­felekezetnek önállóságát, az egyház, iskola és vagyon autonóm kormányzatát; nem aka­runk hitfelekezet nélküli iskolákat, s nem akar­juk a vallásfelekezetek vagyonának csonkítását. 7. Nemzetiségi tekintetben akarjuk Magyaror­szág önállóságát és integritását, de egyszers­mind , s egyidejűleg és egyenlő mértékben a magyar hazában lakó összes nemzetek egyen­jogúsítás­t, és­pedig annak keresztülvitelét az állami organismusban és a polgári életben úgy, hogy az tetté váljék, hogy valamennyi nemzetek számára és egyenlő mértékben a nemzeti lét és nemzeti élet törvény által biztosíttassák, s hogy biztosíttassanak nekik a nemzeti léteihez meg­kívántató eszközök is, egyiknek úgy, mint má­siknak. Az újvidéki „Zásztavá“-ban Miletics érte­síti basakidi választóit, hogy a szerb húsvétünnepek harmadik napján (ápril 30-án) körükbe érkezik, országgyűlési sáfárko­dásáról személyesen teendő jelentést. Az újvidéki „Národ“-ban pedig Pavlovits István hívja össze újvidéki választóit apr. 30-ra hogy előttük számoljon. Vannak keserves korszakok a nemzet életé­ben, midőn tűrni kell nagy megaláztatásokat, de , hogy az alárendeltség nyomor szolgaszerepére , kárhoztassa magát egy nemzet akkor, midőn j­elölte az út, kezében az eszköz : önnön urává­­ lehetni — erre példát nekünk nem mutatott senki, erre példát csak mi fogunk mutatni uno­káinknak. Ha vas járom alatt nyögnénk, ha feszület helyett bitófa volna felfüggesztve ijesztő például minden egyes polgár ágya fölé, még akkor is nagyobb erélyt, több hazafias elszántságot kel­lene kifejtenünk önállóságunk visszaszerzésére, mint a­mennyit kifejtünk most, midőn nyitva minden tér s nem gátol bennünket semmi, hogy oly többséget küldjünk az országgyűlésbe, mely őseink vérén szerzett alkotmányos állami önálló­ságunk visszaállítását követeli. Én bámulom hazám népét. Bach és Schmer­ling idejében a merre mentünk, mindenütt a gomba módra szaporodó új és új adónemek igaz­ságtalanságát hirdette a nép; érdekeinek legér­zékenyebb oldalát támadta meg a sok egyed­­áruság, s minden rosznak legfőbb kutforrásául tekintette azt, hogy az országkormányzás leg­főbb ügyei felett Bécsben idegen kormányférfiak döntenek. Ha akkor azt kérdeztük volna a nemzettől, akarjátok-e mindezt? Kívánjátok e mindezek további fentartását? nem lett volna az ország­ban egy hang sem, mely azt mondta volna rá: igen. És most? Ugyanazon adók ugyanazon ma­gasságban és ugyanazon igazságtalan felosztás­sal, ugyanazon dohánymonopólium és ugyanazon rendszer, mely az országkormányzat legfőbb ügyeit, a kül- és hadügyet is Bécsben székelő idegen ministérium kezébe adta, és mégis — csodák csodája — a nemzet most azt mondja, mindezt jónak és üdvösnek tartom, mindezek fnntartását óhajtom továbbra is. Saját jószántá­ból a törvényhozás többségét oly emberekből vá­lasztja, kik ellene vannak az egyedáruság eltör­lésének, kik az adók igazságosabb felosztásának érdekében mindeddig nem tettek semmit, és ki­vették a nemzet kezéből a legfőbb államügyek­­ben való önrendelkezési jogot. Megmagyarázhatóan a nemzet ezen magavi­selete. Nem vagyunk képesek megtalálni a­­z in­dokot, mely a nemzetet ezen öngyilkosságig gyá­va önmegadásra vitte. De van egy ok, mit a nemzet mentségére föl lehet hozni. Tagadhatatlan, hogy van. A kényuralom hosszú