A Hon, 1876. július (14. évfolyam, 149-177. szám)

1876-07-15 / 162. szám

162. szám, XIV. évfolyam. Kiadáó-hivatal 1 . Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra ......... 6 fit —­kl~ 6 hónapra................................ 12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ...­­ * * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számí­ttatik. Előfizetési felhívás 330 O 2£T XIV-dik évf­­olyamára. i nmnk­ . Félévre....................... 12 frt Ti no! RlRfC Negyedévre ... 6 frt flU-Ji Ili uil ■ Egy hóra .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai Utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krha kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Moni kiadóhivatala. Gián Heggeli kiadás. ‘ An. 15-A POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1876. Szombat, jul 15. Szerkesztési irod­a, A Barátok-tere, Athenaeum-ép't'rÿ, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, július 14. A szerb háború.*) Úgy tetszik, hogy sajtónk nagyobb ré­sze át-átcsap a kellő határon rokon- és ellen­szenvének nyilvánításában a török-szerb há­borúra nézve. Igaz, szerb szomszédaink nem erőltették magukat a törekvésben, hogy a magyarok rokonszenvét megnyerjék ; -— sőt aligha meg nem feledkeztek, hogy mostani teljes nem­zeti függetlenségük alapját II. József csá­szár utolsó éveiben az ausztriai hadsereg, s közte kiválóan a magyar ezredek tették le, s hogy 1804. és 1805-diki felkelésükben egész reményüket Ausztria-Magyarországba helyez­ték, honnan kizárólag nyerték titkos támogat­­tatásukat, — igaz az is, hogy szerb testvé­reink nem mindig emlékeztek meg a különb­ségről, a mi köztük és hazánk más lakosai közt van, — hogy ők sokkal újabb lakosai ez országnak a többinél — kivéve a »sváb«­­telepeket, s még ez utóbbiaktól is abban kü­lönböznek, hogy a török üldözés elől mene­külve, emberiségi érzetből befogadott vendé­gek valának, s mindenesetre több hálára van­nak kötelezve Magyar­ mint Oroszország vagy bármely más ország iránt, é­s mégis meny­nyivel követelőbbek és fennhéjázók­amazok­nál! Igaz az is, hogy valahányszor Magyar­­ország szellemi vagy anyagi fegyverrel küz­dött az alkotmányát fenyegetett absolutizmus ellen, a szerbek mindig ellenségeinkhez csat­lakoztak, nem csak, hanem ők fejtettek ki legtöbb dühöt ellenünk és ők adtak, kardra kerülvén, egészen keleties barbár jellemet a belháborunak. Mindez igaz, s még mondhatnánk vala­mivel többet is, ha hozzá vennék az újkori omladina és a Mileticsék viselt dolgait. Azonban mindez nagy részben érzelmi politika volna, mely maradjon a szerbek ke­nyere, s melynek most, ha netalán győzné­nek is, drágán fizetik meg az árát. Sőt ha nemesebb érzelmi politikáról vol­na is szó, senki sem fogná szépnek mondani tőlünk, hogy a gyengébb, az igen valószí­nűen leverendő és megalázandó fél ellen tá­madjunk, ha csak tollal is. De hagyjuk az akár rokon-, akár ellen­szenvet, mint ,mondom, szomszédainknak. A *) Álláspontunk ösmeretes és azon a szép czikk tendentiáj­a mit sem változtat. Szerk. politika a valószinüségi számtan s tehát az ész dolga. Már pedig nem csak valószínű, hanem bizonyos is az, hogy valamint ezer év óta, úgy ezután is még sokáig szomszédságban s némileg együtt kell élnünk a szerbekkel. Sem ők fel nem falhatnak bennünket, (még orosz segítség mellett is), sem mi nem akarjuk őket bárminemű ostyában elnyelni. Szerbia, sőt Bosznia és Herczegovina is, nem oly szomszéd, mely akárminemű­ mester­séges eszközökkel elzárhatná magát Magyar­­országtól. — Jól