A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-14 / 10. szám

belügyér törvényszabta jogát és kötelességét gyakorolja a budgetre vonatkozólag az új év kezdete elő­tt. A lipót utczai városház fényes tanács­terme zsúfolásig megtelt városi képviselőkkel és karzati közönséggel. Ismerv­e­ a történteket, is­merve a kétségbevonhatlan mulasztásokat, azon reménynyel mentünk a tanácsterembe, hogy a város atyái szívökön hordozva a gondjaikra és vezetésekre bízott törvényhatóság érde­keit, elmondhatják őszintén a mea culpát, vagy ha ezt — a ferde értelemben felfogott »önérzet« miatt — nem is teendik, leg­alább tartózkodni fognak a provocatorius hangtól, nem ragadtatják el magukat oly vehementiákra, melyek beillenek tán egy kupaktanácsba , de legkevésbé alkalmasak arra, hogy emeljék az ország első, vezér­törvényhatóságának méltóságát, melyet né­melyek megsértve találtak s melynek védel­mére kelni szükségesnek látták; szóval re­méltük, hogy egy tárgyilagos, higgadt hang és szellem fog felszínre kerülni, mely át le­gyen hatva a mulasztások jóvátételének szük­ségétől és ne keresse, ne provokálja a hatóság és a kormány között a confliktust. Sajnálattal kell kimondanunk, hogy épen az ellenkezőt tapasztaltuk. A­mit mi ma azon tanácsteremben láttunk és hallottunk, az nem volt bölcs, higgadt tárgyalás, hanem igenis volt — hogy lehető szelíd kifejezéssel éljünk — nyelvöltögetés, mely lehet mindenre in­kább alkalmas, csak arra nem, hogy a köz­ügyek a közérdeknek megfelelőleg elintéz­­tessenek. A­helyett, hogy a »tárgyalás «-nak hig­gadt irányt adtak volna, a prókátor-szónok urak, mintha össze­beszéltek volna, a szenve­délyek felkorbácsolására hatottak ; a­helyett, hogy beismerve a tagadhatlan mulasztásokat és hibákat, hangsúlyozták volna azoknak jö­vőben elkerülését. Busbach, az első szónok pláne törvényes színben akará azokat feltün­tetni, amennyiben az 1872. 36. tcz. 65. §-át oda igyekezett elcsavarni, hogy a városnak teljesen jogában állott a költségvetést decem­ber végén fölterjeszteni. Ugyan kérdjük, vaj­­on használnak-e a törvényhatóság tekinté­lyének és méltóságának, melyre pedig oly fél­tékenyeknek mutatkoztak ma a városi képvi­selők, az ily fogások ? Kit akart ezzel duplroz­­ni Busbach úr? Ezzel akarta kollegáit rá­venni egy maga által javaslott — kimondjuk egyenesen — meggondolatlan fölterjesztési toldalék elfogadására? Nem ellenkezik e ma­gának a tanácsnak, törvénymagyarázata­­a Busbach úréval ? Nem-e mulasztásnak, tör­vényellenes mulasztásnak ismerte el maga a tanács is, valahányszor — és ez nem most történik először — a budgetet nem novem­bv£er£n av. illp.térifi, felső fok­hoz. Tény, hogy a főváros jövő évi költség­­vetése decz. 15-én állapíttatott meg és csak decz. 27-én jön felterjesztve; tény az is, hogy még két megelőző budget szintén elkésve, nem a maga idején jutott a belügyminiszter­hez. — Hát még a zárszámadások ügye! Midőn tehát a belügyér leiratában visszatet­szését fejezi ki az ilyen abnormis viszonyok és eljárások felett, szemben azon törvényha­tósággal, mely mintaképül kell hogy szol­gáljon a többiekre nézve; midőn a város két ízben tett, de meg nem tartott, be nem váltott azon ígérete után, hogy jövőre pontosabb lesz és szigorúan ragaszkodni fog a törvény ren­deletéhez, harmadik hasontartalmú ígéretére azt jegyzi meg, hogy a tapasztaltak után az ily ígéretekre nem fektethet nagy súlyt, azt hiszszük, hogy nem ok nélkül tette. És ha a kövezetvám, a regálék, szemétügy iránt erélyes rescriptumokat bocsátott a vá­roshoz, erre is meg voltak a maga jó okai. Azt, hogy a júniusi vizát annyira igénybe vette volna az illető közegeket, hogy abso­lute lehetetlen volt a budget összealkotásá­­hoz fogni, hitessék el bárkivel is, velünk ugyan el nem fogják hitetni. Ily körülmények között arról beszélni, mint Hoffmann egyetemi tanár tévé, hogy a belügyér azért ír le ily erélyesen, mert nem rokonszenvez a városi polgári elemmel,­ leg­alább is nevetséges hóbort. A »városi pol­gári elemmel« kokettírozni a »conzervativ« urak részéről a választási korteskedések ideje alatt, még volt értelme; de hogy ily alkalom­mal is bele­vonassák a vitába,­­ ennél töb­bet vártunk egy egyetemi tanártól. A fenebb mondottakból látszik, hogy a belügyérnek igen is oka volt erélyesen szól­ni a városhoz; ezt a törvényhatóság és az autonómia reputatiója érdekében is meg kellett tennie, hogy véget vessen az in­­demniták folytonos lánczolatának. Ebben keresték volna inkább a t. szónok urak »az erkölcsi testület méltóságát.