A Hon, 1873. szeptember (11. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-02 / 201. szám

201 szám, XI. évfolyam. Ifituló-hiva­tall : Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es­­ti kiadás együtt: 3 hónapra.......................................- 6 frt — kr. 6 hónapra ....... 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint . . .­­ » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó előtt napjától számittatik.­­■ Sta——Mwve Esti kiadás. Budapest, 1873. Kedd, sept. 2. Szerkesztési iroda­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. er-cí­ at. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza-POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, September 2. Budapest, sept. 2. Érdemes laptársunk, a „Pesti Napló,“ ma változatosság kedvéért megint a Deák párt törvényhozási működésének redménye fölött fejezi ki elégü­ltségét. E hang olykor meglep a „Napló“ részéről, mely­nek különben annyi kifogása van pártja tör­vényhozási működésével szemben. Megem­ítjük egyébiránt, hogy a jobboldali lap sze­rényen ráutal adóügyünk rendezetlen viszo­nyaira, állami közigazgatásunk hiányos álla­potára s egyéb bajokra. A czikk végén azon­ban föltétlen bizalom szavaztatik a S­z­­­á­­vy-kormánynak, mely a „Napló“ várako­zása szerint bizonyára erélyt fog kifejteni programmja keresztülvitelére. — Azt nem mondja meg a „Napló,a­mik azon törvényja­vaslatok, „melyeknek hosszú sora a törvény­­hozás gondos revíziójára várakozik.“ Eddigelé kevés ily javaslatról van tudomásunk. A külpolitikában kevés az újság. Német­országban a sedani győzelem emlékszobrá­nak mára kitűzött leleplezése veszi igénybe a figyelmet, Francziaországban pedig a sajtó a fusió morzsáin élődik. Berlinbe a szoborün­­nepélyre megérkezett varsóni magányából Bismarck is s átalán ott van az egész mi­nisztérium. A munkáspárt, mely a háborúnak, s Poroszország diadalainak soha nem volt ba­rátja, ellendemonstrációkra készül. Testvére sz­lési ünnepeket rendez, ezzel akarván ellen­súlyozni a diadal­ünnep netáni hatását. „Mun­kások, igy szól egy Chemnitzből keltezett kiáltványuk, jelenjetek meg mind ; ha majd mind testvérek leszünk s ha a munkát igy győzelemre segítettük, akkor, de akkor iga­zán, ülünk majd diadalmi ünnepet. Mert a munka táplál, a barez sorvaszt.“ Francziaországban John Lemoinne Jour­nal des Debats-i szereplése kelt ismételt figyel­met. E lap tudvalevőleg a legközelebbi télen szakított néhány igen kitűnő munkatá­sával (köztük Saint M. Girardin, Audiffret­ Pasquier, sőt magával a mai miniszterelnökkel is), mert a Journal des Debats korlé­tlanul csatlakozott a köztársasághoz, még ők a monarchikus koalitió emberei voltak. Akkor lett a „De­bats “-ban úrrá Lemoinne s ép köztársasági érzelmű czikkeivel jutott tekintélyre. Egy­szerre azonban habozni kezd, míg a múlt hetekben végre a Chambord királysága mel­lett nyilatkozott; akkor a lap maga egyéni véleménynek nyilatkoztatta Lemoinne czik­­két, s Leon Say, a lap egyik tulajdonosa, ma is úgy áll a köztársaság mellett, mint előbb, de gyanús, hogy ez újabb czikket is­mét közrebocsát­. A franczia köztársasági unió (egyike a nemzetgyűlés baloldali pártclubjainak) m. hó 29-én ülést tartott. Ez ülésről a követke­zőket közük: Az elnökség közölte a képviselőkkel, kik ke­rületeikben vannak, vagy direct a választókkal vál­tott levelek hangulatát. Ezek öszeredménye az, hogy a köztársaság ügye, megerősödésének szükséges volta nap­ról-napra elhaladásokat tesz s megérteti a hazafias, de eddigelé határozatlan keblekkel, hogy a monarchikus restauráció gyűlöletes és cleri­ális kö­vetkezményeivel mint utolsó menedékre utal a re­­publikánus intézményekre, melyek a