A Hon, 1873. szeptember (11. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-27 / 222. szám

222 szám. XI. évfolyam. Esti áilás. Budapest, 1873. Szombat, sept. 27. Kiadó-hi­vatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési d­ij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 3 hónapra . .......................................6 frt — Er. 6 hónapra . . . . . . .„12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó kelső’napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. S­zerk­esteté­si iroda s Barátok­ tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. —­ Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések s. kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők, Budapest, September 27, Budapest, sept. 27. A hivatalos lapban ma két fontosabb okmányt találunk. Az első egy királyi kézi­rat mely következőleg hangzik: Magyar országos pénzügyminiszterem előter­jesztésére megengedem, hogy az 1857. évi jul. 25-én kelt elhatározásom alapján a károly­városi és a báni határőrvidéken még mostanáig fennálló vámmentes­ségek f. évi okt. 1-től kezdve megszüntessenek. Kelt Bécsben. 1873. évi sept. 23. Ferencz József s. k. Ker­­kápoly Károly s. k. A másik a minisztérium egy körrendele­te a következő tartalommal: a császári és Apostoli király Felségének f. évi szept. hó 25-én kelt elhatározása alapján, az 1853-ik évi vámtariffa 10-ik tételének a) b) és e) getü­je alatt, valamint a Dalmátország számára ér­vényes, 1857-ik évi febr. 18-án kiadott vámtarifta 4-ik tételének a) betűje alatt, a gabonára és hüve­lyes vetem nyakre rótt vámilletékek, a magyar szent korona alá tartozó országok határvámvonalán leendő bevitelnél, az 1873. év okt. elsőtől 1874-ik évi szept. végéig hatályon kívül tétetnek. Ezen rendelet 1873. évi október hó­­ jével lép életbe. Budapesten, 1873. sept. hava 26-án. Szlávy József, s. k. Báró Wenckheim Béla, s. k. Kerkápoly Károly, s k. Dr. Pauler Tivadar, s. k. Gróf Pejacse­­vich Péter, s. k. Tisza Lajos, s. k. Trefort Ágoston, s. k. Gr. Zichy József, s. k. Szende Béla, s. k. Gróf Szapáry Gyula, s. k. Alább találják olvasóink ugyan a hivatalos lap mai számából az uj honvédségi kinevezése­ket, mely a májusi előléptetés pótlása. Eleve meg kell azonban jegyeznünk e kinevezésekre, hogy a honvédség rákfenéje, elemeinek meg­rontása a közös hadsereg elemei által, itt is nem kis mérvben jelentkezik. Azt hiszszü­k, e tekintetben sokkal határozottabban nyilatko­zott a közvélemény, semhogy bűnnek ne kel­lene tartanunk tekinteten kívü­l hagyását. A spanyol cortes utolsó üléséről, illetőleg felfüggesztéséről közöljük az alább következő részleteket. A cortes sept. 18-án délután 2 órakor kezdi meg az ülést, mely egy hazámban másnap reggel 5 óráig tartott. M­o­r­a y­­ e képviselő hat más jobboldali képviselővel egyetemben a következő indít­ványt terjesztette be : „Alólírot­t képviselők arra kérik a cortest, hogy ezen resolutiót te­gye magáévá . A cortes felfüggeszti üléseit. A felfüggesztés e határozat elfogadása után való nappal kezdődik. Az ülések 1874. jan. 2-án újra megnyittatnak. A ház elnöksége felhatalmaztatik, hogy ez idő alatt a cortest egybehívhassa előbb is, ha azt czélszerűnek fogja találni.“ Morayte röviden, de jól támo­gatta indítványát, mely 91 szavazattal 53 el­lenében tárgyalásra fel is vétetett. A szavazás alkalmával kitűnt, hogy a baloldalon kívül a centrum egy töredéke is ellene volt az indít­ványnak. Erre az ellenzék részéről Feuillerat a következő indítványt terjeszti be: „A cor­tes nem függeszti fel addig üléseit, míg a foe­­deralis alkotmány nincs megszavazva.