járma alatt elnyű­gözve, midőn 1861-ben alkalom nyilt a nemzet felszó­lalására, és Deák Ferencz oly hatalmas és ne­mes, hazafias és szilárd hangon tolmácsolta a nemzet sérelmeit és követeléseit, mint istenéhez ragaszkodott a nemzet Deák Ferenczhez. Mig van ember, ki ennyi tehetséggel és ily ha­zafias szilárdsággal védi jogaimat, nyugodt le­hetek — gondolá a nemzet. És aztán bízott ben­ne föltétlenül, követte őt minden ingadozás nélkül. „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az or­szág alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk: hitünkre bízta a nemzet annak hűt megőrzését, s mi fele­lősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy meg­mentse az utókornak azon alkotmányos szabad­ságot, melyet őseitől öröklött.“ Ezt mondta Deák Ferencz 1861-ben. Aljas, rágalmazónak kiáltottuk volna ki tehát azt, aki Deák Ferenczről föl­merészelte volna tenni,hogy ő az ország államönállóságának jogaiból vala­ha feladjon csak egy hajszálnyit is. Hogy a nemzet önálló állami életének jogai­hoz ragaszkodni kell minden körülmény között, és azokat feladni semmi ürügy alatt sem szabad, erről Deák annyira meg volt győződve, hogy 1863-ban mart. 18-án, midőn nála az 1861-diki képviselők albuma átadása alkalmával egy kül­döttség tisztelgett, Eötvös báró üdvözlő beszédé­re ezeket mondá: „Több lelki nyugalommal tűrjük a sora csa­pásait, ha hiven teljesítjük polgári kötelessé­geinket, mintha öntudatunk azzal vádol, hogy jó szándékból bár, de feladtuk azon jogokat és szabadságot, melyek megőrzése szent köteles­ség gyanánt szállott ránk.“ Melyek azon jogok és­­alkotmányos szabad­ság, melyeket őseinktől öröklöttünk, s melyek­nek megőrzése szent kötelesség gyanánt szál­lott ránk ? Az 1790. X. törvényczikk, mely szerint Ma­gyarország szabad önálló ország, s kormányza­tának egész alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, ha­nem teljes önállással bir. Az 1790. XII. törvényczikk, mely szerint a törvényalkotási jog egyedül az országgyűlést és a koronázott fejedelmet illeti. Az 1848-ks törvényczikkek, melyek szerint független felelős ministerek intézkedtek az or­szág kormányzat minden ügyében, úgy az ön­álló had­ mint az önálló pénzügyben. Megőriztük-e mindezen jogokat, melyeknek hű megőrzése Deák Ferencz szerint őseinktől szent kötelesség gyanánt szállott ránk ? Törvényhozásban úgy, mint kormányzásban lekötve vagyunk Ausztria népeinek. Hazánkat legérzékenyebben érintő ügyekben önállóan nem intézkedhetünk, csak az osztrák tartományokkal együttesen, ezeknek egyetértésével. Törvényein­ket nem csupán az országgyűlés és fejedelem hozzák, hanem hozzák a delegációk is. Azokat a határozatokat,melyeket egy fele részben idegen, érdekeinket nem ismerő, bizalmunkat nem bíró testület hoz, változhatatlanul, mint törvényeket, Magyarország törvénykönyvébe kell iktatnunk. Országunk leglényegesebb ügyeiben oly minisz­térium intézkedik, mely a magyar nemzet tör­vényhozásának nem felelős. Ezek nem azt jelentik, hogy hűen megőriztük a jogokat, melyeknek hű megőrzését szent kö­telesség gyanánt hagyták reánk őseink, hanem jelentik azt, hogy jogtalanul, gyáván, bűnösen feladtuk azt, mit hitünkre bizott a nemzet. Deák Ferencznek fönebb idézett szavai után ki merte volna feltenni, hogy néhány év múlva elveti