mondá Risztics (egy elhibá­zott politikát képviselő államférfiunak is sok­ban lehet igaza) — hogy Ausztria-Magyaror­­szág megnyithatja vagy elzárhatja Szerbia kapuját, s hozzá tehetjük, Boszniáét és Her­­czegovináét is. Nem hiába van az, hogy a magyar ko­rona ezen régi melléktartományainak úgy­szólván összes kereskedése Magyarország felé vagy azon keresztül irányul; igen csekély részt von el belőle a Feketetenger vagy Konstantinápoly. Mert ezen tartományok fo­­lyói, melyek völgyei adják meg a közlekedés irányát, a Szávába és Dunába szakadnak, s némelyek a mi dalmát tengerünkbe, tehát a a természet maga szabta meg a kereskedési irányt. Eme tartományok még maguk közt sem gravitálhatnak annyira egymáshoz, mint gravitál valamennyi kereskedelmileg Magyar­­ország felé. Innen van, hogy maga a történe­lem természetesnek mutatta ki azon tarto­mányok Magyarországhoz csatlakozását, míg a török uralom mindig mesterségesnek, erő­szakosnak tünteti fel. Szerbia és Bosznia történelmük századai alatt mindig csak igen rövid ideig tudtak önál­lók lenni, s még sokkal ritkábban birtak egy­mással egyesülni. Felszabadulván a görög fel­­sőbbség alól, a magyar alá kerültek , melyre közvetlenül a török hódítás következett, mely napjainkig tart. Azért csak a szerb nemzeti hiúság megbocsátható kérkedése az, hogy egy egykori nagy Dusan czár-féle biroda­lomról regélnek, mi, a­mennyiben meg lett volna is, csak kérész életű volt. A magyar királyok soha sem keblezték be teljesen Szerbiát Szent István államába. Még a félig feudálissá vált katholikus Bos­­niának is legtöbbnyire külön fejedelmet, her­­czeget vagy királyt adtak, oly kitűnő kirá­lyunk is, mint Nagy Lajos volt. Várjon nem azon tapasztalásból indultak-e ki, más mellék­eken kívül, hogy oly tartományoknak, me­lyek kormányzata többe kerül, mint a meny­nyit jövelmeznének, legjobb autonómiát adni, hogy háztartásukat maguk rendezzék, a mint tudják. — Csak a felsőbbség elismeréséül tegyenek bizonyos szolgálatokat. S a török erőszak daczára is, nem ide jutott s nem ide feudál-e ma is ezen tartományok fejlése a szul­tán souzerainitása alatt ? Vannak a természeti, ethnographiai és erkölcsi (nevezetesen vallás­beli) viszonyoknak oly változatlan hatásai, hogy a századok minden politikai experimen­tumai körülbelül egyforma eredményt adnak. A történelem emez experimentumaiból indulva ki, a mostani háború egy igen ne­vezetes kivételes tüneményt mutat. Soha a magyar királyok idejében sem történt az, hogy Szerbia, Bosnia, Herczegovina, Monte­negró és Bulgária csaknem egyszerre kelt volna egy ellenség, a török ellen. A fölkelés, mikor megtörtént, egy-egy tartományra, s többnyire csak ennek is kisebb részére szo­rítkozott. Ha jelenleg is nem épen egy időben borította el a láng a nevezett tartományokat, de igen közel egy időben, s mindenesetre né­mi egyetértés mutatkozott a kitörésekben. A mintegy négyszáz éves török uralom a dél­szlávok közti egyetértést még jobban megla­zította, úgy hogy csak értünkre is elmond­hatta egy franczia utazó, hogy bosnyáknál, bolgárnál a falu tornya látkörén túl nem ter­jed a patriotizmus. Maguk a szerbek csak hosszú harcz után tudtak nemzeti közérzüle­tet teremteni a múlt század utolsó s a jelen­nek első tizedében, a magyar-osztrák támo­gatás mellett. De mindezen most mutatkozó érdekkö­zösség daczára erősen hinnem kell a história experimentumainak tanulságában, mely azt mondja, hogy ha a szerbek képesek lennének is győzni, s egyelőre rá diktálnák is Szerbiá­ra és Bosniára az egyesülést, bárminő