A Hon, 1874. december (12. évfolyam, 276-299. szám)
1874-12-03 / 278. szám
hogy a megyék nagyobb takarékosságot fejtsenek ki, a házi adónak behozatalát elvileg sok tekintetben kívánatosnak tartja. A jelenjavaslatot olyannak tekinti, amelynek előterjesztésére a miniszter előbbiozási intézkedés által kötelezve volt, s ezúttal elismerését fejezi ki az iránt, hogy a jelenjavaslatban a miniszter igyekezett a házi adó által bekövetkező adózásbeli aránytalanságot kisebb mérvre szállítani. Vizsolyi Gusztáv ejavaslatban sok törvényhatóságra nézve adóemelést lát; az erre vonatkozó adatok összeszerzésére egy kisebb bizottság kiküldését látja szükségesnek; kiemeli továbbá, hogy a jelen pénzviszonyok közt a házi adó behozatalának czélba vett módozatát nem tartja időszerűnek, sem czélszerűnek. Ezenkívül nem látja lehetségesnek a jelenjavaslat tárgyalását addig, míg a megyék szervezése körül várandó újjavaslatok nem terjesztetnek elő, mert az állami functiók mértékéhez kell alkalmazni a megyei költségvetéseket is. Ennélfogva kész ugyan részletes tárgyalás alapjául elfogadni ajavaslatot, de csak úgy, hogy az iránt különösen pénzügyi tekintetben egy kiküldendő albizottság részletet, jelentést tegyen. Lészay Lajos: Bár méltányolja a miniszteri indokolásban felhozott érveket, mégsem járulhat a tvjavaslat elfogadásához. Felhozza, hogy gyökeret vert azon meggyőződés, hogy a megyei közigazgatás állami functiót végez, s ezt megerősítették a tvhozás e tekintetben eddig tett intézkedései és a 9-es bizottság nézete, s e meggyőződés figyelembevételt érdemel azon szempontból is, mert a házi adó behozatalát a nagyközönség sérelmesnek fogja tekinteni. Felhozza a különböző tvhatóságok terhei közt fennálló aránytalanságot, s azt hiszi, hogy az egyenlő megadóztatás most az adó tetemes felemelésénél szükségesebb, mint valaha; de a 9-es bizottság is constatálta, hogy némely megye túlterjeszkedett költségvetésében, előbb e túlterjeszkedéseket vélné leszállítandóknak. Szó van a megyei hatáskör tágításáról, ennek eldöntése előtt sem véli a házi adó behozataláról szóló tvjavaslatot meghozhatónak; felhozza továbbá, hogy e törvényhatósági közbiztonsági szervezet életbeléptetése előtt sem czélszerű. Szükségesnek tartja a Királyföld rendezését és bevárandónak az időt, mikor a mostani választási cyclus a megyékben lejár. Addig pedig szükségesnek tartja, hogy a miniszterrel egyetértőleg egy bizottság modus vivendit állapítson meg a közelebbi két évre, és ez iránt javaslatot terjeszszen a bizottság elé. Még Baranyi Ágoston szól ajavaslathoz, ki azt szintén nem fogadhatja el, már csak azon szempontból sem, mert a megyék mostani költségvetése aránytalan és sok helyt mutatkozik túlterjeszkedés. Ezek után szavazattöbbséggel abban történt megállapodás, hogy ajavaslat átalánosságban nem fogadtatván el, egy szűkebb körű bizottság küldetik ki a háznak teendő jelentés javaslatba hozatala végett. E bizottság tagjai: Ordódy Pál, Ernuszt Sándor és Lészay Lajos. Ezzel az ülés eloszlott. A pénzügyi bizottságból. Budapest, dec. 2. A pénzügyi bizottság mai ülésében folytatá a ménesek iránti tanácskozást. Az előadó Wahrmann szerint 1875-re a miniszter eredeti előirányzatából újabb javaslat szerint 97,700 frtnyi kiadásokat engedne el, a fedezet pedig 16,000 fttal szaporodik. A ménesjószág jövedelmét az illető miniszteri osztály 782.000 frttal igazolni igyekszik, (holdanként 25 frt 25 kr bruttó és 2 frt 53 krnyi nettó jövedelemmel, mely előirányzatot az előadó túlzottnak tart. A miniszter az ekkér várható jövedelmet nem asperativus jövedelemre, de a kimutatott négy évi átlagszámításra alapítja. Az előadó arra figyelmezteti a minisztert, hogy a kimutatott átlag nem a valódi bevételeken, de az úgynevezett vagyonszaporodáson alapszik, mely ezen négy éven át 889.000 írtra tétetett, és mely papiroson kimutatott szaporodás mindig képzettnek bizonyult be, sőt, ha ilynemű ideális fedezetet is fogadtatnék, még mindig nagy deficit léteznék a ménesekre és méntelepekre tett előirányzatban. Móricz nem ismeri a részletes igazgatás hibáit, de hogy azok tettleg léteznek, mutatja a kérdéses gazdaság vitelének mérlege. Egy 60,000 holdas gazdaságnak 770,000 frtnyi deficitje van. Ezt a gazdaságot folytatni nem lehet. Ő tehát indítváványozza, hogy a ménesek fele 7—8 év alatt