A Hon, 1876. július (14. évfolyam, 149-177. szám)
1876-07-15 / 162. szám
162. szám, XIV. évfolyam. Kiadáó-hivatal 1 . Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra ......... 6 fit —kl~ 6 hónapra................................ 12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... * * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás 330 O 2£T XIV-dik évfolyamára. i nmnk . Félévre....................... 12 frt Ti no! RlRfC Negyedévre ... 6 frt flU-Ji Ili uil ■ Egy hóra .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai Utalványokat kérünk használni,melyek bérmentesítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krha kerülnek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Moni kiadóhivatala. Gián Heggeli kiadás. ‘ An. 15-A POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1876. Szombat, jul 15. Szerkesztési iroda, A Barátok-tere, Athenaeum-ép't'rÿ, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, július 14. A szerb háború.*) Úgy tetszik, hogy sajtónk nagyobb része át-átcsap a kellő határon rokon- és ellenszenvének nyilvánításában a török-szerb háborúra nézve. Igaz, szerb szomszédaink nem erőltették magukat a törekvésben, hogy a magyarok rokonszenvét megnyerjék ; -— sőt aligha meg nem feledkeztek, hogy mostani teljes nemzeti függetlenségük alapját II. József császár utolsó éveiben az ausztriai hadsereg, s közte kiválóan a magyar ezredek tették le, s hogy 1804. és 1805-diki felkelésükben egész reményüket Ausztria-Magyarországba helyezték, honnan kizárólag nyerték titkos támogattatásukat, — igaz az is, hogy szerb testvéreink nem mindig emlékeztek meg a különbségről, a mi köztük és hazánk más lakosai közt van, — hogy ők sokkal újabb lakosai ez országnak a többinél — kivéve a »sváb«telepeket, s még ez utóbbiaktól is abban különböznek, hogy a török üldözés elől menekülve, emberiségi érzetből befogadott vendégek valának, s mindenesetre több hálára vannak kötelezve Magyar mint Oroszország vagy bármely más ország iránt, és mégis menynyivel követelőbbek és fennhéjázókamazoknál! Igaz az is, hogy valahányszor Magyarország szellemi vagy anyagi fegyverrel küzdött az alkotmányát fenyegetett absolutizmus ellen, a szerbek mindig ellenségeinkhez csatlakoztak, nem csak, hanem ők fejtettek ki legtöbb dühöt ellenünk és ők adtak, kardra kerülvén, egészen keleties barbár jellemet a belháborunak. Mindez igaz, s még mondhatnánk valamivel többet is, ha hozzá vennék az újkori omladina és a Mileticsék viselt dolgait. Azonban mindez nagy részben érzelmi politika volna, mely maradjon a szerbek kenyere, s melynek most, ha netalán győznének is, drágán fizetik meg az árát. Sőt ha nemesebb érzelmi politikáról volna is szó, senki sem fogná szépnek mondani tőlünk, hogy a gyengébb, az igen valószínűen leverendő és megalázandó fél ellen támadjunk, ha csak tollal is. De hagyjuk az akár rokon-, akár ellenszenvet, mint ,mondom, szomszédainknak. A *) Álláspontunk ösmeretes és azon a szép czikk tendentiája mit sem változtat. Szerk. politika a valószinüségi számtan s tehát az ész dolga. Már pedig nem csak valószínű, hanem bizonyos is az, hogy valamint ezer év óta, úgy ezután is még sokáig szomszédságban s némileg együtt kell élnünk a szerbekkel. Sem ők fel nem falhatnak bennünket, (még orosz segítség mellett is), sem mi nem akarjuk őket bárminemű ostyában elnyelni. Szerbia, sőt Bosznia és Herczegovina is, nem oly szomszéd, mely akárminemű mesterséges eszközökkel elzárhatná magát Magyarországtól. — Jól