A Hon, 1875. május (13. évfolyam, 99-121. szám)
1875-05-30 / 121. szám
121. szám. XIII. évfolyam. Reggeli kiadás: Kiadóhivatal Barátok-tere. Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra....................................... írt ki 6 hónapra.................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1875. Vasárnap, május 30. Szerkesztési iroda s Barátok tere, Athenaeum-., Klét. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. imtETÉ&EU szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xlll-dik évi folyamára. Előfizetési árak:1-12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czím alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, május 29. Budapest, május 29. A főváros két kerületének érdemes két képviselője tartja holnap délelőtt beszámoló beszédét. Nem kételkedünk benne teljes közmegelégedésre. Hiszen a szabadelvű párthoz tartoznak mind a ketten, s Radócza János úr és Steiger Gyula úr közszeretetben részesültek polgártársaik részéről már megválasztatásuk előtt is ; kétszereződni kellett tehát e szeretetnek és ragaszkodásnak ez igen tisztelt urak parlamenti szereplése folytán, mely el kell hogy ismerjük, korrekt, foltatlan s érdemekben nem szegény volt. Mi legalább helyükön láttuk őket, ahányszor a főváros érdekei voltak szóban, mindig, s legjobb hitünk szerint mondhatjuk, hogy az az elismerés, mely oly bőven omlott a múlt vasárnap Tavaszy András úr vállaira, megilleti bizvást ez urakat is. Nem is ellenük izgatandó szólalunk fel. Hiszen egy párthoz tartozunk velük s ez egy nagy indiskréczió lenne. Elismerjük, mondom, bokros érdemeiket s ha ellenük itt-ott izgatást látva, elmélkedni kényteleníttetünk, szeretnők, ha távol maradna mindenkitől az a föltevés, hogy minket személyi ellenszenv, vagy bármi ilyesmi szempont vezet. Egyes-egyedül azon jelentőség, melyet a fővárosi választásoknak tulajdonítunk, véteti kezünkbe a tollat. Az a jelentőség, mely világszerte mindenütt tulajdoníttatik az értelmi, ipari, kereskedelmi fő-főközpont parlamenti képviseltetésének, az teszi kötelességünkké — nehéz kötelességünkké — hogy itt beszéljünk a személyekről is , kik birják tiszteletünket , birják becsülésünket , pártunk derék tagjai, — de, s ezt tartózkodás nélkül kimondjuk — közéletünk egyik ágában sem foglalnak el oly nevezetes polctot, hogy kiérdemelték volna azt a dicsőséget, mely éri őket, midőn az ország tagadhatlanul első választókerületeinek mandatáriusai. Ha van nép, mely szeretettel csüng fővárosán, a magyar nép az. Pedig sok van e fővárosban, a mi elidegenithetőleg hathat. — Nem szoros értelemben vett magyar : csak áldozatot kért, s a nemzeti ügyekre — egész a legújabb időkig — nagyon keveset tett , s a nemzet, az első magyartól az utolsóig, mégis szintén áhítattal gondol e központra, s fölújulását a haza fölvirulásával köti össze. Le het-e ily körülmények közt azon színvonalra állítani az itt folyó választásokat, mint az ország egyéb kerületeit, amelyekre nézve a választhatlanság czenzusát a törvény szorosan a huszonnegyedik életév betöltésére s a választói névjegyzékben bennfoglaltatásra köti csak ? Nem lesznek-e múlhatlanulegyéb igények, egyéb előfeltételek is szükségesek ily kerületeknél ? Nézzék meg a főváros választói Európa összes fővárosainak képviselőit. Oly nevek azok mind, kikkel össze van kötve — bármi tekintetben s irányban — a nemzet jelenkori történelme. Készséggel ismerjük el, hogy a múlt választások alatt, mikor elkeseredett pártküzdelem folyt, ha az akkor diadalmaskodott pártok vezetői pártjuk sikerének garancziáit abban találták, hogy ez urakat léptessék föl, ahol joguk volt, eljárásuk — pártjuk szempontjából — helyes volt. Ellenük küzdtünk, mint ellenpártiak, minden megengedett eszközzel, de a fölléptetés pártszempontból való helyességét nincs okunk most kétségbe vonni. Egész más azonban most a helyzet. Most pártérdek nem parancsolja, hogy a személyi tekinteteket háttérbe szorítsuk. S ha csak fölületesen lapozzuk is át az ország képviselőinek