A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-14 / 10. szám
belügyér törvényszabta jogát és kötelességét gyakorolja a budgetre vonatkozólag az új év kezdete előtt. A lipót utczai városház fényes tanácsterme zsúfolásig megtelt városi képviselőkkel és karzati közönséggel. Ismerve a történteket, ismerve a kétségbevonhatlan mulasztásokat, azon reménynyel mentünk a tanácsterembe, hogy a város atyái szívökön hordozva a gondjaikra és vezetésekre bízott törvényhatóság érdekeit, elmondhatják őszintén a mea culpát, vagy ha ezt — a ferde értelemben felfogott »önérzet« miatt — nem is teendik, legalább tartózkodni fognak a provocatorius hangtól, nem ragadtatják el magukat oly vehementiákra, melyek beillenek tán egy kupaktanácsba , de legkevésbé alkalmasak arra, hogy emeljék az ország első, vezértörvényhatóságának méltóságát, melyet némelyek megsértve találtak s melynek védelmére kelni szükségesnek látták; szóval reméltük, hogy egy tárgyilagos, higgadt hang és szellem fog felszínre kerülni, mely át legyen hatva a mulasztások jóvátételének szükségétől és ne keresse, ne provokálja a hatóság és a kormány között a confliktust. Sajnálattal kell kimondanunk, hogy épen az ellenkezőt tapasztaltuk. Amit mi ma azon tanácsteremben láttunk és hallottunk, az nem volt bölcs, higgadt tárgyalás, hanem igenis volt — hogy lehető szelíd kifejezéssel éljünk — nyelvöltögetés, mely lehet mindenre inkább alkalmas, csak arra nem, hogy a közügyek a közérdeknek megfelelőleg elintéztessenek. Ahelyett, hogy a »tárgyalás «-nak higgadt irányt adtak volna, a prókátor-szónok urak, mintha összebeszéltek volna, a szenvedélyek felkorbácsolására hatottak ; ahelyett, hogy beismerve a tagadhatlan mulasztásokat és hibákat, hangsúlyozták volna azoknak jövőben elkerülését. Busbach, az első szónok pláne törvényes színben akará azokat feltüntetni, amennyiben az 1872. 36. tcz. 65. §-át oda igyekezett elcsavarni, hogy a városnak teljesen jogában állott a költségvetést december végén fölterjeszteni. Ugyan kérdjük, vajon használnak-e a törvényhatóság tekintélyének és méltóságának, melyre pedig oly féltékenyeknek mutatkoztak ma a városi képviselők, az ily fogások ? Kit akart ezzel duplrozni Busbach úr? Ezzel akarta kollegáit rávenni egy maga által javaslott — kimondjuk egyenesen — meggondolatlan fölterjesztési toldalék elfogadására? Nem ellenkezik e magának a tanácsnak, törvénymagyarázataa Busbach úréval ? Nem-e mulasztásnak, törvényellenes mulasztásnak ismerte el maga a tanács is, valahányszor — és ez nem most történik először — a budgetet nem novembv£er£n av. illp.térifi, felső fokhoz. Tény, hogy a főváros jövő évi költségvetése decz. 15-én állapíttatott meg és csak decz. 27-én jön felterjesztve; tény az is, hogy még két megelőző budget szintén elkésve, nem a maga idején jutott a belügyminiszterhez. — Hát még a zárszámadások ügye! Midőn tehát a belügyér leiratában visszatetszését fejezi ki az ilyen abnormis viszonyok és eljárások felett, szemben azon törvényhatósággal, mely mintaképül kell hogy szolgáljon a többiekre nézve; midőn a város két ízben tett, de meg nem tartott, be nem váltott azon ígérete után, hogy jövőre pontosabb lesz és szigorúan ragaszkodni fog a törvény rendeletéhez, harmadik hasontartalmú ígéretére azt jegyzi meg, hogy a tapasztaltak után az ily ígéretekre nem fektethet nagy súlyt, azt hiszszük, hogy nem ok nélkül tette. És ha a kövezetvám, a regálék, szemétügy iránt erélyes rescriptumokat bocsátott a városhoz, erre is meg voltak a maga jó okai. Azt, hogy a júniusi vizát annyira igénybe vette volna az illető közegeket, hogy absolute lehetetlen volt a budget összealkotásához fogni, hitessék el bárkivel is, velünk ugyan el nem fogják hitetni. Ily körülmények között arról beszélni, mint Hoffmann egyetemi tanár tévé, hogy a belügyér azért ír le ily erélyesen, mert nem rokonszenvez a városi polgári elemmel, legalább is nevetséges hóbort. A »városi polgári elemmel« kokettírozni a »conzervativ« urak részéről a választási korteskedések ideje alatt, még volt értelme; de hogy ily alkalommal is belevonassák a vitába, ennél többet vártunk egy egyetemi tanártól. A fenebb mondottakból látszik, hogy a belügyérnek igen is oka volt erélyesen szólni a városhoz; ezt a törvényhatóság és az autonómia reputatiója érdekében is meg kellett tennie, hogy véget vessen az indemniták folytonos lánczolatának. Ebben keresték volna inkább a t. szónok urak »az erkölcsi testület méltóságát.