« És itt kérdjük Mátyást, hogy várjon jó szolgálatot tett-e annak a méltóságnak és az autonomiá­­nak, midőn jobb ügyhöz méltó elegáns és gyújtó szónoklatával fölizgatta a kedélyeket s igy befolyt ő is arra, hogy a közgyűlés el­fogadja a Busbach által ajánlott fölterjesztési pótlékot, mely nagyon roszul áll azon város hatóságának, mely ez esetben maga a ludas s mégis maga mondja a miniszter megrovásai­ra, hogy nem indokoltak és jogosulatlanok ! Mi részünkről azon óhajjal zárjuk be sorainkat, hogy a makói jelenetekre emlé­keztető mai tanácskozás és határozathozatal ne ártson a fővárosi hatóság reputatiójának. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése január 13-kán. Az esti lapunkban közlöttek után felszólal: Hegyessy Márton. Éberrel szemben megjegy­zi, hogy nem csak a külföldi autonómia tett csodá­kat, hanem a hazai is. Utal az 1825-diki s 1848-diki példákra. Polemizál az egyes szónokok ellen, kiknek állításait egymással ellentétben látja. Ha már épen szükség van a bizottságra, elemeit, mint Angliában a Boards of Guardiansnál történik, tisztán a közigaz­gatási s autonóm tényezőkből kellene venni. Nem fo­gadja el a javaslatot. (Helyeslés a szélső balról.) Horváth Gyula Hegyesssyvel szemben ta­gadja, mintha a 48 ki erőfeszítés a megyék műve lenne, mert azt igenis a debreczeni parlament vitte végbe. Elfogadja a javaslatot. (Helyeslés a középen.) Helfy Ignácz azt bizonyítgatja, hogy a javaslat irányával a kormány körében sincsenek tisztában, s elhalasztandónak tartaná a javaslat tárgyalását pár hóval. Összehasonlítja a kormánypárt részéről az önkormányzatra pazarolt dicséreteket a gólyák azon szokásával, hogy a­mely társukat agyon akarják verni, azt körbe veszik, kelepelnek fölötte. — Pole­mizál Sennyey eszméje ellen a kinevezés dolgában, valamint Éber azon eljárása ellen, hogy egyformán dicséri a franczia c­entralizált s az angol autonóm közigazgatást. Tiszának megjegyzi, hogy a jelen csonka, már már lejárt parlamentarizmusért nem áldozva fel egy szemernyi autonómiát sem. A Tisza és főváros közti konfliktusra megjegyzi, hogy ez megint egyik ok, a­miért a törvényjavaslatot el nem fogadhatja. Mert ha a kormány ekként él a neki jelenleg adott jogával, miként fog élni és mi lesz akkor, ha hatalma bár indirecte, kiterjed a központ­tól a legutolsó faluig. Ha egy miniszter ily hangon szól egy nagy királyság fővárosának képviselő testü­letéhez, mint szólt a miniszter úr legutolsó rescriptu­­mában, melyben oly hangot használt, min­t más ci­vilizált országban egy önérzetes dijnok sem tűrne (mozgás a középen) hogyan lesz, miként fog elbánni akkor, ha szava el fog hatni az utolsó faluig ? (Moz­gás a középen) A miniszter azt mondta, hogy a fő­városban izgatnak ellene. Nem azzal az izgatással tulajdonképen mire czélzott, mert sem ő, sem elvba­rátai, sem szóval, sem mással nem izgatnak. De fel­téve, hogy lett volna izgatás e téren, kérdezi egész őszinteséggel a kormánytól, hogy melyik roszabb iz­gatás : az-e, mikor egy párt, egy osztály, vagy legyen bármi, izgatja a megsértett municipiumot, hogy önér­zetének adjon kifejezést a miniszterrel szemben; vagy az a másik izgatás, mely felizgatja a polgárokat, hogy a saját maguk által választott képviselő testület el­len demonstráljanak ? Mind a két izgatás közt az utóbbi hibásabb, ezt pedig bizonyára sem mi, sem a jobboldali ellenzék nem követte el. (Helyeslés a szélső­baloldalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök: T. ház! (Hall­juk !) Miután igen méltányosnak találom a szólásra felhívott képviselő úr azon óhajtását, hogy a holnapi napon tarthassa beszédét, ezt az egy pár perc­et in­kább magam használom fel arra, hogy nem ugyan fe­leljek Helly igen­­. képviselő­társam argumentumaira — mert a­miket nem mondanak, azokra felelni nem lehet — hanem reflectáljak egy pár dologra, a­me­lyet, hogy úgy mondjam személyesen és oly dolgokra vonatkozólag mondott el, a­miket valóban elhallgatni nem lehet. Mielőtt ezt tenném csak azon új eszmére, a­me­lyet tőle hallottam, kívánok reflectálni, a­mely abban áll, hogyha nem fogadtatik el Mocsáry I. képviselő úr indítványa, hogy ezen javaslat elvettessék, leg­alább is el kellene halasztani, mert másutt — mint a pofon á­ tzentöst, mint ő mondá — a képviselő urak nincsenek azon helyzetben, hogy a dolgot megérthették, felfoghatták volna.