“ Az indítványozónak egy hosszú és hevesen táma­dó beszéde után az indítvány 99 szavazattal 52 ellenében elvettetett. Még csak most kez­dődött a tulajdonképes vita a Morayte és tár­sai által beterjesztett indítvány felett. Elő­ször Perez Costales, Pig Margall alatt volt miniszter, kelt ki a javaslat ellen. Összesen 10 képviselő beszélt a, felfüggesztés ellen és 7 mellette, mindannyian pedig­­ - a házszabályok szerint kétszer-kétszer. A bal­oldalról Diaz Quintero és a cen­trumból Pig Margall kivételével egy jelentékenyebb szónok sem vett részt a táma­dásban. A kormány tagjai közül csak C­a­s­­t­e­­­a­r a végrehajtó hatalom elnöke beszélt. Minden ellenzéki beszéd két pontra támasz ködöt. Először arra, hogy a felfüggesztés ki nem mondható addig, mig a foederalis alkot­mány nincs megszavazva. Másodszor arra, hogy Castelar politikája egészen végzetteljes a köztársaságra, mert ő míg egyfelől szükséges­nek tartja a minden liberális — habár erede­tileg nem republikánus — párttal való egye­sülést a mind nagyobb mérvben terjedő abso­­lutisztikus elemek leküzdésére, más felül visszautasítja a kibékülést a saját liberális pártjával. Az utóbbi szemrehányás a cantona­­lis felkeléstől megtagadott amnestiára vonat­kozik. Az ellenzéki szónokok tehát rendre szer­felett kíméletlen és heves támadásokkal ron­tottak Castelarra. De ez, mint Madridból d­­ják oly remek beszéddel verte vissza az elle­ne intézett támadás­­át, hogy a taps és he­lyeslés szűnni nem akart. A ház őrei a karza­tokat kiürítéssel fenyegették, de ez sem hasz­nált semmit. Castelar fényes győzelmet aratott, ez ut­al is. Főleg Pi y Margallnak replikázott vissza talpraesetten. Kiemelt többi között, hogy az, miszerint Pi y Margall a cortessel kormány­ozta­tott, nem bizonyíték az ilyen kormányzás lehetősége mellett, általá­ban. Pi y Margall kormánya tulajdonképen nem is volt kormány, és ha a mostani minis­térium hasonló értelemben akarna eljárni, akkor legjobb lenne Pi y Margallt visszahív­ni. A mostani kormány" — úgy­mond Caste­­lar — nem akarja vérbe fulasztani Spanyol­­országot, sem a szabadságot eltemettetni nem engedi: erélyesen akar eljárni és ezért semmi köze a Pi y Margall-féle transactionális esz­mékhez. Beszédének további folyamában ki­fejti Castelar, hogy ő csak azért támogatta annak idejében Pi y Margall kormányát, mert óhajtandónak tartotta az állandóságot a leg­felsőbb hivatalokban -, hanem igen távol van attól, hogy a végrehajtó hatalom volt fejének socialistikus és túlzott politikai esz­méit helyeselje. Különben ezt ő kijelentette volt akkor is, midőn Amadé lemondása után Figueras kormányába lépett, melyének Pi­g Margall is tagja volt. A cortes üléseinek felfüggesztésével a cantonok hívei és a carthagenai felkelők je­lentékeny támaszt vesztettek el a cortesbeli engesztelhetetlenekben, kik szónoklataikban amazokat erősen támogatták. Most már ezek csak arra szorítkoznak, hogy Castelárt en­­gesztelékenységre bírják a felkelők iránt. Örvendetes jelenség, hogy nagycsapa­­patokban jelentkeznek az önkénytesek a car­­listák elleni küzdelemre, sőt a gazdagabb családok gyermekei saját költségükön szere­lik fel magukat, hogy így az államkincs­tárt lehetőleg megkíméljék a kiadásoktól.