« És itt kérdjük Mátyást, hogy várjon jó szolgálatot tett-e annak a méltóságnak és az autonomiának, midőn jobb ügyhöz méltó elegáns és gyújtó szónoklatával fölizgatta a kedélyeket s igy befolyt ő is arra, hogy a közgyűlés elfogadja a Busbach által ajánlott fölterjesztési pótlékot, mely nagyon roszul áll azon város hatóságának, mely ez esetben maga a ludas s mégis maga mondja a miniszter megrovásaira, hogy nem indokoltak és jogosulatlanok ! Mi részünkről azon óhajjal zárjuk be sorainkat, hogy a makói jelenetekre emlékeztető mai tanácskozás és határozathozatal ne ártson a fővárosi hatóság reputatiójának. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése január 13-kán. Az esti lapunkban közlöttek után felszólal: Hegyessy Márton. Éberrel szemben megjegyzi, hogy nem csak a külföldi autonómia tett csodákat, hanem a hazai is. Utal az 1825-diki s 1848-diki példákra. Polemizál az egyes szónokok ellen, kiknek állításait egymással ellentétben látja. Ha már épen szükség van a bizottságra, elemeit, mint Angliában a Boards of Guardiansnál történik, tisztán a közigazgatási s autonóm tényezőkből kellene venni. Nem fogadja el a javaslatot. (Helyeslés a szélső balról.) Horváth Gyula Hegyesssyvel szemben tagadja, mintha a 48 ki erőfeszítés a megyék műve lenne, mert azt igenis a debreczeni parlament vitte végbe. Elfogadja a javaslatot. (Helyeslés a középen.) Helfy Ignácz azt bizonyítgatja, hogy a javaslat irányával a kormány körében sincsenek tisztában, s elhalasztandónak tartaná a javaslat tárgyalását pár hóval. Összehasonlítja a kormánypárt részéről az önkormányzatra pazarolt dicséreteket a gólyák azon szokásával, hogy amely társukat agyon akarják verni, azt körbe veszik, kelepelnek fölötte. — Polemizál Sennyey eszméje ellen a kinevezés dolgában, valamint Éber azon eljárása ellen, hogy egyformán dicséri a franczia centralizált s az angol autonóm közigazgatást. Tiszának megjegyzi, hogy a jelen csonka, már már lejárt parlamentarizmusért nem áldozva fel egy szemernyi autonómiát sem. A Tisza és főváros közti konfliktusra megjegyzi, hogy ez megint egyik ok, amiért a törvényjavaslatot el nem fogadhatja. Mert ha a kormány ekként él a neki jelenleg adott jogával, miként fog élni és mi lesz akkor, ha hatalma bár indirecte, kiterjed a központtól a legutolsó faluig. Ha egy miniszter ily hangon szól egy nagy királyság fővárosának képviselő testületéhez, mint szólt a miniszter úr legutolsó rescriptumában, melyben oly hangot használt, mint más civilizált országban egy önérzetes dijnok sem tűrne (mozgás a középen) hogyan lesz, miként fog elbánni akkor, ha szava el fog hatni az utolsó faluig ? (Mozgás a középen) A miniszter azt mondta, hogy a fővárosban izgatnak ellene. Nem azzal az izgatással tulajdonképen mire czélzott, mert sem ő, sem elvbarátai, sem szóval, sem mással nem izgatnak. De feltéve, hogy lett volna izgatás e téren, kérdezi egész őszinteséggel a kormánytól, hogy melyik roszabb izgatás : az-e, mikor egy párt, egy osztály, vagy legyen bármi, izgatja a megsértett municipiumot, hogy önérzetének adjon kifejezést a miniszterrel szemben; vagy az a másik izgatás, mely felizgatja a polgárokat, hogy a saját maguk által választott képviselő testület ellen demonstráljanak ? Mind a két izgatás közt az utóbbi hibásabb, ezt pedig bizonyára sem mi, sem a jobboldali ellenzék nem követte el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök: T. ház! (Halljuk !) Miután igen méltányosnak találom a szólásra felhívott képviselő úr azon óhajtását, hogy a holnapi napon tarthassa beszédét, ezt az egy pár percet inkább magam használom fel arra, hogy nem ugyan feleljek Helly igen. képviselőtársam argumentumaira — mert amiket nem mondanak, azokra