adasson» el, minek folytán 30,000 hold maradna ezen ménes fenntartására; a többi 30,000 holdat jutányosan bérbe lehetne adni. Széll is túlzottnak tartja a miniszter által előirányzott fedezetet, épen a múlt időnek valóságos eredményei után. Egyébiránt az illető miniszter osztályjelentésében foglalt abbeli állítása, hogy a miniszteri előirányzat máris a 9-es bizottsághoz alkalmaztatott, helyesnek nem ismerheti el,azért meg sem elégedhetik a miniszternek azon ajánlatával, hogy csak a méntelepek lólétszáma apasztassék lassan kint, hanem jobb mezei gazdálkodás, a telepek egy részének eladása, és a méntelepek iránt fennálló rendszer helyes megváltoztatása vagy azoknak apasztása által a megtakarítást elérni akarja; 1875-re 185.000 frt törlését ajánlja. Somssich. Oly drágán, mint jelenleg az állami ménesekben egy ló évi tartása 490 forintba kerül, — a tenyészlovakat fenntartani nem lehet, de mikép rendeztessék a további igazgatás, ezt a bizottságban rögtön határozni nem lehet, annak előterjesztésére szólítja fel a minisztert. A miniszter a jövő tekintetéből elfogadja azt a czélt hogy lassankint az állami tevékenység e téren az egyes kiváló törzsfajok fenntartására és a beterjesztés ügyének közvetett úton előmozdítására szorítkozzék. Mi az eladást illeti, ez radikális orvosság, az igaz, de ezen az úton utoljára elenyésznek a ménesek. Simonyi az igazgatás főhibáját abban látja, hogy a ménesek kezelésénél elhelyezett katonatisztek tulajdonkép a közös hadügyminisztertől függenek. Egyébiránt a méntelepekben 1820 lónak és a méneseknél körülbelül 900 kanczának és épen annyi csikónak tartása egyenkint átalánykép évi 490 forintba kerül, ezen roppant költségeknek megtakarítására szólítja fel a minisztert. Zsedényi azt hiszi, hogy mindenekelőtt az iránt tisztába kell jönni, várjon a méneseket, azoknak részenkénti eladása által is meg akarja a bizottság szorítani , mert ezt ellenzi a miniszter, azért nem alkalmazta költségvetését még most sem a bizottság által minap hozott határozathoz, azért nem juthat a bizottság annyi huzamos tanácskozások után sem eredményhez. Ha tehát továbbá is maradna a bizottság előbbi véleményénél, akkor arra kell a minisztert felhívni, hogy ha nem akarna a bizottság a ház elé terjeszteni olyan határozati javaslatot, mely ezen megállapodásnak kifejezést ad és már 1875-re nagyobb megtakarítást idézne elő. A miniszter azt válaszolá, hogy épen e tekintetből már 1874-ben adatott el 200 kanczát, hogy ezek daczára 1875-re csak 97.000 ftnyi megtakarítás eszközöltetett; ezt más körülmények okozták. A ménesek egy részének eladását ő semmi esetben nem pártolhatja, de most is a méntelepek lassan kinti apasztását ajánlja. Horn arra figyelmezteti az előadót, hogy maga részéről tervet nem terjesztett elő. Széli azt hiszi, hogy ha a méneseket a jelen számban tartják fenn, a hiányt soha be nem szüntethetjük, sőt a méntelepeket megszorítván, a ménesek gyümölcseit is megsemmisítjük, ha egyszersmind a tenyészlovak létszámát lejebb nem szállítjuk, továbbra is a 184.000 frtnyi megtakarítást javasolja 1875-re úgy, hogy a ménesek létszáma és ahhoz képest a méntelepek lólétszáma is fokozatosan megszoríttassék. Somssich a méneseket azon az útón, melyet tegnap a miniszter ajánlott, fennakarván tartani a méntelepeket elsősorban lejebb szállitván, csak, ha ez elegendő nem volna, akkor szükség esetében utolsó sorban adná el a ménesek egy részét, ismételve felszólítván a minisztert, hogy az indítványozott 185.000 írton megtakarításhoz alkalmazná jelen előirányzatát. Péchy hasonló véleményben van. Horváth egyetért Zsedényivel, hogy már 1875-re concret czélra jönnünk kell, mert ha így folytatjuk e tanácskozást mint eddig, ezt a czélt el nem fogjuk érni; az egyedüli út arra, hogy ha a képviselőháznak határozott véleményt mutatunk be az 1875-ik évre keresztül vihető megtakarítás iránt, e tekintetben Széll által ajánlott 184.000 frt levonást pártolja. Igaz, hogy a miniszter azt ellenző, de a tapasztalás az mutatta, hogy több esetekben, hol a miniszter lehetetlennek tarta az ajánlott megtakarítást, mégis elfogadása után jó hatással volt. Liptay ugyanazon véleményben van és bővebben adja elő a miniszter által a ménesek fenntartása iránt tett javaslat hátrányait, miután a tapasztalat bizonyítá, hogy a községeknek kiadott