­­A­z önkénytesek betanítása nagy erély­­lyel folytattatok s addig nem is fognak a harcz­­térre küldetni, mig teljesen be nem lesznek gyakorolva, hogy igy a már eddig tapasztalt tömeges, desertioknak vége vettessék. Az ön­­kényteseket általában igen jó szellem hatja át. Victor Emanuel berlini tartózkodá­sáról ezeket írja a „Nat. Ztg.“ sept. 24-ről : „A mi olasz vendégeink, mint legnagyobb örömünkre minden felől értesítenek, a legna­gyobb mérvben meg vannak elégedve azon barátságos és szívélyes fogadtatással, mely­ben úgy a császár és királyi családunk, mint a város lakossága őket részeltette. Maga az olasz király is többször és nyomatékosan adott kifejezést itt az érzelemnek, valamint az olasz miniszterelnök is megsürgönyözte Ró­mába collegáinak az uralkodójának készített barátságos fogadtatást. Azon meggyőződés, hogy Olasz- é­s Németországnak nem csak nincsenek ellentétes érdekeik, hanem hogy politikájukban többféle képen karöltve jár­hatnak, e hét folytában úgy itt, mint Olasz­országban cs­ak megerősbülhetett.“ Bismarck­ig kedden este csakugyan Berlinbe érkezett, de mint onnan írják, ma — szombaton — ismét vissza fog menni Var­­zinba. Ma reggeli lapunkban közöltük a „Ti­mes“ táviratát a Chambord gróffal tar­tott értekezletről. A franczia lapok most e sürgönynyel foglalkoznak. A „Journé des Deb.“ rendre veszi a Chambordnál megbe­szélt kérdéseket s úgy találja, hogy az elsőt — a vallást — illetőleg, hiában tesz Cham­bord holmi lazább nyilatkozatot, a clericális párttól sohasem fog­ megszabadulni. Hisz az dolgozott és dolgozik leginkább most is azon hogy Chambord trónra lépjen. A logika, hála és az eltörölhetlen traditio, szóval minden, de minden arra egyesül itt, hogy meggátoljon minden szakadást, a minden egyezkedést ma­gától elutasító egyház és az isteni jogon ala­puló monarchia között. Szakítna tán Cham­bord a clerikális párttal ? Ha akarná, sem teheti. A második kérdésre — az alkotmány­ra nézve — azt tartja a nevezett lap, hogy Chambord mit sem mondott és semmit sem ígért. Legfontosabb azonban a lobogó kér­dése s igen csodálatos dolog, hogy a trónkö­vetelő erre nem látszott súlyt fektetni. Vagy tán nem tudná Chambord, ki arra esküdött, hogy a fehér lobogóba takarva adván meg­halni, minő eszméket, remény­eket és vissza­­vonhatlanul kivívott jogokat jelent a három szinű lobogó? A „Siécle“ már sokkal hevesebben megy neki Chambordnak. Remetének, brahman­­nak, fakimnafe,­tán csaló dervisnek, mammu­­sinak, stb nevezi őt. Arra nézve, a­mit Cham­bord az 1814-ki chartáról mondott, azt jegyzi meg, hogy azt a mostani viszonyokhoz alkal­mazni merő képtelenség és őrültség. Elveket, eszméket és egy egész rendszert új kaptára húzni nem lehet. A királynak isteni jo­gát, melyről a nevezett chartában szó van, Francziaországban merényletnek nevezik a nemzeti jog ellen és lázadásnak az általános szavazat ellen. A király alattvalóit fran­czia polgároknak, a nemzeti souverainitás tag­jainak nevezik. A czikk így végződik: „A nemzeti jog nem fog meghajolni egy egyén előtt, melyet Chambord jogának neveznek.“ Laboulaye September 18-án válasz­tóihoz egy körlevelet intézett, melyben többi között ezeket mondja: »A helyzet komoly ,­­ nem tagadhatjuk. Azt a hibát követtük el, hogy az ország sorsát egyet­len egy kamara kezébe tettük le. E kamara azon jogot formálja magának, hogy intézkedjék, az or­szág felett a nélkül, hogy azt megkérdezné. Én min­dig tiltakoztam e felfogás ellen és nem ismerek el más souveraint, mint a franczia népet. Legyen akár respublika vagy monarchia — egyik sem történhe­tik Francziaország határozott beleegyezése nélkül. A nemzetgyűlés hétszáz­harminc­hat tagból