A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)

1874-05-28 / 121. szám

V// /' t 121. i//i ií, ifi. évfolyam. liliidld-luk­utai : Barátok tere, Atheriaeum-épület földszint. Flfiíizoítisi rtij: Pos­tán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es­sti kiadás együtt: 5 hónepra ......... 6 frt — ki 6 hónapra ....... 12 » » Az esti kiadás postai különküldéseért felüdlfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor e hő első napjától számittatik Vö fr-fü /, X jr­/ !r " ' '­­ - f ' • ' ? V*-* •?' / # R­eggeli kiadás. Budapest, 1874. Csütörtök, május 28 HON POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesetési iroda s Barátok­ tere, M ahenaeum-épl­let 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény * szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetelen levelek csak ismert fezektől tagad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza illlttoETÉSlük szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatali)« fBarátai tare, Athenaeum-épület) küldendők .Előfizetésű felhí­vás: „A HON“ Xll dik évi folyamára. Előfizetési árak: SGTM ' '• '• '• • Yfl Egy hóra..........................2 frt |pp1“ Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenn­tesü­ve t­iz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 kr­i­­kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON" kiadóhivatala, Budapest, május 27. Ismét nemzetiségi kérdések. A magyar nemzet századokon keresztül békésen élt együtt az ország más nyelvű la­j­kóival. Első királya felfogása nyomán egyál­­­talában nem tartotta csapásnak, hogy az or­­szágnak nemcsak egy nyelve van; nemcsak, sőt egészen új rajokat is fogadott be több íz­ben az országba, mint a szászokat Il­ik Géz­­i alatt, egy nagy tömeg románt Il-ik László idejében s a ráczok párszáz ezerét, kik a török­ nyomás elől menekültek hozzá. A következés nem mutatta ezt rész po­litikának, mert a szászokon kivül, kik, leszá­mítva a törököt, mindig az ország megtámadó ellenével szövetkeztek,­ a ráczokat, kik 1703 — 11-ben a Rákóczy-féle fölkeléssel szemben állottak, az ország minden lakója nyelvkü­lönbség nélkül mindig együtt küzdött és együtt érzett az anyanemzettel. Először 1848/9-ben történt, hogy ugyan­akkor, midőn­ a magyar nemzet az ország minden lakója számára az emberi szabadság és egyenlőség legméltóbb vívmányait szerzé meg, az alig megingatott tótokon és ruthéne­­ken kivül a többi összes más nyelvű polgárai e hazának a reactió szolgáivá szegődtek s mint a legvadabb ellenséggel állottak szem­ben a magyarral. A 49 után következett közös elnyomás úgy látszik ismét közelebb hozta a testvérné­pek szíveit az anya-honhoz és nemzethez; hallani lehetett a megbánás hangjait és a csa­lódásét, mely míg azt hitte, hogy a magyar polgári szabadság romjain az ő napjuk jön fel: egyszerre arra ébred vala, hogy a nap fel sem jön többé; e helyett a szolgaság és elnyomás sötétsége terjed el egyaránt az el­nyomók eszközei és az elnyomott áldozat felett. Szerencsés európai constellatiók nyo­mán a magyar nemzet újra visszaszerezte közjogai egy tetemes részét, és mit tett ekkor ? Fölhasználta-e előnyös helyzetét arra, hogy a 20 év előtt az ország közjogai s a nemzeti szabadság ellen felkelteken magát megbo­­szulja, vagy azokat