A Hon, 1873. március (11. évfolyam, 50-74. szám)

1873-03-27 / 71. szám

71. szám. XI. évfolyam, Esti Midas Bu­dta-PVi, 1873. Csütörtök, mart. 27­ Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra........................................... 6 frt — kr. 6 hónapra..................................... 12 » — » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés negyedévenként . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a bó velsőrnapj­ától­ számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, mártius 27. Budapest, márcz. 27. A le­­­zárni­t a 1­6­ b­an­kra vo­natkozó törvényjavaslathoz mellékelt minisz­teri indokolásról következőket írhatjuk. Az indokolás előrebocsátja , hogy a ma­gyar kereskedelmi és iparos osztály régen érzi egy kizárólag a kereskedelem és ipar czéljainak szol­gáló nagyobb szabású pénzintézet hiányát, mert ke­reskedelmi és iparvállalataink nem rendelkeznek kellő mérvben a szükséges üzleti tőkével, a vállal­kozó rendelkezésére álló tőke a legtöbb esetben alig elégséges a vállalat megindítására, az üzlet folytatására megkívántató pénzerő legtöbbnyire egé­szen vagy nagy részben, beszerzése a hitel igénybe vétele által lévén czélba véve. Ez pedig igen gyak­ran nem volt megnyerhető, vagy akkor vonatott vissza, mikor a segélyre leginkább szükség volt. Így történt, hogy az utóbbi években számos hasznos és a legszebb reményekkel kecsegtető hazai vállalat­, üzleti tőke hiányában, rövid fönnállása után tönkre­­­ütött és végkép megszűnt. Az újabb időben keletkezett, habár nagyszá­mú pénzintézetek pénzével­­— úgymond az indoko­lás — nagyobb részt ingatlanokra való kölcsönzések vagy más nagyobb nyereséget ígérő, nem tisztán bankári vállatokba való befektetés által lekötvén, e bajon gyökeresen segíteni nem képesek, a kereske­delmet és ipart hitelnyújtás útján megfelelő mérv­ben elősegíteni nem bírják. Erre csak oly nagyobb pénzintézet képes, melynek tevékenysége már alapszabályai által kizá­rólag a saját képi banküzletekre szoríttatik. Könnyen érthető azonban és méltányos is, hogy az ily intézet, midőn lemond minden más, talán na­gyobb nyereséget ígérő üzletről, annak pótlásául az állam részéről oly kedvezményekben kíván része­­síttetni, melyek a vállalat jövedelmezőségét előmoz­dítani hivatják. Az indokolás elősorolja ezután a törvényjavas­latban foglalt állami kedvezményeket. A látra szóló kamatozó pénztári utalványok­nak az e végre kijelölendő állampénztárak általi beválthatásának indokolására megjegyeztetik, hogy ezen intézkedés a kérdésben levő pénztári utalvá­nyok forgalmát tetemesen elősegítendi s a kereske­delem s ipar érdekeit hatalmasan előmozdítandja, kivált, ha mint föltehető, hazai pénzintézeteink is követendik az állam példáját. Végül megjegyzi, hogy a kormány azon meg­győződésben van, hogy a létesítendő hatalmas új pénzintézet, mely a már is fönállóknak nem verseny­társukká, hanem hátterükké válni van hivatva, pénztőkében szűkölködő hazánkban a pénzforgalomra és ez­által az ipar- és kereskedelem fölvirágzására nagy és áldásteljes befolyást gyakorland, hogy ennek folytán annak létrehozása igen kívánatos és azon kivételes állás, mely az intézet részére javasoltatik, teljesen igazolt. A lapok nagyobbára a pénzügymi­niszter által beterjesztett s a leszámítoló bank­ról szóló törvényjavaslattal foglalkoznak. A „Pesti Napló“ örömét fejezi ki, hogy a bank terve most már nem játszik be a p­ol­­­­­t­i­k­a terére, hanem tisztán nemzetgazda­sági és pénzügy­i kérdés. A törvényjavaslat szövegezésére nézve a „Pesti II.