A Hon, 1872. szeptember (10. évfolyam, 201-225. szám)

1872-09-16 / 213. szám

V 213. szám. X. évfolyam Reggeli kiadás* Fest, 1872. Vasárnap, sept 15. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. fridszid­ Előfizetési díj­­ Postin küldje, vagy Budapesten hu­hvn hordja, reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . . . . . . 1 frt 85 k*. 8 hónapra .................................6 „ 60 a 6 hónapra...........................11 . — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint . . . . 80 ha. Az előfizetés az év folytén minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik «*, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. ess Szerkesztési Iroda" Ferencziek-tere 7. A lap szellemi részét illet­­i •S'rigata kila­­tetvény a szerkesztőséghez int4*en£y» Bérmentetlen levelek csak ismert kultsatől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vigsza. HIRDETÉSEK »M intugy mint előfizetések a kiadói hivt­­alba (ferencziek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás. „A H 0 M“ X -dik évi folyamára. Eltishurt&k­ 4i‡»k: Eα*Sa* évre . • • ft — kr F el évre . .­­ 11 ft — kr. negyed évre . . • 5 ft 50 kr. . Qn® Külön elöSxaV'si íveket tsem küldünk lsét. ISlBfiset'sre o pcatni utalványokat kérjük bae* nálni, melyek fcársaenteritáse tin írtig cask 6, 10 fr­ton felül pedig tin krbss kerül. A p­etőfi sétától a ,Hoa kiadó-hivatala“ paim alatt Pest, fo­e «tsiak­teri 7. 6*. alá küldendők. A MOH kiadó-h­ivatala. PEST, SEPTEMBER 14. Levelek a szerkesztőhöz. Tisztelt szerkesztő úr ! Hogy voltak a balközépen olyanok a kik az elharapódzott depravatióban s a Deák-pártnak, — mely teremteni volt hivatva, — a vele szövetkezett reactiona­­rius elemek miatti késedelmében és habo­zásában a szabadelvű reformok terén ma­gánál a kárhoztatott közjogi alapnál is ha nem nagyobb, de mindenesetre közelebbi veszélyét látták nemzetünknek: az, ha némely nagyfontosságú jelenségek, mint pl. elvszilárd embereknek új pártalaku­lást ajánló kisérletei s legközelebb Ghy­­czy föllépése, nem bizonyítanák is, két­ségen felüli tény volna. Hogy a jobboldalon is voltak emberek, még­pedig olyanok, kik jóformán egy maguk adják meg a kormánypártnak az erkölcsi súlyt, a hogy voltak, kik lel­kük mélyében megdöbbentek az érdek­­hajhá­szó irány felett, melybe politikai életünk sodortatott, kik fájdalommal látták, hogy a pártérdek hányszor he­lyeztetik minden indokoltság, minden kimutatható szükség nélkül a haza érde­ke, az egyéni érdek a közérdek fölé , azt, úgy hiszem, senki kétségbe vonni nem fogja, s ha fogná, könnyű volna kétségét tények és nevek felemlítésével elosz­latni. Ha ez igy van, h a mint igy is van, tehettek-e úgy, mint hajdan Mikes, hogy tiszteletre méltó honfi bánatukban felüljenek a zord sziklára Rodostó mellett s messziről hallgassák a tenger mormo­­lását. A haza fennállása, a honfiúi kötelesség nem a lelkiismeret furdalásának erejével ösztönözték-e őket arra, hogy módokról gondolkozzanak, a­melyekkel a sülyedő hajót megmenteni siessenek ? Nem kellett-e nekik szükségképen fürkészni az utak­at, a­mik e zátonyos és örvényes helyről kivezetnek ? Vagy komolynak hitték a veszélyt, vagy ne­m hitték annak. Ha nem hitt­ék volna annak, akkor egyátalában nem érteném az ellenzék magatartását sem a parlamentben, sem a sajtóban, sem a választási urnák körül, a­hol mindenütt kimutatni igyekezett, hogy a korruptió örvénye már-már el­nyeléssel fenyeget bennünket. Ha pedig komolynak, közelinek, és „olyannak hitték a veszélyt, a­melynek el­hárítására egész erőből és gyorsan kell intézkedni, nem kellett-e szükségképen arról gondolkozniok, melyik út, melyik mód hát az,a­melylyel legelébb lehet segíteni, mert periculum in mora. Nagyon természetesnek találom ennél­ fogva, hogy megfontolták a chance-okat, melyek a segítség lehetőségét kilátásba helyezték. Mik lehettek ezek ? A választások, ez a legmagasabb fó­rum, holott is a nemzet souverainitása mondja ki parancsszavát, — nem vizsgá­lom ez alkalommal: miért és hogyan ? — újra az ellenzéket hagyta kisebbségben. Az ellenzéknek többségre jutni, ez lett volna a helyzet legegyszerűbb megoldá­sa. Denique, ez nem sikerült, s az ellenzék a választások után egy oly ténynyel ta­lálta magát szemközt, melyet meg nem történtté tenni senkinek sem áll hatal­mában. De az országot fenyegető veszély tu­data nem engedhette, hogy a helyzetet egyszerűen tudomásul vegye­s fatalista resignatióval belenyugodjék és nézze tét­lenül , hogyan tornyosulnak a nemzet fölött a fellegek. Valamit tennie kell, ezt bevallotta önmagában mindenki s e meggyőződés annál erősebb volt, minél nagyobbnak, minél közelebb látta valaki a veszélyt. De hát mit ? ez lett a kérdés. Abban a helyzetben, a­melyben eddig volt, sikert vajmi keveset remélhetett az ellenzék. Azzal tisztába kellett jönnie ma­gával, hogy így a rettegett veszélyt elhá­­rítani nem fogja. A leszavaztatás meg­dönthetően szirtje ott állt előtte az új ma­joritásban. Három évig várni veszedelmes dolog, három újabb év a megelőző többi­hez, tökéletesen elég kiirthatatlanokká tenni a nép minden rétegeiben a teljes megromlás rákfenéjét. Aztán ki áll jól felőle, hogy három év múlva sikerül, a­mi most nem sikerült? Sokkal valószí­nűbb, hogy a kormánypárt, valamint ed­­dig, úgy ezentúl is saját többségének megszilárdítását fogja tartani szem előtt mindenek felett, s minden intézkedései­ben, a törvényhozásban úgy, mint az ad­­ministratióban, ez lesz a legmagasabb ve­­zérelv.­Állandósítani fogja a többség ab­­solutizmusát, mert az egy romlani kez­dő tömeg mellett nem is igen nehéz. Ezt sokan meggondolták s bizony nem csoda, ha arra a gondolatra jutottak, hogy megváltoztassák az eddigi tacticát. A parlamenti többség vezére, Deák Ferencz mondá egyszer Pest városának egy közgyűlésén: „a következetesség ma­gasztos fogalom, csak hogy sokan nem értelmezik helyesen. Nagy különbség van a következetesség közt a czélban, és a kö­vetkezetesség közt az eszközökben. Ha én belátom, hogy azon az utón, a­min meg­indultam,a czélt el nem érhetem ,a­helyett hogy csupa következetességből tovább haladjak a téves utón, vissza fogok térni s más utat választok, és ezt teszem mind­­addig, míg csak meg­ nem találtam azt az utat, mely csakugyan a czélhoz vezet. Ezért én nem leszek következetlen, mert hiszen végre is elértem a czélt, mely után eleitől fogva mindig törekedtem. De ha a czélhoz nem vezető úthoz ragaszkodom, csak azért, mert azon kezdtem menni, akkor engem senki sem fog következetes­nek tartani, hanem konoknak.“ Magasabb gondolkozású ember, a­ki a mindennapi látkörön fölül bír emelkedni, soha sem fogja helytelennek találni, hogy legyenek férfiak, kik mint egy világító fáklya csak messze századok után elér­hető czélokat, csak nemzedékekre kisza­bott fáradság és munka által valósítható eszméket tűzzenek ki nemzetük elé. Szükséges ez, mint hajóknak a világító torony. Azért, hogy egy czél rögtön el nem ér­hető, hogy valamely eszme mindjárt nem valósítható, józan ember nem fogja el­dobni sem a czélt, sem az eszmét. De e későn valósulható czélokat és eszméket tartva egyedül szem előtt, s folyton a ma­gasba nézve, könnyen megeshetik, hogy egy utunkba eső kő, melybe belebotlunk, egy gödör, melybe belebukunk, örökre esejt czélunktól. Kell tehát arra is ügyel­nünk, hogy abban az irányban, melybe távoli czélunk esik, miként tegyük meg a legközelebbi lépést. Ez a politikus fel­adata, ki a legközelebbi teendőkkel fog­lalkozik. A czélt, Magyarország állami önállósá­gát, — melynek elérése, hiszem Istenem, nincs is olyan messze elodázva — soha nem szabad szem elől tévesztenünk. Ez a czél, erre nézve maradjunk következete­sek, et si fractus illabatur orbis. De vizs­gáljuk meg szigorúan, melyik út vezet hozzá legbiztosabban és legelőbb, s ne en­gedjük, hogy mig mi a ragyogó czél felé tartunk, az alatt egy alattomos ellenség lappangva nemzetünk kebelébe lopódzék s kiöljön abból mindent, a mi egy nem­zetet nemzetté teszen. Mert ha ez ellen nem intézkedünk, a depravatió azt fogja eredményezni, hogy a czél, az meg lesz, de a nemzet, mely azt elérje, az nem lesz sehol. 