A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-29 / 23. szám

23. szám. AIV. évfolyam, r­eggeli kiadás. Budapest, 1976. Szombat, január 7.). Szerkesztési iroda,: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. Kiadó­hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ....••••• 6 frt ki. 6 hónapra.........................................12 » » A­z esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. i­ELEDÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás Van a XIV-dik évi folyamára. Félévre........... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt w* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, jan. 28. Deák Ferencz elhunyt. Ha valaha megérdemelte valaki, hogy providencziális férfiúnak nevezze, — nem kora, mert az megteszi ezt kisebb emberekkel is, de — a történelem, akkor az a férfi az, kinek neve e sorok fölött áll. A gondviselés által rendelt férfiú volt, attól a percztől kezdve, mikor a nemzeti lét­ért és jövőért küzdők sorába állt, egészen ad­dig, midőn a vallásügyi kérdésben utolszor hallottuk nyilatkozatát. A ki megírná nyilvá­nos működését, Magyarország történetének csaknem ötven évét írná meg vele s e törté­netben meg lenne írva, hogy a mit tett, a mit mondott, a mit mulasztott, a­mit hibázott, — az mind ez ország legújabb történetébe vág, annak képezi kiegészítő részét, nem egyszer rugóját, nem egyszer oly központját, mely nélkül talán széthullott volna az egész szer­kezet vagy; — legkevesebb, a­mit mondhat­ni, — más irányt vesz vala. Nagy ember volt, történelmi nagy em­ber bizonynyal, ha a nagyságot nem a táplált vágyak merész volta szerint mérjük, mert hiszen merészet, nagyot akarni, még senkit nem tesz nagggyá; de ha mérjük, a mint mérnünk egyedül igazságos, a szerint: meny­nyire bírta elérni e vágyakat, s egyfelől mér­sékelni azokat addig a fokig, hogy erőnk meg ne szakadjon valósításukban; másfelől meg­feszíteni erőnket addig a fokig, hogy vá­gyainknak legalább lényegét valósítani képes legyen; ha mérjük a szerint: mennyire tudott teremteni ott, a­hol az eszmén kívül a teremtéshez­ minden egyéb hiányzott s mily akadályokat kellett legyőznie, a mig csak ennyit is megteremthetett. A ki Deák Ferencz politikai működését meg akarja ítélni, föllépésének korát kellene összehasonlítania a jelennel s a negyvenhá­rom évi haladásból kiosztani az ő osztályré­szét. A mi bizonyára leonina p­ars. Azt a kort, midőn az 1832-ki országgyű­lést összehívták, jellemezni nem tartozhatik ide. Tudjuk, hogy cháosz volt az, az európa­­szerte támadó új világ háborgó tengerében egy sziget a régiből, telve a középkor hűbéri maradványaival, földes urakkal, kik minden joggal birnak, még olyakkal is, melyek csu­pán az államfenséget illetik meg, jobbágyok­kal, kiknek semmi joguk, de helyette minden teher osztatlanul az övék, egy zűrzavar uriszékekből, robotból, kilenczedből, tized­ből , hosszú, rövid fuvarból, füstpénzből, ősiségből , fiskalitásból , olyan vámrend­szerből, mely hasonlít a szivattyúhoz; az­tán hitelhiány, nem létező ipar, kereskedés, közlekedési eszköz, pénz s az anyagi boldo­gulh­atás többi föltételei; semmi közszellem, egyfelé irányult akarat, lelkesedés s az egész felett egy ellenséges hatalom és rendszer, melynek főszéke kivül van a határon, kor­mány, mely kezeli a nemzet vagyonát, de nem számol arról s jövedelmeit kénye-kedve sze­rint fordíthatja idegen, sőt ellenséges czélok­­ra; ahhoz egy nemzet, mely el van szoktatva, még a gondolatától is annak, hogy Borsa jobb­ra fordulhasson s még inkább, hogy maga fordíthasson rajta, nemzet, melynek saját nyelve idegen, törvényes függetlensége írott malaszt, közpénztára nincs, ura osztrák mi­niszter, kormányszékei fölfelé csúszómászók, lefelé zsarnokok, kir. kamarájának annyi ha­talma sincs, hogy egy kormánybiztosnak na­­pidíjat utalványozhasson, visszaélés mindenütt kormányon és törvényhatóságokban, népne­velés sehol,gondolatszabadság c­enzúra alatt, szólásszabadság üldözve, börtönnel sújtva — panaszkodni sem szabad a nyomorúság felett. Ilyen volt az idő, mikor Zalamegye kö­vete, Deák Antal azt mondá a Pozsonyba gyűlt rendek egyikének: »én eltávozom, de küldök magam helyett egy fiatal embert, a kine­k a kis ujjában több van, mint egész magamban. « És csakugyan az 1832—36-ki ország­­gyűlés jegyzőkönyve XIV. kötetének függe­lékében olvashatjuk, hogy a rendek tábláján Zalamegye egyik követét Deák Antalt Deák Ferencz táblabiró 1833. máj. 1-jén váltotta fel. Ez a nap tehát az, melylyel Deák Fe­rencz törvényhozói pályája kezdődik, ez év májusában lett volna negyvenhárom éves, olyan tehát, mely már időtartamára való te­kintetből is ritkítja párját, hazánkban pedig teljesen páratlan, nem lévén az egyetlen Zse­­dényin kivül (ki 1834. febr. 14-én lett Sze­­pes követe) senki a mostani élő országos kép­viselők közül, ki az 1832 — 6 ki s a most együtt ülő országgyűlésnek tagja lett volna. Mint valami szebb jövő omene, a leg­szebb tavasz köszöntött Pozsonyra, midőn Deák követi székét elfoglalá. A téli bőséges hó elolvadt, a természet teljes szinpompájá­­ban kezdett diszleni és Pozsonynak könnyen megközelithető regényes vidéke és sétányai üdítő szórakozást nyújtott a követeknek. Még mint hajdan a Rákoson, ülést is tartottak sza­bad ég alatt. Kölcsey írja jegyzetei közt: »A kerületi elölülők a ligetbe kérék a követeket és Justh, egy árnyékos fa alatt, megnyitá a tanácskozást.« A derült napok szakadatlanul váltakoztak és a meleg már május közepén oly magas fokra emelkedik, hogy e miatt a a követi kar kerületi ülése kénytelen volt má­jus 1- én odahagyni Pozsony vármegye gyű­­léstermét, melyet zsellérkép használt tanács­kozásaira és az országos terembe költözni. Itt minden kezdetleges állapo­tra és nagy szegénységre mutatott — írja a »Reform« 1873-ks folyamában. — A hosszú teremben két soron át párhuzamosan álló asztaloknál, követek egymáshoz háttal, avult és kényel­metlen borszékeken foglaltak helyet, a hall­gatók (az országgyűlési ifjúság) ezeket, a székekre is támaszkodva, közvetlenül környe­zék, és mintegy biráskodának a szónokok fö­lött helyeslő vagy rászaló nyilatkozataikkal. Délután, a diktatúra előtt, a meglehetősen szennyes zöld posztó eltávolíttatván, a kö­zönséges csapszéki keresztbe vetett lábú puhafa-asztalok egész meztelenségekben mu­tatták a magyar képviselők országos sze­génységét.­­ Hogy ezen rész akusztiká­val biró s azért sok panaszra fakasztó helyi­ség valami nemzeti terem, azt az idegen is ta­lán onnan következtethette, hogy a meszelt falon az ablakok fölött egy piros és egy zöld keskeny sujtás vonult végig. Innen indult ki Magyarország regenerá­­cziója. Az országos cháoszt innen szállta meg az a hatalmas szellem, mely életet lehelt a zűrzavarba, forrongani kényszerítő azt s krisz­­tallizaczionális pontokat jelölt ki számára, melyekből lassan kint, nehéz küzdelemmel rendszer fejlett ki, szabadokká tétetvén az erők s megalkoták azt az időt, melyet »Ma­gyarország ébredési korszakának« nevezünk s mely uj világot vala hivatva emelni a le­­dült régi romjain. Megrázkódott a vajúdó idő, és elszülte magát. Titánok, égretörő szellemek kerültek elő méhéből seregestül s megostromolták az Olympust, — jobbak, mint a regevilág ti­tánjai. Ez ostromlók élén küzdött Deák Fe­rencz. Az ő kezében lobogott a vezérzászló, az ő feje sugározta a legnagyobb fényt a sötét­ben, ő volt a pusztabeli égő csipkebokor, mely nehéz utainkra szelíden, de lelkesítve világí­tott, világított mind addig, mig ki nem olták a haragos villámok, egy időre csak, addig, mig kigyuladhatott újra. Most kialudt végkép, a csipkebokor el­hamvadt. De hiszszük, hogy a világitó fény megmaradt utána s vezetni fogja választott népét az Ígéret földe felé. Hiszszük ezt! Az a harcz, a­mit alatta küzdöttünk, maga volt a magyar Iliász, írja meg ezt egy magyar Homér. Mi kisértsük meg a halála által bennün­ket ért nemzeti csapást viselni a tőle öröklött férfias lélekkel s érjük be vele, ha most bele kény­szerí­thetj­ük őt, a nagyot, egy nekrológ rövid procrustes-ágyába. A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. "Vil­ dili KÖTET. Légy üdvöz!... (116. Folytatás.) »Mit ábrázolhat ez ?