fejede­lem vagy souzerain alatt, azok állandóan nem fognának együtt maradni. Ha az ember a geographiai és vallási viszonyokat analysál­­ja, meg is találja ennek az okát, hát még ha hozzá­veszszük a fejedelmi szék betöltésénél Szerbiában uralkodó rendetlenségeket? Hogy ezen egység mily gyenge lábon állana, bizonyság rá most is az, hogy a szer­­bek kevésbé ismerik Bosnia és Herczegovina viszonyait, mint a többi Eu­rópa,­­ különben nem ámították és ámitnák magukat ama Dusan­czár-féle ábrándokkal. A török gyűlö­letében egyek lehetnek, de ez ha háború ese­tében erős kapocs, békeidőre nem elegendő elem úz állam megállapítására. De akár megmarad a háború előtti sta­tus quo, akár nevezetes változás áll be, egy dolog oly változatlanul marad, mint az észa­ki sarkcsillag, é­s ez az, hogy különösen Szerbia és Bosnia összes anyagi érdekeivel, s részben a szellemiekkel is felénk gravitál, s ránk nézve nem közönyös, hogy ama terü­letek nyomorban vagy jólétben vannak. A mostani háború pusztításai azon károkon kívül, a­miket két állam (a török és szerb) financziájának tönkrejutásával tesz a pénz­­piac­okon, kereskedelmi forgalmunkra nézve is káros visszahatással van és lesz talán évekig. Magyarország-Ausztriának fontos ér­deke, hogy a Balkán és Száva közötti területen anyagi és szellemi haladásra nézve kedvező béke uralkodjék, hogy a Száva és Duna déli partjain ne egy nemzetgazdasági Sahara nyúl­jék hosszában, s Magyarország déli határvo­nalánál végződjék a valódi Európa, mint már századok óta csaknem a legújabb időkig. Azért eltekintve is minden emberiségi vagy szomszédiai érzelemtől, érdekeink szem­pontjából kell óhajtanunk a mostani háború mielőbbi s­úlyszerű bevégzését, mely mentül kevésbé rontja meg szomszédainkat, é­s oly szerződést, mely mentül jobban biztosítja a békét s déli szomszédaink előhaladását a szel­lemi és anyagi fejlődésben. Fájdalom, a­mint a dolgok jelenleg álla­nak, Szerbiának alig fog valamit használni a h­áború, neki mindenkép csak kárai lesznek, a­mit sajnálnunk kell. De hasznára válhatik Bosniának és Herczegovinának. A háború be­fejeztével ismét szőnyegre kerül s végre test­té válhatik a gr. Andrássy-féle javaslat alap­vonásaiban. A mostani háború, úgy vélem, csak újabb argumentum lesz ama javasla­t mellett. Be fog bizonyulni, hogy a kard meg nem képes oldani a fönforgó bonyolult kérdéseket. Fájdalom, itt is mutatkozik a nemzetek azon fótuma, hogy azt is nagy vérontással kell megszerezni, a­mit egy csepp vér nélkül is el lehet vala érni. A mostani háború, ha csak nem irtaná ki merőben a bosniai mohamedánismust, (s tán a katholicismust is), mit sem változtat az ottani belső helyzeten. Az Andrássy-féle javas­lat annál fogva értékében mit sem fog veszteni a háború egy egész éve után sem, mely ja­vaslatnak czélja: őszinte, komoly, s mint fentirtani, saját, érdekünkben is álló czélja bé­két állandósitni s fejlődhetést biztositni déli szomszédaink számára. Salamon Ferencz. — Bismarck lapja a reichstadti találkozásról. A »Provinzial-Corresp.