társadalmi ren­det s a szabadságot megmenthetik. Másrészt meg türelmetlenül várják a választók összehivatását azon departementokban, a­hol üresedett parlamenti hely van; mindenki megérti, hogy a jelen körülmények­­ közt az országnak nyíltan és határozottan kell szólnia. A franczia kormány önkényes eljárását különben igen jellemzik a „Liele“ következő sorai: Egy királypárti lap kérdi tőlünk, hogy attól félünk e, hogy a franczia monarchia mintául Ázsia meg China kormányait veendi tán ? Attól nem fé­lünk, mert már is ott vagyunk. Nincs még részünk a királyságban, de azért már jól­ben vagyunk Ázsia közepén. Olvastunk tegnap egy konstantinápolyi lapban egy rendeletet, m­ely három török és bolgár lapot betilt, mert azok szakadatlan szították a versenyzést és gyűlöletet a császárság egy jelentékeny tényezője iránt. E rendelet szóról-szóra hasonlít azokhoz, a­me­lyeket az erkölcs,­ rend kormánya nálunk minden­nap kibocsát. Ma reggel, a vidéki lapok az önkény még egy csattanósabb tényével ismertettek meg. M. Jacques de Fracy, ki mint prefekt uralkodik a Loire partjain, egy augusztus 27-iki rendelet által elrendelte Saint- Chamond község társaskörének, a munkások köre név alatt ismert egyesületnek betiltását. E kör ala­kulása egy 1870. ápril 27-iki rendelettel volt enge­délyezve: „tekintettel az értelmesség fejlesztésének előmozdítására egy könyvtár alapítása, lapok olva­sása, s minden jó eszme terjesztésére.“ Tracy most a bezáratást elrendeli, mert a tagok politikai „szó­váltásokéba, sőt „csetszövények“-be bocsátkoztam. Természetesen. A kör tagjainak lehetett volna lapokat olvasniok, de az olvasottak fele­tt szót vál­tani, elmélkedni nem. Minő „cselszövényekről“ szól, nem tudjuk. Mi csak egy cselszövényt ismerü­k ma, s ez a monarchikus koalitióé. Ebben pedig aligha részesek Saint-Chamond republikánusai. A valóság az, hogy nem tudnak a monarchia visszaállítására gondolni sem a nélkül, hogy föl be függeszszenek eleve minden politikai szabadságot. A jobb­közép lapjai elég könnyen bivek „szabadelvű“ monarchiáról beszélni. A monarchia még nem is lé­tezik s már is az önkény s az önfejűség uralkodik. Ha ezt a „szabadelvűek“ nem látják, az csak úgy lehet, ha nem akarnak látni. Spanyolországból a posta nem hozott újabb s nevezetes­ híreket. A karlisták s köz­­társaságiak küzdelméről — a források sze­rint eltérő — értesülések alig vehetők számba. A „HON“ TÁRCZÁJA. A német és a dán romantika. *) I. Brandes hírneves kopenhágai egyetemi tanárnak .A 19. század irodalmának főbb áramlatai czimű ér­tékes irodalomtörténeti munkájából, mely az egyete­men tartott irodalmi előadásait, illetőleg fölolvasásait foglalja magában, s melynek első kötete a múlt év­ben oly nagy figyelmet keltett, — közelebb jelent meg a második kötet ily czímmel: A romantikus iskola Németországban.« A valódi irodalomtörténésznek szigorú s min­den irányban kimerítő lélektani vizsgálódást kell kifejtenie, s nemcsak az irodalmi viszonyokat, az ezen belül levő közt kell bonckés alá vennie, hanem magát az életet és az emberi szív érzelmeit, melyek az irodalomban kifejezést nyertek, hacsak nem akar könnyű, fölületes szalonirodalomtörténetet nyújtani. Erős kézzel kell az életbe bemarkolnia, mert az emberi szív nem csöndes tó, sem pedig va­lami idilli erdei tavacska, hanem óczeán tengerfeneki növényzettel, szilaj lakókkal. A szalonirodalomtör­­ténet, mint a szalon költészet, az emberi életet egy szalonnak, egy földiszített bálteremnek tekinti, mely­ben az emberek és bútorok egyaránt fénymázoltak; a csilláros világítás minden homályos zugot kizár. Az igazi botanikus a rózsa mellett a csalánt sem té­veszti szem elöl; épp így annak, a­ki az irodalmat