« kérdik a kiváncsi ven­dégek..És Leon még egyszer hazudik : »Nem tudom.« Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a­mit jól tud, hogy ez a szerelem istennőjé­nek szobra Japánban, a­mit akkor szoktak küldeni az ismerősöknek, midőn azok házasodni ké­szülnek ! Hogy azután sorban döfjék szivébe a tőrt üdvkivánataikkal! Szerette őket igazán, a jó baj­társakat, de még is örült és megkönnyebbült a szive, mikor eltá­voztak.Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrende­ket, szétzúzza az emlékajándékokat s kiűzze a tisz­telgőket és kikiabálja az utczának : »Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós ur, boldog vőlegény : én a »Napóleon öcsém« vagyok, a világ legnagyobb ko­médiása !....« Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be neki, a­mi elől nem zárhatta el magát: »Seregély !« A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire ? egész Szent Honáig: a szigetig az erdők tengerében ? — Hogy vagytok szegény Seregély ? — Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szt.­Ilonára, elvitetett magához Etelvárra, ott nekem ispáni hiva­talt adott. Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító emlékeket maga körül, lassan kint lelkébe tér. Dologhoz lát,­ beszél rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyer­mekeit. A jó Isten majd visszaadja Jóbnak, a­mit el­vesztett ! Köszönjük önnek kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnő kegyelmébe ajánlott. Most meg Rafaela ! És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Le­­onnak az ősi házban ott feledett ifjúkori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett Rafaela her­­czegnőnek. Azt megtartotta magának. Oh mint szeretett volna Leon »visszaélni« há­rom elmúlt esztendőt életéből s aztán újra kezdeni s másként csinálni mindent! Megczirógatta régi hű szolgája arczát. — Áldjon meg az ég a megemlékezésért édes jó Seregély. Van-e valami kívánságod, a mit be­tölthetek ? — Van egy igen alázatos kérésem, a­mit ha­­ megengedi, előadok. — Mondd el, édes barátom ; ha lehetetlen is, megteszem. — Nem lehetetlen lesz az, csak egy kicsit fur­csa. Nem is a magam ügye, hanem a másé. Egy jám­bor ember kívánságát, illetőleg két emberét kellene előterjesztenem. — Hát mit kívánnak tőlem ? — Szeretnének beszélni a méltóságos úrral. — Hát jöjjenek be, ha itt vannak ! — Itt vannak, de nem mernek bejönni : attól félnek, hogy kiveri őket a méltóságos úr. — Hogy vernék én ki valakit ? Kivált mai nap. — De ezek olyan emberek. — Kicsodák ? — Hát a szegény vad palatínus: meg tetszik tudni: a mátkája. — A Rákhelke a vadaskerti korcsmából ? Mindjárt kiment értük maga Leon az elő­szobába s ott találva az említett szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe , a mi a menyasszonynál nem ment minden vona­kodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt szegényke. — Hanem aztán, mikor látta, hogy a méltóságos úr igen illendően bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldozott nyelve­n előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni, keresztapát keres, s mi­után a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor meg­ragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy le­gyen jövendőbeli násznagya a feleségének. Tukmányi úr egészen megváltozott az új hölgy befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette; emez szelíd állatot csinált belőle; a cynismus és pipereskedés, a piszok és pomádé, a malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg pislogása a tűzről pattant Rakhel lelkemre elárulá, mennyire szerel­mes az arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől! Rákhelke pedig igazi sémita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit. Mikor már bírta az ígéretét, kivont a kézi táskájából valami összehajtogatott