ménlovak átalán 3 év múlva — a rosztartás miatt és miután kíméletlenül használtattak — elvesztek. Wahrmann felelve Hornnak, arra figyelmezteti,hogy az általa eredetileg tett indítványa szerint abizottság azért adta vissza a miniszternek az előirányzatot, hogy azt a ménesek ne- , mely részének eladásához alkalmazván,a kívánt meg- takarítást eszközölje. Ezt nem tette a miniszter,a bi-zottság arra nem kényszerítheti és így most azon határozatot ajánlja, melyet a 9-es bizottság véleménnye szerint Széli tett, 1875-ik évre pedig 187.000 írtnak törlését. A bizottság a szavazásnál nem fogadja el Móricz indítványát, de a Széli által indítványozott határozati javaslatot, hogy a ménesek lólétszámának fokozatos megszorításon kívül a ménesbirtok gazdaságok emelése, a gazdasági és üzleti költségekben a legszigorúbb takarékosság érvényesítése, a méntelepeknél a fedezési díjak óvatos emelése, a méntelepek lólétszámának óvatos leszállítása által eszközöltessenek megtakarítások, úgy hogy 3 év múlva enyésztessék el méneseknél a deficit. A törlésre nézve elfogadta a bizottság az előadó által indítványozott 187 ezer frt törlését. pezték, és vagynosságukról híresek voltak, hanem utódaikat eloláhosították. Huss mezőváros is tekintélyes magyar város volt, míg magyar papjaikat el nem űzték az olaszok, Bariad s Takác hasonlóan, ez utóbbiban iskola is volt, ma csak hite van a magyarnak. Tatros is hajdan magyar város volt s Margit magyar herczegnő építtetett itt nagy kőtemplomot, melyben a nagyoltáron levő Máriakép Rákóczy erdélyi fejedelem alatt került ide a jezsuták homonnai collegiumából. E város lakossága is kérte Bandin püspököt, hogy »nekik ne kóbor barátot adjon, hanem magyar papot, ki őket és övéiket magyarul oktassa.« Vannak magyar községek, melyeket, ha csak magyar kántorjuk volt, nem lehetett eloláhositani; a kántorok ép úgy ki voltak téve az olaszok üldözésének, mint a magyar papok. A fölhozott néhány példa is eléggé jellemzi az olasz papok gonosz működését, de jellemzi egyszersmind azt is, hogy a csángók mindig erősen ragaszkodtak nemzetiségükhöz, s nem nézték tétlenül a reájuk mért halálos csapásokat, így 1781-ben Zeld Péter a csángók sorsát gr. Batthyáni Ignácz volt erdélyi püspöknek híven lefestette, s fölhívta a hírhedt olasz barátokra a püspök figyelmét. Hasonló értesítést küldött a nevezett püspöknek Posoni Tamás volt gorzafalvi magyar lelkész, kit az olasz cselszövény elüldözött a csángók közül. Maguk a gorzafalvi magyarok 1791- ben szintén írtak a püspöknek, kérve, hogy az elűzött Posoni Tamás lelkiatyát ismét adja nekik vissza,mert — úgymond — oly talián papot rendeltek körünkbe, a ki magyarul nem tud, hanem valamit oláhul, mink pedig nagyobb része nem tud oláhul, és így ha sem nem gyónhatunk, sem magyar oktatásokat nem hallunk, csakhamar ólává leszünk, amint ennek előtte is sokan lettek; egy szóval egészen elidegenettünk, amióta T. Páter Posoni Tamás lelkiatyánk nagy sírások, zokogások között közülünk elszalasztók, akit mai napig is sirat az egész megye, és átkozódik arra, ki ennek a dolognak oka volt, mivel nem egyébből, hanem irigységből esett, hogy nagyon fogja vala pártunkat, s sok magyart visszahozott nekünk, stb. Fölemlíthetjük Papp Sándor minorita atyának Tatrosból 1839-ki márcz. 4-én kelt, s a méltatlanul üldözött magyar papok érdekében a jászvásári püspökhöz (olasz) intézett vádiratát, mely hű képét adja a moldvai olasz missió ziláltságának, s megfejti, miként iparkodnak Jászvásárból álutakon a tények állása iránt tévútra vezetni a római propagandát. Maga a nép is folyamodott Rómába a pápához, leleplezve az olasz »pásztorok« viselt dolgait, akik a legjobb papokat (a magyarokat) — úgymond — elkergetik Moldovából, és akik minket rosz példájukkal botránkoztatnak, és nekünk nem szolgálnak és mégis bért vesznek és hibáikat eltakarják szentséged előtt.« Eztán elűzött magyar papjaikat védelmezik, s fölemlítik, hogy egyik magyar papjuk még a »szüleiktől az oláhoknál hagyott magyar árva gyermekeket is felszedte, maga táplálja, ruházza és tanítja.