­ Én egyfelől szeretném tudni, hogy Magyaror­szágon mindazon reformokat, a­melyeknek szükségét mindenki érzi, a­melyeknek létesítését e ház minden pártja sürgeti, de a­melyekkel szemben a legtürelmet­lenebb, a dolog természeténél fogva épen az ellenzék, hogyan fogjuk kivinni, ha ezen törvényjavaslat felett a melynek ,míg sorsa el nem dől jobbra vagy balra, a többi reformkérdéseket tárgyalni sem lehet, hol­napot akarunk eltöltenni. De a­mi azt illeti, hogy a képviselő urak nincsenek azon helyzetben, hogy meg­érthessék a törvényjavaslatot, engedelmet kérek, ne­kem a t. ház tagjairól határozottan sokkal jobb vé­leményem van. És azt kérdem, hogy épen Helly J. képviselő úr és elvrokonai, hogyan tudják, hogy ezen törvényjavaslat oly véghetetlenül rosz, káros, ve­szélyes, ha nem volt idejük még megérteni ? (Élénk derültség) Egy­felől azt mondani, hogy ez rosz, ká­ros, veszélyes, és másfelől azt mondani, hogy nem volt idejük megérteni, ez nem egyéb mint be­vallása annak, hogy annélkül, hogy értenének vala­mit rosznak, károsnak, veszélyesnek nyilvánítják. (Élénk derültség. Tetszés) Arról, hogy a parlamentarizmus iránti ragasz­kodás ez országban, vagy a világon keveskedett valamint arról is, hogy nekünk van-e okunk a par­lamentarizmusig ragaszkodni, Helly képviselő úrral nem vitatkozom. Én úgy tudom, hogy mindenütt, a­hol van parlamentarizmus, ragaszkodnak hozzá és a­hol,­­ meg­engedem, a Parlamentarismus visszaélé­sei, vagyis nem Parlamentarismus visszaélései, ha­nem az álparlamentarizmus folytán perczileg más térre volt is terelve a közvélemény, ott is, mint a szabadság mentőjéhez és óvszeréhez visszatérnek hoz­zá (Helyeslés a középen), de hogy lejárt volna a ragaszkodás a parlamentarizmus iránt, azt részem­ről el nem ismerem. A­mi pedig azt illeti, hogy a mi parlamenta­rizmusunk nem egyéb mint egy megnagyított megye­­gyűlés, az fölfogás dolga, minden­esetre a parlament tagjaitól függ, hogy ne így legyen. És itt okvetlenül egyik szükség az, hogy a parlament tagjai tekintsék azt parlamentnek és igenis ne olyan, — engedelmet kérek, nem akarok legkevésbé sem sérteni, — de ne olyan beszédekkel vegyék el a törvényhozás idejét a melyek igen sokszor a megyének nem fénykorára, de gyengébb korszakára emlékeztetnek. (Élénk he­lyeslés a középen.) S most szabad legyen röviden reflectálnom ar­ra, a­miért felszóllaltam. (Halljuk!) A t. képv. ur szives volt azt mondani, hogy én Magyarország egy hatósága irányában oly kifejezé­sekkel, vagy­is oly hangon szóltam, a­minőt önérze­tes országban egy dijnok sem tűrne el. (Halljuk ! Halljuk !) Sajnálom, ha a képv.­ár ezen nézetben van, hogy interpellációt nem intézett hozzám e tekintet­ben, a­midőn magát a rendeletet is felmutathatnám, a­mire így előttem nem nyílik tér. Hanem azt kény­telen vagyok megvallani, hogy én átalában nem te­szek különbséget nagy vagy kis munic­ipium között. (Helyeslés a középen.) Hogy én részemről azon meg­győződésben vagyok, hogy a kormánynak feladata egyetlen municipium irányában sem az, hogy kérje, hogy teljesítse törvényes kötelességét, hanem, hogy azt rendelje. (Élénk helyeslés a középen.) Ha kimutatja nekem valaki, hogy oly körbe nyúltam bele, a­melybe a kormánynak belenyúlnia nem szabad, igazságot adok, de ha azon körben in­tézkedtem, mely a kormánynak jogos köre, akkor nem tartom helyesnek, nem tartom megengedhető­nek, hogy hibául rovassák föl, hogy a kormány nem kérte a kötelesség teljesítését, hanem rendelte. (Élénk helyeslés.) Én részemről az ellenkező eljárást fog­nám bármely