A Hon, 1875. október (13. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-09 / 231. szám

231. szám. XIII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1875­ Szombat, October 9. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épillei földszint. Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra........................................... tt írt. ki 6 hónapra..........................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkeszt­ési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épílet. A lap szellemi részét illető munka közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Baritok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xlll-dik évi folyamára. Előfizetési árak Félévre . Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt HUF Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a pest­i utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesít­ve tíz írtig csak 5, jó írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, October 8. Külügyi politikánk a delegácz­óban. A magyar delegáczió külügyi albizott­ságának jelentését a budgetrő­l és külügyi politikáról, Faik az előadó, egy figyelemre méltó beszéd kiséretében terjeszté a bizott­ság elé és ugyanakkor Andrássy gróf az osz­trák delegáczióban, egy interpellációra adott válaszában épen azon két fő kérdésről nyilat­kozott újabban, melylyel Fáik is foglalkozik, értjük: egyfelől a vöröskönyv elmaradását, vagy átalában a diplomatiai okmányok köz­lésének határát, e tekintetben a parlamentek jogát és kötelességét; másfelől a jelenlegi kül­ügyi politikát. Az albizottság jelentése, a kül­ügyminiszter ismételt nyilatkozata, és az elő­adó beszéde oly világításba helyezik e kér­déseket, hogy mindenki ítéletet alkothat ma­gának azokról, vagy legalább sokat gondol­­kozhatik felettük. A magyar delegác­ió, és albizottságának előadója, beszédében és jelentésében, belenyu­godtak abba, hogy a vörös könyv az idén nem adatott ki, sőt helyeselték azt azon felvilá­gosítások után, melyeket a külügyminiszter­től nyertek. De Fáik és az albizottság ha­tározottan fenn­tárták a parlament és bi­zottságának jogát a diplomatiai okmá­nyok közlésének és megbírálhatásának meg­követelésére. Sőt Fáik kijelente, hogy ha bizalmatlansággal viseltetnék a bizottság a külügyminiszter iránt, most is megkívánhat­ná azt. De most Andrássy politikája iránt, nem ugyan a vörös könyvből, a­mi nincs, sem Andrássy nyilatkozataiból, melyek átaláno­­sak, hanem a tényekre és ezek látható össze­függésére alapított ítélete folytán viseltetik bizalommal. Ez az ítélet helyes, mert lehető­leg biztos­ alapon nyugszik. De ennél is job­ban indokolja eljárását Andrássy maga, mi­dőn rámutatva az eredményre, melyet elért, kártyázáshoz hasonlítja a diplomatia műkö­dését, melyben még jó barátainknak sem mu­tatjuk meg kártyáinkat, annál kevésbé ter­jesztjük azt a kompánia elé. A titoktartás nem csak önmagunk , de szövetségesünk iránti kötelességünk is, mert ki viseltetnék irántunk őszinte bizalommal, ha aggodalma lehet az iránt, hogy titka el lesz árulva? Mindezzel mi eléggé megmagyarázva látjuk a dolgot, de egy diatjában nem látjuk m­eghatározva­t azt a hatáskört, mely a parla­mentet, illetőleg" bizottságát ez ügyben illeti.. Mert, ha Fáik azt mondja, hogy a diplomatia működése olyan, mint egy hadseregé, egyik­­n­ek vezérétől sem lehet előlegesen a tervét kívánni, és ha azt mondja, hogy a parlament és delegáczió csak átalános külpolitikai ..elve­iet mondhat ki, de szabad kezet kell engednie diplomatiájának az eszközök és módok megvá­lasztásában , akkor csak utóbbi állításában nem lő túl a czélon, de az első, mely a be­­végzett tények feletti rászólást vagy elisme­­rést helyezi csak a parlamenti bizottság ha­táskörébe, mint később Fáik kifejti, átalá­ban nem csak a megbízó, de a bizalmatlan­­kodó delegáczió elől is elvágja a bírálat lehe­tőségét és az elveivel meg nem egyező poli­tika megakadályozhatását. Maga Andrássy elismeri az osztrák delegáczió előtt, hogy »lehetnek pillanatok, melyekben a kormány és állam érdeke követeli, hogy a folytatott alkudozások, sőt függőben l­e­v­ő k­é­r­­dések is valamely alakban a törvényho­zás ítélete, egyszóval, a nyilvánosság elé hozandók.