A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1872-05-28 / 122. szám

122 szám, X. évfolyam. Esti kiadás:­ Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési díj­­ Portán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.................................1 Ért 85 kr. * hónapra................................6 . 60 . • hónapra...............................11 „ — „­ép­esti kiadás postai kü­lönkítődéséért felülfizetés havonldnt . . . . 80 kr. 4yi előfizetés az év folytán minden hónapban e­lkezdhető, s ennek bármely napján történik mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, Pest, 1872 Kedd, május 28. Szerkesztési Iroda : Ferencziek­lere 7 sz. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyléte betű sora ... 0 kr. Bélyegdij min­den beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb feltételek életet vétetnek fel. Nyílttéri 5 hasábos petitsoré''S . . . 85 kr. 9ET* Az előfizetési és hi­r detményi Uj 0 lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illet# atate köz­lemény a szerkesztőséghez inténend#. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza P est, május 28. Pest, máj. 28. választási mozgalmaké a teljes érdekeltség. Alig van az országban hely, a­hol a legnagyobb mérveket ne öltené a pártmozgalom. A tiszta eszközök és demo­kratikus irány­ tiszta harcza ez, a kicsiny­­hitüség, conservatismus és önérdek-poli­tikának a hatalomhoz való kétség­­beesett ragaszkodása ellen. Az ol­vasó­közönség nagy része meg tudja ítélni magában is minéműségét annak a küzdelemnek, melyet az ellenpárti sajtó görcsös vonaglásaiban tanúsít, s így fö­­lésgessé teszi, hogy bővebben foglalkoz­zunk a ferdítések, koholmányok, rágal­mak és bántalmazások azon áramlatával, mely minden istenadta reggel ellenünk özönöl. Izleh­etőül azonban,hogy minő párt az, melynek érdekében sajtója e veszedel­mes következményeket támasztható vehe­­mentiával küzd — közlünk egy esetet, mely az erkölcstelenség cynismusában is ritkítja párját. Irtuk volt, hogy Csereklye István telkes gaz­da Váczon egy le­vélben 100 frtot kapott jobboldali itatásra, vesztegetés­re és hogy Csereklye a névtelen küldőt a nyilvánosság utján felszólította, miszerint nála a pénzt átvenni jelentkezzék, külön­ben azt oly czélra fogja fordítani, melyre legjobbnak látja.­­ Mint Váczról az „Ellenőr értesül, Cse­reklye Istvánnál csakugyan jelentkezett ■ egy ur és a 100 frtot átvette. Ez ur neve­­ Gr­a­fl­­­k Sándor. Ha még hozzá teszszük, hogy Gr­a Ilik ur pártjának egyik „választási czélokra“ alapított közlönye első számaiban a vesz­tegetés jogosultságát nyíltan vitatta, akkor olvasóinknak tiszta képet adtuk, minő ellenfelekkel kell nekünk küzdeni. E mellett természetesen, szeplőtlen be­csületesnek tetszik a jobboldali reforme­reknek ultramontán támogatásáért kolduló törekvése, s az ámítás, rágalom, megfé­­t­ő lemlítés mindazon fegyvere, melytől nem \ \ sokkal ezelőtt nemzetünk önérzetes lelke \\ megvetéssel fordult el, de mely most hi­­­­vatalos oldalról dogmaként hirdettetik, a 1­67­ ki. alkotmány nagyobb dicsőségére. » _­y :A komáromiaknak pártunk vezéréhez is ,Grhyczy Klmánhoz intézett, s tegnap em­lített sürgönyét az értekezlet elnöke Vö­rös Benő beküldte szerkesztőségünkhöz. A sürgöny így hangzik : „Komárom város választói teljes meg­­nyugvással a törvényhozás terén elfog­­lalt álláspontja s elveiben, — föltétlen bizalommal adják át a jogot, hogy mint képviselőjük egészen saját meggyőződése , tint intézkedjék, a haza miden ügyé­­t, — s hálás köszönetüket nyilvánit­­, hogy engedve nemcsak Komárom városa összes választói, hanem az egész nemzet kérelmének a képviselő-jelöltsé­get elfogadni szíves volt, és óhajtják, hogy kiy£ost teljes egészségben a haza sokáig éljen.