más kormányban megróni és nem csak fognám, de ha ilyen eljárás előfordul,­fogom is, mert a parlamenti élet változandósága ezt bizonnyal le­hetővé fogja nekem tenni mentül előbb. (Élénk mozgás.) Simonyi Ernő: Reményüjük! Tisza Kálmán belügyminiszter: Tudom, hogy reményük. (Derültség.) S minthogy a t. képv. ur azt, mit én átalánosságban s nem egy esetre applicálva — határozottan állítom, hogy nem egy esetre appli­cálva — hanem mégis már körülbelül tiz hónapos belügyminiszterségem egész idejének tapasztalásai­ból abstrahálva mondottam, minthogy mondom a t. képv. ur jónak látta ezt, egy mostan fenn forgó eset­re, de melyet én legalább még eddig conflictusnak nem tartok alkalmazni, szabad legyen nekem pár szóval meg­mondanom miben áll az eset. (Halljuk!) A dolog abban áll, hogy azon municipium, melyet a képviselő úrnak említeni méltóztatott a múlt évben úgy elkésett budgetjével, hogy bár én marcziusban lettem belügyminiszter, nekem kellett 1875-ben marcziusban az 1875. év első januáriusán életbe lépett budgetjével foglalkoznom. Én figyel­meztettem, hogy ez ne történjék többé. Akkor ígéret tétetett, hogy nem fog történni. Látva, hogy mind­emellett 1875-ben nem halad a budget tárgyalása azon hatóságban, figyelmeztető leiratot küldöttem hozzá a minek idejében, ha jól emlékszem szeptember elején, vagy még előbb, melyben fölhívtam figyelmét arra, hogy megint el fog késni s kértem, fogjon hozzá. Mind­ennek daczára a törvényben kitűzött ha­táridő helyett a budgetet, melynek már január elején életbe kellett lépni, fölterjesztették deczember 27-én azt mondván ismét, mondhatom ugyanazon szavakkal, mint előbb, hogy ez többé nem fog történni, azon­ban egyúttal indemny­it szavaznak meg, mint valami országgyűlés. Igen természetesen egyszerűen megírtam, hogy a munic­ipium eljárása megrovandó, (Helyeslés a középen) hogy én ezt miniszteri állásomnál fogva helyben nem hagyhatom , (Helyeslés a középen) s megirtam, hogy ígéretükre, melyet tavaly majdnem ugyanazon szavakkal tettek, én nagy súlyt nem fek­tetek. (Élénk helyeslés és felkiáltások a középen. Természetes !) Ez te­hát a dolog tényálladéka. Mint­hogy szóba jött, én kötelességemnek tartottam­ azt el­mondani és azon őszinteséggel, melylyel köteles­ségem mindig a házban nyilatkozni, nyilvánítom azt is, hogy én kötelességemnek tartottam és tartom szi­gorúan óvakodni attól, hogy a municipiumok oly teendőihez nyúljak, melyek tisztán és kizárólag a municipiumokat illetik. És ez az, a­miben látom én a kormány abbeli kötelességét, hogy respektálja a municipiumok jogait. De viszont, míg a leglelkiisme­retesebben igyekszem és fogom a municipiumok jog­körét minden kormányi túlkapás ellen megóvni, ugyanakkor — méltóztassanak megengedni — én addig, míg ezen a helyen leszek, azon municipium irányában, mely törvényszerű kötelességét nem telje­síti, a kormánynak adott nem jognál, de kötelesség­nél fogva rendelkezni fogok, hogy teljesítse köteles­ségét. (Élénk helyeslés a középen.) Ezeknek megjegyzése után befejezem beszéde­met, minthogy csak­is azért szólaltam fel; majd ak­kor, amikor — mert hisz valahára, mindennek vége elérkezik — e vita végéhez jutunk, leszek még bátor szólam azokról, mik magára a törvényjavaslatra tar­toznak. (Élénk helyeslés a középen) Elnök: A holnap 10 órakor tartandó ülésben napirenden lesz a ma félbe szakadt tárgyalás foly­tatása. Ülés vége 2 órakor. A fővárosi bizottságnak rendes közgyűlése — II. nap. — — január 13. A közgyűlés második napja telt ház és túltö­­mött karzatok mellett folyt le. A belügyminiszternek az 1876. évi költségvetésre küldött leirata ma ke­rült tárgyalás alá. A leiratot A­l­k­é­r tanácsos ol­vasta fel a közgyűlés előtt. A leirat eléggé ismere­tes. Ugyancsak Alkér olvasta fel a tanács előter­jesztését is, melylyel az a leiratot a közgyűlésnek be­terjeszte. E beterjesztés, mint annak idejében jelez­tük, teljesen nyugodt és objectív hangon van tartva, s csupán azon akadályok felsorolására szorítkozik, melyek a költségvetésnek idejében nem történt fel­­terjesztését okozták. Elmondja a tanács, hogy a mér­nöki hivatal összes személyzete 8 hétig volt