A Hon, 1876. augusztus (14. évfolyam, 179-209. szám)
1876-08-01 / 179. szám
zelálló személyek a szerb expozét apokryphnak jelentik. A szerbellenes levelezők intést kaptak, hogy Szerbiát hagyják el. Az állam kötelezvények és bankjegyek aug. 13-án lépnek életbe a belföldi forgalomra nézve. — Risztics és Gruics nyolcz napig maradnak a főhadiszálláson. A szerb hadseregbe több dán tiszt lépett be. Belgrádban a montenegróiak győzelme fölött nagy a lelkesedés. A Vrbizánál vívott fényes győzelmről szóló hírt, mely győzelmet a montenegróiak és herczegovinaiak vívták a törökök fölött, Bilekből és Trebinjéből érkezett újabb, s állítólag török eredetű hírek is megerősítik. Trebinjében lakó tekintélyes törökök elismerik, hogy a montenegróiak csakugyan foglaltak el ágyúkat, s hogy több török zászlóalj egészen elpusztíttatott. Selim pasa elesett a csatában, kívüle még több magasabb állású török tiszt is megöletett, Mukhtár pasa Bilekben gyűjti össze serege maradványait. — Ugyane csatáról a »N. W. Tgl.«nak egy Grabován feladott sürgönye ezt mondja : A montenegrói északi hadsereg Vrbiza fölött Yucidol mellett jut. 28-án reggel 7 órakor Bilek felől 16 zászlóalj török által 12 ágyúval megtámadtatott Mukhtár pasa vezénylete alatt. A montenegróiak kitűnő hadállásban voltak, s másfél órai heves puskatűz alatt fentarták állásaikat, aztán kivont handzsárokkal rohantak a törökökre,kik vad futásnak eredtek. A montenegróiak három órán keresztül űzték a futamadókat ;16 zászlóaljból csak 4 érte el érintetlenül Bileket, 12 szétugrasztatott és lekaszaboltatott. Osman pasa 300 nizammal elfogatott. A montenegróiak 5 kruppágyut foglaltak el számos, fegyvert és zászlót, ezek között az alajbarjakot (vörös zászló), hadi élelmiszert. A fejedelem képviselője Petrovics Fülöp súlyosan megsebesült. — Bratics utazása a fejedelem főhadiszállására összefüggésben van orosz és angol előterjesztésekkel. — A vrbiczai csatában a »P. L.« szerbiai tudósítása szerint Selim pasa megöletett. Az itt elfogott Osmán pasa magyar ember s eredetileg Farkas neve volt. — Montenegrót, a »P. L.« bécsi távirata szerint, a központi tengerészeti hatóságnak egy hivatalos nyilatkozata határozottan elismeri hadviselő félnek, ez által akarván kifejezni Ausztria neutralitását. — Athénéből írják, hogy ott a nép hangulata jelentékenyen magváltozott, habár azon hűtlen tett óta, melyet Szerbia 1867-ben Görögország ellen elkövetett, a görögök a szlávok iránt nem rokonszenveznek. Az egyházi viszály a görögök s bolgárok között áthágyatlan űrt okozott. A török győzelmeket valódi kárörömmel fogadják. De másrészt épen alkalmasnak tartják a jelen időt arra, hogy a kis, 1.300.000 lelket számláló királyság megnagyobbodjék. A kormány azonban más nézetben van, legjobban szeretné a törökök győzelmét s a status quo fenntartását. Azonban nem biztos, vájjon ezen óhajtás megvalósulhat-e ? Konstantinápolyból válsághírek hallatszanak, s Görögországnak el kell készülve lenni arra is, hogy a szerbek győzelem esetében a szomszéd tartományokat annectálni fogják, így tehát mind csak a háborútól függ. Ha a törökök győznek, s pedig mielőbb, Görögország megmarad neutralitásában, ellenkező esetben a hódítási háborút »szükségből« meg fogja kezdeni. A pandiralei csatáról írják, hogy az már kedden megkezdődött. Uzman Mirkovich szerb parancsnok élénk tüzet parancsolt. A törökök Pirótból s Akpalánkából segítséget nyertek. Mindkét fél megtartotta helyét. A törökök nagy veszteséget szenvedtek. Csütörtökön új csata volt, a törökök 11 órai küzdelem után visszavonultak s Akpalánkába mentek. Kladowából fegyveres transport érkezett. Két Belgrádba czimzett láda revolverrel Zimonyban elfogatott. A »Neue freie Presse«-t Belgrádban rendesen confiscálják. A »Srbske Novine« egy rendeletet közöl, mely szerint az idegen polgárok is kötelesek a városi adót fizetni. — A nischi török hadsereg f. hó 29-én kezdte meg a támadást Gramada felé. Az előcsapatok máris átlépték a szerb határt s az ellenségre bukkantak. Holnap döntő csatát várnak. Sophia felől ismételve új csapatok jőnek, jó hangulatban. Bosnia annexiója. E czím alatt következőket írják a »Pest, Loyd«-nak. Minden higgadt objectiv szemlélő hiába valónak fogja tartani azon