csak háttérbe is tolja ? ■ Ellenkezőleg, oly szabadelvű nemzetiségi tör­vényt alkotott, melyhez hasonlót Európa egyetlen állama sem képes felmutatni s mely­ben szokott nagylelkűségével újra önmagát rövidité meg; sőt többet tett, bebocsátá saját parlamentjébe a horvát nyelvet, melyet az ország polgárainak igen kis töredéke beszél s az illetőkön kivül ott senki meg nem ért, a mig a határőrséget, a katonai hatalom vas­­pálczája alól kiragadva a szabad és egyen­jogú polgárok sorai közé vette fel. Évek hosszú során át úgy a törvényho­zás, mint a kormány nyilt és őszinte szívvel várta e szívélyesen testvéries »adjon Istenre« a »fogadj Istent«; jogtalan és eszélytelen kö­vetelésekre, sőt illetlen alaki áthágásokra a parlament legmelegebben érző tagjai szemet hunytak s a hazafiság méltatlankodó érzetét magukban elfojtották. Mindez azért történt, m mert a kitöréseket legtöbben a régi oktalan!­a viszálkodás utóhangjainak tartották, s azt hitte mindenki, hogy olajat nem öntvén a tűzre, ez utolsóknak vélt hullámcsapások las­­san kint lesimulnak s avarva várt békés egyet­értés elvégre helyreáll. Még ennél is több tör­tént ; a nemzet legjelesebb előharczosai azon­kívül, hogy a megtámadások visszatartó hang­jait elnémiták, ott, a­hol jogos igényeket láttak (mint közelebbről a közjegyzőség kér­désénél) maguk állottak fel a nemzetiségek méltányos igényeiknek védelmére. És mi történik mindezek után? Az er­délyi zászok egy alig pár százezernyi német népfaj,melynek, miután egy milliók és milliók­ból álló praedomináns anya­nemzet virágzó irodalommal áll háta mögött, legkevesebb oka és joga van a nemzetiségi féltékeny­ke­désre, s melyet e korig a magyar törvényho­zás mindig több joggal és kiváltsággal hal­mozott el, mint magukat az anyanemzet pol­gárait: egy, még csak tervben létező hatósági kikerekítés czélzatáért, mely legroszabb eset­ben is sem kisebbé, sem nagyobbá nem teheti őket, egész Európát jaj­ve­székelve és rágal­mazva járják be szellemi, sőt anyagi segítsé­get és fegyvert követelve saját hazájuk ellen, amely őket századokon át megvédte, elkényez­teti és felgazdagította. A románok egy másik matadora választó kerületét bejárva, kinyilatkoztatja, hogy ő mindig ellenére tört a magyar nemzetnek, mert meggyőződése, hogy a­mi a magyarnak rész, az jó a románokra nézve, és megfor­dítva. A felvidéki tót közép tanodák nagy ré­széről rég tudva van, hogy államellenes és testvérietlen irányban vezetik ifjúságukat ; most a kiküldött vizsgáló biztos is hasonlót nyilvánít, s bár szelíden fejezi ki magát, még­is megállapítja, hogy a tanodák szelleme el­lenséges érzelmeket mutat fel az ország ir­ánt. Végül a balázsfalvi román fiatalság ma­gyarellenes demonstrátióival egyszerre vesz­­szük a szerbek nemzetiségi lapjának a »Zasz­­tavának« nyilatkozatát, mely a szerb nemze­ti egyházi congressusnak már meghívójában i­s három iszonyú sötét foltot lát s ezek: hogy a congressus első feladatául a metropo­­lita választás tűzetik ki; hogy a választásnak a­z eddigi módon kell történnie, még pedig harmadszor királyi biztos jelenlétében! Tszonyú idnvnmás és erőszakoskodás, mely egy eg­yházi gA.