azt, mit elvetni — halálos veszedelemnek tartott az országra. Ki merte volna föltenni, hogy feladja azon jogokat, melyeket feladni, még jó szándékból sem tartott megengedhetőnek. A férfiból, ki teljesen ismerte a jogok hord­­erejét, melyeket védett, néhány év alatt nem­zetének erejében nem bizó, képességét kétségbe­vonó, az opportunitásnak hódoló politikus jön. És a nemzet többsége a roppant bizalomnál fog­va, melylyel iránta viseltetett, követte őt ezen politikájában öntudatlanul. Nem tagadja senki, hogy Deák Ferencz tiszta kezli, becsületes ember. De hát mit használ a hazának Deák Ferencz becsületessége, ha poli­tikája rész ? Vagy a veszedelem, melybe a haza sodortatik, mindjárt nem lesz veszedelem, ha abba egy becsületes ember rész politikája által sodortatik ? Ha én azon jószándékból lökök valakit a vízbe, hogy ott megfü­röd­jék, és bele­vész, annak aztán az én jószándékom már nem nagy vi­gasztalás. Mit nyer a haza Deák Ferencz becsületessé­gével? Párthívei nem a becsületességben köve­tik őt, melylyel használhatnának, hanem politi­kájában, amelylyel ártanak a hazának. Aztán országvilág tudja, hogy utóbbi időben oly eljárás követtetett az országgyűlésen, me­lyet Deák Ferencz maga sem helyeselt, melye­ket károsaknak tartott. Mért nem szólalt fel Deák Ferencz ez eljárás ellen? mért nem vetette mérlegbe befolyását, hogy a véleménye szerint is károsaknak mutatkozó intézkedések megakadá­lyoztassanak ? Annak a Laza nem nagy köszö­nettel tartozik, aki maga nem akar ugyan roszat cselekedni, de másoknak megengedi, hogy roszat cselekedjenek. Mindenki tudja, hogy az a meggazdagodhatá­­si vágy, mely koncznak tekinti a közügyét, hogy az a nyerészkedési kapzsiság, mely valóságos zsibárus bolttá tette országgyűlésünket, az or­szág ezen szentélyét, honnan csak jót és üdvöset vár a nemzet, Deák Ferencznek nem tetszik, sőt utálattal fordul el felé. De hát ha van befolyása saját párttagjaira, mért nem inti őket otthon, négyszemközt, vagy ha már nincs befolyása, mért nem kel ki ez aljas üzérkedés ellen nyiltan az országgyűlésen. Itt áttér a „reform“ kérdésekre s a kor­mányt támogató párt­hivatalnokokból, a­ con­­servativekből és ultramontánokból álló conglome­­ratumának tulajdonítja, hogy azok nem mentek keresztül sem oly számmal, sem oly szabadelvű irányban, mint a nemzet érdekei megkövetelték volna. Megemlékezik a vesztegetésekről is. A ki el­olvassa e sorokat, bizonyára meg fog döbben­ni, midőn kezét hazája vérdíjáért kinyújtandó lesz. A szegényebb polgárokat figyelmezteti, hogy a választásoknál gondolják meg, miszerint lehet, hogy u­tolj­ára szavaznak. Ha ismét a jobb­oldal győz,a szegényebb választók százezrei fog­ják elveszteni a választási jogot, melyet, hogy most az egyszer még gyakorolnak, csak a balol­dalnak köszönhetik. Ha most elmulasztjuk megragadni a kedvező pillanatot, nem biztosíthat bennünket senki, hogy lesz ismét idő,melyben urai leszünk sorsunknak. Hazánk és a nemzetiségek. *) v. Sokkal biztosabb eljárásnak tartom minden kisebb nemzetekre, ha ezek önerejükre támasz­kodva, felhasználva a körülményeket, megal­kudva a létező viszonyokkal, haladva az idő szellemével, áthatva az egyetértés szükségessé­gétől, maguk vetik meg saját jövőjük alapját, mintsem a terjeszkedési vagy bár­mely más vágytól