A Hon, 1873. november (11. évfolyam, 252-276. szám)

1873-11-01 / 252. szám

T­ehát díszruhás­ küldöttség, miniszter, négy szürke ló, meg egy nyitott határ. Csakhogy ez még nem elég. Külsőleg is jelezni kell valami szemmel látható úton-módon, hogy a főváros a beigtatandó főpolgármester gondjaira bizatik. De mikép­p ez most itt a kérdés. Ignácz bátyánk gondolkodó fővel mérte végig a városház tanácstermeit, ott bizonyosan hamarább jut eszébe a jó tanács. Egyszer egy fordulónál meg­áll, kezével homlokához kap és diadalmas arczczal körültekint, mintha mondaná: »Megvan!« Soha még emberi arcz a Pythagorásét így le nem főzte. No közvágóhíd, készülj a dekatombára! Azonnal behivatja a főjegyzőt, levéltárnokot, börtönőrt, kapitányt, házmestert, adjanak számot, hová lettek Pest városának azok az aranyozott kul­csai, a miket még Zápolya csináltatott s a mik azo­kon az örvendetes alkalmakon szerepeltek, mikor a város az ostromló ellenségnek megadta magát. Ilyen­kor piros bársony párnán, térden állva volt szokás átadni e kulcsokat a győzőnek hódolat jeléül. Hol vannak ezek a kulcsok ? E váratlan kérdésre aztán összenézett az egész magistrates. Tudja a manó, hová lettek, hátha elvitte Windisgrätz, annak adtuk oda utoljára, az meg bizonyosan azt gondolta, hogy fenekéig —■ arany. Valaki aztán felfedezte, hogy látott ő va­lahol a padláson egy bőr iskatulát, hátha abban tesznek. Elő kell hozni. Richtig, előhoznak egy menykő nagy, poros pipatokot. Leporolják tollseprővel, megnyomtatják a rugóját, s íme csakugyan benne van a keresett két kulcs, szépen keresztbefektetve egymásra egy színe hagyott bársony vánkoson. A kulcs, az már tehát megvan, de hol van már most a hozzá való kapu ? Ez a bökkenő! Arra a Baucomissio, a­melyik a kapukat lerontatta, nem is gondolt, hogy a fővárosnak egyszer még olyan fő­polgármestere is lesz, a­kinek ezeket a kulcsokat átszolgáltatni illendő dolog lesz. Új kaput csináltatni meg már késő s nincs is kinek. No semmi, a kaput úgy se szokás bársony pár­nára téve átadni, érjük be a kulcsosai. Rhetoricai figura, pars pro toto, a kulcs várost jelent, metapho­­ra, trópus, a kulcs átadása annyi, mint a város át­adása. Ez tehát rendben van. De hát Buda ? az pláne vár, annak még nagyobb kulcsának kell lenni, s mi­velhogy most Buda is ide való, természetes, hogy ide való a kulcsa is. Nosza egy aljegyző, itt van két osztrák fo­rint, üljön frakkerbe s hozza el Buda vár kulcsait azonnal! Az aljegyző nagy kópé. Előáll alázatos képpel s azt mondja: — Én ugyan felette megtiszteltesre érzem ma­gamat e hízelgő megbizás által, mégis azt gondol­nám, hogy az ügy fontosságához sokkal méltóbb lenne, ha nagyságod maga------­— Igaza van, barátom, magam megyek. Egy félóra múlva Budavára fenekestől fel van fordulva. A miniszteri biztos urnák kerítsék elő a kulcsokat, ha mindjárt a pokolból is. — De kérem alásan, miféle kulcsokat ? A várkapuk kulcsai ott vannak valahol a kaiserlich königlich Platzcommandónál, a városházát meg soha sem szoktuk becsukni. Arra való a sok drabant, hogy őrizze. — Már pedig én addig nem távozom, mig nekem a kulcsot elő nem teremtik ! Punctum ! Mit volt mit tenniök a jó budaiaknak, mint elő­­szerezni valahonnan egy nagy rozsdás pinczekulcsot s előállani vele. —• Ez az ? — kérdi a biztos. — Ez. — Persze azok még akkor se tudták, hogy miféle kulcs kell ő nagyságának. Együtt voltak tehát Buda és Past katonái. Ignácz bátyánk bizonyára rá­tört volna még Ó-Bu­­dára is, ha nem biztosítja valaki, hogy az a rómaiak ideje óta nyilt város, annak nem szokott lenni kulcsa. A mint ott gyönyörködik Ignácz bátyánk a kulcsokban s épen azon töprenkedik, nem kellene-e megaranyoztatni a budai kulcsot is, vagy szebb, ha antik? — belép Szentkirályi Móricz, ez a minden lébe kanál. — Hát te mit csinálsz itt ezekkel a hombár­kulcsokkal ? — Micsoda ! Barátom, ezek a kulcsok tiszte­letre méltó kulcsok. Ezek Budának és Pestnek a kul­csai. Zápolya . .. Ferdinand . .. — Jó, jó! de hát mire valók ezek most ? — Mire? hát nem érted? Át fogjuk adni az uj főpolgármesternek. — Micsoda ? ! Csak nem mondod tán komo­lyan? „ . . _ Már hogy ne mondanám ? én magam fogom — No barátom, ha te azt megteszed, akkor én ott helyben nyilvánosan fogok protestálni ez ellen az adtus ellen. Hát