A Hon, 1874. október (12. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-25 / 245. szám

245. szám. 111. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Vasárnap, October 25. Kia­d­ó-h­i­v­atal: Barátok­ tere, Athenaeum-épí­let földszint. Előfizetési­­Uj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12»­—» Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda :­­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK Szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Svl­fizetési felhivás 4 fl O M“­XIT-dik évi folyamára. Előfizetési árak: . .• • « Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bért nem tesitve tiz írtig csak 6, 10 írton felül pedig 10 krhi kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim al&t­ Pest. Ferencziek­ tere Atheneeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala iMM»i»inaiiin ivr~TunrTiTivit~rrni~T' i~r n Budapest, October 24 Ghyczy adó javaslatainak jellem­‘ 11 ■t'Kiamri wtskje­zeséhez. Ghyczy háromféle adó törvényjava­slatot tett közzé. Először az egyenes adókat módosító, illetőleg újonnan osztályozó, másodszor az adó kezelését egészen uj alapon szabályozó , har­madszor régi vagy új alapra új terhet rovó ja­vaslatokat.Az utóbbi osztályba sorolható bor­­fogyasztási, forgalmi és vadászati adót most még csak általánosságban sem akarjuk tár­gyalni : az egyenes adók kezeléséről szóló nagy fontosságú javaslatnak ,s külön szándé­kozunk néhány czikket szentelni, mert ez a­­ javaslat legfontosabb és leglényegesebb válto­­­­zásokat fogja előidézni,adórendszerünkben —­­most az egyenes adókon Ghyczy által java­solt módosítások alapeszméjének jós kapcsolatának jellemzésére akarunk szorít­kozni. A­zög Ghyczy javaslatait általában jel­lemzi , az a törvény szövegének a rendeletek­nek fenntartott tér rovására való bővítése. Ez dicséretére válik. Mert az alkotmányos pol­gár teherviselésének minden részletét, a pénz­ügyi közegek egész hatáskörét törvény kell, hogy megszabja, hogy az önkényes ma­gyarázatok minden ürügye a polgár ép úgy, mint a hatóságok részéről ki legyen zárva. Jellemezzük most részletesebben az egyenes adókra vonatkozó javaslatokat. A­mi az adók anyagát, illetőleg alapját illeti, azon Ghyczy semmi e­l­­v­i reformot nem tett, csak a kitudás pon­tosságát növelő, a beosztás rendjét változtatá meg és néhány pontban a jövedelem termé­szetének meghatározását tette szabatosabbá. Ha tehát azt a kérdést vetjük fel, a­mi rend­szer tekintetében minden adóre­formnál lényeges kérdés, hogy t. i. az új javaslatok a tiszta jövedelmi vagy hozadé­ki adók rendszerét fejlesztik-e? Kénytelenek leszünk megváltani, hogy ezek elvi szem­pontból semmi javítást nem mutatnak fel, mert a tiszta és nyers jövedelmi ala­pokat a régi törvényekből változatlan­u­l ve­szik át, olvasztják össze, illetőleg választják külön és e tekintetben csak két másodrangú javítást eszközölnek: egyiket a rendszeresebb beosztás, m másikat a jövedelem tisztább fo­galmának meghatározása által. Mit csinált Ghyczy ? Föld és házadónkat változatlanul hagyta, azzal a kivétellel, hogy az utóbbiban a házosztály adót tetemesen nö­velte. A jövedelmi adót feldarabolta, kivette­­belőle és önálló adóvá tette alapjának és százalékának módosítása n­é­­­k­ü­l: 1. a