A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-25 / 245. szám

Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra .......................................6 fot — ír. 6 hónapra . . • ...­.12» — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felü­lfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év^folytán minden hónapban meg« n kezdhető, de érmék bármely napján történik is, min­ ' denkor­i hó'eláitt napjától számitta­tik. / 245. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás.Budapest, 1873. Péntek, oet. 24. 1 1 Rtí *­"r • 1 ú É POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP.­­ Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívó.» A HOA­­XI-ník évi folyamára. Előfizetési ára . • Negyedévre . . . . . 12 frt ... 6 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány­okat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tiz frtig sak 6, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizeti­s ok a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek.tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, oct. 23. Az ország hitele és a sajtó.­­ Különös fogalmak uralkodnak ná­lunk, vagy legalább a jobboldal egyes köz­lönyei különös fogalmakat szeretnének ura­lomra juttatni. Ezek közé tartozik elsősorban : a sajtó szerepének meghatározása Magyaror­szág közhitelével szemben. Mert e téren a jobb­oldal közlönyei azt szeretnék elhitetni a világ­gal, hogy pénzügyeink minden bírálata, az or­szág anyagi helyzetének minden bonczolgatása — egyenesen hitelünk ártalmára van. Ezek szerint a sajtó kötelessége, úgy látszik, csak abban állana, hogy pénzügyminisztereinket dicsőítse és minden bajunkat, minden mulasz­tást elhallgasson, mert különben árt Magyar­­ország hitelének, így közelebbről a »Pester Lloyd« már annyira ment merészségében, hogy egyenesen kijelenté, miszerint annak, hogy a magyar állami papírok 25%/«-al álla­nak roszabbul a hírhedt osztrák állampa­píroknál is, egyenesen és kizárólag a napi sajtó az oka, mert annyit siránkozott rosz államháztartási és vagyoni állapotaink felett, hogy a külföld elhitte és­­ bizalmatlanná lett az ország iránt. E merészség és szolgaiság túlhalad min­den képzeletet. Annyira rövidlátónak tünteti fel a külföldet és annyira butának a magyar olva­só­közönséget, hogy ezek az ország pénzügyi helyzetének megítélésében elfeledik a tény­leges állapotokat és többre becsülik az or­szág hitelét, ha a­­ lapok hallgatnak. Ez csak arra való fogás, hogy azon valódi tényez­ők feledve legyenek, melyeknek hat évi működése a mostani állapotot előidézte. Bármennyire lepleznék a valóságot, bármeny­nyire hallgatnák agyon a híreket — a kül­föld és átalában az üzletvilág nem feledné el, és magatartásában irányadóul használná azon tényeket, melyeket a jobboldal most feledtetni akar , és melyek szükségszerű e­r­e­d­m­é­­n­y­é­r­ő­l, hitelünk gyengüléséről, azt akarja a »P. Lt.« elhitetni, hogy a hírlapok rész (de meg nem c­áfolt) hírei idézték elő. Tudja jól a külföld, azon „hasznos“ beruházásokra felvett költséges kölcsönöket, ezek pazarló kezelését és gyümölcstelen fel­­használását, melyek c­ége alatt folyt e hat év alatt hitelünk legroszabb kezelése. Tudja jól a külföld, vagy legalább a pénzügyi eredményekből látja, hogy költ­séges, terméketlen és retrograd irányú kor­mányzási rendszerünk, nagy személyzeté­vel, idézte elő a legroszabb jelenséget : ren­des budgett­nk folyton növekedő defi­citjét. Tudja jól a külföld, hogy anyagi, és szellemi fejlődésünk (épen a gazdálkodási rendszer miatt) semmi arányban nincs ter­­heink, adósságaink