A Hon, 1873. szeptember (11. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-16 / 212. szám
212. szám, XL évfolyam. Budapest, 1813. Kedd, sept. 16 Esti kiadás. Kiadó-hivatal, Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli essti kiadás együtt: 8 hónapra..............................................6 frt — Er. 6 hónapra ........12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év ^folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a híelső napjától számittatik. HON POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda Barátok tere, Athenaeum-épület I. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, September 16. Budapest, sept. 16. A nap eseménye a horvát bán kineveztetése. Mindazonáltal csak két lap — a „Napló“ s a „Pester Lloyd“ nyilatkozik érdemlegesen a kineveztetés iránt. A „Napló“ cikkéből közöljük a következőket: Állítják, hogy a sajátságos horvát viszonyok és pártkonstellátiók között, Mazuranics volt az egyedüli lehetséges jelölt. Nem nagy politikai tehetségei tették azzá, mert azokról nem tudnak sokat sem Zágrábban, sem másutt, de pártállása. Aláírta ugyan ■ a septemberi manifestumot, de úgy látszik, ártatlan volt ennek fogalmazásában. A nemzeti párt súlyt helyezett nevére, mely egy tisztességes excellentiás úr és előkelő horvát író neve, s ő az alkotmány helyreállítása után magas állását elvesztvén, azon párthoz csatlakozott, melynél az első helyek egyikét vélte megnyerhetni. Ez volt helyzete a nemzeti pártnál míg az unionisták nem viseltethettek ő ellenében szenvedélyességgel soha, mert tudták, hogy Mazuranicsnak már műveltségénél fogva is undorodnia kell a szélsők izgatásaitól. Mi tulajdonképeni érzületét illeti, arról bajos véleményt mondani; tehetségeit illetőleg azonban átalában tudva van, hogy jó hivatalnoki kineveztetése tán azért is történt, mert fölteszik róla, hogy rendbe szedi a desorganizált és semmi fegyelmet nem ismerő horvát hivatalnoki kart. Mint e sorainkból kitűnik, nem ringatjuk magunkat semmiféle illusiókban az uj horvát bánt illetőleg. Nem fogadjuk tapssal e kineveztetést, de nem is rászalhatjuk. Megnyugszunk benne, mint oly dologban,melynél különb nem volt képzelhető. Mazuranics úrnak különben nincs is joga arra, hogy már ma hivatkozhassék a magyar részről iránta érzett rokonszenvekre, de örülni fogunk, ha mérséklet, tapintat és hazafiús hűséggel megfelelve feladatának, igazolja azon várakozásokat, melyek fejében a magyar kormány részéről kineveztetése ajánltatik. Mazuranics bánná kineveztetésével a horvát nemzet párt egyik legfőbb óhaja teljesül. A horvát kormányra rányomatott az ellenzék signaturája; mindazon várakozások, melyek Pesten a kinevezési tárgyalások alkalmával ellenzéki részről nyilvánittattak, a teljesedés stádiumában vannak. — A zászló, mely alatt az uj aera Horvátországban inauguráltatik, az ellenzéki részről kölcsönöztetik, s ha az unionisták azon nagy része, mely a közbéke fenntartása s az alkotmányos viszonyok lehetségessé tételéért a középpárthoz csatlakozott, e választásban megnyugszik s azt — mint várni lehet — valóban hazafias önmegtagadással fogadja; —métán megkövetelheti, hogy ez önfeláldozása tapintattal viszonoztassék. A „Pester Lloyd“ czikke bővebben foglalkozik azon dolgokkal, melyeket a „Napló“ czikke „sajátságos horvát viszonyok és constellatiók“-nak nevez, melyek azonban voltakép nem egyebek, mint a horvát pártok több vezéremberének hazafiatlansága, áldozatra s munkára épen nem hajlandó volta, a mely azután Mazuranits jelöltségét, „egyedüli letőséggé“ tette. Mi nem késünk a „Lloyd“ e feletti roszálását magunkévá tenni a nélkül, hogy azért palctát törnénk e kinevezés felett. A „Lloyd“ czikkének érdemlegesen a kinevezést tárgyaló befejezését adjuk a következőkben : Mint egy zágrábi távirat jelenté, s mint itteni jól értesült körökben is biztosítanak. Mazuranics elszánta magát és a magyar kormány ehez képest hozta határozatát, mely szerint Ő felségének Mazuranicsot ajánlandja a horvát báni állásra, azon férfiút, kit, nem csak a horvát országgyűlés választott elnökévé, hanem a ki a horvát regnicoláris bizottságban is meg volt az elnököléssel bízva, s akiről e szerint bízvást feltehető volt, hogy honfitársai bizalmát nem kis mértékben bírja. Szépítés volna, amit maga Mazuranics is aligha fogna nekünk megköszönni, ha azt mondanék, hogy ő hazájában legnépszerűbb ember, a ki inkább, mint bárki más, óhajtatott a báni állásra; de ő tisztelt becsületes ember, hazájának pontos ismerője, a közigazgatás ügyeiben teljesen járatos; a magyar kormány már eleintén a combinatioba vette s ma minden más je A „HON“ TÁRCZÁJA. Berlinből. Szeptember 15. (A ballet erkölcsi missiója. — Bismarck tulliberalis. — Gründerek a bűvösön. — Az ultramontanizmus és az epidémia. — Rákóczy Berlinben). A közelebb lefolyt napok legfontosabb eseményét kétségkívül a franczia hadisarc utolsó részletének lefizetése képezi: a lehető legnemesebb válasz, melylyel ez annyi szerencsétlenséggel sujtott nép a Königplatz-on csak az imént felállított Siegessäule leleplezésével összekötött, nagy hűhóval kocernirozott berlini diadalünnepre felelhetett. Hogy ez ünnepély lényegesen katonai színezettel birt, vagy a fényes parádé kicsinyes gyermekjátéka egy pár jámbor hazavédőnek életébe került — azt a Zündnadel és Krupp ágyú, a „Pflichtgefühl“ és katonásdikórság hazájában csak természetes dolognak tarthassák, a mire felesleges több szót vesztegetni. — Hogy az ünnepély koronáját egy ingyenes díszelőadás képezte, mely más országban mindenki előtt nyitva állott volna, itt azonban „Militair-Fest Vorstellung«-nak neveztetett és csupán Mars derék fiait részeltette kedvezésben — ez még szintén nem valami különös dolog. — De bármily tisztelettel is viseltessem a nyájas olvasó találékonysága iránt, mégsem hiszem, hogy eltalálná, minő mű az, mely a szigorú jámborság és erkölcsi tisztaság földjén a hazafias érdem lelkesült elismerésének koronája valt. Talán valami Schiller vagy Gőtheféle darab, vagy épen valami hazafias alkalmi szinmű ? Távolról sem. Egy balett, kedves olvasóm, egy balett, amelyben a több vagy kevesebb pamuttól dagadó trikók lengő pironettjai, remegő tarantellái és szédítő arandoljai meggyőzhették a vitéz harczosokat a felől, hogy míg ők vérüket ontották a hazáért, a honleányok dicső serege sem maradt tétlenül, hanem minden buzgalmát megfeszítette, hogy az eddig csupán nyers erő által legyőzött, erkölcstelen szomszédot a művészet eszményi sphaerájában is leverje. — És hogyan ünnepelték meg a francziák ugyanezen napot — melyen három évvel ezelőtt a köztársaság lelkes hívei negyedszer dönték romba a monarchia roskatag épületét, amelyben a Babylonnak gúnyolt világváros a „szent őrület“ vereség és dicsteljes harczát megnyitotta? — Tekintsünk csak Paray-le-Montalra. Az ultramontanismus féktelen orgiái, a csodák szentelt humbugja, melylyel a sötét fanatismus Európa egyik legelső nemzetét most meggyalázza, feloldanak bennünket a szomorú tiszt alól, hogy a kérdésre saját szavainkkal feleljünk. Azonban ne időzzünk hosszasabban e szomorú képnél, mikor vígabb