A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1876-05-02 / 101. szám

101. száám. XIV. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 írt ki 6 hónapra......................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­lfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik- 99 il Előfizetési felhívás^ HÓIT“ XIV-dik évi folyamára. itisi árai: jjjfsr ’ • • • 1 s Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, f’erencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1876. Kedd, május 2. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, május 1. A »Pesti Napló« a helyzetről. A »Pesti Napló« szombati és vasárnapi vezércikkeiben sok tanulságos dolgot talál­tunk. Nem tagadhatjuk meg magunktól azt az elégtételt, hogy olvasóinkkal is ne közöljük azokat. A »Napló« feltűnő határozottsággal állí­á folytonosan azt, hogy a kiegyezés létre fog jönni. Mi soha sem értettük, hogy miért teszi ezt: gondolkodtunk, hogy arra van-e ez számítva, hogy Ausztria minden presszótól szabaduljon ; tudja meg, hogy mi minden áron megegyezünk, ne engedjen hát sem­mit, vagy arra, hogy Tisza népszerűtlenné tétessék? Mindkét gyanút könnyen táplál­hatta az ember, mert a bécsi lapok csakugyan az előbbi czélra használták fel a »Napló« ha­zafias közleményeit; a kormány, a párt, a hírlapirodalom erőfeszítéseivel szemben bu­dapesti forrásokra hivatkozhatott, hogy en­gedményre szükség nincs, mert az egyezség­nek létre kell jöni. Ébresztheté a második gyanút az, hogy a »Napló« szakítást akart és Tisza iránt sem viseltetett soha rokonszenv­­vel; tehát ha czélját közvetlen el nem érhető, fel lehete tenni róla azt a rosz­akaratot is, hogy Tiszát kompromittálni és a szerződést minél roszabbá tenni, illetőleg minél roszabb­­ alakban kiütni óhajtá. De e rosz akaratú feltevésein­ket, melyeket elárulni mégis tiltó go­nosz lelkiösmeretünk, mennyire meghazud­tolta a »Napló«! Nem, ő nem szemé­lyi és nem pillanatnyi okokból magyarázza meg a kiegyezés létrejöttének szükségét, hanem mélye­n fekvő, nagy fontosságú politikai okokból, melyektől senki sem szabadulhat, a »Napló« feltevése szerint, tehát hódolnia kell annak mindannak, ki az országot zavarnak és válságnak kitenni nem akarja. Ezeket a túlzott állí­tásokat mi nem mondjuk, sőt egészen nem is osztjuk: ezekkel a »Napló« magya­rázza meg a helyzetet. Figyelemreméltó e magyarázat. Tisza politikáját és helyzetét a »Napló« így magyarázza: Idézzük szóról-szóra: A fonalat ott ves­szük fel, hogy midőn a pár­tok fusiója megtörtént s a korona beleegyezett, hogy a meg nem bukott Bittócabinetet, mely bizalmát nagy mértékben bírta, elbocsássa 8 egy vegyes kormányt alakitson, melynek vezére s csakhamar feje Tisza Kálmán jön; az udvart elhatározásában nyilván azon szempont vezérelte, hogy ily módon az uj ki­egyezés sorsa biztosítva legyen­­ az eddigi kö­zj­ogi oppositió magasé­­gít86 azt megalkotni és keresztülvin­ni. Ez tökéletesen helyes, valóságos államférfim szempont vola. És a­kik ez eljárást a fejedelemnek tanácsolták, azok nem csalatkoztak. Tisza Kálmán rejalitása kifogás alá nem eshetik. úgy a vámkér­désben, mint a bankkérdésben elfoglalt álláspont­ja a monarchia egységén­ek és a két állam szövetséges közösségének ba­rátait teljesen kielégíthette s a tényle­ges magyar alkotmány barátai is megnyugodhattak benne, mert ez álláspont egyes