A Hon, 1875. szeptember (13. évfolyam, 199-223. szám)

1875-09-11 / 207. szám

207. szám, XIII. évfolyam, Kim­ló-h­ivatal , Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint El­ífztelési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házh­oz h­ordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ......................................6 írt ki. 6 hónapra......................................................... » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ...­­ » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától szám­ítatik. Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1875. Szombat, szeptember 11. Szerk­esztési iroda: Barátok­ tere, Atheruseum-épület.­­ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. · HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. / Előfizetési felhívás: „A HON“ mlll-dik évi folyamára. Előfizetési árak:—* 12 frt 6 frt a frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a pest­i utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesít­ve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hone kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hol« kiadóhivatala, Budapest, szeptember 10. Delegáczió választás előtt. Ma a főrendek választák meg a delegá­cziót, az alsóház tárgyalta a delegácziót ösz­­szehívó királyi leiratot, ezzel a kérdéssel fog­lalkoznak a pártkörök és egy laptársunk is. Az előbbi három fontos körülmény nem pro­vokál megjegyzéseket , egészen tisztában van ma már mindenki úgy a delegáczió hivatásá­val, mint azon taktikával, melyet ez ügyben a többségnek és kormánynak kötelessége kö­vetni, míg az 1867. 12. törvényczikk fennáll és azon taktikával, melyet »az átkos közös ügy­­e képviselőjével szemben a szélsőbal mindig követni jónak látott, a­mely taktikát ez utóbbi nagy blamagéra akkor lenne kény­szerítve megtagadni, mikor épen elveit érvé­nyesíthetné, ha t. i. . valami non putaremmel többségre vergődnék, mert akkor ő is érezné azt, hogy alkotmányos többségnek a törvényt végrehajtani kell. De, mondom, ezek megszokott dolgok, melyek semmi új megjegyzésre alkalmat nem szolgáltatnak , de a jobboldali ellenzék egyik közlönye ma két oly elvet állított fel és egy olyan váddal illeti, habár csak leplezetten, Tisza Kálmánt, hogy azt szó nélkül csak­ugyan nem hagyhatjuk. Először is a delegáczió keletkezésének egy egészen új theóriáját állítja fel, mert azt mondja, hogy csak azért jön teremtve a de­legáczió, mert a két törvényhozásnak nehéz lett volna mindig összeülni, és mert ezek kü­lönböző számú tagokból állnak , tehát a pa­ritásnak meg nem felelt volna. Már­pedig ennek egyszerű magyarázata nem ez , hanem az, hogy nem akartunk »Ver­stärkter Reichsrath«-ot teremteni. De ez új szheoria nem ok nélkül jön felállítva, annak oka egyenesen az, hogy a delegáczióban a pártokat épen úgy és oly arányban kell re­­pr­esentáltatni, a­milyenben az illető parla­mentekben vannak. És ez az okoskodás is csak azért jön világgá bocsátva, hogy be le­gyen bizonyítva, milyen méltánytalanul járt el a felsőház szabadelvű pártja, mikor a dele­­­gáczióba a jobboldali ellenzékből csak két tagot választott és nem a delegáczióba kül­dendő tagjainak egyharmadát. Minthogy a delegáczió nem a birodalmi gyűlés helyettese, surrogatuma, hanem az illető, önálló országgyűlések hadügyi és kül­­ügyi politikájának direct végrehajtó közege, így összeomlik az »Ungarischer Lloyd«-nak nemcsak egész okoskodása, de követelésének jogosultsága, támadásának indokoltsága és — később felemlítendő — gyanúsításának alap­ja is. Minthogy a delegáczió egy végrehajtó közeg, mely által foganatosítja a két törvény­­hozás közösügyi jogait és kötelességeit, így annak mindenik fél részéről h­íven kell kifejeznie az uralkodó többségnek úgy hadügyi, mint külügyi politikáját, és e kép­viseletnek annyival inkább kell egyöntetűnek lenni, mert mindenik fél egyenlő számmal lé­vén képviselve, a paritás könnyen megront­­ható, ha egyik fél bizottságában, a többség­gel ellenkező elemek, kezet fognának a má­sik félnek netalán ellenkező politikájával, vagy pedig mind a két félnek delegátusai köz­­zül a dissidensek kezet fogva akár budgetben,­ akár a külügyi politikában, a mi delegációnk többségének és így a