­ És azt hisszük, hogy e pil­lanatok megítélése nem csak a kormánytól, hanem a törvényhozástól is függ. Fáik igen helyes megkülönböztetést tesz a három északi hatalom mostani szövetsége és a köztük 60 év előtt fennállott »szent szö­vetség« közt, helyesen indokolta azt is, hogy a külügyi jelentés miért nem emlékezik meg külön e szövetségről. A hármas szövetség is csak eszköz és nem czél előttünk, arra sem a törvényhozás, sem annak bizottsága külpolitikáját nem alapíthatja,ami érdekünk a békefentartása,éspedig nem a kül­reakc­ió, hanem a szabad b­e­­­fejlődés érdekében ; tehát követeljük magunknak a békét saját ügyeink szabad rendezése végett és kívánjuk annak keleten fenntartását, sőt biztosítását, mely csak a törökországi viszonyoknak,a por­ta általi, reformálásával érhető el. Ezt teszi lehetővé a hármas szövetség, melynek semmi reakc­ionárius jelleme nincs, de ennek csak egyik fontos tényező­je a szövet­ség, a többi hatalmakhozi viszonyunk is be­­foly arra és maga a hármas szövetség is csak addig hasznos, tehát fentartandó reánk nézve, míg ezt a czélt, a mostani áron, biztosítja. Ezért nem czél és nem dogma az, melyet a törvényhozásnak, illető­leg bizottságának vallani kell, hanem kül­ügyi kormányunk szabad rendelkezésére álló, bár becses eszköz, melyet akkor dobhat el és kell eldobnia, mikor czéljának , a béke biz­tosításának, még­pedig a mi rovásunk nél­küli biztosításának meg nem felel. Az albizottság jelentésének, Fáik beszé­dének és Andrássy nyilatkozatainak kétség­kívül leghomályosabb pontja az, mely a ke­leti status quo fenntartásának, illetőleg javításának eszközeiről szól. Helyesen mond­ja Falk, hogy a régi osztrák külpolitika és monarchiánk mostani külpolitikája közt meg­van ugyan a külső hasonlóság, mert midket­­tő keleten a statusquo fenntartását tűzte ki czélul, de lényegükben különböznek , mert a­m a­z a hatalmak versengése, a lakosság elnyomása és a stabilitás érdekében kívánta fenntartani a status quot; most pedig a hatal­mak egyetértése és a törökországi bel­viszo­nyok gyökeres javítása által vélik a czélt biztosítani. De épen e javításnak eszközlése és a ha­talmaknak arra való hatásának módja a kér­dés tárgya. Fáik beszédében és jelentésében a reánk nézve káros zavarok ismétlését tart­ja megszüntetendőnek, eszközül a hatalmak jó tanácsát hozza fel és a portától várja el, hogy engedve a helyzet kényszerűségének és a jó tanácsoknak, reformokat fog behozni, Andrássy is kör­ü­lb­elől ennyit mondott ismé­telten. De, hogy a reformok milyen termé­szetűek, a porta által mikor és mennyiben kivihetők, a lázongó lakosságra mennyire kielégítők és — a mi fő — a zavarok meg­akadályozására mennyire lesznek képesek, arról egy részről sem nyertünk felvilágosí­tást, sőt még arról sem biztosítanak, hogy a három északi hatalom közt van és remélhető-e az egyetértés, a porta és alattv­alói közti vi­szony további fejlődésével szemben való ma­gatartásra nézve. ? De, készségesen ismerjük el, hogy épen ez az, a­miről most senki sem mondhat hatá­rozott véleményt, még kevésbé biztosítást. Ez a jövő esélyeitől függ. Minthogy pedig a jövő békéje ettől függ, így az eddigi tárgya­lásokból csak a múltra nézve nyertünk meg­­nyugvást, a jelenre nézve szereztük azt a biz­tosítást, hogy érdekeink meg vannak óva; de a jövőre nézve csak azt tudjuk, hogy kül­­ügyeink élén Andrássy áll, kinek — mint Faik mondá — »világos feje«, »hazafias szí­ve« sugallja a külpolitikát és »ügyes, erélyes keze« viszi azt keresztül, így tehát csak azt kívánjuk, hogy a monarchia érdekei és külpolitikája közt az öszhang jövőre is fenntartassék!