“ B­é c­s­b­ő ! Írják, hogy az osztrák R­eichsrark jelen ülésszakában a delegatió­agjainak megválasztásán s a legsürgő-s sebb vasúti javaslatokon kívül, semminé fontosabb tárgyat nem fog elintézni. A galicziai kiegyezési javaslat most már ugyan — a bizottság tervezetében — kész, s bécsi lapok közölték is, de az nem fog a reichsrath elé kerülni, mert a kormány egyátalán nem számíthat a szükséges két­harmad többségre e kér­désben. Bécsi lapok a delegació ez évi összeülé­­sének­ határidejét is tudni akarják, s­zep­tember 16-ra teszik. Ez — tekintetbe véve, hogy a magyar országgyűlés szep­tember 1-re hivatott egybe, s tekintve az igazolási eljárás, s a fölirati vita előbb elintézendő voltát — mindenesetre korai terminus. Más tekintetben aligha­nem a budget elkésése s uj indemnity lesz a dologból. Francziaországból a posta Na­póleonnak az uj életre támadt „Gaulois“­­ban közzétett s táviratilag is jelzett le­velét hozta meg. A levél egész terjedel­mében következőleg hangzik : A tábornokokhoz, kik a sedani hadtestben parancsnokoltak! Tábornok ! A császárság alkotmánya szerint az ország előtt lévén felelős, csak azon ítéletet tekinthetem érvényesnek, melyet a teljes sza­bályszerű formák szerint megkérdezett nép adand. Nincs okom tehát azon jelentés felől sem nyilatkoznom, melyet a sedani capitulatio meg­vizsgálására kiküldött bizottság közzé tett; csak arra akarok szorítkozni, hogy e végzetes nap fölényezőit akkori helyzetünk kriticus vol­tára emlékeztessem. A hadsereg, mely fölött Magenta herczege parancsnokolt, fényesen meg­tette kötelességét, hősi módon harczolt a két akkora ellensége ellen ; midőn a falak közé s a városba visszanyomatott, 14000 halott és sebe­sült fedte a mezőt, melyen őket harczolni láttam. Helyzetünk kétségbeesett volt. Minthogy a had­sereg becsülete az általa kifejtett hősiesség foly­tán meg volt mentve, e körülmények közt mint Bouverain csak jogaimat gyakoroltam, midőn ki­adtam a parancsot a parlamentári zászló kitűzé­sére; egész határozottsággal követelem e tettért én magamnak a felelősséget. Hatvan­ezer ember lemészároltatása Francziaországot nem mentette volna meg. A tisztek és katonák emelkedett önfeláldozása csak elfecsérelt áldozat lesz vala. Kemény, de kérlelhetlen szükségnek engedel­meskedtünk hát, szívemet széttépte az, de lelki­ismeretem nyugodt maradt. Fogadja ön, tábor­nok, jó akaratom kifejezését. Camden-Place, május 12 én, 1872. N­a­p­o­l­e­o­n. A franczia sajtó természetesen élénken foglalkozik e levéllel, mi azonban csak az „Opinion“ nationale“ megjegyzését kö­zöljük, melyt azt mondja, hogy ha Napo­leon annyira „követeli“ a maga számára a felelősséget, jelenjen hát meg ő a capitu­­lációk vizsgálására kiküldött bizottság előtt, s igazolja, hogy lehet­ üres raktá­rakkal, fölszerelés nélküli erődökkel, élele­mezés nélküli hadsereggel elég eszeveszett háborút kezdeni. Érdekes és a hadsereg hangulatát tekintve, nagy jelentőségű, hogy mindazon tábornokok, kikhez Napo­leon e „legfelsőbb kézirata“ megküldetett, azt egyszerűen beküldték — a köztársa­ság elnökéhez. Nem lehetetlen, hogy a franczia nem­zetgyűlés Napoleon e vakmerő föllépése folytán elfogadja azon, már régebben be i­­ adott