dolgokkal is foglalkozhatunk A nagy diplomata, de talán nem ég oly nagy kormányférfi Bismarckot a napokban egy meglehetős fiasco nem épen kellemes meglepetése érte. Midőn az új „Kreisordnung“ a porosz országgyűlésen tárgyaltatott, a nagyhatalmú kancellár minden párttal kacérkodott, csakhogy javaslatát keresztülvihesse. Amíg azonban e kaczérkodás a liberálisok iránt csak az Ígéretek lenge alakjában mutatkozott, a conservativokkal szemben nem egyszer nagyon is reális engedmények jellegét ölte magára. E kétkulcsos eljárás nem maradhatott megboszulatlanul. Nagyon tévednének azonban tisztelt olvasóim, ha azt hinnék, hogy talán a liberális oppositió vette át az ércostora istennő szerepét. A porosz ellenzék sokkal jobb nevelésű férfiakból áll, semhogy oly drasztikus gondolatai lehetnének. A kanczellár által anynyira dédelgetett feudal junkerek sózták el az egyszer a nagy status férfiú levesét. A Schlawe kerület ókonservatív nagybirtokosai ugyanis azzal mutatták ki hálájukat, hogy a cancellárt saját szülő megyéjében, hol azonkívül a legnagyobb birtokosok közé tartozik, csúfosan megbuktatták a legutolsó Reichsrath választásnál. Egy miniszter, aki túlságosan liberális, és aki a mellett ép oly conservativ legyen, mint Bismark herczeg — talán csak Poroszországban lehetséges. Az alattvalói loyalitás par excellence hazájában is van azonban egy pont, amelynél minden kedélyesség megszűnik. E pont természetesen a zseb. És itt a roppant hadisarca daczára az adók folyvást emelkednek, a drágaság folyton öregbedik, a kereskedelem és ipar alig bírja a roppant adóterhet és mindig szaporodó üzletköltséget és az alapítási szédelgés, a bécsi „Krach“ ezen édes mamája, és most ünnepli legnagyobb diadalait. — Ahova csak nézünk — mindenütt egy-egy hitelintézet ötlik szemünkbe, amelyik közt, mint azelőtt Bécsben, úgy most itt is, természetesen a mindenféle építőtársulatok játszszák a főszerepet. — A háztelkeknek eme szédelgés által magasra felvert árai a házbér óriási emelkedését és ennek ikertestvérét, a lakás szükséget is maguk után vonták, s főleg a keresete után élő közép és alsó osztályokat sújtják. Ily körülmények közt nem maradhat el a visszahatás, és ha végig nézzük a könyvkereskedői kirakatokat, melyeknek fővonzerejét Csak röviddel előbb szőrszálhasogató tudományos értekezések vagy sentimentális szegények képezték — lármás külsejű „Börsenbrut“, „Rubenstück der Börse“ a más hasonló czímű sensationális röpiratokkal fogunk találkozni, amelyeknek tartalma a czimhez hasonló udvariassággal bánik el a magas és legmagasabb uraságokkal. Valami tíz-húsz Gründer már most is hűvösen ül, de ez, úgy látszik, még csak a kezdet kezdete, mert hacsak minden jel nem csal, úgy fölötte pikánt leleplezéseknek nézünk elé a legközelebbi jövőben. A börze szédelgései mellett az ultramontán agitatio és az uralgó járvány is nagy mértékben nyugtalanítja a kedélyeket. Lesznek, akik frivolitásról fognak vádolni, hogy e kettőt egy lélekzetre említem. Pedig nincs igazuk, mert alig van az emberi életnek két oly jelensége, melyek annyira rokonok volnának egymáshoz, mint épen az ultramontanismus és a járvány. Nem-e a barbár századok szomorú öröksége-e mindkettő ? Nem uralkodtak e mindketten együtt és egyszerre a sötét századokban a legnagyobb, akkor ellenállhatatlan hatalommal? Nem öltötték-e mindketten a legkülönfélébb alakot és nem voltak-e minden formában az emberiség legisszonyabb csapásai? Nem dúlnak-e ma is ott leghatalmasabban, ahová még legkevésbbé hatolhatott a műveltség és felvilágosultság, a tisztaség