« Aláírva kilencz magyar megye által. Rómában persze nem sokat adtak a szegény csángók keserves panaszára, a minek következménye jön ismét egy csomó magyar falu eloláhosodása. Azonban idézzünk közelebbről. A gorzafalvi anya és fiókmegyebeliek 1860-ban Scitovszky János Magyarország herczegprimásához folyamodtak,melyben sorsukat egészen föltárják. A kérvényben, melyet hiteles másolatból ismerünk, elmondják, hogy fennmaradásukat csak a magyar papoknak köszönhetik, s aztán érdekesen ismertetik az olasz papokat. Az érdekes okmányból ezeket adjuk. Hogy mi magyar lakosok eddigelé megmaradtunk,sok viszontagság közt mindeneket eltűrtünk, elszenvedtünk, megszaporodtunk, ezt csak a szegény magyar papjainknak köszönhetjük,de nem olasz papoknak; vannak most is olaszok, kik sem magyarul sem oláhul nem tudnak, magyarul nem is tanulhat soha, oláhul valamit 6, 7 esztendőre megtanul, mivel olasz oláhul valami szavakban egyez, senki nem érti, mert sem oláhul, sem olaszul nem mond, még az született oláh sem érti, mit mond, inkább kineveti, mink útra járunk országban, csak megtanulunk valamit, de az ifjúság, fejérnépeink egy szót sem, s igy egymást nem értik: óh hányán és hányán sírva jó lelki szegények mondják, oh isten adj moldvai szegény magyarnak magyar papot, oláhnak oláh papot; utóljára is olasz papok 9—10 esztendeig ülnek (azaz tartózkodnak köztük), nem keresik templomainkat ékesíteni, az hit diszke elébb emelni; nézik csak maguknak pénzt szerezni, avval 1050—2000 aranyokkal hazájukba menni; úgy következőleg mindnyájan titánok cselekszenek, úgy hogy olaszok magyar papjainkat, ha lehetne, egy kalán vízben elvégeznének, stb. A szöveget szóról szóra adtuk úgy a mint ők írták, s ebből kiki meggyőződhetik, hogy mily derék (! ?) pásztorok az olasz missionáriusok. Kérvényükben tovább egész határozottan kimondják, hogy ők fizetvén a papot, nekik joguk van szabadon választani papjukat. E kérvény sem használt, bár Scitovszkyban megvolt a jóakarat, hanem sok más teendői nem engedtek időt neki, hogy a csángókat fojtogatóiktól megszabadítsa. Sajnos, hogy csángóink ügyét soha se tekintették a kellő komolysággal. Haynad Lajos erdélyi püspök korában 1855-ben mint szenvedélyes botanicus Gyimesből kirándulást tett a moldvai havasok közé, s meglátogatásit és magyar falut, és levelező tapasztalatait a bécsi pápai nuntiushoz 1866-ban intézett jelentésében adta elő. Természetes eredmény nélkül, mert Rómában az igazság szavát úgy látszik nem igen szokták meghallani, ha valamelyik missio visszaéléseit érinti. Haynald érsek 1860-ban is kezébe vette a csángó kérdést, s buzgólkodott, hogy magyar papok küldessenek Moldvába, s magyar püspökség állíttassák, de ismét és ismét eredménytelenül. Éppen mint egyik előde Battyáni Ignác gróf, volt erdélyi püspök, ki VI. Pius pápához 1787-ben folyamodott, hogy a csángók egyházilag az erdélyi püspökséghez csatoltassanak, s körülményesen leírta a missio viselt dolgait, a magyar nyelvbeni járatlanságot, s ennek következtében a csángók oláhosodását. Csuda lett volna, ha a nemes püspöknek ama kóbor missióval szemben igazat adtak volna. A csángók ügyében Rudnay, Kopácsi és Lonovics érsek szintén tettek lépéseket, de Róma mindig és mindig agyonhallgatta a jogos követeléseket, s így közvetve beleegyezésével történik csángóink eloláhositása, a mi ellen az országnak tiltakozni kell. László Mihály. Ezek után tárgyalta a bizottság azon törvényjavaslatot, mely a közös államháztartás 1871. és 1872. évi zárszámadásaiban engedélyezett kiadási többletek Magyarországra 704595 írttal eső részének fedezéséről szól. Péchy Tamás azon nézetből indulván ki, hogy a delegátió működését elvégezte a budget tárgyalásával és a törvény szigorú értelme szerint többé joga nincs póthitelekkel terhelni Magyarországot, ezen törvényt el nem fogadja. — Sz ő 1 1 azt válaszolá, hogy miután a zárszámadások megbírálása a delegatiót illeti, az abból folyó póthitelt s jogosan szavazza meg, amint a magyar törvényhozás is ily értelmet adott a közösügyi törvénynek. Zsedényi nem akar az ügy érdeméhez szólani, de véleménye szerint a delegatió azon joga, hogy azon esetben, ha a közös miniszter többet költ el, mint mire a budget által fel volt hatalmazva, ezen kiadással is terhelje az országot, a törvény által világosan nincs kimondva, miután azonban a törvény csak átalában azt rendeli, hogy a delegátió által megszavazott összeg iktassák az államköltségbe, a kérdést tovább vitatni nem akarja. Ghy czy pénzügyminiszter úgy látja, hogy ha a törvény a delegációt kötelezi a zárszámadások