javaslatot, mely szerint Napóleon vád alá helyezendő. A capitulationalis bizottság határozata folytán, mint írják, különben Uhrich tá­bornokot, Strassburg védőjét is haditör­vényszék elé állítják, ennek saját kértére. Strassburg védelmezője különben a leg­jobb nevű franczia lapok s a strassburgi viszonyokat jól ismerő, elsassi volt képvi­selők részéről azóta nagymérvű rehabili­táló tüntetéseknek tárgya. A Vatikánban a „Times“ római sürgönye szerint nagy az öröm és pedig az új franczia követ, Bourgoing báró, megérkezése folytán. Rómában azt hiszik t­­i, hogy e követnek a szentszék iránt igen előnyös utasítások adattak. Ez azon­ban csak Thiers egy régebben tett nyi­latkozatából vont következtetés, a­mely szerint ő nem képzeli a pápa lelki hatal­mát máskép, mint­ egy bizonyos mérvű lelki hatalom mellett fentartani. Termé­szetesen arról alig lehet szó, hogy Thiers e nyilatkozatára ma politikai combinatió fektettessék. Különben Rómából e hó 26-tól azt is sürgönyzik, hogy a brazíliai követ a pápának a brazilai császár egy sajátkezű levelét adta át. — Ez a hir an­nál érdekesebb, mert a brazíliai császár múlt évi európai útja alkalmából, midőn a császár a pápát meglátogatta, az euró­pai sajtót oly hír járta be, mely szerint Dom Pedro kísérletet tett a pápa és Vic­tor Emanuel közti ellentétek kiegyenlíté­sére, — azonban — állítólag — a pápa által e kísérlet a legridegebben utasítta­­tott vissza. A spanyol ministerium teljes meg­alakulásának hirét hozta a távirda. A spa­­dolgokról különben most csak igen szór­ványosan s akkor is kevéssé hitelesen ér­tesülünk. A Carlos ügye szolgálatában álló — franczia és spanyol —közlönyök a legbadarabb kacsákkal árasztják el a hítszomjas világot, míg a kormány sür­gönyei — régi, nemcsak spanyol szokás szerint — épen nem számíthatnak hite­­­­lességre Konstantin­ápo­l­y­b­ó­l az„Agence“ Bordeano révén távírják, hogy a szultán­­ az új örmény patriarchát, kinek ügye keleten nem rég oly sok vizet zavart, nagy pompával fogadta. Azután a patri­­archa meglátogatta a külügyministert s a nagyvezért is. A mexikói rég vajúdó fölkelésre nézve New-Yorkból távirják, hogy Ve­­racruztól Havannán át odaérkezett hirek szerint Rocha tábornok e hó 6­kán Ma­­zantlant elfoglalta. — A Pest-belvárosi ellenzék nagy bizottmánya szerdán , május 29-dikén esti 8 órakor értekezletet tart (Kalap-utcza, 17. sz. a.), melyre a tagokat tisztelettel meghivja — Irányi Dániel, elnök, a JONI TARCZÁJA. Kirándulás a Szepességre. A hazai gyáripar tespedése élénk színekben írja elénk a tudományos képzettségű magyar szakférfiak hiányát. A magyar ember eddig méltóságán alulinak tartotta, hogy magát a gya­korlat emberévé képezze, s így, ha szakemberre volt szükségünk, kénytelenek voltunk a kül­földhöz fordulni, kik — nagyon természetes — nem fejtettek ki elég buzgalmat a magyar gyár­ipar, s ez­által az ország anyagi jóllétének fel­virágoztatására. Ma már - - azt hisszük — min­den józanul gondolkodó s a haza javát szívén viselő ember belátja, mily fontos az egy ország fejlődésére, hogy szakképzett férfiak elegendő számmal kerüljenek ki hazánk fiatalságából. Épen ez annak oka, hogy évről évre mind több és több hallgatója van a magyar műegyetem­nek, mely közel áll már ahoz, hogy a külföldi hason intézetekkel kiállja a versenyt, mert oly tanerőkkel van ellátva, kik bármely külföldi egyetemnek is díszére válnának. Hogy a műegyetem hallgatói az intézetből ki­lépve, ne jussanak egészen ismeretlen talajra, a múlt