elfoglal­va a június 26-diki szerencsétlenség okozta károk helyrehozásának munkálataiban. E hivatal működése nélkül pedig a költségvetés össze nem állítható. A késedelmet a hatóságon kívül álló okok idéz­ték elő, s a tanács is azon nézetben van, hogy ezáltal nem követtetett el oly mulasztás, hogy a hatóság ily nagymérvű megrovást érdemelne. A­mi azon kése­delmet illeti, hogy a kész költségvetés csak 12 nap múlva terjesztetett föl a belügyminiszternek, a tanács előadja a dolog mechanikáját, mely szerint a jegy­zőkönyvnek három példányban szerkesztése, e téte­lek számszerinti kiigazítása hitelesítése stb. miatt le­hetetlen volt egyátalán hamarább terjeszteni fel a kormánynak a hitelesített példányt. Erre 12 nap, beleszámítva a közbeesett karácsonyi ünnepeket is, nem hosszú idő. Felhozza a tanács ezenkívül azt, hogy a hatóság a három város egyesítésének nagy munkáján még mindeddig nem esett keresztül, hogy a még rendezetlen viszonyok miatt a folyó ügyeknek gyakran kell háttérbe szorulni. Kijelenti a maga ré­széről, hogy az erélyes eljárásnak szívesen veti alá magát, de azt hiszi, hogy a belügyminiszternek kife­jezett rászólására okot nem szolgáltatott, sem arra, hogy a leirat a fővárosi hatóság ígéretére nagy súlyt ne fektessen, s nem kételkedik azon, hogy a körül­mények a belügyminiszter túlszigoru ítéletét enyhí­teni fogják. A közgyűlés még csendben fogadta a felolva­sottakat s a jegyző Busbach Pétert hívta fel elő­ször szólásra. Busbach mindenek előtt hangsúlyozza, hogy a leirat tárgyalásakor a legnagyobb higgadtságra van szüksége a közgyűlésnek, hogy a fölött oly határozat hozathassák, mely egyrészt a törvényhatóság tekin­télyét megvédje, más­részről azon komoly, független férfiakhoz illő szavakat is tartalmazza, melyek a tör­vényhatóságot jelen körülmények közt megilletik. Szóló a leiratot eseménynek nevezi, oly esemény­nek, melyhez hasonló a fővároson a parlamenti kor­mány fennállása óta nem történt. »Ily leirat ily hely­ről még nem intéztetett a fővároshoz.« »A hang, me­lyen az tartva van, meghalad minden mértéket.« »Ilyet erkölcsi testülethez, átalában, s közjogi testü­lethez mely 1000 év óta védi az alkotmány bástyáit teljesen nem méltó.« Ezután utal a tanács jelentésében foglaltakra, hogy az elemek romboló hatalmának sem a főváros sem a miniszter nem parancsolhatnak. Tény, hogy a mérnöki hivatal 2 hónapig folytonosan igénybe volt véve a budai szerencsétlenség miatt, a tanács­nak több paint fele folyton ott működött s »azt vetik szemünkre« — úgymond, »hogy e borzasztó katasz­trófa elhárítására fordítottuk erőnknek javát.« E leirat különben nem az egyetlen, mely a fő­várossal ellenséges szellemben szerkesztve küldetett a közgyűléshez. Ez csak folytatása az előbbi leira­toknak, melyeknek hangja gyanittatni engedé, hogy végre ide jutunk. Fölsorolja ezután azon belügymi­niszteri leiratokat, melyek a közgyűlésnek s a tör­vényhatóságnak nem voltak ínyére. A kövezetvám ügyében, a regále ügyében leküldött első leirat, a házi szemét ügyében, az árvíz ügyében s a regále­­ügyben leküldött második leirat mind ilyenek voltak. Bizonyítani törekszik e leiratokban foglalt megro­vások alaptalanságát, felemlíti a szervezkedés nagy munkáját, melyet a belügyminiszter nem vesz tekin­tetbe , hanem küld leiratokat, melyek szavainak megértésére egy külön Knigge-féle politikai szótár volna szükséges (zúgás.) Kutatni kezdi ezután azon okot, mely a minisz­tert e leiratok küldésére bírta. Ez azt hiszi, abban, van, hogy a belügyminiszter nem ismerős a főváros viszonyaival. E tájékozatlanság okául Busbach a fő­polgármestert állítja, s erősen megtámadja ezt azért, hogy mint a kormánynak közege és képviselője, mert nem informálja, világosítja fel a belügyminisztert a főváros viszonyairól. A főpolgármesternek szerinte kötelessége a főváros és a kormány közt közvetítőül szolgálni, s oda működni, hogy a két fél közt a köl­csönös bizalom minden körülmények közt fennma­radjon. Azt hiszi, hogy a főpolgármester vagy nem teljesíti e kötelességét, vagy nem úgy teljesíti, mint azt a törvényhatóság elvárhatta volna. Sokat tűnő­dött a felett, hogy mi következik