“ megjegyzi, hogy annak egyes czikkeiben oly tömören van körülírva az intézet feladata s működési köre, hogy a könnyebb átérthetőség kedvéért valószínűleg szükséges lesz a javaslat új fo­galmazása. Elősorolván ezek után a törvény­­javaslat főbb pontjait, 1. laptársunk így foly­tatja: Az intézet lényeges és nagy hasznot tehet az országnak. A­nélkül, hogy bármikép prejudikálna a jegybankügynek, a hitelügy oly tényezőjét remél­hetjük benne, melynek érdekei az ország érdekeivel ugyanazonosak. Az utalványok és pénztári­ jegyek megfelelnek a nagyobb körű kereskedelem és ipar igényeinek, s nem kételkedünk, hogy a­mint az ál­lam a jegyeket elfogadja, azok el fognak fogadtatni egyéb pénzintézetek által is, s átmennek a közönség azon rétegébe, melynek a hitelre leginkább szük­sége van. A „Reform“ a törvényjavaslatról így nyilatkozik: „A törvényjavaslat és a pénzügyminiszter nyi­latkozatai miatt az a bank, a­mely alakulni fog, ép úgy lehet egy nagy pénzintézet, a­mely az ország kereskedelmének tekintélyes tőkét fogna rendelke­zésére bocsátani, mint egy „nagyobb szabású“ ugyan, de mert a javaslat a bank alaptőkéjének minimumát sem köti ki, mégis elég kicsi bankocska, a­mely pri­vilégiumainak árnyékában igen előnyösen fog né­hány milliót forgatni, szóval egy emeletre, a­melyért, úgy látszik, kár volt akár Bécsnek, akár nekünk annyi lármát csinálni. Óhajtjuk, hogy ne legyen így, de lehetséges­nek kell tartanunk ezt is, miután az ellenkezőre nincs egyéb biztosítékunk, mint Bécs haragja, a­melyről egyébiránt nem tudjuk, mennyit változtatott meg Kerkapoly úr titkos szerződésének eredeti profit­­jain. Addig tehát, a­míg a pénzügyminiszter bővebb adatokat nem szolgáltat az országgyűlés kezeihez, a törvényjavaslat nem egyéb, mint bizalmi kérdés; a ki tud, hisz benne; a ki nem, nem.“ Egy másik czikkében pedig a „Reform,“ a többi közt, ezeket mondja: Meglehet, az eredeti tervnek Bécsben Kerka­poly egy-két jogát kivette; meglehet az is, hogy rej­­lőképesnek azon tulajdonságánál fogva tartható, hogy a javaslat csak egy irányban, az ország köte­lezettségei körül világos; az ország jogait az alapí­tandó intézettel szemben s ennek jelentőségét Ker­kapoly indokolása van hivatva s az országgyűlési tárgyalás földeríteni. A „Pester Lloyd“ igy nyilatkozik: Meg­győződésünk, hogy azon túlsúlyra való te­kintettel, mely Bécsben Magyarországgal szemben nem most először igyekezett érvé­nyesülni, egy oly kérdés sem maradhat meg­oldatlanul, mely a kiegyezéssel összefüggés­ben áll. Ilyen a bankkérdés, mely most már föltétlenül s a legrövidebb uton kell, hogy megoldassák. Az 1874-re szóló franc­­i­a állam­­költségvetésb­ől kiemeljük a kö­vetkező tételeket: a kiadások 2523 milliót tesznek — szemben az 1873-as bud­get kiadásaival, melyek 28­74 millióra mentek. Bevétel: 2526 millió, tehát 3 millió fe­lesleg. A pénzügyminiszter javaslatba hozza, hogy a földadó 17 centime-mal, a személy, ingóság, ajtó és ablakadó pedig 13 centime­­mal emeltessék. Ezen adófelemelésből szár­mazandó bevétel 39 millióra van előirányoz­va. Az úgynevezett liquidationalis költség kö­­vetkező tételeket foglal magában : 400 mil­lió a hadi készlet helyreállítására és az élel­mezésre, 74 millió a német csapatok eltartá­sára, 275 millió különböző kárpótlásokra, összesen 750 millió. A miniszter számítása szerint ez adósság 