mondá Risztics (egy elhibázott politikát képviselő államférfiunak is sokban lehet igaza) — hogy Ausztria-Magyarország megnyithatja vagy elzárhatja Szerbia kapuját, s hozzá tehetjük, Boszniáét és Herczegovináét is. Nem hiába van az, hogy a magyar korona ezen régi melléktartományainak úgyszólván összes kereskedése Magyarország felé vagy azon keresztül irányul; igen csekély részt von el belőle a Feketetenger vagy Konstantinápoly. Mert ezen tartományok folyói, melyek völgyei adják meg a közlekedés irányát, a Szávába és Dunába szakadnak, s némelyek a mi dalmát tengerünkbe, tehát a a természet maga szabta meg a kereskedési irányt. Eme tartományok még maguk közt sem gravitálhatnak annyira egymáshoz, mint gravitál valamennyi kereskedelmileg Magyarország felé. Innen van, hogy maga a történelem természetesnek mutatta ki azon tartományok Magyarországhoz csatlakozását, míg a török uralom mindig mesterségesnek, erőszakosnak tünteti fel. Szerbia és Bosznia történelmük századai alatt mindig csak igen rövid ideig tudtak önállók lenni, s még sokkal ritkábban birtak egymással egyesülni. Felszabadulván a görög felsőbbség alól, a magyar alá kerültek , melyre közvetlenül a török hódítás következett, mely napjainkig tart. Azért csak a szerb nemzeti hiúság megbocsátható kérkedése az, hogy egy egykori nagy Dusan czár-féle birodalomról regélnek, mi, amennyiben meg lett volna is, csak kérész életű volt. A magyar királyok soha sem keblezték be teljesen Szerbiát Szent István államába. Még a félig feudálissá vált katholikus Bosniának is legtöbbnyire külön fejedelmet, herczeget vagy királyt adtak, oly kitűnő királyunk is, mint Nagy Lajos volt. Várjon nem azon tapasztalásból indultak-e ki, más mellékeken kívül, hogy oly tartományoknak, melyek kormányzata többe kerül, mint a menynyit jövelmeznének, legjobb autonómiát adni, hogy háztartásukat maguk rendezzék, a mint tudják. — Csak a felsőbbség elismeréséül tegyenek bizonyos szolgálatokat. S a török erőszak daczára is, nem ide jutott s nem ide feudál-e ma is ezen tartományok fejlése a szultán souzerainitása alatt ? Vannak a természeti, ethnographiai és erkölcsi (nevezetesen vallásbeli) viszonyoknak oly változatlan hatásai, hogy a századok minden politikai experimentumai körülbelül egyforma eredményt adnak. A történelem emez experimentumaiból indulva ki, a mostani háború egy igen nevezetes kivételes tüneményt mutat. Soha a magyar királyok idejében sem történt az, hogy Szerbia, Bosnia, Herczegovina, Montenegró és Bulgária csaknem egyszerre kelt volna egy ellenség, a török ellen. A fölkelés, mikor megtörtént, egy-egy tartományra, s többnyire csak ennek is kisebb részére szorítkozott. Ha jelenleg is nem épen egy időben borította el a láng a nevezett tartományokat, de igen közel egy időben, s mindenesetre némi egyetértés mutatkozott a kitörésekben. A mintegy négyszáz éves török uralom a délszlávok közti egyetértést még jobban meglazította, úgy hogy csak értünkre is elmondhatta egy franczia utazó, hogy bosnyáknál, bolgárnál a falu tornya látkörén túl nem terjed a patriotizmus. Maguk a szerbek csak hosszú harcz után tudtak nemzeti közérzületet teremteni a múlt század utolsó s a jelennek első tizedében, a magyar-osztrák támogatás mellett. De mindezen most mutatkozó érdekközösség daczára erősen hinnem kell a história experimentumainak tanulságában, mely azt mondja, hogy ha a szerbek képesek lennének is győzni, s egyelőre rá diktálnák is Szerbiára és Bosniára az egyesülést, bárminő fejedelem