vizsgálatára, fel is hatalmazta ez által ezen átvizsgálásból folyó póthitelek megszavazására. Wahrmann azt hiszi, hogy p. o. a vámjövedelmek csökkennek és a budget által megszavazott költségek fedezésére szükséges a póthitel, a delegátió póthitelt engedélyezhet, ezt a jelen esetben is teheti. Simonyi a kérdést igen fontosnak tartja, de ő a közös ügyek iránti költségeket sohasem s így a mostani póthitelt sem szavazza meg. Zsedényi szemben Wahrmann előadásával, arra figyelmeztet, hogy nagy különbség forog fenn a törvényesen megszavazott költségek és egy oly póthitel fedezéséről gondoskodni, mely az illető közös miniszter törvénytelen túlhágásából eredt. Ghyczy olvassa fel a törvényt, mely szerint a zárszámadások megbírálása a delegatió hatásköréhez tartozik. Horváth hasonló véleményben van. Móricz pártolja Péchy véleményét és hol a törvényt magyarázni kell, ezen magyarázatot nem bízza a delegatióra. Horn nem akar a törvény szigorú rendeletén túl menni, mely szerint a delegáció által egyszer megszavazott költséget iktatja Magyarország saját költségvetésébe, annak fedezéséről gondoskodván, de a törvény szerint nem tartozik Magyarország a közös póthitelt, mint a jelen esetben, megszavazni. Ghyczy azt válaszolá, hogy ő sem kéri a megszavazást, de csak a felhatalmazást,hogy a póthitelt fedezhesse, a bizottság elfogadta a törvényt.— Holnap az indemnity kerül tárgyalás alá. Városi közgyűlés. — I. nap. — Budapest, decz. 2. Ráth Károly főpolgármester, mielőtt a napirendre térnének, bejelenti, hogy ő felsége a királyné nevenapján a főváros üdvözletét a trón zsámolyához juttatta. Bejelenti továbbá, hogy ő felségeik a fővárosi népkonyhák javára 1000 frtot adományoztak. (Éljenzés.) A napirendre térvén át, felolvastatik a kereskedelmi enquet-bizottság előterjesztése. E bizottság az adótörvényjavaslatok és a pest-zimonyi vasút kiépítése tárgyában lett kiküldve. Az adótörvényjavaslatokat a bizottság több csoportra oszolva tárgyalta, véleményének, melyet most a közgyűlés elé terjesztenek, fő tartalma a következő: Ajavaslatok létezése kétségtelenül jogosult, mert az ország súlyos helyzetén a legrövidebb idő alatt segíteni kell. Azonban a törvényjavaslatok jelen tételeit a bizottság helybe nem hagyhatja, minthogy azok a már úgy is terhelt fővárost (mely egyenest az államadóknak most is tizedrészét viseli) és a középosztályt sújtják. Új adókat a bizottság a földbirtokra kíván kivettetni, és pedig a kataszteri fölmérések alkalmával nádas, rét, kaszáló, legelő stb. czimek alatt bejegyzett, de azóta jó minőségüket elvesztett s a legjobb minőségű szántóföldekké alakított területekre. E földek megadóz- ttatása milliókat van hivatva az államnak behozni. A A bizottság az adótörvényjavaslatokról hozott véle- ményét egy ez országgyűlés elé terjesztendő felirat alakjában adja a közgyűlés elé. A kérvény felolvasása után Mudrony Pál kért szót. Helyesli az előterjesztést, s csak azon résszét nem tartja indokoltnak, mely a deficit megszüntetéséről szól. A földadó hiányainak kiigazítása által nézete szerint a deficitet nem lehet megszüntetni. Át kell alakítani a közgazdasági rendszert s az állami bevételeket egyfelől az indirect adókkal, másfelől a vámbevételekkel kell növelni. Kéri ez eszmét a kérvényben kifejezni s azt hosszabban indokolni kívánja. Ráth K. főpolgármester közbeszól s az indokolást nem tartja napirenden levőnek. De a közgyűlés szólót kihallgatni kívánja. Erre Mudrony előadja, hogy az államháztartásban azért oly nagy a deficit, mivel az indirekt adóknak nagyobb részét az osztrák kincstár javára fizetjük s mivel a közös vámbevételből Magyarországra csak néhány millió esik. Ha indirect adórendszerünket Ausztriától függetlenné teszszük és a magyar kincstár megrövidítésének elejét veszszük, az indirect adók legalább 15—20 millió frtot jövedelmezhetnek évenként. Hasonló kedvező eredmény érhető el a vámbevételek útján is. Ha helyre fog állíttatni Magyarország és Ausztria között a vámsorompó, és a behozott áruk 10 százalék érték vámmal megadóztatnak, a mostani forgalom mellett mintegy 40 millió vámbevételünk lehet, mert Ausztria felől 400 millió frtot meghaladó áruk hozatnak hazánkba. Indítványozza tehát, hogy mondassák ki az országgyűléshez intézendő kérvényben, ott, hol a deficit megszüntetéséről van szó, miszerint az indirect