fennhangu académiai discussiót, mely közelebb Bosnia enexiója fölött folyt. Hogy az uralkodó osztrák magyar körök a keleti bonyodalmak egész folyama alatt minden oldalról méltányolt s többek részéről megbámult, sőt némelyek által sajnálkozva megmosolygott önzetlen magatartást követett, aztán nem fogja senki kétségbe vonni. Ha az irányadó osztrák-magyar körök valamelyikében valaha komolyan az interventió vagy occupatió eszméje került volna felszínre, a lefolyt tizenkét hónap alatt nem hiányoztak volna erre nézve a bátorító és buzdító szózatok, és ez órában is még némely törökbarát s főleg angol körökben azt a meggyőződést tartják, hogy az osztrák-magyar monarchiának aktív felépése múlt év őszén legkönnyebben feltartóztathatta volna a fölkelést,s így legbiztosabban garantírozhatta volna az európai békét. Csak az osztrák-magyar államférfiak voltak képesek a monarchia érdekeinek helyes megfontolásával, ezen hozzájuk intézett csábos felhívásoknak ellent állni, nyilván azon meggyőződés által vezéreltetve, hogy bármennyire tarthatlannak látszik is jelen állapotok fenntartása, a territoriális status quot megőrizni mégis az osztrák-magyar monarchiának egyik legvitálisabb érdeke. És valóban senki nem vetheti külügyi politikánk vezetőinek szemére, hogy ezen irány megtartásban nem jártak el vaskövetkezetességgel. Igaz ugyan, hogy ezen politikát nem lehetett megváltozhatlannak tekinteni, szemben azon lehetőséggel, hogy határainkon új államalakulás lehet készülőben. A közvélemény első pillanatban ösztönszerűleg felismerte, hogy Ausztria és Magyarország Bosniának Szerbia által való absorbeálását nem tűrheti, ha csak legvitálisabb érdekeiről nem akar lemondani, s hogy a hadi szerencse netáni kimenetele folytán előállható fait accomplit minden áron meg kell előzni. Erre nézve már a háború kitörésekor meglehetősen tisztában voltak. Azért tehát nem lett volna semmi meglepő abban, ha az occupatió vagy annexió kérdését már akkor felvetették volna. Ma azonban a helyzet a valóságban egészen megváltozott. Ma már alig lehet attól tartani, hogy Szerbia Bosniát máról holnapra zsebre dughassa, és ezért egy okos embernek sem fog eszébe jutni, hogy feltegye azon államférfiról, ki minden csábításnak és buzdításnak oly következetesen ellenállani képes volt, miszerint eddigi pályáját elhagyva, kényszerítő szükség nélkül a monarchiát egy aggressív politika minden veszélyének kitegye. A román emlékirat. Azon jegyzékhez, melyet a román kormány külföldi ágenseihez intézett s lapunk is legközelebb közölt, egy emlékiratot mellékelt, melyben a jegyzék hét pontjában foglalt követeléseit indokolja. Ezen emlékiratot a következőkben ismertetjük : I. A román állam és históriai nevének elismerése. 1873. év vége felé a török külügyér értésére adta a konstantinápolyi román ügynökségnek, hogy ezután levelezéseiben ne használja a »román alattvaló« kifejezést, mivel ez jogosulatlan, miután a fejedelemségek vazallok lévén, azok lakói a szultán alattvalói s ha mégsem venné ezt figyelembe a román ügynökség, a török külügyér kénytelennek érezné magát megsemmisítni az ügynökség minden eljárását és intézkedését. Követeltetett a »Románia«, a »diplomatiai ágens« stb. kifejezések teljes mellőzése a levelezésekben, mik, ha nem történt volna, a török miniszter azzal fenyegetődzött, hogy egyszerűen visszaküldi az oly iratokat, melyekben e kifejezések fordulnak elő. De a román ügynök heves szó és írásbeli nézetcserék után is ragaszkodott azokhoz, mint azelőtt. A török hivatalos iratokban azután is mindig a »vazall fejedelemségek,« »Moldva-Oláhország« kifejezések fordultak elő, így folyt éveken át a szóharcz. Volt eset, hogy a román ügynökség egy román kereskedőnek egy iratot álitott ki, melylyel annak a török hatóságokhoz kellett fordulni , de ott egyszerűen visszautasították az iratot azon megjegyzéssel, hogy a »román alattvaló« kifejezés nincs elismerve, s így az ügynökség ki lévén téve annak, hogy a szerencsétlen román kereskedőt érdekeiben megkárosítsa, kénytelen volt oly kifejezéseket használni, mineket a török hatóságok kívántak. Ez türhetlen állapot. Románia az 1856-ki párisi szerződés alapján állam s minden lakója, romániai alattvaló. Románia nevét a