vagy souzerain alatt, azok állandóan nem fognának együtt maradni. Ha az ember a geographiai és vallási viszonyokat analysálja, meg is találja ennek az okát, hát még ha hozzáveszszük a fejedelmi szék betöltésénél Szerbiában uralkodó rendetlenségeket? Hogy ezen egység mily gyenge lábon állana, bizonyság rá most is az, hogy a szerbek kevésbé ismerik Bosnia és Herczegovina viszonyait, mint a többi Európa, különben nem ámították és ámitnák magukat ama Dusanczár-féle ábrándokkal. A török gyűlöletében egyek lehetnek, de ez ha háború esetében erős kapocs, békeidőre nem elegendő elem úz állam megállapítására. De akár megmarad a háború előtti status quo, akár nevezetes változás áll be, egy dolog oly változatlanul marad, mint az északi sarkcsillag, és ez az, hogy különösen Szerbia és Bosnia összes anyagi érdekeivel, s részben a szellemiekkel is felénk gravitál, s ránk nézve nem közönyös, hogy ama területek nyomorban vagy jólétben vannak. A mostani háború pusztításai azon károkon kívül, amiket két állam (a török és szerb) financziájának tönkrejutásával tesz a pénzpiacokon, kereskedelmi forgalmunkra nézve is káros visszahatással van és lesz talán évekig. Magyarország-Ausztriának fontos érdeke, hogy a Balkán és Száva közötti területen anyagi és szellemi haladásra nézve kedvező béke uralkodjék, hogy a Száva és Duna déli partjain ne egy nemzetgazdasági Sahara nyúljék hosszában, s Magyarország déli határvonalánál végződjék a valódi Európa, mint már századok óta csaknem a legújabb időkig. Azért eltekintve is minden emberiségi vagy szomszédiai érzelemtől, érdekeink szempontjából kell óhajtanunk a mostani háború mielőbbi súlyszerű bevégzését, mely mentül kevésbé rontja meg szomszédainkat, és oly szerződést, mely mentül jobban biztosítja a békét s déli szomszédaink előhaladását a szellemi és anyagi fejlődésben. Fájdalom, amint a dolgok jelenleg állanak, Szerbiának alig fog valamit használni a háború, neki mindenkép csak kárai lesznek, amit sajnálnunk kell. De hasznára válhatik Bosniának és Herczegovinának. A háború befejeztével ismét szőnyegre kerül s végre testté válhatik a gr. Andrássy-féle javaslat alapvonásaiban. A mostani háború, úgy vélem, csak újabb argumentum lesz ama javaslat mellett. Be fog bizonyulni, hogy a kard meg nem képes oldani a fönforgó bonyolult kérdéseket. Fájdalom, itt is mutatkozik a nemzetek azon fótuma, hogy azt is nagy vérontással kell megszerezni, amit egy csepp vér nélkül is el lehet vala érni. A mostani háború, ha csak nem irtaná ki merőben a bosniai mohamedánismust, (s tán a katholicismust is), mit sem változtat az ottani belső helyzeten. Az Andrássy-féle javaslat annál fogva értékében mit sem fog veszteni a háború egy egész éve után sem, mely javaslatnak czélja: őszinte, komoly, s mint fentirtani, saját, érdekünkben is álló czélja békét állandósitni s fejlődhetést biztositni déli szomszédaink számára. Salamon Ferencz. — Bismarck lapja a reichstadti találkozásról. A »Provinzial-Corresp.