papírt. — Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a­mit úgy hiszem, hogy szívesen fog venni. Mi lehet az ? — Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök em­lékül azt a zászlót, a­mit az etelvár követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is közreműködtem ab­ban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zász­lóhoz is én festettem a mintát papírra, s azt kértem ki magamnak a megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el most mél­tóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi a szegélyére van írva. A négy ur­hölgy megosztozott a munkán, s a minta szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a­melyet felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának hímzették a legkedvesebb kezek ? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam. Oh dehogy kedves szolgálatot! Leon nem volt egy szónak ura többé. Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kívánva neki, odább mentek. Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt sugá­rákt lelkének: — Kincsem, én azt hiszem, hogy te még­is nagy bolondot cselekedtél, mikor azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok sem­mit. Ne is kérdezz tőlem semmit. Leon egyedül maradt. Mi van még hátra ? Mi jön még fel a múltak kriptáiból kisérteni ? Hát az ítélet napja van e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s köve­teli helyét az élők oldala mellett ? Most már kiadta a rendeletet hajdújának, hogy mai nap ne bocsásson be hozzá többé senkit. Szüksége volt a magányra. Nagy számadás napja volt ez — saját magá­val. Felállítani a mérleget a »tartozik« és »követel« rovatai között. Mi volt rá nézve ez a leány ? S mi lesz belőle, ha ő elhagyja? Mi lesz siralmasabb, ha él ? ha meghal ? De hát Rafaelától lehet-e visszalépni ? Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tetttel, hogy a midőn ő egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette, — akkor el­forduljon tőle s egy más nőnek nyújtsa kezét s fel­­ébreszsze őt arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebbb álló két szív az övéből játékot űzött ? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül! Ki hoz ítéletet e rettentő perben ? — Már­pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit parancsolt is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategórikus hang, mert ez az egy ember az etelvári prépost, a­ki számára mindig itthon kell lennie, — még ha nincs is! A­ki még akkor is be fog törni az uradhoz, ha esz­tergomi prímás lesz belőletek, s ki tudja? az is meg­lehet! Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót. — Bizony be nem eresztene a cerberusod, h­a megijednék tőle! mondá féltréfásan a fötisztendő ur. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok menny kő dictióban, s holnapra még készülnöd kel három ezer toasztra. De hát nem soká háborgatlak. Egy Isten­áldj­ont akartam mondani, a­mit tégy a többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember. De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a­miért személyesen or­­czád színe elé kívánkoztam. Látom tele van már rak­va az asztalod csecsebecsével. Egész galanterieboltot nyithatnál már vele. Phüh hab ! Még »vörös sas« is van közötte! — De lesz az enyim se kutya! Nos ta­láld ki, mit hoztam ? Többet ér ez, mint valamennyi mind. — Egy levelet a te szép herczegnődtől. — No ez már csak valami ugy­e ? — ő maga kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszo­dat is én vigyem el hozzá. — No hát fiam tedd le öt perezre a méltóságos urat, légy addig az én »Napo­leon öcsém« és olvasd el ezt a levelet. Leon felszakíta a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyű levélpapírt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi korona. A levél figyelemteljes, gyöngéd üdvkivonással kezdődött a mai nap ünnepe idéhez. Azután — leg­drágább születésnapi ajándékul — felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. — Ez csakugyan