szaporodásával. Tudja jól a külföld, hogy közlekedési viszonyainkban a kormány, mily költséges hibákat követett el és forgalmi viszonyaink menynyivel roszabbultak csak a közelebbi évek alatt is. Mindezt tudja a külföld és az üzlet világ­­a hivatalos statistikai adatokból, a kormány előterjesztéseiből, a pénzügyi bizottság ön­vallomásaiból, a hitelműveletek botrányos történetéből, az állami szerződések tragi­ko­­moédiájából. Mindennek nem­ az ellenzéki sajtó az oka, hanem első­sorban a kormány, második sorban a törvényhozás és harmad sorban a­­ jobboldali sajtó. Minthogy épen ez oldalról voltunk megtámadva: lássuk ennek a jobboldali sajtónak szerepét hitel­ügyünkben. E sajtó feltétlenül helyeselt, sőt a „h­a­­z­a­f­i­s­á­g“ aégise alatt sérthetlenné igye­kezett tenni minden kormányi pénzügyi éi egy hitelműveletet. A „nagy” vasúti köl­­csöntől a londoni kölcsönig, mindenikről rendre volt bebizonyítva, hogy épen a szükséges összegben, a legkedvezőbb feltéte­lek alatt, hitelünk emelkedése mellett volt köt­ve. Igaz, hogy most már a pénzügy­­miniszteren kezdve minden jobb­­oldali kzó roszalja eddigi egész hitel­gaz­daságunkat; igaz, hogy a krachos osztrák pa­pírok ellenében is, tetemes árcsökkenést kény­telenek kimutatni a magyar állami hitel­pa­pírokban, de ez már késő, az ország ily (?) hitel emelkedését csak akkor lehetett volna megakadályozni, mikor még a kölcsö­nök megkötéséről és takarékos felhasználásá­ról volt szó, így vagyunk vasútpolitikánkkal is. Ed­dig m­i­n­d­e­n vasút egyenes is, jó is, olcsó is, elhalaszthatatlan is volt; minden vállalko­zó biztosnak, minden vasút garantia mesés olcsónak hirdettetett — főleg a sajtóban. Most, mikor a sok „olcsó“ és „gyümölcsöző“ vasút terhét nem bírjuk, elmondják a jobb­oldali lapok is, hogy 1-poz.ul gcbZidAllvud­tunk. De akkor, mikor bírálni kellett volna, dicséreket zengedeztek minden tervre, min­den miniszterre. Államháztartásunk bírálatára nézve is ez áll; ezt sem akkor tarta rosznak a jobbol­dali sajtó, mikor jobb után lehetett volna in­dulni, hanem most, mikor vissza kell térni­e a zavar miatt. Ez a sajtó azt kívánja, hogy ne boly­­­­gassuk pénzügyi viszonyainkat, mert ártunk az ország hitelének. Ez nem áll. Nem mi, a szigorú bírálattal és az eredmények felmuta­tásával ártunk az ország hitelének, és nem­­ az árt ennek, ha a lapok megírják, hogy egyik, másik állampénztár üres, hanem árt az a tény, hogy úgy gazdálkodtak, hogy­­ üressé lett az és ártottak és ártanak azok, kik ez eredményeket közvetve vagy közvetlenül előidézték. És ebben a jobboldali sajtónak nevezetes része volt. Ha valakinek van joga, az ország hitelének érdekében felszólalni, az bizonyára az ellenzéki sajtó. E­z követelheti jogosan a jobboldali sajtótól, hogy feleljen meg hivatásának és oltalmazza meg, bárki ellenében, az ország érdekeit akkor, mikor még valami roszat megakadályozni és valami jót tenni lehet.­­ Az igazságügyminisztériumban tegnap kezdték meg az új telepítésekről szóló törv­­­javaslat megvitatását. A tanácskozásban, melynek elnöke az igazságügyminiszter volt, a bel-­s igazság­­ügyminisztérium küldöttei, s Eötvös Károly és Szi­lágyi Dezső orsz. képviselők vettek részt.