garantirozó hatalmak többsége elismerte. II. Románia ügynökének a diplomatiai testületbe való felvétele. A török kormány megtagadta Románia diplomatiai ügynökétől e czimet s őt csak kapukiharcnak volt hajlandó tekinteni ; oly személynek, ki nem bir diplomatiai minősítéssel. Ez a leghatározottabb ellenségeskedést mutatja Törökország részéről. Figyelmeztetjük kormányát, hogy az utolsó szerződésben képviselőnknek meg van adva a diplomatiai ügynöki cím. Ném a személyt, hanem az általa képviselt hivatalos állást illeti meg a megtisztelés. De tény az, hogy Konstantinápolyban Románia képviselője irányában a porta nem jár el a kellő tisztelettel. A szultán trónra lépésének évfordulójánál, a román képviselőt a váróteremben hagyták állni, pedig meg lett híva az ünnepélyre. Az összes diplomatiai képviselők már mind tisztelegtek és elbocsáttattak, csak Románia képviselőjére nem került a sor. Tüntetőleg ki akarták mutatni, hogy őt nem tekintik a diplomatiához tartozónak,hogy ő csak alárendelt állást foglal el, mintha Románia csak vazallusa volna Törökországnak. Ezen megaláztatás annyival sértőbb, mert ily ünnepély egy évben csak egyszer fordul elő. Sem ügynökünk, sem az ügynöki személyzet nem részesül az ozmán birodalomban azon személyes előjogokban, melyek őket szerződésszerűleg megilletnék.Felesleges a részleteket elősorolni, csak azt említjük meg, hogy számára azon vámmentesség sincs megadva, mely a nemzetközi jogok legelemibb hagyományai szerint megadva szokott lenni, a diplomatiai ügynököknek. III. A Törökországban utazó vagy letelepedett románok helyzete. Többször történtek panaszok a román conzulok által, hogy a román alattvalókat nem képesek a török hatóságoktól megvédeni, így a tulcsai conzul 1872. május 9-én kelt levelében panaszolja, hogy a román alattvalók nem különböztetnek meg a többi török alattvalóktól s igy rendes adót kell fizetniök, holott ősrégi jogok szerint az idegen alattvalók csak személykereseti adót (bedel) fizettek. Másnemű panaszok bebizonyítják, hogy a román konzulnak nincs hatalma török földön, hogy saját honfitársai perei fölött ítéljen. Az 1844-ben s 1856-ban kelt nagyvezéri rendeletek ugyan biztosítják ezen jogot, azonban oly átalános s zavazt kifejezésekben, hogy azokra építeni egyátalán nem lehet. Nem kevésbé szomorú a Konstantinápolyban letelepedett románok helyzete sem. 1866-ban bizonyos privilégiumokat nyertek több más idegenekkel együtt, azonban ezeket nem tartják meg s ép oly kevésé azon jogokat, hogy egymás ügyeit intézzék s állami adót ne fizessenek. Az idegen conzulok gyakran fordulnak a román conzulhoz, felhíván annak igazságszolgáltatását, de a törökök nem teszik. Pedig a török conzul Brailaban ezen jogot határozottan megköveteli magának, sőt valóságos teljhatalmat is gyakorol. A román kormány hivatkozva az 1393, 1460, 1511 és 1519-ben kitűzött feltételekre, melyeket a párisi egyezség második pontja is megerősít, tiltakozott is a török conzulok ezen teljhatalma ellen a Romániában élő mohamedánok fölött. Nevezetes még, hogy ezen török conzul »a magas porta dunai kereskedelmi ügyének főigazgatója« czimét is viseli s igy egy idegen területen hatóságot képvisel a nemzetközi jog érdekében. IV. A román terület megsértése szükséges, hogy a dunai szigeteknél a határ kijelölés újból megtörténjék. Török alattvalók fegyveres kézzel csapatostul átkelnek gyakran a Dunán a mi szigeteinkre, és igy területsértést követnek el s kincstárunknak is tetemes kárt okoznak. Kormányunk számtalanszor tiltakozott ez ellen és követelte a bűnösök megbüntetését , de sikertelenül.Csak 1870-ből idézünk pár esetet, ámbár előbbeni évekre is visszamehetnének. A mondott év kezdetén jelentve lett, hogy a törökök folytatták rablásaikat partjainkon. Lom községből számos török átjött a közel fekvő szigetre és kétszáznál több fatörzset elvittek onnan. Hasonlag a Barcza erdőségben vágtak le márcz. 21 és 22-ikén fákat. Nem különben az orba erdőségből vittek el fát a törökök, kiket márcz. 