e hang után még, mert azt hiszi, hogy a belügyminiszter a puszta szó­nál nem fog meg­állni. De hogy mi legyen azon actió, melyet végre akar hajtani, nem képzelheti el. Azt sejti, hogy azon kedvetlen fogadtatás melylyel a főváros az első ily leiratot fogadta, szülte azt, hogy kegyvesztetté lön, s visszatetszésre, rászólásra adott okot. Álatja, hogy mindez eljárás utóbb is a bizottsági tagok elidegene­dését, s a közigazgatás iránt való közönyt fogja elő­idézni ; sajnálatát fejezi ki a fölött, hogy a kormány mindent elkövet arra, hogy itt is ellenségeket szerez­zen magának. Megpróbálja ezután a késedelmet a törvény álláspontjáról védeni. Az 1872. XXXII. t. sz. 65. §-ára hivatkozva állítja, mikép a hatóságnak deczem­ber végéig kell csak a budgetet felterjeszteni. Nem azért hozza ezt fel, hogy ezután igy tegyen a köz­gyűlés, mert a belügyér által követelt felterjesztési határidő üdvös a közigazgatásra, de ha a miniszter a törvényre hivatkozik, legyen szabad a fővárosnál is ugyanezt tenni. Kijelenti hogy a tanács által javasolt új feli­ratot elfogadja, azonban a maga részéről abba a kö­vetkezőket kívánja bevezetni. »A főváros közönsége sajnálattal látja, misze­rint a m. kir. belügyminiszter úr leiratában egy idő óta, oly hang uralkodik, e törvényhatósággal szem­ben, mely a törvényhatóság tekintélyét, és minden egyes tagjának önérzetét mélyen sérti, s mely legjobb meggyőződésünk szerint sem a főváros tényleges közigazgatási viszonyai, sem a bizottság működése, sem különösen a jelen leiratnak alapjául szolgált el­járás és határozatok által indokolva nincs. De a­mi a leiratnak hangját illeti ez a közérdek érzékeny ká­rára a m. kir. belügyminiszter és a fővárosi törvény­­hatóság közt naponként szőnyegre kerülő kérdések objectív tárgyalását ma­holnap rendkívül megne­­hezíti. Ily körülmények közt s azo­n nyugodt öntudat­ban, miszerint a fővárosi bizottság okot a kérdéses leiratban foglalt kifejezésekre nem adott, kijelenti, hogy azok jogosultságát el nem ismerheti. Megingathatatlan hite a közgyűlésnek, misze­rint a belügyminiszter úr ő excellentiája a főváros ügyei, viszonyai és működése felől helyesen értesítve nem jön, és hogy ez ok megszűntével, ha t­­i. ő nagy­méltósága akár alaposabb értesülést, akár személyes meggy°ZouesL eicniquactio .sooonyQifikről, lehetetlen, hogy a kölcsönös bizalom a kormány és törvényható­ság közt ismét helyre ne álljon. Ezek kijelentésével törekedni fog a fővárosi bizottság a polgártársai által rábízott érdekek meg­őrzése és előmozdítása mellett jövőben is legjobb meggyőződését követve munkálódni és ha kell küz­deni egész erővel és függetlenséggel azon határig, hol lelkiismeretének sugalata azt fogja mondani, hogy kötelességének minden irányban eleget tett. A következő szónok M­á­t­y­u­s. Ez azonban addig nem akar szólni, míg a főpolgármester a Bus­bach által rávonatkozólag elmondottakra nem felel. Ráth kijelenti, hogy ő neki az ügyrend értelmében, mint elnöknek bármikor lévén joga szólni, mielőtt az ellene intéz­ett támadásra felelne, bevárja a többi szó­lókat is. M­á­t­y­á­s kijelenti, hogy ő, s hiszi, hogy a köz­gyűlés sem kíván politikai jelleget tulajdonítani a kormány és a főváros közt fennforgó differenciának, annyival kevésbé, mivel a főváros nem rég bizalmat szavazott a miniszterelnöknek politikai intenziói iránt. Ezután áttér a leirat fölötti véleményének el­mondására. Ő sajnálja, hogy a miniszter oly hangon beszél az ország első törvényhatóságával. A leiratra adandó válaszban kifejezendőnek tartja a miniszter előtt, hogy úgy a kormány, mint a főváros a törvény oltalma alatt állnak az állam szolgálatában. Igaz, hogy a fővárosi törvényhatóság aláren­deltje a belügyminiszternek, de csakis a törvény és az állami szolgálat körében, a tiszteletre vonatkozó­lag alárendeltségi viszony a kormány és a hatóság közt nincs, s a miniszter nem viseltethetik kevesebb tisztelettel egy törvényhatóság iránt sem, mint a­mennyit ő maga követel, ha e szempontot a kormány férfiai szem előtt tartják, a főváros részéről a tarto­zó tisztelet soha sem fog hiányozni.