parlamenti többségnek is befolyását rontanák meg. Ezért nem szabad a delegácziót pártok szerint választani, ezért kell annak minél egyöntetűbbnek lenni. Mert parlamenti absurdum lenne, ha általa oly külügyi és hadügyi politika inauguráltatnék, a­melylyel a magyar országgyűlés többsége nem, hogy egyetérteni, de még csak transigálni sem tudna. Tudjuk, hogy a mostani pártállások és az ország jelen bel- és külföldi helyzete ki­­zárják azt a lehetőséget, ha pártszám­arány szerint is alakíttatnék a delegáczió, hogy az egyet ne értsen legalább az irány­kérdésekben, de magának az eszmének ab­­surditására elég ez eshetőséget felhoznunk és elég utalnunk arra, hogy most is, a had­ügyi Budget megállapításánál vagy a külügyi politika feletti ítéletnél fordulhatna elő konzervatív részről oly indítvány és oly nyi­latkozat, a­melylyel a magyar delegátusok egyet nem értenének és ha erre viszhang épen a f­ederalisták és klerikálisok táborából keletkeznék, nem köszönné meg azt sem Andrássy gróf, sem a delegácziók tekintélye. Ezért jól tette a főrendiház, hogy a jobboldali ellenzéknek csak két helyet adott delegátusai közt , és ezekre is maga jelölte ki a választandókat. Így fog eljár­ni az alsóházi többség is a szabadelvű körnek Tisza Kálmán indítványa folytán­­ hozott mai határozata következtében, sőt jobb lenne, ha sem a főrendek, sem az al­sóházi többs­ég helyet sem adnának ott a kisebbségeknek , mert többségi jogaik rovására, sőt kötelességeik telj­esíthetésének akadályára van az. Lapunk e nézete nem mostani keletű; következetesen ezt beszéltük akkor is, mikor kisebbségben voltunk. De az »Ung. Lloyd« tovább megy, azt mondja, hogy az ilyen eljárás a delegáczió te­kintélyét rontja és meglehet (ezt ő nem állít­ja, de kifejezi) ezt szándékosan akarja Tisza és pártja, hogy a delegáczió le­járja magát akkorra, mikor újra szóba jő a közjogi kiegyezés egyes részeinek módosítása. Ez nagyon ügyetlen gyanúsítás. Épen a dissonantia rontja a delegácziók tekintélyét,­­­ppen az azokban való pártoskodás bénitná­­ meg működésüket és nem egyöntetű, erélyes A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta J­ó­k­a 1 Mór. Illik rész. Alkotmányos harcz. Az ellenfél táborában. (45. Folytatás.) A lelkes szónoklat is egészen abból a szürkei­méből volt szabva.­­»Szeretett testvéreim. Látjátok, hogy én nem vagyok ur. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásúak voltak, magam is tenyerem törésével keresem hazánk véráztatta földé­ből verítékkel sózott kenyeremet.« — Soha sem volt kártyán kívül más szántó­vető eszköz a kezében, jegyző meg rá Leon, közbe­­vetőleg. »De hát miért kell mi nekünk, ti nektek, a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövé­­rítenünk ? Azért, hogy az urakat hizlaljuk, a­kik ben­nünket kirabolnak, lenéznek, kicsúfolnak, eladnak, mészárszékre hordanak.« A többit elnyomta a tetszésnyilvánítás. Alienort kezdte a hideg lenni. A fogai vaczog­­tak össze. A szónok azután áttér­t egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learczké­­pezte. Az egyik: a számtartó: az nem más, mint Faraónak a tiszttartója, a ki a szegény néppel téglát vettet s még polyvát sem ad hozzá: a sarczoló, com­­maszáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő , kinek több a bűne, mint fején a baja szála, (No nekem kijutott szépen, monda Dumka úr) a másik, az ifjú óriás, az a Napoleon : no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóexe­­quáló, ujonezbehajtó, tömlöczbecsukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenlette eladni magát, beállni rab­szolgának a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának. — Hah! szörnyedt fel Alieno­r. — Hahaba, kaczagott fel León. A szónok folytatá: ime most pedig, hogy gya­lázatosságait megkoronázza, még beáll majommuto­gató komédiásnak s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válaszszad­ok meg képviselőnek. Ekkor aztán következett Alienor. No­ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasz­taloktól, hát ma megkapta mindannak az antido­­tumát. Borzasztó csodaszörny volt, a­minek most le­ír­ták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel. Alienornak most már melege volt, még izzadt is. Soha sem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, a­melyben ilyen dolgokat mondhasson el va­­laki füle hallattára. Nem jutott azonban eszébe a harag, hanem a félelem. A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémítő. — De hát nincsen itt katonaság, financz vagy pandúr, a­ki az emberek életét megvédelmezze ? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba. — Csigavér! csitita Leon. Félóra múlva mind megváltozik az, csak hagyd te azt én rám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak. Miután aztán ellenfeleit olyan szépen helyben­hagyta, áttért Karakán barátunk saját becses sze­mélyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szán­dékozik Gezetlent a paradicsom központjává vará­zsolni, ha megválasztatik. Az adó természetesen leszállittatik s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisz­nyája a sok pénztől, az adóexecutió neve még a szó­tárból is kitörültetik. (Lelkesült éljenzés.) A katonáskodás megszüntettetik: minden em­ber nemzetőr lesz, a­ki az ellenséget puszta megjele­nésével elkergeti. (Zajos taps, tetszéshangok, különö­sen a hölgyközönség részéről.) Dohányt termeszteni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltöröltetik. (Átalános helyeslés.) Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el. (Zajos tetszés.) (­Mi van még ?) szólt alá a szószékről a szó­nok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tuk­­mányi és Tarifás a rektor. (A vasút) sugá neki Tukmányi. »Igen is. A potyománd-gezetleni vasút orszá­gos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első fel­adatunk legyen. (Lármás helyeslés.) (Nevelésügy) sugá Tarifás uram. »Igen. Fésulyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolákba beho­zatalára. (Erről sokat beszélt neki a rektor, annál­­fogva nem tudta tisztán, hogy mi az ?) és a felnőttek oktatására. (Mit felejtettem még el ?) (Egyházi javak) sugá­rokmányi úr: »Igazság ! Semmi sem olyan méltányos, mint­hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A­ papok dolgozzanak, a­hogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vám­szedő volt, ki halászott. (Ez is tetszett nagyon.) (No meg mi van ?) (A nemzeti bank.) »Épen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk né­met bankó ; csináljunk magunk nemzeti bankot ; nem kell fiúnak semmi ezüstalap ; ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz. (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg : ebben az egy kérdésben megszűnik a kedé­lyesség.) (Mi a végszó ?) (A polgári házasság.) (Igen is. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a pol­gárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házas­ság okvetlenül behozandó.« (Erre már csak nagyon sporadice éljeneztek. Bánták is azt!) Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet Öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő themára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta , elkezdve II. Ulászló alatt, a mikor Dózsa Györgyöt tüzes vastró­nusban süttette meg Szapolyai János. Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa­ Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is. Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erő­sen. Meg is törné a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára , a­miért újra megélje­nezték.­­— Mind agyonvernek ma bennünket, szur­kolt Alienor, ki mindezt a korcsmaablakból hall­gatta és nézte.) És most,, következett a szónokok másodika. Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre. Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő ki­nek az embere ? Látták. Rongyos volt. Azzal bizo­nyította be a szegény emberek iránti szeretetét. Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes. Hanem hogy mára való esze volt több mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos. Sietett megmagyarázni az egybegyűlteknek, hogy miután meghallották a jelölt remek pro­­grammbeszédét, annak buzdító szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni , mert ennek rosz következései lennének. A képviselőjelöltek és kísérőik személye szent és sérthetetlen, a­ki azoknak a fejét beveri, a szolgabíróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe ; kato­naságot küldenek ide, az ellenállókat megszurkálják s a vezéreket becsukják egy pár esztendőre, mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva ez a lel­kes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy »kenynyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket« csak mint bibliai mondás­­értendő. Csupán alkotmá­nyos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról, azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keb­lünkbe és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait is, igazságunk bevehetetlen várának sánczaira kö­nyökölve s nagyokat köpve azoknak ostromlóira,a­kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszenynyez­­zük az ő megérintésükkel. — Ez derék, okos, becsületes ember , rebegő Alienor, könynyebbült szívvel. Ebben van keresz­tyéni érzés. — No én bennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet, mondá Leon, mert én megdögé­­nyeztetem a két kedves barátomat, most mindjárt, a saját népe által. — Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni ? — Veled együtt. — Ilyen úri ruhában ? Mikor fel vannak bőszít­­ve a fekete kabát ellen. — Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más costumeót is. Te felveszed a rókavadász piros frak­kot , én meg a franczia ziáregyenruhát a múlt jel­mezbálról. — Csak nem bolondultál meg ? — Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabá­tot gyűlölik, de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én franczia. A többit bizd rám. Most siess öl­tözködni. A közönség már türelmetlenkedik- Siess. A színpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a súgó lyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak s kékre zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operette libretto eszeveszett hőseinek s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur ; itt más választás nincs. Alienor rá­adta a fejét a veszedelmes komé­diára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egye­düli védelmezője a savannák indiánjainak wigwamjai között. Csak felvette a veres frakkot, a­mint látta, hogy Leon egy fitty alatt felrántja a zuár kantust, a veres bugyogóval. Leon még koszperdról is gondosko­­dott a számára s a kiegészítő háromárboczos kalap­ról, s hogy tökéletes legyen a costume, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillon rendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No már most »all right« — »vogue la galere !« Künn rettentőn h­alljakozott már a kíváncsian türelmetlen sokaság. Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj; utat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, a­mig a kútig eljutot­tak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s m­aga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást. »Felséges nép!« (Felséges! Nem: »hallják bentek !« nem : »ti barátim!« hanem »felséges.«) »Mert ez a czim illeti meg a souverain né­pet, kinek színe előtt szabad legyen nehány szót szó­­lanom.« (De micsoda maskara ez? duhogott Tukmányi a szószék mellett.) »Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismer engem a nép : tudja mindenki, hogy én vagyok Napóleonnak az öcscse.« (Folytatása következik.) eljárásuk. A­mi pedig Tisza Kálmán és volt pártjának otromba gyanúsítását illeti, legyen szabad erre megjegyezni azt, hogy azok nyílt politikát folytatnak, arra a­mit akarnak, egyenesen törekesznek, de jobban is­­merik a kiegyezési törvényt, mint az »Ung. Lloyd«, és tudják, hogy a delegáczió hitel­vesztése oly kevéssé használna a kiegyezés eshetőleges revíziójának, a mily kevéssé van időhöz kötve annak létezése és a mily kevéssé függ össze a delegáczió a kiegyezésnek, előre kiszabott időben, revideálható részével. — Az osztrák delegáczió. Az osztrák képviselők házának elnöke, a delegáczió ott már megválasztott tagjaihoz­ a következő levelet intéz­te : »A miniszterelnök e hó 8-ról kelt levele sze­­rint ő cs. és kir. apostoli fölsége e hó 7-ről kelt leg­­kegyelmesb kéziratával a közös ügyek tárgyalása ezél­jából kiküldött bizottságokat e hó 21-re, Bécsbe tör­vényileg megszabott tevékenységük gyakorlásának foganatosítására összehívni kegyeskedett.« A »N. fr. Pr.