1866. decz.1-én midőn az országgyűlé­sen a fölirati vita megkezdődött s boldog emlékezetű Eötvös József az akkori Majláth­­féle provisorius kormány ellen oppositiót képezett, felhozá Archimedesz példáját, aki akkor, midőn Syracusa bevétetett, a ten­gerparton a homokba vont köveit mére­gette. 1. Telj­es meggyőződésem — úgy­mond — hogy Syracusa bölcse, mikor azt a tévé, bizonyosan Syracusa megmentését tartotta szem előtt. De mig ő köreit mé­­regeté, az alatt Syracusa bevétetett.“ Vigyázzunk, hogy mig mi köreinket méregetjük, Syracusa be ne vétessék.“ A 67-iki országgyűlés egy tagja.­­ A baloldali kör tegnap este tartott értekezletén elhatározta, hogy a tanügyi bizott­ságba szíves felhívás folytán e közös névsor­ban megállapított képviselőkre fog szavazni: Csengery Antal, Fabriczius Károly, Hoffmann Pál, Kautz Gyula, Kemény Gábor dr. Molnár Aladár , Pulszky Ágost , Patrubán Gergely, Schwartz Gyula, P. Szathmáry Károly, Szilády Áron, Tisza Kálmán, Torma Károly, Ujváry Lajos, Várady Gábor. — Ezután a felirati ja­­vaslatkészitő bizottsági tagok jöttek szóba, mely bizottságba azon tizenkét képviselőre fog sza­vazni a párt,kiket már e czélból a kör kiküldött s kiknek neveit közelebb közöltük lapunkban. — A képviselőház IV-dik bíráló bi­zottsága a bírálata alá terjesztett választási ügyek tárgyalásának következő sorrendjét állította meg: Folyó hó 19-én, eshetőleg 20. tárgyaltatni fog Batta Andor, 20—21-én­ dr. Podmaniczky Frigyes, 23—24-én gr. Apponyi Albert, 25— 26- án Bittó Kálmán és Csillagfa László, 26— 27- én Vállyi János és Csaba Gyula, végül 28-án Majthényi Dezső választási ügye. A tárgyalások a bizottság országházi helyiségében tartatnak, s mindig reggeli 8 órakor veendik kezdetüket. — Az országgyűlés mindkét házának bemuta­tása ő­felségének legközelebbi Budán időzése alkalmával, egy, még csak ezentúl meghatáro­zandó napon, a királyi palota trón­termében fog megtartatni. A jelenlegi udvari gyász ez alka­lomra nem függesztetik fel.­­ A pénzügyminister az 1873-iki költségve­tést a képviselőház hétfői ülésében szándékozik bemutatni, de a szokásos expozét csak egy későbbi ülésben tarthatja meg, mivel a hétfői napirend nagyon túl van halmozva teendőkkel. A költségvetés, kormánylapok állítása szerint, nagyobbára a tavalyi számokat tünteti föl.­­ Andrássy Gyula gr. a mai éjjeli vonattal érkezik meg Pestre. Vele jönnek Hofmann osz­tályfőnök, de Pont, Falke­s Tesehenberg udvari tanácsosok és Vavrik osztálytanácsos. — A delegatiók, mint tudva van, hétfőn nyit­tatnak meg. Az előterjesztések a következők lesznek: a vörös könyv,az 1870-ki zárszámadás, a melyben az 1871-iki pótszükséglet is benfog­­laltatik egész jun. Ló végéig; továbbá az 1871-ki szükséglet számadása s végre az 1873-diki elő­irányzat. — A „Deákkör“ holnap d. u. tanácskozmányt tart, amikor a kijelölendő tanügyi és válaszfel­irati tagokra is beadatnak a szavazatok. A „DOH" TARCZAIA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI HÖK. Ötödik kötet: Athalie. A­thali­a. (171. Folytatás.) A cselédszobában nagyon vígan voltak már. Mikor az eltávozott őrnagy csöngetett a kapás­nak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt, akkor a szobaleány bement hozzá meg­tudni, hogy nem parancsol-e valamit ? Timea azt hitte, ez a szobaleány volt az, a­ki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen alulni, ő egyedül fog levet­kőzni. A szobaleány aztán visszatért a cselédtár­­sakhoz.­­ ...... —„Urak a papok !“ kiálta jó kedvében az inas. —„Hol szamár, hol barát, változik az apátur­­ság!“ viszonta rá a kapna, zsebébe dugva a felhozott kapukulcsot. — Minden jó volna már, csak egy kis punchot kapnánk még ! henczegett a kocsis. Mint a kívánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony , kezében egy tálczával, melyben párolgó punchos poharak csörömpöltek, egy­máshoz verődve, mint egy kisértetes harang­játék. I . V.