hazai érdekét talán, de a nemzet jogá­ból semmit fel nem áldozott. Azután egy másik pósasban még tovább megy, már előre absolválja Tiszát,min­­den eshetőséggel szemben. Ezt írja: Hogy a Tisza kabinet lemondásának idehaza semmi ratiója nincs, azt felesleges bizonyítani. Számbavehető ellenzéke nincs, a pártban versenytárs nélkül áll, s a ház nagy több­ségével rendelkezik. Hogy a kabinet maga a válságot elkerülni tö­rekszik, azt kiegyezési politikája ép úgy bizonyítja mint Tiszának a szabadelvű párt körében tartott be­­­széde. És ez nemcsak természetes dolog, de a kormánynak becsületére vá­lik, mert egy országos kormánynak nem sza­bad a nehézségek elől megfutamodni, hanem iparkodnia kell azokat legyőzni. Hogy pedig nem mindenáron akar a kormányszékekben maradni, azt nyilatkozatai és a tények bizonyítják, hogy mivel kiegye­zési politikáját nem vihette keresztül, nem csak a király rendelkezésére bocsátotta tárczáit hanem a sok rábeszélés daczára, immár egy álló hétig kiállja a válságot s keresi a módo­kat, a mint abból, ide vagy oda kimenekül­hessen. Ezekből láthatja az olvasó, hogy a »Napló« sokkal engedékenyebb Tisza iránt, mint mi. Mert mi határt szabtunk engedmé­nyének és követeltük, hogy mondjon le, ha azokat el nem éri. De a »Napló« nem. Ő azt mondja, hogy »nincs ratiója« lemondásának, mert »számba vehető ellenzéke nincs«. Tehát az önálló vámterület köve­tői a »Napló« szerint oly ellenzéket képeznek, melyet egy kormánynak politikájában »szám­ba vennie« nem kell. De hát, hogy lehet oly politikát hirdeni, melynek valósítását a kor­mánytól még »számba vehető« ellenzék sem követeli? Elismeri a »Napló«, hogy »ter­mészetes« dolog, hogy a kormány a vál­ságot elkerülni akarta, és a »Napló« mégis természetellenes politikát követ! Hozzá­teszi, hogy »ez becsületére válik« a kormány­nak, mert »nem szabad« a nehézségek elől megfutamodnia! Tehát a »Napló« oly politi­kát követel, mely ignorálja a nehézsége­ket, mely a kormány »becsületére« nem vált volna, mert válságot okozott volna! És végre a Tisza kormányról elismeri, hogy nem »minden áron« alkuszik; tehát néma hatalomért, nem saját előnyéért, nem az osztrákok zsebéért csinálja, ha meg­csinálja az egyezséget. Ez szép a »Napló«-tól, mert legalább sejtetni engedi, hogy ösmeri azon tényezőket és okokat, melyek e tárgyban a pénzügyi és közgazdasági tekintetek mellett szerepelnek. Sőt ezt mondja Tiszáról, hogy »álláspontja« »úgy a vámkérdésben, mint a bankkérdés­­ben, »a monarchia egységének és a két ál­lam szövetséges közösségének barátait telje­sen kielégíthette s a tényleges magyar alkotmány barátai is meg­­nyughattak benne.« Ez szép. Mert ebből szorosan következik, hogy a­kik ez álláspontban meg nem nyugodtak (tehát a »Pesti Napló« is) azok ellenségei 1. a monar­chia egységének, 2. a két állam szövetségé­nek, tehát a dualismusnak, 3. nem bará­tai a fönnálló magyar alkotmánynak. Azt hiszem, hogy ez világos. Igaz, hogy a »Naplót most már nem sokra látszik becsülni ezt a tényleges alkotmányt, mert azt tanácsolja, hogy koczkáztassuk, ugyanis azt mondja: »E közvélemény nem más, ugyanaz, mely 1861-ben visszautasította a bécsi kormány­ propositióit s proclamálta a magyar alkotmány folytonos jog­érvényességét. Ezért az országgyűlést feloszlatták, Schmerling a nemzetiségeket a reichsrathba hívta, itthon Benedek, Pálfy, Zichy, Nádasdy gazdálkodtak önkényesen s osztrák parancs szerint: a nemzet sa­­nyargott és szenvedett, tűrt, de jogát nem hagyta s végre győzött.