hajtva, mások karjaiba vetvén magu­kat, ezek segítségével kívánnak erősbülni. Az elsők hasonlítanak az okos, józan gazdá­hoz, ki azt mondja, kevesebbet markolj, többet fogsz, dolgozz és saját rendelkezésedre álló erőd­del munkálkodjál, a­míg az utóbbiak hasonlí­tanak azokhoz, kik miután saját erejükkel fel­­vergődni nem képesek, másoktól kölcsönzött tökét fektetnek vállalataikba, míg utóbb, de már későn, átlátni is szokták, hogy az ilyennek igen drágán szokás megfizetni kamatját, sőt hogy ez a kölcsönzött tökét vajmi gyakran felülmúlni szokta. Míg Görögország bízván önmagában és erejé­ben ügyeit minden idegen befolyástól menten maga kezelte, szabad, független volt, kivivta a marathoni és salam­isi győzelmeket, ellenállott a perzsák roppant erejének s megtörte ezt, mihe­lyest azonban is­zen térről fletért és elvesztvén ön­­magához a hitét, más szomszédnak támogatását s segélyét elfogadta, romlásnak kezdett indulni. A polgári erények és egy ország hanyatlásá­nak jele, midőn egy nemzetben az önbizalomnak érzete kezd kihalni és azon nézet s meggyőző­dés kezd túlsúlyra vergődni, hogy saját erejével önmagát többé fentartani nem képes ; mert ezen körülmény igazolja, hogy hasonló szellemtől át­hatott ivadék nem követi lelkes erdődeinek nyomdokit többé. Kitől várjon a szorongatott hon segítséget, ha polgáraiban a hazafiságnak forrása kiszáradt, ha a világ csodálatát kivívott egykori lelkesedésnek tüze kialudt? Az önbizalom minden nemesnek, nagynak, minden áldozatkészségnek szülő és tápláló anyja, mert ki tudna lelkesedni egy olyan ügyért, me­lyet már előre elveszettnek hisz és hirdet? Azok kik egy országot az önbizalomtól fosz­tanak meg, ketté metszik életerejét, mert ez által oda viszik, hogy lemond jogairól, önállásáról, mielőtt tettleg bekövetkezett volna azon szomorú időszak, mely a polgárok erélyességétől, háza­sságától mit sem enged többet remény sem, és mely sajnálatra méltó korszak görög honban beállott már akkor, midőn polgárai Fülöp tá­mogatásától várták, hogy őket államuk fentartá­­sában gyámolítsa. Athene Fülöp idejében is ugyanazon erő fe­lett rendelkezett, mint akko­r, midőn a perzsák fe­lett győzelmeskedett. Az erő ugyanaz volt, de nem a közszellem. Akkor mindenki bizott hazájának jövőjében és a haza — győzött. Most pedig nagyobb része kételkedni kezdett ennek saját erejével, felállhatása iránt és a­t­hon megbukott. Az önbizalom Marathonnál és Thermopylük­­nél a hősiesség nagy alakjait megörökítő a tör­ténelemben, saját ügyéhez való bizalmatlanság pedig előidézte Cheroneat és­­Fülöpnek uralmát. Romlásnak indult Görögországban azon idő­ben, midőn Macedóniában Fülöp uralkodott, két párt küzdött egymással: Demosthenes és Aeschines pártja. Amaz a tiszta hazafiság hevétől­­ vezérelve és kétségbe nem esve Görög bánnak jövője felett, bizott még polgárainak hazafiságában és azért tiltakozott azon politika ellen, mely *) E czikk IV-dik része vasárnapi reggeli kiadá­sunk 99. számában jelent meg, másoknak, idegeneknek hazája ügyeibe való beavatkozást engedni kész volt, és ez oknál fog­va ékesszólásának egész hatalmával küzdött az ellen, hogy macedóniai Fülöpnek Göröghon belügyeibe való befolyás bármely czim alatt, a­­vagy Urligy alatt megengedtessék. Aeschines ellenben kétségbe esve nemzetének