kamat és járadékadót, 2. a közkereseti társulatok adóját, 3. a bányaadót. Csak ez utóbbi adónál módosul a százalék egy kissé. Tehát kiszabítá mindazon adó­kat, melyek a mostani törvényben t­i­s­z­­t­a jövedelmi alapra vannak fektetve. És midőn igy tett, ha már a többi adónemet meg akarta hagyni, nem csak rész osztály, — illetőleg nyers bevételi — adó termé­szetében, de még a fejadón sem változtatott — jól cselekedett. Mert fentebb említett három javaslatában oly tiszta jövedelmi adót proponál, melyek egyes hiányaik daczára (miket lesz olkalmunk kimutatni) sokkal jobbak a mos­t­ani törvénynél; mert a jövedelemkiszámítás t­ekintetében pontosság és szabatosság által felülmúlják a mostani törvényt — főleg ha a­ tiszta jövedelmi adózás szempontjából ítél­jük meg, és az adóterhet átlag nem nö­velik, sőt adóminimum, illetőleg a mostaninál több teher levonásának megengedése által,­­ könnyítik. Ha­ pl. a bányaadónál egyes ipar­ágakra történik is némi tehernevelés, ez más szempont alá tartozik. “De annál kevésbé reformálja Ghyczy a mostani »jövedelmit adó megmaradt részét és a »személyest kereseti adót.E két törvényt ösz­­szeolvasztja „kereseti adó“ czimén, meghagy­ja alapját, növeli (le­ginkább a személyes kere­seti adó régi első osztályánál) terhét, ha szer­vesebben és rendszeresebben osztályozza ,ba­­ár ez ellen is lesz kifogásunk, még azon ala­­pon is, melyen Ghyczy áll. Mi ez alap ? A nyers bevétel és fej szerinti adózás egy oly összefoglalt terve, melyben e két heterogén alap egészen önállóan,változatlanul marad meg egy­más mellett és így tulajdonképen a „ke­reset“ és „fej“adó csak n­év­­­e­n van ösz­­szefoglalva, de positive régi alapjában, sőt alakjában is megmaradt. És mégis azt mond­juk, hogy ez összefüggetlen törvény : épen rendszer és szerves kapcsolat tekintetében j­el­ez haladást a mostani állapothoz ké­pest; mert a mostani jövedelmi adóba leg­kevésbé sem tartozott az az osztály, illetőleg kereset adó, mely most abból elvonatik és sok­kal inkább rokon a személyes kereseti adóval; mert ezzel együtt a személyi keresete köré­ben adóztatja meg és csak ott válik el ettől, hol az utóbbi már a keresetre sincs tekintet­tel, vagy legalább nem a h­á­z arányosítja az adót, hanem egyszerűen (némi nagyszö­­késű, aránytalan osztályozással) a családfőre­­ és család­tagjaira, csak azért, mert fé­l­n­e­k, rójja ki a terhet. Természetes, hogy a­mennyiben Ghyczy javaslatai haladást jeleznek — a rendszer te­kintetében , még nem mondhatók annak a teherviselés reformja szempontjá­ból. És ez az utolsó szempont, melyből még ma vizsgálni akarjuk az egyenes adókra vo­natkozó javaslatokat. A tulajdonképeni adóreform : a tehervi­selés felosztásának arányosításában áll. Az­az: minél jobban biztosítja, a régi állapothoz mérten valamely javaslat a teherviselés ará­nyosságát : először a tiszta jövedelemhez, sőt hogy még magasabb szempontra emelkedjem — az adóképességhez és má­sdszor az adó­százalékhoz mérten, annál nagyobb reform­­nak tekinthető az. Az adóalapok és adószáza­lékok arányosítása, és ezeknek a jöve­delmi forgalomhoz mért idomulási képessége, mértéke az adóreform nagysze­rűségének, jóságának, igazságosságának sőt­­még azt is hozzá­tehetjük, hogy)­ezé­v­sze­rűségének. Mert, hogy csak