évtől kezdve az elméleti oktatásnak mint­egy kiegészítő részévé lett a szakosztályok tu­dományos kirándulása az ország különböző vi­dékeire részint vasútépitészeti, részint gyáripari, részint földtani szempontból. Ily kirándulást rendeztek Nagy Dezső és Wartha Vincze tanár urak is hallgatóikkal a pünkösti szünetek alkalmával. A kirándulás helyéül Magyarország legszebb és legkelleme­sebb vidéke — a Szepesség — lett választva. Utunk Kassa felé vitt, hova máj. 20-án érkez­tünk meg épen azon időpontban, midőn a város dísze, virága a Széchenyi sétatéren hullámzott. A pompa, párosítva a fényűzéssel, Kassa szép hölgyeinél is épen oly mérvben látszott kifejlőd­ve, mint itt a fővárosban. Este 9 órakor a séta­téri közönség nagy részével mi is a lövölde mel­lett levő F­i­s­c­h­e­r-kertbe gyűltü­nk össze, hol G­a­n­s­e­r úr a lövészegylet titkára a kö­rükben időző technikusokra s a jelenlevő Nagy D. tanár urra, mint a hazai ipar jövendő felvirá­­goztatóira Urité poharát, megemlítve, hogy nem a politika, hanem az ipar az, mely hivatva van bármely ország jóllétének emelésére. Az est kellemesen eltelt s mi másnap tovább folytattuk utunkat Krompach felé. Az idő a lehető legszebb volt, a friss hegyi le­vegő, az örökké váltakozó hegy és völgy, a ka­nyargó Hernád, mind oly kellemes benyomást gyakorolt az utazóra, hogy azt mindnyájunk örökké emlékében fogja őrizni. A messze távol­ban, mint kiemelkedő óriások tűntek fel a Tátra bérczei hófedte tetőikkel. A gyönyörteljes út végre is bevégződött s elju­­tunk kirándulásunk első helyére Krompachra, hol Pilch Ágost mérnök ur a lehető legna­gyobb magyar vendégszeretettel fogadott. Legelőször a krompachi vasgyárat néztük meg Pilch ur szives vezetése és útmutatása mellett. A gyár Pilch ur terve szerint több tekintetben igen czélszerű berendezéssel bír, s újabban terv­ben van ennek összekötése a vaspályával, hogy a gyártmányok egyenesen tovaszállíttathassanak. Rövid pihenés után a Korompachtól egy órá­nyira fekvő Istvánhutába mentünk, hol az érczekből a réz, higany és ezüst kiválasztása történik. A huta berendezése igen egyszerű s nem nagyon felel meg az újabb igényeknek. A­mi ter­melő képességét illeti, havonkint kiválaszt 400—500 mázsa rezet, 20—24 mázsa higanyt és 2—3 mázsa ezüstöt. Május 22-én szerdán reggel 6 órakor tovább indultunk Gölnitzbánya felé. Szerencsénkre hár­man közülünk, nem mervén a nagy hegyi útnak neki indulni, Krompachon maradtak s igy pod­­gyászainkat rájuk bízhattuk, hogy a vasúttal vigyék Margiczára, hova Gölniczbányáról mi is menendők valánk. Ez igen nagy előny volt, mert podgyász nélkül kétszeres könnyűséggel tehettük meg a hosszú, de érdekes utat. Előbb­i azonban néhány bányát akartunk megnézni, s igy Slovinka felé vettük utunkat, hol legelőbb a Szent László altárnához jutottunk, mely e vidé­ken legnevezetesebb. Tulajdonképem rendelte­tése ezen altránának a termények kiszállítása s a felette levő bányákból a víz lecsapolása. Hossza : 4000 öl, magassága 7 láb, szélessége a vízvezí­tő csövön kivü­l 4 láb. A tárna 1734 ben ásatott többek részvéte mellett 1410 ölnyire, a­mi a főbejáratnál levő következő feliratból kitűnik: „Hier 100 Kahlenhöh: 2/T, Georgi: V., Graens­­ting: Vr, Rosalia: '/?, Laczenberg: Bogda­necz: '/i*, Porats: Michaeli: V»«, 1410 klaftern für sich und ihre Nachkommenschaft mit glei­cher Ausbauer abtrieb ; wo Herr Andreas Probst­­ner, durch den Entwurf, Ban, Durchschlage und Volendung sich selbst Ubertraf und der