és éltető napsugár ? Nem térnek-e vissza mindketten koronként, nem gyöngülnek-e mindketten minden fellépésükkel, míg majd végre az emberi nem haladásával eltűnnek mindketten, talán épen együtt és egy napon! Az emberi nem rettentő betegsége mindkettő, csakhogy amaz a szellemet, ez pedig a testet sújtja. Bármily kárhoztatandó is leszen a közöny, melyet a poroszok a polgári szabadság nagy kérdései iránt tanúsítanak, községi életök körül mutatkozó buzgalmaktól sokat tanulhatnánk. Berlin — hihetetlen, de mégis való — egészségtelenebb város mint Pest, és majdnem kilenczszázezer lakosára alig esik 20—30 megbetegülés egy napon. A százalékszám tehát sokkal kedvezőbb, mint nálunk, és a hatóság és magánosok máris mindent elkövetnek a járvány elfojtására, úgy hogy az az utóbbi napok alatt a csökkenő félben is volt, noha csak két hete ha fellépett. Sokkal nagyobb és komolyabb baj fenyeg nemcsak Berlint, hanem az egész egységes Ném országot az ultramontán agitatió részéről. Kett fuli Lidonowski poseni, és Crementz koblenzi főpap már nyíltan ujjat hoznak a kormánynyal, és ami még különösen veszélyessé teszi, az a jezsuita bama kitűnő csataterve, hogy épen ez emberekl nyitotta meg a harczot, akiknek kerületeiben az úgyis poroszellenes. És mit tesz a liberálisok elé különben oly erélyes porosz kormány ? Fenyegetőzés várakozik. Mintha csak tőlünk importált volna.* Egyébiránt az nem az egyedüli térfoglalt melylyel a magyar ember mai napság Berlinb dicsekedhetik. A Wallner-Theater már egy héteg csinál folyton teleházat »Graf Racozi“-val és a„ hazai keblünket különös büszke önérzettel’tölthi el, a darab előtt a Rákóczy-indulót halljuk. Hane hogy hogyan ? — azt senki se kérdezze tölünk, is igaz, hogy Graf Racozi csupán egy mai közönses magyar gróf aki inasával együtt elég dere legényeknek van ugyan festve, hanem azért az égéi darabban, amely különben telivér berlini Chraktér posse, alig tesznek egyebet mint hogy rettenetesen káromkodnak, szerencsére ezt csakugyan mi gyárul, mert ha a jámbor berlini apák és anyák tudnák, mit tapsolnak meg lánykáik oly kedves misolylyal, aligha lenne jó vége a dolognak. Egyébirát ez is jobb mint semmi. Volt idő, mikor számba sem vették. Ma legalább tudják, hogy existálunk. Csa tőlünk függ, hogy mást is tudjanak rólunk. Láng lölt felett azon tagadhatlan előnynyel bír, hogy ő hajlandó a horvát kormány élére állni, míg a többiek, bármely ajánlatos tulajdonokat egyesítsenek is magukban, azon lényeges hibában szenvednek, hogy meg nem kaphatók. — Mi a magunk részéről, csak őszinte köszönettel tartozunk Mazuranics iránt, hogy a magyar kormányt azon helyzetbe hozta, hogy a személyi kérdést — az egyetlent, amely még hátra volt — oly módon oldja meg, mely Horvátországban, ha enthusiazmust nem is, legalább megelégedést szül. A „Reform“ szerb kérdésben közöl töméntelen reeriminációt. Megfigyelést érdemel következő felszólalása: Nézze át a kultuszminiszter a congresszusi határozatokat és vizsgálja keresztül, hogy a korona által nem szentesített tételek közül hány van mindazonáltal életbe léptetve , így a világi papság fizetésére vonatkozó határozatok, habár tőlük a királyi jóváhagyás megtagadtatott, a congresszusi bizottság által minden községnek megküldettek, kihirdettettek és keresztülvitettek. Ezen eljárás az 1868-ki királyi leirat ide vonatkozó rendeleteit teljesen kijátszotta. S erről a kultuszminisztérium vagy nem tud semmit, vagy ha tudja, nem bánja, mert nem tesz róla. Minő gonddal őrködnek nálunk a magyarság érdekei felett a hivatalos közegek, sőt részben a sajtó is, eclatáns eset szolgál bizonyságául. Temesvárról ugyanis azt írják a „R.