áll. Ebből mintegy háromszáz republikánus (bal­közép, mérsékelt bal és radikális baloldal), mint­egy 400 jobboldali és jobbközépi képviselő és egy csoport ingadozó ember. A 400 legitimista, orleanista és bonapartista képviselő csak egy pontban ért egyet, hogy a köztársaságról mit sem akarnak tudni. Idé­zőkben a hatalom, hogy azt megbuktassák. Egyedül a monarchia visszaállításának nehézsége tarthatja őket vissza. Chambord gróf nem mutatott eddig semmi hajlamot arra, hogy oly alkotmányos ural­kodó legyen, mint Fülöp Lajos, vagy a belga Linót. Ha 8 el van határozva­, hogy nálunk újra életbe lép­tesse a trón és oltár szövetségét, meg vagyok győ­ződve, hogy nem talál a nemzetgyűlésben 150 em­bert, kik őt határozottan vissza óhajtanák­ — nem akarom Ghambord grófot azon szégyennel illetni, hogy föltegyen­ róla, miszerint minket egy pár szá­zaddal akar visszavezetni a múltba, de végre ő meg nem változtathatja azt, hogy mi a forradalom gyer­mekei vagyunk.­­—■ A mi engem illet, én híven meg­maradok a köztársaság mellett s nem nyújtok segéd­kezet semmiféle restauratiónak. Ha nem fogunk si­kert kivívhatni, legalább nem fogunk felelősséget magunkra vállalni a jövőért s mint valódi meghatal­mazottak, híven fogjuk védelmezni a végsőig a nép souverainitását és jogait.“ A „HON“ TÁRCZÁJA. Bécsi tárczalevél. Bécs, sept. 26. Teljes négy hónapig vártak és reméltek: a ki­állítási főigazgató és a kiállítók. Várva reméltek és remélve vártak, úgy látszott azonban, hogy a kiállí­tás vészmadarai igazat jósoltak. „Nincs mit várnunk, reményeink nem fognak beteljesedni soha, soha, so­hasem!“ — szóltak kétségbeesetten: a kiállítási fő­igazgató és a kiállítók. És a vészmadarak kárör­vendve huhogtak utánuk: „soha, soha, sohasem !“ Ez időtől fogva aztán a kiállítási főigazgató és a kiállítók se nem vártak, se nem reméltek. Vá­rakozásukban nem csalogatta őket remény, mivel a reménytől már nem vártak semmi jót. A­mikor azonban eltűnt az utolsó reménysugár is látkörükből, akkor tűnt föl csak igazán a reménycsillaguk. És ez nem csupán a véletlen játéka; ez, hogy a fenebbi hasonlathoz hű maradjak, természetes­­ természeti jelenség, a­melynek észleléséhez nem is annyira csil­lagvizsgálói tudomány, mint inkább valamivel tá­­gabb látkör szükségeltetett, mint volt különösen az övé: a kiállítási főigazgatóé. Az ugyanis tény, hogy a kiállítás most, szep­tember hóban látogattatik legsűrűbben, vagyis, hogy csak e hóban lehet valódi látogatásról szó. Ezrével szállítják ide a vasutak a szélrózsa minden irányából a kiállítás megtekintésére érkezőket s nyíljanak meg bár záporra az „ég csatornái“, a tourniquet-k nap­­ról-napra 40—50.000 látogatót jeleznek. Bármeny­nyire kívánjunk is a közelmúlt eseményeinek a lom­tárban békés, zavartalan nyugalmat — önkény­telen merül föl mégis a kérdés: miért hogy nem volt ez akkor is úgy, mint most ? A viszonyok, a pénzválság, a szenvedhetlen hőség — és a többi, és a többi. Igen, mindmegannyi közreműködött a kiállítás gyér látogatására, de csak részben. A közöny előidézésének másik részese azonban maga a főigazgatóság. Mindenki tudja, hogy a kezdet nem volt a legszerencsésebb; a kiállítás befejezetlensége természetes, hogy nem gyakorol­hatott ingert a látogatókra. Mad, bureaucratikus kicsinyeskedésekkel boszantották a látogató­közön­séget. A helybeli sajtó sürgetéseibe s a külföldi le­velezők gúnyos megjegyzéseibe került, hogy egyes kiállítási tárgyak átadattak — rendeltet­é­lsüknek. Hanem ez sem történt egyszerre. Órá­kat