« a reichstadti találkozásról írván, ezeket mondja : »Ha a három császár szövetség tagjai közt év­­ről-évre ismétlődő összejövetelek mint e hatalmak közt fenálló benső viszony külső jelei nagy és kedve­ző jelentőséggel bírnak az e közösségen nyugvó bé­kepolitikára, épen azért nagy mérvben volt ez alka­lommal a közfigyelem e találkozásra irányulva, mivel az átalános politikai tudat a keleti kérdés bonyodal­mai közt, inkább, mint valaha át van hatva azon meggyőződéstől, hogy mindenekelőtt a szövetkezett uralkodók egyesített akaratára és törekvésére van alapítva a kilátás, e kérdéseket az európai béke meg­zavarása nélkül megoldáshoz vezetni. A reichstadti összejövetel valóban újból megnyugtatást adott mind­en tekintetben. A három császár szövetségének szelleme és ereje ez alkalommal is teljes mértékben hatásos­nak bizonyult. A találkozás eredménye egy megbíz­ható közlemény szerint az, hogy Ausztria-Magyar­­ország és Oroszország a jelenlegi török zavarokba való be nem avatkozásra nézve elvileg teljesen meg­egyeztek, fentartják azonban maguknak, hogy mi­helyt a hadi események az eldöntéshez érnek, az el­járásra nézve a többi összes keresztyén hatalmak közt bizonyos egyetértést létesítenek. A találkozás benyomását Bécsből olyannak jelzik, hogy minden veszély, mely szerint a háború az eddigi határokon túl Európa felé terjedhetne, elhárítottnak tekinthető. A békés benyomás, melyet a Reichstadtból jött hí­rek legközelebb Bécsben okoztak, azóta mindenütt érvényre emelkedtek s megszilárdult a bizalom, hogy a hatalmas békeközösség, melynek középpont­ját a császár-szövetség képezi, a jelenlegi helyzet nehézségeit is legyőzendi.A­ ntsnair:L­asz Fordulat a német politikában. Bismark nagy mester. Új pártalakulást akar Németországon. Erre két ok vezette ; egyik az, hogy az egyházzal a küzdelmet, úgy látszik, befejezni szeretné ; a másik az, hogy a »német szabadelvű párt« követeléseit a budgetjogban,­szabadelvűségben, sőt talán a németség terjesztésében is, túlságosaknak tartja, szeretne tíz éves szövetségeseitől sza­badulni, mert ezek már megtették kötelessé­güket. Másfelől : a németországi konzervatív elem által sokkal erősebb kapcsolatba véli hozni a birodalommal a délnémetországi po­litikai tényezőket is, mint eddigi pártpoliti­kájával és ennek szükségét is érzi, úgy a bel­­konsolidáczió, mint a nemzetközi állás szilár­dításának szempontjából. Ez indokokra vihető vissza az, hogy egy idő óta a hozzá közel álló sajtóban és politi­kai körökben egy német konzerva­tív párt alakításának szüksége hangsúlyoz­tatok és ez irányban a mozgalom meg is in­dult. Végre megjelent a programm is! A ma hozzánk érkezett »Norddeutsche Alig. Ztg.« tartalmazza azt, egy felhívás alakjában, mely­nek előkelő aláíróiról, elég jellemzőleg még a Bismarck lapja is csak annyi garantiát tud vállalni, hogy azok »többsége« nem fogja reakczionárius irányba terelni a német po­litikát. E neg­atív dicséret — egy vádat árul el, mert »qui s’excuse, s’accuse.« Bizonyítja azt maga a programm, mely átalánosságban ugyan, de elég határozottan oly irányt jelez, mely nem vezet sem a demokrácziára, sem a szabadelvűségre, sőt még a parlamenti kormányforma feltétlen uralmára sem , hanem a helyett már­is kilá­tásba helyez több reakczionárius intézkedést. Déván e programainak egy oly pontja, melyet azért emelnünk ki előre, mert nagy­­fontosságú fordulatot jelez az egész német po­litikában és, ha bizonyos határok közt tartotik, egyátalában nem egy jelentőségű a reakc­ióval. Ez az egyház-politikára vonatkozó azon hatá­rozat, hogy az egyház-politikai küzdelemnek véget kell vetni, mert azt csak a szabadelvű­­ség zsákmányolta ki (mi alaptalan ráfogás), » Kulturkampf«-nak ; mert ez »a birodalomra és népre« nézve szerencsétlenség; és ki van ugyan jelentve, hogy az államot a ró­mai kúria ellen támogatják, de meg nem en­gedik, hogy az állam az »egyház beléletének szabályozására« átcsapjon, sőt »ez értelem­ben« készek »a harcz« alatt kibocsátott tör­vények revíziójára. Ez nagy szó,­­ főleg