“nak, hogy az ottani törvényszéknél azon divat uralkodik, hogy ha Bécscsel és Ausztriával leveleznek, a megkeresések stb mind német nyelven iratnak, daczára annak, hogy az osztrák törvényszékek nem követik e részben a reciprocitás elvét. De ennél jellemzőbb az, hogy mikor a bécsi törvényszék az átirathoz mellékelt magyar végzéseket s egyéb okiiratokat lefordittatja, ezért fordítási költséget követel s ezen követelését a temesvári törvényszék elismeri s a feleken behajtja. E magában is botrányos dologhoz aztán egy lap, mely magyar nyelven jelenik meg s magát „Magyar Politikának“ nevezi, ezt a megjegyzést teszi: „azt hisszük, hogy ez rendén van.“ Véletlenül azonban e dolgot a két kormány egyezség útján szabályozta, s azon megoldási módus , mely ugyan ugyszólva, törvényerőre emelkedett, homlokegyenest ellenkezik azzal, amelyre a nemzettagadó Chauvinismus azt mondatja, hogy „rendén van.“ Mi ellenkezőleg azt tartanók rendén, ha a temesvári törvényszék uraival megértetné valamely fölebbviteli fórum, mint a királyi tábla a soproniakkal tette, hogy magyar kenyeret esznek. Victor Emanuel visszautazását illetőleg egy római sürgöny jelenti, hogy ugyanazon utón fog visszautazni, melyen elutazott. Ebből azt lehet következtetni, hogy visszautazásakor Bécset újra érinteni fogja, mely körülmény sok conjecturára ad indokot. A „Spenersche Zig“ az 1866-iki diplomatiai eseményekben nagyon tájékozott egyéntől igen érdekes közleményt kapott, melyből kitűnik, hogy Szászország integritásának megőrzését egyedül Ausztria-Magyarország közbejövetelének és nem, amint Berlinben eddig hitték, Napóleon kivonatának köszönheti. A közvélemény következő : »A háború kitörése előtt Páriából védelmi biztosítékok jöttek, melyek Szászországot a háborúban való részvételre buzdították. Benedetti például több ízben kimondta, miszerint a császár nem engedi meg, hogy a szász királynak csak egy hajszála is meggörbittessék. De a königgrätzi csata után egészen megváltozott III. Napóleon hangja. Eleinte terület felosztást hozott javaslatba, mely e szavakban talált kifejezést: „Le souhaite, que la Saxe ne disparaisse pas entiérement de la carte de l‘ Europe.“ (Kivánom hogy Szászország ne tűjék el egészen Európa földabroszáról.) Később azonban, a feletti aggodalmában, hogy a poroszok a huzamos ellenségeskedő folytán Bécs alá érkezhetnek, s oda be is vonulhatnak, egészen feladta Szászország önállását, mely elhatározása a harertéri távirdavonal megsérülése folytán július 26 án a békeelőzmények aláírása után pár órával érkezett meg Nikolsburgba. Még ma is az a hit uralkodik több helyütt, hogy a szász állam és dynastiájának fenmaradása különösen Francziaországnak köszönhető. Ez inkább Ferencz József császár lovagiasságának köszönhető, kinek követe Károlyi gróf megérkezvén Nikolsburgba, jul. 22. vagy 23-kán tartózkodás nélkül kijelenté Bismarck grófnak, hogy utasítása két kívánságra szorítkozik: az osztrák állam integritása és a szász terület épen hagyása. E két követelményt kell fentartania, míg más tekintetben carte blanche áll rendelkezésére. Az osztrák-magyar felhatalmazottnak e nyílt fellépése megkönnyítette a hadviselő hatalmak közti megegyezést, főleg mivel, mint állítják, gróf Károlyi nagyon óvakodott az előzetes békekötés létrejötte előtt a Nikolsburgban szintén jelenlevő egykori berlini collegájával, Benedettivel találkozni. Serbia, Ausztria-Magyarország és a porta viszonyairól írják a „Times“-nak