szabtak, jegyeket nyomattak s csak azok meg­tartásával és ezek előmutatásával volt lehetséges az egyptomi alkirály, vagy a persa sah épületének küszöbét átlépni. A Szopf uralma dívott nemcsak a chinai osz­tályban, hanem az egész kiállításon. Ámde hagyján, a legnagyobb hiba az volt, hogy nem tudtak a kiállításba életet önteni. Zene csak a Mozart-téren volt hallható, no meg egy svájczi zenélő-óra gyáros pavilonjában — külön díj mellett. Augusztus hó vége felé, annyi sürgetés és föl­­szólalás után végre úgy látszott, mintha forduló­pont következett volna be. Az első fecske a fényesen si­került kiállítási ünnepély volt. Ez ugyan nem hozta meg a tavaszt, de mintha azóta tavaszi szellő lenge­dezne. Az iparpalota és gépcsarnok közt, az iparpalota nyug­ati végétől egész a művészeti csarnokig, vasúti vágányok voltak lerakva. Ezeken szállították be a kiállítási tárgyakat. Később aztán a homok egészen láthatatlanokká tette e vágányokat. Végre, hat héttel a kiállítás bezárása előtt aztán rájöttek (a Colum­­bus-tojásra), hogy e vágányokra lóvonatú vasutat alkalmazni — nem rész gondolat és jó üzlet volna. Néhány nap óta csakugyan két, lovak által és egy, gőzmozdony által vont kocsi szállítja az iparpalota nyugati végétől a művészeti csarnokig a közönséget, a­mely majdnem hogy bírókra kel, egy-egy ülő­helyért. Egy amerikai, a­ki ez élénk közlekedést látta így szólt: „ha nálunk van ez a kiállítás, mi már rég földalatti vasutat építettünk volna az­­ iparpalota alatt.“ — Hanem hiába: r. bécsi kiállítás már csak Bécsben van! A „kevés zene” miatt is általános volt a pa­nasz a sajtóban és a közönség közt egyaránt. Pár hete már ezen is segítve van s két helyen hallani katona-zenét, egy helyen Strauss féle — polkákat. A csárdában állandóan szól a magyar zene, a svéd vendéglőben gyakran játszik egy svéd zenekar és egy bécsi vendéglős, Ka­rósz sörét ki akarja mérni (pedig mikor n­e akarná ?) szintén szerződtet vala­mely Bécsben tévedt — „magyar nemzeti zene­kart.“ De mindez csak néhány hete, hogy így van, a­mióta t. i. »tavaszi szellők kezdenek lengedezni.« A lókiállítás előtt, az úgynevezett »Hippod­rom« porondján a délutáni órákban tartatni szo­kott lovak futtatása és kocsizása is önt életet a ki­állításba. Alig van ember, ki ne kedvelné a lovat, mely­­ az állatok közt a legnemesebb lévén, mindig legkö­zelebb állt az emberhez. Az arab jobban szereti a lovát, mint a feleségét (ilyen „arab“ különben van elég az európai főurak közt is), Caliguláról pedig a történetírók azt jegyezték fel, hogy lovát senatorrá tette. (Újabb időben a senátorokat szokta egy-egy napóleoni ipar­lovag lóvá tenni.) És hát a mi őseink ? Azok vájjon nem tartották e tiszteletben a fehér lo­vat? Legjobban tisztelhette azonban a lovat a szláv fejedelem, a­kiről azt mondják, hogy országát adta oda egy lóért. Úton-útfélen emlegetik a kutya­­hűséget. Mi a kutya­hűség, ha a ló hűségével állítjuk szembe? A kutya, ha gazdáját üldözői elérték és meggyilkolták, ott őrzi gazdája holt­testét és inkább éhen vesz, semhogy elmozdulna onnét. A ló többet tesz ennél. A ló gazdáját kiragadja a veszélyből és elszáguld vele üldözőinek látköréből. A lókiállítás rendkívülileg nagy látogatottsága azért legkevésbé sem lehet rejtély, mert nemcsak a sportzmanek, hanem a „Sonntagsreiterek“ is szeretik a szép lovakat. Ilyeneket, pedig szép lovakat tudniil­lik, nagy számmal lehet a kiállításon látni. Itt van­nak, közszemle tárgyait képezvén, Magyarország, Ausztria, Németország, Francziaország, Itália