megadja magát Buda­pest valakinek ? Hát bevette Ráth Károly a fővárost? Hát ellenségünk őnekünk s úgy vonul be ide közénk! hát mi legyőzött lázadók vagyunk, kik most hódolni fogunk? Hát mi most capitulá­­lunk? Mi? — Ugyan, Náczi, legyen eszed! Ignácz bácsi szomorúan csapta be a kulcsokra pipatok fedelét. — Igaz lesz az! Inkább hát én kapitulatok neked.Vigye jegyző komám ezt a kulcsos ládát visz­­sza a padlásra. Minő kár­ olyan szép jelenet lett volna. Törs Kálmán. Az a legjellemzőbb, hogy az ellenzéki sajtó ezen feltevést határozottan tagadta, valamint azt is c­áfolg­atja, hogy Románia függetlenségének kimon­dására komolyan törekednének. Az ellenzéki sajtó scrupulososkodik s nagyon tartózkodó e kérdésben, úgy látszik, nem bízik ab­ban, hogy Románia saját lábán meg tudjon állani, vagy több veszélynek látja kitéve az ország jövőjét, mint úgy, hogy a portára támaszkodhatik. Az ellenzéki sajtó ezen magatartásával szem­ben a kormány közlönyei nyíltan hirdetik a függet­lenség kimondásának szükségességét. A „Popesulu“ 181-ik számában egy hosszú közlemény jelent meg, mely a szükségességgel fog­lalkozik. Nem látunk semmi roszat — írja e lap — Ro­mánia függetlenítésében, sőt hatalmas ratio van ben­ne, ha a kormány ez irányban dolgozott s annak kivitele iránt lépéseket tett. Az 1856 diki egyezmény más jogot nem hagy fel Romániával szemben, mint ettől egy összeget elfogadni évenként. A porta kormánya azonban ezzel meg nem elégedik; őtét nem elégiti ki a verejtékkel szerzett román vagyon, s a helyett, hogy ott a­hol ezen or­szág felvirágzása megköveteli, kezet adna s bele­egyezését biztosítná Románia kormánya számára azon intézkedések megtételében, melyek a haladást elősegítené, d ő mindenütt akadályokat gördít, s mindenütt boszantására van Romániának, mindenütt érezteti, hogy Románia czímere tulajdonképen a félhold, s hogy a porta kormányának beleegyezésé­vel egy lépést sem tehet sem előre, sem pedig hátra. Ha Románia kormánya az ország érdekeinek megfelelő szerződéseket akar kötni a külföldi ál­lamokkal, nem teheti, mert azt a porta nem enge­di meg. Ha kereskedelme és ipara érdekében belin­­tézkedéseket tesz, vagy az ország emelkedését egy­általában czélba veszi, mindezen törekvéseket meg­hiúsítja a porta. De tovább is megy és Romániát érdeklő ügyekben külföldi államokkal tradtál, Románia ne­vében szerződéseket köt s még arra sem méltatja Románia kormányát, hogy ezen tárgyalásokban őt részesíttesse vagy véleményét kikérje. S ezen eljá­rásában a török igen makacs, Románia kormányá­nak tiltakozását számba sem veszi. Ha csak azt az évi összeget fizethetné Romá­nia a töröknek, nem volna semmi baj, mert azt utó­végre kicsinálja, de azt a sok megaláztatást, azt a sok hátrányt, a­mit szőrszálhasogatásaival az ország belügyeiben a török előidéz, az törhetlenné válik. A külföld ép úgy tekinti ma ezen országot, mint a török birodalom kiegészítő részét. Ez az, a­mi a függetlenség kimondását szüksé­gessé teszi, az ország felvirágoztatása s emelkedése teszi azt szükségessé. A függetlenség kimondásának ellenzői is van­nak, mert biztosítékot követelnek. »Törökországhoz tapadva — mondják — s­enki sem nyúlhat mihozzánk; elválva tőle pe­dig Lengyelország vagy Krivaia sorsira jutha­tunk.« A másik rész ezzel szemben felhozza, hogy Bukovina és Bessarábia is a törökhöz volt tapadva s ma mégis elszakittatva, idegen államok kiegészítő részévé lettek. De mi biztosítékokat nyújt Törökország Ro­mánia fennállásában, midőn az ő jövendője sem bi­zonyos s igen-igen gyanússá kezd lenni. Avagy nincs veszélyeztetve Románia fennállása épen az által, hogy Törökország féllába a sírban van, nem húz­hatná maga után Romániát is. A függetlenség kimondását illetőleg egyébiránt óvatosan dolgoznak. Nem kívánnak úgy elválni a portától, hogy Románia e függetlenségét senki se biztosítsa. De épen az a terv, hogy a párisi egyez­mények értelmében Románia fennállását s függet­lenségét a nagy hatalmasságok garantírozzák, ezek­kel kemény kötéseket kössenek s csak akkor volna kész ezen ország a töröktől végleg elválni. Mint a »Poporulu“ mondja, ha Románia ilyen irányban tett lépéseket s ily módon kívánná Romá­niát függetleniteni, minden hazafi üdvözölné s min­denkinek helyeslését vonná maga után. De