Zukunft pemnete istszent Ladislau Erbstemn. Ange­fangen MDCCXXXIII. +. Slovinkát elhagyva a Dorottya aknához ju­tottunk, hol egy régi kolossális vízemelőgép van, mely oly magasra emeli a vizet, hogy az a Szent László tárnába juthasson. Ettől feljebb van az érczek osztályozása a különböző ezüst vagy réz tartalom szerint. Említésre méltó itt, hogy mily szánalomra méltó állapotban, mily szegénység­ben vannak ezen bányákban dolgozó munkások. Egy gyermek 12 kvért egész napon át 600 láb­­nyi magasban, élet és halál közt igazgatja a sö­tét aknában felhúzott érctet, hogy útközben fel ne akadjon. Most következett utunk legérdekesebb, de egyszersmind legfárasztóbb része is, t­­i kirán­dulásunk Gölniczbányára. Már eleve jókora hegymászó botokkal láttuk el magunkat és Schwarz bányász vezetése mellett neki indul­tunk a nagy útnak. Különben az út nagysága egész valójában csak útközben tárult elénk, mi­után Krompachon azzal biztattak, hogy 2 órai gyaloglás után eléhretni Gölniczbányára. Azon­ban a tapasztalás oda látszottm­utatni, hogy ez csak akkor áll, ha a hegy alatt levő tárnán megy az ember Slovinkáról Gölnitzbányára, különben mi nem is a legrövidebb utat választottuk, a­­­mennyiben a közbeeső bányákat is meg akartuk nézni. A hegyek meredekségét s az út fáradalmait némileg enyhítették a csaknem minden lépten­­nyomon csörgedező patakok, melyek kristály tisztaságú vize­s partjainak szép zöld pázsitja oly csábítóan hatott ránk, az iszonyú hőségtől eltikkadt utasokra, hogy majd minden forrásnál kénytelenek voltunk megpihenni, s a friss víz­től felüdülve, újult erővel folytattuk vándor utunkat, míg végre hét órai gyaloglás után el­értünk Gölniczbányára,mely egy minden oldalról hegygyel körülvett, kies völgyben fekszik. A város egyik végén állnak Gölnitzvár romjai, s ezek alatt terül el az eléggé rendetlen város. Itt nem sok nézni való volt, mert az egyetlen nagy vasolvasztó kimenete oly primitív, hogy nem érdemelte meg azt a nagy fáradságot. Gölniczbányáról gyalog Margiczára mentünk, hova három hátramaradt társunknak s podgyá­­szunknak kellett megérkezni, s honnan éjjeli 3 órakor mi is tova menendők valánk. Miután a váróterem nyitva nem volt, elhatároztuk, hogy a réten töltjük el a fél éjt, miután az idő igen ked­vezett s a hold is teljes fényében és pompájában emelkedett fel. Most azonban rajtunk is valósult ama közmondás, hogy: „Ember tervez, Isten végez,“ mert 9 */* órakor valami G­ü n 11 e­r nevű úriember czigányaival elkezdte mellettünk huzatni a „Gott erhalte“-t, s miután nem igen látszott, hogy el akarná hagyni, felszólítottuk, hogy vagy mást húzzon, vagy távozzék onnan. A czigány el is hagyta, de G­­i­n 11­e­r uram erő­sen rájuk parancsolt, hogy azt húzzák, a­mit ő akar, mert itt ő az úr, s e melett elkezdett ott dictiózni Fest ottani jobboldali képviselölt mellett. A dolog annyira ment, hogy kénytele­nek voltunk őt távozásra szólítani fel zenészeivel együtt miután minket, mint utasokat nem volt jogában háborítani. Két józan társa kezdett minket kapacitálni, hogy jó ember ez a G­ü n t- t e r úr (?), hanem részeg, hát csak tt­rjük a bo­­londeriáit, s e mellett a vidék legtekintélyesebb és legműveltebb (?) embere. Ha ez a legműveltebb, vajjon milyen az a ki legműveletlenebb, az már bizonyára még a vad embernél is hátrább áll civilisativ tekintetben. Miután G U­n 11 e­r uram nem akart tágítani, mi voltunk kénytelenek kinyittatni a váró ter­met, a mi inkább nevezhető volt mázsáló terem­nek. Hosszú