Orosz­ország és Egyptom legnemesebb paripái. A magyar „Formás,« Tücsök,“ „Tündér,“ „Julcsa,“ „Villám,“ „Szikra« és — longum est enumerare — délezeg pa­ripáink neveit egytől-egyig méltán képviselik a magy. lótenyésztést, mely nálunk még mindig jobb karban áll, mint a­­ népnevelés. A magyar lovak őrizete magyar csikósokra van bízva. Legcsinosabb és leg­­barátságosabb fiuk a debreczeniek. A mi ménesünk­be — m­ondá egy ily pörge-kalapos, patyolat-inges hetyke dolmányos s pödrött bajszos debreczeni fiú— a mi ménesünkbe olyan lovak vannak, hogy a fölsége is kedvű­ lelné bennük.“ Az osztrák lovak nevei nagyobbára: „Seppl,“ „Franzi,“ „Sorsi« — s mivelhogy rendesen úgy ta­láltam, hogy a„Seppl­e nevű ló lovásza szintén Seppi volt, a „Franzi“ nevű lóé szintén Franzl és így to­vább, azt hiszem, hogy a nagyobb bizalmasság ked­véért a lovász — megosztja nevét a lóval. Föltevé­sem csak egy ízben látszott alaptalannak. Egy lovat „Nani”-nak neveztek, holott a lovásza József volt. Ez meg annyira szerette a lovát, hogy a szeretője nevét adta neki. Rendesen délutáni három órakor vezetik a Hippodromba a lovakat, s ekkor ezer meg ezer em­ber nézi a paripák közben futását. Sept. 18-ka óta ez a kiállítás legélénkebb része. Egyébaránt a múlt hetekben az egész kiállításon pezsgő élet volt tapasztalható. Most már a bécsi közönség is jobban látogatja a kiállítást, mintha hallaná Göthe baccalaureusának énekét: „Diese Mauern, diese Wände Neigen, senken sich zum Ende; Und wenn wir nicht bald entweichen, Wirt uns Fail und Sturz erreichen.“ Hanem mindannak daczára, hogy a kiállítás pénztárára nézve „tavaszi szellők lengedeznek“ a kiállításon az előhaladott idő meglehetős csípősen adja tudtunkra, hogy elmúlt a tavasz és a nyár és hogy bekövetkezett az ősz. Erre a csipős észre­vételre legjobb argumentum a­­ meleg kabát. S valóban: az emberek nagy része él is e vastag, de találó argumentátióval. Ezek a meleg kabátok, ezek a telet hirdető fecskék képezik jelenleg a kiállítás egyedüli árnyoldalát. Azt hiszem, hogy a főigazgató, ha összehasonlítja a sept. havi látogatottságot a többi hónapok látogatottságával és ha azután meglátja a kiállítási látogatókon a­­ meleg kabátokat, a hideg kell, hogy kirázza mindannyiszor. Most már tömegesen özönlik a közönség a ki­állítás felé, most, mikor a­­gyermek haldoklik.“ A kiállítás meghosszabbításáról pedig szó sem lehet, hisz már most is ellene esküdtek a­­ hideg és a rö­vid napok. A mi derék székely­ párunk, a László gazda és az örökké élünk, örökké szóbeszédes „Póli lelkem“ is nagyban aggódnak már, hogy „októberre a székely házban megveszi őket a hideg.« A fák lehullatták leveleiket s ezzel a kiállítási park legszebb vadon részei elvesztették díszüket. Mindenki a falak közé huzódik s mivel a kiállítási vendéglők födött helyiségei aránylag szerbek — vé­ge van annak az élénk esti életnek is, mely a kiállí­tási helyiségek bezárása után nyáron élénkké tette a csárda, a liesingi és pilseni sorházak környékét. Szegény indiánjai az indián kunyhónak, a Wigwamnak! Ők is visszamehetnek már „Szerecsen Országba“, mert a hideg sherry-cobblert, a­melylyel oly készségesen szolgálnának most, mint a­hogy félvállól szolgáltak a nyári hónapokban, senki sem iszsza. Akkor itta az is, a kinek nem ízlett, most az sem iszsza, a kinek ízlenék. Hanem a feketék leleményessége nem csak üres szóbeszéd, mert a Wigwam fekete legényei is leleményesek. Sátoruk elé különféle indiánusok fényképeit aggatták