akarja tanulmányozni, a természetbúvár és az orvos rettenthetlen szemeivel kell az emberi természet minden formáit a maguk különféleségében, és benső összefüggésükben tekintenie. Brandes előre bocsátja előadásában, hogy a német romantikus iskolát egybefüggőleg raj­zolni — egy dán íróra nézve nehéz munka, mert az anyag először meggyőzhetlenül nagy, s mert a tárgy a német íróktól sokszor s az utóbbi időben minden részleteiben egész kimerítőleg tárgyaltatott. A dán irodalmat a német romantikus iskola mellett egész­ben csak ritkán és alkalomkor, de ekkor is csak kö­vetve érinti. A bevezetésben azonban rövid összehasonlítást tesz az ez időbeli dán­ és német irodalom közt, ille­tőleg a német és dán romantika közt. Míg a német irodalom e korszakban irányát és tartalmát tekintve aránylag eredeti,­­ a dán irodalom csak részben mutat északi szellemet, részben német alapon épül. A dán írók a németeket általán olvasták és követték, míg ellenben a németek a dán írókat soha­se olvasták, a legcsekélyebb hatással se volt reájuk munkálkodásuk. Steffens pl. Schellingnek annyira követője és bámulója volt, hogy egy­­ Schellinghez írt levelében kijelenté, hogy egészen és csupán az ő tanítványa, s ha valamikor egy nagyobb munkát fog teremthetni, melyet magáénak mondhat, s melyet elismernek, ekkor nyilvánosan a legnagyobb lelke­sedéssel fogja mesterének nevezni és a kiérdemelt borostyánt neki fogja átnyújtani. A német költészetben több az élet, a dán köl­tészetben több a művészet. Németország az, mely az anyagot kiássa. Az irodalom, mely a romantikával kezdődik a legbensőbb hangulatokban izeg-mozog, az érzelmekben kéjeleg,problémákkal küzd, formákat teremt, melyek szüntelenül megsemmisülnek. A dán irodalom az életből veszi át a forrongó anyagot és ideákat, s gyakran sikerül azoknak biztosabb formát és világosabb kifejezést adni, mint a­minőt a roman­­tica hazájában kapott. Részben használja és dolgoz­za föl ezt, részben pedig a jobb és plasticusabb anyaghoz nyúl, a­melyet az északi ősidők nyúj­tanak. Így történt, hogy a dán földön a romantica nagyobb világossággal s nagyobb formával birt. — Kevésbé volt éjjel, a napfény elől nem fátyolozta el magát. Érezte, hogy egy éretlen, de eszmélő népnél ütötte fel sátorát, mely egészen még nem lett egy e kérdésben, hogy váljon a holdfény természetietlen s sentimentális-e ? — A hegyek aknáiból napfényre hozta a kincseket, érezte, hogy itt egészen más, mo­solygóbb, szelidebb és idyllibb természetet talált, lerázta magáról az idegent, a vastag, formátlan ködöt nyi­lánk tündérek lepték el, elfelejtette a borongós, zord fenyveseket s egy szép nyári est tün­­j­déries világában ütötte fel udvarát. Oehlenschläger »Aladdin«-je jobb és világo­sabb költői mű, mint Tieck „Oktavian császára.“ Azonban az tagadhatlan, hogy „Aladdin“ soha se született volna, ha Tieck „Oktavianus” nem írta volna. Heiberg „Karácsonyi tréfái és újévi possei“ ép oly gazdag álezesi termék, mint Tieck aristophani vitázó satirái, hanem az egész formát, a sentimenta­­lismus és irónia vegyülékét: az irodalmi satirát Tiecktől kölcsönözte, s a­mi még roszabb, csak Tieck elvei után érthető. Oehlenschlagernél, Hauchnál, Heibergnél nagyobb a forma, mint Novalisnál, Tieck­­nél és Schlegelnél (Frigyes), hanem kevesebb a tar­talom , azaz kevesebb az élet, kevesebb az egyenes vonatkozás az életviszonyokhoz. A dánoknál az élet nagyobb problémái megfigyelés nélkül hagyattak, az irodalomból mintegy száműzve voltak, hacsak szabályszerű költői formát nem ígértek. A dán írók a szabályban, mint művészek, a né­­zeke fölülmúlták, mint emberek, a szellemi vonatko­zásban messze hátra maradnak. S ez nemcsak e kor­szakra