« ez alkalomból egy jó tanácsokkal fűszerezett czikket bocsát világgá, melyben a külügyi politika jelen irányát dicséri, azonban mégis a delegácziók feladatává teszi, hogy a monarchiát netaláni kalan­dos tervektől megóvják. Különben a bécsi újság az Actatius-ágyukat megszavazandóknak tartja.­­ A válaszfelirati bizottság ma d. u. 5 órakor tartott ülésében részletesen tár­gyalta és végleg megállapította a válaszfelirati javas­lat szövegét, s azt a holnapi ülésben be fogja mutatni a háznak a bizottság előadója. A szöveget a Csen­ge­ry által összeállított tervezet nyomán H­o­r­­váth Lajos szerkesztette. A kormány részéről a tárgyaláson Wenckheim Béla dr. Tisza Kálmán, Simonyi Lajos dr. Per­cz­el Béla és Trefort Ágost­­miniszterek vol­tak jelen. A tárgyalás a házban valószínűleg szerdán veszi kezdetét.­­ A szabadelvű párt mad u. 6 órakor tartott értekezletét Gorove elnök megnyitván M­o­c­s­á­r­y Géza interpellációt jelent be az ungvári törvényszék ügyében, kiemelvén azon elő­nyöket, a­melyek ezt a beregszászival szemben fen­­tartandónak igazolják. E szerint az országban levő 106 törvényszék közül az ungvári a 48-ik helyet fog­lalná el. Perczel Béla­­igazságügyminiszter az interpellál­óval szemben megjegyzi, hogy a beregszá­szi törvényszékhez tartozó terület 130 mfölddel na­gyobb s 64.000 lakossal. Egyebek közt kiemeli azt is hogy Ungvárt Beregszászszal már most vasút köti össze, s végül utána teszi, hogy a tula­jdonképeni köz­pont Munkács lenne, és hogy a kormány ezt csakis épületek hiánya miatt mellőzte. Mocsáry kijelenti, hogy az ungváriak min­den hazafias áldozatra készek, s nem is kívánják a beregszászi törvényszék eltörlését, hanem csak az ungvári megtartását, s maga is kiemeli a munkácsi előnyösebb voltát a beregszászi felett. Tisza Kálmán belügyminiszter elismeri, hogy képviselő jöhet azon helyzetbe, hogy kénytelen valamely ügyben interpellálni, de azért annyival in­kább kéri a párt tagjait az igazságügyminiszter vá­laszának tudomásul vételére, mert egyebek közt nem látja át, hogy mennyivel inkább lenne Ungvárnak elég téve az által, hogy ha Munkács lenne a törvény­szék központja, s kéri a pártot vegye a választ tudo­másul. (Helyeslés.) P­a­u­­­e­r Tivadar a delegáczió tagjainak a kandidáló bizottság általi kijelölését hozza javas­latba. Zsedényi két tagot a jobboldali ellenzék­ből óhajt választatni, s kérdi, váljon a többség jelöl­­je-e ki ? Tisza Kálm­án hivatkozik a régi felfogásra, mely szerint a delegációnak mindig a kormánypárt tag­jaiból kell kijelöltetnie és választatnia, különben meg­történhetnek, hogy közös szavazás alkalmával az el­lenzék leszavazhatná a kormányt, mely pedig a ma­gyar országgyűlésen nagy többségben van. Jobboldali ellenzéki tag választását egyébiránt nem ellenzi, de hogy a többség jelölje ki a két tagot. (Helyeslés.) Ezután a kör alakulása történt meg, alelnökké Szontagh Pál (somogyi), jegyzőkké Márkus István és Péchy Jenő, igazgatóvá Móricz Pál választatván. Ezzel az értekezlet eloszlott. A szerb szkupstína megnyitása alkal­mából. (Sz. Gy.) A mi a herczegovinai zendülés­nek fontosságot és jelentőséget adhatott, az főleg azon magatartás volt, melyet a zendü­léssel szemben Szerbia és Montenegró elfog­lalt, vagy ezután elfoglalni fog. Tekintve, hogy Nikicza montenegrói fejedelem népszerű ember, népe és népének fajrokonai előtt, ter­­­kintve, hogy őt az omladinisták egy délszláv missió providentialis personájának tekintik egyfelől, tekintve másfelől azt, hogy a szerb nemzetgyűlés, mely Milán fejedelem által tegnap nyittatott meg Kragujeváczban, oly elemekkel van tele, melyek minden áron há­borút akarnak a törökkel, s a délszláv sajtó is erősen harsogtatja a harczi kürtöt, mely szintén visszhangra talál a nép harczias han­gulatában, — az esélyek nem csekély szá­­múak arra nézve, hogy a két szláv állam — érdekeinek veszélyeztetésével is — harczba elegyedik a portával. Annyi bizonyos, hogy Milán nem örö­mest­ül harczi ménjére s csak erőszakkal fog­ja bele­lovagoltatni magát a háborúba népe által (ha ez ugyan józanabb észre nem tér — mire nézve különbél nem veszett el minden kilátás.) Milán jól tudja, hogy ez egy oly ve­szélyes játék, melyben a koronát teszi kocz­­kára. De ép oly bizonyos másfelől az is, hogy a szerb népet annyira felizgatták vezetői, oly álmokba ringatták, hogy a harcztól visszatar­tani nagyon