­­ A zágrábi orsz­ág­gyűlés pénzügyi bizottsága e hó 22-iki ülésén a budgetet, mint nekünk írják, elintézte. Pénteken fog az ez iránti jelentés az országgyűlés elé terjesztetni s ugyanak­kor, legfölebb szombaton kerül az úrbéri ügyek sza­bályozása iránti jelentés tárgyalásra. Az 1874-iki budget egy, legfölebb két ülésben, a magyar ország­­gyűlésba való választással együtt el fog intéztetni. Egyéb előterjesztés alig merül az idén tárgya­lásra, s így az országgyűlés 28 vagy 29-én bezára­­tik. Ez a kormányra nézve annál kívánatosabb, mert az országgyűlés működésének eddig majd minden idejét igénybe vette, s a munkára idő sem maradt. E munkának jön el ideje, levelezőnk szerint, most, s így az sem igaz, mintha a bán az országgyűlés befejezése után az országot beutazni szándékozna. Legköze­lebbi útja a bánnak nov. 8 vagy 10-kén Budapestre lesz, a­hol több folyó ügyet kell elintéznie. A budget bizottság említett ülésében a követ­kező fontos­ változások léteztek a budge­ten. A 17. czimbe „előre nem látott kiadások“ 40,000 főt véte­tett föl a szűkölködők számára. Az egyetem tanárai számára felvett összegek töröltettek, s a dán felhatalmaztatott eshetőleg pót­­hitelt­ kérni. Az összes törlés 162.000 frtot tesz. El­fogadtatott még az alapok és alapítványok száma­dása is. Az ülés végén Smaics, a bizottság elnöke, a bizottság köszönetét fejezte ki a bán előzékeny s alkotmányos magatartásáért. — N­agyfontosságú nyilatkozatot olva­sunk a pétervári „Golos“-ban. Ezen az orosz diplo­matához közel álló lap közleményének vége (ha őszinte, mihez sok gyanú fér) megc­áfolja azon felfogást, melyet a bécsi lapok Oroszországnak a bosznyák ügyekkel szemben elfoglalt állására nézve kifejeztek. A „Golos“ figyelemre méltó czikke szó­szerinti szövegében így hangzik: A bécsi világkiállítás jóllehet anyagi tekintet­ben nem igen sikerült vállalatnak min­­s .»« +A­­ móri majdnem 14 milliónyi hiányt okozott; mindazonáltal politikai szempontból ítélve, Austria-Magyarországra nézve szerencsés eseménynek tekinthető, a mennyi­ben különféle uralkodóknak alkalmat szolgáltatott Bécsnek meglátogatására. Noha fejedelmi utazások­nak a jelen korban már nem lehet tulajdonítani azon jelentőséget a­milyennel azelőtt bírtak, de mégis el kell ismerni, hogy például a császárnak (érti az orosz czárt) Bécs városában időzése szembetűnő kife­jezését jelentette azon szerencsés változásnak, mely a múlt évi berlini látogatás óta az őszinte barátság új p­ázisába lépett Orosz és Austria-Magyarorsz­ág kölcsönös viszonylataiban keletkezett. Nem tagad­ható továbbá, hogy Viktor Emanuelnek eljövetele Bécsbe, noha Berlin volt a fő czélja, bepecsételte a végleges kibékülést a két ellenséges nemzet között, s jelentékeny módon elősegítette elfelejtését azon résznak, a melyet kölcsönösen egyik a másiknak tett. Végtére Vilmos császár bécsi látogatása végle­gesen erősiti meg azon szoros köteléket, mely Ger­mániát és Ausztriát az 1870—71-ik évi események óta fűzi össze. De el nem felejtendő, hogy a bécsi világkiállí­tás egyszersmind alkalmul is szolgált a török-osztrák barátság lehűtésére, kiszorítván helyéből azon gyön­géd, hagyományos gondoskodást, a­melyet az osz­trák államférfiak a „boszporusi ibeteg emberre“ for­dítottak. Azon fogadtatás, melyben a bécsi kormány által a szerb és román fejedelmek részesítettek, fel­­■ keltette a porta elégületlenségét. Gróf Andrássy­­ ugyan elég erélyes jegyzékkel arra bírta a török­­ kormányt, hogy álljon el e tárgybani tiltakozásaitól, mindamellett ezen elégületlenség a szökevény bos­­nyákok panasza folytán ismét felmerült. A porta nem mellőzhette hallgatással a dolgot, s Szarajevó­ban nyomozást rendelt el, és a nyomozó bizottsághoz Theodorovics és Dragancsics osztrák-magyar consu­­latokat is meghizta. Tény, hogy a török vizsgáló bizottság roppant nagy részrehajlással járt el, mi természetesen az osztrák diplomaták tiltakozását idézte elő.