« a reichstadti találkozásról írván, ezeket mondja : »Ha a három császár szövetség tagjai közt évről-évre ismétlődő összejövetelek mint e hatalmak közt fenálló benső viszony külső jelei nagy és kedvező jelentőséggel bírnak az e közösségen nyugvó békepolitikára, épen azért nagy mérvben volt ez alkalommal a közfigyelem e találkozásra irányulva, mivel az átalános politikai tudat a keleti kérdés bonyodalmai közt, inkább, mint valaha át van hatva azon meggyőződéstől, hogy mindenekelőtt a szövetkezett uralkodók egyesített akaratára és törekvésére van alapítva a kilátás, e kérdéseket az európai béke megzavarása nélkül megoldáshoz vezetni. A reichstadti összejövetel valóban újból megnyugtatást adott minden tekintetben. A három császár szövetségének szelleme és ereje ez alkalommal is teljes mértékben hatásosnak bizonyult. A találkozás eredménye egy megbízható közlemény szerint az, hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország a jelenlegi török zavarokba való be nem avatkozásra nézve elvileg teljesen megegyeztek, fentartják azonban maguknak, hogy mihelyt a hadi események az eldöntéshez érnek, az eljárásra nézve a többi összes keresztyén hatalmak közt bizonyos egyetértést létesítenek. A találkozás benyomását Bécsből olyannak jelzik, hogy minden veszély, mely szerint a háború az eddigi határokon túl Európa felé terjedhetne, elhárítottnak tekinthető. A békés benyomás, melyet a Reichstadtból jött hírek legközelebb Bécsben okoztak, azóta mindenütt érvényre emelkedtek s megszilárdult a bizalom, hogy a hatalmas békeközösség, melynek középpontját a császár-szövetség képezi, a jelenlegi helyzet nehézségeit is legyőzendi.A ntsnair:Lasz Fordulat a német politikában. Bismark nagy mester. Új pártalakulást akar Németországon. Erre két ok vezette ; egyik az, hogy az egyházzal a küzdelmet, úgy látszik, befejezni szeretné ; a másik az, hogy a »német szabadelvű párt« követeléseit a budgetjogban,szabadelvűségben, sőt talán a németség terjesztésében is, túlságosaknak tartja, szeretne tíz éves szövetségeseitől szabadulni, mert ezek már megtették kötelességüket. Másfelől : a németországi konzervatív elem által sokkal erősebb kapcsolatba véli hozni a birodalommal a délnémetországi politikai tényezőket is, mint eddigi pártpolitikájával és ennek szükségét is érzi, úgy a belkonsolidáczió, mint a nemzetközi állás szilárdításának szempontjából. Ez indokokra vihető vissza az, hogy egy idő óta a hozzá közel álló sajtóban és politikai körökben egy német konzervatív párt alakításának szüksége hangsúlyoztatok és ez irányban a mozgalom meg is indult. Végre megjelent a programm is! A ma hozzánk érkezett »Norddeutsche Alig. Ztg.« tartalmazza azt, egy felhívás alakjában, melynek előkelő aláíróiról, elég jellemzőleg még a Bismarck lapja is csak annyi garantiát tud vállalni, hogy azok »többsége« nem fogja reakczionárius irányba terelni a német politikát. E negatív dicséret — egy vádat árul el, mert »qui s’excuse, s’accuse.« Bizonyítja azt maga a programm, mely átalánosságban ugyan, de elég határozottan oly irányt jelez, mely nem vezet sem a demokrácziára, sem a szabadelvűségre, sőt még a parlamenti kormányforma feltétlen uralmára sem , hanem a helyett máris kilátásba helyez több reakczionárius intézkedést. Déván e programainak egy oly pontja, melyet azért emelnünk ki előre, mert nagyfontosságú fordulatot jelez az egész német politikában és, ha bizonyos határok közt tartotik, egyátalában nem egy jelentőségű a reakcióval. Ez az egyház-politikára vonatkozó azon határozat, hogy az egyház-politikai küzdelemnek véget kell vetni, mert azt csak a szabadelvűség zsákmányolta ki (mi alaptalan ráfogás), » Kulturkampf«-nak ; mert ez »a birodalomra és népre« nézve szerencsétlenség; és ki van ugyan jelentve, hogy az államot a római kúria ellen támogatják, de meg nem engedik, hogy az állam az »egyház beléletének szabályozására« átcsapjon, sőt »ez értelemben« készek »a harcz« alatt kibocsátott törvények revíziójára. Ez nagy szó, főleg azért, mert a mozgalom