míg e biztosítékok nincsenek, addig a leg­nagyobb­eszélytelenség volna végleg elszakadni Törökországtól , mely utóvégre támasz gyanánt szolgál. E kérdés úgy látszik gőzerővel fejlődik s ha­talmas lökést adott neki a vaskapu ügye, melyben a török kormány Románia kihallgatása nélkül járt el és végezett. A porcának gyakori sértegetései megér­­lelik ezen a színét s egy szép reggel Romániát el­szakadva látandja, mert az tény, hogy itt az egész ország úgy szólva a függetlenség kimondása mel­lett van. A kormány, mint tudom s a sajtó is sejteti, a nagy hatalmasságoknál tett is már ezen irányban lépéseket, az eredményről mit sem lehet tudni még. Nemsokára megtudandjuk. Románia függetlensége. Bukarest, okt. hó. Románia függetlensége képezi ma a napi sajtó legérdekesebb tárgyát. Nem csak benn, de külföldön is érdekes vitatkozások folynak már, melyek oda mutatnak, hogy Románia függetlensége Törökor­szágtól komoly szándék nem csak, de annak valósu­­lása közeli kilátásba helyezhető. Ezen eszme nem új. Midőn Károly fejedelem a trónra lépett, már ez eszmével komolyan foglal­koztak. Senki sem kételkedett abban, hogy a feje­delem azt ne támogatná, sőt hitte mindenki azt, mi­szerint Károly trónra lépte egyenlő a függetlenség proclamálásával, mert egy oly fejedelem, ki oly ha­talmas külföldi támaszokkal bír, el nem tűri a porta gyámkodását, kenyértörés esetében pedig e külföldi atyafiak által hatalmasan támogattatnék. Hogy ki hozta szőnyegre most e kérdést — hiában találgatjuk, senki sem fog nekünk felvilágo­sítást nyújtani, — csak annyi bizonyos, hogy Romá­niában most minden ember erről beszél, s a hazán kívül is sokan foglalkoznak vele. A hivatalos közlö­nyök komolyan tárgyalják, sokan a keleten felmerült újabb eseményekkel hozzák kapcsolatba, még a bosniai dolgokat is ebből merítik. „Monitorul oficiale« Románia hivatalos lapja, a múltkor felemlíté a hadsereg öszpontosítását a szo­kásos őszi gyakorlatokra és mivel a hadsereg lét­száma tetemesen felemeltetett, úgy hogy most 26 ezer emberből kell, hogy álljon, sokan ezen öszpontosítást is Románia függetlenségének kimondásával hozzák összeköttetésbe. Egy kis nézetkülönbség. A bécsi lapok közül egy üzleti körökben nagy elterjedésnek örvendő kis napi szaklap, Werthei­mer tudósítója, hosszabb c­ikkben szól ma a bank­kérdés megoldásáról. A c­ifeknek főbb tételei a kö­vetkezők : A bankkérdés időről-időre felmerül a magyar sajtóban. Valahányszor Kerkapoly Bécsbe utazik, s ezt gyakran teszi, mert pénzre van szüksége, s azt Bécsből kapja : mindig az a hír, hogy a banktár­gyalások szőnyegre kerültek és a megoldás iránt megállapodás történt; természetes, hogy a magyarok panaszkodnak is egyre az osztrák nemzeti bank ellen, s nem is lesz vége a panasznak a­míg csak saját bankjuk nem lesz. Azon eszme uralkodik most Magyarországon, hogy a jegybank arra való, hogy mindenkinek a­kinek szüksége van, pénzt adjon (?), hogy feladata csak teljes kereskedői biztosítékra kölcsönt adni, hogy a piac­ot ép oly kevéssé áraszt­hatja el papírpénzzel, mint a­hogy azt kényszer zubbonyba nem szoríthatja, arra kevesen gondol­nak (?). A magy­­bank annyi jegyet fog csinálni a mennyire szükség van és akkor lesz annyi pénz a mennyi kell; ez az országos közvélemény Magyar­­országon. Hogy mit fognak e jegyek érni, azt nem kérdi senki (?) És ebbe áll a magyar jegybank ve­szedelmes oldala. Úgy látszik, hogy kormánykörökben felfogják e nehézséget és azért hajlandók elfogadni azon ter­vet, mely szerint az osztr. nemzeti bank jegykibo­csátásának 32 százalékát pesti fiókjára ruházná s e fiók a magyar kormány felügyelete alá helyeztetnék A határtalan jegykibocsátásnak ezzel eleje volna vé­ve s meg is maradna a bűnbak, kit okulni lehetne mindenkor, ha a magyar hitel nem állana fényesen. Mindig az osztrák nemzeti bank maradna a hibás, ha nem volna minden földmivesnek, kereskedőnek s iparosnak zsebe tele pénzzel, valahányszor arra szük­sége van. Érzik ezt azon körökben is, melyek előbb a bankszabadságért rajongtak, s egy a bankhoz közel álló orgánum borzúsági érzetében a magyar lapok kifakadásai felett azon nyilatkozatra engedte magát ragadtatni, hogy ily körülmények között jobb, ha minden erővel a valuta helyreállítása éretik el, hogy a magyarok önállóbban­kit alakíthassanak. Ezt mi is régen mondtuk, de azóta a viszonyok hatalmasan megváltoztak. Ha két év előtt e művelet könnyen kivihetőnek látszott, s az is volt, ma azt tartjuk, hogy „várha­tunk.