az utóbbi állítást illustráljam , minél hivebben felel meg az adóalap a jövedelemnek és ennek az adószázalék, annál önkénytesebben, pon­tosabban, biztosabban folyhat be az államjöve­delem ; sőt ez, minthogy a tőke­fejlődést sem rontja, azzal arányosan is jobban szaporod­­hatik. Ha már e magas szempontokból vizsgál­juk Ghyczy javaslatait , akkor eltörpül­nek azok, akkor tűnik ki, hogy nem adó­reformokkal, hanem pénzügyi rend­szabályokkal van dolgunk, melyek czélja az állambevételek növelése és nem az adóztatás igazságosabbá tétele. Igen, mert az adóalap és a százalék közti arány sehol sem változik ; az adóalap és jöve­delem közti kapcsolat sehol sincs javítva; a jövedelem és adószázalék közti viszony ará­nyosságának biztosítására semmi sincs téve. Mind e magas szempontokból ítél­ve, úgy találjuk, hogy, marad minden a régi állapotban. Lesz jobb osztályozás, más tör­vény, más definitív, jobb rendezés, szabato­­sabb meghatározás és lesznek e­z­e­­­r­t v­e­­zetőbb intézkedések; tehát ez után tehernevelés, sőt igen kis mérvben igaz­­­ságosabb felosztás is — de adóreform nem lesz. Szolgáljon ez általános jellemzésül, ez­után elhagyjuk e magas szempontok és érde­kek követelését, lesz ü­­­lünk Ghyczy egyes javaslatainak alapjára, és ezen állva bíráljuk azokat, higgadtan, igazságosan. H. S. A baloldali kör vasárnap f. hó 25-én d. e. 11 órakor értekezletet tart. —G­hyczy emlékirata. A »N.Freie Presse” legújabb száma a következő budapesti sür­gönyt közli: Ghyczynek Londonba küldött memoran­duma, mely a »Times«-ben Magyarország pénzügyi helyzetéről megjelent czikkeket czáfolja, ami ered­ményre jut, hogy Magyarország beruházásai 1857.­­óta többet tesznek ki, mint az ország által tett adós­ságok s hogy az 1875-iki budget, a legszigorúbb szá­mítások szerint, csak tizenöt millió deficitet mutat fel. a­mI — Az országgyűlés teendőit Magyar Politika* a következőkben ismerteti : A tegnapi miniszteri tanácsban végleg megál­­­lapíttatott a kormány cselekvési programmja, mely után be kell vallanunk, hogy oly készülten, mint a Bittó-Ghyczy minisztérium, még egy előde sem lé­pett az országgyűlés elé. Igaz, hogy a munka oroszlánrésze a pénzügy­­miniszternek jutott ki, és hogy kötelességét e nehéz időkben, melyeknek súlya épen a pénzügyre neheze­dik, becsületesen teljesíti, mutatja az általa kidol­gozott törvényjavaslatok sorozata. Ezeket még há­rom fogja követni, egyike a dohányjövedékre vonat­kozik, másika a luxus­adóra. Ez utóbbitól nem nagy jövedelem várható; az előbbi iránt pedig némely pontra nézve a lajtántúli minisztériummal még foly­nak a tárgyalások. A kormány legfőbb gondja ezeknek keresztül­­vitelére, s az államháztartás megállapítására van irányulva. Eljárási módozatára nézve azt halljuk, hogy az országgyűlésen, annak megalakulása után, két pénzügyi bizottság választását fogja javaslatba hozni. Az egyik a csütörtökön előterjesztendő bud­­gettel, s a hat évi nem revidiált­ zárszámadásokkal foglalkozand; a másik pénzügyi bizottság pedig az adótörvényjavaslatokat fogja tárgyalni. A mint a ház megalakult s a választások meg­történtek, és a pénzügyminiszter egy terjedelmes ex­­pozéban előadta az állampénzügyekről jelentését s budgetjét; — a nyilvános ülések — nem fognak el­­napoltatni, hanem