ülisnek. .határt szab, hogy szokma szerint politikai agitatiok szín­terévé ne váljék s az állami legfensőbb fel­ügyeletet, melyet az ország minden feleke­­zeténél jogában áll gyakorolni, náluk is ér­vényesíti. Ezek ellen jajdul fel a szerbek nagy prófétája, Miretics ur. Y .WtWJTL Mindezen agitatiókkal s­zemben egysze­rűen és őszintén elmondjuk nézeteinket. Az ország kormánya szigorúan tartja és tartassa meg a törvényeket; legyen méltá­­yos azon igények és elnéző azon törekvések iránt, melyek nemzetiségi vagy felekezeti tekintetben méltányolhatók; de legyen hatá­­r­­ozottan szigorú mindazon agitatiók és moz­galmakkal szembe, melyek a magyar államot fenyegetik s a nemzetiségek közötti egyetér­­­t izgatásokkal támadják meg. Mondja ki őszintén és tetteiben is mo­­ssa meg, hogy sz. István koronája egyön­tetű államot képez, mely az állameszmétől divergens irányokat nemcsak meg nem tűr,­e azokat szigorúan meg is tudja torolni. Magyarországot sok csapás érte,­ de a legnagyobb ezek után az lenne, ha állami önérzetét nem tudná megtartani és megóvni. Meg kell értetni s ha kell éreztetni az ország minden egyes polgárával, hogy e föl­dön csak úgy van számára hely, ha hazáját­­édes anyául tekinti s annak érdekeit és jog­­­gait nemcsak meg nem támadja, de megtar­­tani és megóvni első kötelességei közé szá­mítja. A simogatás és elpalástolás politikája csak férges gyümölcsöket termett s most vagy soha van ideje, hogy a semmi oldalról sem fenyegetett Magyar­ állam önmagában egy­ségre jusson s egységének tekintélyt sze­rezzen. P. Szathmáry Károly. — A román vasúti csatlakozás­­r­a vonatkozólag az a hir, hogy újabb nehézségek merültek fel, melyek következtében a szerződés végleges megkötése egy időre még függőben marad­hat. A magyar kormány tudvalevőleg azt az enged­ményt tette, hogy az orsovai csatlakozás két évvel előbb kiépítessék mint a tömösi, s csupán azt kötötte ki, hogy ha majd az onovai csat­lakozáson kívül egy más csatlakozási pont is nye­­retnék, erre nézve is érvényesek legyenek mind­azon kedvezmények, melyeket netán az orsovai csatlakozásnak biztosítanának. Nehogy tehát az or­sovai vonal előnyben legyen a tömösi felett, azt kö­vetelte a magyar kormány, hogy úgy az orsovai mint a tömösi csatlakozási vonalra nézve egyenlő díjszabályzat és más kedvezmények legyenek ér­vényben. A magyar kormány ezen kikötése ellen­szenvre talált. Abban beavatkozást láttak a román vasúti politikába. Pedig ez a legkevesebb, mit az ismert körülmények között, midőn az osztrák ál­­­­lamvasút tartja kezében a román vasúti üzletet, a ha­­­­zai érdekek biztosítására a magyar kormánynak meg kellett tennie. — Délszláv izgatás. Ez elnevezés­­ alatt traktálta a »Reform« Klaics és Monti dalmát­­ képviselők zágrábi útját, a­kik Dalmácziának Hor­­­­vát-Szlavonországhoz csatolása tárgyában tartandó­­ értekezletekre utaztak a horvát fővárosba. A »Re­form« úgy tüntette fel a dolgot, mintha ez által Hor­­vát-Szlavonországnak szent István koronájától el­­szakítása, a resehszatbban képviselt tartományokhoz csatolása s kerülő után így a délszláv birodalom alapjának megalkotása czéloztatnék A Presse mai száma ugyanez útról tévén említést, egész megfor­dítva látja a dolgot s a dalmát képviselőknek azért tesz szemrehányást — a mert azok az őket hűsége­sen dédelgető Ausztriától elválni, s a monarchia másik feléhez csatlakozni akarnak. Melyik az igaz