­z e­z költségénél előadó felhozza, hogy ezen in­tézetek majdnem annyiba kerülnek, mint az egész mi­nisztérium , Így a többi gazdasági és kereskedelmi czélokra alig jut valami. Továbbá megemlíti, hogy az eddigi előirányzatok mindig hamisak voltak, így például 74-ben a kiadás 160000 forinttal, a be­vétel 270,000 írttal volt kevesebb, meg van győződve hogy ugyanez fog történni 75-re is. A bizottság már tavaly azt hitte hogy 1878-ra már nem lesz e czélra kiadás, a gazdaságokat kivéve, de ő nem meri re­ményleni hogy akkor még 200,000 írttal is beérjük miután 76-ra 160,000 helyett csak 60,000 frt. levo­nást mutat a kötségvetés. Felolvassa a 9-es bizott­ságnak véleményét, mely ez intézmény iránt azt tar­talmazza, hogy a lótenyészintézetek létszáma foko­zatosan alábbszállítassék, a kiadás a gazdasági bevé­tel által egyensúlyoztassék és csak a fajok fentartása le­gyen a további czél. Ez azonban jelenleg nem mutat­kozik eszközölhe­tnek, részint a rosz termés, s ré­szint a magán­vállalkozás hiánya miatt. A kérdés már most szerinte az: fenntartja-e a bizottság előbbi nézetét, vagy nem? Részéről nézetét, mely a 9-es bi­zottság s a ház véleményével egyező, t. i. a tenyész­intézetnek pár év alatt megszüntetésére nézve, fen­­tartja. S­i­m­o­n­y­i miniszter felhozza, hogy az összes állattenyésztési ágak közül egyedül a lótenyésztés az, mely nevezetes emelkedést mutat az utóbbi évek­ben, több milliónyi bevételt hozott az országnak. Ezen eredmény fől­eg az állami méneseknek köszönhető. Nézete szerint magánosok méneket nem is tarthat­nak, mert költséges és nem jövedelmező, a fajok fentartása pedig magánosok által épen nem képzel­hető. Az államnak jelenleg 4 ilyen intézete van, t. i. a mezőhegyesi, bábolnai, kisbeéri és fogarasi, melyek közül kivált a mezőhegyesi emelkedett a nagy magas­latra. Ő nem tudja sem tanácsolni, sem védelmezni úgy nemzetgazdasági, mint kereskedelmi szempont­ból a lótenyésztésnek az állam által való elha­nyagolását. Felhozza továbbá, hogy a lótenyésztés mellett a magyar szarvasmarha faj (csáki és almási féle) is fentartatik. A ménesjószágokat illetőleg el­határozta a felesleges részek bérbeadását, s ez már holdjár 11 líjával meg is indult, oly jövedelem e gaz­daságokból, mint a pusztán gazdasági czélokra be­rendezettekből, nem várható. A fedezeti előirányzat csalhat a rész­évek, de csalhat az igen jó évek alatt is; itt a közép termés van felvéve. A 9 es bizottság nézetét, hogy pár év alatt ez intézetek az államnak semmibe se kerülje­nek, nem véli kivihetőnek; különben a költségvetés a 9-es bizottságénál 37.000írtal kedvezőbb. Végül még azt jegyzi meg, hogy az állami tenyészések megszün­tetését, vagy talán ez intézetek elfecsérlését nem ta­nácsolhatja. H­e­­­f­y a pénzügyi bizottság tavalyi állás­pontját védelmezi s azt indítványozza, hogy a költ­ségvetés ezen része adassék vissza a miniszternek, hogy azt a 75. bizottsági határozat értelmében át­­idomítsa. Sennyey Pál b. szerint a 9-es bizottság előtt nemcsak financiális szempont állott, hanem az is, hogy az egész lótenyésztést ne absorbeálja az ál­lam és hogy legyen átmenet a magán­tenyésztésre is. Ezen elvet ő most is helyesnek tartja. Hiszi, hogy a tenyésztést csupán a törzsfajok tenyésztésére lehet szorítani, miáltal megtakarítás volna eszközölhető. Többek felszólalása után e tétel feletti vita