A Hon, 1877. május (15. évfolyam, 106-135. szám)

1877-05-23 / 127. szám

127. szám, XV. évfolyam. Budapest, 1877. Szerda, május 23. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra . .................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás UHL­O XY-dik­ évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) JtmillS hóra ........................... 3 frt. Julius- júniusra ... 4 » .J­ullius-inigi­stuwrtt . . 6 » «Tullius—sept mber . . 8 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. IMF“* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. szám Athenaeum­­épület) küldendő. A »Hon« szerk. ■ kiadó­hivatala. Budapest, május 22. Mire pár nap múlva a muszka császár Plojestbe érkezik, a vazallus Oláhország he­lyett »független« Romániát fog találni. Épen bele­illik ez a muszka actió-programaiba. A­merre a muszka hadak kelnek, hova a kozák lova lép, annak nyomában a »függetlenség« s a »felszabadulás« virága nyílik. Mily szép ez. Muszkaország csak úgy szórja keleten a szabadság és függetlenség áldásait, melyekkel maga, tudvalevőleg, bővelkedik. Oroszország rabigában görnyedő népeket jön felszabadí­tani : Oláhország kap függetlenséget, — min­den valószínűség szerint Szerbia is azt; — a bolgárok »felszabadulnak,« elannyira, hogy az orosz csapatok mindaddig ki sem fognak vonulni Bulgáriából, míg a bolgár felszaba­dulás — amúgy muszka modorban — min­den képzelhető »garancziával« kellőleg körül­­sánczolva és biztosítva nem lesz. Hozsanna a »felszabadító« Muszkaországnak! A czár be sem teszi lábát Oláhországba, míg az teljesen szabad és »független« állammá nem lesz, — mert a czár nem szokott rabszolga népek közt járni; a czár csak a szabad és független né­pek légkörében érzi jól magát, — a czár egy leheletétől lehull a népekről a bilincs s a béke. Vegyetek példát keleti népek! Íme a czár függetlenné teszi Oláh­orszá­­got, bizton számíthattok reá, hogy ti sem fog­játok elkerülni a muszka— »függetlenséget.« Boldog oláh­uh.! OK covou­lt/ghouul-VV — muszka »hatalmi sphaerába,« ők az elsők, kik szerencsések élvezni a muszka »felszaba­dítás« áldásait. Mert ki vonná kétségbe, hogy az oláh kamaráknak pünkösd másodnapján tett »függetlenségi nyilatkozata« azon szél­nek a következménye, mely most északról fut ? Mily szépen, fokozatosan fejlett ez az oláh­ »függetlenség,« míg tegnap, mint érett hüvelyéből a bab, kipattant! Ápril 16-án létre­jött az oláh-muszka konvenczió, mely annyira »függetlenné« tette a vazallusi ter­hek alatt görnyedő Oláhországot, hogy teljes önrendelkezéssel — a muszka hadsereg czél­­jainak szolgálatába adta összes közigazgatá­sát , vasúti, vizi, szárazföldi közlekedését, pos­táját, távirdását, szóval összes »segédforrá­sait.« Ez már hatalmas lépés volt a »függet­lenség« felé. Erre következett a május 11—12-ei kamarai declaratió, mely csak úgy föltétele­sen és burkolva merte még csak kimondani a függetlenséget. Ez volt a második lépés. Következett egy új szerződés, mely a vitéz román hadsereg »közreműködését« sza­bályozza. Ebben ki van mondva, hogy I. Hohenzollern Károly ő fensége vitéz ármá­diájával együtt Miklós nagyherczeg fővezény­lete alá helyeztetik ; ki van mondva, hogy a vitéz oláh hadsereg köteles megszállva tarta­ni mindazon pozitiókat, melyeket a muszkák stratégiai okokból el fognak hagyni ; hogy a szegény mócznak, mint »önkénytesnek« (!) hosszú üstökét a muszka káplár ollója fogja megnyitni. Ezen kétségkívül igen előkelő szerep, mely a szerződésben stipulálva volt a vitéz román hadsereg számára, a harmadik hatalmas lépés volt a tegnap kikiáltott »füg­getlenség« felé. Egy szóval minden szépen elő volt ké­szítve, a­mi csak muszka és oláh fogalmak szerint conditio sina qua nonja egy oly ál­lam »függetlenségének«, mely azt hirdeti magáról, hogy az Al-Dunán »történeti mis­siót« van hivatva betölteni. Még csak egy hiányzott : az, hogy for­mailag is kimondassék, miszerint Románia széttépi a vazallusi kapcsolatot, mely eddig a portához fűzte. Erre épen jó alkalom volt a budget azon tétele, mely igy hangzik : »Tri­­lutum a portának.