5 év alatt 130 millióra fog alászállni, mely összeg a függő adósság útján lesz törlesztendő. Jelenleg az összes függő adósság, ideszámítva az 1872. évi budget 140 millónyi hiánylatát is, — 847 milliót tesz ki. A német birodalmi gyű­lés f. hó 24-ei ülésében vette tárgyalás alá a március 15-én Berlinben kötött német­­franczia szerződést. Az első szónok dr. Bamberger volt: „Alig két éve — úgymond — hogy legelőbb foglalkoztunk a hadi kárpótlás kérdésével. Ez idő megmutatta, hogy Németország nem kí­vánt olyant, a­mi Francziországra nézve tel­jesíthető­en lett volna. Öt milliárd! — mily könnyű e szót kimondani, de ép oly bajos az operatio, annyira, hogy Európa valamennyi piacra szenvedett alatta. A pénzérték nagyon alászállott — az élelmi­szerek megdrágultak. R­­ 11 b­e­r­se gróf azt kívánja, hogy a milliárdokra vonatkozó minden előterjesztések egy és ugyanazon bizottsághoz utasittassanak megvizsgálás végett. R­ich­ter Jenő csatlakozik előtte szóló kívánságához annyival is inkább, mivel az eddig befizetett milliárdok hováfordításáról szóló előterjesztéseket semmikép sem találja pontosaknak és kimerítőknek. Honnan van az — kérdi szóló — hogy a kormány a tá­bornokok dotátiójára megszavazott 4 milliót a­helyett, hogy azonnal kiosztotta volna, ka­matozóvá tette s a kamatokból új dotationá­­lis alapot teremtett? Ez lehet kereskedői szempontból igen helyes intézkedés, de nem helyeselhető, a kormány részéről, ha arról nem terjeszt be számadást. Delbrück, a birodalmi kanc­ellári hi­vatal elnöke kijelenti, hogy a kamatok hová­fordításáról szóló kimutatás még nincs egé­szen elkészítve. Lasker szintén hangsúlyozza a pon­tos és correct kimutatások mielőbbi beterjesz­tését. Ezután kiemeli Bismarck érdemeit a szerződés megkötésénél. Azt hiszem — úgy­­mond továbbá —, hogy e szerződés nagyon elő fogja mozdítani Francziaországgal való viszonyaink javulását (Helyeslés.) Bölcs mér­séklettel a franczia kormánynak nagy és messze terjedő kedvezmények tétettek, s azt hiszem, hogy a franczia pártok s­zint ezt már eddig is tették, hovatovább mindinkább fogják beismerni. E mérséklet megfelelt a német nép érzületének s ezért mi itt a biro­dalmi kanczellárnak nyilvános köszönettel tartozunk. (Elénk tetszés. — Bismarck meg­hajtja magát.) Richter Jenő csatlakozik az előtte szóló utóbbi szavaihoz, de határozott feleletet kér az iránt, hogy léteznek-e, vagy nem az úgynevezett „apró dotatiók“. — Mire Del­brück azt feleli, hogy nem léteznek. Richter Jenő: De hiszen a birodal­mi kanczellár félhivatalos sajtója elismerte azt, sőt még részleteket is közölt. Bismarck: Határozottan tagadja, hogy léteznének ily dotatiók, valamint azt is, hogy általa inspirált sajtó volna az ország­ban. Azért pedig, a­mit egyik másik lap ír, nem lehet felelős, mert ahhoz nagyon el van foglalva. Hát állítottam-e én valaha hivatalo­san valótlanságot? (Általános nagy derült­ség. — Bismarck maga is nevet a neve­tőkkel.) Végre a ház elfogadja a szerződést és Bismarck köszönetet mond a kamarának az iránta kifejezett bizalom és háláért. A német kormány körében a hadi erő fejlesztése képezi az első rendű tár­gyat. A szárazföldi hadsereg egyike lévén Európa legtökéletesebb szervezetű hadainak, most a figyelem a tengeri haderő felé fordult. Az 1867. törvény, mely a tengeri erő fejlesz­tését tárgyazza, e czélra 1877-ik évig 972 mil­lió tallért rendelt fordíttatni. Legújabban egyszerre 86.386,910 tallért fognak rá