A Hon, 1877. május (15. évfolyam, 106-135. szám)
1877-05-23 / 127. szám
127. szám, XV. évfolyam. Budapest, 1877. Szerda, május 23. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra . .................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás UHLO XY-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) JtmillS hóra ........................... 3 frt. Julius- júniusra ... 4 » .Jullius-inigistuwrtt . . 6 » «Tullius—sept mber . . 8 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. IMF“* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeumépület) küldendő. A »Hon« szerk. ■ kiadóhivatala. Budapest, május 22. Mire pár nap múlva a muszka császár Plojestbe érkezik, a vazallus Oláhország helyett »független« Romániát fog találni. Épen beleillik ez a muszka actió-programaiba. Amerre a muszka hadak kelnek, hova a kozák lova lép, annak nyomában a »függetlenség« s a »felszabadulás« virága nyílik. Mily szép ez. Muszkaország csak úgy szórja keleten a szabadság és függetlenség áldásait, melyekkel maga, tudvalevőleg, bővelkedik. Oroszország rabigában görnyedő népeket jön felszabadítani : Oláhország kap függetlenséget, — minden valószínűség szerint Szerbia is azt; — a bolgárok »felszabadulnak,« elannyira, hogy az orosz csapatok mindaddig ki sem fognak vonulni Bulgáriából, míg a bolgár felszabadulás — amúgy muszka modorban — minden képzelhető »garancziával« kellőleg körülsánczolva és biztosítva nem lesz. Hozsanna a »felszabadító« Muszkaországnak! A czár be sem teszi lábát Oláhországba, míg az teljesen szabad és »független« állammá nem lesz, — mert a czár nem szokott rabszolga népek közt járni; a czár csak a szabad és független népek légkörében érzi jól magát, — a czár egy leheletétől lehull a népekről a bilincs s a béke. Vegyetek példát keleti népek! Íme a czár függetlenné teszi Oláhországot, bizton számíthattok reá, hogy ti sem fogjátok elkerülni a muszka— »függetlenséget.« Boldog oláhuh.! OK covoult/ghouul-VV — muszka »hatalmi sphaerába,« ők az elsők, kik szerencsések élvezni a muszka »felszabadítás« áldásait. Mert ki vonná kétségbe, hogy az oláh kamaráknak pünkösd másodnapján tett »függetlenségi nyilatkozata« azon szélnek a következménye, mely most északról fut ? Mily szépen, fokozatosan fejlett ez az oláh »függetlenség,« míg tegnap, mint érett hüvelyéből a bab, kipattant! Ápril 16-án létrejött az oláh-muszka konvenczió, mely annyira »függetlenné« tette a vazallusi terhek alatt görnyedő Oláhországot, hogy teljes önrendelkezéssel — a muszka hadsereg czéljainak szolgálatába adta összes közigazgatását , vasúti, vizi, szárazföldi közlekedését, postáját, távirdását, szóval összes »segédforrásait.« Ez már hatalmas lépés volt a »függetlenség« felé. Erre következett a május 11—12-ei kamarai declaratió, mely csak úgy föltételesen és burkolva merte még csak kimondani a függetlenséget. Ez volt a második lépés. Következett egy új szerződés, mely a vitéz román hadsereg »közreműködését« szabályozza. Ebben ki van mondva, hogy I. Hohenzollern Károly ő fensége vitéz ármádiájával együtt Miklós nagyherczeg fővezénylete alá helyeztetik ; ki van mondva, hogy a vitéz oláh hadsereg köteles megszállva tartani mindazon pozitiókat, melyeket a muszkák stratégiai okokból el fognak hagyni ; hogy a szegény mócznak, mint »önkénytesnek« (!) hosszú üstökét a muszka káplár ollója fogja megnyitni. Ezen kétségkívül igen előkelő szerep, mely a szerződésben stipulálva volt a vitéz román hadsereg számára, a harmadik hatalmas lépés volt a tegnap kikiáltott »függetlenség« felé. Egy szóval minden szépen elő volt készítve, ami csak muszka és oláh fogalmak szerint conditio sina qua nonja egy oly állam »függetlenségének«, mely azt hirdeti magáról, hogy az Al-Dunán »történeti missiót« van hivatva betölteni. Még csak egy hiányzott : az, hogy formailag is kimondassék, miszerint Románia széttépi a vazallusi kapcsolatot, mely eddig a portához fűzte. Erre épen jó alkalom volt a budget azon tétele, mely igy hangzik : »Trilutum a portának.