Bismarck pártfogása alatt indult meg és így az eddigi iránynyal sok tekintetben ellentétes irány érvényesülését jelenti. Igaz, hogy a programm készítői leginkább csak az evangélikus egyház »gutes Recht«-jének védelmére kelnek, és ennek hatásköréből utasítják vissza az államot; de a meghozott törvények revíziója és a kulturkampf elítélése, megszüntetése, határozottan békítléleny irányt és transakczió fölajánlását jelenti a katholika egyház irányában is. A „HON“ TÁRCZÁJA. Pír mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (7. Folytatás.) A leány szavánál fogta az ifjút s folytatta házi munkáját. Lába fel s alá járt, a gépet mozgásba hozva ; a gép recsegett, a tó gyorsan s rendes időközökben járt. A hajlongás s géphajtás egy júliusi délután már magában is nagy melegséget okoz s kellemetlen, de azon tudat, hogy egy idegen személy őrködik minden szempillantásunk fölött, megszámlálja sóhajainkat s vizsgálja a hajszálakat, melyek talán homlokainkon s arczunkon vannak, ezen körülmény bizonynyal nem teszi azt kellemesebbé. Azon magnetikus befolyás, mely előbb-utóbb érezhető lesz a vizsgált arczán s azt közönyösen nem hagyhatja, kényszenté Esztert, hogy egy idő múlva felemelje fénylő s tiltakozó szemeit Róbertéhez. »Szeretném, ha anyám láthatná kegyedet ,« mondá az ifjú, gyönyörteljes mosolylyal. Mr. Brandon képzeletben úgy hordta anyját hátán, mint a kegyes Aeneas egykor Anchisest a valóságban. Eszter megszüntette működését egy perezre. »Bocsánatot kérek, ezen gép oly nagy lármát csinál, hogy nem érthettem meg, mit mondott.« »Csak azt óhajtottam, vajha most láthatná anyám kegyedet.« »Örvendenék, ha én is minél gyakrabban láthatnám őt. De miért épen most ?« »Láthatná, mily szorgalmas s házias kegyed.« »Én meg azon örülök, hogy nem láthat,« felelé a leány hidegen s most már gyorsabban kezdett dolgozni mint eddig s zavarában el is pirult,mert igen rosz fogalmat szerezne rólam. Én egyátalában nem szeretem, ha az emberek akkor látnak, midőn néhanéha jól viselem magam ; akkor mindjárt azt hiszik, b°gy igy van rendesen is s ennek következtében sokat várnak tőlem.« »Mindenesetre megmondom neki, hogy én jobban ítéltem meg kegyedet, mint ő,– mondá Róbert diadalmasan. Eszter elég ügyetlenül elnevette magát. »Nem tudom, miért titkolta el ezt előbb, de most már tudom, hogy az ön anyja igen kedvezőtlen ítéletet mondott rólam s jellememről.« »Ő azt véli, hogy kegyed igen kedves és szeretetreméltó észés« (Mrs Brandon jelzője egy kissé frivol volt s Róbert nem merte azt még gondolatban sem alkalmazni eszményképére)« épen azért sokkal okosabb, sem hogy hasznát lehetne venni a szerény, együgyü, mindennapi dolgokban.« Eszter kissé megrázta fejét. »Mrs. Brandon azon arany mondathoz ragaszkodik, melyet bizonyosan oly valaki állított fel, kinek a szépség savanyu szellő volt, hogy tudniillik jobb jónak, mint kedvesnek lenni ; pedig ezen elv azt is feltételezi, hogy a kettő nem fordulhat egyszerre elő.« így szólva a leány, hallgatva ismét dolgához látott s az ifjú némán vizsgálta őt tovább. Egy negyed óra múlva azonban, mialatt az ifjú a legcsekélyebb mozdulatot sem tette, a leány tűrhetetlennek kezdé tartani ezen helyzetet, felugrott, félretette a vásznat s zsebkendőket s gyorsan erőltetett megadással igy szólt : »Elmegyek az erdőbe, ha ön kívánja ; száz évben egyszer megtehetjük ezt is.