Konstantinápolyból, e hó 5-ről: Milán fejedelmet képli látogatása alkalmával az osztrák-magyar uralkodó a török követ mellőzésével fogadta, vaki az osztrák-magyar kormány oly nemű kijelentésével egyértelmű, mintha ő a szerb fejedelmet önálló uralkodónak tekintené. Természetes, hogy ezt a porta rész néven vette, s miután ez iránt magyarázatokat kért, azokat nem tartotta kielégítőknek. Hallomás szerint e magyarázatok vagy mentegetőzések (?) következők: hogy a román fejedelem hasonló fogadtatásban már előbb részesült, s hogy ugyan igy fogadtatott a montenegrói fejedelem is, s hogy e szerint Milánnál sem tehettek másképen. Ami Károly fejedelmet illeti tény, hogy legutóbb ő is a porta követének mellőzésével fogadtatott, de midőn ez iránt magyarázatot kértek, a kormány azt a választ adta, hogy e fogadtatás koránt sem képezi a fejedelem souverain voltának elismerését, hanem csak mint a császári család rokona fogadtatott igy. Milán esete e kalap alá nem vonható. A fekete hegyek herczegére vonatkozólag úgy látszik, hogy a porta az osztrák-magyar kormány szándékaival s magatartásával szemben teljes közönyt tanusított. Talán puszta feledékenységből tette. Úgy látszik azonban, hogy praecedenst alkottatni azért nem enged belőle. Alig is teheti, mert Szerbia esete fontosabb. A nyáron ugyanis a bécsi kormány egy küldöttséget fogadott bvsniai Gradiskából, s a panaszokat, melyeket ez a török hatóság ellen emelt, komoly megfontolásra méltatta. Azt sem feledik, hogy a szerb fejedelem a szultánnál nem tette meg tisztelgő látogatását, s hogy az orosz és osztrák politika legújabb idő óta Törökország iránt egyátalán nem mutatkozott barátságosnak. Hogy Törökország mit akar e kérdés bolygatásával, azt a „Times“ levelezője feledi megírni. Nézetünk szerint e kérdések békén hagyása ez idő szerint ép oly érdeke a magas portának, mint nekünk. Thiers köszönőiratot intézett a belforti mairehez, aki községe nevében a volt elnöknek arany érmet nyújtott át. Az irat következő. Maire úr! köszönöm önnek és kérem fejezze ki köszönetemet a községtanácsnak ama szép éremért, mely nagyon fájdalmas, de azért mégsem egészen vigasznélküli időt fog emlékembe visszavarárázsolni, mert Belfert mienk marad és mi e területünket kivonhattuk az idegen jövevény kezéből. Most hogy megint magunkban vagyunk, okosan és bátran kell magunkat viselnünk, hogy a pártok igája alól kivonva magunkat, fentartsuk a kormányt, melyet mi mindnyájan conservativ köztársaságnak neveztünk. Távol minden más kívánságtól, csak hazám boldogítása lebegven szemem előtt, azt hiszem, most elfogulatlanul és józanul ítélhetem meg Francziaország helyzetét, és mint képviselő megmaradok azon politika mellett, melyet nem lehetett mint köztársasági elnöknek tovább követnem. Fogadja őszinte érzelmeimet az ön és polgártársai irányában. — Thiers A. A párisi érsek pásztorlevele még folyton izgatja a párisi közvéleményt. A kormány az állandó bizottság utolsó ülésében Broglie herczeg által kijelentette, hogy az érsek leveléért nem vonható felelősségre és ez ellen mit sem tehet. A „Journal de Debatse nézetét nagyon élesen bírálja és hogy ezt megczáfolja idézi a franczia büntetőtörvény 204—208-ik czikkét, melyek teljesen megczáfolják Broglie úr állításait. Minthogy az érsek ellenében nem a franczia, hanem az olasz kormányt sérti, nem ugyan a fenebbi, hanem az 1819 május 17-ki törvény 1-ső és 12-ik czikkét kellene rá alkalmazni. A herczegnél sokkal erősebben támadja meg a „Journal de Debats“ a cultusminisztert, aki az állandó bizottságban oda nyilatkozott, hogy „a püspökök nem hivatalnokok, a kormánynak nincs hatalma felettük. A lap azt kérdi tőle: „Mire való a concordatum, miniszter úr?