« Ezt csak nem fizetheti Oláhország, mely ápril 16-ka óta muszka segítséggel szerencsésen kivívta volt már az állami »függetlenség« minden képzelhető attribútumát. Ily függetlenségi attribútumok mellett tributumot fizetni nem lehet. És így jön aztán, hogy Oláhország »függetlenné« jön. A tributum jó lesz azon költségek fedezésére, melyeket Románia — persze egészen »függetlenül« — a fölidézett hadműveletekre fordítni fog. Ez Oláhország függetlenségének rövidre fogott krónikája és rajza. Meghamisílatlan, valódi , muszka függetlenség, és Oláhország elmondhatja a pünkösdi declaratiót illetőleg, hogy : »Soha, soha ilyen pünkösd napja!« Azon mértékben, amint sikerült Oláhországnak magát függetlenné tenni a portától, jutott muszka fenhatóság alá. A török vazallusi viszonyt a muszka vazallátus váltotta fel; Oláhország csak urat cserélt, és még minő cserét tett! Arról mi nem tehetünk, ha ezt Bukarestben »függetlenség «-nek nevezik. xac ociciuuii maa egjcuiux. parimig nyomorúságosan nézzen is ki a román »függetlenség«, bármennyire rajta tapad is a muszka önkény, annyi bizonyos, hogy annak proclamálásával Oláhország egy nemzetközi szerződést tépett szét, a párisi szerződést, melynek egyik garantírozó aláírója monarchiánk is. Széttépte azt Oláhország mindazon factorok beleegyezése és jóváhagyása nélkül, melyek azt a szerződést létrehozták. A nemzetközi jogban elv és szabály az, hogy egyes államok nem emelkedhetnek tetszés szerinti rangra vagy méltóságra az államok családjában. Ehhez a többi államok beleegyezése, elismerése szükséges. Ez átalános nemzetközi jogelv. És ezt annál inkább lehet és kell alkalmazni Romániára, mert itt egy concret nemzetközi szerződés megszegéséről van szó, mely szerződés azt mondja, hogy Oláhország a porta vazallus tartománya. Ezt a viszonyt nem lehet csak úgy gondolomra széttépni. A bukaresti kamarák nem helyezhetik magukat a nemzetközi jog fölé; a bukaresti kamara határozata nem semmisíthet meg egy nemzetközi szerződést. Ezért azt tartjuk, hogy Ausztria-Magyarország a bukaresti függetlenségi nyilatkozatot egyszerűen nem ignorálhatja. A A „HON“ TÁRCZÁJA. V ügy az Isten.44 Regény. Irta : Jókai Mór* MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Hatodik kötet. (69. Folytatás.) XVI. Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sir felé. — Már a tavaszszal elmehettem volna, mondá Manassénak, mikor az, hazaérkezve, a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte, — de te reád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most aztán már csak a falevelek hullására várok. Mi várni valója is lett volna még tovább ? Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítja. Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják, az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ehhez a házhoz. Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége, nem tudta az ágyat elhagyni többé. — Visszaadom már a gyermekeidet, mondá egy reggel Blankának. Legyenek ismét a tieid. Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát. Manassé bejött hozzá. Anna keblére vonta testvére kezét. — Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodom, hogy »ő« haza került. — Nem jött egyedül. — Egy rendőr kisérte. — Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. — Senki sem vette észre, mikor bejött, a folyosóra nyíló oldalajtón lépett be: nem látta más, mint te ! Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. — Te ott álltál vele szemközt. — Ezzel az angyali komoly arczoddal. — Bút tekintete volt. — Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. — Te nem bántottad őt. — Nem vetetted szemére iszonytató múltját. — Azt mondtad neki hidegen, komolyan. — Legyen ön itt. — Én adok önnek munkát. — Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. — Nem taszítottad ki az ajtón. — Nem uszítottad rá a kutyákat. — Nem mondtad ki az emberek előtt a roszabbik nevét. — Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. — Szólj Manassé. Haragszol-e azért, hogy azt álmodtam ? Igaz lehet-e ez így ? Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s magszorongatá a kezét tartó kezet. — Ugye Manassé, rebegő a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne, és én nem volnék már itt, hogy kezedet könyemmel áztassam ő érte, úgy fogsz vele bánni, mintha én látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én szólanám azt ? Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékű az esküszóval. — Ha meghalok, ugye odateszed a keblemre azt az arczképet, ezzel a száraz koszorúval s engeded, hogy együtt menjek el vele porrá lenni. Néma igenlés volt a válasz. — És ha nem találna visszajönni, — suttog a heves lélekzettel a leány. —■ Ha az álom, nem más, csak álom.—Ugye, megígéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, ami kettőnek elég, s ha ő meghal, ő pedig meghal rövid időn , elhozod és odahelyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben hal meg, ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz neki én mellettem. Manassé félrefordítá a fejét. — No, ígérd meg. Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás. Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy testvércsókban homlokára lehelté a legtisztább áldását egy szűzi léleknek. — Elaludtam a napfelköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép napfelköltét. És még egyszer meglátta azt. A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap. XVI. Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van. A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletét vette föl, s a zsinóros dolmányok és sarkantyús csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár, kockáztatta azt, hogy amint az utczán megjelenik, az életlapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát ezen még segíthető a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia. Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél különb dolog börtönre ítélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva. A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a »koronaországba« amelyben született, Erdélybe. Ez még jobb! ott ő rá százan meg százan ráfognak ismerni, mint Ciurbanura. Minden léptennyomon találkozni fog egy özvegyasszonynyal, aki rákiált : »ez volt, aki lemészároltatta a férjemet!« Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kísérőjével. Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki sem járt az utczán , csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribünt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, akit előfátói találnak. Jó emberek azok, ha senki se fúj beléjük resz lelket. Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagyszebenbe költözni. Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagyszebenbe, hanem haza abba a városba, ahol született. — »Toroczkóra!« — Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol született oda, tolonczozták haza. Erre már a düh és rémület tört ki ajkain. — Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De nem Toroczkóra. Azok közé, akik a világon a legjobban gyűlölnek ! Egy perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel. A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van bíróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. Ami az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az »illető« évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, havonkénti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A »fizetési ívvel« rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint. S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte Toroczkóra »haza.« Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöhetett a fejére. »Vissza kell neked kerülnöd ide, kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod, az irgalomkenyeret, a kiket elpusztítottál!« És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, ahol arczképét most is immortellekoszorú köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák. Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem a mint ott a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájas arczczal nyugtató meg, hogy az iránt a felsőbb parancs kellőleg intézkedett már a fellebbezett annak a családnak fog átadatni, a mely őt fölnevelte. Lakása lesz a »szülői« ház. (Folytatása következik.Amit monarchiánknak Oláhországgal szemben egyelőre tenni kell, nézetünk szerint az, hogy megszakítja Bukaresttel a diplomatiai összeköttetést. És ha román a függetlenség csak a legcsekélyebb visszahatással lesz is szomszédos területünkre, akkor e monarchia fegyveres hatalma actiójának ütött az órája. Főbűnösnek és czinkostársnak egyaránt nagyra nőtt a rovása, a számadás ideje következik. Sz. Gy. — A delegácziók, mint a »Pr.« értesül, szeptemberre fognak összehivatni. — Novikoff, a bécsi orosz követ Projestbe megy a czár üdvözlésére. — Franczia lapok a válságról. A »Republique Francaise« ezt mondja: »Vagy nem jelent a minisztérium semmit, vagy a kamara feloszlatását. Gambetta már tegnap kimondotta ezt s igy az ország előre van figyelmeztetve. Broglie neve maga egy programm, mely a reactiót jellemzi, a harczot az ország akarata ellen. De a köztársaság még erős s higgadtsága s türelme megtöri e törekvéseket. A krízis még nem végződött be, csak más alakot nyert. Annyi bizonyos, hogy a harcz emberei most kétségbeesett kisérletet tesznek. De ők végükhöz közelednek és Francziaország teljes megszabadulása a közel jövőben van.« Girardin Emil a »France«-ben a következő prognosist állítja fel: 1.Mindkét kamara elnapoltatása június 16-ra. 2. Második elnapolás július 16-ra. 3. Új átalános választás legkésőbb October 16-ra. 4. A jelenlegi minisztérium bukása az átalános szavazás által. 5. A köztársaság új elnökének választása ez év november havában 1880. november 20-ka helyett.« Girardin azonban már sokszor volt rosz próféta. A »Figaro« titkos rendőrségre emlékeztető közlést tesz egy londoni banquetteről, melyet f. hó 7-én Lissagarny s más communista menekültek adtak a párisi tanács néhány radicális tagjának, kik Londonban a községi szervezetet tanulmányozták. Ezen közlés szerint Bonnet-Duverdier, a párisi községi tanács elnöke, határozottan kormányellenes nyilatkozatot tett, kimondván, hogy a jelenlegi bajokon csak a forradalom segíthet s e forradalom győzni fog, s akkor a communisták is visszatérhetnek. E közlemény jelentősége abban áll, hogy valódi háború kezdődnék meg a párisi községi tanács föloszlatása érdekében. Adakozás a dévai mFj. tg v.psfiírMv7*Hatvanból Kaputsi Károly ur gyűjtött és beküldött hozzánk 14 frt 40 kr (Ezen összeghez járultak: Scheidl Ágoston 1 írttal, Davida Mihály 50 krral, Törtely Kornél 1 írttal, Keszler György 50 krral, Benke Gyula 50 krral, Tráber Gábor 40 krral, Janikovits Alajos 1 írttal, Zsatkó Antal 50 krral, Homonnay Szilárd 50 krral, Mészáros János 2 írttal, Kremer Samu 40 krral, Somogyi Sándor 1 írttal, Kunkel Imre 1 írttal, Minke Sándor 1 írttal, Sperlágh Árpád 50 krral, Sperlágh József 1 írttal, Spitzer Károly 60 krrral és Kaputsy Károly 1 írttal.) Mint az »Első dunai takarékpénztár« adományát Milesz Lajos úr hozzánk beküldött Apostagról 20 frt — kr Ide számítva a már kimutatott 1642 frt 61 kr 1 db arany, 3 db ezüst forintost és 1 db szász ezüst tallért, begyűlt eddig szerkesztőségünknél e hazafias és nemzeti czélra összesen 1677 frt 01 kr 1 db arany, 3 db ezüst forintos és 1 db szász ezüst tallér. Fogadják a nemeslelkű adakozók hálás köszönetünket, hazafias áldozatkészségükért. Vajha a magyar társadalom minél gyakrabban emlékeznék meg a dévai segélyegyesületről, mely Hunyad megyében nemzeti küldetést van hivatva teljesítni elaláltó Orosz diplomaták. A Brockhaus kiadásában megjelenő »Unsere Zeit« legutóbbi füzete egy hosszabbnak ígérkező s a tárgy alapos ismeretére mutató tanulmányt kezd meg Hahn tollából, ki ezen most közölt első részben Oroszország ama nevezetesebb államférfiad ismerteti, akik az északi nagyhatalom jelen külügyi politikájára irányadó befolyást gyakorolnak s neveik ez idő szerint leginkább képezi emlegetés tárgyát. A krími hadjárat, illetőleg a párisi