« »Nagyon örvendek rajta,« válaszolá az ifjú kitörő jó kedvvel s örömteljes ártatlansággal tekintett a leány kedves arczára, készen állva, hogy csinos köpenyét feltegye a szeszélyes nő vállára. »Azonban«, mondá a leány gyorsan »ma nem lehetek kinn soká, kérem azért, vezessen oly gyorsan, a mint lehet, azon helyre, melyről beszélt, mert nem mehetek ki egész napra.« Elővette kalapját s feltette azt ; igen kevéssé törődött ugyan azzal, hogy néz ki jelenleg, azonban mégis futó pillantást vetett a tükörbe, váljon kalapja egyenesen áll-e vagy görbén. A glan-grafoni erdő igen változékony hely, hasonló a szeszélyes hiú asszonyhoz, mely minduntalan új s új ruhát ölt magára. Három hóval ezelőtt, midőn az áprilisi fák rügyezni kezdtek, sötét kék ruhája volt jaczintból — s lehetett volna-e ennél kedvesebb ? — de most már eldobta ezen ruháját s mindenütt vidám fűzőid színe van, megtarkázva itt-ott a repkedős lepkék s a piros koszorvirágokkal. De hagyjuk ezen erdő leírását a költőknek. Egy nagy zöld templom ez az erdő, hol a kar-ének egész napon át tart s hol a papok a rezgő faágakról hathatós beszédet tartanak. »Nem volna jobb karonfogva mennünk?« kérdé Eszter izgatottan, miután egy darabig csendben mentek egymás mellett. »Azt hiszem, hogy ez a szokás ily alkalommal , legalább Gwen és szeretője minden vasárnap estre karonfogva sétálnak.« Az ifjú hozzá fordult meglepve s szemeiben sajátságos fény tűnt fel. »Komolyan mondja ezt ?« A leány megszégyenelte magát s ellágyult, midőn a szegény fiú fénylő szép arczára tekintett, mely arcz bizonynyal még szebb lett volna, ha a nagy fájdalom jobban meglátszik rajta, ha csak néhány havi éjjelezés s tivornyázás is letörölte volna róla a kitűnő parasztos egészséget. »Nem, nem , csak tréfáltam.« »Ne üljünk le itt?« kérdé hirtelen Brandon, reá mutatva egy egyszerű padra, mely egy a többinél nagyobb s dusabb lombozatu körülkerített tölgyfa alatt volt, »nézze ! nem mondtam-e igazat? Ezen fa levelein alig képes áthatolni a napsugár s a patak csörgedezése alulról oly kellemesen hallatszik hozzánk.« Eszter oda nézett, de a hely nem tetszett neki. Nagyon is magános, nagyon is elandalító volt. »Nem szeretem e helyet« mondás tovább ment, »oly megijesztő hatása van!« »Egykor azt mondta kegyed, hogy mintegy a szeretők számára van teremtve«, mondá a férfi csodálkozva. »Igaz, de épen ez elegendő ok arra, hogy várjak, mig méltóbb leszek reá, hogy ide üljek«. Később azonban Miss Craven is talált oly helyet, mely jobban tetszett neki ; e hely az erdő szélén volt, honnan a Nauli utat teljesen lehetett látni a a vásárra menő asszonyokkal, káposztás szekerekkel, s számtalan gyalogutasokkal, hol tehát a szerelmi ömlengésekről szó sem lehetett. A nap a két nyirfatölgy között, mely szikladarabok közt állott, keresztülsütött s a leány feje körül űzte játékait, mig a leány beült az egyik nyírfa tövében egy nagy szürke köré, mely mohhal s apró kúszó növényekkel volt befedve. Alant a kis patak futott ; e kis patak vize nem elég erős még arra, hogy megbirkózzék azon kövekkel s fadarabokkal, melyek medrében feküsznek ; óvatos lassúsággal kerülte meg azokat, lefutott oldaluk mellett, igen kellemes zajt csinált s kisded sisergő örvényeket alkotott. A fürge evetek a múlt őszszel épen Eszter kövéhez hordták a mogyorókat megtörni, héjaik még itt hevertek ; a leány felvette azokat, hogy mulatságból még jobban megtördelje. A nyírfa halványzöld lombjain keresztül kis tánczölő sugarak szálltak le, bujósdit játszottak Eszter köpenyén s vállán, ki most édes nyugalomban s tétlenségben, de teljesen megelégedve hevert a leány lábainál. Oh mily kellemes volna itt egy, másfél vagy két órát tölteni s kísérletet tenni, váljon megszeretheti-e Róbertet? — Piha ! ő ásít ! »Már hetedszer ásított kegyed, mióta itt vagyunk« mondá a szerelmes ifjú, kissé sértve érezve magát. »Mondhatom, s ha még öt perczig vár, valószínűleg elmondhatja, hogy az volt a hetvenhetedig« »De kegyed nem ásított addig, mig otthon voltunk.