azért, mert a moz­galom Bismarck pártfogása alatt indult meg és így az eddigi iránynyal sok tekintetben ellentétes irány érvényesülését jelenti. Igaz, hogy a programm készítői leginkább csak az evangélikus egyház »gutes Recht«-jének vé­delmére kelnek, és ennek hatásköréből uta­sítják vissza az államot; de a meghozott törvények revíziója és a kulturkampf­ el­ítélése, megszüntetése, határozottan békítlé­­l­eny irányt és transakczió fölajánlását jelenti a katholika egyház irányában is. A „HON“ TÁRCZÁJA. Pír mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (7. Folytatás.) A leány szavánál fogta az ifjút s folytatta házi munkáját. Lába fel s alá járt, a gépet mozgásba hoz­va ; a gép recsegett, a tó gyorsan s rendes időközök­ben járt. A hajlongás s géphajtás egy júliusi délután már magában is nagy melegséget okoz s kellemet­len, de azon tudat, hogy egy idegen személy őrködik minden szempillantásunk fölött, megszámlálja sóha­jainkat s vizsgálja a hajszálakat, melyek talán hom­lokainkon s arczunkon vannak, ezen körülmény bi­zonynyal nem teszi azt kellemesebbé. Azon magneti­­kus befolyás, mely előbb-utóbb érezhető lesz a vizs­gált arczán s azt közönyösen nem hagyhatja, kény­­szenté Esztert, hogy egy idő múlva felemelje fénylő s tiltakozó szemeit Róbertéhez. »Szeretném, ha anyám láthatná kegyedet ,« mondá az ifjú, gyönyörteljes mosolylyal. Mr. Brandon képzeletben úgy hordta anyját hátán, mint a kegyes Aeneas egykor Anchisest a valóságban. Eszter megszüntette működését egy perezre. »Bocsánatot kérek, ezen gép oly nagy lármát csinál, hogy nem érthettem meg, mit mondott.« »Csak azt óhajtottam, vajha most láthatná anyám kegyedet.« »Örvendenék, ha én is minél gyakrabban lát­hatnám őt. De miért épen most ?« »Láthatná, mily szorgalmas s házias kegyed.« »Én meg azon örülök, hogy nem láthat,« felelé a leány hidegen s most már gyorsabban kezdett dol­gozni mint eddig s zavarában el is pirult,­­mert igen rosz fogalmat szerezne rólam. Én egyátalában nem szeretem, ha az emberek akkor látnak, midőn néha­­néha jól viselem magam ; akkor mindjárt azt hiszik, b°gy igy van rendesen is s ennek következtében so­kat várnak tőlem.« »Mindenesetre megmondom neki, hogy én job­ban ítéltem meg kegyedet, mint ő,– mondá Róbert diadalmasan. Eszter elég ügyetlenül elnevette magát. »Nem tudom, miért titkolta el ezt előbb, de most már tudom, hogy az ön anyja igen kedvezőtlen ítéletet mondott rólam s jellememről.« »Ő azt véli, hogy kegyed igen kedves és szere­tetreméltó és­z­és« (Mrs Brandon jelzője egy kissé frivol volt s Róbert nem merte azt még gondolat­ban sem alkalmazni eszményképére)« épen azért sokkal okosabb, sem hogy hasznát lehetne venni a szerény, együgyü, mindennapi dolgokban.« Eszter kissé megrázta fejét. »Mrs. Brandon azon arany mondathoz ragasz­kodik, melyet bizonyosan oly valaki állított fel, ki­nek a szépség savanyu szellő volt, hogy tudniillik jobb jónak, mint kedvesnek lenni ; pedig ezen elv azt is feltételezi, hogy a kettő nem fordulhat egy­szerre elő.« így szólva a leány, hallgatva ismét dolgához látott s az ifjú némán vizsgálta őt tovább. Egy ne­gyed óra múlva azonban, mialatt az ifjú a legcseké­lyebb mozdulatot sem tette, a leány tűrhetetlennek kezdé tartani ezen helyzetet, felugrott, félretette a vásznat s zsebkendőket s gyorsan erőltetett megadás­sal igy szólt : »Elmegyek az erdőbe, ha ön kívánja ; száz év­ben egyszer megtehetjük ezt is.