béke megkötése után lefolyt két évtized, úgymond, egész új nemzedékét hozta fölszinre az orosz diplomatáknak. Miklós czár korának intézői a Nesselrodék, Brumowok, Budbergek, Kisseleffek és Meyendorffok részint maghaltak, részint az »államtanács«-nak nevezett rokkantak házában ülnek. Egyetlen egy férfi van, aki, mint valami szikla a tengerből, kinyúlik a múltból a jelenbe: Gorcsakoff herczeg, nemcsak az orosz, de átalában az activitásban levő egész diplomata karnak. Sem az évek, sem a viszonyok nem tudták elsodorni helyéről. Pedig már Miklós czár idejében se volt képzelhető európai érdekű kérdések fölött diplomácziai tárgyalás ő nélküle, mert ő volt Oroszország nagykövete az osztrák, tehát annál az udvarnál, mely a francziák mini diadalai előtt a hangadó volt Európában. Amint Nesselrode a magánéletbe vonult, anélkül, hogy valaki vitássá tehette volna emelkedését, Gorcsakoff lett az orosz szent birodalomnak a czár után első és leghatalmasabb embere, s megtartá ez állását rendületlenül mind a mai napig. Amióta II. Sándor uralkodik, ugyananynyi idő óta kormányoz Gorcsakoff s bár 13 éve beszélnek már nyugalomba vonulásáról , úgy látszik a vén ember még nem akar elfáradni. I. Gorcsakoff: Gorcsakoff Mihajlovics Sándor herczeg most csakugyan az, a minek elnevezték : »czéhmestere az európai diplomata czéhnek.« Minden más országbeli kollegájánál idősebb : Andrássynál 25, Decaresnál 21, Bismarcknál 17 évvel. Született 1798 julius 16-án. Hivataloskodási ideje is hosszabb minden másénál, 6 évvel a Bismarckénál, 15-tel az Andrássyénál. A párisi szerződés után négy héttel, 1856. ápr. 29-én foglalta el miniszteri karosszékét s csakhamar kiadta politikai programmját ama sokat kolportált röpke szóban : »LaRussie se recuille« (Oroszország összeszedi magát.) E jelszó sok zavarból kisegíté Oroszországot s előbb helyreállitá az éjszaki koloszszus nagyon elhalványult nimbusát, mint azt valami fényes állami actió tehette volna. Vigasz-1-0 ~__k._________UI _.A _ 1-1__T------t -------- ' a jövőre. E jelszóval, melyet legújabban a francziák tették magukévá, nagy könnyűséggel nyert megoldást a nehéz probléma, hogy mily nyomon haladjon a legyőzött Oroszország politikája a vereséget követő évek alatt. Tartózkodás, a lehető legkiterjedtebb határig a külügyi kérdésekben s consolidatió és reform a belügyiekben: ennek kellett lenni az orosz kormány programmjának. Ennek következése volt a hosszú, zavartalan béke, mely Oroszországra felvirult, (mert az utóbbi ázsiai »fegyvergyakorlatokat« a nomádok ellen nem lehetett háborúnak nevezni) másfelől a jobbágyság eltörlése, a hadszervezet két izbeni reformja, s az orosz vasúthálózat kiépítése. A földmivelő osztály fölszabadítása nem annyira philantropikus, mint inkább abból a tekintetből történt, hogy az állam haderejének emelésére szolgáljon rugóul s lehetségessé tegye az átalános hadkötelezettség behozatalát. 1863 ig Gorcsakoffnak nem nyílt alkalma, hogy államférfim képességeinek valami fényes bizonyítékát adja. Napóleon 1859-ki ús évi köszöntőjében nem látott oly momentumot, mely őt tartózkodó állásából kivehetné. Ausztria, egy bécsi államférfi szavával élve, a krími hadjáratban Oroszországot »meglepte hálátlanságá«-val, Francziaország és Piemont pedig a Krímben nyílt ellenségei voltak. Oroszországnak tehát mindegy volt, hogy a Tessinonál és Mincionál akárkit vernek is meg. Az osztrák-franczia háború elhárítására Oroszország tehát még a kis ujját se mozditá. De jött aztán oly esemény is, melyet lehetetlen volt ignorálnia. A lengyel fölkelés, mely a beteg állam mondását, hogy »lábbadoz«, évek sorára tette valótlansággá. Saját házában is támadt dolga, s a dolog eléggé megköté kezét kifelé. Európának akkor is volt egy kis kedve beleavatkozni a lengyel ügyekbe, épúgy mint ahogy most a bosnyák és bolgár dolgokba beleavatkozik. De Gorcsakoff erélyes föllépése még a kísérletig se engedé eljutni a szándékot. Ausztria, Franczia és Angolország »identikus« jegyzékeit oly kereken viszszautasító Gorcsakoff, hogy ezzel a diplomácziai actió véget ért. (Ezt a visszautasító jegyzéket most a fejére is olvasták a vén rókának, mikor ő lovalta a hatalmakat arra, amiről akkor azt mondta, hogy ahhoz nincs joguk.) Ausztriának szépen zsebre kellett dugni Gorcsakoff 1863. ápr. 26-ki feleletének ama szavát, hogy »jobb bizony, ha erélyes rendszabályokhoz nyúl az osztrák Lengyelországban tapasztalható veszedelmes üzelmekkel szemben; ez sokkal inkább lenne javára érdekeinek is, Oroszországhoz való nemzetközi viszonyainak is.