« »Addig dolgoztam , de micsoda a nő, ha nem dolgozik ? Egy lovától megfosztott huszár egy szivattyú víz nélkül.« Ezzel kinyújtotta karjait, mintegy megölelni akarván a száraz meleg levegőt. »Váljon volt-e valakinek valaha ily unalmas udvarlója ?« kérdé magában s azután fennhangon folytatá : »Egykor mondák nekem, hogy nő nem lehet boldog, ha nem szereti a munkát.Megengedem, hogy vannak olyanok is, kiknek a boldogsághoz kevés kell, de én hiszem, hogy e mondás igaz.« »Épen oly igaz, mint az, hogy nem lehet jó indulatú férfiú, ki nem pipázik« mondá Bob, áttéritvén a beszédet a férfinemre. »Én a férfi nemet egyátalában nem ismerem«, mondá Eszter, ismét ásítva. »A világon talán nincs is oly nő, kinek oly kevés férfi ismerőse volna, mint nekem.« »Hiszen kegyed még ifjú«, válaszolá Brandon vigasztalólag. »A múlt májusban voltam tizenhét éves s ezt már nem lehet ifjúnak mondani«, felelé a leány s gondolatai az arany hajú tündérre tértek át, kit már szerettek s férjhez adtak tizenhat éves kora előtt. »Kegyed tehát nyolcz évvel fiatalabb nálam.« »Igazán?« kérdé a leány nyugodtan, mintha ezen összehasonlító statisztika egészen érdektelen volna előtte. »Igen , én örülök, hogy oly nagy különbség van köztünk.« »Miért ?« »Mert igy valószínű, hogy kegyed talál engem.« E kis érzékenység jól esett a leánykának. »Oh én bizonynyal túlélem önt«, mondá bizalmasan. »A nők rendesen tovább élnek mint a férfiak, még ha ugyannyi idejűek is. Mi lassúbb, szerényebb életet folytatunk. Ha itt fogok maradni, talán, mint valamely teknősbéka, a századik évet is elérem.« »De csak nem akar itt maradni egész életén át ?« Kérdé a férfi komolyan. Eszter félrevonta vállát. »Cela de pend. Én addig fogok itt élni, míg Jakab meg nem nősül.« »Ez nem lesz oly sokára, mondhatom« állitá Brandon örömmel. »A bérlőknek nagyobb szükségük van arra, hogy megnősüljenek, mint más embereknek.« »Bizony inkább, mint a katonáknak« felelé a leány, gonoszan mosolyogva. Róbert nevetett , jóizűen s jó kedvvel, mert e sértés nem bántotta, sőt egészen sikertelen kísérletet is tett ugyanekkor, hogy megfogjon egy legyet, mely orrára ült. »Soha sem tüntetett ki még eddig valami leányt?« kérdé csakhamar, most sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítva Jakab szerelmi viszonya iránt, mint eddig. »Nem, én nem vettem észre . Jakab és én nem tüntetünk ki senkit, más sem tüntet ki bennünket ; mi sokkal szegényebbek vagyunk, semhogy mások velünk törődnének.« »Örülök rajta.« »Önnek meglehet azon kétes elégtétele, miszerint tudhatja, hogy e világon senki sem igyekszik azon, hogy vetélytársa legyen.« »Annál jobb; én nem szeretem azért kevésbé kegyedet, hogy más nem óhajtja nőül bírni.« »Igazán ? Úgy hiszem, azt akarja mondani »Szegény, szegény, de csakis az enyém.« Szünet állott be. Egy öreg asszony, száz rán-, ezu Welsh arczczal ballagott el mellettük az után lecsüggesztett fejű szamáron; fején nagy kék és sárga zsebkendő volt, egyik karján kosár és a másikon kalapja. Eszter mindvégig irigységgel nézett utánna, míg nem elbaktatott előttük. Oh boldog, boldog vén asszony ! neki nincs kedvese ! (Folytatás*) következik.)