“ Ennek következtében a porta váratlanul megszüntette a nyomozást s az európai udvarokhoz egy emlékiratot, aláírás és felvilágosító jegyzék nél­kül, küldött szét, melyben a nevezett consulok ellen a diplomatákra nézve a legsúlyosabb vádak emeltet­nek, mintha ők a keresztényeket a török hatóságok ellen bujtogatták volna. A portának ilyetén cselek­­vénye, mely a diplomatikus szokásokkal, s fennálló alakiságokkal ellenkezik,az osztrák-magyar kormány okszerű haragját keltette fel, és most a portától teljes elégtételt kiván. Ezen új meghasonlásnak valószínű­leg nem lesznek komoly következményei s az ügy a török kormány mentegetőzésével fog végződni, mint­hogy reá nézve igen veszélyes volna szomszédját ingerelni s még inkább felizgatni a nyilt felkeléstől úgy is már alig visszatartóztatható keresztény alatt­valóit, főképen most, midőn belszervezetében fontos, terjedelmes és gyökeres reformok életbeléptetéséhez hozzáfogni készül. De egyidejűleg ezen viszály az osztrák-magyar keleti politikában fordulatot jelent, és pedig oly fordulatot, mely nagyítás nélkül azon kötelezettségeknek tulajdonítható,melyeket Andrássy gróf császárunk bécsi látogatása alkalmával magára vállalt s következménye az egy év előtt Berlinben összegyűlt három uralkodó között a keleti politikára vonatkozólag létesült egyetértésnek.“ A közmunkaügy országos rendezése. II. (Iy.n.) Czikkünk első részében röviden be­bizonyítani iparkodtunk, hogy a közmunka termé­szetbeni leszolgáltatásának rendszerét eltörülve, a közmunka költségeit legczélszerűbb volna az összes közvetlen és közvetett adók után kivetett úti pótadó által fedezni. Hogy azonban ezen kivetett pótadó rendeltetésének és czéljának megfeleljen, hogy lehető­leg ugyanazon közönség utaira fordíttassék, a­mely azt fizeti, hogy ez által a közmunkának adónemmé változtatása nem csak visszatetszést ne idézzen elő, hanem általánosan szívesen fogadtassák, é­s hogy ez adónem a lehető legigazságosabbá váljék: erre ««Sm­ v­o poukotSgc­o, cél elkülöl­k­etlött, hogy ezen úti pótadó a törvényhatóságok által vettessék ki és kezeltessék,­­ ter­mészetesen az országos kormány szigorú ellenőrkö­dése mellett. A közmunka­ügyi viszonyok jelenleg az or­szág külön vidékein annyira eltérnek egymástól; az utak állapota s az egyes vidékek közmunka-szük­séglete annyira különböző, hogy összpontosított kezelés és országosan egyenlő arányban kivetett útipótadó mellett okvetlenül előnyben kellene része­sülni egyik területnek a másik rovására és a jó utakkal bíró vidékek lakossága méltán tartaná igazságtalannak, hogy az általa fizetett pótadóból egészen más, tőle messze eső vidékek elhanyagolt utat javíttatnak és építtetnek. De a mi fő, magát a közmunkaügyet illetőleg sem érhetnénk ezért ily országos kezeléssel. Mert te­kintve a közutaknak mostani átlag nagyon elhanya­golt állapotát, ez úti pótadó országos kezelése vagy azt eredményezné, hogy annak czimén igen nagy, s magát az alapul szolgáló adót is fölülmúló összeget kellene kivetni az ország lakosságára, hogy minden vidék igénye csak részben is kielégíttethessék, vagy ellenkező esetben azon kellemetlen viszony kelet­keznék, hogy az országnak egyetlen egy vidéke sem volna közmunkaügyi igényeiben kielégítve; só pa­nasz általános és folytonos volna, s minden vidék megrövidítve érezné magát a másiknak előnyére. Utügyeink általános elhanyagoltsága mellett is kitűnnek egyes vidékek járhatlan közlekedésük miatt; e vidékek a pótadó által bevett közmunkafe­­dezet nagy részét felemésztenék s a többi utak ma­radnának romlásnak, pusztulásnak kitéve, hogy ké­sőbb végleg elromlott állapotukban azután ismét ezek