« Tehát a »Napló« elfelejti, hogy 1861- ben nem volt mit koczkáztatni; most pedig ott van a Deák — műve; ha előtte 1861-ki és 1867-ki »tényleges« alkotmány közt különbség nincs, akkor legyen szélső­­báli, de ne »Pesti Napló.« Pedig ő itt sem áll meg, hanem azt a vádat emeli Deák műve ellen, hogy e miatt kell anyagilag tönkre jutnunk. Ugyanis ezt mondja: »A­ki még most is a közös vámterületet védi Magyarországon, annak egyetlen argumentuma ez lehet: »Feláldozom nemzetem anyagi jólétét és pénz­ügyi felvirágzását a politikai kapcsolatnak Ausztriá­val, mely európai positiónkat biztosítja.« Tehát a »Napló« ezt az argumentumot elfogadja, ezzel azt állítja, hogy az al­kotmányban és politikai helyzetben van a hiba. Mi sem a kiegyezés ily rész­eredményeit nem látjuk, sem azon áldozato­kat és a rész következményeket el nem ismer­jük, melyeket a »Napló« hirdet, de szüksé­gesnek tartottuk a »Napló« észjárásának jel­lemzésére szolgálni e hiteles ada­tokkal ! — Az alkudozásokhoz. Az esti lapunk­ban mondottakat a dolgok tegnapi állásá­ról a következőkkel egészítjük ki a »P. Lt.« után: »Mi a bank­kérdést illeti, részünkről elejte­­tett a kartell-javaslat és elfogadtatott ebben az osz­trák kormány álláspontja, mely szerint egy és ugyan­azon társulat egy osztrák és egy magyar bankot fog­na alapítni, de a magyar kormány nem elégedhe­tett meg azon kedvezmén­nyel, hogy az »időleges jegyforgalomból« egy bizonyos hányad Magyaror­szágra fordíttassék, mindaddig, míg ezen »időleges jegyforgalom« meghatározásánál csak­­ az osztrák és nem a magyar érdek is döntő. Magyar részről szilár­dan ragaszkodtak ahoz, hogy az érczalap egy része Magyarországnak adassák s az érczalap ezen qvótája alapján a bankstatutumban megállapítandó kulcs szerint Magyarországnak jegykibo­csátása legyen. Továbbá követelte a ma­gyar kormány a »főtanácsnak,« mint legfőbb fórum­nak vagy teljes mellőzését, vagy az általi helyettesí­tését, hogy minden bank élére egy alkormányzó ál­líttassák s hogy ezen két alkormányzó az ő felsége által kinevezendő kormányzóval egyetértőleg döntsön mind­azon esetekben, melyekben a két igazgatóság megállapodásra jutni nem tudna; ha pedig ezen fő­tanács eltörlése nem volna lehető, hatáskörét leg­alább annyira kellene korlátozni, hogy általa ne nul­­lifikáltassék teljesen a két igazgatóság. Mi a fogyasztási adókat illeti, már azon kihallgatás után, melyen Tisza Kálmán múlt szerdán ő felségénél volt, lehetett látni, hogy itt az ellentétek kiegyenlítésére alig van valami kilá­tás. Ennél fogva a magyar kormány elhatározta az uralkodónak kijelenteni, hogy részint tekintettel az európai helyzetre, lemond a fogyasztásiadó­­k­é­r­d­é­s­b­e­n v­a­l­ó direkt eredményről s csak a bankkérdésre vonatkozó köve­teléseit tartja fen. Az adórestitutio kérdésében annyiban mutatkozott előzékenynek az osztrák kormány, hogy jóllehet a két fél kiszámításai közötti különbség nem volt nagy, az összeg megállapítására vonatkozólag a Magyarországra kedvezőbb kulcsot fogadta el.