köl­teni, tehát az előbbihez képest az emelkedés 76.886,910 tallérra rúg. Pánczélhajót készí­tenek : 8 fregatteot, 6 coravettet, 7 monitort, 2 battériát, azonkívül 71 különféle hajót. A hajók építése kizárólag a belföldi ipar közre­működésével történnék, részin­t a kormány hajóműtelepein, részint magánvállalkozók gyáraiban. Érdekes az emlékirat néhány sta­­tistikai adata. A tengeri haderő költségvetése 1873-ra Francziaországban 39.173,553 tal­lérral; Oroszországban 29.631,353 tallérral (3212 ° fo-kal több, mint eddig.) Németország­ban 9.422,125 tallérral (13%-kal több, mint 1872-ben)­ van előirányozva. Anglia csaknem nyolczszor, Francziaország csaknem ötször Oroszország majdnem háromszor fordít any­­nyit, mint Németország. A franczia területfelszaba­­d­í­t­á­s­a sajátságos aggodalmakat keltett Olaszországban; azt hiszik, hogy a francziák az olaszokon akarják fegyverük hírnevét visz­­szaszerezni. Ezen aggodalmat, melyek már a képviselőházban megfordultak, a kormány­közlönyök mindenképen igyekeznek elosz­latni, biztosítván az olaszokat, hogy míg Francziaország Thiers és a köztársaság kezé­ben van, nem kell tőle tartani. A „HON“ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. „Salome.“ Eredeti dráma 5 felvonásban. Irta le. J­ó­s­­­k­a Kálmán. Ez a hónap jól viselte magát. Három új darab került színre, azok között kettő eredeti. Az igaz, hogy a „régi jó urakat“ elküldték őseikhez, de a „Mentor“ határozott sikert vívott ki. Harmadik új­donsága e hónapnak a báró Jósika Kálmán „Salo­­meja.“ Nehezen jellemezhető szomorújáték. Az ember hiába mondja, hogy egyik-másik döntő momentuma nem indokolható, vagy pláne lélektanilag lehetetlen. Szerzőnek erős positiója van, s azt vágja a skepsisbe esett bíráló szemér­e, hogy nemcsak valószínű, nem csak lehetséges, a­mit színpadra vitt, — hanem épen­­séggel megtörtént, való — tehát nem absurdum. Olvashattátok e szörnyű történetet, mely még most sincsen egész rettetőségében befejezve: az Eber­­gényi Julia affairet. Megtörtént az betűről betűre, s a lapok pláne drámai alakban közölték az ügy lefo­lyását, idézvén minden szereplőnek tulajdon szavait. — Ez ellenvetés igaz. Hanem azért, mert egy bor­zalmasságában hihetetlen eset Európaszerte meg­rázta a kedélyeket, nem elég a költőnek, ki az anya­got feldolgozza, arra hivatkozni, hogy hiszen meg­történt, tehát meg is történhetik. A költői alkotást attól függetlenül szokás meg­bírálni s megköveteli tőle a kritika,hogy a­mit előad, azt lélektanilag oly erősen indokolja, hogy az adott helyzetnek és fölhasznált jellemeknek a cselekmény szükségképeni következése legyen s a néző azzal a meggyőződéssel hagyja oda a színházat, hogy nem is történhetett másképen. Jósika, azt meg kell adnunk, mindent elköve­tett, hogy drámája cselekményét indokolja s való­színűvé varázsolja. Nem rajta, hanem magán az anyagon múlt, hogy ez neki csak félig sikerülhetett. Ő a jellemeket, a helyzeteket gondosan megválo­gatta s mintegy előlegesen igyekezett megc­áfolni a fejlődés valószínűsége ellen felhozható aggodal­makat. Damelin Gaston marquis gyűlöli, utálja nejét, kit homályos gyanúból, mert vétkét nem tudja, el­üldöz szülői házától. Jelenléte megfekélyesítené a csatatéren kapott sebét. A jó, a szelíd és szerető Lí­via tehát, ki mielőtt Gaston neje lett, nagy va­gyont szerzett színésznő volt, távozni kényszerül, törött szívvel, remény nélkül, hogy férje szerelmét még visszanyerhesse valaha. A