felelni nem lehet — hanem reflectáljak egy pár dologra, amelyet, hogy úgy mondjam személyesen és oly dolgokra vonatkozólag mondott el, amiket valóban elhallgatni nem lehet. Mielőtt ezt tenném csak azon új eszmére, amelyet tőle hallottam, kívánok reflectálni, amely abban áll, hogyha nem fogadtatik el Mocsáry I. képviselő úr indítványa, hogy ezen javaslat elvettessék, legalább is el kellene halasztani, mert másutt — mint a pofon á tzentöst, mint ő mondá — a képviselő urak nincsenek azon helyzetben, hogy a dolgot megérthették, felfoghatták volna. Én egyfelől szeretném tudni, hogy Magyarországon mindazon reformokat, amelyeknek szükségét mindenki érzi, amelyeknek létesítését e ház minden pártja sürgeti, de amelyekkel szemben a legtürelmetlenebb, a dolog természeténél fogva épen az ellenzék, hogyan fogjuk kivinni, ha ezen törvényjavaslat felett a melynek ,míg sorsa el nem dől jobbra vagy balra, a többi reformkérdéseket tárgyalni sem lehet, holnapot akarunk eltöltenni. De ami azt illeti, hogy a képviselő urak nincsenek azon helyzetben, hogy megérthessék a törvényjavaslatot, engedelmet kérek, nekem a t. ház tagjairól határozottan sokkal jobb véleményem van. És azt kérdem, hogy épen Helly J. képviselő úr és elvrokonai, hogyan tudják, hogy ezen törvényjavaslat oly véghetetlenül rosz, káros, veszélyes, ha nem volt idejük még megérteni ? (Élénk derültség) Egyfelől azt mondani, hogy ez rosz, káros, veszélyes, és másfelől azt mondani, hogy nem volt idejük megérteni, ez nem egyéb mint bevallása annak, hogy annélkül, hogy értenének valamit rosznak, károsnak, veszélyesnek nyilvánítják. (Élénk derültség. Tetszés) Arról, hogy a parlamentarizmus iránti ragaszkodás ez országban, vagy a világon keveskedett valamint arról is, hogy nekünk van-e okunk a parlamentarizmusig ragaszkodni, Helly képviselő úrral nem vitatkozom. Én úgy tudom, hogy mindenütt, ahol van parlamentarizmus, ragaszkodnak hozzá és ahol, megengedem, a Parlamentarismus visszaélései, vagyis nem Parlamentarismus visszaélései, hanem az álparlamentarizmus folytán perczileg más térre volt is terelve a közvélemény, ott is, mint a szabadság mentőjéhez és óvszeréhez visszatérnek hozzá (Helyeslés a középen), de hogy lejárt volna a ragaszkodás a parlamentarizmus iránt, azt részemről el nem ismerem. Ami pedig azt illeti, hogy a mi parlamentarizmusunk nem egyéb mint egy megnagyított megyegyűlés, az fölfogás dolga, mindenesetre a parlament tagjaitól függ, hogy ne így legyen. És itt okvetlenül egyik szükség az, hogy a parlament tagjai tekintsék azt parlamentnek és igenis ne olyan, — engedelmet kérek, nem akarok legkevésbé sem sérteni, — de ne olyan beszédekkel vegyék el a törvényhozás idejét a melyek igen sokszor a megyének nem fénykorára, de gyengébb korszakára emlékeztetnek. (Élénk helyeslés a középen.) S most szabad legyen röviden reflectálnom arra, amiért felszóllaltam. (Halljuk!) A t. képv. ur szives volt azt mondani, hogy én Magyarország egy hatósága irányában oly kifejezésekkel, vagyis oly hangon szóltam, aminőt önérzetes országban egy dijnok sem tűrne el. (Halljuk ! Halljuk !) Sajnálom, ha a képv.ár ezen nézetben van, hogy interpellációt nem intézett hozzám e tekintetben, amidőn magát a rendeletet is felmutathatnám, amire így előttem nem nyílik tér. Hanem azt kénytelen vagyok megvallani, hogy én átalában nem teszek különbséget nagy vagy kis municipium között. (Helyeslés a középen.) Hogy én részemről azon meggyőződésben vagyok, hogy a kormánynak feladata egyetlen municipium irányában sem az, hogy kérje, hogy teljesítse törvényes kötelességét, hanem, hogy azt rendelje. (Élénk helyeslés a középen.) Ha kimutatja nekem valaki, hogy oly körbe nyúltam bele, amelybe a kormánynak belenyúlnia nem szabad, igazságot adok, de ha azon körben intézkedtem, mely a kormánynak jogos köre, akkor nem tartom helyesnek, nem tartom megengedhetőnek, hogy hibául rovassák föl, hogy a kormány nem kérte a kötelesség teljesítését, hanem rendelte. (Élénk helyeslés.) Én részemről az ellenkező eljárást fognám bármely más kormányban megróni és nem csak