« Álljon itt még a nevezett lapnak következő sürgönye: »B­é­c­s, május 1. Tegnap az osztrák kor­mány maga külön ülésezett , melynek végeztével Auersperg­­g Andrássy grófhoz ment, ki csaknem ugyanazon időben az uralkodóhoz volt hivatalos. Míg a két fél minisztereinek értekezletén a magyar részről hangsúlyozott követelés, hogy a bank ércz­­alapjának egy része Budapesten deponáltassék, az osztrák miniszterek legélesebb ellenzésére talált, a bank­igaz­gat­óság tagjai, a­mennyiben oly helyzetben voltak, hogy e fölött nem hivatalos mó­don nyilatkozzanak,e rendszabályt teljesen megnyugtatónak és keresztülvihető­­nek jelezték.« — Az esti órákban következő híre­k­t­ kaptuk. A két kormány a tegnapi napot azzal tölti, hogy az eddigi megállapodásokat formulázta, az osztrák kormány válasza a király előtt van. Az elhatározás csak holnap várható.­­ A banktervben nem merült fel az az eszme, hogy a közös felügyelő­tanácsot ő felsége nevezze ki (ezt ma több helybeli lap is állítá); királyi kinevezéstől csak a bankkor­­mányzók függnének. Szende miniszter ma éjjel érke­zik meg. Egy laptársunk azt a hírt is közli, hogy a dolog újabb elhalasztást szenvedhet. Ez nem a dolog lényegére vonatkozik, hanem csak abból származ­­­hatik, hogy egy osztrák miniszter­válság nem lehetetlen, mert a magyar ultimá­tummal szemben (melyet a legfelsőbb helyen is elfo­­­­gadhatónak találnak), vagy elfogadás vagy­­ le­mondás áll az osztrák kormány vagy annak egyes tagjai előtt, megérkezett. Holnap déli 12 órakor közös miniszter­­tanács lesz, melytől függ az, hogy minisztereink med­dig maradnak fenn. Mert ha eredmény lesz, akkor az egyezségi punctatiók és jegyzőkönyvek fogalma­zása következik. Ha pedig nem éretik el egyezség — lesz válság, még pedig Bécsben most azt hiszik, hogy e­z osztrák miniszterválság És ezt már értjük is. — A törökök fényes győzel­méről értesít ma a táviró. Mukhtár pasa fényesen kiköszörülte a csorbát, melyet a fölkelők a duga­­szorosi csatákban a török sergen ejtettek. Ugyanis ragusai és konstantinápolyi sürgönyök constatálják, hogy Mukhtár pasa még ápril 27 én 20 án zászlóalj­jal újból megkisérlette, hogy Niksics várát elérje és azt élelemmel ellássa, de a fölkelők útját állták ; másnap aztán teljesen szétverte az insurgensek ban­dáit, Niksicset gazdagon fölszerelte élelemmel és a fölkelők erődített helyeit hatalmába ejtette. E csa­tákról hiányoznak még a részletes tudósítások, de constatálni így is lehet, hogy a törökök rég várt győ­zelme elég jókor érkezett meg arra, hogy kedvezőbb fordulatot adjon a keleti ügyeknek, hogy béküléke­­nyebbé tegye a lázadást, másfelől pedig józanabb útra térítse a neki hevült szerbiai és montenegrói harczvágyat. A niksicsi török győzelem a legjelenté­kenyebbnek látszik valamennyi között, melyet eddig a lázadás kezdete óta a törökök kivívtak. Még két ilyen győzelem, s a rája — egyelőre legalább — megszűnt zavarni az európai békét. A „HON“ TÁRCZÁJA. Az aranyozott kor. Amerikai regény, írták Twain Márk és Warner Károly Dudley. (50. Folytatás.) Disworthy senator soha nem jött összeütközés­be ezen pártok egyikével sem. Ő mindenikért és min­­denikkel együtt dolgozott. Azt tarta, hogy mindnyá­jan testvérek vagyunk s mindnyájan egyenlő joggal igényt tarthatunk a becsületes és önzetlen keresz­tényi szeretet munkájára a közügy szőlőjében. Laura némi megfontolás után a véletlenre és a körülményekre bízta, határozni a felett, hogy minő utat kövessen az aristokratia különböző osztályaival szemben. Az olvasó előtt úgy látszhatnék, mintha Laura Oreille asszonyhoz