24-ikén fegyveres erővel kellett elűzni. A hatóságok, melyeknél a panasz a vétkesek megbüntetése végett megtétetett, azokat felelőségre sem akarták vonni. Hogy tehát jövőre kellemetlen zavargások ne fordulhassanak elő, a határok az 1829-iki drinapolyi szerződés alapján újra kijavítandók, mint erre már 1860 óta ismételve felhívta a fejedelmi kormány a magas portát de eredménytelenül. .. A kereskedelmi s közlekedési szabadság megsértése. Tudvalévő dolog, hogy a porta a Romániában gyártott szesz bevitelét megtiltotta, mely igazságtalan eljárás ellen a román kormány erélyesen tiltakozott, s kénytelen leend előbb-utóbb repressáliákat alkalmazni. A két állam között igen szükséges volna egy kölcsönös kereskedelmi szerződést megállapítani, úgyszintén a közönséges bűntettesek kiadására nézve az elveket meghatározni. A romániai kormány szintén elfogadja a berni postaszerződést s teljes joggal csatlakozott a szentpétervári távirdai egyezéshez. Azonban a kereskedés s közlekedés pontos meghatározása végett szükséges volna, hogy Románia és Törökország között külön posta- s távirdai szerződések köttessenek. VI. Román útlevél. A román útlevelet az ottomán hatóságok rendesen nem ismerik el, úgy hogy a román hatóságok kénytelenek voltak a közlekedés lehetővé tétele végett Törökországba utazó alattvalói számára teseréket (török útleveleket) állítani ki. Az odessai török konsul, épugy a bécsi is, a román alattvalóknak csak török útleveleket ad. S másrészt az Odessában időző román alattvalók kötelesek az órási dijakat fizetni a török főconsulnak az útlevelekért s bármi másnemű igazolványokért. III. A Duna deltának igazságtalan birtoka és az 1857. jan. 6-án aláirt jegyzőkönyv alapján a Románia és Törökország közti határvonal kijelölésének következményei. A párisi szerződés 21 ik pontja a fejedelemség határaiul az orosz-török háború előtti határokat állapította meg, tehát a Szent-György ági völgyi utat. Az 1857. január 6-án aláirt jegyzőkönyv e területet elvette Moldvától s visszaadta azt a portának, melyhez mint a jegyzőkönyv mondá, az előtt is tartozott. A jegyzék tiltakozik az utóbbi föltevés ellen, állítván, hogy a Dunadelta mindig moldvai terület volt, egész addig, mig 1812-ben át nem adatott Oroszországnak. A delta kérdése különben európai conferentiának képezi tárgyát s Románia bizalommal várja ennek igazságos határozatait. Nem tiltakozhatik azonban eléggé azon vélemény ellen, mintha a Dunatorkolat Bolgárországhoz tartoznék. Századokon át Moldváé volt az. Ha az i£ 57. jan. 6-iki jegyzőkönyv Románia történeti jogát e kerületre, Törökországnak engedte volt át,ezzel megsértette az emberi jogokat, megfosztván a tartományok lakóit a vizek használhatásának jogától. Orsovától Rémig a Duna főágában levő szigetek mind Romániáéi, igy volt ez ab antiquo a moldvai part mentén is. E mellett bizonyít a bukaresti szerződés 4-ik pontja, mely az akkor Oroszországnak átadott Moldva határát úgy precisírázza, hogy a Pruth torkolatától a Duna lesz a határ a török és az orosz közt, s a dunai szigetek, Izmailtól a tengerig Oroszországnak adatnak, így a parti községek Izmail, Negroscosca, Kislicza, Kilia, Vilkov a tulajdonosai a szigeteknek, melyek az ivanesti, szepovoi és stambuli ágban vannak s a völgyi úti ág a Kilia torkolatáig képezné Románia határát. A jegyzék azon meggyőződésnek ad kifejezést, hogy a signatarius hatalmak tudva nem akarhatták megfosztani Moldvlát geographiai helyzetének előnyeitől. Az 1856. jun. 6-ki conventió a parti községeket azon helyzetbe tette, hogy birtokaiknak, melyek után élnek, egy része (a szigeteken) Törökországban van, s idegeneknek tekintetnek saját községi, földjükön. Hogy halászhassanak, fizetni tartoznak a törököknek. Az európai dunai bizottság beismerte e helyzet visszásságát s Románia követeléseinek méltányosságát. A román kívánat végül oda megy ki, hogy a középső Sulina-ág legyen a határ Törökország és Románia közt, mert csak ezen lehet a tengerhez hajóval eljutni, míg a másik két ág sekély torkolata miatt erre nem alkalmas s így a párisi szerződés által Romániának adott szabad hajóztatási jog eddig illustrius volt. Ignatieff a helyzetről. Mielőtt Ignatieff Konstantinápolyból távozott volna, a »Daily Tel«, tudósítója kereste fel őt, kinek ilyetén képen nyilatkozott a helyzetről : »Azt mondják, hogy én nem vagyok barátja az igazságnak és szeretem a csalfaságot. De nekem érdekemben áll, hogy napvilágra jöjjön az igazság, amint ezt én ismételve mondottam az angol követségnél. Azt a szemrehányást tették nekem, hogy én Mahmud nagy vezérnek barátja voltam. Ezzel nincs sok mondva Én nem viseltettem valami különös előszeretettel ama politika iránt, de bevallom, hogy inkább szeretem az ó törököt, mint a mostani török politika képviselőit.