« Nem tartozunk azok közé, kik a túlságos jegykibocsátásban Ausztria üdvét látják, de hogy a jelen pillanat az osztrák nemzeti bankot arra bír­hatja, hogy jegykibocsátását a mennyire lehet kitá­gítsa, azon egy pillanatig sincs mit kételkedni (?) Oly idő, midőn a magyar kormánynak ország­­ról-országra el kell küldeni a maga embereit, hogy a pénzhiány fedezésére pénzt kaphasson, nem arra való, hogy akár a valuta helyreállíttassék, akár ön­álló magyar bank alapítassék. Kerkapoly éppen a jelen időben győződhetett meg arról, hogy mily kevéssé képes most Magyaror­szág Bécs támogatása nélkül működni. Bár­mennyit szenvedett is Bécs,mégis csak ez volt ég marad az egész Dunabirodalom piacra (?) Változtatás a bankrend­szerben mindig egy kis forradalmat idéz elő a javak életében. Most nyugodni kell hagyni a mit lehet. Me­rénylet a köz­jó ellen azon ínséghez, mely az országot érte,még újat tenni.Ez legyen most a jelszó a nyilvános élet minden terén s leginkább a gazdasági téren. Igaz ugyan, hogy a bank kérdés a kapun kopogtat, de ha a dolgok 60 esztendeig így mehettek, mit árthat még egy kis időveszteség. Meghosszabbítása az ed­digi állapotoknak, provisorium egy kis időre, ez az egyedül lehetséges kisegítő eszköz (?) Ha a viszo­nyok megtisztultak, akkor dolgozni lehet majd az új építményen. A megrázkódtató lökések még nem szűntek meg,a gazdasági tér még romokban van. Csak ha eze­k el l­sznek takarítva, akkor kell az új építést megkezdeni. Eddig terjed Wertheimer czikke. Állításait nagy részben hibásaknak tartjuk. Mit a magyar fel­fogásról mond, azt csak elleneink fogják ránk. Ko­molyabban sehol nem gondolkoznak a pénzügyek felel mint épen hazánkban, mert egy ország sincs annyira visszás helyzetben mint Magyarország. A­mit pedig már a kormánykörök nézleté­­ről felhoz, abban meglehet igaza van, de állításai az indokok tekintetében téve­k. A magyar kormány nem azért akarja és nem azért kívánhatja a 32°/6-os dotatioval ellátott bankfiókot, mivel ezt az országra nézve üdvösebbnek látja az önálló bank felállításá­nál,­ hanem csak­is azért, mert a mostani kormány­­férfiak meglehet nem éreznek elég erőt magukban, hogy a feladat nehézségeivel szembe szálljanak. Ők meglehet még nem tájékozzák magukat az iránt, hogy miként lehet a bonyodalmakból kimenekülni; az pedig határozottan kitűnik az idézett sorokból, hogy a nevezett bécsi szaklap még igen sok lényeges kérdéssel nincsen tisztában, a­mik a bankkérdés megoldásánál irányadók lehetnek. így például W­ár azt hiszi, hogy a valuta hely­reállítása nélkül nem lehet önálló m. bankrendszert alkotni. Ellenben mi meg vagyunk arról győződve, hogy nekünk nem is szükséges az osztrák valuta helyreállítására áldozatot hozni; e nélkül is meg le­het alkotni a magyar valutát, s önálló érték mellett oly magyar bankrendszert létesíthetünk, a­minőt a rendelkezésünkre álló eszközöket tekintve a legc­él­­szerűbbnek tartunk. E tekintetben tehát nem is kö­tik meg az ország kezét a mostani ínséges viszonyok. Egyébiránt a­mit m­r a bankrendszerben történő változásról mond, az is csak fele részben alapos. A változás igen­is forradalmat idéz elő a ja­vak életében. Csakhogy e forradalomban Magyar­­országnak nincs mitől tartania. Az csak az ország anyagi függetlenségére fog vezetni és kezdettől be­­zártáig csak előnyt várhatunk attól, mert a mostani állapot reánk nézve tűrhetetlen. S itt az követ el bűnt a magy­ar nemzet jóléte ellen, ki ez állapot to­vább fentartása mellett izgat, a mint azt a bécsi la­pok teszik. KÜLFÖLD. Bazaine pere. (Versailles, oct. 27.) A mai ülés kezdete előtt azon hit terjedt el, hogy R e g a i e r, félve oktalan tetteinek következményei­től, megszökött. A hir csakugyan valósult is, mert ké­sőbb mint tény, kiderült, hogy Regnier Németország felé vette útját. Az ülés 1 óra 5 perczkor nyílik meg. Elnök felhívja P­­­r­e­­­s ezredest nyilatkozattételre, ki is a következőket adja elő: »Aug. 16—17-én éjjel egy sürgönyt kaptam Soleill toonoktól, melyben felvilágosítást kért tőlem a rendelkezés alatt álló hadszerek, főleg pedig a tölté­nyek iránt. Mert ezekből igen nagy mennyiség fo­­gyasztatott volt el. A készen tartott lószerszámot azonban Magnan parancsnok rendeletére ismét a fegyvertárba kellett visszahelyeznem és ezzel véget ért missions.