fognám, de ha ilyen eljárás előfordul,fogom is, mert a parlamenti élet változandósága ezt bizonnyal lehetővé fogja nekem tenni mentül előbb. (Élénk mozgás.) Simonyi Ernő: Reményüjük! Tisza Kálmán belügyminiszter: Tudom, hogy reményük. (Derültség.) S minthogy a t. képv. ur azt, mit én átalánosságban s nem egy esetre applicálva — határozottan állítom, hogy nem egy esetre applicálva — hanem mégis már körülbelül tiz hónapos belügyminiszterségem egész idejének tapasztalásaiból abstrahálva mondottam, minthogy mondom a t. képv. ur jónak látta ezt, egy mostan fenn forgó esetre, de melyet én legalább még eddig conflictusnak nem tartok alkalmazni, szabad legyen nekem pár szóval megmondanom miben áll az eset. (Halljuk!) A dolog abban áll, hogy azon municipium, melyet a képviselő úrnak említeni méltóztatott a múlt évben úgy elkésett budgetjével, hogy bár én marcziusban lettem belügyminiszter, nekem kellett 1875-ben marcziusban az 1875. év első januáriusán életbe lépett budgetjével foglalkoznom. Én figyelmeztettem, hogy ez ne történjék többé. Akkor ígéret tétetett, hogy nem fog történni. Látva, hogy mindemellett 1875-ben nem halad a budget tárgyalása azon hatóságban, figyelmeztető leiratot küldöttem hozzá a minek idejében, ha jól emlékszem szeptember elején, vagy még előbb, melyben fölhívtam figyelmét arra, hogy megint el fog késni s kértem, fogjon hozzá. Mindennek daczára a törvényben kitűzött határidő helyett a budgetet, melynek már január elején életbe kellett lépni, fölterjesztették deczember 27-én azt mondván ismét, mondhatom ugyanazon szavakkal, mint előbb, hogy ez többé nem fog történni, azonban egyúttal indemnyit szavaznak meg, mint valami országgyűlés. Igen természetesen egyszerűen megírtam, hogy a municipium eljárása megrovandó, (Helyeslés a középen) hogy én ezt miniszteri állásomnál fogva helyben nem hagyhatom , (Helyeslés a középen) s megirtam, hogy ígéretükre, melyet tavaly majdnem ugyanazon szavakkal tettek, én nagy súlyt nem fektetek. (Élénk helyeslés és felkiáltások a középen. Természetes !) Ez tehát a dolog tényálladéka. Minthogy szóba jött, én kötelességemnek tartottam azt elmondani és azon őszinteséggel, melylyel kötelességem mindig a házban nyilatkozni, nyilvánítom azt is, hogy én kötelességemnek tartottam és tartom szigorúan óvakodni attól, hogy a municipiumok oly teendőihez nyúljak, melyek tisztán és kizárólag a municipiumokat illetik. És ez az, amiben látom én a kormány abbeli kötelességét, hogy respektálja a municipiumok jogait. De viszont, míg a leglelkiismeretesebben igyekszem és fogom a municipiumok jogkörét minden kormányi túlkapás ellen megóvni, ugyanakkor — méltóztassanak megengedni — én addig, míg ezen a helyen leszek, azon municipium irányában, mely törvényszerű kötelességét nem teljesíti, a kormánynak adott nem jognál, de kötelességnél fogva rendelkezni fogok, hogy teljesítse kötelességét. (Élénk helyeslés a középen.) Ezeknek megjegyzése után befejezem beszédemet, minthogy csakis azért szólaltam fel; majd akkor, amikor — mert hisz valahára, mindennek vége elérkezik — e vita végéhez jutunk, leszek még bátor szólam azokról, mik magára a törvényjavaslatra tartoznak. (Élénk helyeslés a középen) Elnök: A holnap 10 órakor tartandó ülésben napirenden lesz a ma félbe szakadt tárgyalás folytatása. Ülés vége 2 órakor. A fővárosi bizottságnak rendes közgyűlése — II. nap. — — január 13. A közgyűlés második napja telt ház és túltömött karzatok mellett folyt le. A belügyminiszternek az 1876. évi költségvetésre küldött leirata ma került tárgyalás alá. A leiratot Alkér tanácsos olvasta fel a közgyűlés előtt. A leirat eléggé ismeretes. Ugyancsak Alkér olvasta fel a tanács előterjesztését is, melylyel az a leiratot a közgyűlésnek beterjeszte. E beterjesztés, mint annak idejében jeleztük, teljesen nyugodt és objectív hangon van tartva, s csupán azon akadályok felsorolására szorítkozik, melyek a költségvetésnek idejében nem történt felterjesztését okozták. Elmondja a tanács, hogy a mérnöki hivatal összes személyzete 8 hétig volt elfoglalva a június 26-diki