áll, hanem az egész századra. A németek a­hol e században a dánokkal ösz­­szehasonlíthatók, érettebb és eredetibb világnézet­tel bírnak, s mint költők nagyobbak. Oehlenschlä­­ger tragédiája, Andersen meséje vagy Hostrup vau­­deville-je költői tulajdonokkal mint: fantázia, han­gulat, vidámság, üde friss és találó vonásokban min­dig kitűnnek, hanem az alaprészlet kicsinyes,s a tu­domány által elért, és az élet által tovább vitt, világ­nézetről, tulajdonképi fejlődésről szó sincs. Költők— mint Winther, Andersen ép oly ifyan üdék utolsó művekben, mint az elsőben. Némelyeknél a költői termelés bizonyos korban megszűnik, midőn ép azt lehetne hinni, hogy a nagyobb munka csak aztán következik. A tehetség néha az évek folyamá­ban bizonyos emberpoint nyer, az ideál megfogy. A­hol átalakulás áll be, ebből nem következik, hogy ezzel talán új világnézlet is jár; megtörténik, hogy miután valaki a poézis keskeny ösvényén egy ideig haladt, egyszerre csak ama két országút egyi­kére tér le, a­melyen a nyárs polgárok járnak, vagy amely a templ­mba vezet. A sehlafrock vagy a fekete papi köntös! Ez azon kostüm, a­melyet visel­nek, ha a költői ifjú idők spanyol köpenyét levetik. Maguk a fiatalabb dán írók az idők ideái elől ki­térnek. A dán írók a szabályban előnyben vannak, az ízlés és fantázia csapongásit kerülik, a­mikben a németek sokszor összeroskadnak; kerülik a para­doxont vagy nem követik a végletekig ; mindig meg van bennük bizonyos érzelem, melynek velük szüle­tett egyensúlyt és phlegmát kölcsönöznek, sohse cynikusak, vakmerők, istenkáromlók, rebellisek, va­dul nem fantasztikusak, nem rendkívül sentimentá­­lisak, sem tisztán nem elvontak vagy tisztán nem érzékiek; a pegazus nem ragadja el őket soha, nem ostromolják az eget, nem hullanak alá valami mély­ségbe. Ez az a mi nemzetüknél oly népszerűvé tesz. Biztos ízlés és eleganczia, melyben Heiberg poezise és Gade zenéje kitűnnek, egészséges és erős termé­szeti érzés, míg Oehlenschläger és Hartmann jobb északi termékeit jellemzik: ez a dánoknál mint egy nemes, uralkodó művészet kinyomata. Mily excentrikus személyiségek állnak ezek­kel szemközt a német romantikus kórházban ! Egy gyöngemellű hernhuter­es-aszkóros érzékiséggel és aszkóros, túlfeszített idegekkel — ez Novalis. Egy ironikus — melancholikus, beteges halluczinácziók a beteges katholikus elvekkel — ez Tieck. Egy — költőileg tehetetlen lángész fölruházva a zseni láza­dó természetével és az erőtlenség ama vágyával, melynél fogva egy külső hatalomszózatnak akarja magát alávetni — ez Schlegel Frigyes. Egy fan­taszta félbolond ópiumfantáziával, mint Hoffmann Egy bolond mystikus, mint Werner, és egy zseniális öngyilkos, mint Kleist. A dán íróknál kétségkívül több a harmónia, s a­ki a harmóniát a művészetben a legmagasabb­nak tartja, az könnyen be is láthatja, hogy a szá­zad első éveiben a dán irodalom sokkal magasab­ban állott, mint a német. A dánok a harmóniát na­gyobbrészt a művészet iránti félénkség és óvatos­ság által érték el. Nem eshettek alá, mert nem áll­tak bizonyos magaslaton, a­mely a leesés veszélyé­vel fenyegette volna. Másoknak hagyták hátra a Montblancot megmászni, nem koc­káztatták a nyak­törést, hagyták még ama havasi virágokat is, me­lyek a magas szakadékok keblén virágzanak. A dán romantikusok sohase észlelősek, mint a német Hoff­mann, sem nem démoniak. Aránylag több az olva­sójuk minden osztályból, bárha nem sikerül is nekik az egészet megnyerni, mert az erőteljes eredetiség némelyeket elrettent, azonban erősebben magához kapcsol. *) Die Haupt8trömungen der Literatur des neun­zehnten Jahrhunderts. G. Brandes. Németül Strodtmann. Berlin. Dnncker. Pestváros iparszabályai. A