tényállás, nem tudjuk; annyit azonban tudunk, hogy azt nem a zágrábi konferenczián döntik el. — Azon diplomatiai lelepl­e­­z­é­s­e­k, melyet nem rég a bécsi »Presse« közzé tett s utána annak idejében mi is közöltünk, mint olva­sóink bizonyára emlékezni fognak, nagy port vertek fel a diplomatia terén és közvetve oda vezettek, hogy Arnim gróf párisi német nagy­követ elbo­csáttatott hivatalából. A nevezett lap — mint mai számában olvassuk, sok faggatásnak, gyanúsításnak és interpellationak lett kitéve leleplezései miatt. Ed­dig hallgatott, de ma már szükségesnek látja a kö­vetkező nyilatkozattal lépni a nyilvánosság elé : »A nemesi osztályhoz tartozó több személy jelent meg szerkesztőségünkben és egy berlini magas személyiség megbízásából arra kértek minket, hogy florenczi papírjaink forrását, keltét és szerzőjét neveznék meg. Sőt annyira men­tek, hogy kérdő­ívet terjesztettek elénkbe, a legszi­gorúbb titoktartást ígérték, miután csak »egy ártat­lanul vádolt egyéniség igazolásáról van szó,« végül e titoktartásért nekünk »cautiot« ajánlottak, melynek összege, mel­lékesen megjegyezve, meglehetősen ma­gas volt s egy kis családi birtokot képvisel. A »Presse« szerkesztőségének természetesen nem volt más válasza, mint az, hogy barátai és mun­katársaival szemben becsületességére és lejalitására nézve nincs semmiféle ár.« Ezen esetet oly czélból teszi közzé a »Presse«, többé nála ily ügyben ne al­kalmatlankodjanak, és hogy »az illetékes berlini kö­röknek legyen alkalmuk kijelenteni, ha vájjon az említett nemes urak csakugyan megbízásból akar­ták-e kisértetbe vinni egy független lap becsületes­ségét.« A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Regény. Irta Auerbach Berthold. Második kötet. — Harmadik könyv. (34. Folytatás.) HETEDIK FEJEZET. Az inas, kit Lajos magával hozott, lépett be és kérdé, vájjon a tiszteletes asszonynyal elmehet-e a templomba ? »Csak eredj« viszonzá Lajos, és némán kö­szöntve merev katonai fordulattal elhagyá az inas a szobát. Richárd kérdé, hová való ez ember; kiejtése éjszaki németet árul el. Lajos válaszolá: »Igen, mintaképe az éjszak­német fegyelemnek és megbízhatóságnak.« Mikor megismertem, közel állt az elveszéshez, noha minden munkára kész volt. Szolgálatomba fo­gadtam, és a­mit rá bíztam, a természettörvényhez hasonló biztonsággal hajtá végre. Egy este magammal vivem és a városháza előtt, hol többekkel beszélnem kellett, mondom neki: Wil­lem, itt várj be! Bemegyek, az értekezés hosszúra nyúlik, meg­feledkezem Willemről és egy másik kapun kimegyek. Másnap reggel ismét a városházára megyek, ott áll Willem. »Mit csinálsz te itt?« kérdem. »Itt várok« mondá. Egész éjjel várt és még az­nap is várt volna, ha véletlenül nem megyek arra. Ettől fogva a szolgának mindig »Itt várok« volt a neve. Jóleső együttlét volt ez, egyike azon óráknak, hol az ember nem kell föl szívesen helyéből, mert nem akar semmin változtatni, még az együtt­lét külső formáján sem. De nem soká tartott ez ál­lapot. A lakatos neje eljött gyermekeivel, egy csupor szép mézet és gyöngyvirágból s ibolyából kötött friss bokrétát hoztak. Lajos intette a gyermekeket — két leány s egy fiú volt — hogy semmiesetre se tartsák magukat amerikaiaknak, mert ha Németországban valaki úgy dolgozik mint