el­­halasztatott, miután a költségvetés előadója hol­nap az ülésben meg nem jelenhetik. A holnapi ülésben a fentebbi ok miatt a bel­ügyminisztérium költségvetése fog tárgyalás alá vé­tetni. Ülés vége d. u. 2 órakor. — A gazdasági intézetekben most következő számmal vannak a növendékek. Magyar­óváron volt: 160, Kolosmonostoron 70, Debreczen­­ben 50, itt a földmives oskolában 40, Keszthelyen 26, Hradeken 24, Érdiószegi vinczellér képezdében 24, Tarczalon 24. Az utóbbi két intézet alapítvá­­nyos hely, összesen 428 növendék, körülbelül 4­ 500 forintba kerül egy növendék egy évi képeztetése az államnak. A képviselőház pénzügyi bizottságának X. ülése. (Az esti lapunkban közlött tudósítás folytatása.) A gazdasági tanintézetek költségeire 227,750 frt van előirányozva, melyre a miniszter virementet kér. Előadó az intézetek emelkedése czéljából az összeget megszavazandónak ajánlja. A m­i­n­i­s­z­­t­e­r jelentése után, hogy azon igazgatókra nézve, kik egyszersmind bérlők voltak, a bérletet megszün­tette. Csengery szólal fel és az intézetek sta­tisztikai kimutatását kéri. Ő ez intézeteket nem ex­tensive, hanem intensive szeretné emelni. Felemlíti többi közt azt is, hogy a közép és felsőgazdasági in­tézeteknél a terjedelmes gazdaságok szükségét nem látja, mert az elméleti tanítást a gyakorlattal egy­idejűleg nem lehet sikerrel egyesíteni. A miniszter is úgy vélekedett volt, mert már is intézkedett, hogy a tanintézeteknél levő felesleges földek bérbe adassanak. Ezután Kenessey tanácsos az egyes tan­intézetek statisztikai kimutatását olvassa fel, mely szerint az összes tanulók száma 428, igy egy-egy növendék körülbelül 530 írtba kerül. H­e 1­l­y a virement megadása a rész­intéze­tek fenntartása s végül az igen magasan felvett fe­dezeti összeg (95,990 frt) ellen szól. A fedezetre nézve előadó kimutatja, hogy a bevételi költségvetés a múlt években megfelelő volt a valóságnak. Horváth és Sennyey után, kik a virement megadása mellett szólnak, a bizottság e czímet virement mellett megszavazza, a minisztert azonban felszólítja, hogy az intézetek apasztásáról átalában és a jók emeléséről gondoskodjék. A következett állami lótenyészintéző­ Kereskedelmi politikánk. (M.) A közös külügyminisztérium okmá­nyai, melyek 1. évi október havában az or­szágos bizottság elé terjesztettek, mutatják azt, hogy kereskedelmi-politikai téren örven­detes fordulat állott be. A külügyminisztérium előbbeni években főleg a magasabb diplomatiának szentelte szolgálatait, s hogy annak mi volt az ered­ménye, azt a politikai vöröskönyvből tudtuk meg,­­ már a­mennyire tudniillik a magas diplomatiát a nyilvánosság elé tartozónak te­­kinték az intéző körök. Kézzelfogható gya­korlati eredménye ezen irányzatnak sem a törvényhozó testület tagjaira, sem az ország­ra nézve nem volt. A beállott fordulatot az jellemzi, hogy 1. évben az ilynemű okmányo­kat már nem is tartották érdemesnek kinyo­matni. E helyett azonban előttünk fekszik most a kereskedelmi levelezések első száma, melyet zöld könyvnek keresztelt el egyik laptársunk, zöld borítékáról. De azt hiszszük e nevezet inkább megillethette volna a múlt években piros boríték alatt megjelent okmányfüzeteket. Rövidség okáért, jól van, nevezzük mi is zöld könyvnek, csak azt ne méltóztassanak ez alatt érteni, mint ha ezzel a tartalmára tennénk e célzást. Mert a zöld könyv egyátalában nem foglalkozik felleng­zős, fennhéjázó dolgokkal, hanem csak a le­hető leg prózaibb és nagyon is reális dolgok­kal ; t. i. az anyagi érdekek, a termények, azaz a pénz és mindig csak a pénz kérdésével. A mi bizonyítja, hogy Andrássy gróf most a külügyi hivatal actióját a reális érdekekre, a nemzeti vagyonosodás előmozdítására for­dítja. Ez így is van helyesen. Régóta