adórendszer gyökeresen átalakítandó, hogy a magyar nemzet törvényhozási joga ne legyen Ausztria beleegyezésétől függővé téve, s hogy ki legyen zárva lehetősége annak, hogy indirect adókat Ausztria javára fizessünk. És mondassék ki az előterjesztésben, miszerint az Ausztriával kötött vámszövetség felmondandó , Magyarország és Ausztria között helyre kell állítani a vámsorompót és oly vámtételeket kell életbe léptetni, melyek egyfelől a pénzügyi, másfelől az iparvédelmi érdekeknek megfelelnek. E kettős intézkedéssel az indirect adóbevételt legalább 10 millióval, a vámbevételt 15—20 millió írttal növelni lehet, úgy, hogy a direct adókat le is lehet majd szállítani, és nem lesz deficit. Tavaszi szólni akar. (Jekelfalusi közbe kiált, eláll.) Tavaszi: Nos hát halljuk Jekelfalusi urat. (durczásan leül s a szótól eláll.) Dobos József azt akarja kifejezni, hogy a deficitet csak a kormányzati rendszer gyökeres megváltoztatása fogja elenyésztetni. Ezután a bizottság javaslata változtatás nélkül elfogadtatik,s azt kinyomatván, az országgyűlés elé fog terjesztetni. Felolvastatik ezután ugyanezen bizottság véleménye a pest-zimonyi vasút tárgyában. Kármán Lajos ugyanis egy indítványt terjesztett be, melyben a nevezett vasút kiépítését az országgyűlésnél sürgetendőnek kívánta kimondatni. A bizottság e tárgyban kérvényt szerkesztett, s azt az országgyűlés elé indítványozza terjesztetni. A kérvény fel fog az országgyűléshez terjesztetni. Tárgyalás alá vétetnek ezután a múlt hó 18-án tartott közgyűlés napirendjéről lemaradt tárgyak. Tanácsi előterjesztés a lövöldének jelenlegi helyéről való eltávolítása tárgyában benyújtot kérvényre. A közgyűlés, a lövöldét jelenlegi helyéről eltávolíttatni határozta el, s a lövölde társulatnak kárpótlásul 8 holdnyi telket adott. A társulat azonban nem bírván a telket beépíteni, folyamodik a városhoz, hogy jelenlegi helyén megmaradhasson. A tanács azt indítványozza, hogy a közgyűlés régi határozatát tartsa fenn; a közgyűlésen némelyek a lövöldének még 3 évi időt akarnak adni Királyi, Busbach stb. Fabinyi 2 évet, Mátyus 1 évet. Végre a főpolgármester szavazásra akarja bocsátani a dolgot. Dr. Glück Ignácz azonban felszólal, hivatkozva a fővárosi törvény 27. §-ra, tagadja, hogy az érdekelt feleknek, tehát a lövésztársulat tagjainak joga volna a szavazásban részt venni. Ez ellenében a főpolgármester hangsúlyozza, hogy a törvény csak materiális érdekeltségről szól. Kijelenti egyúttal, hogy ő »főfőlövészmestere« a lövésztársulatnak, tehát ha a gyűlés Glück véleményén van, ő átadja az elnöki széket a szavazás alatt az alpolgármesternek. Bródy a szavazást csak akkor tartja az illetőktől elvonhatónak, ha a felek az intézet iránt közvetlen érdekeltséggel viseltetnek, ez elasticus kifejezés szerinte anyagi érdekeltséget jelent,ez pedig a jelen esetben nem forog fenn. Busbach Glück véleményét pártolja. A tárgy fölött aztán igen comicus színezetű vita fejlődött ki, melyben a 27. §-nak minden szóló, volt pedig valami 10, más más magyarázatot adott. Dobos József azon körülményt, hogy a kérdés így tárgyaltatik »erkölcsi betegség«-nek tartja. Az elnök polgármester kijelenti, hogy ha e sérelmet a szóló vissza nem veszi, elvonja tőle a szólás jogát. Dobos a megintés daczára ragaszkodik kimondásához, az elnök tehát megvonja tőle a szólás jogát. Ezután a polgármester felteszi a kérdést, szavazhat-e a lövölde ügyében, aki annak tagja. Hoffmann Pál tiltakozik az ellen, hogy a szavaztatás kérdése fölött a gyűlés szavazhasson. Steiger azon véleményben van, hogy azt kell előbb elhatározni, vájjon a lövészegylet tagjai érdekeltek-e a lövészegylet ügyében vagy nem. A főpolgármester ily alakban tevén fel a kérdést,a gyűlés többsége kimondja, hogy a lövészegylet tagjai igen is érdekelve vannak e kérdésben. A főpolgármester tehát felszólítja az egylet tagjait, hogy a kérdéses tárgy eldöntéséig vonuljanak ki a teremből. Ez megtörténik, s maga Ráth főpolgármester is, mint a lövészegylet tagja, félrevonul, s Kammermayer alpolgármesternek adja át az elnöki széket. Kammermayer ezután felteszi a kérdést, hogy a meglövészegyleti tagtalanított közgyűlés melyiket fogadja el a fent levő indítványok közül. A következő négy kérdés fölött történt a szavazás, elmenjen-e a lövésztársulat mostani helyiségéről rögtön? 