­­ Ez alkalomból Mátyás élénken kikel a sajtó azon része ellen, mely a fővárosi hatóságot a legalaptalanabbul, sőt minden ismerete nélkül is a főváros ügyeinek napról-napra a leghevesebb támadásnak teszi ki, így képződik aztán egy közvélemény a mely előtt a főváros közigazgatása a legroszabbnak van feltüntetve. Felhozza hogy a sajtó nem veszi tekin­tetbe a lakosság egy részének műveletlenségét, indo­­lentiáját melyet ez a közigazgatási kérdésekkel szem­ben tanúsít s az ebből származó bajokat a törvény­­hatóságnak tudja be. A Busbach javasolta feliratot elfogadja de azt hiszi, hogy abban a késedelem okait teljesen objecti­ve kell előadni, s kerülni kell minden oly mozzana­­tot, mely újabb konfliktusra adhatna okot. Ez azon része a felirati javaslatnak, mely arról szól hogy tán a miniszter eddig nem szerzett magának kellő infor­­matiót. Annak kutatása ugyanis, hogy a miniszter mikép lett a főpolgármester által informálva, nem tartozik a közgyűlés elé. Fenyvessy visszautasítja Mátyusnak a saj­tóra vonatkozó vádját, mivel az összes sajtó a ható­ság elleni olyatén eljárással nem vádolható. Ráth főpolgármester szólal fel ezután s elő­­adja, hogy a hatóság talán még sem egészen érde­­metlenül rovatott meg a miniszter által abban a­ziratban. — Eddig ugyanis 1873 óta még egyetlen egyszer sem terjesztetett a költségvetés a rendes ide­jén a kormány elé, bár a törvényhatóság minden al­kalomkor megígérte, hogy jövőre pontosan kész lesz a költségvetéssel a törvény szabta időre. Megjegyzi még azt is, hogy az 1873. 1874 iki zárszámadásokat is fel kellett volna már terjeszteni, ez azonban a mai napig még szintén nem történt meg. A leiratban ki­fejezett rászólás a tanácsot illeti, mely ellen a tanács beterjesztésében tiltakozván előadta az okokat, mik a késedelmet előidézték. A Busbach által mondottakra megjegyzi, hogy a főpolgármester nem ügyvivője sem nem közvetítője a hatóságnak, ki az általa képviselt fél érdekében minden esetben köteles lenne a felsőbb bí­róságoknál kedvező határozatot hozni. Ezt sem a főpolgármesteri állás lényegével, sem pontosságával, sem méltóságával megegyezőnek nem tartja. Az ő hivatását meghatározza a törvény, midőn is a tör­vényhatóság élére állítja, s a­ki élén áll a hatóság­nak, az nem lehet annak közvetítője. Sajnálja, hogy némelyek ellenkező nézeten vannak, ezeket azonban maga fölött birokul el nem ismerheti, mert első bí­rája saját öntudata, melyre hivatkozva mondhatja, hogy kötelességének mindenkor eleget tett. Azt hi­szi, hogy ha mindenki úgy eljár kötelességében, mint ő, akkor a törvényhatóság nem lesz kitéve annak, hogy ilyen leiratokat kapjon a belügyminisztertől. Áttérve a szőnyegen levő tárgyra, megjegyzi, hogy itt nem volt szükséges a minisztert semmiről sem felvilágosítania. A dátumok világosították fel őt, me­lyek szerint a költségvetés november végén tárgyal­tatott s decz. végén terjesztetett fel. Steiger a főpolgármester által elmondot­takra tesz megjegyzést, hibáztatva azt, hogy a ta­nács mentségeiben foglaltakról mért nem világosítá fel már régebben a minisztert. A tanácsot ért rászó­­lásért a főpolgármestert okozza, mert ez nem hitele­sítette a jegyzőkönyvet, s hitelesítés előtt nem lehe­tett azt felterjeszteni. Pártolja Busbach indítványát­­egész terjedel­mében. Hoffmann Pál szól ezután kevés figye­lem közt fejtegetve nézeteit a tárgyról. Azt ajánlja, hogy egyátalán ne terjesztessék felirat a tanácson kívül a miniszterhez. Kammermayer polgármester és Barna főjegyző a késedelmet okozott munkák mennyiségét említvén föl, a gyűlés végre elfogadja a tanács által javasolt feliratot Busbach hozzáadásával, kihagyván ebből mindazáltal a Mátyás által kihagyatni indít­ványozott harmadik bekezdést; ebbe maga Busbach is beleegyezett. A felirat szövegének szerkesztése egy 5 tagú bizottságra bizatik. Az ülés 8 óra előtt ért véget. Szilü­gyi felszólalás. A »Hon« és »Nemzeti Hírlap« közt fölmerült színházi polémiába avatkozni nem akarok. De már huszonöt év óta boszant az az eljárás, melyet a sajtó egy része Szigligeti ellenében követ, a tiszteletlenség, melylyel e halhatatlan érdemű fér­fiúról beszélnek, a gyanúsító hang, mely önző szín­ben