szerencsétlenség okozta károk helyrehozásának munkálataiban. E hivatal működése nélkül pedig a költségvetés össze nem állítható. A késedelmet a hatóságon kívül álló okok idézték elő, s a tanács is azon nézetben van, hogy ezáltal nem követtetett el oly mulasztás, hogy a hatóság ily nagymérvű megrovást érdemelne. Ami azon késedelmet illeti, hogy a kész költségvetés csak 12 nap múlva terjesztetett föl a belügyminiszternek, a tanács előadja a dolog mechanikáját, mely szerint a jegyzőkönyvnek három példányban szerkesztése, e tételek számszerinti kiigazítása hitelesítése stb. miatt lehetetlen volt egyátalán hamarább terjeszteni fel a kormánynak a hitelesített példányt. Erre 12 nap, beleszámítva a közbeesett karácsonyi ünnepeket is, nem hosszú idő. Felhozza a tanács ezenkívül azt, hogy a hatóság a három város egyesítésének nagy munkáján még mindeddig nem esett keresztül, hogy a még rendezetlen viszonyok miatt a folyó ügyeknek gyakran kell háttérbe szorulni. Kijelenti a maga részéről, hogy az erélyes eljárásnak szívesen veti alá magát, de azt hiszi, hogy a belügyminiszternek kifejezett rászólására okot nem szolgáltatott, sem arra, hogy a leirat a fővárosi hatóság ígéretére nagy súlyt ne fektessen, s nem kételkedik azon, hogy a körülmények a belügyminiszter túlszigoru ítéletét enyhíteni fogják. A közgyűlés még csendben fogadta a felolvasottakat s a jegyző Busbach Pétert hívta fel először szólásra. Busbach mindenek előtt hangsúlyozza, hogy a leirat tárgyalásakor a legnagyobb higgadtságra van szüksége a közgyűlésnek, hogy a fölött oly határozat hozathassák, mely egyrészt a törvényhatóság tekintélyét megvédje, másrészről azon komoly, független férfiakhoz illő szavakat is tartalmazza, melyek a törvényhatóságot jelen körülmények közt megilletik. Szóló a leiratot eseménynek nevezi, oly eseménynek, melyhez hasonló a fővároson a parlamenti kormány fennállása óta nem történt. »Ily leirat ily helyről még nem intéztetett a fővároshoz.« »A hang, melyen az tartva van, meghalad minden mértéket.« »Ilyet erkölcsi testülethez, átalában, s közjogi testülethez mely 1000 év óta védi az alkotmány bástyáit teljesen nem méltó.« Ezután utal a tanács jelentésében foglaltakra, hogy az elemek romboló hatalmának sem a főváros sem a miniszter nem parancsolhatnak. Tény, hogy a mérnöki hivatal 2 hónapig folytonosan igénybe volt véve a budai szerencsétlenség miatt, a tanácsnak több paint fele folyton ott működött s »azt vetik szemünkre« — úgymond, »hogy e borzasztó katasztrófa elhárítására fordítottuk erőnknek javát.« E leirat különben nem az egyetlen, mely a fővárossal ellenséges szellemben szerkesztve küldetett a közgyűléshez. Ez csak folytatása az előbbi leiratoknak, melyeknek hangja gyanittatni engedé, hogy végre ide jutunk. Fölsorolja ezután azon belügyminiszteri leiratokat, melyek a közgyűlésnek s a törvényhatóságnak nem voltak ínyére. A kövezetvám ügyében, a regále ügyében leküldött első leirat, a házi szemét ügyében, az árvíz ügyében s a regáleügyben leküldött második leirat mind ilyenek voltak. Bizonyítani törekszik e leiratokban foglalt megrovások alaptalanságát, felemlíti a szervezkedés nagy munkáját, melyet a belügyminiszter nem vesz tekintetbe , hanem küld leiratokat, melyek szavainak megértésére egy külön Knigge-féle politikai szótár volna szükséges (zúgás.) Kutatni kezdi ezután azon okot, mely a minisztert e leiratok küldésére bírta. Ez azt hiszi, abban, van, hogy a belügyminiszter nem ismerős a főváros viszonyaival. E tájékozatlanság okául Busbach a főpolgármestert állítja, s erősen megtámadja ezt azért, hogy mint a kormánynak közege és képviselője, mert nem informálja, világosítja fel a belügyminisztert a főváros viszonyairól. A főpolgármesternek szerinte kötelessége a főváros és a kormány közt közvetítőül szolgálni, s oda működni, hogy a két fél közt a kölcsönös bizalom minden körülmények közt fennmaradjon. Azt hiszi, hogy a főpolgármester vagy nem teljesíti e kötelességét, vagy nem úgy teljesíti, mint azt a törvényhatóság elvárhatta volna. Sokat tűnődött a felett, hogy mi következik e hang