olyan aján­­dék, a­mi a világ minden dicsőségénél többet ér! Az utóiratban pedig ezt kérdező a kedves levél­­írónő, Deák Ferencz utolsó órái. A nagy férfiú élete a végküzdelem halálos tu­­sáját vívja, a toll reszket a kézben, mely e tusa phasi­­sait följegyzi. A szívhúsosodásból, — mely már három év óta kezdett mind veszélyesebb és veszélyeseb lenni — származó vízkör folytonosan úgy emelkedett és annyira megtámadta a tüdőt, hogy Deák már napok óta teljesen képtelen lett a beszédre. Gondolatainak közlésére öt napja a palatáblát használja. Hogy minő szenvedéseket kell kiállania, mu­tatja azon körülmény, hogy a gondolat, a nagy szellemi erő embere ezelőtt három héttel, mikor a baj még nem volt aránylag oly veszélyes és fenyegető, s a szenvedések sem lehettek oly kínosak, egy alkalom­mal igy nyilatkozott: »istenem, csak az eszemet el ne veszteném e szenvedésben.« Tegnapelőtt egy fordulat állott be a kórban. A lábdaganat lohadni kezdett s a lohadás annyira haladt, hogy ma már nem is volt szükség a ruházat változtatására, holott ezelőtt három nappal nyolcz­­szor is kellett változtatni. Múlt szombaton Rónai Jáczintot kívánta ma­gához, mely alkalommal e megjegyzést téve: »Nem az eszemnek, hanem a szivemnek van rá szüksége.« Rónai aztán el is jött, a beteghez bocsáttatott, kivel körülbelől egy félóra hoszáig lehetett együtt. Tegnap este */­ 12 órakor a nagy beteg unokahu­ga, Szabadhegyiné asszony óhajtott volna bár csak egy pár szót váltani vele. De a beteg szenderben volt; ke­vés idő múlva aztán föleszmélt s rá ismert rokonára, ki csókjaival halmozta el kezét. Deákhely eslőleg bólin­tott fejével s kínosan rebegő: »jó.« Ugyanekkor éjfél tájban ötször-hatszor is kinyitotta száját, hogy szól­jon, de a legnagyobb erőfeszítések mellett sem volt képes. Intett aztán, hogy az asztalt hozzák közelebb. Kovács László teljesíté a beteg parancsát, mire Deák még egy végerőfeszítéssel, de mégis érthetőleg ezt hörgő : »jó éjszakát.« Deák ma d. e. 11 órai állapota nem volt agó­nia, mert ennek két jelensége : a szem félig nyitva maradása és megtörése — és a verejték hiányzott. Az orvos is oda nyilatkozott, hogy agónia nem is lesz, hanem csendes elalvás. Most (esti 3­, 7 órakor) teljes apatbia állott be a betegnél. Ma d. u. 3 órakor egy kevés levest vett magá­hoz. Kevés idő múlva fölharsant Deák lakásának ab­laka alatt az átvonuló díszőrség katonai zenekara, mire a beteg fölrázkódott és vizet kért. A vizes po­harat, mint máskor is, szájához akarták vinni, de Deák maga nyúlt a pohár után és maga ivott. A mai nap másképen is forduló­pontot képez a beteg állapotában. Ma­ reggelig nyolczszor is vett be orvosságot naponta, ma semmit. Mi az orvosság be­­vevését illeti, tegnapelőtt történt, hogy Deák a szo­­kottnál nagyobb palatáblát kért, hogy reálrjon és ezt írta: »M­ikor fogok be­venni?« Kovács László felvilágosításul azt válaszolta, hogy hiszen csak most vett be, és két óra múlva ismét be fog venni castoreumot. Deák kérdőleg mu­­­tatott rá a castoreum szóra, Kovács azt fele­li, »hogy igen, igen castoreumot az asthma ellen.« Deák mélyen föllélegzett és fejével megnyugvását, beleegyezését jelenté ki. Hogy a szellemóriás, ki életében szellemdús ötleteivel, kiapadhatlan humorával és tréfáival villa­­­nyozta föl környezőit, még végvonaglásban, a kime­rültség és elgyengülés, a nagy szenvedések és kínok közepette is megtartotta szellemerejének rugékony­­ságát, mutatja egy tegnapi eset, mely a mennyire megható, és oly ragyogó jellemvonását képezi a nagy haldoklónak.