életképessége felett és nem bizván ennek önere­jében, szinte szónoklatának varázserejével a kül befolyásnak utat tört és megnyitotta Göröghon­nak kapuit Fülöp befolyása előtt. Demosthenes fel akarván újból ébreszteni pol­gártársainak kebelében is a hazafiságnak már csaknem egészen kialudt lángját, a múltak ké­pét, nagyszerű emlékét varázsolta hallgatóinak szemei elé, de a korcs nemzedék elfordult tőle és Aeschines pártjához állott, mert mig az kitar­tást, áldozatokat kért nemzetétől, addig ez a kül­­befolyás által a jólét, a tekintély, pompa, fény kényelmes vánkosait mutatta fel, melyeken po­litikájának elfogadása által kipihenhet az elpu­­hult ivadék! Mig amaz Göröghon múltjából kívánt erőt me­ríteni a jelen és jövő küzdelmeinek kitartására, mig amaz a nagy férfiak és a halhatatlan elődök dicső történetét festeté, kortársai előtt bebizonyí­tani törekedvén, hogy egy oly nép, mely a múlt­ban sokkal nagyobb veszélyekkel megküzdött és sokkal veszedelmesebb ellenségeket legyőzött, nem eshet kétségbe jövője felett , addig emez a jelen és közelebbi jövő anyagi előnyeivel káp­ráztatta polgártársainak szemeit és az idegenek befolyásától várta és ígérte Göröghonnak újbóli felvirágzását. „Az akkori athéniek, mondja Montesquieu, Fü­­löpöt nem mint szabadságuk ellenségét, hanem mint élvezeteik és gyönyöreik háborítóját fél­tették.“ Ezen időben hozatott azon törvény is, hogy az halállal büntetendő, ki indítványozni merné, hogy a színházakra határozott pénz,a hadi szük­ségletek fedezésére fordíttassék. Midőn már egy nemzetben ennyire kialudt a hon iránti kötelességnek érzete, az ilyen többé ki nem kerülheti sorsát, mint ki nem kerülhette Göröghön, midőn a polgári erények hanyatlásá­nak és a hivatalvadászat és élvezethajhászat­­nak undorító korszaka beállott. „Mit használt, mondja tovább Montesquieu, hogy Fülöp a choroneai ütközet után a foglyo­kat visszaküldte, kiket haza bocsátott, azok nem voltak a férfiak. A­milyen könnyű is volt egy­kor Göröghon ereje felett, éppen oly nehéz volt annak polgári erényei felett győzelmeskedni! A polgárok hazafiatlansága, pártoskodása, el­­puhultsága, romlottsága okozta még mindig min­den államnak hanyatlását, bukását, így Rómában, Athénében, Charthagóban. A charthagóiakról mondja szinte Montesquieu: „Hogy tarthatta volna fenn magát Carthago? — midőn Hannibal mint Praetor nem engedé, hogy az államhivatalnokok a köztársaságot ki­rabolják; nem panaszolták-e be őket a rómaiak­­nál ? a nyomorultak akartak állampolgárok len­ni, midőn az állam nem is létezett többé és pusz­títóik kezeikből kincseiket nyerték. Nem sokára reá Roma háromszáz legtekintélyesebb p polgárait kezesül kérte és miután hajóit és fegyvereit ki­adatta magának, szentetett nekik háborút. Ab­ból mit a kétségbeesés a lefegyverzett Charta­­goban mivelt, következtethetni, hogy ez erejének birtokában polgári erényeivel mit létesíthetett volna!