« Áttérve a Bolgárországban elkövetett kegyetlenségekre, mondá, hogy azok amennyire az orosz ágensek jelentéseiből kitűnik korántsem voltak túlozva előadva. Ezt bebizonyíthatja a német nagykövet is, kinek a szalonikai vasútnál alkalmazott földjei megbízható tudósításokat adtak arról, hogy keresztény gyermekek, miután azok szülei megölettek, Szalonika utczáin 5—10 piaszteren eladattak. Ugyanezt fognák igazolni az osztrák és amerikai követek. Midőn a tudósító azt jegyzi meg, hogy a britt kormány most a helyszínére, hol az állítólagos kegyetlenségek elkövettettek, egy missionáriust küldött, hogy részrehajlatlan jelentést tegyen azokról, Ignatieff meglehetősen felindulva ezt mondá : »Részrehajlatlan ? Soha ! Ha ez lett volna az angol követség szándéka nem küldötte volna Baringot a helyszínére Wrench helyett, kit e végre Derby lord kijelölt.« — Ami engem illet — folytatá Ignatieff, én csupán csak az igazat akarom , s ha mégsem hisznek nekem Angliában, az nem az én hibám. Én minden alkalommal arra igyekeztem, hogy együttesen járjak el collegáimmal s a lehető legnyiltszívabb legyek irányokban. De az angolok nem akarnak velem egyetemleg eljárni. Ha ezt tették volna, a mostani rettenetes vérontás tán elkerülhető lett volna, így például, mikor én a conflictust nagyon közellevőnek láttam, azt a javaslatot tettem, hogy Krisztics, egy igen derék ember, Konstantinápolyba jöjjön a portával alkudozni. Inkább időnyerés szempontjából, mint más okokból. Kollegáim közül többen csatlakoztak hozzám és együttesen felszólítottuk az illetőt, hogy jöjjön Konstantinápolyba. De mi történt ? A belgrádi angol consul utasittatott értésére adni Krisztics úrnak, hogy hiába tenné meg az utat Konstantinápolyba, mert a porta hallani sem akar a követelések felől s ezért jobban teszi, ha otthon marad. — Az angolok egyszerűen el akarják fojtani a szerbek törekvéseit, itteni embereik törökebbek maguknál a törököknél. Az egész ügy — mondá egy kis paula után — nem volt nehezen megoldható s ma sem az. Ha otthon beszélhetnék az angol miniszterekkel, egy fél óra alatt elintézném az egész ügyet. Ha a liberálisok lennének kormányon, korántsem lennének oly nagyok a nehézségek, mert liberálisok nem támogatnák a törököket a keresztények legyilkolásában. Az angol és orosz nép teljesen értik egymást ; mind a kettő (?) békés nemzet és ha kormányaikban másként volnának képviselve, igen gyorsan létesülhetne a helyes egyetértés.« Mi a háborút illeti, erre nézve így nyilatkozott az orosz diplomata : Én nem várom azt, hogy a szerbek, mint határozott győzők kerüljenek ki a háborúból. A szerbek el vannak határozva a defensivában maradni (eleinte támadók voltak !), hogy így Európa előtt egy nagyszerű tiltakozást tegyenek, mely Európa esetleg kénytelen lesz beavatkozni és véget vetni a háborúnak, vagy — a mi nézetem szerint nem lenne tanácsos — készen kellene lennie (Európának) arra, hogy az egész keleti kérdést felmerülni lássa. A szerbek most valószínűleg Alexináczba húzódtak vissza, melyet meg is fognak tartani. Amint én tudom, sohasem volt szándékukban (?) szilárdan megtartani Babina Glavát, melyet pár nap előtt viszszavonulva elhagytak. Czéljuk volt maszkírozni a sánczokat, melyeket Deligrád és Alexinácznál építettek. Egy bizonyos, az, hogy rövid idő alatt fegyverszünet fog beállni. A nagyhatalmak nem tűrhetik e mészárlást és még kevésbé tűrhetik azt, hogy az egész keleti kérdés épen most tűzessék napirendre. Senki sincs erre elkészülve,a nagy nehézségekre és tán félreértésekre (!) adhatna okot. Legkésőbb 3—4 hét alatt fegyverszünetnek kell beállani. Meg fogja-e ragadni Oroszország a kezdeményezést? Nem, amint én hiszem, nem. Oroszország eddig nem találkozott oly barátságos fogadtatással, hogy a kezdeményezés megragadására indíttatva érezné magát. Valószínűbb, hogy a nagyhatalom megállapodásra fog jutni. Ezt és a fegyverszünet proclamálását kétségtelennek