második felvonásban Gaston Baclair gazdag kereskedő falusi jószágán mulat. Baclair gyűlöli őt, kalandornak, gyanús múltú embernek tartja őt s egy elvesztett leveléből meg­győződik, hogy csak pénzére vágy s azért udvarol leányának Saturnénak, ki mint afféle férfinak nevelt, szilaj, féktelen leány, a közönségesen elfogadott illemszabályokkal nem törődve, magános kirándulá­sokat tesz a hegyek közzé Gastonnal, együtt vadász, együtt lovagol vele. A becsületes kereskedő belátja, hová vezetett fonák nevelési rendszere, s leánya botrányos magaviselete most abba a másik végletbe ragadja, hogy végét szakítsa mindennek s a daczos, még az apai tekintély ellen is homlokot emelő leányt egyszerre megtörje s annyira megszelídítse egy csa­pással, amine testvére Agatha. E végből in optima forma kiteszi az ajtón a gavallér szűrét s leányát, ki ez iránt interpellálja, zárdába csukással fenyegeti. A leány meg van lepetve atyjának e váratlanul kitört erélyén, egész lénye föllázad ellene s keserűségből, daczból, sértett álszeméremből, nem törődve a kitört viharral, lóra ül és szökve odahagyja a szülői házat. A harmadik felvonásban, mely Páriában játszik, már Gaston kedvese és­­ anyának érzi magát. Egyedül férje szülői ellenzésének tulajdonítja, hogy még ösz­­sze nem kelhettek. A nyomor férfi még mindig tit­kolja előtte, hogy ő már nős, s hogy neje semmi áron nem akar tőle megválni. De Simeliaené asszony fel­világosítja a helyzetről. Salome szörnyű valóra éb­red, honnan nincsen menekülés. Szemrehányásokkal illeti a gyáva embert s kétségbeesésében, melyet ked­vese ördögi számítással még fokoz, elhatározza magát az egyetlen lépésre, mely e borzasztó helyzetből kive­zet. Elhatározza, hogy Orleansba megy, fölkeresi a marquis nejét, s ha nem tudja válásra bírni, megöli őt. Vulkánszerű szerelme, anyaságának tudata, ked­vese rábeszélése határozottá érlelik benne e szándé­­kot, s már a negyedik felvonásban ott találjuk őt a marquisné szobájában, kihez ajánló leveleket hozott ennek egy barátnőjétől. Lorain, Lívia üldöző szellé­ ,­me, ki erőszakos merényt követett el nőisége ellen, de a­ki őt szereti,­­ figyelmezteti őt a reá váró ve­szélyre, felfedi neki Gaston és kedvese szándékát . Lívia rögtön gyanút merít Salome ellen. De azért látszólag nyugodtan fogadja. A következő párbeszéd legerősebb oldala a darabnak. A két nő színházba készül, „Mit adnak?“ kérdi Salome. „A méregkeve­rőnőt“ válaszol Lívia. Salome összerezzen. Lívia észre veszi, gyanúja új tápot nyer. „Ön le tudna mondani egy szeretett férfiról ? — kérdi Lívia. „Ha nem volna remény­em viszontszerelméhez s egy el­csábított leányt menthetnék meg lemondásom által a gyalázattól — mindenesetre. És ön?“ „Soha!“ — A végzetes szó ki van mondva. Theához ülnek, halk zene hallatszik. Salome reszket a lelkében dúló k­üz­delemtől. Rumot kér. Lívia felkel az asztaltól, hogy elhozza. Ez alatt Salome mérget önt Lívia csészéjé­be. Ez egy átelleni tükörből meglátja. Világos előtte minden. Visszatér az asztalhoz, félre teszi a csészét, mert — úgymond — azt hiszi, hogy abban fogják neki a méregitalt nyújtani. Salome rettenetes kíno­kat szenved. De meg kell lenni! Mikor Lívia elviszi a megmérgezett csészét, a méregüvegcse maradékát bele­tölti a teás kannába. Lívia új teát tölt magának a megmérgezett kannából, kacsintásra hívja fel gyil­kosát s szájához emeli a csészét. „Megálljon, szeren­csétlen !