föl s­­ mikor aztán egy buzgó kiállítási látogató, a­ki min­dent akar látni, oda megy e fényképeket megtekin­tendő a sátor elé, kitoppan egy fekete legény s tisz­teletteljesen szólítja föl egy sherry-cobbler elfogyasz­tására s ha ez azt veti ellene, hogy „hideg idő jár most arra«, azt válaszolja vissza a néger fiú, hogy­­ hiszen nálunk meleg sherry-cobbler is van. Hanem­­ ezután nincs is többé raisom­irozás, mert erőszakkal visznek be s törik vagy szakad, de a sherry-cobblert meg kell innod. Denique, a Wigwam négerei kifog­nak az­­ időn. A stájer bor­ház is szomorú képet nyújt; asz­talainak lapjai leforditvák s úgy néznek ki, mint az iskola­táblák. A stájer bor kedvelői a borház egyet­len termére vannak utalva. A közönség túlnyomóan nagy része azért este nem is marad most már a kiállítási téren, hanem, meg sem várva a jelző kürt tompa dugását, bemegy a városba és megtölti a színházakat. Megtöltené, ha még egyszer annyi volna, mindannyit. Az operaházba például bejutni teljes lehetet­lenség. Volt börze-speculánsok összevásárolják a jegyeket egy héttel előbb s azután eladják ötszörös, sőt van rá eset, hogy tízszeres áron. És akad, a­ki megveszi, mert ezeknek a pap­íroknak nagyobb a hitelük, mint a börze papírjainak. A spekulánsokra, a­kiknek garázdálkodását eddig az operaház igazgatósága nyugodtan szem­lélte, most ugyan razziát indítottak, de hogy ennek volna valami eredménye, azt merem kétségbe vonni. Hisz Bécsben általánosan azt tartják, hogy — egy kis szédelgés soha sem árt. Még Laube, az öreg Laube is úszik az árral s tegnap például színházában egy — Wilkie Collins „Uj Magdolna“ czimü regényéből összeöntött „drá­mát“ adatott elő. Czélját el is érte, mert: »Freilich hat er das Publicum gezehen, wie sich der Strom nach seiner Bude drängte, hanem a művészetnek nem tett vele szolgálatot. Mindössze a játék volt összevágó, a­mi rendes szabály — mely alól nincs kivétel — a Laube-színházban. Az „Új Magdolna“ előtt Laube Feuillet-nek egy remek drámáját, „Montjoy“-t hozta szinre, melynek éle a modern egoisták ellen van intézve; a modern egoisták ellen, a­kik lábbal tipornak min­dent, a­mi szent, a­mi nagy, csak zsebüket tölthessék meg, s csak a rendőrséggel ne jöjjenek összeütkö­zésbe. „Montjoye a modern egoista“ a mi viszonyaink közt is időszerű hrány darab volna, azért ajánlom a nemzeti színház igazgatóságának figyelmébe. UI­i. B. A fővárosi közmunk­ák tanácsából. Budapest sept. 25. Alelnök b. Podmanitzky Frigyes az ülést dél­utáni 4 órakor megnyitván, felhozza az Orczy kertnek elhagyatott állapotát, minek következ­tében annak a tisztességes közönség általi látoga­t­­határa, daczára kies fekvésének és kelemes alka­tának immár lehetetlenné válik, annyival is inkább, mintán ezen elhagyatott ága mellett, még különféle gyanús csőcselék népnek képezi tanyáját és búvó­helyét ; indítványozza tehát a honvédelmi minisztert egy külön felterjesztés útján megkeresni az iránt hogy részéről a szükséges intézkedések megtételvén, ezen díszes­­kert rendeltetéséhez képest mielőbb oly állapo­ta hozattassék, hogy az, az azt környező la­kosságnak továbbra is üdülési­­és szórakoztatási he­lyéül szolgálhasson. Alelnök ezen indítványa egy­hangú közhelyesléssel elfogadtatván, kijelenti a köz­munkák tanácsa, miszerint az e czélra megkívántató tervek elkészíttetése által a minisztériumnak segéd­kezet nyújthatni a maga részéről is a legkészsége­sebben ajánlkozik. A ministerelnök egy leiratában értesittetik a fővárosi közmunkák tanácsa , királyi Felsége azon legkegyelmesebb elhatározásáról, hogy a királyi ud­vartartás költségeinek fedezésére az ország által megajánlott összegnek egy tetemes része a budai királyi váriaknak és közvetve a fővá­rosnak szépítésére fog fordíttatni, s ehhez képest mindenekelőtt a várkertnek a Duna felé néző hom­lokzata, illetőleg az azt képező dísztelen házsor lé­szen átalakítandó. Az előterjesztett tervek szerint ezen házak lerombolandók, s azok helyébe egy sor bolt, azok felett végig futó nyílt erkélylyel és két három emeletes a szomszédos házak tűzfalait elta­karó szárnyépület lenne felépítendő. Ezen tervezet a fővárosi közmunkák tanácsa által egyhangúlag elfogadtatván, Budaváros hatósá­gának azon megkeresés mellett fog átküldetni, hogy ezt tárgyalás alá vévén, hozzájárulása esetében a 80. 83. és 84. számú házak megbecslése és illetőleg ki­sajátítása czéljából a szükséges intézkedéseket te­gye meg. A felépítendő új operaház ter­veinek megbírálására kiküldendő bizottság elnökéül a belügyi miniszternek ebbéli elhatározása értelmé­ben báró Podmanitzky Frigyes jelöltetvén ki, a fő­városi közmunkák tanácsa saját kebeléből ezen bi­zottságba Szumrák Pál tanácstagot küldi ki. Skalniczky építé­s az egyetemi könyv­tár építésénél önhatalmúlag elkövetett eltérések miatt 2000 forintnyi pénzbírságban, valamint azon kötelezettségben, hogy a hatósági engedély nélkül épített kiszökkentéseket távolítsa el, a fővárosi köz­munkák tanácsa által annak idejében elmarasztal­­tatván, a közoktatási minisztérium, valamint az egyetemi tanács, és S­kalniczky építész et érdemben beadott felfolyamodványai további eljárás végett a belügyi miniszterhez terjesztettek fel, ki is tekintve az épület ó-szerű jellegét, a közmunkák tanácsának a k­iszökellékek eltávolítására vonatkozó határozatát feloldotta. Skalnitzky építészt azonban , miután a a fennálló hatósági szabályokat és rendeleteket ki­játszani és megszegni senkinek sem áll jogában, az elrendelt pénzbírságban továbbra is elmarasztalja. A városi hatóság fel fog szólíttatni, hogy a még apr. havában átküldött csatornázási munkálatot mielőbb beható tárgyalás alá vegye, s eredményét a közmunkák tanácsával kö­zölje, annyival is inkább, miután a Margitszigeti híd 1874-ben elkészülvén, annak feltárói iránt a szüksé­ges intézkedések még kellő időben megejtendők volnának, melyek azonban csak akkor foganálosít­­hatók, ha a röpöczecsatornák iránya, melyeknek egyike a nagy közúton lészen létesítendő, véglege­sen megállapíttatott. Buda főváros közönségének a vízivárosi új is­kolaépületre vonatkozó tervei, valamint Pest vá­rosának az utczák tisztán tartását tárgyazó elő­terjesztése is,­­ csekély módosítással helybenha­­gyatott. Buda városának az Albrecht utat a főutczával összekötő hidutcza szabályozási terve, valamint az irgalmasok épületétől a kék szellőig terjedő újlaki útrész szabályozására és kövezésére nézve bemu­tatott tervek, végre az úgynevezett „német völgy“ szabályozástervei is lényegtelen módosításokkal tu­domásul vétettek. A magy. kir. pénzügyi minisztériumnak az uj vám­ház folyosóinak, és fedett helyiségeinek, nem különben az épület körüli járdáknak asphalt burko­lattal leendő előállítására vonatkozó előterjesztése, v­agy szinte Norris úr a sugárútnak fakoc­kákkal leendő beburkoltatása tárgyában tett ajánlata is, véleményezés végett a kebelbeli műszaki bizottság­nak adatott ki. Következő építkezések akadálytalanul kiadat­­vák : u. i. Jordán Károlynak, lipótvárosi Erzsébet-

Next