kereskedelmi miniszter Pest város iparsza­­bályzatát lényeges módosításokkal helybenhagyta, vagyis jobban mondva, megváltoztatta. E miniszteri rendelet általános és egyúttal leg­érdekesebb része így hangzik: Az 1872. évi VIII. t. sz. 5. §-a által a közigaz­gatási hatóságok arra jogosittattak fel, hogy az ott elősorolt iparágak gyakorlására nézve közbiztonsági közerkölcsiségi, közegészségi és más egyéb közérde­kek szempontjából, az idézett törvény korlátai kö­zött és a helyi szükséghez képest átalánosan kötele­ző szabályokat hozzanak. A kérdéses szabályok hozatalánál tehát legelső­sorban azon elvekre, illetőleg korlátokra kell figyel­met fordítani, melyek az elől említett törvényben kijelöltetvén minden körülmények között áthágyat­­lanul fentartandók. Ilyen elvet tartalmaznak a törvény 1 fő 2-ik és 3-ik §§­sai, melyek a bármely iparág gyakorl­a­­tára megkívántató személyes tulajdonokat határoz­zák meg. S miután a törvény 4-ik §-sa szerint oly egyéntől, ki a bejelentés alkalmával kimutatta, hogy az ipar önálló gyakorlására a megelőzött §-sokban kívánt kellékeknek meg­elői, az iparhatósági igazol­vány meg nem tagadható, s miután ugyanott a sza­bály alól csak a törvény 26 §-sa alá tartozó esetek vétettek ki, önként következik, hogy valamely ipar­ág szabadon gyakorlása tekintetéből a törvény 1, 2. és 3-ik §§-aiban kijelölt személyes minőségeken kí­vül, egyébbnek igazolására senki sem kötelezhető. Második főelve a kérdéses törvénynek, mely­­ az 1-fő §. e szavaiban: „bármely iparágat önállólag és szabadon gyakorolhat“ találja kifejezését az, hogy engedélyhez kötött iparág n­i­n­c­s és 3 ik elvnek tekintendő a 84-ik §. azon intéz­kedése, mely szerint iparűzhetés jogától senki, sem birói ítélet, sem közigazgatási határozat által meg nem fosztható, és a 91-ik §-ban említett esetekben is csak meghatározott időre s csak birói ítélet által tilthatók el az illetők iparuk folytatásától. A törvény ezen elveinek, illetőleg korlátainak szempontjából, s miután tekintve az 5. § ban emlí­tett közérdekeket és helyi szükséget, nem lehet szem elől téveszteni, hogy a közigazgatási hatóság által hozandó, általánosan kötelező szabál­y­ok nem any­­nyira a hatósági iparigazolvány kiszolgáltatására vagy megtagadására, mint inkább az egyes iparágak­nak miként gyakorlására vonatkozhatnak, a pestvá­rosi hatósági szabályokban semmi oly kifejezés, mely valamely ipar üzletésének engedélytől függésére mutatna, nem foglalhat helyet. Szintúgy nem foglalhat helyet a szabályokban az 1-ső §-ban kivánt igazolása a megbízhatóságnak, miután a törvény elvébe ütközik, másrészről pedig sem az, hogy mi értendő a megbízhatóság alatt, sem az, hogy mikép kell azt igazolni, határozottan kö­rülírva, sőt megemlítve sincs is csak­­is önkényre ad­na alkalmat Nem akarom — úgymond a rendelet — állí­­tani, hogy a törvény­i ik­m­ában előforduló „helyi izvikséghez képest“ kifejezés nem magyarázható oda is, hogy általa a törvényhatóság jogot nyer némely iparüzletek számának korlátozására, azonban e kor­látozásnak indokoltnak kell lenni, s csak oly ipar­ágakra szorítható, melyekkel a helyi szükséglet ér­dekében bizonyos kötelezettségek vannak összeköt­ve, mert az ilyeneknél a méltányosság követeli, hogy a szabad mozgásban való megszorítás valami által kárpótoltassék. Ezekből ki­ndulva a 3-ik §-ban elősorolt ipar­ágak között, bizonyos körülmények matt csak a kéményseprő ipart, továbbá a rendes iparidőhöz kö­tött személy és teher­szállító és bérkocsi üzletek te­kinthetők olyanoknak, melyekn­ek száma korlátoz­­ható volna. Meg kell azonban jegyeznem, hogy e korláto­­zás, illetőleg a szám meghatározása nem az ipar, hanem a tuajdonképeni közigazgatási