azonnal a múlt ülésszakról fönn­maradt s a felsőház által többé-kevésbé lényegesen módosított törvényjavaslatokat, (választási, s incomp. törvény, közjegyzők s ügyvédrendtartás sat.) fogja tárgyalni. Ennek eredményétől s a körülményektől fog függni, várjon azután a bizottságok munkálkodá­sának gyorsítása érdekében nem fognak-e a nyilvá­nos ülések felfüggesztetni, míg a bizottságok munká­jukat befejezték. Az igazságügyminiszter is mindjárt kezdetben benyújtandja a polgári perrendtartás módosítását­­czélzó törvényjavaslatát, mely egyrészt az úgyneve­zett bagatellügyek s mezei rendőrség áttételét tar­talmazza a megyékhez ; másrészt a törvényszékek számát reducálja ; a­mint is az ez által nyerendő m­egtakaritás már az 1875-ki költségvetésben számí­tásba is vétetett. Az igazságügyér is külön bizottsá­got fog e czélra kiküldetni kérni. Háttérbe vannak még a közigazgatási reform­­javaslatok, melyek nagyban készek, csak egyes rész­leteikben nincsenek még megállapítva. Ez körülbelül, mint hivatalos körökből halljuk a kormány eljárási terve.­­ Azon tizenkét javaslat közül, melyek a kép­­viselőházhoz be fognak nyúttatni, 9, mint az »Ung. Lt.« még Kerkapoly idejében dolgoztak ki. Kettőn ezek közül Ghyczy lényeges változásokat tett, és pe­dig az iparacén, s az adók kezelésén. Újonnan dol­goztattak ki a vadászati adó, házadó s a szállítási díj megadóztatása. ■/ Lapunk mai számához fén­y melléklet van csatolja,­ ­ A „HON“ TÁRCZÁJA. EHÍWIM, TIE®, ÖVÉ. R­egény öt k­ötetben. Irta Jókai Mór. II. KÖTET. „Férfi sorsa a nő.“ (20. Folytatás.) Egyszer oda állt maga egy utszoros nyitásá­hoz, s a mint egyenkint jöttek a podgyászos szeke­rek, — természetesen a parancs daczára tömve fel­­kérezkedőkkel, — az asszonynépet szép udvariasan leszállittatá róluk, a férfiakat pedig minden udva­riasság nélkül megcsapatta. Itt veretett jó huszonöt botot arra a huszárra is a szekéren­­ülésért, a ki az­után három nappal későbben a hodricsi ütközetben hol a vezér alól kilőtték a lovat, őt vitézül megmen­tette.­­»M­iért nem egy hüvelykkel alább?« mondá a vezér, midőn csákóját a golyó átlyukasztá. »Üljönön lovamra, tábor­nok;« szólt hozzá a huszár, kit nem rég megvere­tett. »Nem úgy szólt a vezér, te maradj lo­vadon, nekem nyújtsd kezedet, aztán vágtass.« S azzal futott a lóval versenyt, utolsó a csatatérről.) Ennek a példaadásnak sikere lett. A­ki nem akart felőle meggyőződni, hogy da­czára az országgyűlés emberbaráti határozatának, a botbüntetés még mindig nincsen eltörülve a hadse­regnél, leszállt magától, s ha nem szállt, letették, mert a kocsissal is közös volt a meglakolás. Áldorfai százados az előre küldött utászcsa­pat trombitaszava mellett csendesen ügetett csapatja mellett, hol előrehaladva, hol hátramaradva, s biz­tatva az elcsigázott hadfiakat, kiknek lábaikról már szakadozott a csizma, s kiket a honvédköpeny roszul védett a csikorgó hideg ellen. Többször pihenőt tar­tott velük, s borszeszt osztott ki közöttük. Mikor utolérte a korodája szekereit, csendes lépésben ha­ladt, hogy Serenával pár szót váltson. — Miről be­széltek ? A sebesültek állapotáról. Azoknak a száma folyvást szaporodott. Minden szekér tele volt már velük. Serena maga rendesen a kocsis­ülésben fog­lalt helyet, s mikor