« »Nagyon örvendek rajta,« válaszolá az ifjú ki­törő jó kedvvel s örömteljes ártatlansággal tekintett a leány kedves arczára, készen állva, hogy csinos kö­penyét feltegye a szeszélyes nő vállára. »Azonban«, mondá a leány gyorsan »ma nem lehetek kinn soká, kérem azért, vezessen oly gyorsan, a mint lehet, azon helyre, melyről beszélt, mert nem mehetek ki egész napra.« Elővette kalapját s feltette azt ; igen kevéssé tö­rődött ugyan azzal, hogy néz ki jelenleg, azonban mégis futó pillantást vetett a tükörbe, váljon kalapja egyenesen áll-e vagy görbén. A glan-gr­afoni erdő igen változékony hely, hasonló a szeszélyes hiú asszonyhoz, mely mind­untalan új s új ruhát ölt magára. Három hóval ez­előtt, midőn az áprilisi fák rügyezni kezdtek, sötét kék ruhája volt jaczintból — s lehetett volna-e ennél kedvesebb ? — de most már eldobta ezen ruháját s mindenütt vidám fűzőid színe van, megtarkázva itt-ott a repkedős lepkék s a piros koszorvirágokkal. De hagyjuk ezen erdő leírását a költőknek. Egy nagy zöld templom ez az erdő, hol a kar-ének egész napon át tart s hol a papok a rezgő faágakról hathatós beszédet tartanak. »Nem volna jobb karonfogva mennünk?« kér­­dé Eszter izgatottan, miután egy darabig csendben mentek egymás mellett. »Azt hiszem, hogy ez a szo­kás ily alkalommal , legalább Gwen és szeretője minden vasárnap estre karonfogva sétálnak.« Az ifjú hozzá fordult meglepve s szemeiben sajátságos fény tűnt fel. »Komolyan mondja ezt ?« A leány megszégyenelte magát s ellágyult, midőn a szegény fiú fénylő szép arczára tekintett, mely arcz bizonynyal még szebb lett volna, ha a nagy fájdalom jobban meglátszik rajta, ha csak néhány ha­vi éjjelezés s tivornyázás is letörölte volna róla a kitűnő parasztos egészséget. »Nem, nem , csak tréfáltam.« »Ne üljünk le itt?« kérdé hirtelen Brandon, reá mutatva egy egyszerű padra, mely egy a többi­nél nagyobb s dusabb lombozatu körülkerített tölgy­fa alatt volt, »nézze ! nem mondtam-e igazat? Ezen fa levelein alig képes áthatolni a napsugár s a patak csörgedezése alulról oly kellemesen hallat­szik hozzánk.« Eszter oda nézett, de a hely nem tetszett neki. Nagyon is magános, nagyon is elandalító volt. »Nem szeretem e helyet« mondá­s tovább ment, »oly megijesztő hatása van!« »Egykor azt mondta kegyed, hogy mintegy a szeretők számára van teremtve«, mondá a férfi cso­dálkozva. »Igaz, de épen ez elegendő ok arra, hogy vár­jak, mig méltóbb leszek reá, hogy ide üljek«. Később azonban Miss Craven is talált oly he­lyet, mely jobban tetszett neki ; e hely az erdő szélén volt, honnan a Nauli utat teljesen lehetett látni a a vásárra menő asszonyokkal, káposztás szekerekkel, s számtalan gyalogutasokkal, hol tehát a szerelmi ömlengésekről szó sem lehetett. A nap a két nyirfatölgy között, mely szikla­darabok közt állott, keresztülsütött s a leány feje körül űzte játékait, mig a leány beült az egyik nyírfa tövében egy nagy szürke köré, mely mohhal s apró kúszó növényekkel volt befedve. Alant a kis pa­tak futott ; e kis patak vize nem elég erős még arra, hogy megbirkózzék azon kövekkel s fadarabokkal, melyek medrében feküsznek ; óvatos lassúsággal ke­rülte meg azokat, lefutott oldaluk mellett, igen kelle­mes zajt csinált s kisded sisergő örvényeket alkotott. A fürge evetek a múlt őszszel épen Eszter kövéhez hordták a mogyorókat megtörni, héjaik még itt he­vertek ; a leány felvette azokat, hogy mulatságból még jobban megtördelje. A nyírfa halványzöld lombjain keresztül kis tánczölő sugarak szálltak le, bujósdit játszottak Eszter köpenyén s vállán, ki most édes nyugalomban s tétlenségben, de teljesen meg­elégedve hevert a leány lábainál. Oh mily kellemes volna itt egy, másfél vagy két órát tölteni s kísérle­tet tenni, váljon megszeretheti-e Róbertet? — Piha ! ő ásít ! »Már hetedszer ásított kegyed, mióta itt va­gyunk« mondá a szerelmes ifjú, kissé sértve érezve magát. »Mondhatom, s ha még öt perczig vár, va­lószínűleg elmondhatja, hogy az volt a hetvenhe­tedig« »De kegyed nem ásított addig, mig otthon voltunk.