törvényható­ság által történhetik, mint mely legbiztosabb tudo­mással bírhat azon helyi körülményekről, melyek a szám meghatározásánál irányadók lehetnek. A kéménysepr­ői üzletre nézve azt a kérdést veti fel a miniszer, vájjon nem lenne-e sokkal he­lyesebb ezt teljesen szabaddá tenni vagy miután a kém­nysepréssel bizonyos felelősség jár, czélszarű lenne megállapítani azt, mikép lehetne a munka­kerületnek csakis tűzrendőri szempontból kijelölése mellett legalább némi versenyre alkalmat nyújtani a kéményseprők közt, mi úgy a biztonságra, mint a kéményseprők szorgalmának fokozására egyaránt jó hatással lenne. Miután az italmérési iparnak gyakorlása egy­részt az italmérési jog tulajdonosának beleegyezé­sétől van feltételezve, másrészről valamint rendőri tekintetek alá esik, úgy az ipartörvény szabályai is reá alkalmazandók, szükséges, hogy tisztán megha­­tároztassék, mind­három tekintetben az illetőség kérdése, mennyiben határozzon t. i. ezen ügyben a városi tanács mint a regale tulajdonos város közege mennyiben a rendőri hivatal és mennyiben az ipar­hatóság s ennek megfelőleg határozottan megfele­­lendők a felfolyamodási hatóságok is. Pinczéreknél a kenyérkereset tisztességes mód­jának szabad választásában való megszorítás, más részről közérdekből nem is indokolható, valamint gyakorlatilag alig kivihető a megbízhatóság iránti vizsgálat Egyébiránt a bejelentés elfogadása semmi esetre sem illetheti az iparhatóságot, hanem a köz­­igazgatást, illetőleg annak rendőri közegét. Mi a zálogüzletre vonatkozó határozmányokat illeti ? Az elől kifejtett elvekből kiindulva, a megbíz­hatóságnak igazolása fen nem tartható, mert az ipar­­engedély megszerzése mellőzhetlen, a hatósági fel­ügyelet pedig önkényt értetik. Szükségesnek tartom itt megjegyezni — foly­tatja a miniszter — hogy miután egy részről senki­nek meg nem tiltathatik, hogy pénzét zálogokra adja kölcsön, másrészt az uzsora­törvények megszűnte után a kamatkövetelés sincs korlátozva, az ipartör­vény s az annak alapján alkotandó külön szabályok alá csak azon zálogkölcsönadások eshetnek, melyek iparszerűleg űzetnek. Megfontolandó volna, váljon a­helyett, hogy a zálogüzletek száma korlátoltassék, a zálogkölcsönt igénylő szegényebb néposztály érdekében nem lenne e czélszerűbb a 10 ezer forint biztosítékot is lejebb szállítani. Kifejezendő lenne továbbá, hogy a bizto­síték az iparigazolvány kiszolgáltatása előtt tétessék le s ennek megtörténtét az iparhatóság előtt igazol­ványért jelentkező igazolni tartozzék. Azon megszorítás, hogy a zálogházi fiók üzle­teket nyitni vagy közvetítő intézeteket tartani nem szabad, feltéve, hogy a fiók üzletért is külön biztosí­ték tétessék le a ezen üzletekért is a főüzlet tulajdo­nos felelős — szükségtelennek látszik, s ez okból azon igazoritás, hogy a tulajdonos személye­sen, köteleztetik az üzlet vezetésére — mellő­zendő. Azon megszorítás, hogy a közvetítő intézetek a kir. zálogház vagy hasonló intézetek zálogbárózóit át ne vehessék, szintén mellőzendő, mert azok átvé­tele a zálogba adóra csak jótétemény. Azon ok, mely miatt az ilyszerü üzlet eddig tiltva volt, t. i. hogy az emlitett intézetek az ott elzálogosított tár- s gyakra igen csekély összegeket kölcsönöztek s igy­­ az alzálogi összeg a főzálog összeggel nem állhatott kellő arányban, tehát a kiváltás nehezíttetett, nem forog fenn többé, mert nevezete­en a kir. zálogháznál a becslési tantieme behozatala óta sokkal nagyobb összeg utalványoztatik mint előbb. Biztosíték letétele csak azon esetben követel­hető, ha magánvállalkozó vagy társulat szándékozik hordát vagy bérszolgaintézetet felállítani, melynél maga a szolgai személyzet képezi a testületet, oly