tartom. Törökországnak úgy, mint Szerbiának értésére fog adatni, hogy csapatjaikat ott állítsák meg ahol vannak, megkezdődnek, aztán a tárgyalások és a dolog rendbe hozatik. A megállapodást részemről a következő alapokon várom : Montenegro megkapja Herczegovinát, Ausztria kérni fogja Bosznia egy részét, a többit könnyű szerrel Szerbiához csapják. (ügy!) Mi részünkről nem táplálunk területnagyobbodási vágyakat (?). Az angol diplomaták azzal gyanúsítnak ugyan minket, hogy Konstantinápolyt és a Bosporust meg akarjuk szerezni, de nem látják-e be, hogy mi ez által egy byzanczi állammá lennénk orosz helyett. Nekünk nem kell Konstantinápoly (»Nondum matura est !«) Ha kellett volna, 1829 vagy 1848-ban elfoglalhattuk volna. Mi csak azt akarjuk, hogy a Bosporus az egész világnak megnyittassék és szabad bejárásunk legyen a Fekete-tengerhez. Mindezt pedig egy conferentián rendbe lehetne hozni. A berlini emlékiratra vonatkozólag mondás, hogy ez okirat »tényleg semmi jelentőséggel« nem bír ; hogy ha rajta állt volna, inkább Angliát szerette volna látni a berlini értekezleten; hogy Odo Russel lord akkori vélekedése szerint az semmi olyast nem tartalmazott, ami ellen Anglia felszólalhatna ; hogy botorság Oroszországot holmi utógondolatokkal vádolni ; hogy ennek otthon elég a tennivalója, nem hogy még kifelé nagyobbítási politikára törne ; hogy Sándor czár békeszeretete minden kétségen felül áll, és hogy Anglia balfogást követett el, midőn, ha nem is szándékosan, de tényleg támogatja a törököket a keresztények mészárlásában. Erre a keresztyének mészárlására ő excellentiája egyre vissza-visszatért, mintha a török önkénytesek kegyetlenkedései Bulgáriában adtak volna okot a jelen háborúra, és nem inkább az emennek következménye. »Ne felejtse ön el,« jegyzé meg, »hogy Anglia most igen anomális állást foglal el. Egy részt hajókat küld Zanzibár elé, hogy a rabszolgakereskedést meggátolja, másrészt meg egy hajórajt bocsát ki, hogy Salonichiben, Adrinápolyban és Philipoppelben a keresztyén gyermekek eladására buzdítson.« És továbbá : »A törökök alkotmányt adtak maguknak. Ez igaz, de egyszerűen bohókás játék, melyet az angol parlament áltatására szántak, hogy Disraeli a küszöbön állóvitában visszautasíthassa azt a vádat, hogy oly hatalmat támogat, mely alattvalóitól az igazságszolgáltatást megtagadja.« És végül : »Ami a szerbek győzelme esetén egy nagy szláv birodalom alkotására való kilátást illeti, ezt a kérdést most komolyan nem kell fejtegetni. Erre a dolgok még nem értek meg. Minden valószínűség szerint a háború az általam jelzett irányban fog haladni. Vagy véget kell neki vetni három négy hét alatt, vagy oly nehézségeket fog támasztani, melyek elhárítása, véleményem szerint, minden európai hatalom érdekében áll.« Ezzel és Ignatievnek azzal a kijelentésével, hogy már nem keresi fel a portát, a nagyvezért már hat hete, hogy nem látta, hogy tanácsot szándékosan nem ad, mert folytonosan gyanúsító indító okokat tulajdonítanak azoknak, és hogy jobbnak látja, az eseményeket csak mint szemlélő kísérni, ezzel végződött a bizonynyal nem egészen érdektelen beszélgetés, midőn reá leginkább fognak számítani. Ausztria ragaszkodik ezen szövetséghez, míg ez reá nézve előnyös vagy még szükséges lesz valódi czéljait leplezni, de mihelyt elkerülhetlennek találandó csapást mérni Oroszországra, ezt ő, nem törődve semmiféle szövetséggel, meg is teendi s ismeretes szempontból igaza lesz. Ausztria- Oroszország szövetségese, de oly szövetséges ez, akitől mindig óvakodni kell, jobban talán, mint nyilt ellenségtől, mert nem bizonyos a perez, mikor hűtlen lesz ezen szövetség iránt. Angolországra vonatkozólag czikkíró mondja, hogy ez,Konstantinápolyt és Kelet-Indiát féltvén, fontos okoknál fogva kénytelen az orosz befolyás és a balkáni szlávok felszabadítását akadályozni,míg a Fekete tenger kapui a törökök birtokában vannak, felettük az angolok rendelkeznek.Ha valamikor Konstantinápolyt a szlávok foglalják el Angolország eme hatalma Oroszország kezébe megy át, mely a szláv állam családra mindig és természetesen döntő befolyást fog gyakorolni. Oroszország keressen és biztosítson magának szabad utat a Fekete tengerből, de ezen czélra nem szükséges, hogy