igényeljék a rendelkezésre álló összeg legna­gyobb részét. Arra pedig gondolni sem lehet, hogy úti pótadó fejében annyit ki lehessen vetni, a­mennyi az egész ország minden részének szükségleteit csak megközelítőleg is fedezhetné, minek következtében a legkellemetlenebb korteskedés fejlődnék ki az utak érdekében. Az ügyesebb s befolyásosabb emberek minden áron ki igyekeznének eszközölni, hogy saját vidékük közmunkájának jusson az oroszlán rész; az utak jósága a protectio kegyeitől függne s az ország­ház folyosóin óriási mérvben ismétlődnének a vas­úte­ngedélyezés korszakának sajnos emlékű titkos és nem titkos jelenetei. S nem szabad felednünk azt sem, hogy az országos kezelés, a dolog természeténél fogva, és talán egyéb okokból is, de tényleg mindig tetemesen drá­gább kisebb testületek kezelésénél. Tudunk példát, hogy ugyanazon egy úti vállalkozó hasonló körülé­­nyek között 25—30 %-el drágább volt a kormány­nyal szemben mint a megye irányában, s már maga az a nagy apparátus, melyre az országos kormánynak minden ily ügyben szüksége van, nehézkessé és­ drá­gává teszi eljárását, mi által a siker s az eredmény is tetemesen megcsonkíttatik, főleg a közmunkánál, melynek mi sem árt annyira, melynek költségeit mi sem növeszti oly aránytalanul, mint a nehézkesség és lassú mozgás. Az sem volna méltányos, hogy az egész ország­ra egyenlő arányban vettetvén ki e pótadó, ha mind­egyik törvényhatóság közmunka-javadalmazás fejé­ben ugyanannyit kapna, a­mennyit e pótadó fejében befizetett, — mert mig egyes vidékeknek részint a hátrányos földrajzi vagy éghajlati viszonyok miatt, — részint azügyének egyéb okokból támadt elha­nyagoltsága miatt okvetlenül nagyobb áldoza­tokat kell hoznia közmunkaügye érdekében , ad­dig más, szerencsésebb fekvésű és talán már eddig is az útügyre többet áldozott vidékeknek erre ugyanannyit áldozni felesleges, sőt talán káros is volna. A­míg az egyik vidék lakossága sze­­rencsés körülmények között élvén, s egyéb közös igényeiben is jobban kielégítve lévén, az útügy­re anyagi helyzeténél fogva többet szentelhet , addig más elszegényedett vidékek, melyeknek még egyéb szükséges közintézményeik is tetemes áldoza­tokat igényelnek, ugyanoly magasságú úti pót­adó által erejükön felül volnának terhelve. De czélszerűség szempontjából sem volna ez eljárás ajánlható, mert kétségtelen, hogy sokkal egy­szerűbb kezeléssel és kevesebb költséggel járand és a gyorsabb eljárás és kezelés mellett a közmun­kaügyre sokkal előnyösebb teend, ha az egyes tör­vényhatóságok, melyek közvetlen közelből ismerik saját szükségleteiket és anyagi helyzetüket, önma­guk vetik ki, szedik be és azonnal értékesítik is e pótadót, mint hogy ha az az országos kormány által kivettetvén, a törvényhatóság által, vagy legalább annak közbenjárása mellett behajtva a többi adóval együtt az országos kormányhoz terjesztetik fel, hogy onnan azután ismét javadalmazásképen visszaküldes­sék a törvényhatóságnak. Ugyancsak a fentebbiek alapján, s nevezetesen a külön vidékeknek különböző helyi viszonyai foly­tán szükséges, hogy a közmunkaügyről hozandó tör­vényben a törvényhatóságok nem csak az úti pótadó kivetése, beszedése és kezelése, illetőleg felhaszná­lására legyenek feljogosítva, hanem felhatalmazva , illetőleg felhíva legyenek arra is, hogy saját terüle­tükön is, a­mennyiben ezt szükségesnek és czélsze­­rűnek látják, ez úti pótadót vidékenként, járásonként külön-külön kezeljék, s a mutatkozó viszonyokhoz képest külön arányban is vessék ki. Számos megye szolgálhat például e rendelke­zés szükségének indokolására. Az egyik