intézett észrevételében, midőn a korallok felett folyt a beszélgetés, tán kissé sértő czélzást akart volna tenni, de erre Laura nem is gondolt. Ő nem volt a tulságig vitt finomság szemé­­lyesitője; a társaság, melyben növekedett, s a jelle­met alakitó befolyások nem voltak olyanok, hogy őt ilyenné tehessék; azt tartá­m ha te úgy, én is úgy«, és gondolá magában, hogy a sértő támadást kigúnyolás­sal parírozni egészen rendén van. Néha olyan han­gon beszélt az emberekkel, melyet némely hölgyek csakugyan rettenetesnek vehettek, de Laura inkább büszkeségét helyezte abba, hogy ilyen kiváló tulaj­donsággal is meg van áldva. Sajnáljuk, hogy nem csinálhatunk belőle hibátlan hősnőt, de nem tehet­jük, már csak azért sem, mert ő emberi lény vala. Magát mások felett álló társalkodónőnek te­kintő. Már régen előbb, midőn először megfordult elméjében az a lehetőség, hogy valamikor a washing­toni társaságokban fog mozogni, felismerte azon tényt, hogy a gyakorlott társalgási képesség szükséges fegyver leend e téren; és felismerte azt is, hogy miután főleg férfiakkal lesznek dolgai, oly férfiakkal, kiket rendkívül ünnepelteknek és képzetteknek gon­dolt, neki a csillogó társalgási semmiségeknél súlyo­sabb lövegeket is kellene tartogatnia elméje tárhá­zában , minek következtében azután azonnal fárad­hatatlan és kitartó olvasgatásra adta magát, és azon egész idő óta soha nem szűnt meg minden üres pil­lanatot ilynemű készületeknek szentelni. A különbö­ző ismeretek szerencsés egyvelegét elsajátítván ezen az uton, azt jó hatással használta, úgy hogy őt Wa­shingtonban rendkívül jól képzett nőnek tarták. Iro­dalmi ízlése ezen kiképzési rendszer alatt szükség­kép javult, és ép oly szükségkép javult nála a nyelve­zet is, ámbár nem lehet tagadni, hogy olykor-olykor az ő előbbeni életmódja a kifejezésnek alig észreve­hető m­elegantiája vagy a nyelvtan elleni botlás által elárulta magát. — Találkozás a czár és a német csá­szár közt. Berlinből írják a »Pol. Corr.«-nek : Az orosz czárt május 11-ikére és nem 9-re várják ide. Ez elhalasztás, mint biztos forrásból jelentik, azért történt, mert Sándor czár kiváló tekintettel volt Vilmos császárra. A császár ugyanis kissé később utazott Wiesbadenbe, mint ahogy eredetileg tervez­tetett, és a czár nem akarta császári nagybátyja Wiesbadenben időzését megrövidittetni. Sándor czár i­tmulatása alkalmával az uralkodók, valamint a né­­met, s­oro­z álomférfiak előre láth­­ólag meg fogják beszélni a politikai helyzetet. Természetes, hogy Német- s Oroszországok benső viszonya, valamint a három császári hatalom érdekközössége ismét nyilvánulni fog és alapját képezendi a keleti kérdésről folytatandó tárgyalásoknak. A hatalmak további egyetértése, mint legutóbbi konstantinápolyi fellépésük bizonyítá, továbbra is biztosítva lesz és hatalmasan elő fogja mozdítani a keleti zavarok bé­kés kiegyenlítését. — Tegnap esti lapunk szemléjében a textil­ipar vámemeléséről ez van mondva: »Minden egyes százalék vámfelemelése 1 millió 260 ezer frtba kerül Magyarországnak. «Ez téves számítás alap­ján jött lapunkba; itt a­ kárt pozitív számok­ban kifejezni nem is lehet, mert a kereslettől és kí­nálattól függ az, de legroszabb esetben sem megy egy százalék után millióra, ha­em csak ezerekre, mert az áremelkedés nem lehet nagyobb; ellenkező esetben versenyképtelen lesz az illető