1—2 vagy 3 év múlva menjen-e el? A szavazás eredménye az lett, hogy a lövésztársulatnak még 2 évi határidő fog adatni az elköltözésre. Iparos viszonyaink az 1872. évi ipartörvény életbeléptetése óta. Ráth Károly fölolvasása a budai lövöldében nov. 29-én. (Folytatás.) E nagyszabású szabad szervezkedés nemcsak kézműiparunkat óvhatta volna meg a hanyatlástól, hanem általában egész iparunk egészséges fejlődését nagyban előmozdította volna. Többben az iparosság kiválóbb bizalmi férfiai közül a város- vagy kerületenkénti egyesülés szükségét belátták és ezt— a kormánynak előttem legalább megfoghatatlan ellenzése daczára — bátran kezdeményezték és előmozdították. Így keletkeztek az általános avagy egyesült ipartársulatok (iparágak szerinti szakosztályokkal) Szegeden, Tokajhegyalján, Győrött, Pápán, Kalocsán, Szolnokon, Veszprémben, Tatán, Egerben, Váczott, Szentesen stb. Ezekkel szemben pl. Mohácson 15, Brassóban 12, Léván 8, Nagyváradon 14, Nagyszentmiklóson 9, Szentesen 8, Szászrégenben 15, Szilágysomlyón 7, Veszprémben 8, Várpalotán 6, Ratkón 6 stb., ipartársulat tengődik, vagyis mindenütt, hova a tévesen politikai czélzatokkal gyanúsított iparos-szövetség morális befolyása nem hatott, az iparos-társulás megtörtént ugyan a törvény betűjének értelmében, de emellett annak valódi intenziói meghiúsultak. Hogy ily körülmények mellett hogyan állunk a tanonezügy, a szakoktatás, a munkaviszonyban való rend fenntartása stb. tekintetében, tudjuk és érezzük mindnyájan. Nem csoda, ha mind hangosabbá lesznek a törvény revisiója és a társulási kényszer behozatala iránti kívánalmak, holott a bajok nem annyira a törvényből, mint annak elégtelen végrehajtásából erednek. Az iparhatóságnál nem találják a törvényes védelmet, és így azt az ipartársulatba belépés kényszerítése által vélik elérhetőnek. Több helyütt a törvény azon alaphatározatát is rosznak tartják, mely szerint az 1. §. kimondja, hogy minden nagykorú, vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, bármely iparágat, ide értve a kereskedést is, bárhol önállólag és szabadon gyakorolhat.« Nem hiszem azonban, hogy azon körülményre való tekintettel, mely szerint az ipartörvénynek nemcsak kézmű-, de nagy iparosok és kereskedők is alávetve vannak, beható megfontolás mellett lehetőnek tartassék az iparjog elnyerését vizsgától vagy más, a mai korban már túlhaladott, mindenesetre pedig kivihetetlen feltételektől függővé tenni. De komoly méltatást érdemel ezzel szemben a társulási kényszer behozatalának kérdése. Túllépvén előadásom keretét, ha ezen kérdés beható magyarázatába bocsátkoznám, és csak azon körülményre akarok utalni, miszerint ipartársulataink a törvény, valamint a fennebb részletezett és majdnem mindenütt elfogadott alapszabályi Programm értelmében az önsegély előmozdítására szolgáló egyesülést czélozzák és hogy ezek semmiféle hatósági előjogokkal és hatáskörrel nincsenek, de nem is lehetnek többé felruházva. És ha eléretnék is az, hogy minden iparos, valamely ipartársulatnak tagjává lenni köteles, úgy — mint a kereskedelmi és iparkamaráknál — csak a tagsági díjak pontos fizetésére nézve lehetne kényszert alkalmazni de nem arra nézve, hogy a közös czélok elérésében minden tag tevékenyen közreműködjék. Alig kell azonban azon kérdést fölvetnünk: vájjon az évdijak kényszerfizetése által tanoncz- és munkásviszonyainkban a rendhelyreállna-e, hogy az által az általános szakképzés előmozdíttatnék-e s hogy az önsegélyre alapított közkereseti- és termelőszövetkezetek alakítása valóságban fogna-e az által előmozdíttatni ? azt hiszem, hogy nem. A társulási kényszernek csak úgy lehet értelme és jogosultsága, ha az ipartársulatok kebelében bizonyos hatósági teendők is törvényesen volnának végzendők. Tekintettel azonban arra, hogy a valódi alkotmányosság, mely a czéh kényszert nem tűri, az állami hatalomnak egyáltalában semmi részéről sem mondhat le valamely privilegiált osztály javára, annak szüksége vagy lehetősége ez idő szerint nem forog fenn. Tessék a törvényt végrehajtani és annak határozatai — mint említem — elegendő biztosítékot nyújtanak egészséges ipari viszonyok teremtésére. De ha az erre hivatott hatóság, mint a törvény őre, a törvényt nem ismeri, nem képes vagy nem akarja végrehajtani, nem lehet csodálkozni azon sajnos tény felett, hogy nálunk a