után még, mert azt hiszi, hogy a belügyminiszter a puszta szónál nem fog megállni. De hogy mi legyen azon actió, melyet végre akar hajtani, nem képzelheti el. Azt sejti, hogy azon kedvetlen fogadtatás melylyel a főváros az első ily leiratot fogadta, szülte azt, hogy kegyvesztetté lön, s visszatetszésre, rászólásra adott okot. Álatja, hogy mindez eljárás utóbb is a bizottsági tagok elidegenedését, s a közigazgatás iránt való közönyt fogja előidézni ; sajnálatát fejezi ki a fölött, hogy a kormány mindent elkövet arra, hogy itt is ellenségeket szerezzen magának. Megpróbálja ezután a késedelmet a törvény álláspontjáról védeni. Az 1872. XXXII. t. sz. 65. §-ára hivatkozva állítja, mikép a hatóságnak deczember végéig kell csak a budgetet felterjeszteni. Nem azért hozza ezt fel, hogy ezután igy tegyen a közgyűlés, mert a belügyér által követelt felterjesztési határidő üdvös a közigazgatásra, de ha a miniszter a törvényre hivatkozik, legyen szabad a fővárosnál is ugyanezt tenni. Kijelenti hogy a tanács által javasolt új feliratot elfogadja, azonban a maga részéről abba a következőket kívánja bevezetni. »A főváros közönsége sajnálattal látja, miszerint a m. kir. belügyminiszter úr leiratában egy idő óta, oly hang uralkodik, e törvényhatósággal szemben, mely a törvényhatóság tekintélyét, és minden egyes tagjának önérzetét mélyen sérti, s mely legjobb meggyőződésünk szerint sem a főváros tényleges közigazgatási viszonyai, sem a bizottság működése, sem különösen a jelen leiratnak alapjául szolgált eljárás és határozatok által indokolva nincs. De ami a leiratnak hangját illeti ez a közérdek érzékeny kárára a m. kir. belügyminiszter és a fővárosi törvényhatóság közt naponként szőnyegre kerülő kérdések objectív tárgyalását maholnap rendkívül megnehezíti. Ily körülmények közt s azon nyugodt öntudatban, miszerint a fővárosi bizottság okot a kérdéses leiratban foglalt kifejezésekre nem adott, kijelenti, hogy azok jogosultságát el nem ismerheti. Megingathatatlan hite a közgyűlésnek, miszerint a belügyminiszter úr ő excellentiája a főváros ügyei, viszonyai és működése felől helyesen értesítve nem jön, és hogy ez ok megszűntével, ha ti. ő nagyméltósága akár alaposabb értesülést, akár személyes meggy°ZouesL eicniquactio .sooonyQifikről, lehetetlen, hogy a kölcsönös bizalom a kormány és törvényhatóság közt ismét helyre ne álljon. Ezek kijelentésével törekedni fog a fővárosi bizottság a polgártársai által rábízott érdekek megőrzése és előmozdítása mellett jövőben is legjobb meggyőződését követve munkálódni és ha kell küzdeni egész erővel és függetlenséggel azon határig, hol lelkiismeretének sugalata azt fogja mondani, hogy kötelességének minden irányban eleget tett. A következő szónok Mátyus. Ez azonban addig nem akar szólni, míg a főpolgármester a Busbach által rávonatkozólag elmondottakra nem felel. Ráth kijelenti, hogy ő neki az ügyrend értelmében, mint elnöknek bármikor lévén joga szólni, mielőtt az ellene intézett támadásra felelne, bevárja a többi szólókat is. Mátyás kijelenti, hogy ő, s hiszi, hogy a közgyűlés sem kíván politikai jelleget tulajdonítani a kormány és a főváros közt fennforgó differenciának, annyival kevésbé, mivel a főváros nem rég bizalmat szavazott a miniszterelnöknek politikai intenziói iránt. Ezután áttér a leirat fölötti véleményének elmondására. Ő sajnálja, hogy a miniszter oly hangon beszél az ország első törvényhatóságával. A leiratra adandó válaszban kifejezendőnek tartja a miniszter előtt, hogy úgy a kormány, mint a főváros a törvény oltalma alatt állnak az állam szolgálatában. Igaz, hogy a fővárosi törvényhatóság alárendeltje a belügyminiszternek, de csakis a törvény és az állami szolgálat körében, a tiszteletre vonatkozólag alárendeltségi viszony a kormány és a hatóság közt nincs, s a miniszter nem viseltethetik kevesebb tisztelettel egy törvényhatóság iránt sem, mint amennyit ő maga követel, ha e szempontot a kormány férfiai szem előtt tartják, a főváros részéről a tartozó tisztelet soha sem fog hiányozni. Ez alkalomból Mátyás élénken kikel a sajtó azon