« »Addig dolgoztam , de micsoda a nő, ha nem dolgozik ? Egy lovától megfosztott huszár egy szi­vattyú víz nélkül.« Ezzel kinyújtotta karjait, mintegy megölelni akarván a száraz meleg levegőt. »Váljon volt-e valakinek valaha ily unalmas udvarlója ?« kérdé magában s azután fennhangon folytatá : »Egykor mondák nekem, hogy nő nem le­het boldog, ha nem szereti a munkát.­­Megengedem, hogy vannak olyanok is, kiknek a boldogsághoz ke­vés kell, de én hiszem, hogy e mondás igaz.« »Épen oly igaz, mint az, hogy nem lehet jó in­dulatú férfiú, ki nem pipázik« mondá Bob, áttéritvén a beszédet a férfinemre. »Én a férfi nemet egyátalában nem ismerem«, mondá Eszter, ismét ásítva. »A világon talán nincs is oly nő, kinek oly kevés férfi ismerőse volna, mint nekem.« »Hiszen kegyed még ifjú«, válaszolá Brandon vigasztalólag. »A múlt májusban voltam tizenhét éves s ezt már nem lehet ifjúnak mondani«, felelé a leány s gon­dolatai az arany hajú tündérre tértek át, kit már sze­rettek s férjhez adtak tizenhat éves kora előtt. »Kegyed tehát nyolcz évvel fiatalabb nálam.« »Igazán?« kérdé a leány nyugodtan, mintha ezen összehasonlító statisztika egészen érdektelen vol­na előtte. »Igen , én örülök, hogy oly nagy különbség van köztünk.« »Miért ?« »Mert igy valószínű, hogy kegyed talál engem.« E kis érzékenység jól esett a leánykának. »Oh én bizonynyal túlélem önt«, mondá bizalma­san. »A nők rendesen tovább élnek mint a férfiak, még ha ugyannyi idejűek is. Mi lassúbb, szerényebb életet folytatunk. Ha itt fogok maradni, talán, mint valamely teknősbéka, a századik évet is elérem.« »De csak nem akar itt maradni egész életén át ?« Kérdé a férfi komolyan. Eszter félrevonta vállát. »Cela de pend. Én addig fogok itt élni, míg Jakab meg nem nősül.« »Ez nem lesz oly sokára, mondhatom« állitá Brandon örömmel. »A bérlőknek nagyobb szüksé­gük van arra, hogy megnősüljenek, mint más embe­reknek.« »Bizony inkább, mint a katonáknak« felelé a leány, gonoszan mosolyogva. Róbert nevetett , jóizűen s jó kedvvel, mert e sértés nem bántotta, sőt egészen sikertelen kísérletet is tett ugyanekkor, hogy megfogjon egy legyet, mely orrára ült. »Soha sem tüntetett ki még eddig valami leányt?« kérdé csakhamar, most sokkal nagyobb ér­deklődést tanúsítva Jakab szerelmi viszonya iránt, mint eddig. »Nem, én nem vettem észre . Jakab és én nem tüntetünk ki senkit, más sem tüntet ki bennünket ; mi sokkal szegényebbek vagyunk, semhogy mások ve­lünk törődnének.« »Örülök rajta.« »Önnek meglehet azon kétes elégtétele, misze­rint tudhatja, hogy e világon senki sem igyekszik azon, hogy vetélytársa legyen.« »Annál jobb; én nem szeretem azért kevésbé kegyedet, hogy más nem óhajtja nőül bírni.« »Igazán ? Úgy hiszem, azt akarja mondani »Sze­gény, szegény, de csakis az enyém.« Szünet állott be. Egy öreg asszony, száz rán-, ezu Welsh arczczal ballagott el mellettük az után lecsüggesztett fejű szamáron; fején nagy kék és sár­ga zsebkendő volt, egyik karján kosár és a másikon kalapja. Eszter mindvégig irigységgel nézett utánna, míg nem elbaktatott előttük. Oh boldog, boldog vén asszony ! neki nincs kedvese ! (Folytatás*) következik.)

Next