járás föld- A­THONy TARCZAJA. Egy röpirat szelleméről. (»Die moderne französische Kunst« Vertrag von W. Liibke.) H. Következik a reformatió és a renaissance ka­ra­ Mint fogja magát tartani Francziaország az idők nagy és válságos mozgalmai közepett, ettől függ jövője, e magatartás kihatással van egész történel­mére. Melyik elem győz benne ? A román, vagy a germán elem ? ez az életkérdés. Francziaország el­fordul a reformatiótól s ezzel menthetetlenül a ro­mán nemzetek sorsába keveredik. Fejlődése ez idő­től kezdve nem más, mint külső és látszólagos fejlő­dés. Megteremti a despotismus rendszereit; e des­­potismus XIV. Lajosban éri el tetőpontját s kezdete későbbi romlásainak. Mig a reformatiót visszauta­sítja, helyet enged a renaissancenak, mintegy vegy­­rokonságát tüntetve fel a román délszakkal. De mig Olaszországban a renaissance magából az összes népből szülemlik s az egész nemzetet áthatja, addig a franczia nép kiveti mindazt a renaissanceból, a mi a valláshoz tartozik s csak amaz elemeket veszi fel magába, melyek az aristokratikus udvaréletnek szolgálatára lehetnek. Megalakul a fontainebleau-i iskola s a renaissance torzképeket váltogat. Ekkor lopódzik a franczia termékekbe ama hamis kecs, mely oly sokáig fentartja magát s a nemzeti szellem valódi kifejezése jellegeként szerepel évszázadokon keresztül. Mit tesznek ezalatt Németországban ? A XV. és XVI. század a legnagyobb s leggeniálisabb mesterekkel dicsekedhetik. Ekkor működik Schon­­gauer, Wohlgemuth, Zeitblom, Dürer, a két Holbein és Dürernek nagy tanítványai. A tiszán udvari művészet amaz irányzata, mely Fancziaországban otthonos lett s az előkelő vi­lág kedvéért és gyönyörködtetésére existált, a tizen­hetedik és tizennyolczadik században lendül legma­gasabbra, XIV. Lajos kora ismeretes. XV. Lajos ural­kodása alatt már a legveszedelmesebb jelleget ölti fel s e veszélyes jellegben azután természetesen mind­végig megmarad. E philister és nyárspolgárilag kikerekített pár­huzam folytán tehát a francziák politikában és had­viselésben teljesen le vannak verve; a civilisatiot il­letőleg elvesztették minden hitelüket; nem értenek a philosophiához s az exakt tudományokban nem pro­dukálnak többet mint a németek : működésük és fej­lődésük egészen külsőleges, költészetük és zenéjük nem érdemel komolyabb figyelmet; a képzőművésze­tek terén önállótlanok és ledérek, nem képesek arra hogy gondolatokat teremtsenek. Lübke még az ízlést is megtagadja tőlük, mert a 1867-iki világkiál­lítás óta a többi nemzetek is megbirkóznak a fran­czia ízléssel. (Ez nagyon észrevehető a jelenlegi bé­csi közkiállításon, hol ízlés tekintetében a többi nem­zetek nemhogy el nem érik, de meg sem közelítik a francziát.) Szóval: a franczia román nép s mint ilyennek előbb-utóbb buknia kell. Kimutatta ezt ná­lunk már Dapsy László is, a­ki a természettudomá­nyokkal foglalkozik és nagyon szeret roszat jö­vendölni. Igen ! az’életerős, vallásos és philosophus ger­mán elem van arra hivatva, hogy újjá teremtse a világot. A germán nép a lassúság és szívósság által fogja legyőzni a többi nemzeteket; ama hálósapkás nyugalom, ama kombináló ész s ama mély bölcseség és alaposság, mely tulajdonuk, előbb-utóbb megtermi a maga gyümölcseit. Ők jelenleg az eszményiség oly magaslatán állnak, melyről egyáltalában nem lehet látni a saját testükön jelentkező fekélyeket,nem ama hibákat, hiúságokat és vétkeket, melyek alattomban készítenek utat a szívek redőiben,az agy rostjai közt és a vérverésben. Míg más népek szemében a szál­kát is észreveszik, megfeledkeznek a maguk geren­dáiról. Ők