« Ausztriával különben mindig kurtán szeretett elbánni Gorcsakoff s ugyanő tőle származik e mondás : »L’Autriche n’est pas un état, ce n’est q‘un gouvernemet«, mely évekig fenntartotta magát, a mint azt az 1867-iki szláv ethnografiai congressus moszkvai demonstrácziói is bizonyítják. De annál inkább simult Gorcsakoff Poroszországhoz. Hgy a »boszu Königgratzért« jelszavú politika a franczia-német háború idején nem érvényesült s Francziaországnak nem akadt szövetségese monarchiánkban, az a magyar befolyás mellett kivált a Gorcsakoffénak tulajdonítható. Vilmos császár ezt az orosz czárhoz intézett jegyzékében is kiemelte, ezt írván Versaillesből: »Poroszország soha se fogja elfeledni, hogy Oroszországnak köszönheti, hogy e háború megmérhetetlen dimenziókat nem öltött.« E császári sürgöny vétele után pár nappal nyerte Gorcsakoff a »fenség« czímet. Nem annyira a háború localizálására irányzott politikája sikeréért, mint azért, hogy a párisi szerződésen megtette az első lényegesebb beszakítást. Metz kapitulácziója után ugyanis azonnal megírta híres körjegyzékét, melyben a »pontos kérdést« fölveté. »Tizennégy évig — há — tűrte el Oroszország az ő békeszeretetében azt a klauzulát, hogy a Fekete tengeren levő saját kikötőiben nem lehet a maga ura. Most ennek vége. A nemzet parancsolólag követeli e korlátozás megszűnését s a párisi szerződés nem rekesztheti el többé a Pontust az orosz lobogó elől.« E határozott beszéd még a fegyverzaj közt is meghallatszott s — ezélt ért. A bécsi és londoni kabinetek tettek ugyan ellenvetéseket a csak néhány év előtt kötött szerződés ilyetén átlyukgatása ellen, de végre iss belenyugodtak. A hosszú tartózkodás után Gorcsakoff tehát kileste az időt, hogy sikeres kirohanást tehessen. Most ismét megpihenhetett babérjain. A keleti kérdés legújabb szőnyegre hozataláig csak a három values találkozása (1872. szept. 6.) alkalmakormányától az elismerést! Tsingtagliu.JB. O’Junprqig utóbb azt a mondást tulajdonítják neki: »nem akarok úgy elenyészni, mint egy lámpa.« El is vetette lassú, óvatos politikáját csakugyan élete alkonyán, s él talán — a sulykot is vele. Gorcsakoff szereti a színpadi fogásokat, s szívesen alkalmazza. Az Ignatieff által 1876. okt. 31-én Konstantinápolyban átadott ultimátum se volt egyéb. A porta önkényt készült fegyverszünetet kötni Szerbiával, s ekkor Gorcsakoff ráparancsol, hogy kösse meg a fegyverszünetet. Hogy aztán a fegyverszünet csakugyan létrejött, Gorcsakoff úgy viselhette magát, mintha a portát csak az ő pressiója bírta volna rá. A nagyszabású államférfiúiró is szokott lenni. Gorcsakoff irodalmi tevékenységét a jegyzékek, emlékiratok, sürgönyök ezrei jelzik, s az állami irattárban kötetekre mennek azok. Irálya nem egyenlő, hol lekötelező és nyájas, hol darabos. Klassikusnak mondható 1876. nov. 3-án Suvaloffhoz intézett levele, melyben humorosan polemizál a »politikai mythologia« ellen, melyet a vénasszonyok szóbeszéde még mindig beszéltet a Nagy Péter végrendeletéről, mint történeti válságról. Külsejét tekintve most is olyan, mint 20 év előtt. Ugyanazon szabású kabát, mellény, nyakkendő, mely a divatot nem ismeri. Néha a köszvény bántja, már harmincz esztendeje, de nem csorbítja se munkaerejét, se humorát, se arczát nem változtatja meg, melynek kifejezése , úgy mint testtartása is az ifjabbakat is megszégyenité. (Még két közlemény következik), sodort magyarjaink megmentésére. Ne igázoljanak a harczi hírek egy nemes czél felkarolásában ! E czélra bármily csekély adományokat folyton elfogadunk.