“ sikelt a megrémült Salome. Már késő, Lí­via ivott, Salome karjai közé roskad, földre rogy s „gyilkos !“ kiáltással meghal, Salome eltakart arcz­­c­al rohan ki a szobából. Az ötödik felvonásban Gaston lelki izgatott­ság között várja Salome érkeztét. Itt zárja ki lelkét egész feketeségében. Megtudja, hogy Salome atyja tönkrejutott. Tépelődik, hogy ütött ki a dolog. Ha sikerült a gyilkosság, egyszerre remél megszabadul­hatni mind a kettőtől. Salome lélekzetvesztetten ro­han a szobába. Atyjának fivére tudtára adja, hogy atyja visszavonta átkát s beleegyez házasságába. „Most tehát nincs akadály köztünk!“ „Nincs?“ kérdi Gas­ton. „Nincs!“ válaszol Salome egész testében össze­borzadva. — Gaston, magára maradva Saloméval rá akarja venni, hogy utazzék el a gyanú kikerülése végett. „De elébb keljünk össze,“ felel Salome. Gas­ton megijed, hisz ez a rögtöni összeketés mindjárt re­­ájuk vonná a gyanút. Salome nem en­ed. Gaston kitör, hogy ő vérpadra nem hurczoltatja magát be­vallja, hogy nem szerette soha csak eszközül akarta felhasználni. A teljes kiábrándulás beáll egész borzasztósá­­gában. A szörny ember elvetette álarc­át, durva szemrehányással illeti Salomét, s felrázni igyekszik benne a lelki kínok gyilkos hatalmát. Saloméban felriad az elhatározás, hogy ha volt ereje elkövetni a bűnt, lesz ereje bűnhődni is érte. Bírái elé akarj menni Gaston útját állja. Kér, könyörög, porban fetreng előtte, mint a féreg emlékezteti boldogságukra, s ott imádkozik lábainál, mentse meg a vérpadtól és a gyalázattól. Salome határozata szilárd, Gaston meg akarja ölni, de ő kiszabadítja magát karjaiból s az ablakhoz rohanva segítségért kiált. E pillanatban lö­vés dördül el, Gaston lelőtte kedvesét. Az ajtó feltá­rul, belép rajta Lorain rendőrökkel. A gonosz ember gyáván roskad össze A függöny legördül. Ez a darab meséje. Elejétől fogva érdek, sőt idegfeszítő. Menete élénk, nyelvezete néhol emelke­dett, de néhol már átcsap a bombaszba. A főbb j­el­lem­ek jól ki vannak domborítva s következetesek magukhoz mindvégig. De a műnek azért vannak sarkalatos fogyat­kozásai, így például Gaston példátlan gyűlölete neje iránt nincs eléggé indokolva. Puszta gyanú nem elég arra, hogy egy angyalinak festett nőt annyira meg­utáljunk. Az öreg Bad­air, ki gyengeségig jó atya, egy pillanat alatt nem válhatik oly eszeveszett zsar­nokká, hogy gyermekét, a­kit jól ismer, felcsigázott szigorúságával a végletekig ragadja. Lorain jellemé­vel nincs az ember tisztában. Intrikusnak nem elég gazember, mert hiszen igazán szeret, s ez képezi tettei motívumát, de becsületes embernek is mond­ható. Legfőbb hibája azonban a műnek épen ott van, ami a darab katastrófáját képezi, a mérgezési jele­netn­é­l. Egy nő, a­ki bizonyosan tudja, hogy vendége mi szándékkal jött hozzá, egy nő, a­ki látja, hogy italába mérget töltenek, nem vetkőzheti le annyira gyanúját, hogy még ezek után egész bizodalommal igyék vele. Véletlennek köszönheti, hogy meglátta a tükörből, mikor ellenfele mérget tölt csészéjébe, te­hát tudja, hogy a tükörből megfigyelheti annak minden mozdulatát, még ha elfordul is tőle, s má­sodszor meg se néz a tükörbe. — Ez lehetetlen, ez hiba, de olyan hi­­a, a­min könnyű lenne se­gíteni. Egészben véve e darabot nyereségnek mond­hatjuk, sok benne a drámai erő, cselekvénye kerek, egyöntetű. A­kik az idegrázó jelenetekben gyönyör­ködnek, azoknak lesz módjuk benne, kivált miután az előadás is olyan, a­minőt nem mindég láthatunk színpadunkon. Felekinének, habár