czikk. A keleti kérdés múltja és jelene. Ama kérdések közt, melyek Európa nemzetkö­zi életében az utóbbi idők befolyásai által fels­ínre emelkedtek, minde­nesetre legnagyobb horderejű az úgynevezett »keleti kérdés« ; s mivel egyszer kisebb, másszor nagyobb mérvű mozzanataival éltének foly­ton jelét adja, mivel különösen napjainkban egy kö­zeledő catastrofát jósló fordulatok adtak irányt me­netének : nem lesz időszerűtlen, róla tüzetesebben megemlékezni. A noricumi alpok, a Kárpát és Fe­ketetenger közt lakó népek akarva nem akarva,be vannak vonva a keleti kérdés szövevényébe; köztük állunk mi ma­gyarok is, de előrelátóan és óvatosan, a nem ábrán­dokba keretelt nagy jövő érzetével, nem fenyegetődz­­ve, mint szomszédaink közül többen, kikre az áldoz­­gatás és újra fonás feladata épen oly kevéssé lesz bízva, mint reánk. De nemcsak az oriens vajonjában lakó népekre, hanem egész Európára nézve kiszámíthatlan bord­erővel bír a keleti kérdés, hisz magába foglalja a nyugat szorgalmának és industriájának egész jö­vőjét. A nyugati hatalmak jelenlegi politikáját a ke­leten leghelyesebben a reparatió politikájának ne­vezhetjük ; hibákat és hibákat kell helyrehoznia, me­lyeket leginkább a berlini cabinetnek Pétervár irá­nyában mindig táplált cordialis viszonya, nagyrészt még a múlt században teremtett, különösen akkor midőn a többi európai hatalmak más iránybani el­foglaltság, vagy szerencsétlen háborúk következtében tehetlenség miatt, a keletre kellő figyelemmel nem lehettek. Az utókor — mondá Metternich a bécsi­­ congressus után — soha sem fogja megbocsáth­atni­­ Poroszországnak ama tulengedékenységet, melylyel­­ Oroszország irányában mindig viseltetett. Igaz hogy : a II. Frigyes szerencsés fegyvereivel hirtelen ha­­­­talomra vergődött Poroszország volt az, mely először avatkozott a Kelet ügyeibe, s tette a keleti kérdést — keleti kérdéssé, de amilyen szigorú volt a reichenbachi egyezményekben Ausztria iránt, úgy elnézte az orosz terjeszkedést, s a bécsi congressuson, különválva a többi hatalmaktól Pétervár minden ki­­vána­tát kész volt teljesíteni. A mindig, de különösen I. Péter korától fogva Byzant kapui felé törekvő Oroszország ügyesen hasz­nálva föl az esetről esetre kínálkozó körülményeket, határait II. Katalin fegyvereivel Búgig és Sándoréi­val a Pruthig tolta előre — tért nyilván ma­gának egyúttal a kaukázusi tartományokban is, ura lett a Pontus egész keleti és északi part­jainak, s ezzel oly tekintélyes tényező a keleten, — melynek praessióját ma már csakis egész Európa összetartása képes ellensúlyozni. Miklós czárnak elődei nyomán induló hódítási kísérletei, továbbá a keletet két évtizedig rázkódtató görög és egyptomi forradalmak, de különösen a Du­­natorkolatok és Dardanellák esetleges elzárására vo­natkozó 1832 -i orosz-török conventió, voltak azon motívumok, melyek a nyugati hatalmak eddig sok rész­ben elnéző és nem mindig egyetértő politikáját meg- XXXIV. FEJEZET. Eet Jomfru Haar drager staerkere end ti Par Oxen. Mikor Laura már három hónapig volt Wa­shingtonban, még mindig ugyan az volt, egy tekintet­ben, mint volt akkor, midőn először oda megérkezett — azaz még mindig Hawkins Laura nevet viselt Egyébként feltünőleg megváltozott. Aggodalmas bizonytalanságban érkezett meg, nem tudta, hogy milyen nő ő testileg és szellemileg, összehasonlítva más nőkkel; most