lajstromát, egyszerre konstatálhatjuk, hogy a főváros első rendűen nevezetes választókerület képviselői bizony-bizony jórészt csak harmadrangú politikusok. Ám ne zavarjuk a vizet. Radocza János jelöltségét máris erősen megingatta Horn Ede kandidácziója. Kilátás van rá, hogy Radocza vissza is vonul, s ez ipari s kereskedelmi tekintetben oly nevezetes kerület magához méltó képviselőt nyer. De mit szóljunk hozzá, ha azon mozgalmat, mely a fővárost képviseltetési tekintetben harmadrangú szereplésre kárhoztatja, más oldalról erősbödni látjuk ? A dunántúli két választókerületnek derék, neves, országos hírű képviselői voltak. Itt már szabadabban szólhatunk, hiszen az illetők nem voltak párthíveink, hiszen ellenük küzdünk. S most ime az ő megbuktatásuk is erősen hangsúlyoztatik : egy mandátumhajhászó iparos s egy hatalmasan ismeretlen nevű budai háziúr kedvéért. Nincs okunk, s nincs kedvünk sem, hogy az ilyesmit egykedvűen nézzük. A választóknak joguk van azt választani, akit akarnak. De, nekünk is jogunk van az ország fővárosának képviseltetése érdekében fölemelni óvó szavunkat. Ne tegyék teljesen jelentősége-fosztotta a parlament fővárosi képviseletét! Gondolják meg, hogy az ország fővárosában a nemzet szíves esze egyesül, s míg e szív és ész hivatott megtestesítőire akadnak, bizony a nemzet jelesei közt is erősen válogatni kell, nemhogy a tömegből csak úgy találomra teremtsenek elő egyet vagy mást, szerencsét próbálni. Holnap meghallgatják két képviselő számadó beszédét. Oly intelligens választóközönség hallgatja meg, mint tán egy sem egész országban. Itt nincs tömeg a maga u. n. paraszt értelmében, itt megannyi gondolkodó fő van. Ne állítson ki magának az értelem Magyarország fővárosában — szegénységi bizonyítványt. Hamis jelszó az, ami után indulnak. Az a »polgárság« erős emlegetése egyenesen középkori fogalom, nem polgárok vagyunk: nemzet vagyunk; s midőn a főváros választ, akiket választ: azok vagy tündököljenek eszméik, vagy tündököljenek egyéniségük által. Varjon mely tekintetben tündökölnek azok, kik Buda két neves képviselőjét kiszorítni vannak hivatva? Összefoglaljuk, amit mondtunk. Nagy bajnak tartanók, ha a nemzet elidegenednék fővárosától. S félünk, hogy az elidegenülés első lépése lesz az, ha a főváros azon alapra áll, hogy parlamenti képviseltetésében a fő szempontot a megválasztandók azon jellegére helyezi, hogy ők a budapesti »polgárság« köréből valók. A fővárosi választások jelentőségét szeretnék megoltalmazni, s azért hangsúlyozzuk : vigyázzon a főváros, nehogy jelöltjei oly egyének legyenek, kiknek bukása vagy diadala kedvező esetben saját utczájukat, kedvezőtlen esetben azt a vendégfogadót érdekli, melybe az illető esténként bejárogat. — Minisztertanács. Ma délelőtt kezdődtek a magyar kormány kebelében a Romániáával kötendő vámszerződés ügyében a részletes tárgyalások. A közös külügyminisztérium vámosztályi előadója, Schw e ger udvari tanácsos úr, ki ma reggel ide érkezett, részt vett a ma tartott hosszabb minisztertanácsban, melyen jelen voltak a távol időző Trefort és Pejachevich gróf miniszterek kivételével a kormány összes tagjai. Andrássy Gyula gróf nem jött Budapestre. Ma ezen fontos tárgyalásokat nem fejezhették be. — A román passivisták bizottmánya. A »Pester Lloyd« egy szebeni levelében olvassuk: Az itteni román konferenczia által választott bizottságba beválasztották dr. Borcsa Jánost is, ki határozott aktivista. Választása akkor történt, mikor ő már a termet elhagyta, Borcia, mint halljuk, a választást most román lapokban vissza fogja utasítani. Ez annál inkább érthető, mert a passivitási párt vezetői közül is többen vonakodtak a bizottmányi tagság elfogadásától s a konferenciai vezetője, Ratiu, is kijelenté, hogy e bizottság választása nincs napirenden, s végül Man Gábor arra is utalt, hogy a választási törvény értelmében ily bizottság működése megengedhetlen is. Ugyanerre utal ma egy derék czikkében a »Nemzeti Hírlap« melyből közöljük a következőket: »Mi azt hisszük, hogy midőn egy bizottság