hatóságot még mindig egy szükséges résznak tekintik, holott sehol a világon a hatóságok nincsenek többfélekép és gyakrabban igénybe véve, mint nálunk. Méltán követelhetjük polgári jogaink legteljesebb védelmét, mi magunk emeljük ezen jogok őreit és végrehajtást különböző fokú állásaikba, és mégis többnyire a lehető legnagyobb idegenkedéssel viseltetünk irányukban. Ipartársulataink oly feladatokkal bírnak, melyek csakis az egymásra utalt tagok szabad közreműködése által érhetők el. Követeljük nyomatékosan, hogy az iparhatóságok törvényes hatáskörüknek mindenben megfeleljenek, s akkor Magyarország független iparospolgárai nem kívánhatják azon társulási kényszert, melyet hasonló joggal a kereskedők, ügyvédek, orvosok vagy bármely más kereseti osztálybeliek igényelhetnének, és melynek eltörlése iránt — mellékesen megjegyezve — az érdekelt körök erélyes szorgalmazására Ausztriában is, hol e kényszer még ez idő szerint fennáll, a törvényjavaslat már elkészült.* * * Kézműiparunk szomorú helyzetét — mint az eddig mondottakból kitűnik — nem szabad az iparszabadságnak tulajdonítani, sőt ellenkezőleg azon meggyőződéstől vagyok áthatva, miszerint az iparszabadság igen rövid idő alatt nagyon sokat lendíthetett volna iparunk fejlődésén, ha az minden irányban őszinte, teljes, és sok tekintetben merő fictió nem lett volna. A kötélhez szokott úszót hirtelen kilökték a tenger tobzóhullámai közé,de egyszersmind mindent elzártak előle, ahova menekülhetett, minden szilárd tárgyat eltávolítottak, melybe a még gyakorlatlan úszó kapaszkodhatott volna. A vendéglős különféle »esetre« szobáin túladott és vendégeinek a közös nagytermet bocsátó rendelkezésükre, midőn azonban az éhező és szomjúhozó közönség a közös asztalnál helyet foglalni iparkodott, mindent eleve lefoglalva, »besteckt« találtak. — Ily módon kaptuk mi az iparszabadságot. Ha valaki, úgy bizonyára én hódolok »a segíts magadon és isten is megsegít« elvének, és semmiesetre sem tartozom azok közé, kik mindent a kormánytól várnak, vagy minden roszat a kormányra hárítanak. De amit követelnünk szabad és amit megadni kell, az a teljesen szabad mozoghatás a törvényes kereten belül, ha a létfeltételek biztosításáról van szó. És hogy kormányunk ezen szabadságot az iparosoknak nem adta meg, hogy a szabad társulás egyetlen mentő eszköznek nyújtása helyett, azt tervszerűleg megadályozta, holott a szédelgő társulások minden nemével szemben csodálatos szabadelvűséget tanúsított, hogy a »szabad verseny« szabadelvű zászlóját fennen lobogtatta ott, hol a külföldi verseny ellenállhatlan rohamát kelle kiállanunk; ellenben, mint a közös hadifölszereléseknél legutóbb tapasztaltuk, a valódi iparszabadság érdekében föllépni nem tudott, vagy bármily állami munkák kiadásánál, egész az utolsó napokig, a szabad versenyről tudni nem akart, ezt Miskolcz 900 csizmadiája és Veszprém 900 szűrcsapója közvetlenül ép úgy sínyli, mint közvetve állami fináncziánjé. Nem tudom, az imént mondottak vádat képeznek-e a kormány ellen, de ha azon állítás, hogy kétszázezer iparos veszélyezett érdekében a semminél is kevesebb történt, még oly súlyos vádat tartalmaz is, nem habozom azt ily tekintélyes polgári kör színe előtt komolyan megfontolva a legjobb tudattal kimondani. Elfogadható volna még a semmit nem tevés a tenni engedés mellett, de maga részéről semmit nem tenni és még ezenfölül mások tevékenységét megakadályozni, ebben sem a kormányzás magasztos és nehéz mesterségét, sem annak célját fölismerni képes nem vagyok. Mi igazságos, becsületes iparszabadságot kívánunk! A czéhváltságoknak, a munka-monopóliumoknak az államra, mint munkaadóra nézve nem szabad egyoldalúlag fennállani.Saját ízlésünk és szükségünk szerint szabadon akarunk egyesülni, és ha ez az államnak a »magasabb politika« szempontjából nem konveniál, tessék oly más segédeszközökről gondoskodni, melyek segítségével azon az úton becsülettel tovább haladhatunk. Egy iparügyi minisztérium nem lehet hivatva iparügyi konstábler teendőket teljesíteni és egyedül a felett őrködni, hogy a törvény paragraphusainak egyes szótagjai meg ne sértessenek , hanem igenis feladata odahatni, hogy azok végrehajtassanak és érvényre emeltessenek. Az 1872. évi VII. törvényczikk — merem állítani — ma, két és fél évvel életbeléptetése után, sincs végrehajtva .