része ellen, mely a fővárosi hatóságot a legalaptalanabbul, sőt minden ismerete nélkül is a főváros ügyeinek napról-napra a leghevesebb támadásnak teszi ki, így képződik aztán egy közvélemény a mely előtt a főváros közigazgatása a legroszabbnak van feltüntetve. Felhozza hogy a sajtó nem veszi tekintetbe a lakosság egy részének műveletlenségét, indolentiáját melyet ez a közigazgatási kérdésekkel szemben tanúsít s az ebből származó bajokat a törvényhatóságnak tudja be. A Busbach javasolta feliratot elfogadja de azt hiszi, hogy abban a késedelem okait teljesen objective kell előadni, s kerülni kell minden oly mozzanatot, mely újabb konfliktusra adhatna okot. Ez azon része a felirati javaslatnak, mely arról szól hogy tán a miniszter eddig nem szerzett magának kellő informatiót. Annak kutatása ugyanis, hogy a miniszter mikép lett a főpolgármester által informálva, nem tartozik a közgyűlés elé. Fenyvessy visszautasítja Mátyusnak a sajtóra vonatkozó vádját, mivel az összes sajtó a hatóság elleni olyatén eljárással nem vádolható. Ráth főpolgármester szólal fel ezután s előadja, hogy a hatóság talán még sem egészen érdemetlenül rovatott meg a miniszter által abban aziratban. — Eddig ugyanis 1873 óta még egyetlen egyszer sem terjesztetett a költségvetés a rendes idején a kormány elé, bár a törvényhatóság minden alkalomkor megígérte, hogy jövőre pontosan kész lesz a költségvetéssel a törvény szabta időre. Megjegyzi még azt is, hogy az 1873. 1874 iki zárszámadásokat is fel kellett volna már terjeszteni, ez azonban a mai napig még szintén nem történt meg. A leiratban kifejezett rászólás a tanácsot illeti, mely ellen a tanács beterjesztésében tiltakozván előadta az okokat, mik a késedelmet előidézték. A Busbach által mondottakra megjegyzi, hogy a főpolgármester nem ügyvivője sem nem közvetítője a hatóságnak, ki az általa képviselt fél érdekében minden esetben köteles lenne a felsőbb bíróságoknál kedvező határozatot hozni. Ezt sem a főpolgármesteri állás lényegével, sem pontosságával, sem méltóságával megegyezőnek nem tartja. Az ő hivatását meghatározza a törvény, midőn is a törvényhatóság élére állítja, s aki élén áll a hatóságnak, az nem lehet annak közvetítője. Sajnálja, hogy némelyek ellenkező nézeten vannak, ezeket azonban maga fölött birokul el nem ismerheti, mert első bírája saját öntudata, melyre hivatkozva mondhatja, hogy kötelességének mindenkor eleget tett. Azt hiszi, hogy ha mindenki úgy eljár kötelességében, mint ő, akkor a törvényhatóság nem lesz kitéve annak, hogy ilyen leiratokat kapjon a belügyminisztertől. Áttérve a szőnyegen levő tárgyra, megjegyzi, hogy itt nem volt szükséges a minisztert semmiről sem felvilágosítania. A dátumok világosították fel őt, melyek szerint a költségvetés november végén tárgyaltatott s decz. végén terjesztetett fel. Steiger a főpolgármester által elmondottakra tesz megjegyzést, hibáztatva azt, hogy a tanács mentségeiben foglaltakról mért nem világosítá fel már régebben a minisztert. A tanácsot ért rászólásért a főpolgármestert okozza, mert ez nem hitelesítette a jegyzőkönyvet, s hitelesítés előtt nem lehetett azt felterjeszteni. Pártolja Busbach indítványátegész terjedelmében. Hoffmann Pál szól ezután kevés figyelem közt fejtegetve nézeteit a tárgyról. Azt ajánlja, hogy egyátalán ne terjesztessék felirat a tanácson kívül a miniszterhez. Kammermayer polgármester és Barna főjegyző a késedelmet okozott munkák mennyiségét említvén föl, a gyűlés végre elfogadja a tanács által javasolt feliratot Busbach hozzáadásával, kihagyván ebből mindazáltal a Mátyás által kihagyatni indítványozott harmadik bekezdést; ebbe maga Busbach is beleegyezett. A felirat szövegének szerkesztése egy 5 tagú bizottságra bizatik. Az ülés 8 óra előtt ért véget. Szilügyi felszólalás. A »Hon« és »Nemzeti Hírlap« közt fölmerült színházi polémiába avatkozni nem akarok. De már huszonöt év óta boszant az az eljárás, melyet a sajtó egy része Szigligeti ellenében követ, a tiszteletlenség, melylyel e halhatatlan érdemű férfiúról beszélnek, a gyanúsító hang, mely önző színben