“ A tárgyalás harmadik szakasza Petit Pas de la Vasselais nancyi távirdafőnök kihallgatásával kezdődik. Elnök felhívja tanút, hogy adja elő a távír­dai szolgálat egész szervezetét. Tanú: A háború alatt Metz és Páris között eltekintve Nancytól, háromszoros távirdai összeköt­tetés állott fenn. Ezen kívül minden megyei szék­hellyel érintkeztünk. A nancyi vonal 12-én délben, a brieyi pedig 18-án d. u. 4 órakor elszakittatott. A thionvillei vonal ugyan azon napon szakittatott el, de 19- én ismét helyreállíttatott, azonban egy órával később újból szétromboltatott. Ez után arra kértem Cortiniéres tónokot, hogy ily körülmények között egészen szüntesse meg a vonalat és nyisson a Mosel által egy új közlekedési vonalat, de azt felelé, hogy nem szükséges. Áttérve a részletekre, kijelenti tanú, hogy a hadtestek közötti közlekedést a műszaki parancsnokság közvetítette. Összeköttetései az ügy­nökökkel, kik sürgönyöket hoztak és vittek, aug. 20- án rögtön megszakíttatott. 14-ig a császárhoz czímzett sürgönyök nem az ő kezén mentek keresz­tül. Ő csak a tórnokok egymás között váltott sürgö­nyeit intézte el. Ama sürgönye , melyeket nem le­hetett a czimzettekhez küldeni, a vezérkarhoz uta­­sittattak. A bornyi állomás, az ottani csata napján d. u. hagyatott el, mihelyt a távirdai épület, a go­lyók körébe jutott. Ez ideig Metz és a vezérkar kö­zött szabályszerű összeköttetés állott fenn. A Noréant vagy Pont-à-Moussonból érkező sür­gönyök mellék bureau által intéztettek el, melylyel neki semmi köze sem volt. Aug. 19-én egy Flahaut nevű ügynök több sürgönyt hozott át neki, de melyek tartalmára nem emlékszik, mivel nem másoltattak le. A kormánybiztos: Értesíttetett-e 19-én a tbnagy a thionvillei vonal helyreállításáról ? Tanú- Úgy kell lenni, hogy rögtön értesí­tettem őt erről, úgy­szintén a metzi kormányzót is. Esti 8 órakor szintén tudattam a vonalnak végkép megszakításáról. — Tanú nem hiszi, hogy alattas hivatalnokai Noréantból sürgönyöket kaptak volna, mert azok egy külön osztályban fogadtattak el, mely az övével nem állott összeköttetésben. Ezután Brady erdőcsösz hallgattatik ki, a­ki ezeket adja elő . 17-én értesítem az inspectort a németek jelenlétéről, ki engem Metzbe küldött,hogy ezt tudassam a tábornagygyal. A st. privati csata által az előbbre haladásban gátoltatván, csak sok bolyongás és veszély után juthatott Metzbe és a tbnagyhoz. Ez arról kérdezé őt, hogy miként KÜLÖNFÉLÉK­ — Tiszt­újítási mozgalom. A Nádor-­­ ban (fővárosi iparos kör helyiségében) tartott kép- , viselőértekezleten a polgármesteri és alpolgármesteri­­ választás tárgyaltatott. Az egyes kerületek részéről­­ tett jelentésekből kitűnik, hogy mostanáig csak a­­ polgármesteri választás felett állapodhattak­­ meg az egyes kerületek. Buda III. ker. értekezle-­j­­én titkos szavazással egyhangúlag Kammermeyert­­ jelölték ki, az I. és II. kerület holnap tart értekezle-­­ tet; egyes hangok itt is Kammermayer mellett nyilat­­­­koznak. A Lipótvárosban szintén egyhangúlag­­ Kammermeyer mellett nyilatkoztak a bizottsági ta­­j­gok. A Terézváros VI. k. ma délután tartott értekezletén 19 tag közül 10 Kammermeyerre, 9 Ger­­­­loczira szavazott; a Terézváros mindkét része holnap­­ tart egyesült értekezletet s azon történik a végleges­­ megállapodás. A Józsefváros, mint már em­­­­lítettük, egy szavazat kivételével Kamermeyer mel­­­­lett van. A Nádorban tartott közös értekezlet ezek­­ alapján a maga részéről is egyhangúlag Kammer-­­­meyer­t ajánlja polgármesternek. Az alpolgármes-­­ teri választás kérdésénél Morlin Békést ajánlá­­ megválasztásra, mint oly férfiút, ki a népoktatás te­rén rendkívüli érdemeket szerzett magának, s ki egyébként is teljesen betöltheti ez állást. Másrészről­­ felemlítetett Gerlóczi neve is. De ellenében, bár te­hetségét nem vonták kétségbe, felhozatott, hogy ez­­ állomásra nyilt férfias jellem, törhetlen szilárdság és politikai függetlenség kívántatik s hogy Gerlócziban e sajátságok nincsenek meg oly mérvben, mint kívá­natos, mit világosan bizonyít az, hogy ámbár tehet­ségét