hegynek fölfelé ment az út, le­vált, gyalog ment, azt mondta, azért, hogy felmele­­­gedjék; pedig inkább a lovakat kímélte, a mik nek s hezen húztak. Ilyenkor aztán Incze mellette lovagolt. A­mint egy helyütt az út a dombtetőre felka­­­­nyarodik: a fák alatt egy ajtótlan szénégető-kunyhó­­ előtt egy férfi és egy nő alak látszik az érkező csa­patra várni. A sűrűn eső hó­fehér gyapjúréteget bo­rított mind a kettőre, mely schawlt és gubát isve­­hetlen színűvé tesz; a csuklya a férfinak csak baju­szát szakállát engedi láttatni, a nőnek még fátyol is van az arcza elé húzva. A­mint a kóroda szekerei a dombra feljut­nak, mellettük Serena gyalog, és Incze lóháton, a két várakozó alak sietve hagyja el az útfélé kuny­hót, s feléjük igyekezik a havas boróka bozóton ke­resztül. Incze nem ügyel rájuk. Serenát figyelmez­teti, hogy üljön fel a szekérre, mert lefelé gyorsan fognak majd haladni, s segít neki a kocsis­ülésbe felhágni. Ekkor egy ismerős hang üdvözli: »A jó szerencse küldött, kedves barátom!« Incze odatekint a megszólításra egész idegenül. »Rám sem ismersz, ugy­e bár ? Persze szakállt és bajuszt eresztettem azóta, hogy, elváltunk, miként te is, de én azért felismertelek. Én vagyok Stomfai Gideon, hajdani klerikus társad. Incze nem érti, hogy kerül ez most ide ? Hi­szen lovas volt. »Mit csinálsz itt ?« »Káromkodom. Ez a legelső, a­mit csinálok. Le­parancsoltak a szekeremről és itt hagytak. Másodszor pedig nem bírom a gyalogolást, mert már a lábaim el vannak fagyva.« »Adhatok lovat, jó lovas vagy, ülj nyeregbe.« »Köszönöm a lovat. Magamnak is volt, de túl­adtam rajta. Más hivatalom van. — Én szekérre akarok ülni. Lábbeteg vagyok.» »Az orvos meg fogja vizsgálni bajodat, s se­gélyt fog nyújtani.« »Köszönöm. Ostoba intézkedés volt leiz ez a ve­zértől. Leszállitani az embert czakumnak a szekér­ről. Egy kissé megválogathatta volna az emberét. Nekem különben nem is ő parancsol, mert én mint a kormány által kinevezett historiograph já­rok veletek, s csak a parlamentnek tartozom felelő­séggel.» »Szép. Hanem azért a szekérről még­is leszál­lítottak katonai önkénynyel, s most egygyel több históriai adatot jegyezhetsz föl. Parancsolsz-e még valamit ?» «Ha úgy tetszik, kérek tőled valamit. Adass e hölgynek itt szintén jhelyet a szekéren; elfér­­t a m­á­­s­i­k mellett.« A nő­alak is odalépett Incze közelébe, s kaczér bókkal üdvözlő őt. »A kóroda szekerein csak az ápoló­nőknek szabad helyet foglalniok,« viszonzá erre Incze ri­degen. »Hát legyen az ő czime is ápolónő, a mig oko­sabb világba érünk.« Aldorfait egy pillanatra megszállta az ember­­bará baráti részvét, a nők iránti gyöngédség ment- I bető behatása, közel volt hozzá Serenát felszólítani, hogy szorítson a szekérben helyet szorult helyzetbe jutott hölgytársának; a midőn az ismeretlen hölgy, saját veszedelmére, jónak látta a fátyolt felvonni ar­czáról, s Inczét nevén szólítva, kérelmét Gideonéhoz csatolni: »Áldorfai százados úr« legyen irántam még egyszer szánalommal. Az arcz is, a hang is ismerős volt Incze előtt. Visszaborzadt mind a kettőjül. Ez ama nő, kinek gyermekét a dudai paplak­ban megkeresztelte. A kalandornő. Eszébe jutottak neki a frivol őszinteségek, mi­ket az neki meggyónt, sőt még tévedésből a kálvi­nista lévitának is. És ezt a nőt vegye ő most fel Serena mellé ? Ezt tegye annak útitársnéjává ? A kivel éjjel-nap­pal együtt legyen ? Hozzá hasonló ? Vele egy be­számítás alá kerülő? Tán épen barátnéja, tanács­adója ? A szive fellázadt e gondolat ellen. »Ki ez a hölgy ?