alakul, nyilván azon okból, hogy a választóknak nagy és tekintélyes részét megakadályozza választói joguk gyakorlásában, ez büntetésre méltó cselekmény. Ily agitatiót a magyar államban megtűrni nem lehet. Azért felkérjük a belügyminiszter urat, méltassa figyelmére ez ügyet és járjon el teljes szigorral és azzal az erélylyel, mely számára az ország közvéleményét máris meghódítá. Semmisítse meg kíméletlenül a nagyszebeni határozatot, s tiltsa el a megválasztott bizottságot az agitatiótól és actiójának megkezdésétől, s vonja szigorú felelősségre azokat, kik nyílt harczot szennek az ország törvényeinek. Mentse meg a királykogen tuli választóknak ezreit, egy magát politikai vezérségre feltolt hazafiatlan csapat zsarnokoskodásától, s biztosítsa a választók szabad meggyőződésének szabad nyilvánithatását minden pressió és terrorizálás ellen.«— Zendülési mozgalmakról tudósítják a »P. L.«-ot az albániai határról május 12-ki kelettel. »A monastiri sandjákhoz tartozó dibrei kerületben zendülésre került a dolog. Ennek tulajdonképeni okát ama kíméletlenségben kell keresni, melylyel a török kormányközegek az épen folyamatban levő népszámlálásnál eljárni szoktak. A valál lakosság különben is nagy irtózattal viseltetik minden oly rendszabály ellen, melyben uj eszközt lát a nagyobb megadóztatásra s tagadhatlan, hogy a keresztülvitellel megbízott közegek, nevezetesen az állatok összeírásánál némi keménységet engednek meg maguknak. Nevezetesen a házi állatok száma vetetik föl magasabbra, mint valóban van s ezáltal az illetők adóquotáját emeli, a mi annál súlyosabb rájuk nézve, mert szerfölött kemény tél volt és a takarmány csaknem merőben hiányzik. Dibre környékén még egy különös körülmény fordult elő, mely az elégületlenséget erőszakos kitörésre bírta, ami más vidékeken abban nyilatkozott, hogy az elnyomottak osztrák-magyar, vagy montenegrói területre léptek át. A dibrei mutasherif, Rali pasa ugyanis a hírhedt rabló főnököt, Saly Reppát a megkegyelmezés ígéretével arra birta, hogy maga jelentette magát a hatóságnál, de a pasa ígéretét megszegte és Reppát felakasztotta. E miatt Reppa barátai és rokonai boszút esküdtek a pasa ellen,ki azután a veszély elől Dibreből Monastirba menekült. Útközben azonban megtámadtatok, kísérete cserben hagyta, úgy hogy csak a legnagyobb veszélyek között juthatott el utazási czéljához. Ennek következtében, valamint azon hírre, hogy a zendülők 1500 fegyveres emberből állanak, a ráli Refet pasa Monastiból egy zászlóalj gyalogságot és egy fél üteget, Podgoriczából egy vadászzászlóaljat két ágyúval és néhány lovasszázadot vezényelt Dibre felé. Ily módon és a Konstantinápolyból vett parancsok erélyes teljesítése következtében remélni lehet, hogy a sajnos mozgalom véget fog érni.« Actió az ipar tómi. (M.) Jólétet kell teremteni benn az országban, merta szabadság csak üres a hang, ha azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar ember lába alól ellicitálják a földet. A hivatalos lap árverési hirdetései tanúskodnak, hogy az utóbbi években vagyoni tekintetben sokat sülyedt Magyarország. De bizonyítják ezt a forgalmi statiszika adatai is. Meg van verve az a gazda, ki évről évre többet költ, mint amennyit bevesz. És ezen az uton haladt Magyarország az utóbbi nyolcz év alatt: 100 —175 millióval többet fizetvén el évenként, mint amennyit szabad lett volna elköltenünk mindenféle külföldről behozott czikkekért. Ezt ma már mindenki belátja, mert a tapasztalás bebizonyította, hogy a nagyszerű vasúti investitiókkal nem érte el az ország az óhajtott czélt. Mikor a vasutakat engedélyezték, az volt a jelszó, hogy a vasutak majd teremtenek forgalmat, körülöttük gyártelepek fognak létesülni, megnépesül a vidék s terjedni fog a jóllét. Az ellenkező történt. A vasutak elvették a fuvarozási üzlet jövedelmét, mely a belföldi termelés hasznára ment ismét viszsza a forgalomba; a vasutakon érkezett áruk elvették a hazai iparosok keresetét, kik ismét a magyar gazdaközönség javára költötték el bevételeiket. De a