a szlávokat vagy a törököket meghódítsa. Ezen szlávok meghódítva csupán teher volnának Oroszországra nézve, mint önállók és szabadok azonban szabad tengeri utat nyitnának a Fekete tengerből kifelé s minden politikai mozgalomnál ha szövetségesek lennének. Ha Oroszországnak sikerül a mostani harcrok folyama alatt az európai semlegességet fentartani, ez nagy diadal lesz; beavatkoznia nem kell, várván, hogy a szlávok ereje elégséges lesz a török iga összezuzására. Ennek bekövetkeztével Nagy Péter állítólagos végrendelete tetté válik, a nélkül, hogy egy csepp orosz vér folyt volna el. Egy orosz hang monarchiánkról s a háborúról. A »St. Peter b. Viedomosti« Orosz-, Angol- és Ausztria-Magyarország, mint a keleti ügyekben legközelebb érdekelt hatalmak czéljait és törekvéseit vázolva, főképen azt igyekszik bebizonyítani, hogy Ausztria-Magyarország Oroszországnak hű szövetségese nem lehet. A habsburgi ház politikája a czikk okoskodása szerint azon elv által vezettetik, hogy a czél elérésére minden eszköz jó. »Ausztria« összes története mindennemű ármányok szakadatlan lánczolatából áll és ezen fondorkodás semmiféle cselekedetektől, bármily ellentétben állottak is ezek a jog, a kereszténység és a czivilizáczió törvényeivel, nem riadt vissza. Csak ilyen politikának köszönheti Ausztria, hogy megtartotta állását a többi nagyhatalmak között — más ereje nincs. Ausztria nem áll egy egységes, vér, nyelv és vallás által egy egészet képező nemzetből. Belső nemzeti ereje nem lévén, fennállását úgy, mint Törökország, csak a többi hatalmak irigységének és bizalmatlanságának tulajdoníthatja. Uralkodván egynéhány milliónyi szláv fölött, kik mindig és természetesen Oroszország felé gravitálnak, Ausztria kénytelen Oroszország minden mozdulatától félni, mely által a szláv ügy igy vagy amúgy érintetik s hasonló esetekben még a magyarokra sem támaszkodhatik, kik készek ugyan a szlávok elnyomásánál neki segíteni, de csak addig, míg ez reájuk nézve hasznos, miután ez utóbbiak önálló magyar királyságnak megállapításáról ábrándoznak, amire az első lépés már meg van téve. A mesterségesen összeállított Ausztria csak mesterségesen tarthatja magát. Mindennemű cselszövények mindig szolgáltak és fognak szolgálni politikájának főeszközeiül. Az osztrák kormány s államférfiak lehetnek a legbecsületesebb emberek, de ők a legelső legkisebb alkalommal, legyen bár természetük ellen, ámitáshoz kénytelenek folyamodni. Ezt kell folytonosan szem előtt tartani, mikor az osztrák politikáról van szó. Ha Ausztria kétszer megcsalta I. Napóleont, ha folytonosan ámizgatta Oroszországot s a krími háború alatt háladatlanága által bámulatra ragadta a világot, akkor nincs alap várni, hogy Ausztria ezentúl máskép fog cselekedni. Sőt mondható, hogy azóta Ausztria ármányrendszere még jobban fejlődött ki. A harczoló déli szlávokat majd segítette, majd üldözte a körülmények szerint, majd menhelyet, pénzt adott nekik, vagy elzárta előlük a határt s vezéreiket fogságba ejtette. Mindez tekintetbe veendő, hogy a hármas szövetségben való részt vétele kellőleg megbecsültethessék. Ő cserben hagyhatja szövetségeseit s Törökország vagy Anglia karjaiba vetheti magát éppen akkor. KÜLÖNFÉLÉK. —Versengés evezésben. Az »Egyetértés« csónakegyesület által f. évi augusztus 6-án Budapestről D.-Köldvárra rendezendő, tánczvigalommal összekötött verseny igen érdekesnek ígérkezik. Mult vasárnapon öt csónak indult nevezett egyesületből a versenypálya megvizsgálására s az evezősök a tikkasztó meleg mellett is jó kedvvel érkeztek D.Földvárra, hol az ottani »Erzsébet« csónakegyesület tagjai által a lehető legszívesebben fogadtattak s arról értesültek, hogy a fogadtatási ünnepélyben s tánczvigalomban való részvétet a környék öszszes intelligetiája megígérte. A nevezési feltételek s a történt nevezések sorozata következő : 1. Single sculling (egy evezős, páros lapáttal, kormányos nélkül) pályázhat minden mérték nélküli egyesületi csónak. 2. Távolság : 84 kilométer. 3. Indulási pont : az »Egyetértés« csónakháza, czélpont : a dunaföldvári gőzhajóállomás. 4. A czélpont legkevesebb 8 óra alatt érendő el. 5. Ha a versenyzők a versenypályát elhagyják, vagy a parton kikötnek vagy a versenycsónakból kiszállanak, a versenytől elállottaknak tekintetnek s a kitűzött díjra igényt nem tarthatnak. 