nehéz dolog. És épen ezért alig ült össze valaha súlyosabb viszonyok között törvényhozó testület, mint épen most a kra­­gujeváczi szkupstina. Egy netaláni szeren­csétlen háború esetére ez a testület lesz felelős a történelem előtt Szerbia sorsáért, mert a jelen skupstina tagjai tüzelték föl a szerb né­pet, mely most már egyébről sem akar hal­lani, mint háborúról. Szelet vetettek s vihart arattak. Lássák már most, hogyan csillapít­ják le és oltják el a maguk által szított tüzet. Egy szerb paraszt 50 darab ökröt és 30,000 okka búzát ajánlott föl a törökkel folytatandó barezra , midőn ily »áldozatok tétetnek le a haza oltárára,« bajos akkor okosan beszélni a néppel. A helyzet komolyságát eléggé feltünteti az is, hogy daczára a nagyhatalmak jóakaratú intelmeinek, daczára a szerb kormány egyik főmatadora, Ristics békebiztosításainak,a trón­beszédben, melyből ma igen sovány kivona­tot kaptunk, egy passus fordul elő, melyben rokonszenv fejeztetik ki a bosnyák­­országi és herczegovinai események iránt . Hiszen ha csak a rokonszenvnél maradna a do­log, nem volna baj, de ha ez a rokonszenv harczias tettekben fog majd nyilvánulni , ak­kor bajosan hiszszük, hogy egyhamar idő maradjon azon reformokra, mint a községi önkormányzat kiterjesztése, sajtószabadság stb., melyeket a trónbeszéd kilátásba helyez s melyek megvalósítására a mostani skupsti­na volna hivatva. Maga a trónbeszéd is »igen komoly pillanat«-nak nevezi a mostanit s a mi azt mégis enyhíti és reményt ébreszt arra nézve, hogy Szerbia végleg még sem fog kar­dot rántani Törökország ellen, azon körül­mény, hogy a bosnyák és herczegovinai föl­kelők, kiknek sorai között háromnegyed rész­ben szerbiaiak, montenegróiak és más ön­­kénytesek küzdenek, illetőleg küzdöttek, — mondhatni már le vannak verve, a török had­sereg elkészülve a nonputaremre, mozgósítva, felszerelve csatakészen áll Szerbia határai mellett, s mint megbízható forrásból értesü­lünk, Nikicza is hajlandó békében maradni bizonyos feltételek alatt, pl. ha a porta egy diplomatiai ügynökséget állít Cettinjében, ha megengedi, hogy Montenegro hajói szabadon járhassanak a Bojanán a tengerig stb. , a porta pedig nem idegenkedik e kívánságok­ teljesítésétől. Hogy egyelőre legalább békén marad Szerbia, erről biztosít legújabban érkezett ama hírünk is, hogy a szerb kormány elhatározta, miszerint teljes passivitást fog követni, míg a hatalmak megbízottainak mostari conferen­­tiája véget ér. Legyen végül fölemlítve az is, hogy a konstantinápolyi szerb diplomatiai ügyvivő, megbízatása folytán kijelentette, mi­szerint Szerbia nem táplál harczias szándok­­latokat a porta ellen. Felsoroltuk itt röviden az esélyeket, melyek mérvadók lesznek Szer­bia eventuális magatartására. — Ily zava­ros helyzetben csak hozzávetőlegesen lehet beszélni. Hogy mi fog csak egy hét alatt is történni , ezt biztonsággal megmondani ma­­guk a szerb ügyek intézői sem lesznek képe­sek. Annyit biztonsággal vélünk állíthatni, hogy Szerbia egy háborúba való keveredés által mindent koc­káztat. A legnagyobb erő­­megfeszítéssel is csak 30,000 főnyi serget ál­líthat síkra s a török haderő még elég 10* arra, hogy ezt összetörje, aztán háború ese­tén a hatalmakra épen nem számíthat. Ha Belgrádban »erős szerb nemzeti kormány« székel, Konstantinápolyban is »erős török nemzeti kormány« intézi az ozmán birodalom sorsát. Szóval, ellenkezőleg, mint a­hogy a szerb félhivatalos »Vidovbán« nem régen ír­ta , csak a diplomatiai ut az, melyen a szerb fejedelemség valamit nyeh­et és nem a háború. Osztrák lapok a magyar vámenquetről. (M.) A bécsi lapok hosszasan és szélesen fejte­getik a magyar kormány vámügyi politikáját. Érde­mesnek tartjuk a »N. fr. Pr.« szerdai számából a vámügyi tanácskozmányról irt czikk néhány sorát idézni. »Az 1867-ben nagy bajjal megteremtett ki­egyezés csaknem kérdésessé van téve; a magyarok a kiegyezés számára új alapot követelnek, és Ausz­triától oly óriási áldozatokat várnak, hogy cislajtáni miniszter erre semmi szin alatt nem nyújthat segéd­kezet, azokba bele nem egyezhet. Magyarország a fo­gyasztási adó repartitióján kívül, követeli az enged­­ménydíjak­ megosztását, a kényszer árfolyamot saját jegyei számára Ausztriában, az adó visszatérítési

Next