Amerikában, és annyira viheti itt dolgát. Az asszony azt mondá, hogy a közelebbi na­pokban valami szava lesz Lajossal, mert gyerme­kei gyámjának tekinti. Lajos megígérő, hogy nem sokára fölkeresi. Az elmenő új jövevényeknek adá a kilincset kezébe. Funk jött, nagy bölcsen előre engedte menni pompalovát, a Svájczi Zsírt, ki tájviseletét, a vörös mellényt ezüst pitykéivel, szélesen kitárta. Ez bika­nyakával, a jó táplálástól fénylő arczával s vastag szempilláival, melyből megvetően tekintő kis szemek ríttak ki, fontoskodva lépett be. Őt követte a város­ka ügyvéde, ki csinos megjelenés volt, és tényleg ne­mesen érző ember is, de kinek az a rögzött eszméje, hogy a világot a káplárizmustól meg kell menteni. E kettő mögött, kikkel Funk megjelenhetett, ő maga jött. Négy év óta nem volt szobámban. A Svájczi Zsir vitte a szót és néhány derekas szóval üdvözölte Lajost. Mindenekelőtt is kerülte gőgös modorát, mely­­lyel mindenkivel mint »kicsika emberkével« bánt. Lajosnak tiszteletet parancsoló tekintete nem en­gedte azt. Erre az ügyvéd kissé hosszabb ékes beszédet tartott; nekem Richárdot csöndre kelle intenem, mert ez súgta nekem: »És ez kora reggel történik! Üres palaczkok hallgatósága nélkül!« Funk csak némán nyújta kezét és jelentősen biczczentett fejével, mintha mondani akarná: tudod már, mit érzek. Martella bort és poharakat hozott, és nekem fájt, mint nézi őt Funk, ki pedig évek előtt a vá­lasztók gyülekezetében őt oly gáládul lerántotta. Én Lajosnak nem szóltam a Funkkal történt viszályomról. Funk kérdést tett kivándorolt forradalmi tár­sak egyikéről, másikáról. Lajos oly kiről nem tudott felvilágosítást adni, egyesekről jót, másokról szomo­rút jelentett. Lajos a kivándorlás ellen élénken szólt. Funknak e fordulat nem tetszett, de Lajosban elég erő volt, hogy a beszédet saját akarata szerint vezesse, és inkább az ügyvéd felé fordulva Németor­szágnak, különösen a délnek, Amerikához való szo­ros és a családi tűzhelyig ható viszonyairól szólt. A kivándorlók első nemzedéke minden szükség s nyomor, és a nyelvnek ismeretlensége mellett is a benne rejlő akaraterőnél fogva nagyobb számban gazdagodik föl, és vív magának ki tiszteletet és be­csülést, mint gyermekeik, a másik nemzedék, mely Amerikában születik. Statistikailag be van bizonyítva, hogy az első nemzedék, minden nyomora és csábíttatása mellett, sokkal kevesebb lakót juttat a fegyházba, mint a második nemzedék, ellenben a bevándorlók jó nagy százaléka a tébolydába kerül. Funk haragosan nézett és egy hajtásra kiürí­tette poharát. Nevetett ugyan, de nem jól érezte ma­gát, mikor a Svajczi Zsir mondá: »No ládd. Mindig is mondom níked: Kicsika emberkik kivándorolhatnak. A ki igazándi ember« és ekkor hasát simogatta, »tudja az, hol van ott­­hona.« »Azt hiszem, hogy te is az elámítottak egyike vagy« egészítő ki Lajos. »Te nem tudhatod, vagy legalább is nem biztosan, hogy Amerikában az új vasutak vállalkozói a vasút által átszelt terület be­telepítése által a vasúti részvények rész árfolyamát akarják emelni, és hogy sokan meg vannak veszte­getve, kik ezt nem is tudják. Funk azt a tervét adta elő, hogy egy Lajos által meghatározott vasárnapon az egész vidék gyűl­jön össze az ő ünnepélyes üdvözlésére. A jelen pilla­natban kétszeresen örvendenek neki, mert segíteni fogja őket a porosz kór elűzésében. »Te még mindig szereted a nagyhangú szava­kat« viszonzó Lajos és hozzá­téve : »mily különös, hogy a bécsi kongressus óta minden hazafi oly férfi után sóvárog, ki erős kézzel s­eszélyességgel kérlel­­hetlenül egymás mellé sorakoztassa Németorszá­got, és miután az megvan, kövekkel hajigálják őt. »És tudod-e tanár, mi tetszik nekem leginkább Bismarkban?