­­ Kovács László szokta ugyanis ren­desen elhozni és átadni Deák képviselő napidíjait és hátbérét. A humorgazdag és tréfás férfiú mindany­­nyiszor egy-egy hatossal szokta jutalmazni Kovács fáradtságát, ki ily módon kegyeletes emlékül 70 krnyi összeget — hatosokban — gyűjtött össze és tartott meg. Deák nem feledkezett meg e szokásáról ez­úttal sem. Midőn tegnap átadta neki Kovács L. a képviselői napidijakat és a házbért, az előbbi összegért kijárt Kovácsnak ekkor is a hatos, de a házbérnél azt kérdő a beteg, hogy ez az egész? — Nem, felelé a háznagy csak a fele. (Az egészet nem fogadta volna el Deák.) Ekkor aztán a házbér után járó hatost is ki adta Kovácsnak. — Humor és tréfa, mely mosolyt csal azok ajkira, kik szivszorongva és könnyes sze­mekkel állják körül a tréfálónak halálos ágyát, arany­tiszta jellem, becsület és jogérzet, mely a vég lehellet­­kor sem tagadja meg magát. Ma reggel papírt kért Deák és itt (a társal­gásra különben, mint mondva is volt, a palatáblát szokta használni,­ de annyira reszkető kézzel és oly nagy betűkkel, hogy néhány sor négy oldalt vett igénybe. E néhány sorban két eszme volt kifejezve. Az egyik az, hogy megbízza vagyonának kezelésével Vörösmarty Bélát, valamint azzal is, hogy függő adósságait egyenlítse ki »és a netalán fenn­maradó összeget jótékony czélokra fordítsa.« (ipsissi­ma verba.) — A másik eszméről indiscretio tiltja ez­­úttal szólnunk. Ma d. u. 5 órakor Festetich grófnő jött udvari kocsiban, utána Tisza Kálmán, Csengery Antal, Bánó, Somssich Pál s többen, kikkel a nagy beteg néhány szót váltott. Deák lakháza előtt az esti órákban a nép tömegesen állt ott, melyet az elterjedt álhalálhír vonzott oda. A félelem, a részvét átalános. Két ne­gyed hatkor Festetich grófnő eltávozott. Midőn a ha­lálhír elterjedt, a bálrendezők lemondtak a mai bá­lokról s átalában a színházakban s egyéb mulatóhe­lyeken az előadásokat beszüntetni készültek, azon­ban ez intézkedések — hála égnek — feleslegesek lettek és az előadások, bálok ma este megtar­tatnak. Állandóan jelen vannak a beteg körül a kép­viselőházból Molnár Aladár, Kovács László, Szeni­­czey. Ezek felügyelete alatt két nőcseléd őrködik a beteg fölött éjjel s fölváltva Széll családjának tagjai is. — Dr. Kovács reggel 10 órától este 6-ig egyhu­zamban a betegnél volt s az élét is ott töltötte. Az úri kaszinó tagjai közül s az orsz. képvise­lők is számosan tettek látogatást Deák lakásán, mely előtt néptömeg és hosszú sora a bérkocsiknak állott, gátolva a közlekedést. Mondhatni, ostrom alatt ál­lott a kapu, melyhez a rend fenntartásáért egy rend­őrbiztost kellett állítani. Esti fél 7 órakor Horváth Mihály, Gorove és Szamassa mennek a beteg meglátogatására, ki pár perc­c­el később levest kért. 1 7 órakor a látogatók közt van még Szende miniszter, Wodianer Béla. A képviselők különben egymásnak adják az ajtót, késő esti órákig. Fél 8 órakor Ghyczy K. és Várady G. tesznek látogatást. A beteg állapotáról esti 7 órakor kelt hiva­talos orvosi bulletin így hangzik: »Az életveszélyes elgyengülési rolyam, mely reggel beállott, enyhült ugyan, a nagy beteg állapota azonban aggasztó. Dr. Kovács Sebestyén, Deák Ferencz a mai délután folytában több­ször vett magához levest, de nem nyelhette le mind­annyiszor azt, a­mit szájába vett. Az esti órákban azonban egy narancsczikkecskét elfogyasztott. 3/48 órakor Jekelfalusy Lajos, a beteg rokona tett látogatást. Deák, daczára, hogy Jekelfalusy mint­egy két méternyire lehetett tőle, fölismerte rokonát, magához intette és kezet szorított vele. Elismeréssel kell följegyeznünk azt az igazi önfeláldozó, azt az oda adó szeretetet, lankadást nem ismerő buzgalmat és mindenre kiterjedő figyel­met, melylyel a nagy beteget a Nedeczky­ családban ápolják és gondozzák. Deák mereven nyugszik a karos­székben (más­fél év óta nem halt az ágyban), szemei rendesen le­­csukottak, csak ritkán pislant fel s még ritkábban ismer meg valakit. A délutáni órákban senkit sem ismert, kivéve, hogy 3 órakor Széll Kálmán inasát, Ferenczet ismerte meg. Az esti órákban, mint írtuk, csak Jekelfalusyt ismerte meg. Mindenki elfogulva, szívszorongva nézett ez éj­szaka elébe. Mindazokon, kik lábujhegyen és suttog­va jártak-keltek a nagy beteg lakásán, meglátszott a nyomasztó aggály, a sötét gondolat, hogy meglehet, tán ez éjjel örökre megszűnt dobogni a nemes szív és összeomlik a nagy colossus. A későbbi adatokat »Legújabb« rovatunkban találja az olvasó.

Next