« kérdő­kedőhöz fordulva. »Dallami Cesarine« felelt Gideon. »Mi ez a nő?« szólt ekkor, a kérdést élesítve Incze. Gideon cinikus mosol­­lyal felelt. »Furcsa ! Hát az én asszonyom.« Incze összeránczolta szemöldeit. Sarkantyúi öntudatlanul érintek lova oldalát, úgy, hogy még az is ágaskodni kezdett, mintha ő is értené a dolgot. »Hiszen te még szerzetes vagy!« dörmögé Gideonhoz. »Hát te nem az vagy?« feleli vissza Gideon két csípőjére tévé kezeit. Incze türelmetlenül vont vállat, mint a­ki nem érti e visszavágást. »Menjen maga ! szólt a hölgy Gideonhoz gyön­géd erőszakkal tolva őt el helyéről. Maga csak sérte­getni tud. Engedjen engem beszélni Áldorfai úrral, mi régi jó ismerősök vagyunk.« Azzal oda lépett Inczéhez, s bizalmas meghitt­séggel teve kezét annak térdére, mig "másik kezével hizelgően czirogatá lova sörényét. S aztán forró meghitt hangon suttogott hozzá. »Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, százados úr. Emlékezik ön még a dudas lévita­lakra. Akkor még oly szent ember volt ön. Még kezét is megcsó­koltam. Az idők változtak azóta. Kisütött ránk a szabadság napja. Az előítéletek lehullottak. Letör­tük bilincseinket. A férfiak vérüket áldozzák a sza­badság eszméjének, s a nők feláldozzák önmagukat. Megyünk, a merre szivünk vezet. Odaadjuk önöknek az örömöt, a gyönyörűséget, mely osztályrészünk, s elfogadjuk érte a szenvedést, a küzdelmet, mely az önök hozománya s nem kérünk rá előbb áldást az oltárnál. Elítélhet-e ön bennünket ezért ? Akkor ítélje el ön száz meg száz tiszttársát, ki hasonlóul tesz ? Tehet arról a szív, hogy érez ? Megittasodva a lelkesedés mámorától, a kétségbeesés keserűségeitől, látjuk magunk előtt megjelenni azt, a­mi álmaink eszményképe, a délezeg szabaditót, a hőst, a hazafit; s azontúl nem törődünk családdal, nem a világgal, nem a jövendővel, az édes szédület magával ragad; megyünk utána, vele egyesülünk, osztjuk balsorsát ; bűnünk-e ez ? Incze úgy undorodott ettől a nőtől. Félre for­dult tőle. Hiszen ő nagyon jól ismerte őt. Szívtelen, megromlott kedély volt az, kinek nem szolgált ment­ségére a nők paradicsomi gyöngesége: nála a vétek kiszámítás volt, s a gyönyör épen annak a tudatában volt, hogy a­mit tesz, az vétek. Nem titkolhatta e nő előtt megvetését. S az észre vette azt. »Ne fordítsa ön félre arczát, uram, szólt Dal­lami Cesarine. Áldorfai a gyóntató atya talán csak nem árulta, el a gyónás titkát áldorfainak, a száza­dosnak ? És ha igen is, akkor is egy színvonalon állunk.« »Hogyan? asszonyom.« Incze még mindig nem értette a czélzást. »Tekintsen ön a háta mögé,« szólt metsző gúnynyal a hölgy. Incze önkénytelenül hátra tekintet. Serena arcza megmagyarázta neki a talányt, melyet eddig nem tudott megoldani. Az az ösztön­­szerű iszonyat, mely a leányt meglepte e nő kihívó tekintetével szemben, mindent megmondott neki. Se­­rena öntudatlan védő mozdulattal vonta szűkebbre arcza körül prémes palástját, mint a ki fél. »Hát az nem egy nő ott, a kit ön e szekérre ültetve, magával visz ? áldorfat nyugalommal felelt. »Az a kóroda ápolónője.