« mondá kapésan. »Hogy tudjam azt!« »E férfinak az a ritka szerencséje van, hogy neve hangszerintesen minden nyelvben egyformán ejtetik ki.« «Mi azt hittük, hogy a régi zsarnok-ellenség­­­­hez és republikánushoz jövünk« kiáltá­sunk. »Az vagyok még mindig« viszonzó Lajos. »Az a kérdés : köztársaság vagy monarchia kell-e, és olyan, mintha kérdeni akarnók : mi jobb ? a bus­ e vagy a tészta ? Attól függ, hogyan van elkészítve az étel, s hogyan emészt a gyomor. De ne vitázzunk most! Remélem, hogy még beszélünk erről nyu­godtan.« »Mikorra határozod tehát a napot?« kérdé­sünk. Lajos kijelenté, hogy semmi ilyes hódolatot nem óhajt; csöndesen és egyenkint kíván az embe­rekkel s viszonyokkal megismerkedni. A templomba harangoztak s Funk kérdé : Csak talán elmégy a templomba is ? Talán vallásos is lettél ?« »Nem kérek a te káté-tanitásodból« viszonzá Lajos. »A bizony, megfeledkeztem« szólt­­unk, »ez­redes urnak« kell téged ugy­e czimeznünk?« »Nem szükséges, bár az vagyok. A sorból ki­­hiva neveztek ki annak, és életem legnagyobb büsz­kesége, hogy a háborúban a rabszolgaság kiirtására megtettem kötelességemet.« »Nem tudom, okosság vagy társa vagy elle­nünk irányzott gőg volt-e, hogy a Svájczi-Zsir külö­nös kedvet talált a hánytorgatásban. »Igen bizony, ezredes úr!« mondá ő, »mi egy új amerikai háborút nagyon is jó néven vennénk.« »Hogy érti ezt ?« »Nekünk hasznunk volt belőle.« »Nem értem.« A Svájczi-Zsir egy nagyot hörpentve mondá : »Atyja itt a gyanta-gyűjtésnek ellensége. De a kis gazdának a fenyők, melyeket gyantázás miatt meg­­hasit, nagyon jó fejősek, és egy jó darab erdőt én is fejtem, mert a­mig a háború tartott, nem jött szu­rok Amerikából, és ekkor­a ment.« Richárd nem mulasztá mily csodálatosan függ össze látogatás, mely gyűlöletesnek látságosan végződött. . Funk társaival elment, és mikor Richárd tá­­voztukkal annak ürességét akarta gúnyolni, vála­szolá Lajos : »Tévedsz benne az rejlik benne, a mit mi mienknek az ára fel­es itt ismét kifejteni, minden a világon. A látszott, már most ha­ Amerikában »steam«-nek nevezünk, élénk kezdemé­nyező.« Menyem Jankával a templomba ment és Itt­várok mögöttük haladt. Az éji őr jött, és Lajos őt megajándékozta. Azután kért Lajos, hogy menjek vele az antik­szobába és ozt mondá : »Atyám! részedre semmit sem hoztam, de tudom, legnagyobb örömet a jótékony­ság gyakorlása okoz neked, s igy tehát engedd meg, hogy ez összeget letehessem kezeidbe, hogy azt tet­szésed szerint felhasználjad. Jól esik nekem, h­a ál­talad intézhetem. Minthogy anyám már nem él, té­ged kérlek föl. Nem tudom, vájjon ott a templomba áhitato­­sabb volt-e valamely szív, mint kettőnké itt. Az életben azonban semmi sem maradhat tisz­ta és zavartalan. Mikor délben épen az asztalhoz készültünk ülni, egy Wacker nevű elhanyagolt ember jött hoz­zánk a szomszédos völgyből. Lajosnak tanulótársa volt a műegyetemen, honnan korán kilépett, átvett egy sörfőződét, neki adta magát az ivásnak, elárve­­relték mindenét, és most korcsmáról korcsmára járt, hol naphosszat dadogó nyelvvel szitkozódott, aztán egy ideig aludt, meg ismét szitkozódott. Most is, hogy délben belépett, részeg volt. »Testvér!