mondot­tuk mi, hogy a külügyminisztériumnak nem az a hivatása, hogy egyedül csak a háború kérdését feszegesse és a­mi azzal össze­függ. Minél is többet foglalkozik ezzel a magas diplomatia, annál könnyebben meg­csinálják a háborút, épen akkor, midőn afe­lett tanakodnak, hogy ne legyen háború. Hanem igen­is hivatása a külügyminiszté­riumnak az, hogy előmozdítsa az ország nem­zetközi kereskedelmi érdekeit, hogy tehát a bel- és külföldi állampolgároknak megköny­­nyítse a mind­két félre nézve nyereményes árukicserélést, és törvényhozási úton előké­szítse mindazon inté­zkedéseket, melyek a­­ forgalom biztonsága és kifejlődése érdeké­ben szükségesek. Hogy mily nagy fontossággal bír ezen feladat az egyes országokra, s különösen ha­zánkra nézve, kitetszik abból, hogy Magyar­­ország külforgalma (a behozatalt, kivitelt és átvitelt együtt véve) évenként majdnem ezer millió írtra megy. Ezt a lakosság 15 milliója közt megosztva, kitűnik, hogy abban átlag minden hazánkfia 66 frt és 66 krral van ér­dekelve, tehát legalább is ötször akkora ösz­­szeggel, mint az összes adóknál. Köztudomású már most, hogy az ez ideig érvényben volt kereskedelmi politika szerint egész Magyarország igen csehül állott, a nemzetközi kereskedelem dolgaiban. Mert hogy csak az 1872-ik évi eredményt említ­sük, (újabb adatokra statisztikai hivatalunk lassúsága miatt még mai napig sem hivatkoz­hatunk), a külkereskedést olyan eredmény­­nyel űztük, hogy egy év alatt 175 millió fo­rintnyi defic­itünk volt, vagy­is ennyivel töb­bet voltunk kénytelenek kivitelünkre ráfi­zetni, hogy kiteremthessük a külföldről be­hozott áruk értékét. Ezen nagy deficzitből az ország minden lakosára fejenkint 11 frt 66 ki. esik. Minden hazánkfia tehát évenkint legalább kétszer annyit kénytelen a külföldnek adózni, mint a­mennyit összes egyenes adó fejében az államnak fizet, mert az 1875. évre előirány­zott 75,5 millió frt egyenes adóösszegből fe­­jenkint csak 5 frt 53 kr esik. És igy a forgal­mi defic­it fedezésére 6 frt 13 krral többet fizet átlag mindenki. Ezen szempontból tekintve a kereske­delmi politikát, arra való volna a zöldkönyv, hogy belőle megtanulják az országos bizott­ság tagjai és megtanulja az ország, hogy az egyes külállamokkal szemben minő kereske­delmi politikát folytatunk, hogy miben rejlik a fenntebbi sajnos eredményeknek oka, és hogy azt miként kelljen úgy orvosolnunk, hogy ne legyen a külkereskedelemben defi­c­itünk, hanem lehetőleg még többlettel zár­juk be kereskedelmi mérlegünket. Andrássy gróf zöld könyvében erre vo­natkozólag több érdekes jelentést is talá­lunk. Azonban nem kell feledni, hogy Ma­gyarország Ausztriával közös vámterületet képez És ezért úgy a követség, mint konzu­­látusi jelentések nem tisztán a magyar keres­kedelmi érdekek szempontjából, hanem Ausz­­tria-Magyarország külkereskedelmére való tekintetből vannak szerkesztve. Már­pedig hi­vatalos statisztikai adataink bizonyítják, hogy Magyarországnak kilenczszáz millió ftra menő külforgalmából a közös terület külforgalmá­­ban a behozatalnál csak 37 millió, a kivitelnél 24 millió, összesen 51 millió frt, vagy­is valósá­gos behozatalunknak alig ’/17 része szerepel. Ez alapon tehát a magyar érdek 16/­i részben egészen mellőztetik. És így ne csodálkozzunk ha a zöldkönyv adatai csak csekély részben veszik tekintetbe a magyar közgazdasági ér­dekeket, és túlnyomó részük az osztrák érde­kekről szól. Nem akarjuk most ez okmányok tartal­mát ismételni, csak egy pár frappáns tényt említünk fel, melyek a jövőben követendő kereskedelmi politikára nézve ujjmutatásul szolgálhatnak. Már mondottuk, hogy az Olasz­országgal kötendő kereskedelmi szerződés megújításáról szóló Pasetti-féle jelentés bír ránk nézve