utolérhetlenül nagyok lettek a politikában, a tudományokat majdnem, hogy monopolizálják, a művészetek csakis náluk virágoztak, másnak csak a hulladék jutott! Csak az erények, a dicsőség, a nagyság láthatók most Németországban: ott van a má­sok erénye, mások dicsősége és mások nagysága is. A németek nagyon értenek ahhoz, mint kell hódítani nemcsak physikailag, de szellemileg is ak­a mint kisü­tötték, hogy a nagy franczia forradalom tulajdon­­képeni kezdeményezője Nagy­ Frigyes volt, és oly leleményességgel fognak még más nemzetek örökre dicső és soha el nem múló érdeműből koronkint egyet­­- mást átcsempészni. A tömeg bánulni fog az egységes­­ Németország csodatörténelmén s ama vívmányokon, s melyek az idők folyamában lalanként összesereg­­lettek náluk. Hiszen e folytonos hallelujázás és töm­­jénezés, melylyel a haza szegény füleit és orrát csik­landozzák, e minden képzeletet meghaladó elbiza­kodottság és épen nem bölcsésnemzethez illő fenn­­héjázás végre mindenkit elvallt és az örvénybe ránt. Való, hogy e nemzeti düh veszedelmes jelen­ség. »A nemzeti büszkeség — fja Laboulay — az a véres zászló, melyet a népiek, mint bikának, eléje tartanak, mikor azt akarjál, hogy lehorgasz­­tott fővel rohanjon a hurokba.» A hurok készen áll, vere zászlót és harsoná­kat hozzá, hogy az experimental jól sikerülhessen. Mi lesz Németországból ? Így roppant kiterje­désű katonai állam, és ezek n­agy katonai államok nagyon veszélyesek. Lübke agya hangsúlyozza,hogy az ő militáris hatalmuk csak esköz, melynek segé­lyével az általános jólétet és bologságot fogják el­érni; de az ember a század levgőjével kételyeket szitt magába, sokkal szilajabb ételyeket, mintsem hogy Lübke állítása megmenekü­letne előlük. A­mi a nagy államokat illti ezek megérdem­lik, hogy néhány szót mondjunk róluk. Van nékem egy igen tehetséges, minden széprt, jóért és igazért fennen lelkesülő barátom, ki egy irigy nyilatkozott nekem azokról a nagy államokról A radikális párt el­dei köztt alig van egy is, mely kevésbé vétetik figyelembe, melyet oly keve­sen értenek meg, mint a nagybirodalmak ellen való küzdelmet. Az egység, a hallom s világuralom varázs szavai megvakitják még­z úgynevezett de­mokratákat is s önfeledten ujjig a hatalmasok győzelmének, alig sejtve, hogy ez a nép végleges elnyomásának kezdete. A nagy riadalmak ábrándja ama varázsszavak közé tartozik, melyek fénye által az öntudatos ember mélyként megakittatva, öröm­zaj között ássa meg önnön sírját.A óriási pyramisok embergyilkos építői, ama nagy iblók, kiket a tör­ténelem egy-egy „nagy“ névvel isztel s le, egytől egyig a győzelemdús zsarnokok még most is mint dicső példák emlegettetnek az áatlan gyermekek előtt, s ime napjainkban látjuk, iként változik az oppositió elkeseredett harcza a szászéd németeknél egyhangú hallelujává, a­miért az eddigi zsarnok egy pár országgal megszaporította a nemzet bir­tokát. Panem et circenses ! Játékot kell dobni a poli­tikailag éretlen nép elé, a győzelem játékát s ő óriási veszteségei daczára elragadtatva fogja bálványozni zsarnokát. A Caesarok s Napóleonok régi játéka ez s csak az együgyü nép hiszi mindannyiszor, hogy uj. E nép az, mely a militaris hatalom erősbülését önma­gáénak tekinti s most az „egyesült” nemzet tudatá­ban bizton reméli, hogy a mit a zsarnok előbb meg­tagadott, most erősebb hatalmi álláspontján önkényt fogja ajándékba nyújtani; vagy hogy azt, a mire évtizedeken át hasztalan törekedtek a szabad szelle­mek, az eszményi respublikát most egy szolgailag nevelt nép képes leend kivívni. A győzelem által hatalomra jutott népnek