« kiáltá ő, »adj nekem egy darabot kaliforniai aranykincsedből! Vagy ha ez sok neked, egy évre ingyen ivást csinálj nekem ki a »Bárány«­­ban. Itt a kezem rá, ha egyszer ismét rákezdjük a verekedést — itt a kezem — ott leszek. Adj nekem felpénzt — garatra való pénzt!« Kezét Lajos felé nyujtá, de ez a magáét meg­tagadd. Láttam, hogy fölgerjedt. Tekintete elsurrant Farkas és neje fölött; Farkas csodálkozva bámult, hogy ily rongyos ember atyját »te«-nek szólítja. Wacker adományt kért, de Lajos ezt is megtagadá­s mondá : »Keress magadnak foglalkozást, akkor segítek rajtad, különben nem.« Wacker erre a legundokabb szavakban tért ki. Lajos minden szó nélkül mellén fogta, és ki­vezette. Még az utczáról is hallottuk szidalmait, aztán lement a hegynek. Lajos lénye aczélos volt, kemény és hideg, ijj A fővárosi kereskedelem emelése. (M.) Kereskedelmünk hanyatlásának locális okairól s az okok elhárításáról tegnap szólot­tam. Ismétlem itt, hogy legtöbbet teh­tünk e té­ren az állad, ha arról gondoskodunk, hogy a kereskedelmi érdekek képviseletére hivatott szak­­testületekben hazafias érzelmű, józan magyar gondol­­kozású egyének választatnak az ügyek élére. Miu­tán az ipar és kereskedelmi kamarai ú­j válasz­tás most van napirenden, e kívánságot nem ajánl­hatjuk eléggé az érdekeltek figyelmébe. Sok jót tehetne továbbá a helyi bajok orvos­lására maga a főváros hatósága mint ilyen. Az en­nek kebeléből kiküldött enquet feladata, hogy kivitelre alkalmas javaslatokat készítsen a hanyat­lás okainak megszüntetéséről és a kereskedelem emelésére. Hogy a bizottság e feladatának megfelel­hessen, úgyszólván permanenssé kell válnia. Ily rendszeres működésre megkívántatnék, hogy a bi­zottság a kellő segéd­eszközökkel rendelkezzék, hogy a teendők sorrendjét s az ügykezelési szabá­lyokat állapítsa meg s hogy prospectusát mielőbb tegye közzé, és hívja fel mindazokat, kik egy más kérdésben indokolt javaslatokat akarnak tenni, hogy azokat tárgyalás végett mielőbb tegyék át a bizott­sághoz. Minthogy a főváros gazdasági és pénzügyi bi­zottsága adminisztratív természetű ügyekkel annyi­ra el van foglalva, hogy ezek elintézése végett is igen sűrűn kénytelen ülésezni, e bizottságtól nem is lehet várni azt, hogy nagyobb szabású vagy­is keres­kedelmi reformkérdésekre terjeszsze ki figyelmét. Ez utóbbiakat tehát egytől egyig az enquéte elé tartozóknak tekinthetjük s azt hiszszük, az maga sem fog idegenkedni attól , hogy e reformkérdéseket felölelje. S ha már most felteszszük azt, hogy van a fő­városban egy oly közeg, mely a közgazdasági refor­mok előmunkálatait elkészíteni s a kivitelt szorgal­mazni fogja, a tisztán locális vagy­is a fővárosi do­­mestica által orvosolható ügyekkel, melyek a keres­kedelem hanyatlását okozzák, vagy más­felől az emel­kedést elősegíthetik, nem is kell hogy tüzetesebben foglalkozzanak. Általánosságban csak azt jegyezzük meg, hogy a főváros ne tegyen semmi néven neve­zendő luxus kiadást, mert