egészen meg volt elégedve azzal, hogy keleti szépségét mindenki elis­merte, hogy ész dolgában egy fokkal felette áll má­soknak, és hogy elbájoló hatalmát nagyon rendkívü­linek tartják, így ezen pontra nézve nyugodt volt. Mikor megérkezett, úgyszólván természetében volt a takarékosság, de pénze nem volt; most gondosan öl­tözködött, nem törődött azzal, hogy mi mibe kerül, és pénzzel mindig bőségesen el volt látva. Gazdagon ellátta anyját és Washingtont pénzzel, és ugyan­ezt tévé Sellers colonellel, a­ki mindig rá akarta eről­tetni kötvényét a kapott kölcsönért, kamatokkal együtt; ettől nem tágított; el kell fogadnia a ka­matokat ; és a colonelnek egyik legnagyobb megelé­gedésére szolgált az, ha számláit átnézte, s azt a megjegyzést tehette, hogy mily szép összegre felnőt­tek már a kamatok, és hogy milyen kedvező, habár szerény segélyt fognak ezek képezni, ha Laurát va­lami szerencsétlenség érhetné. Valóban nem zárkóz­hatott el azon érzet elől, hogy ő képezi Laura védpaj­­zsát a szegénység ellen, és igy ha Laura pazar köl­tekezése egy pillanatig nyugtalanítá, a következő pillanatban azonnal felhagyott e gondolattal, azt mondván magában: »Csak hadd tegye — még ha mindent elvesztene is, biztosítva van — ezen kama­tok mindenkor könnyű megélhetést biztosítanak a számára.« Laura igen jó viszonyban volt a congressus számos tagjával, és a város némely részeiben az a gyanú kezdett elterjedni, hogy ő egyike azon megve­tett osztálynak, kiket »lobbyista« név alatt ismer a világ, de melyik szép nő kerülhette ki a rágalmat egy ilyen városban ? Méltányosan gondolkozók nem akarták őt puszta gyanúból kárhoztatni, és így a sértő pletyka nem sokat árthatott neki. Laura igen vidám és nagyon ünnepelt volt most, és könnyen vár­­ható, hogy mindenféle mendemondával meg fogják őt támadni. A hírnevet kezdte megszokni, és már nyu­godtan s látszólag öntudatlanul kiállta, ha a színház­ban ötven látcső volt is feléje szegezve, vagy meg­­hallgatá a mellette elhaladók halk beszédét: »az ott ő!« midőn az utczán ment, a nélkül, hogy bos­­­szankodást árulna el. Az egész levegő tele volt valami bizonytalan nagyszerű tervvel, mely arra ment volna ki, hogy Laura zsebeibe milliók fognak özönleni; némelyek­nek volt valami ideájuk a tervről, mások mást kép­zeltek, de senkinek nem volt határozott tudomása a dologról. Csak azt rebesgették mint bizonyost, hogy Laura fekvő jószágai fejedelmi értékűek és rengeteg kiterjedésüek, és a kormány mindenáron meg akarná azokat szerezni közczélokra, és hogy Laura hajlandó is volna azokat eladni, de nem minden áron, és nem is sürgeti az eladást. Rebesgették, hogy Disworthy senator gördít akadályokat az útba a közvetlen el­adás elé, mert el van határozva, hogy a kormány ne kapja meg a jószágokat, ha csak bele nem egyezik abba, hogy azok a néger faj felsegélésére fordittassa­­nak. Laura nem törődik azzal, hogy mi czélra fordit­­tatnak, mondák, (azonban különböző ellentétes állí­tások sem hiányoztak,) de van több más örökös is, és ezeket egészen a senator kívánságai vezérlik; és végül sok ember azt állítá, hogy könnyű volna ugyan a jószágokat a kormánynak a négerek érdekében el­adni, a szokásos módon a szavazatok befolyásolásá­val, de Disworthy senator nem akar egy ily nemes felebaráti szeretetről tanúskodó ügyet megvesztege­tés által bemocskolni — és el van határozva, hogy