várakozás után megjött végre 3 órakor a várva várt vonat s mi fáradt testtel 5 órára ismét Kassa város falai közt voltunk, hol a papírgyárat megnézve egy nap és egy éji mu­­latás után Miskolczra indultunk. Reggeli 8 órakor Miskolczról Diósgyőr felé vettük utunkat s megnéztük a 2 város közt fekvő vasgyárat, mely mind berendezésére, mind ké­szítményei minősége és mennyiségére nézve jó­val felülmúlja a krompachit. A nagy olvasztó kemencze naponkint 200 mázsa nyers vasat szol­gáltat, pedig az érczkeverék csak 34 perczent vasat tartalmaz. A gyárnak főrendeltetése vas­úti sinek készítése, e mellett azonban egyéb tárgyakat is állít elő. Igen érdekes itt a sinek hengerzés, mely egy 150 lóerejü gőzgéppel tör­ténik, s az izzó vas nagy dörgések közt­i iszo­nya szikrázva nyalt és idomult a hengerek között. Innen a diósgyőri fürdőbe mentünk, hol a kel­lemes friss le­­égő s a szép tájék elfeledteté ve­lünk az út fáradalmait. Fölöttünk állt komoran a diósgyőri várom, most is elég épen arra, hogy emlékeztessen hajdani nagyságára. Itt be­­­végződött kirándulásunk, 25-én visszaérkeztünk Pestre. Most, midőn ismét itt vagyunk a főváros poros i­gében, mily édesen esik a visszaemlékezés a fenyvesek susogó szelére; a csörgedező patakoko­a, melyek partjain oly édes volt a pihenés; ama v­áratlan vendégszeretetre, melyet irányunkban Pilch úr tanúsított, s melyért mindnyájunk tiszteletét és szeretetét érdemelte ki. Végül ked­v­es kötelességet teljesítünk akkor,midőn köszöne­­tü­nket fejezzük ki N­a­g­y D. és W­a­r­t­h­a V. tanár uraknak, kik megtettek mindent, hogy ki­rándulásunk kellemes, tanulságos és lehető olcsó legyen, s hogy a czélt teljesen elérték, azt a té­nyek elég világosan bizonyítják. Gonda Béla: Andrássy a keleti politikáról. Az egy idő óta nagyon divatba jött politikai beszélgetések egy új, bár némileg, úgy tetszik nekünk, aligha hiteles, példányát teszi közzé az „Osten“. Közöljük azonban még­is ezen — And­rássy és „egy román“ közt folyt — beszélgetés­­ből, ha hiteles, hát nem érdektelen, s Andrássy józan külpolitikai nézeteiről tanúskodó —részle­tet. Miután az erdélyi viszonyokról beszéltek volna, a román így szólt: Nekem úgy tetszik, hogy Horvátország a szláv elemmel, különösen pedig Oroszországgal szemközt való tisztelet miatt részesül kedvezmé­nyekben. Andrásy: Ne higgye ön, hogy mi Oroszor­szágtól való félelem miatt teszünk valamit. Egyedül csak azon körülmény határozó, hogy Horvátországban nincs nemzeti érdekünk.Minden más tekintet, csak alárendelt jelentőségű poli­tikánkra nézve, mert tengeri, vagy európai nagyhatalom szerepét játszani akarni, nekünk magyaroknak eszünkbe sem jut. Ellenben Erdély természetes elődje Magyarországnak, s ezért soha annak külön állásába bele nem egyezhetnénk. De másrészt nekünk meg Románia­­iránt nin­csenek rosz szándékaink nem akarjuk Romániát anectálni, habár Franaziaország, Olaszország, sőt még azok is, kik azt politikájuk eszköze gyanánt használják, formálisan tányéron kínál­ták ne­künk. A nagy­hatalmak kételkednek a pártok által szétmarczangolt Románia életképességében ;nem hiszik, hogy Románia keleten hivatást legyen képes betölteni. Ha én ma egy sereg élén benyo­mulok Romániába, holnap már elfedi czipeimet a sok hódolati felirat — oly corrumpált az ottani társadalom. R­o­m­á­n: A román társadalom nem corrumpál­­tabb, mint más társadalom. Pesten 1848 ban száz és száz polgár találkozott, ki hódolatföliratot küldött Haynauhoz. Román: Ha a románok