“ A külsegitség, a kültámasz, az idegen beavat­kozás bár­mily indokból is kéretik és nyujtatik, csak is azon népnek válik romlására, hátrányá­ra, mely abban részesittetik. Tudta ezt Demosthenes és azért küzdött ez ellen nemes lelkének egész erejével. De szava elhangzott: Demosthenes politicája megbukott,­­ Aeschi­nes nézete győzött. Demosthenesnek bukása a szabadság és Gö­röghon függetlenségének bukása volt, mert az idegen beavatkozás, illetőleg Fülöp befolyása által ennek önállása megszűnt és Athénének egykori dicső napja örökre leáldozott. Ezen lelkes, fenséges Athené, mely annyi veszteség után ismét felemelkedett és csaknem romjaiból saját erejével mint egy Phoenix ismét uj életre ébredett, az idegen befolyás által ment­­hetlenü­l veszve lett. Görögország századokon át egy világító to­rony gyanánt emelkedett ki az akkori népek tengeréből, és fénye kihatott a késő századokra máig, bölcsője volt a tudományoknak, művészet­nek, ékesszólásnak, nagy férfiakat nevelt és táplált keblén, kiknek sírjaikhoz nem csak kor­­társaik hanem a késő utókor is zarándokolt és ékesítette azokat a halhatatlanság örökké zöld koszorújával, és mégis megbuknia kellett midőn többé nem polgárainak erejével, hanem külbe­­folyás, külsegitség által kívánta fentartani magát! Később a rómaiak váltották fel Macedóniát ennek legyőzetése után a görögök feletti ura­lomban. A szabadság szent neve volt ismét ezeknél is a czég, mely alatt azokat magukhoz való csatla­kozásra kívánták birni, ez volt a köpeny, mely alatt hódítási vágyaikat rejtették. Flaminius consul macedóniai Fülöpnek Kynos­­kephalaenél történt legyőzetése után az isthmusi játékok alkalmával 196-ik évben Heroldok által hirdettette, hogy a görögöknek szabadoknak kell lenniök, minek hallatára az örömtől elra­gadtatott hiszékeny nép őt boldogsága érzetének túláradásában majd agyonnyomta. Nem sokára meggyőződniük kellett azonban, hogy mit értett Roma a szabadság alatt, és mi­ként magyarázta azt, hogy ez csak ürügy volt, mely alatt ezeket egymás ellen felizgatni, magá­hoz csábítani, megosztani és így meggyengíteni akarta. Romának is mint minden hatalmasságnak, mely egy másik ellen idővel törni szándékozik és ezt meghódítani kívánja, fő czélja és törekvése volt egyes néptörzsek között viszályt támasztani, ezt éleszteni és mint jóakaró tanácsadó, esetlegesen békebiró, azok belügyeibe mentői nagyobb befo­lyást nyerni és gyakorolni. Ezen politikából kiindulva, hol egy, hol más néptörzsnek ajánlotta fel szolgálatát, így segí­tette Spártát az Achaiak és Aetolok ellen, míg végre Philopoment , az achai szövetség nagyve­zérét és utolsó nagy görögöt legyőzte, Spártát meghódította és államiságát örök időkre elte­mette ! Ezután ismét Macedonia ellen fordult, melynek királyát, Perseust, Pydnánál legyőzvén, Mace­dóniát szabadnak nyilvánította, hanem egyúttal ezt négy kerületre osztotta, melyek között min­den közösséget megszüntetett. És igy lett végre egész Görögország Rómának egyik vasallus állama, vagyis inkább tartomá­nya, mert mind az, mi ennek államiságára emlé­keztetett volna , megszüntettetett, sőt mi több : Görögország ezen eddigi elnevezését is elveszti, melyet Achaja névvel felcserélnie kellett. És mind­ezt Róma a szabadság csábító neve alatt létesíti. Minek tanulsága, hogy mire nem visz egyenet­lenség, a pártok, vagy mi sokkal veszélyesebb, az egy államot képező néptörzsek viszálya, egy­más elleni harcra és a népeknek egyes hatalmas szomszédok ígéreteikbe, csábításaikba fektetett azok bizalma, szerencsétlen rövid látása és meg­bocsáthatlan hiszékenysége. Ha tehát egyes, már rég fenálló, hatalmas, vi­rágzó államok külbefolyás s klittámogatás