egy szavazat se fizettessék meg. Laurától senki nem kaphatott határozott választ ezen ügy­ről, és így a mende-monda találgatásban keresett tápot. De mindennek az jön a hatása, hogy Lau­rát igen gazdagnak tarták, s hogy valószínűleg még sokkal inkább az leend kis idő múlva. Kö­vetkezésképen nagyon udvaroltak neki, és sok irigye volt. Gazdagsága egy sereg kérőt csak­ ő hozzá Toltak, kik gazdagságát jöttek imádni, de imá­dói lettek neki magának. A kor néhány legneme­sebb ifja meghódolt az ő varázsa előtt. Laura nem ránczolta össze szemöldökét egy szerelmesre sem , mi­kor az ifjú reménytelenül be volt hálózva, megtudta Laura saját ajkairól, hogy el van határozva, soha férjhez nem menni. Az ifjú aztán elmehetett, gyűlöl­ve és átkozva az egész nőnemet, és Laura nyugodtan felfűzte a póruljárt szerelmes scalpját füzérjére, mi­alatt ama keserű napra gondolt, melyen az ő szerel­mét és büszkeségét Selby ezredes a porba tiporta. Az idők folytán azt is szokták volt róla mondani, hogy Laura útja tört szivekkel van kikövezve. Szegény Washington lassankint arra a meg­győződésre jutott, hogy ő is lángész, mint tehetséges húga. Fel nem foghatta, miként jutott ehhez (az fel nem ötlött előtte, hogy ebben valami része van a hí­reknek családja nagy gazdagságáról.) Nem adhatott magának számot erről az okoskodásnak semm­i pro­­cessusa által, és kénytelen volt egyszerűen elfogadni a tényt s felhagyni a kísérletekkel, hogy a talányt megfejtse. Bevonatva érzé magát a társaságba, híze­legtek neki, csodálták, és sok irigye lett, mintha egyi­ke volna azon idegen borbélyoknak, a­kik ide vetőd­nek olykor-olykor, önként felvett nemesi czimmel és nőül veszik valamely gazdag bolondnak eszelős leá­nyát. Néha egy-egy nagy ebéd vagy elfogadás alkal­mával azt találta, hogy ő képezi az érdeklődés köz­pontját, és kimondhatlanul feszélyezve érezte magát ezen felfedezésében. Kénytelen lévén valamit mon­dani, agyát fúrta és kirobbantott valamit, s mikor a füst és felrepülő á talka eltisztult, úgy tetszett neki, hogy az eredmény nem volt semmi egyéb, mint egy­két szegényes kis eszmefoszlány, és azután megré­mülve vette észre, hogy mindenki oda van az elra­gadtatástól, mintha legalább is egy-két tonna szűz aranyat hozott volna ki. Minden észrevétel, amit tett, gyönyörködtette hallgatóit és helyeslésben törtek ki ellenállhatlanul, néha egy-egy észrevétel megüt­é a fülét, amint az emberek elmondták egymásnak, hogy ő rendkívül szellemdús — leginkább mamák és eladó lányok voltak. Azt találta, hogy néhány jó mondása szájról-szájra ment a városban. Valahány­szor ilyesmit hallott, ezt különösen megjegyezte ma­gának és odahaza jól fontolóra vette azt. Eleinte úgy találta, hogy az ilyen észrevételben nincs semmi egyéb, mint a­mit egy papagály is kitalálhat, de ké­sőbben azt kezdé érezni, hogy tán kevésre becsüli te­hetségét ; és ezután jó mondásait nagy lelki gyönyör­rel bonczolgatá és bizonyos csillogást fedezete fel azokban, mely előbbeni napokban nem tűnt volna fel neki — és az ilyen észrevételt eszében tartá, hogy legközelebb, h­a jó társaságban lesz, ismét el­mondhassa. Csakhamar egy egész repertoireja volt ilyen pompás mondásokból, és ezután csak ezek is­métlésére szorítkozott, és megszűnt több eredetit csi­nálni, nehogy egy szerencsétlen erőlködéssel hírnevét koczkáztassa. (Folytatása következik.)

Next