esetben azonban, midőn egyes egyén maga kíván hasonló minőségben szolgálni, ha szükséges lenne is a biztosíték, azt aránylag sokkal kevesebb összeg­ben kell megállapítani. Pest városa iparügyi szabályzatának ekkénti módosítása után a miniszter még felhívja a várost, hogy ha netalán az ipartörvény 5. §-ában érintett szállodák, kávéházak, zsibáruskodás és cselédszer­zésre nézve is némi részletes szabályok behozatalát szükségesnek látja, ezeket is vonja be az iparügyi szabályok keretébe s annak idejében terjessze föl hozzá. Svájczi nevelés. Dalárdák. „Wo man singt, da lass dich nieder, Nur böse Menschen haben keine Lieder.« Négy éven át voltam Svájczban, névleg Zü­richben és éber figyelemmel kísértem ezen a termé­szet minden szépségével megáldott kis országnak tudomány, művészet, ipar és kereskedés által esz­­közlött és tagadhatlanul nagy műveltségét és előre­haladottságát. Ennek alapját csakhamar megtalál­tam azon helyes intézményekben, melyek ezen or­szágot igen szépen jellemzik. A szabad svájczt az ész és szív párhuzamos nevelésében kereste és meg­találta azon módit, mely által kisállamát virágzóvá ér népét boldoggá, mert arra büszkévé tette. Egy állam fiai sem utaznak annyit és annyifelé, — még az angolt sem­ véve ki , mint Svájczéi, de mint a hű­ gólya korábban vagy későbben ismét visszatér hazájába, mert intézményei által biztosított szabad énjét többre becsüli a világ minden vakító csábjainál. Gyermekeit nemcsak hasznos, de egyúttal jó és becsületes emberekké neveli. Fi vagy lány­gyermekét kora bevégzett hatodik évéig csak testi­leg neveli, tudva azt, hogy először a test egészségét kell előmozdítani, ha akarjuk, hogy abban egészsé­ges lélek is üthessen fel tanyát. Ezen idő után az elemi osztályokba küldi, hol a testgyakorlat tovább is kötelezvén őt, egész életén át jótevőleg hat egész­ségére. De nemcsak a testi nevelést, sőt még az ész­beli fejlesztést sem tartja egyedül üdvös eszköznek arra, hogy gyermekéből az államnak hasznos polgárt vagy polgárnőt nevelhessen, de a­miről itt kissé részletesebben akarok írni, a szív és kedély neme­sítését is oly lényeges tényezőnek tartja, hogy nem mulaszt­ja el azt is gyermekében neveltetni és ápoltat­ni, azon helyes alap­ból indulván ki, hogy az ész egye­düli mivelése által a szív nemesítése nélkül az illető önző és önmagának hasznos emberré válhatik ugyan, de ritkán, vagy mondjuk ki tartózkodás nélkül, soha­sem önzetlen, hazafias polgárrá vagy polgárnővé. Ezen czélból választotta a zenét és főképen az éne­ket, hogy általa a szív érzelmeit szabályozza és ne­mesítse. A svájczi fi vagy lánygyermek hat éves ko­rától kezdve élete alkonyatáig gyakorolhatja az éne­ket. Az iskoláztatás első évében tanulja a gyermek a hangjegyeket ismerni úgy, hogy már ugyanazon évben képes az ott szokásos nyári kirándulásokon apró, hangterjedelmének megfelelő énekeket dalol­ni. Az elemi hat osztályon át elméleti és gyakorlati fokozatos előmenetellel jut a gyermek a középtano­dába, hol ismét hat és fél éven át gyakoroltatik az énekben. Ezen osztályokból kilépvén a felsőbb taninté­zetekben úgymint a tudomány- és műegyetemen és ha az illető kereskedői vagy iparos pályát választ, az önként választható dalegyletek egyikébe léphet, és a zene, jelesül az ének elméletével úgy, mint gyakorlati kivitelével ismerős lévén, legnagyobb részt be is lép; itt megszabott időben rendes az estvéli órákban , tetszésére hagyott estebédelés vagy pohározás mellett meghatározott és állandó helyiségekben űzi az ének szép művészetét. Ösz­tönzésül voltak és vannak máig is az azelőtt minden negyedik, későbben minden második és jelenleg minden harmadik évben egyik vagy má­sik városban tartatni szokott esküszövetségi nagy dalversenyünnepélyek, melyek alkalmával a legjob­ban kitüntetett dalegylet diszlobogó­val, a többi ki­tüntetésre érdemesített dalegylet pedig diszes ezüst serleggel jutalnaztentik meg. Vannak ezen nagy dalverseny ünnepélyen kívül kantonális kisebb dalversenyek is.