legnagyobb fontossággal. Kitűnik ebből, hogy Ausztria-Magyarország nemzet­közi forgalma Olaszországgal (a bevitelt, ki­vitelt és átvitelt egybefoglalva) öz évi átlag szerint 419 millió lírára vagyis 168 millió ezüst értékű forintra megy, és pedig vett Olaszország Ausztria-Magyarországtól az utol­só évi kimutatás szerint 225 millió líra érté­ket s eladott nekünk 222 milliót. Olaszország tehát terményeinknek egyik főpiacza volt. Csakhogy utóbbi időben e viszonyok lényeges változásnak indultak, mert az előbb erősen passiv olasz forgalom maholnap aktív jelleget ölt Ausztria-Magyarországgal szem­ben. A­mi magában véve még nem volna ránk nézve szerencsétlenség. De az a sajnos, hogy épen azon czikkek bevitele Olaszország­ba csökken, melyek Magyarországból szár­maznak, ilyenek a gabnaneműek és a szesz. Gabnakivitelünk Olaszországba évi 17 mil­lió líráról 3 millióra sülyedt alá, e helyett azonban Oroszország búza bevitele Olaszor­szágba növekedett 17 millió lírával, 29 mil­lióról 46 millióra. Ebből az a tanúság, hogy Oroszország kiszorítja Olaszországból a magyar gabnát. És ez ellen aligha van orvosság. A vasúti ta­­rifta-leszállítások végső határáig menve is ne­héz volna versenyezni az olcsóbban termelt orosz búzának a tengeren való olcsóbb szállí­tással. Ha Oroszországnak sikerült Angliában az amerikai búza elől a piaczot elhódítani, annál könnyebben elhódíthatja előlünk a nyugat-európai piaczokat. A bajorországi pia­­czon is leszorul már a magyar búza az orosz mellett; 1870 től 1874 ig egy fél millió má­zsával csökkent a búzabevitelünk, Jäger ta­nácsos jelentése szerint. Oda kell tehát töre­kednünk, hogy nyers terményeinket benn a hazában dolgozzuk fel s ha olasz selyemru­hában akarunk járni, akkor a búzán kívül legyen más eladni való áruczikkünk is Olasz­országnak. A ksivló tanítók ügye. Néhány nap múlva megkezdődik az ország szi­vében azon kulturális törekvéseinket meggyalázó in­tézmény, melyet zsidó tanítóvásár név alatt ismerünk. Már most is látható a Károly kaszárnyával szem­közt fekvő Orczyház előtt csak­nem folytonosan egy pár kopott öltözetű férfiú, az örökké bolygó Abasve­­rus magátkozott utódai, várva a lelketlen kufárt, ki általa akarja látatlanban egyik vagy másik hitköz­séget boldogítani. Nemcsak önmagukat szégyenítik meg a szomorú viszonyok által kényszerittetve ezen szerencsétlen emberek, de szégyenteljes s kárhozatos ez az egész izraelita nemzetiségre nézve is, melynek józan haladása, nemzeti érzelművé átalakulása szen­ved ez­által hajótörést. Reményijük, hogy ezen szomorú vásár most utoljára fog megtörténni. A főváros lelkes s tanügy­­barát polgárai már vasárnap összegyülekeznek, hogy a »pereat«-ot kimondják felette s 10 nap múlva az or­szágos izj. tanító egyesület fogja kétségkívül egyhan­gúlag elitélni ezen kóros állapotot, mely a nemzet­nek botrány, de reájuk nézve szégyenteljes fájdalom. Társadalmi életünk egyik legszebb jeligéje az »autonómia« fedezi ezen botrányt, mint annyi sok mást. Évek hosszú során küzdtünk ellene nyíltan s habozás nélkül, tekintélyes férfiak s a sajtó oly gyak­ran hangsúlyozta már, hogy maguknak a hitközségi elöljáróknak kötelességük megragadni az irtó fegy­vert, elmondották, hogy nem a tanító, hanem önön káruk az, ha gyermekeik a jövő nemzedék nevelését vásáron szedett csőcselékre bízzák, hogy a tehetsé­ges s munkaképes egyéneket önmaguk riasztják el ezen fontos pályától, ha kicsinyes ürügyek miatt s csaknem kivétel nélkül szándékosan bizonytalanná teszik nekik azon kenyeret, mely önmaguk s család­juk fenntartására szolgál. A felszólalások, az ijesztő példák, a legkeményebb megrovások alig bírtak eredménynyel. E népnek nincs elég belátása, hogy a szándékos basáskodás gyönyöréről lemondjon, nincs