állítja a közönség elé a legönzetlenebb embert, a­ki valaha létezett. Irodalmi érdemeiről nem szólok, hosszú évek múlva is beszélni fog erről az irodalomtörténet s meg fogja róni a jelenkor sajtóját, mely a magyar szín­­irodalom ezen nagy alakjáról soha kellő méltánylás­sal nem nyilatkozott. De mint húsz éves drámaíró, tanúságot teszek arról, hogy nem lehet semmi nagyobb igazságtalan­ság, mint önző színben mutatni be azon férfiút, ki színházunk körül elfoglalt állását mindig csak író pályatársai emelésére használta, s ha volt valaki, a kit elhanyagolt, mellőzött, az mindig­­ saját ma­ga volt. Ha a kezdő drámairó első kísérletét benyújtá a színházhoz, s ő az ifjú művében a hivatásnak csak egy szikráját fedezte föl, lelkesítette, buzdította az ifjút, fölkereste még lakásán is s oktatta, útba iga­zította és sikerén jobban örvendezett, mint a magáén. Mások középszerű müveit majdnem a közön­ségre erőszakolta s előadatta nyolczszor-tizszer, sa­­ját müveit pedig, — ha valami zajos tetszésben nem részesültek, — három előadás után mindjárt levette a repertoirról. Ha más költő műve jól sikerült, adatta az una­lomig ; saját legsikerültebb munkái iránt pedig szin­te megfoghatatlan mostohasággal járt el. Ott van például az »Üldözött honvéd,« a »Világ ura;« ha ezek nem a Szigligeti művei, bizony megérnek há­romszor annyi előadást, mint a­mennyit így meg­értek. Ha valaki néha elnyerte előle a száz aranyat, nagy tehetségének méltó önérzetében nem csak nem irigykedett, sőt épen ekkor mutatta ki a legjobban, mennyire fölötte áll az ilyen lukrativ esélyeknek; a nyertes darab betanítására, kiállítására stb. kétsze­res gondot fordított, csak hogy a bírálóknak ő elle­nében igazuk legyen s volt rá eset, hogy midőn egy ilyen darab nem igen tetszett, uj szereposztással kí­sérte meg annak sikerét. Ha látta, hogy mások uj darabja nem épen va­lami nagy hatást ígérő munkálat, de elfogadták: fé­nyes kiállítások által igyekezett azoknak némi sikert biztosítani. Mások művét, ha az eredeti alakban nem volt előadható, de volt benne tartalom, saját maga dolgozta át, viscenirozta s eltűrte, mikor a jórészt általa eszközölt siker után az ilyen darabokat az ő rovására magasztalták. Sok ilyen konkrét esetet tudnék még felhozni, de legyen elég ennyi. Húsz évi tapasztalásból írom ezt s annál több tárgyilagossággal, mert én a nemzeti színházzal semminemű összeköttetésben nem vagyok s nagyér­demű írónkkal, Szigligetivel, évek óta nem is be­széltem. De nem voltam képes szó nélkül hagyni azt, hogy önző czélokkal vádolják a legönzetlenebbet, hogy érdekhajhászatot tulajdonítsanak annak, ki ha­táskörében mindenkinek többet használt, mint ma­gának. A­mit itt leírtam, az egy betűig igaz ; a többi mind valótlan és háládatlan beszéd. Budapest, jan. 12. 1876. Tóth Kálmán: KÜLÖNFÉLÉK. — Az udvar köréből. Ma kihallgatás volt ő felségénél a királynál. Megjelent 18 polgári és katonai egyén, közöttük két lengyel is. Bár a megje­lentek közül többen nem voltak szabályszerűen előre bejelentve, de mivel messze vidékről jöttek az audien­­tiára, ő felsége rögtön maga elé bocsátá őket. Ő fel­sége Budáról távozása előtt még egyszer fog adni kihallgatást. — Királyné ő felsége napi sétáit ren­desen megteszi a déli órákban és pedig vagy a vár­kertben, vagy a bástyákon. A királyné igen jó szín­ben van. Mária Valéria főherczegnő sétakocsizásait naponta pontban déli 12 órakor kezdi Rónay Jáczint püspök és egy franczia gouvernant kíséretében. —­ A királyi palota előtt az őrfelváltás mindennap fél 1­kor d. u. történik a katonabanda zenéje mellett, melyet egész egy óráig, midőn t. i. véget ér, nagyszá­mú közönség szokott hallgatni. •­ A tegnapi udvari ebéden mint vendégek jelen voltak : Ráth Károly főpolgármester, Melczer titkos tanácsos, Podmaniczky Frigyes báró, Rónay, Jáczint püspök és Kerkapoly Károly képvi­selő. Ő felsége vidám hangulatban, nyájasan társal­gott a meghívottak közül többekkel, különösen pedig Ráth főpolgármesterrel, kiről a város ügyeiről kér­dezősködött és főleg azon intézkedésekről, melyeket a hatóság az árviz eshetőségével szemben a főváros érdekében tett.

Next