külföldi árukért egyszer kiadott pénz nem jött többé vissza az országba, csak igen csekély részben, terményfeleslegünkért, amit különben is jó pénzen eladhattunk volna külföldieknek. Közgazdaságilag véve, tehát az investitiók azt eredményezték, hogy eddig legalább még nagyobb volt a kár, mint a haszon azokból , szóval, az ország szegényebb lett. Mert a befektetett tőke nem csak a kamatot nem hozza be, hiszen 15 millió garanciát kell fizetnünk évenként, hanem a vasutakon behozott külföldi, s nagyobbára luxus-, élvezeti és fogyasztási czikkek igen sokat ártottak a magyar iparnak is. Ez nem frázis, hanem sajnosan érzett tény, mely miatt az ország minden részében hangos panaszt lehet hallani. Azon nagy nemzeti feladattal állunk tehát szemben, hogy az eddig folytatott helytelen gazdasági rendszert, minden megrázkódtatás nélkül, okszerűbb rendszerrel cseréljük fel. Ez nem könynyű munka. Még a leggeniálisabb államférfiak is csak tartózkodva gondolhatnak közgazdasági rendszerváltozásra. Nem egy embernek, hanem a társadalom miden rétegének, a gazdasági élet minden ágában foglal-lkozóknak közre kell működni arra, hogy a vistás közgazdasági rendszerből származott minden baj gyökeresen orvosolható legyen. Azt hiszszük, e szempontok vezérelték az országos magyar iparegyesület igazgatóságát akkor, midőn egy oly működési programmot szerkesztett, mely a lehető legszélesebb alapon kívánja hazánk iparát virágzóvá tenni. E programmot, még akkor csak mint tervezetet, pár nap előtt közöltük: azóta már elfogadta azt az orsz. magyar iparegyesület egyetemes és népesen látogatott szakosztályi ülése. Nem csak elfogadta, de sőt hozzá is kezdett a nagy munkához. Hogy tisztába hozzuk azt, miről van itt szó tulajdonképen s mi czélja van az orsz. m. iparegyesületnek e programmszerű működéssel, pár szóval visszatérünk azokra, mik az egyetemes szakosztályi ülésen felhozattak. Szentkirályi M. mondott egy nagy szót: actióba kell lépni, mint Angliában történt a nagy közgazdasági kérdések megvalósításánál. De az actió czélja ne legyen a légből kapott frázis megvalósítására irányuló hiábnt való törekvés ; legyen az oly czél, oly kívánalom, melynek elengedhetetlen sürgősségéről, czélszerűségéről és hasznosságáról az egész nemzetet meg lehessen győzni, mert magából az életből merített tényeken alapul, mert életkérdést képez a nemzetre nézve. Nem elegendő tehát csak egy-két iparágat kihallgatni, jóformán a nemzeti termelésnek minden zugába, minden műhelyébe be kell hatolni, meg kell ismerni a bajt gyökeresen, s aztán hozzá látni ennek orvoslásához. Ezt czélozza az orsz. m. iparegyesület, midőn tervszerűleg hozzá kezd a most szóban forgó nagy munkához, melyet nemcsak a theoriában, hanem a gyakorlatban is végre akar és végre kell hajtania. ■i i Hl niiBllim»nill i j»ii II »1J» I ■'1111 111 i' ' V" " ""lg A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. Első rész. „Napoleon öcsém.“ Amit egy nő beszél egy leánynak. (16. Folytatás.) Egyszer aztán mégis csak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek. Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a herczegnő odavonta őt az ölébe, ezt a Diánai alakot. — No jer ide, te kis ölbeli baba, te parányi. De rég nem voltál az ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak. Fűztél a már rablánczra férfiszíveket ? Hogyan ? Egész olvasószámra? He ? Vagy még most is babával játszol ? A leveledből nagyon keveset tudok meg. Nagyon röviden elbánsz az ifjakkal, akikről írsz. A Jenő jó lovas , a Béla nagy bobó, az Alianor kiállhatatlanul szép ember. Nos hát mi történt tovább ? Mi van a Jenővel ? — Még mindig jó lovas. — Hát a Béla ? — Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt. — És az Alianor ? — Ép oly szép és kiállhatatlan, mint eddig. — Azt szeretem, hogy hideg vérrel tudod megítélni a férfiakat. Minden nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, akihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, akit bálványoz, mert annak rabjává lesz. A középszerűség