“ A „Republ. Franc.“ a herczeg gyengeszivű közleményére megjegyzi, hogy az kielégítő lehet Francziaországra, de nem fogja kielégíteni Európát. Kilátszik ebből nyíltan, hogy a kormányt szövetségesei, a klerikálisok rászedik. Hiába igyekszik ezt tagadni. Nagyon nyilvánvaló dolog, hogy a morális rend kabinetje csak clerikális szenvedélyekből él, melyeket, ha nem is ő riasztotta fel az országban, mégis ő élesztette és táplálta. „Ez a minisztérium saját vallomása szerint sem royalistikus, sem republikánus, hanem clerikális. Ez képezi látszólagos erejét, ez képezi többségét, és ma konokul el akarja választani ügyét az érsekétől. De ez nem elég, hogy magát egy ország előtt kegyeltté tegye. A clerikálisok gyanúba hozzák és az ország bizalmatlansága nem fog megszűnni. Az új spanyol kormányról a következőket írják Madridból, e hó 9-ről: Az új kabinet, melyet elnöke tegnap mutatott be a nemzetgyűlésnek, mint táviratilag jeleztetett, következő tagokból áll: elnök tárcza nélkül: Castelar; külügy: Carvajal; igazságügy: Del Rio; pénzügy Pedregal; tengerészet: Oreno; hadügy: Bregua Sanchez; belügy: Maisonnave ; gyarmatok: Soler y Pia; közlekedés: Gil Berger. Carvajal egészen ki akart maradni s a végrehajtó hatalom feje táviratilag fordult Sevillába, hol Calzado képviselő és bankár az időben ép tartózkodott, neki ajánlván fel a pénzügyminiszteri tárczát. Calzado elutasította. Ha az embernek magának van vagy 50 millió pesetája, amit kezeljen, nem igen van kedve egy üres tárcza mellé állni. Miért maradt meg végre is Carvajal, ez óráig nincs tudva, máris azonban egy jegyzéken dolgozik. Pedrega, mint a kortes alelnöke szélesebb körökben ismeretes, s jó hírben álló Santanderi ügyvéd. Mint emlékszem, már Pig Margall minisztériumába be kellett volna lépnie, de az ellenzék demonstrált ellene, óriási plakátokat ragattatván az utczaszegletekre, ily szavakkal: „Ki az a Pedregal ?« Nem ezen, de más indokokból akkor nem fogadta el a tárczát Delios hires sevillai ügyvéd, ki a többség tevékeny tagja volt, már szintén több combinátióban volt ben. Sanchez Bregua, ki már D‘Donnel s később Prim alatt a törzskarban nagy szerepet játszót, legújabban a logrondi intermezzoban vett részt. A többi miniszter ismert név. A kormány programm, melylyel a kormány feje a kamara elé lépett, az utóbbi időben gyakran hangoztatott vezéreszméken kívül nagy, szokatlan határozottsággal körülírt rendszabályok egész hosszú sorát tartalmazza, melyek együtt és külön a carlisták leverésére s a törvények uralmának országszerte biztosítására szánják. Nem kevéssé jellemző e programm öntudatos határozottságára az alfonzisták és karlisták az iránti ítélete. Maga Gonzales — igy kiáltanak kárörvendve — sem tarthatott volna különb beszédet.“ Természetes, hogy a viszonyok teljesen indokolják e szigort. A nemzetközi munkás congressus Genfben. A September 6-iki ülés azzal kezdődött, hogy megállapították a legközelebbi congressus színhelyét. Hosszas vita után, mely e körül forgott, hogy Svájczban vagy Belgiumban tartassék-e az, érvényre jutott azon nézet, hogy a congressus megtartására legalkalmasabb Belgium, mint a melyben legrégibb és legvirágzóbb az internationale, és legközelebb is fekszik a leghatalmasabb szövetségekhez. E szerint a legközelebbi congressus 1874-ik év szeptember havának első hétfőjén fog Brüsselben tartatni. Egyébiránt a belgiumi szövetség által alakítandó „federal bureau“ jóformán csak levélszekrénye a szövetségeknek, alig lévén egyéb joga, mint átvenni a beérkezett ügyiratokat és közölni a többi szövetségekkel. A szőnyegre került tárgyak közül megemlítendőnek tartjuk azon kimutatást, mely szerint a munkás szövetségnek Spanyolországban 8, Belgiumban egy flamand és 3 — 4 franczia és Svájczban több franczia és német közlönye van, melyek titkon vitetnek Francziaországba. Szóba került azután, hogy mily módon készíttessenek a statistikai kimutatások. Egy tüzes internationalista föl kívánta szállíttatni a szövetségeket, mutassák ki, hogy „physikai“ forradalom esetére hány harczképes embert bírnak síkra állítani. A congressus e vérmes indítvány felett napirendre tért, mert nem akarta magát a titkos összeesküvés gyanújába hozni. Több tartományi képviselő azt a nehézséget is említette föl, hogy tagjaikról nem mernek névjegyzéket vezetni, mert ez a rendőrség kezeibe találna kerülni. Igen nehezen kivihetőnek találták azt is, hogy a statistikai kimutatások úgy készíttessenek, miszerint kitüntessék, hányan mily iparágban dolgoznak, hol milyen bérek szokásosak stb. Még a feloszlás előtti napon szükségesnek találta a congressus egy nagyobb munkás meetinggel tüntetni. Itt Yerricken tartotta az első beszédet, melyben az internationale czéljairól, a munka és tőke közti elmaradhatlan küzdelemről, a jelenleg uralgó vistás állapotokról stb. beszélt. Beszédének legérdekesebb része az volt, miket a »fekete internationale«-t beszélt. E kifejezés alatt nem az ultramontán párt, hanem a belgiumi „katholikus“ internationale értendő. A papi párt ellensúlyozni akarván ugyanis az internationale-t, a maga részéről is szervezett munkás mozgalmat, melynek gyűlésein előkelő születésű emberek elnökölnek és szónokolnak a sociális forradalomról, a munkások egyenjogúsításáról, a munkabérek felemeléséről és más ily dolgokról, mik iránt az aristocratia tudvalevőleg igen melegen érdeklődik. Ezen munkás szövetségnek a valódi internationale felett az az előnye, hogy itt, munkás nem fizet tagdíjt, hanem ha nagyon csökönyös, még kaphat is a belépés fejében 1 200 frankocskát. Van der Abeele azt fejtegette, hogy a 89-iki forradalom csak a bourgeosie érdekeit karolta fel, míg a sociális forradalom semmi rangkülönbséget sem ismer. Le Frangais a tőke és aristokratia feudalismusáról beszélt és a polgári elemet azzal vádolta, hogy félreismeri érdekeit, ha az internationale ellen kezd. Miután még Farga Pelissier fejtegette hogy az internationalenak, mint olyannak, semmi köze a spanyol zavarokhoz és így ellentétbe jött a spanyol szövetség évi jelentésének azon passusaival, melyekben kimenteni iparkodnak az alcay-i és más hasonló eseteket, végül még Eccarius heveskedett az „internationale” schismaticusai ellen. Ezzel az idei gongreesus befejezte működését. A főtanodai oktatásról. (Folytatás és vége.) 25. Az államvizsgálatokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter külön rendelettel szabályozza, és pedig a jog-s államtudományi tanszakokra nézve azon elv alapján, miszerint azon tudományszakokat magában foglaló közös vizsgálaton kívül, melyek ismerete, úgy a bírói és ügyvédi, valamint a közigazgatási pályán nélkülözhetlen, külön államvizsgálatok tartatnak, és bizonyítványok állíttatnak ki azok számára, kik bírói vagy ügyvédi és külön azok számára, kik közigazgatási szakpályára készülnek a nélkül, hogy az egyik szakpályára készülők a másikra vonatkozó államvizsgálatok lételére köteleztethetnének. 26.. Az orvosi és azon tudományok kivételével.