által hasonló sorsra juthatnak, mennyivel inkább va­lószínű, hogy egyes népek és az ajánlott avagy kért külsegítség, idegen beavatkozás által addig bírt szabadságaikat, polgári állásukat, alkotmá­nyos létüket elveszthetik a­nélkül, hogy vagy erősödhetnének, vagy pedig egy külön, önálló, független szabad államnak létesülését elérhetnék. A történet nem jegyezte fel máig lapjaira, hogy egyes népek részére és kedvéért valaha csodák avagy kivételek történtek volna, ugyan­azon okok, ugyanazon okozatok szülői voltak mindig, és egyes népekre áll, mi egyes szemé­lyekre, hogy a­mint veti meg valaki ágyát, úgy fog nyugodni. Miért is erős hitem és meggyőződésem, hogy sokkal jobb és biztosabb önmagunkban, saját erőnkben bízva, benn keresni a szövetségeket, és egymást megértve, szabadságaink, polgári jo­gaink védelmére egyetértve közreműködni, ajánl­kozó idegen pártfogóknak támogatását pedig az­zal visszautasítani: Timeo Danaos don a ferentes. Missies János: Vidéki levelezés. (Győrffy Gyula beszámoló beszéde. — A Jobb­oldal meghúzta magát.) Nagyvárad, ápr. 29. Tegnap délelőtt tartotta nagy számmal egybe­­gyült választói előtt képviselői jelentését váro­sunk érdemes­­képviselője G­y­ő­r­ff­y Gyula. Be­széde, mely mintegy másfélórai időt vett igény­be, egyikét képezi a leghatásosabb s döntő ér­vekből alkotott szónoki remekeknek. Szavait gyakorta kitörő lelkei éljenek szakíták­­félbe. Elősorolta a kormányt hatalmában támogató több­ségnek mindazon intézkedéseit,melyeket legtöbb­ször a nép legszentebb érdekeinek megsértésével is érvényre emelni nem tartóztatta őket vissza sem­mi, csak azért, hogy a 67-ei drágalátos közös ügyes alap fentartása mellett a többséget részükre biztosíthassák, s hogy a bécsi kormány kegyét, leereszkedő mosolyait el ne veszítsék. Érintette és reámutatott a sebekre, melyeket a biróválasz­­tási jog elvonása, a virilis intézmény megterem­tése, a magyar jegybank felállításának elvetése, a nemzet testén ejtettek. Ezek után áttért az ellenzék három évi, leg­gyakrabban — a többség konok magatartása folytán — sikertelenné vált üdvös törekvéseknek feltüntetésére, megemlékezvén az ezen oldalon tett nevezetesebb szabadelvű reformindítványok­­ról, milyenek : a honvédségnek technikai és tü­zérszakosztályokkal való ellátása, a szentszékek eltörlése, a polgári házasság behozatala, a kö­zös hadsereg Magyarországot illető részének „magyar hadsereg“ névveli nevezése, azoknak hazai iparosok általi felszerelése stb., melyek­nek érvényre emelését a hatalmas többség meg­akadályozni hazafias (!) kötelességének tartotta. Élénk színekkel mutatta ki a kormány mu­lasztásait, melyek között fésulyt a felsőház re­formjának érdekében benyújtani elmulasztott törvényjavaslatra fektette , mert — úgymond — semmi sem gúnyolja ki nálunk a parlamentariz­­must annyira mint a jelenlegi felsőházi szervezet, mely szerint a népképviselő által alkotott leg­fontosabb törvények létrehozatala is nem ritkán 20—25 született törvényhozó beleegyezéséről van föltételezve. — Szavait a haza éltetésével fejezte be. Ezen, csak főbb vonásaiban röviden vázolt s a jelenlévők részéről lelkesült élyenekkel üdvö­zölt beszéd után dr. T­e­r­e­s­z­k­y István, a szalontai kerület képviselőjelöltje, lépett az emelvényre, és a választók nevében