elég értelme, hogy önön javát kövesse s a messzebb­ható eljárást vegye irányadóul. A türelemnek vége szakad egykor. A közér­dek felette áll a magánszenvedélyeknek s az állam kötelezve van mindenkor, midőn ezen közérdek ve­szélyeztetik, habozás nélkül járszalagot adni azok­nak, kik a szabadság felhasználására még nem elég­­gé érettek. Nem töröljük el ez által az autonómiát, sőt inkább megerősítjük azt, mert megóvjuk a jó­zan egyének gúnyja és megvetésétől. Az idő elközel­­get. Azokat, kik saját érdeküket megóvni képtelenek, törvény által kell reá kényszeríteni. Valószínűleg nem is csalódunk, midőn azt hisz­szük, hogy úgy a budpesti izraelita polgárok közgyű­lése, mint maguk a tanítók határozottan fogják kö­vetelni, miszerint a felekezeti tanítók állandósítása is törvény által biztosítassék. A többi hitfelekezetek elég érettek már arra, hogy e törvényt hallgatag elis­merjék, az izraeliták józanabb tagjai a Congressus határozatai közzé beigtatók — a többieket kénysze­ríteni kell reá. Ezen törvény életbeléptetése az alap­­feltétel, melytől a tanítás sikere függ, ez az első el­­elengedhetlen rendszabály, mely a közigazgatási po­litika lehetőségét képezi. Hogyan lehet várni, hogy azon tanitó, kinek félévenkint vagy évenkint vándorol­nia kell, paedagogiai ismeretet, mélyebbre ható tudo­mányt szerezzen magának ? Miként volna lehetséges hogy azon egyének, kiknek feje felett folytonosan ott lebeg a Damocles kard s kiknek jövője egyesek indo­kolatlan szeszélyétől függ, folyvást megtartsák jellem­szilárdságukat és ezen kis baják ellenére is a paeda­gogiai követelményeknek igyekezzenek érvényt sze­rezni. Ha a tanitó valóban lelke az iskolának — s ki vonná azt kétségbe ? — lehet-e életet s jövőt jó­solni oly intézménynek, melynek vezetői a bizonyta­lan jövő miatt mindinkább csak a társadalom söpre­dékeiből kerülnek ki ? — Nem lehet többé kegye­lem. A törvénynek parancsolni kell s e parancsot végrehajtani szükséges még azon esetben is, ha a szűk látkörű férfiak képtelenek belátni saját ér­dekeket. Azonban nem elég a törvényes intézkedés. A társadalmi harctot folytatnunk kell — kímélet nél­kül. A törvény szava különben évek hossza során át írott betű maradhat. A társadalmi mozgalomnak le­het köszönni, hogy a különben megbocsáthatla­­nul közönyös izr. országos iroda is mozogni kezd s legújabban elismerésre méltó tevékenységgel kieszkö­zölte, hogy Neufeld Miksa lévai tanitó teljes fizeté­sével nyugdíj­aztatik. A társadalmi mozgalom ered­ménye az, hogy m­a már e kérdést országosnak lehet tekintenünk s a hitfelekezet tagjain kívül is sokan melegen érdeklődnek elintézése iránt. Kétségtelen, hogy a közigazgatás­i erélyes tan­­felügyelet sokat lendíthetett volna már ezen ügyben. A népoktatási törvény határozottan megköveteli, hogy a tanítóknak oklevéllel kell bírniük, a zsidó is­kolákban ez még csak kivétel. A népiskolai törvény megköveteli, hogy minden iskolának határozott va­gyonának kell lennie: az izr. iskolák évről évre a vé­letlen által tartatnak fenn. Törvénybe vannak iktat­­va a tananyag s tannyelvre vonatkozó főbb kívánal­mak : az izr. iskolákban mindez csak kivételkép tar­­tatik meg s az úgynevezett zugiskolákban egyátalán nem. Három nyelvvel: magyar, német s héber kínoz­zák már a hat éves gyermekeket is s a tanítási idő legnagyobb részét oly dolgokra fecsérlik, melyeknek sem módszertani beesők, sem hasznok nincs. Erélyes s buzgó tanfelügyelő képes lett volna mindezt elin­tézni, hatalmában állott volna a zugiskolákat bezá­ratni , azonban kétségtelen, hogy ezen erélyt s buz­galmat főkép az élénk társadalmi mozgalom te­remti meg. Mozogjunk s tegyünk! Hurczoljuk meg ki­­vé­­letlenül a bűnösök s könnyelműek neveit, lelkesítsük

Next