deficittel gazdálkodik , el­lenben használja fel az időt, hogy minden oly inves­­titiot megtehessen, mely directe vagy indirecte köz­hasznú voltánál fogva a befektetett pénzt a kama­tokkal együtt busásan megtéríti. Első­sorban az anyagi existentia, a fővárosi közbiztonság, közrendészet és közegészség­­ügyi téren teljesítendő reformok és azoknak intéz­ményei tartoznak ide; azután következnek a k­ö­z­­lekedés és forgalom javítását, tökéletes­­­ítését c­élzó intézkedések. Mindezeknél az legyen a főtekintet, hogy Budapesten jól és olcsón lehessen élni, mert drága és rosz megélhetési viszonyok kö­zött a kereskedelem nem virágozhatik fel. Hol a já­rás-kelés s az áruk szállítása és raktározása más vá­rosokhoz képest hátrányban van, onnan a keres­kedelem oda vonul, hol mindezen tekintetekben job­ban és olcsóbban meglehet. Az élet javítását és olcsóbbá tételét c­élzó in­tézkedéseket a főváros maga megteheti. Sokat tehet a lakásviszonyok javítására, építtethet vásári csar­nokokat, melyek által a főváros élelmezési viszonyai rendezve legyenek, készíttethet jobb csatorna­rend­szert és a többi. De már a közlekedés és forgalmi intézmények létesítésénél Budapestnek, mint tör­vényható ágnak anyagi eszközei talán nem lesznek elegendők. Ez intézmények különben is nem csak a fővárosnak, hanem az egész országnak válnak hasz­nára. Ha a főváros emporiuma az ország kereske­delmének, akkor úgy­szólván minden vidéknek fe­lesleges terményei ide öszpontosíttatnak, hogy annál könnyebben feltalálhassák azon piac­ot, hol a terme­lőre nézve legelőnyösebben értékesíthetők. Az ily raktárak s az azokhoz vezető közlekedési intézetek tehát előnyére szolgálnak azon vidéki gazdának is, kinek búzája, bora, gyapja, vagy azon vidéki gyár­telepnek, melynek czukor, szesz és a többi készít­ményei eme közraktárakban elhelyeztetnek s aztán illő áron eladatnak. Az ily közlekedési és forgalmi intézmények a dolog természete szerint az állam által is létesíthe­tők. Alig mondhatja valaki, hogy ily intézeteknek állami költségen létesítése a fő­város dédelgetése. Hogy ez ideig nincsenek a fővá­rosban dockok, entrepol­s és a többi, e mulasztás súlyosabban hárul a kormányra mint a főváros képvi­selő testületére. Íme tehát látjuk azt, hogy a fővárosi kereskedelem hanyatlásának lehet és van is több oly oka, mely a kormányra, az államra ve­zethető vissza. Valamint a locális bajoknak és hiá­nyoknak, úgy az államra tartozóknak is egész régió­ját lehetne felsorolnunk. De generalizálnunk kell azokat, hogy annál könnyebben felismerhessük a bajt és az elhárítására szolgáló eszközöket. A forga­lom intézményei a személy-, áru-, és értékforgalmat illetik. A­mennyiben a személyszállítás a fővárosban lakó közönség hasznára szolgál, ez lokális természe­tű, s az nem­ tartozik az államra. A főváros gondos­­kodhatik arról, hogy az ily járművek az igények­nek minden tekintetben megfelelhessenek. Mint ma­gánvállalat elég jövedelmező az ily személyszállítás s a városnak nem kell egyebet tenni, mint a szabad versenynek tért nyitni, s azt okszerű intézkedések által akként szabályozni, hogy ily forgalmi eszközök tulajdonosai ne zsarolhassák a közönséget s hogy másrészről járművekben sehol ne legyen hiány. De a mennyiben a személyszállítás a vidékkel

Next