« »Úgy? szólt Daliami Cesarine gúnyosan, ki­nek most már nem volt kívánsága sem védelem, sem kényelmes utazás után, hanem boszút és megtorlást szomjazott, ha miatta a bejuratban kell is tovább vándorolnia. — Ez tehát a kóroda gondviselőnője ? Jó tisztes agg matróna. Öregannyja az egész zászló­aljnak ! S ezzel merészen oda sietett a szekérhez és megragadta Serena palástját, leránta azt annak ar­czáról, deamoni kárörömmel rikácsolva. »Ah ! Valóban ő az ? A jó öreg nagymama! A­kit senki sem gyanúsíthat már azzal, hogy ő azért jár egy zászlóalj katonával, mert talán szerelmes ott va­­lalakibe. Oh nem! Hiszen ki merné azt mondani, hogy Áldorfai százados valami más egyebet érez e tisztes őszfürtök, e ránczos homlok iránt, mint fiúi tiszteletet ? Ki tehetné fel róla, hogy a bivonac zűr­zavarában, a menekülés hevélyében, a táborélet dáridóiban valami szentetlen gondolattal közelü­ket felé ? Hiszen ő maga egy szent, s ez a hölgy egy ol­tárkép..« Áldorfat minden csepp vére forott a haragtól. Ha férfi volna az, a­ki e gyilokdöféseket intézi Sere­na felé, az első szónál néma ember lenne belőle! De mi védelem legyen egy nő ellen, a­ki szavakkal gyilkol ? Még a paripája is horkolva fordítá fejét a nő felé, tágult orrlyukaiból forró páráját fújva feléje. »Távozzék ön e szekértől!« kiálta rá Incze. Az a nő pedig egy megbántott asszony vakme­rőségével ragadá meg a lovag paripájának zabláját félkezével, s másikkal a leányra mutatva, igy szólt »Neje önnek ez a hölgy ott?« »Nem.« »Akkor nincs egymásnak mit szemére vet­nünk !« E szókkal megfordult, s kezét kísérője karjába akasztva, még egyszer némán megfenyegető Áldorfai Inczét. Szemeinek villogása többet mondott, mint a­mit a szó beszélhet. Serena eltakarta arczát két tenyerébe és sírt. Gideon és Daliami Cesarine eltávoztak az erdő mélyébe. A kalandornő sértő kaczagása viszhangzott onnan­, Áldorfai Incze csüggedten eresztő le kezében tartott kardját. Az ellenségtől körös-körül meg tudta védeni imádata bálványképét: ez asszony kaczagása ellen nem volt védelme számára. A lévita, Serena kocsijának hű kísérője, leha­jolt a földre, s két marokra szedett hóból galacsint kezdett formálni. »Mit mivelsz, bajtárs ?« szók­ta meg őt Incze. »Meghajigálom hólapdával azt a Jezabelt!« hörgő rekedten a jámbor lévita. Incze inte neki, hogy hagyjon fel a lovagiatlan elégtétel veréssel. A szekerek gördültek odább. (Folytatása következik.) A bankkérdés megoldásiról. Horn Ede felolvasása. IV. Akadnak az állam-, szintúgy mint a magán­életben, úgynevezett szerencsés szerencsétlenségek , balesetek, melyek ügyesen felhasználva, üdvet hoz­hatnak. Ilyen szerencsés szerencsétlenségnek ven­ném, a bankkérdést illetőleg, azon körülményt, hogy államháztartási zavaraink s bajaink megütik nemzetgazdászati zavaraink és bajaink mértékét. Amazok elintézése szintén követel, s parancsolólag rendkívüli intézkedéseket, nagyszerű erőfeszítéseket. Vájjon nem lehetne-e két legyet egy csapással meg­ütni, ugyanazon nagy erőfeszítések s rendkívüli intéz­kedésekkel , elérni mind államháztartási, mind nemzetgazdászati bajaink orvos­lását? Túl merésznek, képzeletiesnek látszh­atik ezen eszme, de foganatosíthatásáról