6. Tét : 2 frt. Díj : az első beérkezőnek egyesületi tiszteletdíj és a magyar athletikai club ezüstérme. — Pályabíró : Medgyaszay István ; versenybírók : Szekrényessy Kornél, Mitterdorfer Ferencz, Sárkány János Ferencz ; indító : Rumbold Bernát. Versengésre jelentkeztek: »Byrdi« Lutzenbacher Miklós tulajdona, evezős : Maurer János, nemzeti hajós egyesületi tag ; egyesületi lobogó és egyenruha ; »Fura« nemzeti hajós-egyesület tulajdona, evezős : Jezovich Kornél, nemzeti hajós-egyesületi tag; egyesületi lobogó és egyenruha; »Szellő« az »Egyetértés« csónakegyesület tulajdona, evezős: Szvetenay Incze, »Egyetértés« csónakegyesületi tag; vörös lobogó és egyenruha; »Szikra«, »Egyetértés« csónakegyesület tulajdona, evezős : Novelly Emil, »Egyetértés« csónakegyesületi tag ; kék-sárga lobogó, vörös sapka és fehér test, kék válszalag ; »Rapidity« »Egyetértés« csónakegyesületi tulajdon, evezős Kolba Lajos, »Egyetértés« csónakegyesületi tag; egyesületi lobogó, vörös sapka, fehér test ; »Irma«, evezős : Hauser Adorján, »Egyetértés« csónakegyesületi tag ; kék-fehér lobogó és egyenruha. — Felhívás a kisdedóvókhoz. Tisztelettel hívom fel helyben lakó t. kisdedóvó ügytársaimat, és illetőleg a Horkay Antal-féle szoborbizottság tagjait, miszerint f. évi aug. hó 4-én pénteken d. u. 5 órakor tartandó értekezletre a sírkő felállításának tárgyában — minél számosabban megjelenni szíveskedjenek. — Uriutcza 7. sz. Lem. Boerignácz, a szoborbizottság elnöke. — Homöopaták nagygyűlése. A magyar korona országainak hasonszenvi orvosaival van szerencsém tiszteletteljesen tudatni, hogy a »Homöopatischer Centralverein Deutschlands« ez évben Budapesten üli meg augusztus 8—10-ig tartó nagygyűlését. E czélból az abban résztvenni kívánók valamennyi vasúti vonalon (agácsországi kivételével i/s árleengedésben részesülnek. Programmok s igazolási jegyek (melyek a vasúti jegyek megszerzésénél előmutatandók), Lipcsében rendelhetők meg dr. Schwabe Willmar urnái. A magyar hasonszenvi orvosegyesület megbízásából Dr. Balogh Tihamér. — Az orsz. nőiparegyesület felkéri mindazon hölgyeket, kik a szegedi kiállításra bárminemű női kézimunkát akarnak küldeni, hogy azokat legkésőbb aug. 6-án vasárnap délig szíveskedjenek a középtanoda helyiségébe (nagykeresztutcza 2. sz. elküldeni, miután azontúl semmi sem vézethetik át. — Megőrült. Szombaton reggel 5 órakor a promontori plébániaépület kapuján egy sápadt egyén kopogtatott, kiben az ottani káplán Weller albertfalvai kalaposmester fiát ismerte fel. Azért jött, úgymond, hogy meggyónjék, mert roszul van , meg akar halni. Zavaros tekintetéből a káplán elmezavart vélt kiolvasni s azért elvezette a doktorhoz. Útközben hozzájuk csatlakozott a promontori főtanitó Metzger is. Midőn a kastélyon keresztül haladtak, Weller leült és vizet kért. A káplán elsietett az orvosért, a tanító pedig ott maradt vele felügyelőül. E közben a kastélybeli tiszt neje vizet hozott neki; mikor kiitta, felugrott s az izmos főtanitót rutul arczul verte, úgy hogy arcza feldagadt s jobb szeme rémitően kidüledt. Ezután Albertfalva felé szaladt, kiabálva : megölöm szüleimet ! Amint házért, sikerült őt bezárni egy szobába, de onnan elszökött s a Duna felé iramodott, hogy beleöli magát. Egy promontori pandur egy másik egyén segítségével elfogta s a községházához kisérte, hol kellő felügyelet alá helyezték. Az őrült ifjú Metzger főtanítónak akkor, midőn találkozott vele a káplán társaságában, negyvenkét darab huszkrajczárost adott át, hogy a község szegényei között oszsza ki, mert szüleinek nem akarja adni, különösen mostoha anyjának nem, ki makacsul gátolta mindig egybekelését azzal a leánynyal, a kit szeretett, de aki anyja állítása szerint nem hozzá való. — Lőporszállítás. A váczi úti temető mellett levő lőporraktárból tegnapi nyolcfogatú kocsikon nagy mennyiségű lőport, ágyúgolyókat, ágyúkat és fegyvereket vittek a Dunára, hol hajóra rakva mindezt levitték az Aldunára. — Nyilatkozat. A »Hon« f. hó 26-iki szerdai esti lapjában egy közlemény jelent meg, mely katonai ügyeket tárgyalt. Miután ezen ügy tudomásunk és akaratunk nélkül — és pedig előttünk tette-