múl­­hatlanul hanyatlania kell, ha csak egy erőszakos rázkódás nem jön közbe, egy rázkódás, melynek eredménye azonban halál is lehet. Nincs egyetlen emberfaj sem, mely határozottan békés szellemmel bírna s kiben a győzelem újabb vágyakat ne keltene fel. A tösvény nem egy bizonyos összegre, hanem a folytonos szaporításra vágyakozik; a hit- és hatalom­vágyé előtt sem lehet többé határ, melyet hóditási törekvései elé önkényt szabna ki. S ha sikerül a győzelem, az anyaföld vezértagjai elfeledik emberi kötelességeiket s mig a hódított provinciák, a colo­­niák lakói s az anyaföld szegényei mindinkább kö­zelebb jutnak az éhenhaláshoz, a patríciusok s aris­­tokraták henye dőzsöléseikkel megmételyezik a tár­sadalom életét, így tette tönkre Róma Európa nagy részét; igy zsákmányolta ki Anglia Izlandot és In­diát s igy romlott meg mindkettő társadalmi élete amaz iszonyatos fokig, melyet csak a­ nagy birodal­maknál lehet feltalálni. Igen, a nagy hatalmak szük­séges következménye az, hogy a henye aristokratia s a dolgozó, de szegény nép között mind magasabbra emelkedjék a válaszfal s a valódi emberi fogalmak, és ennek következtében eltűnvén, nyomorult párt­nézetek uralkodjanak a nemzet jövőjén. A történelem alapos ismerője tudni fogja, hogy e baj a legátalánosabb s az ember oly sok tekintet­ben hiányos természetén alapul. Az erőérzet csik­­landoztató vágya csakhamar fölkelti az ördögi kép­zetet, hogy­ önmunkánk nélkül is meg lehet mások rovására élnünk s ha egyszer megizleltük e csábító mérget, a phantasia nem engedi többé, hogy a köze­lebb fekvő belügyekre gondoljunk, hanem folytono­san mások tetteire kell ügyelnünk, s e közben saját jólétünk tönkre juthat. A kalandvágyó ifjú, a folyto­nosai, harczias athléta, az önfeledten szakmájába merült tudós s oly annyi mások példái ez állapotnak hol a szenvedély kizárólagos rabszolgasága alatt a legszebb törekvések tönkre jutnak. A természettudo­mány néhány hangyafajt említ fel, melyek harczias jellemek folytán rabszolgákat szereztek maguknak s elmondja végül, hogy ugyan a hangyák későbben teljesen képtelenek a felhalmozott ételhez nyúlni hanem kényszerítve vannak rabszolgáik etetését el­várni, hogy nyomorultan el ne vesszenek. A hata­lomvágy által elragadott népek nyomorult sorsa mindig ez, de valóban még e helyzetnél is rettene­tesebb amaz átkuk, hogy a társadalmi élet felforga­tása s az emberi fogalom és szabadság megsemmi­sítése által az előhaladást századokra meggátolják.­­ A német nép jelenleg e veszélyes ösvényre­­ tért s a jövő nemzedék látni fogja, mint fog e nép­­ látszólagos, külső fénye daczára mindinkább hanyat­­lani, mint feledi el mindinkább az úgynevezett kül­­s politikára való figyelés mellett hazája valódi bel­­ügyeit, mindaddig, mígnem a társadalmi forradal­mak a javítást többé lehetetlenné teszik. S e fejlődés ellen hasztalan a mentség; az őskor homályos nap­jaitól kezdve hódító hódítót követ,­­ mígnem az öntudatra ébredt nép a foederativ respublikák esz­méjére megérik s a külpolitika csaló varázsa helyett otthon igyekszik megvalósítani közjólét feltételeit A történelem úgynevezett nagyszerű képei el fognak ekkor tűnni, a birodalmak és nemzetiségek egyes kis községekre oszlandanak szét, melyek mind­egyike s­aj­át szükséglete szerint rendezi be családi tűzhelyet s a gyámkodó hatalmak procrustesi mérté­ke helyett egyedül a tudomány, művészet s humani­tás elvei lesznek a közös egyesitő kapcsok.­Ekkor az általános népnevelés megvalósultával el fog jönni — el kell jönie!“ Mintha szívemből tépték volna ki e szavakat! Endrődi Sándor.

Next