kezeskedik a legille­tékesebb bíró, a tapasztalat, t. i. más országok tapasz­talata. Ha a nagy jegy kibocsátási bankok történet­­könyveit lapozzuk, lehetetlen észre nem venni, mi­szerint sok esetben államháztartási megszo­­rultságok adták az első lökést a nagy nemzeti bankok életbeléptetésére, s hogy ennek folytán ezen országos intézeteknek feladatul­ egyidejűleg tűzetett ki, mind az állam- mind a társadalom pénzügyi zavarain segí­teni. Alig szükséges idéznem, mert nagyon ismere­tes, az osztr. nemzeti bank példáját. Tudja ország­világ, miszerint ezen intézet alapítására a főindító ok más nem volt, mint a kimondhatlan nyomoros zűr­zavar, melybe sodortatott a birodalom pénzügye első Napóleon ellen vitt háborúi és vesztett csatái köv­et­keztében; az állam pénzügyével tönkre volt téve a közforgalom is az ismételt devalvatiók alatt. A nem­zeti banknak tűzetett a kettős feladat: teremteni egy egészséges pénzforgalmat s rendbehozni az államház­tartást; kevés év folytán sikerült neki mind az egyik mind a másik; egész 1848-ig állam- s nemzetgazdá­­szatilag teljesen kielégítő volt a birodalom helyzete. Egy példát hozok még fel távolabb eső vidékről, s tárgya lesz Európának legelső jegykibocsátási inté­zete, a világpénzvásár uralója; már kitalálta a t. hallgató, hogy a nagy angol bankra gondolok. Ala­kult ez 1684-ben, s pedig felajánltatott a törvény által és meg is adatott az illető engedély »azoknak, a kik, a Francziaország ellen viselt háború költségei­­nek fedezésére 1.500.000 font sterlinget előlegeznek a kormánynak.« Ez meg is történt! Az engedély 1695. augusztus elsején lejárt volna; a kormány vissza nem tudta fizetni a vett előleget, sőt uj előle­gekre volt szüksége; meghosszabbíttatott az enge­dély ut 15 évre s az engedélyesek ennek fejében 2.201,174 fontra vitték fel az előleget. Ez ismételte­­tett — a részletekkel nem akarom önöket untatni — több ízben a múlt század folytán s igy történt, hogy az angol bank végre úgyszólván végtelen engedélyt nyert ki, a kormány egyedüli bankárává vált, s hite­lezője is maradt maiglan ; tudvalevőleg a világpénz­intézet egész alaptőkéje azon 14 millió font sterlingben áll, melyet a jelzett módon a kormánynak előlegezett s mely az örökös adósság egy nemét képezi. Szóval : a kormány pénzügyi bajainak enyhítése alapi­­totta, öregbítette s fejlesztette ama pénzintézetet, mely hivatva volt, Angolország n­e­m­z­e­t­g­a­z­d­á­­sz­a­t­i fejlődését oly csodateljesen előmozdítani. Miért ne követné Magyarország a nevezett két állam sikerkoronázott példáját ? Hála Istennek, államháztartásunk helyzete távolról sincs olyan két­ségbeejtő mint volt az osztrák birodalomé 1816-ban, de sokkal kedvezőtlenebb ez bizony, mint volt az angol pénzügyőrségé 1684-ben. Ismételve felemlí­tettük a 153 milliós kölcsönt, melynek utolsó része e hónap első napjaiban került kibocsátás alá; vissza­fizetendő teljes névértéke szerint az egész 153 millió, részint 1878 részint 1879-ben. Pedig, a megtestesült vérmesreményüség fel sem teheti, hogy költségvetési feleslegekből előteremthessük négy év alatt e roppant összeget; sőt, nagyon valószínű, hogy m. t. pénzügyér úr minden erőfeszítései daczára e négy év tényleges leszámítolásaiban alig lesz ki­kerülhető a hiány.

Next