első megjelenése a szilaj, vadonét leányban korántsem költ elég rokon­­szenvet, sok sikerült jelenete volt, melyek között leg­első a mérgezést megelőző párbeszéd, hol a gondos­ jellemző játékra bő alkalma nyillott. Livia passiv szerepe Prille kezében jó magyarázót talált, sőt még Nadain is meglátszott az igyekezet szerepét megold­hatni és a­hol a gyilkosság elkövetésébe kergeti ked­vesét, ez a jelenete határozottan sikerült.Benedek Lo­­rainból nem tudott domború alakot csinálni, a­mi bizon nem is könnyű dolog. Feleki Bad­alrjában a szeretett gyöngéd atya egészen elveszett a felindult, haragos emberben, többet pattogott, mint a­mennyi­re szükség volt , a szendebb vonásokat nem árnyal­ta eléggé. Molnárné Agathában nagyon jelentékte­len mellékszemély s ahhoz még úgy beszél, hogy alig hallani. Szathmáriné Simeliacné asszonyban a stereotip Szathmáriné volt ma is, torok és orrhan­gok között variált folytonosan. A többiek sokkal ki­sebb rendű szerepekben játszottak, semhogy érdemes volna bővebben szólni róluk. A színház megtelt, még a páholy közönség is kiváncsi volt az Ebergényi históriát elevenen látni maga előtt. Szerzőt a második felvonástól kezdve minden felvonás végén kihívták, egyszer pláne háromszor egymásután, valamint a főbb szerep­lőket is. A baloldali kör csütörtökön f. hó 27-én este 6 órakor értekezletet tart.­ ­ Az igazságügyminiszter a váltójog és eljárás kidolgozására szólította föl dr. Apáthy István*egyetemi tanárt. — A pénzügyi bizottság tegnap d. u. tartott ülésében a bizottság előadója Széll Kálmán felolvasta a költségvetési törvényjavaslatot, melyen a bizottság behatóan és részletesen keresztül haladván, azt hitelesítette és az előadó azt a mai ülé­sen be is mutatta. — A vasúti bizottság tegnapi ülé­sében tárgyalta a nagy vasút tervezetét és azt álta­lánosságban elfogadván, ma délután 6 órakor tar­tandó ülésében veszi tárgyalás alá. HM — A költségvetési törvény­ben foglalt főösszegek a következők: Rendes kiadás 207,186,572 frt. „ bevétel 203,460,405 „ „ hiány 3.717,167 „ Rendkívüli hiány és hitelmüveleti kiadás 56,572,389 Rendkívüli és hitelmüveleti bevétel a 30 millió kölcsönmaradványnyal és az 1872 ki 54 milliós kölcsönmarad­­vány ama részével, mely az 1871. évi fizetetten tartozások és 1872 ki összeg hiány fedezésére fennmarad 45.488,948 e szerint még fedezetlen hiány . . . 11.883,450 Összes fedezetlen hiány . 14.860,617 Országgyűlési tudósítás. A képvi­selőház ülése mart. 27. Elnök: Bittó István. Jegyzők: Wächter Frigyes, Mihályi Péter. , A miniszterek közül jelen vannak: Trefort Ágoston, Pauler Tivadar, Zichy József, Szende Béla, Pejacsevich Péter. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Elnök: bejelenti Heves megye kérvényét, melyben Küküllő megye egy kérvényét pártolja; továbbá beadja a pesti kávéháztulajdonosok War­­mann Mór által beadott kérvényét, a zárórák iránt. Kiadatnak a kérv. bizottságnak. Hammersberg Jenő: Kassa város kérvényét nyújtja be a katona elszállásolási ügy törvény által való szabályozása iránt. Majoros István egy igen kényes kérdésben emel szót s sajnálja, hogy a belügyminiszter, kihez szavait intézi, nincs jelen. A nemzeti színház jelen desperátus helyzetében a legnagyobb botrányok híte szárnyal világgá. Csak nem rég történt, hogy a szinképezdében egyik tanár a legtehetségesebb nö­vendékek egyik­ét arczul verte, a legközelebbi na­pokban pedig az egyik rendező az előadás tartama