magasztalják, titkos szavazáskor mindenütt , csekélyebb tehetség mellett is nagyon háttérbe szorul. " A budaiak részére egyik alpolgármesteri állás füg­­­­gőben hagyatott. Az értekezlet sajnálatát fejezte ki­­ a felett, hogy Petrovics budai jelölt ellen, bár szor­galmát sokan dicsérik, komoly s a viszonyokat is­merő polgárok azt hozhatják fel, hogy ő az absolut Protmann regime-nek legengedelmesebb eszköze volt. A budaiak felkérették, hogy vegyék e vádat te­kintetbe , hogy ezután határozzák el hogy kit óhajta­nak az alpolgármesteri állomásra. A két alpolgármes­teri választás felett jövő kedden este 7 órakor fog az összes kerületek képviselői részvéte mellett a Ná­dorban tartatni szokott értekezlet nyilatkozni. — Értesítés: Azon bizottság, mely ha­lottak napján az egyetem és műegyetem ifjúságának a temetőbe a nemzet halottjaihoz való kivonulását rendezi, hirdetéseiben a kivonulás napját tévedésből november 2-a, vasárnap helyett, szombatra­­ re téve. Noha e tévedés új hirdetéseken már helyreigazítta­­tott, mégis Detáni zavarok elkerülése végett a nyil­vánosság útján is figyelmezteti nevezett bizottság az egyetemi és műegyetemi ifjúságot, hogy a kivonulás halottak napját megelőző nap (vasárnap) november 2-án délutáni két órakor a nagyobb egyetemi épülettel tör­ténik. A bizottság, a Mindenszentek és halottak em­­lék­ napján netalán történhető rendetlenségek vagy balesetek kikerülése tekintetéből következő szabályok állapitottak meg a főkapitányság által a ker­epesi temetőre nézve: A gyalogmenek részére a temetőbe bemenetelre a kápolna előtti első és a har­madik, — a kimenetelre pedig a második és har­madik kapu, úgy a görög vallásuak sírboltjai mellett nyitott kijárás jelöltetik ki. — A magánhintók, bér- és társaskocsikból a kiszállás az e-ső és a beszállás a temető középső vagyis Il-ik kapuja előtt történik. Mindszentek napján déli 12 órától fogva, a halottas kocsikat kivéve, semminemű kocsi a temetőbe nem hajthat. — A hintók és bérkocsik a temető középső kapuja átéli évében , az úgynevezett marhahajtási utón állomásoznak.­­ A társaskocsik a temetői utón egy sorban állíttatnak fel s ezekre nézve az utasok felvétele, a középső temetőkapu előtt akkér törté­nik, hogy itt egyszerre csak három társaskocsi állhat meg s vehet fel utasokat. Valamennyi jármű kifelé a temetőhöz csak a kerepesi utón hajthat, a behajtás egyedül csak a kőbányai vámháznál, józsefvárosi templom mellett, a szállóutezán át stb. történik. — Étczikkek vagy italárulási állványok felállítása ma­gában a temetőben meg nem engedtetik, hanem az ilynemű árusok a temető első kapuja irányában a marhah­atási uton állomásoznak. A külső temető­­uton semmiféle árulás nem tüzetik. A kápolna ha­rang kongása esti órakor távozási jelül szol­­gáland. A temető este 9 órakor el fog záratni. — A rn. f. akadémia első osztál­­­y­a hétfőn nov. 3-án ülést tart, melynek tárgyai a következők : I. Budenz József r. t. »Teg­nap“ és »minap.« II. Pulszky Ferencz r. t. »Battista Guarini kiadatlan levele unokaöcscsé­­hez Bertuniohoz Janus Pannoniuaról.« —» A természettudományi tár­sulat hivatali és könyvtári helyiségeit nov. 1-én a régi Lloyd épület Il­ik emeletére (feltárás a Duna felől) tette át. — Ellenőrzési szemle. A budai csá­szári kir. 32. sz. tartalék parancsnokság az utóellen­­őrzési szemlét nov. 10-én reggeli 8 órakor Víziváros fő­ut a 3 nyúl kaszárnyában fogj­a megtartatni, mely­hez mindazon szabadságos, tartalékos s cs. kir. Land­wehr kötelékéhez tartozók kötelesek meg­jelenni, kik sept. 13-án közzétett hirdetmény folytán tartott elle­nőrzési szemléről bármi okból is elmaradtak. A meg nem jelenők, a fennálló szabályok értelmében szigorúan meg fognak büntettetni.­­ A fővárosban pár nap óta a hideg borongós, esős idő egész őszivé tette az idényt, a­mi más szóval azt teszi, hogy sárossa az utczákat. Hallatlan az a­mit a fővárosi talaj e tekintetben pro­dukál. Az eső azonban ma délben szűnni látszott, a felhők oszladoztak,s mintha a levegő is enyhült volna. A nap is ki-kicsillámlott. Estére azonban az idő a kitisztulás helyett egyszerre elborult és az égre tor­nyosult sötét felleg oly dörgés és villámlás-teli zá­port rögtönzött, mint akár nyár közepén. A zápor mintegy másfél óráig tartott. — III. Richard kiállításának költségéről szóló hírünkből egy sor kimaradt, így olvasandó: „nem került többe 3500 írtnál s a fé­nyes decoratio nem többe 800 frtnál.