­­ A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estére nagyon fölülik. „Éljen a mi jó drágalátos kisasszonyunk!“ ri­vális cselédsereg. Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a pur­hos tálczát. A tálezán egy porczellán ve­derkében felhalmozott czukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos. Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rhumot hozzá és még több narancshéj látta ezukrot. — Hát te nem tartasz velünk ? kérdi leá­nyától. — Köszönöm, én már b­eáztam az urasággal; a fejem fáj, megyek lefeküdni. Azzal jó éjt kívánt anyjának , a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert hol­nap korán kelnek. Azok mohón estek neki a punchnak, meg a czukornak s pompásnak találták az éjt berekesz­­tő nedtárt. Csak Zóy asszony nem találta olyannak. A­mint a legelső kávész­alonnal megizlelt be­lőle, elfintorította az orrát. „Ennek a punchnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, a­mit nyű­gös gyermekek számára boszankodó anyák szok­tak főzni a mákhéjakból.“ Ilyen szagot érzett rajta. S úgy megundorodott tőle,hogy nem bírta a po­harat többé ajkához közel vinni. Odadta a kuktá­nak, az még sohasem ivott ilyet, annak jól esett. Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körül nézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett. Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfü­ggönyök szét voltak húz­va , láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig betak­arózva. Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy ka­nálnyi punchnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta. Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fek­vő alakot. És addig nézte, mig szempillái lera­gadtak s elaludt. S a mint elaludt, odaálmodta magát vissza a cseléd szobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva a fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a sza­kácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres punchos pohár. Csak ő nem itta még ki a ma­gáét. S azt álmodja, hogy Athalie, mezítláb, egy há­lóingben odalapózik a háta mögé s azt súgja fülébe: „hát te miért nem iszod ki a punchot, kedves mama ? kell bele több czukor még ? Nesze czukor!“ S szinültig rakja poharát czu­korral. És ő folyvást érzi azt az undoritó bűzt rajta. „Nem kell­­ nem kell !“ mondja álmában Zófi asszony, de Athalie erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, éme­lyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszak­kal eltaszítja magától a punchos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odaké­­szített vizes poharat, az egész vizet magára öntve.­­ Erre aztán fölébred.­­ Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet, azokkal a fenyegető szép szemeivel. — Athalie, ébren vagy ? szól nyugtalankodva. Nem hall választ. Hallgatózik, nem hallja az alvó lélekzetvéte­­lét a másik ágyban. Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres. Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki. — Athalie, Athalie, hol vagy ? suttogja félel­mesen. S azután, hogy nem kap választ, valami név­telen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mint­ha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi lesz. Hol van Athalie ? Athalie ott van a leskesődés rej­tekében. Már hosszú ideje, hogy ott van. Hogy ez az asszony olyan sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni! Végre beteszi Tímea a könyvet s nagyot fo­hászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, hajói vannak-e be­zárva ? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai már szivébe oltották a félelmet. A gyertyát fölemelve körülnéz a falakon; nem lehet-e itt valahol bejönni? Nem lát semmit. Pedig épen a szeme közé néz annak, a­ki rá leskelődik.. . Most pipere asztalához megy, s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja, s egy re­­czés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomol­­janak. Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos köpecscsel s azután kö­nyökig érő szarvasbőr kestyüket húz fel rájuk. Akkor levetkőzik, s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, s ott egy szekrénykét fölnyit s annak fiókjából elő­vesz egy kardmarkolatot,a­mi egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi, odaszoritja keblé­hez. Aztán megcsókolja. Végre oda dugja ván­kosa alá. Azzal szokott aludni. Athalie látja azt mind! Azután eloltja Tímea a gyertyát s Athalie nem lát többé semmit. Csak az óra ütését hallgatja meg. Egy órát üt az és három negyedet. Van türelme várni. Kiszárallja, mikor jő a szemekre az előálom, akkor van itt az ideje. — Pedig egy órane­gyed most egy örökkévalóság! Végre üti az óra a kettőt éjfél után ... (Folyt, követk.) M­ai számunkhoz egy féliv melléklet van csatolva. A delegatiókhoz. Hétfőn kezdik meg működésüket a de­­legatiók. Szükséges, hogy eddigi működé­sükre visszatekintsünk, hogy kimutas­suk, miszerint kiszabott munkakörükben, a rendelkezésükre álló eszközökkel sem érték el a maguk elé tűzött czélokat. Sokszor fejtegettük, hogy a delegációt sem parlamentnek, sem semmiféle divatos alkotmányos fogalom alá eső törvény­hozó testnek nem tekintjük. De azt hisszük, hogy határozatait még­is a közös kormányt kötelező törvények­nek kell tekintenünk, melyek feltétlen és azonnali végrehajtása annál inkább érde­künkben áll, mert védképességünk és minden évben is több, mint száz milliónk kezelése van reá bízva. De, fájdalom, a delegációk eddigi ha­tározatainak sorsa: megdöbbentő ered­ménytelenség. Pedig sok határozatukban fontos elvi reformok és mindenikben ki­sebb, nagyobb anyagi áldozat által va­gyunk érdekelve, így például a közös aktívák kérdésé­ben több milliónk van szóban. Ez össze­gek tisztázása és megosztása 1867-ben a közös törvényben ki lön mondva és 1868. óta minden delegatió határozatának tárgyát képezé. 1869-ikben Becke azt mondta, hogy még azon évi május végén minden e kérdés megoldására szükséges adatot átadott a két kormánynak. És mégis e kérdés m­a­i napig sincs tisz­tázva. A területi rendszer és ezzel együtt a felszerelési decentralisatio 1868-ban ki volt mondva. Azóta mindig sürgették. Csak 1870-ben jön a keresztülvitel meg­kezdve.* És habár az utolsó összeget (1.182.955 forintot) azon megjegyzéssel kértem Kuhn báról 1871. tavaszán, hogy a csapatok és felszerelési készlet állandó elhe­lyezésének f el­­­es“ foganatosítására,még az szükséges, mégis az 1872-iki dele­­gatiónak azt a választ adja, hogy a csa­patelhelyezés, a­mennyire lehet, halad, a felszerelést pedig nem is lehet jobban de­­centralizálni, noha a delegatió határozata és Kuhn ígérete óta ez ügyben majd­­nem semmi sem történt. Fontos az, hogy már 1870-ben határo­zatiig ki­ len mondva a Skene-féle szerző­dés mellőzése. Kuhn megígéri, hogy azért vette fel a szerződésbe az egy évi felmon­dást, hogy a delegatió kívánságának akár­mikor eleget tehessen, és mégis 1872. április havában szétküldi azt az enque­­tot, mely ugyanezt­­a­­határozatot hoz­za, épen azért, mert ez is a Skene szer­zés felbontását mondá ki. Meghagyták a delegátiók 1870-ben a közös kormánynak: a szállásolási, lóösz­­szeírási, a hadi szolgálmányok megfizeté­séről szóló törvények elkészítését. Fontos törvények ezek, mert a hadképesség, fő­leg pedig a harczképesség alapfeltételei; bizonyítja ezt az is, hogy Poroszország 1853-ban már befejezte e törvények ke­resztülvitelét.­ Nálunk a delegációk erre vonatkozó határozatainak mai napig sem­mi eredménye nincs. A közös pénzek ellenőrzése nincs al­kotmányos intézményre bizva. A delegá­tiók 1868-ban elhatározták az alkotmá­nyos számvevőszék felállítását. 1869-ben Becke azt mondta, hogy azon évi jú­nius 14-én kész javaslatot adott át e tárgyban az illető minisztériumoknak és mégis csak kinevez­és történt, de az alap, melyre kellett volna a kine­vezésnek tétetni, a törvény nincs meg. Igen fontos határozata volt 1870-ben a delegáti­óknak az is, hogy a mostani kato­nai intézetek decentralizál­hassanak és a felsőbb reál és technikai intézetekben ka­

Next