közti izgatást meg akarják szüntetni, elégítsék ki a románokat, s szövetkezzenek a románokkal. Andrásy (gondolkozás után): Csak egy embert ismerek Romániában, kivel egyet tudnék érteni, s ez G­h­i­k­a, Magyarország, a magyar­román szövetség barátja. Ezután még a románok által követendő belpo­litikáról váltottak pár szót. Andrássy: Nem azért mondtam ezt, uram, hogy nemzeti érzületét megsértsem, hanem csak azon okból, hogy tudja meg, mily vélemény ural­kodik Románia felöl. A kinek szive van, segítsen! Tiszolczról (Gömör megye) veszszük a követ­kező levelet: Május 25 -én d. n. 4 óra tájban oly bor­zasztó csapás érte városunkat s kivált annak szegény népét, a milyen három nemzedék óta nem látogatta meg e vidéket. Egyházi és városi irattárunk okmányaiban sok nagyszerű elem csapásról, tűzről, áradásról, jégverésről történit említés, — de egy sincs olyan, mely csak távol­ról is össze volna hasonlítható azzal, melynek a mondott napon áldozataivá lettünk. Tiszolcz város lakosságának egy évig nincs kenyere s a lakosság háromnegyed része, ha a jó emberek könyörülő szive meg nem esik rajtok, botot ve­het kezébe és mehet koldulni. Már most is leir­­hatlan a nyomor. A­min a megbénított szorga­lom évszakokon keresztül fáradhatlanul dolgo­zott, azt három­negyed óráig tartó jégverés tö­kéletesen tönkretette. Míg a jég képzelhetlen morajjal zuhogott, az egész háromnegyed óra alatt, éjszakai sötétség volt. Tyúktojás nagyságú jég hullott folytonosan, közte olyan darabok, a­mikből egy, öt fertály fontot nyomott. Nemcsak a vetések mentek tönkre, henem a termő talaj maga is nagyobbára le van mosva vidékünk meredek hegyeinkről, mik most szomorú kopár oldalaikkal bámulnak az égre, mely őket oly irtóztatón megverte. A házak úgy megvannak rongálva, mintha ágyúgolyókkal lőtték volna össze, a­mely háznak cserépzsindelye volt, csak a számlák váza maradt meg, a cserép maga lepat­­togzott, az ablakágak ki vannak tördelve, a fákon nem hogy gyümölcs, nem hogy lomb, de még ág is alig maradt. A gabona, krumpli, takarmány, mind-mind tönkre ment, a­hol el nem verte a jég, lemosta az árvíz. Vajmi csekély az, a­mi megmaradt, így szól a levél. Tiszolcz város közönsége rögtön össze­­­ratta a több százra menő károsultat , felhívta a jó embereket az adakozásra­* Egyúttal elhatározta megkeresni a hazai­­ lapok szerkesztőségeit, hogy a szomorú­­ csapásról hasábjaikon említést téve, kö-­­­nyör- adományok gyűjtésére vállal­koz­­í­­anak.­­ A csapás által sújtott nép tót nemze­tiségű, melyet lelkiismeretlen agitátorok folyvást el igyekeznek idegeníti a ma­gyar nemzettől. Mutassa meg ez a nemzet, hogy tót ajkú polgártársait nem tekinti ellenségeinek, hazudtolja meg az izgató­­kat az által, hogy segítségére siet a sze­rencsétlen népnek s vívjon ki ez által egy olyan győzedelmet, mely bizonyára a legszebb: Isten és ember előtt egyaránt. A magyar kormány bizonyára szintén­­ sietni fog a nyomor enyhítésére, félhivat­lanul is; a magyar közönség azonban ne érje be ezzel, hanem siessen tanujelét a­­n­­ jó indulatának, felebaráti szeretetének, A • félrevezetett és most annyira meglátoga­­­­­tott nép iránt s küldje be segélyadomá-­­­ nyait vagy egyenesen Tiszolcz város köz t­­­zönségéhez, vagy ifj. Kuchta Dánielhez ugyanoda, vagy lapunk szerkesztőségéhez­­ (Baráttér 7-ik szám), mely a könyörado­­mányok nyugtázására ezennel megnyitja hasábjait s a pénz átvételére és elszállitá­­sára készségesen vállalkozik. A „Hon“ szerkesztősége.

Next