“ Nyolczszáz forint oly ár volna, mely igen is csekély azért a kiállításért, melyről azt is elhitte mindenki, hogy tiz­­annyiba került. — Toldy István „A jezsuiták Magyarországon és egyebütt.“ czimü munkájának ívtartói felkéretnek előfizetéseik mielőbbi beküldésére, miután a könyv már ki van nyomtatva s jelen hó elején az előfizetőknek meg fog küldetni. — Tabitha egylet. Ily zsidó nevű, de evangélikus nőkből álló egylet van a fővárosban, melynek czélja az evangélikus egyházközség kebe­lében levő szegények segélyezése. Létesítésére az in­dítvány Ruttkay-Kossuth Lujza asszonytól eredt az Észak-Amerikában létező Barkas-society mintájára. Az egyletnek elnöke Marsalkó Leóné, alelnöke Rutt­­kay Lujza asszony, pénz- és ruhatárnoka Székács Jó­zsefnél, jegyzője Meszlényi Ilka k. a. (Kossuth test­­vérhugának leánya), bizottsági tagjai: Meitzer Pau­lina, Habererné, Perlakyné, Zólyominé, Macherné és Kollerné. Megalakulása után az egylet azonnal mun­kához fogott. A tagok a bejelente­t szegényeket föl­keresik lakásaikban s meggyőződvén helyzetekről a körülmények szerint segítenek. Pénzt az egylet nem ad a szükölködőknek, hanem éle­mi­szereket, fát, szenet vagy ruhafélét. Az egylet egyébiránt, mint a »M. U.“ Írja, nem akar kizárólag felekezeti lenni, s ha első­sorban a saját felekezetbeli munka­­képtelen ügyefogyottakon segített, gondját kiter­jeszti más hitűekre is. A Tabitha-egylet — (Tabitha egy jótékonyságáról nevezetes asszony volt Izrael népe közt) — legközelebb felhívást fog közzé tenni pártolásra. — A bala­ton­füredi „szerete­tház“ igazgatótanácsa mai ülésében azon kérvényeket ve­vén tárgyalás alá, melyek a f. é. szept. 16-án kelt s a napilapokban közlött felhívása folytán oly gyerme­kek részéről lennek előterjesztve, kik a cholerajár­­vány következtében egészen árván, vagyon és gyá­­mol nélkül maradtak , azon meglepő felfedezést tet­te, hogy a jelentkezők száma egyátalán nincs arány­ban azok számával, kik az országban dúlt járvány következtében ama szánandó helyzetbe jutottak- Ugyanazért az igazgatótanács az ország minden ha­tósága, lelkészi és tanítói hivatalához intézett felhí­vást ama hozzáadással nyitja meg, hogy a fölvétel iránti kérelmek a már közlött utasítások szerint föl­szerelve f. é. november hó 15-ig múlhatatlanul be­­adandók lesznek. Balaton-Füreden, okt. 26. Molnár Aladár, Orczy László, az igazgatótanács elnökei. — Tragikum. Azon színésznő öngyilkos­­sági esete, melyről esti lapunkban emlékeztünk, — folytatását képezi Schumann színésznek öngyilkos­sága. Schumann alig hogy a rendőrség kezeiből sza­badult, Linczből Bécsbe utazott atyjához, és ott an­nak szabóműhelyében tegnap egycsövű pisztolylyal vetett életének véget. „Követlek szerelmem!« vol­tak utolsó szavai. — Kalandos eltűnés. E napokban egy temesvári leánynövelde egyik 14 éves növendéke társaival a reggeli misére menvén, a felügyelőnő figyelmét kikerülve, a templomból eltűnt. Senki sem tudta a leány szándékát és midőn távozását észre­vették, senki sem gyanította, hogy merre vette út­ját. A növelde igazgatósága azonnal értesítette a leány szüleit és intézkedéseket tett az iránt, hogy hollétét kipuhatolhassa. A szökevény kora és eddigi életénél fogva, a növelde falain kívül mit sem ismert, az élet sikamlós utján teljesen járatlan volt, tette kö­vetkezményeit megfontolni nem tudta. Midőn társai körét elhagyta és a templomon kívül volt, a temes­vári indóházba ment, alkalmasint, hogy elutazzék. Itt egy ismeretlen fiatal­emberrel jött össze, ki csak­­­hamar rávette őt az utazásra. Egy Temesvárhoz közel vasúti állomásig mentek. Útközben a Don Juan szerelmi vallomást tett a szökevény és szök­tetett leánynak, a­ki helyzetében nem késett viszo­nozni mentője érzelmeit. Azonban a boldog szerelem órái meg voltak számlálva. — Történetünk hősnője megbánta könnyelmű szeszélyből eredt tettét és Te­mesvárra visszajött. A várost és annak környékét nem ismerve a szőlőkbe tévedt. Egészen magára ha­gyatva lévén, nem tudta, hogy segítsen magán, hová menjen, kitől kérjen hajlékot és egy falat kenyeret. E siralmas helyzetében egy szegény pór­családhoz ment