jellemzi a jó férjeket. Az olyan házasság a legboldogabb, amilyen Zenobiáé volt Oderasussal. A férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől örökölt ranggal bírjon, mint olyannal, amit öntehetségével szerzett. A nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből egészséges embert; gyáva férjből nagy jellemet; egyszerű férjből okos embert és megfordítva : egy túlerős férj mellett a nő elcsenevészhet betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyü, akarat nélküli, gondolkodni nem tudó lénynyé idomul át. — Atyád egészséges-e ? — Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam. — Köszönöm.Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk egymáshoz. Azt te jól tudod. De ő neki hivatása van, ami nem engedi, hogy egy asszony szeszélyei nyűgözzék. Neki a világban kell élni, nekem a világon kívül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam látogatóitok.? — Üdvözleteiket mindig megirom levelemben. E szónál madame Corylandenak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja egy átadandó üdvözlet. — Megengedi herczegnő, hogy én is átadjak egy rombizott bucsu-kézcsókot ? — Kitől? — Zárkány Napóleontól. — Áh ! Napóleon ott volt nálatok ? — Erről az egy emberről nem írtál leveledben. — Nem jutott eszembe. Felelt Rafaela. A herczegnő odanyújta kezét madame Corylandenak. — Köszönöm Zárkány Napóleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjúból nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. — Nagy ember lesz belőle. — Miért hiszed azt ? kérdezi Rafaela. — Azért, mert nem akarják őt észrevenni. A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar olyan gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre megérkeztét. Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani. — Ah mily gyönyörű zivatar! kiálta fel a herczegnő s egészen félrekuzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e nagyszerű tüneményt. Madame Corylande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől, mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, ha nagyon mennydörgött, bebújt a dumája alá s a mellett az az előítélete volt, hogy a villám a nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A herczegnő pedig megfogta a két másik hölgy kezét s odavitte őket magával az ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek, e czikázó napsugarakat a fekete éjben. — Az ilyen ünnepélyes perezben rejlik a teremtés titka, suga a herczegnő a reszkető Corylandenek? A kiáradó villanyosság termékenyitőleg hat növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert térv. S azután olyan szépen elmagyarázta a herczegnő, fogva tartott áldozatának a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corylande lassan kint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda férfitől. — Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim, szólt elragadtatással a herczegnő. Ez az én concertem, az én látványom, amiben a nappal élők nem gyönyörködnek. Ez alatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene. Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról. De a herczegnő egészen felfrissültnek látszott utána.. Éjfél után két óra volt az idő. E helyen ebéd utáni két óra. — Most lesz legszebb idő a sétára, madame Corylande. — Talán a folyosón, herczegnő ? — Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben, mikor élettel, villanynyal, azonnal van tele a jég. Ki a szabadba, a parkban fogunk sétálni. A herczegnő csöngetett s a komornyiknak parancsot adott. A leányok készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el. Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corylande. Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van. De gyanús maradt előtte mégis az a szelíd szemszögletből való félremosolygása Rafaelanak, a mit e szavak után feléje vetett. Itt még valami következik. Mikor jelenték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy kendőiket s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig, melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt, partjai szegélyezve nymphaeákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz színére, a tó felett tánczoló szúnyogok után kapkodva. Szép kedves éjszaka volt : az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold eltűnőben volt már a magas fasudarak között; a falevelek hegyén ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt; minden fa, fa, virág tizszerezve adta ki illatát az eső után; két mámorral volt tele a jég. Négy köpetes leány cseléd kisérte a hölgyeket rúdra akasztott lámpionokkal; s feltűnő volt madame Corylande előtt, hogy az evezősök is mind nőcselédek voltak. A rezgő tó tükre messze veté a lámpák világát s karcsú hattyúpárok indultak utána a tovasikló csónaknak. A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett ki. A sziget tameriszk bokrokkal volt környezve , s e bokrok keretén belül széles pázsit-tábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által, melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva. Hanem itt nem volt e szigeten sehol. A zöld pázsit szőnyege szakadatlanul tömité azt be. — Hol fogunk mi itt sétálni ? sugá aggódva madame Corysande Rafaelának, amint észre vette, hogy a gondola a szigetnél kiköt. — A fűben, felelé neki Rafaela. — Vékony brunellczipőinkben ? mondá ijedelmesen Corysande. — Nem. Mezítláb, Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek hozzá fognak a herczegnőnek és Rafaelának a lábait megszabadítani czipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltüzködni. Madame Corylande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven fokon alul levő vízbe bele nem dugta. Már pedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni. — Je me meurs! rebegő az ártatlan áldozat. Ebbe én belehalok. — Biztosítom önt, mondá neki a herczegnő, hogy a női organismus megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer. Egy séta mezítláb a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal előtt. Mit volt mit tenni ? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek s eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó hüvelyt s öltönyeit magasra föltüzködjék. A herczegnő maga volt az első, a ki a gondolából kiszökött a gyepre. S azután a lámpavivő leányokat, két oldalt bocsátva, sorba elvezette kedves vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik holdfénynél gyönyörű rózsacsoportjait, yukkáit, cactusait, jázminbozótjait, ficus-lugasait, keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban; kecske-békák, leveli békák ezrei ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók csoportja előtt; madame Corylande csak azon imádkozott, vajha egy béka rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha egy kígyó találna feltekergőzni a bokáján. A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, a társaság ismét visszakerült a gondolához. A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait s ismét felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért még is csak azt hitte madame Corylande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ő vele senki, mert akkorra ő már meg lesz halva, de ha Isten úgy engedi, hogy élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen is ez a herczegnő, de nem látja az őt többet kastélyában, ahol a vendégeket éjfélig anatómiai felolvasással, délben kaenguruhkivonattal traktálják s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott fűben. Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden másodnap ir levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer. Mikor a gondolából a verandára kiléptek, igy szólt a herczegnő: — Mindjárt reggel lesz, most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti másként vagytok szokva, ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó elé járhat. Csókolj meg, te márványszobor s add át a csókot atyádnak. Madame Corylande: nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el Rafaelával mindazt közölni, amit önnek megmagyaráztam.