állítja a közönség elé a legönzetlenebb embert, aki valaha létezett. Irodalmi érdemeiről nem szólok, hosszú évek múlva is beszélni fog erről az irodalomtörténet s meg fogja róni a jelenkor sajtóját, mely a magyar színirodalom ezen nagy alakjáról soha kellő méltánylással nem nyilatkozott. De mint húsz éves drámaíró, tanúságot teszek arról, hogy nem lehet semmi nagyobb igazságtalanság, mint önző színben mutatni be azon férfiút, ki színházunk körül elfoglalt állását mindig csak író pályatársai emelésére használta, s ha volt valaki, a kit elhanyagolt, mellőzött, az mindig saját maga volt. Ha a kezdő drámairó első kísérletét benyújtá a színházhoz, s ő az ifjú művében a hivatásnak csak egy szikráját fedezte föl, lelkesítette, buzdította az ifjút, fölkereste még lakásán is s oktatta, útba igazította és sikerén jobban örvendezett, mint a magáén. Mások középszerű müveit majdnem a közönségre erőszakolta s előadatta nyolczszor-tizszer, saját müveit pedig, — ha valami zajos tetszésben nem részesültek, — három előadás után mindjárt levette a repertoirról. Ha más költő műve jól sikerült, adatta az unalomig ; saját legsikerültebb munkái iránt pedig szinte megfoghatatlan mostohasággal járt el. Ott van például az »Üldözött honvéd,« a »Világ ura;« ha ezek nem a Szigligeti művei, bizony megérnek háromszor annyi előadást, mint amennyit így megértek. Ha valaki néha elnyerte előle a száz aranyat, nagy tehetségének méltó önérzetében nem csak nem irigykedett, sőt épen ekkor mutatta ki a legjobban, mennyire fölötte áll az ilyen lukrativ esélyeknek; a nyertes darab betanítására, kiállítására stb. kétszeres gondot fordított, csak hogy a bírálóknak ő ellenében igazuk legyen s volt rá eset, hogy midőn egy ilyen darab nem igen tetszett, uj szereposztással kísérte meg annak sikerét. Ha látta, hogy mások uj darabja nem épen valami nagy hatást ígérő munkálat, de elfogadták: fényes kiállítások által igyekezett azoknak némi sikert biztosítani. Mások művét, ha az eredeti alakban nem volt előadható, de volt benne tartalom, saját maga dolgozta át, viscenirozta s eltűrte, mikor a jórészt általa eszközölt siker után az ilyen darabokat az ő rovására magasztalták. Sok ilyen konkrét esetet tudnék még felhozni, de legyen elég ennyi. Húsz évi tapasztalásból írom ezt s annál több tárgyilagossággal, mert én a nemzeti színházzal semminemű összeköttetésben nem vagyok s nagyérdemű írónkkal, Szigligetivel, évek óta nem is beszéltem. De nem voltam képes szó nélkül hagyni azt, hogy önző czélokkal vádolják a legönzetlenebbet, hogy érdekhajhászatot tulajdonítsanak annak, ki hatáskörében mindenkinek többet használt, mint magának. Amit itt leírtam, az egy betűig igaz ; a többi mind valótlan és háládatlan beszéd. Budapest, jan. 12. 1876. Tóth Kálmán: KÜLÖNFÉLÉK. — Az udvar köréből. Ma kihallgatás volt ő felségénél a királynál. Megjelent 18 polgári és katonai egyén, közöttük két lengyel is. Bár a megjelentek közül többen nem voltak szabályszerűen előre bejelentve, de mivel messze vidékről jöttek az audientiára, ő felsége rögtön maga elé bocsátá őket. Ő felsége Budáról távozása előtt még egyszer fog adni kihallgatást. — Királyné ő felsége napi sétáit rendesen megteszi a déli órákban és pedig vagy a várkertben, vagy a bástyákon. A királyné igen jó színben van. Mária Valéria főherczegnő sétakocsizásait naponta pontban déli 12 órakor kezdi Rónay Jáczint püspök és egy franczia gouvernant kíséretében. — A királyi palota előtt az őrfelváltás mindennap fél 1kor d. u. történik a katonabanda zenéje mellett, melyet egész egy óráig, midőn t. i. véget ér, nagyszámú közönség szokott hallgatni. • A tegnapi udvari ebéden mint vendégek jelen voltak : Ráth Károly főpolgármester, Melczer titkos tanácsos, Podmaniczky Frigyes báró, Rónay, Jáczint püspök és Kerkapoly Károly képviselő. Ő felsége vidám hangulatban, nyájasan társalgott a meghívottak közül többekkel, különösen pedig Ráth főpolgármesterrel, kiről a város ügyeiről kérdezősködött és főleg azon intézkedésekről, melyeket a hatóság az árviz eshetőségével szemben a főváros érdekében tett.