köszönetet mondott Győrffy Gyula országgyűlési működé­séért, felkérvén egyszersmind, hogy Nagyvárad választó­polgárai a jövő országgyűlésen is , általa óhajtván képviseltetni magukat, a képvi­selői jelöltséget elfogadni ne vonakodjék. — Az alig lecsillapult zajos éljenzés után Györffy Gyula emelt szót s kissé elfogult hangon kije­lenté, hogy a jelöltséget elfogadni kötelességé­nek tartja s azt vissza nem utasítja. Az éljenek elhangzottak s az örömünnep be volt fejezve. A jobboldal pedig látva az egyete­mes lelkesü­ltséget még mindig gondolko­dik, s jelöltjét titokban tartja. A hit szárnyain legutóbb keringő a suttogás a jobboldali párt alel­nökének , Komlóssy Antalnak nevét emlegeti, sokan pedig azt állítják, hogy az elő­relátható bukást kikerülendő, a jobboldal nem is léptet fel senkit. Bármi történjék azonban, a titok pár nap múlva már nem lesz az. .. „Komoly szó a választókhoz.“ Dsávolszky Lajos azon komoly törekvésű fiatal emberek egyike,kik a hirlapirodalmi téren egyikét vívták ki az első állásoknak a szabad­elvű ellenzéki journalistika soraiban. Az előtt a „Hon“-nak volt munkatársa s olvasóink bizo­nyára emlékezni fognak a Scorpio név vagy jegy alatt megjelent s ritka elmeéllel irt bá­tor czikkekre, mik az ő tollából folytak. Most az „E beeer“-nek buzgó főmunkatársa. A három év előtt lefolyt választások alkalmából is megje­lent egy röpirata, mely nagy figyelmet keltett s rövid időn két kiadásban fogyott el. Most a fentebbi czim alatt bocsátott közre egy röpiratot, melyet eléggé ajánl már az is, hogy mindjárt, megjelenése első napjaiban tíz­ezer példány kelt el belőle, úgy hogy most már a második tízezeret nyomják belőle. E röpirat lelkesen, a ta­zta meggyőződés meg­rázó hangján van írva, egyszerű, világos nyel­ven, a helyzet átlátszó rajzolatával, a­melynek Lti felfogását az igazságérzettel bíró képzett ál­lamférfi nem tagadja, s melyet megérthet az is, kinek a józan észen kívül egyéb szakismeretei az államtudományok terén nincsenek is. A 24 lapra terjedő röpirat a most bekövet­kező választások fontosságának ecsetelésével kezdődik. Ezektől függ — úgymond — hogy • Magyarország önállóvá váljék mind törvényho-­­ zásában, mind kormányzásában, vagy pedig a­­ megsemmisülés felé tereltessék a nemzet. A közös ügyes átkos alku által teremtett hely-­­­zet kíméletlenül, egész borzalmasságában van , kizárva e hazaszeretettől lángoló sorokban. Festváros közgyűlése. Ápr. 30. A közgyűlést Gyöngyösy főpolgármester nyi­totta meg. Simon kérdi az elnököt, van-e tudo­­mása azon a „Hon“-ban a napokban Roman Roman mezei kapitány visszahelyezésére nézve megjelent névtelen felszólamlásról, s ha van, ad­jon felvilágosítást. Gyöngyösy erre azt válaszolja, hogy Roman Roman ellen a kérdéses czikkben felemlített vá­dak miatt — még annak csőd alá kerülte előtt a vizsgálat r­egejtetett s a tanács által véglege­sen keresz­tül vitetett. A közgyűlés tudomásul veszi a választ. A kisajátítási esküdtek lajstroma felolvastat­ván, a közgyűlés azt elfogadta. A közmunkatanács évi jelentését megküld­­vén, az egyszerűen tudomásul vétetik. Szemler Lörincz volt rendbiztos és most va­gyonos fuvaros önként kilépvén a város szolgá­latául annak daczára végkielégítést kér. Elutasittatik. Prónay Gábor be­lipótkü­lvárosi takarék­pénz-

Next