alatt a színház egyik tagját botjával addig verte, míg az rajta széttörött. Az ily eljárás rendőri közbe­lépést tenne szükségessé, de még csak az sem tör­tént meg, hogy az illetőt törvényes felsőbbsége — az intendáns, — noha jelen volt, rendreutasitotta volna. Ez állapotok okvetlenül gyors segélyt igé­nyelnek s ő mulhatlannak tartja, hogy a szinház ke­zelése csakhamar ügyképesebb, buzgóbb, vagy, hogy úgy mondja, becsületesebb kezekre bizassék. Ez ér­telemben interpellációt nyújt be, mely kiadatik a miniszternek. Luksich Bódog röviden kéri, hogy a képvi­selők napi­díja iránt benyújtott törvényjavaslata iránt a ház intézkedjék. (Helyeslés.) Elnök: Napirendre kívánja-e a t. képviselő úr a kérdést tűzetni, hogy fölvetessék-e e javaslat, vagy az osztályokhoz való utasítását kéri. (Zaj, fel­kiáltások : Osztályokhoz!) Somssich Pál: A szabályokat meg kell tar­tani, s az osztályokhoz nem utasíthatni mindaddig, míg a ház fölvétele iránt nem határoz. Elnök: 20 tag az iránt, az osztályokhoz uta­­síttas­ék-e a javaslat, vagy nem, névszerinti szava­zást kér. Tisza Kálmán: Minden kérdésben, de kivált ily kérdésben, meg kell tartanunk a ház szabályait. A házszabályok szerint pedig nem lehet intézkedni oly ügyben, mely napirendre kitűzve nem volt. Tű­zessék ki tehát mindenekelőtt e kérdésfelvétele iránti határozás napirendre. Szólnak még Huszár Imre, Somssich Pál ismételve, mire abban történik megállapodás, hogy a ház holnap fog a javaslat felvétele iránt határozni. Széll Kálmán a pénzügyi bizottság előadója benyújtja a p. v. bizottság jelentését a nagy vasúti szerződésre vonatkozólag, s benyújtja az 1873-as budgettörvényt. Indítványozza továbbá, hogy ez utóbbi törvény lehető gyors tárgyalhatása szempont­jából holnap 10 órakor az osztályok üljenek össze, s hogy így akkor nyilvános ülés ne tartassék. Dél­után egykor lenne azután megtartandó a nyilvános ülés, melyen esetleg már a­ közp. bizottság e tárgy­ban beadhatná jelentését. (Általános helyeslés.) Következik ezután a napirend, az indemnity­­nek 1873 ki áprilisére kiterjesztéséről szóló ja­vaslat. Széll Kálmán , a pénzügyi bizottság előadója, hivatkozva arra, hogy 1873-dik marcaiusa, a­meddig az indemnity terjed, már véget ér, s hogy a budget­­törvény még nincs készen, ajánlja a javaslat elfo­gadását. Csanády Sándor a közös ügyeket fenntartó kormány iránt nem érez bizalmat s e szerint nem is szavaz meg semminő felhatalmazást számára. (He­lyeslés a szélsőbalról­. A ház a javaslatot először átalánosságban, az­után részleteiben elfogadja. Következik a­ napirend második tárgya, a men­telmi bizottság jelentése az udvarhelyszéki tör­vényszék azon kérelmére vonatkozólag, mely Orbán Balázst kiadatni kéri. Hodosi Imre, a mentelmi bizottság előadója, olvassa a mentelmi bizottság jelentését, mely nem­­ látván e kérdésben zaklatást, Orbán Balázst kiadatni véleményezi. Matolay Etele: Nem akar közönséges védő ügyvédi eljárást követni , midőn a képviselőház méltóságát ily közelről illető kérdésben szólal fel. Tisztán szavazata indokolására szólal föl tehát. Er­délyben az osztrák törvénykönyv van érvényben, ő is kénytelen tehát ennek álláspontjára helyezkedni. Az osztrák törvénykönyvben a rágalmazás, a­miről it lehetne szó, a bűnvádi eljárás tárgyát képezi. Az illető törvényszék pedig az eljárás követelményeinek nem tett eleget. Tudósításunk befejezésekor még beszél. Az­­ ülés e részéről reggeli lapunkban értesítünk.

Next