­­ A legutóbbi esküszövetségi nagy dalverseny ünnepély 1873. július hó Lu­­czern városban folyt le, hová 81 svájczi dalegylet sereglett. Ajakra nézve 66 német, 14 franczia és 1 olasz dalegylet működött közre. Az említett ünne­pély három napig tartott és az első dijat a baseli úgy nevezett dalkoszoru (Liederkranz) és a zürichi férfikar, miután mind a kettőnek a műbirák ítélete szerint egyenlő számú és minőségű pontjuk volt, úgy osztották meg, hogy a lobogóra sorsot húztak, mely a baselieknek kedvezett és igy övék jön a diszlobogó. Ezen egyleti életnek, mely a kis Svájczban Európa minden állama közt legjobban fejlődött ki, sok egyéb hasznon kívül, még azon kellemes oldala is van, hogy az együttes, öszhangzatos ének gyakorlata által hon­fiaik képesekké lesznek az élet komorságát minden alkalommal négyes dalok eléneklése által eloszlatni és így összejöveteleket akár véletlenek, akár szán­dékosan eszközlöttek legyenek azok, vidám dalok elzengése által kellemessé tenni s az egyébb­­ként könnyen lábra kapó trágár és elaljasitó énekeket könnyen kiküszöbölni.­­ A fennebb érintett 81 dalegylet azonban nem képezi Svájci dalárdáinak összes számát, mert a legújabb statisz­tikai kimutatás szerint Svájczban 479 dalegylet nemcsak lételének örvend, de igen nagy része, kü­lönösen a baseli, zürichi, hol legtöbb dalegylet van, és a berni szépen virul is. Ezen egyletek által akarja a Svájczi azonfölül azon társadalmi élet hiányát, melyet már annyian szemére vetettek, pótolni. Minden csak valamire való város vagy falu létesít egy vagy több dalárda többet — mondom — mert ott, hol férfiakar van, rendesen vegyes kar is szokott lenni. Ezen dalárdáknak van ugyan egy, de talán nem csalódom, ha állítom, hogy csak látszólagos hátránya, az f. i., hogy az állandó színházi művészek nehezebben tudnak náluk tért nyerni, mely hiány azonban ismét a számos hangversenyi előadás által, melyeken a világ különböző vidékeiről hivott vendég műv­ezék és művésznők szerepelnek, kárpótoltatik. Ezen dalegyletek ajánlhatók mindenütt, főleg ná­lunk magyaroknál, kik a világnak annyi művészt és művésznőt adtunk, hogy magunknak nem maradt, de már azért is ajánljuk, mert mint a jelszó is igen hev­esen mondja: Wo man singt, da lass dich nieder, Nur böse Menschen haben keine Lieder. Vajdafy Géza, KÜLÖNFÉLÉK. — »Le a kalappal.« Midőn m. hó 25-én a pozsonymegyei bizottság, a némely helyütt rohamo­san mutatkozó cholera, által sújtott szegény szenve­dők ellátására szükséges és a fölszólított miniszté­rium által mindeddig folyóvá tenni elmulasztott pénzösszegnek kölcsön útján leendő megszerzésére az alispánt, jóváhagyás és megtérítés reményében uta­sítani akarta. Pálffy János gr., főispán ezen czélra 1000 frtot tett le, mely összeg visszafizetés esetére a gyámolta­lan árvák eltartására lesz fordítandó. A nemes gróf egyszersmind Bécsből két orvost hozatott saját költségére s azoknak egyik a rohamos járvány­kitörés által sújtott Récse, másikat pedig a szintén ily szomorú helyzetben lévő Zsigárd községbe kül­dötte ki. — A gazdasszony-egylet szom­bati választmányi ülésében elhatárzák, hogy miután a járvány annyi árvát hagyott támasz nélkül, a nagy szárazság pedig annyi vidéket fenyeget­enséggel, e szerencsétlenségek enyhítésére a főváros valamennyi templomában könyöradományokat fognak gyűjteni, s egyszersmind felhívják a szerencsésb sorsunkat.

Next