menhely­et keresni.Megtalálta, de már akkor, midőn egészen kimerülve volt , alig járha­tott. Ezalatt a leány szülei kétségbeeséssel határos módon kutattak , kerestek. Temesvárott bejár­ta az anya az összes intézeteket — de minden keresés nem vezetett a kívánt eredményhez. —• A szerencsétlen leány a kórházban elrejtve tar­tózkodott; de itt sem lehetett maradása, mert kiléte után tudakozódtak. — A leány, ki tettét keserűen megbánván, folytonosan sírt; azt álílta, hogy egy temesvári intézetből való, és ezt megtudták egy ugyanazon házban lakó tejes asszony által Temes­várott. A majdnem kétségbeesett anya rögtön fel­kereste leányát, kit egy szoknyában, betegen, szal­maágyon talált. A viszontlátás igen fájdalmas volt mindkét részről. Az anya beteg leányát rögtön el­vitte Nagyváradra, hol állandóan lakik. A szeren­csétlen leányról mondják „Temesi L.» szerint, már a második eset, hogy nevelő­intézetből megszökött.­­ A japániaknak annyira megtetszett Budapest, hogy egy nappal meghosszabbiták itt mu­tatásukat, s tegnap (csütörtökön) újra az akadémiá­ba mentek — hol ez alkalommal dr. Frankl Vilmos és Arany László akad. tagok által fogadtattak — s a könyvtári helyiségekben és különösen az Eszterházy képtárban igen hosszasan időztek. Tudósainknak is feltűnt a japán urak mohó tudásvágya s éber kíván­csisága: alig győztek válaszolni a folytonos kérde­­zősködésekre. Innét Kvassay — miután a sugárúti építkezéseket megtekintették — az izraelita nem­ hozhatta át a sürgönyt ? Visszamenőt feltartóz­tatták őt az ellenséges előőrsök , kik azt kér­dezők tőle, hogy a császár még Metzben­­van e s hogy minő a csapatos helyzete stb. Tanú úgy magát , mint kíséretében levő barátait foglalkozás nélküli munkásoknak adta ki, akik Metz­­ből kiutasittattak. Már halottaknak hitték magukat, de egyik társuk jól tudván németül, r­egmeneked­­tek a főbelövetéstől s 22 én szerencsésen megér­keztek Verdunbe, hol számot adtak küldetésükről. Jean Fissabre, szintén erdőcsöcs, az előb­binek utitársa a jelzett missióban. Vallomása csak­nem egészen ugyanaz, mint az előbbié, csak azt teszi még hozzá, hogy Metzben Scalabrino dandár­­nokkal találkoztak, ki 18-án érkezett oda s 20-án velök együtt indult útnak, de később más irányt vett. Ezután a fenebb említett Scalabrino hall­gattatik meg, a ki Bazainere nézve terhelő vallomá­sokat tesz. Előadja, hogy aug. 17-én két szandár neki egy sürgönyt hozott, oly felhívással, hogy azt a legelső franczia hadtestnél, melylyel csak találko­zik, adja át. Verdunben arról értesült, hogy Con­­flans vidékén egy franczia csapat áll. 4 órakor St. Privátba érkezett és átadta a sürgönyt Canrobert­­nek. E­­dnagy azt mondá, hogy a sürgöny titkos betűkkel van irva, lefordittatá és felkérte tanút, hogy azt vigye meg Metzbe Bazaine tanagynak. Aug. 19-én Metzbe érkezve átadta azt Ba­­zainenek, ki őt másnap reggel 5 órára hivatta magához. Miután e napon vivatott a st. privati csata, előrelátásból még d. u. 4 órakor ment a tbnagy la­kására s ott várakozott esti 9 óráig, mivel nem tud­ta, hogy hová szálljon. Ekkor azt mondák neki, hogy a tbnagy nem válaszol semmit. Másnap ismét sürgető tanú a metzi atnspectort, hogy válasz­sür­gönyt kapjon. A tbnagy még egyszer azt üzené, hogy nincs mit válaszoljon. Ekkor Bradi társaságában Verdunnek vette útját. Előadja, mint fogták el a német előőrsök, kiknek keséikből kiszabadulva to­vább folytatá útját. 22-én Verdunbe érkezett és re­ferált küldetéséről. Itt azzal bízatott meg ismét, hogy időközben Mac-Mahontól érkezett egy sürgönyt vi­gyen át Metzbe Bazainéhez. Ő útnak indult 23-án, ha­nem miután a német előőrsök többször rá lőttek útköz­ben, meg kellett győződnie, hogy át nem hatolhat az ellenséges cordonon; ennélfogva 26-án visszatért és átadta Verdunben a sürgönyt, melyet rendeltetése helyére nem juttathatott. 27-án d. u. találkozott két hírnökkel, kik elbeszélték, hogy nem voltak képesek átmenni a németek vonalán, kik őket hatszor vet­­kőztették le ingre s át meg átkutatták. G u i 11 e m i n tanú, ki Wolf intendánsnak kö­vetkező tartalmú sürgönyét vitte meg Bazainenek : »Metzbe, vagy Rheimsba szállítsam az élelmi­szere­ket?« azt vallja, hogy ennek átolvasása után Bazai­ne így nyilatkozott: »Már késő.“ Ezzel a tárgyalás véget ért.

Next