« Ezt csak nem fizetheti Oláhország, mely ápril 16-ka óta muszka se­gítséggel szerencsésen kivívta volt már az ál­lami »függetlenség« minden képzelhető attri­bútumát. Ily függetlenségi attribútumok mellett tributumot fizetni nem lehet. És így jön aztán, hogy Oláhország »függetlenné« jön. A tributum jó lesz azon költségek fede­zésére, melyeket Románia — persze egészen »függetlenül« — a fölidézett hadműveletekre fordítni fog. Ez Oláhország függetlenségének rövidre fogott krónikája és rajza. Meghamisí­latlan, valódi , muszka függetlenség, és Oláhor­­szág elmondhatja a pünkösdi declaratiót ille­tőleg, hogy : »Soha, soha ilyen pünkösd napja!« Azon mértékben, a­mint sikerült Oláh­­országnak magát függetlenné tenni a portá­tól, jutott muszka fenh­atóság alá. A török vazallusi viszonyt a muszka vazallátus vál­totta fel; Oláhország csak urat cserélt, és még minő cserét tett! Arról mi nem tehe­tünk, ha ezt Bukarestben »függetlenség «-nek nevezik. xac ociciuuii maa egjcuiux. parimig nyo­­morúságosan nézzen is ki a román »függet­lenség«, bármennyire rajta tapad is a muszka önkény, annyi bizonyos, hogy annak proclamálásával Oláhország egy nem­zetközi szerződést tépett szét, a párisi szerző­dést, melynek egyik garantírozó aláírója mon­archiánk is. Széttépte azt Oláhország mind­azon factorok beleegyezése és jóváhagyása nélkül, melyek azt a szerződést létrehozták. A nemzetközi jogban elv és szabály az, hogy egyes államok nem emelkedhetnek tetszés szerinti rangra vagy méltóságra az államok családjában. Ehhez a többi államok bele­egyezése, elismerése­­ szükséges. Ez átalános nemzetközi jogelv. És ezt annál inkább lehet és kell alkalmazni Romániára, mert itt egy concret nemzetközi szerződés megszegé­séről van szó, mely szerződés azt mondja, hogy Oláhország a porta vazallus tartomá­nya. Ezt a viszonyt nem lehet csak úgy gon­­dolomra széttépni. A bukaresti kamarák nem helyezhetik magukat a nemzetközi jog fölé; a bukaresti kamara határozata nem sem­­misíthet meg egy nemzetközi szerződést. Ezért azt tartjuk, hogy Ausztria-Ma­­gyarország a bukaresti függetlenségi nyi­latkozatot egyszerűen nem ignorálhatja. A A „HON“ TÁRCZÁJA. V ügy az Isten.44 Regény. Irta : Jókai Mór* MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Hatodik kötet. (69. Folytatás.) XVI. Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sir felé. — Már a tavaszszal elmehettem volna, mondá Manassénak, mikor az, hazaérkezve, a hosszú távol­lét után, a drága teremtést keblére ölelte, — de te reád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most aztán már csak a falevelek hul­lására várok. Mi várni valója is lett volna még tovább ? Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítja. Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják, az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön­­ ehhez a házhoz. Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége, nem tudta az ágyat elhagyni többé. — Visszaadom már a gyermekeidet, mondá egy reggel Blankának. Legyenek ismét a tieid. Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem sza­bad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot mutatott. Erre emlékezze­nek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát. Manassé bejött hozzá. Anna keblére vonta testvére kezét. — Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodom, hogy »ő« haza került. — Nem jött egyedül. — Egy rendőr kisérte. — Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. — Senki sem vette észre, mikor bejött, a folyosóra nyíló ol­dalajtón lépett be: nem látta más, mint te ! Csalá­dunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz ké­szültek. — Te ott álltál vele szemközt. — Ezzel az angyali komoly arczoddal. — Bút tekintete volt. — Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. — Te nem bántottad őt. — Nem vetetted szemére iszony­tató múltját. — Azt mondtad neki hidegen, komo­lyan. — Legyen ön itt. — Én adok önnek munkát. — Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek be­csülését. — Nem taszítottad ki az ajtón. — Nem uszítottad rá a kutyákat. — Nem mondtad ki az em­berek előtt a roszabbik nevét. — Kegyelmeddel be­takartad az ő bűneit. — Szólj Manassé. Haragszol-e azért, hogy azt álmodtam ? Igaz lehet-e ez így ? Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét in­gatta csendesen s magszorongatá a kezét tartó kezet. — Ugy­e Manassé, rebegő a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszat­érne, és én nem volnék már itt, hogy­­ kezedet könyemmel áztassam ő érte, úgy fogsz vele bánni, mintha én látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni­, mintha én szólanám azt ? Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyér­­tékű az esküszóval. — Ha meghalok, ugy­e odateszed a keblemre azt az arczképet, ezzel a száraz koszorúval s engeded, hogy együtt menjek el vele porrá lenni. Néma igenlés volt a válasz. — És ha nem találna visszajönni, — suttog a heves lélekzettel a leány. —■ Ha az álom, nem más, csak álom.—Ugy­e, megígéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, a­mi kettőnek elég, s ha ő meghal, ő pedig meghal rövid időn , el­hozod és odah­elyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben hal meg, ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz neki én mellettem. Manassé félrefordítá a fejét. — No, ígérd meg. Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás. Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy testvércsókban homlokára lehelté a legtisztább áldását egy szűzi léleknek. — Elaludtam a nap­felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép napfelköltét. És még egyszer meglátta azt. A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap. XVI. Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkez­nie kellett a rendőrségnél, hogy itt van. A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletét vet­te föl, s a zsinóros dolmányok és sarkantyús csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vaj­­dár, koc­káztatta azt, hogy a­mint az utczán megje­lenik, az életlapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát ezen még segíthet­ő a szabó, gomb­kötő, szűcs és csizmadia. Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél kü­lönb dolog börtönre ítélve lenni. Inkább valahová be­csukva, mint mindenünnen kicsukva. A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a »koronaor­szágba­« a­melyben született, Erdélybe. Ez még jobb! ott ő rá százan meg százan rá­fognak ismerni, mint Ciurbanura. Minden lépten­­nyomon találkozni fog egy özvegyasszonynyal, a­ki rákiált : »ez volt,­­ a­ki lemészároltatta a fér­jemet!« Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kísérőjével. Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencsé­jére esős idő volt, senki sem járt az utczán , csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribünt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a­kit előfátói találnak. Jó emberek azok, ha senki se fúj beléjük resz lelket. Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vaj­dár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagyszebenbe költözni. Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagyszebenbe, hanem haza abba a városba, a­hol született. — »Toroczkóra!« — Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol szüle­­tett oda, tolonczozták haza. Erre már a düh és rémület tört ki ajkain. — Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek­­ Cayennebe! Küldjenek gályára! De nem Toroczkóra. Azok közé, a­kik a világon a legjobban gyűlölnek ! Egy perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel. A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van bíróság. Számíthat védelemre szemé­lyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtör­tént bántalmazás esetén. A­mi az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az »illető« évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, h­avonkénti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A »fizetési ívvel« rögtön boldoggá is tette a kegyel­mes úr Vajdár Benjámint. S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, föl­­segíté a szekérbe és vitte Toroczkóra »haza.« Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöh­e­tett a fejére. »Vissza kell neked kerülnöd ide, kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján kol­dulnod, az irgalomkenyeret, a kiket elpusztítottál!« És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, a­hol arczképét most is immortellekoszorú köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák. Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vit­ték haza, hanem a mint ott a rendőrbiztosnál megál­lapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájas arczczal nyugtató meg, hogy az iránt a felsőbb parancs kellőleg intézkedett már a fellebbezett annak a családnak fog átadatni, a mely őt fölnevelte. Lakása lesz a »szülői« ház. (Folytatása következik.A­mit monarchiánknak Oláhországgal szemben egyelőre tenni kell, nézetünk szerint az, hogy megszakítja Bukaresttel a diplomatiai össze­köttetést. És ha román a függetlenség csak a legcsekélyebb visszahatással lesz is szom­szédos területünkre, akkor e monarchia fegy­veres hatalma actiójának ütött az órája. Főbűnösnek és czinkostársnak egyaránt nagy­ra nőtt a rovása, a számadás ideje következik. Sz. Gy. — A delegácziók, mint a »Pr.« értesül, szeptemberre fognak összehivatni. — Novikoff, a bécsi orosz követ Projestbe megy a czár üdvözlésére. — Franczia lapok a válságról. A »Republique Francaise« ezt mondja: »Vagy nem jelent a minisztérium semmit, vagy a kamara feloszlatását. Gambetta már tegnap kimondotta ezt s igy az ország előre van figyelmeztetve. Broglie neve maga egy programm, mely a reactiót jellemzi, a harczot az ország akarata ellen. De a köztársaság még erős s higgadtsága s türelme megtöri e törek­véseket. A krízis még nem végződött be, csak más alakot nyert. Annyi bizonyos, hogy a harcz emberei most kétségbeesett kisérletet tesznek. De ők vé­gükhöz közelednek és Francziaország teljes megszabadulása a közel jövőben van.« Girardin Emil a »Franc­e«-ben a következő prognosist állítja fel: 1.Mindkét kamara elnapoltatása június 16-ra. 2. Második elnapolás július 16-ra. 3. Új átalános választás legkésőbb October 16-ra. 4. A jelenlegi minisztérium bukása az átalános szavazás által. 5. A köztársaság új elnökének vá­lasztása ez év november havában 1880. november 20-ka helyett.« Girardin azonban már sokszor volt rosz próféta. A »F­i­g­a­r­o« titkos rendőrségre emlékez­tető közlést tesz egy londoni banquetteről, melyet f. hó 7-én Lissagarny s más communista menekültek adtak a párisi tanács néhány radicális tagjának, kik Londonban a községi szervezetet tanulmányozták. Ezen közlés szerint Bonnet-Duverdier, a párisi köz­ségi tanács elnöke, határozottan kormányellenes nyi­latkozatot tett, kimondván, hogy a jelenlegi bajokon csak a forradalom segíthet s e forradalom győzni fog, s akkor a communisták is visszatérhetnek. E közle­mény jelentősége abban áll, hogy valódi háború kez­dődnék meg a párisi községi tanács föl­­oszlatása érdekében. Adakozás a dévai m­Fj. tg v.p­­­sfiírMv7*­Hatvanból Kaputsi Károly ur gyűjtött és bekül­dött hozzánk 14 frt 40 kr (Ezen összeghez járultak: Scheidl Ágoston 1 írttal, Davida Mihály 50 krral, Törtely Kornél 1 írttal, Kesz­­ler György 50 krral, Benke Gyula 50 krral, Tráber Gábor 40 krral, Janikovits Alajos 1 írttal, Zsatkó Antal 50 krral, Homonnay Szilárd 50 krral, Mészáros János 2 írttal, Kremer Samu 40 krral, Somogyi Sándor 1 írttal, Kunkel Imre 1 írt­tal, Minke Sándor 1 írttal, Sperlágh Árpád 50 krral, Sperlágh József 1 írttal, Spitzer Károly 60 krrral és Kaputsy Károly 1 írttal.) Mint az »Első dunai taka­rék­pénztár« adományát Milesz Lajos úr hozzánk be­küldött Apostagról 20 frt — kr Ide számítva a már kimutatott 1642 frt 61 kr 1 db arany, 3 db ezüst forintost és 1 db szász ezüst tallért, be­gyűlt eddig szerkesztőségünk­nél e hazafias és nemzeti czélra összesen 1677 frt 01 kr 1 db arany, 3 db ezüst forintos és 1 db szász ezüst tallér. Fogadják a nemeslelkű adakozók hálás kö­­szönetünket, hazafias áldozatkészségükért. Vajha a magyar társadalom minél gyakrabban emlékeznék meg a dévai segély­egyesületről, mely Hunyad megyé­­ben nemzeti küldetést van hivatva teljesítni elaláltó­ Orosz diplomaták. A Brockhaus kiadásában megjelenő »Unsere Zeit« legutóbbi füzete egy hosszabbnak ígérkező s a tárgy alapos ismeretére mutató tanulmányt kezd meg Hahn tollából, ki ezen most közölt első részben Oroszország ama nevezetesebb államférfiad ismerteti, a­kik az északi nagyhatalom jelen külügyi politiká­jára irányadó befolyást gyakorolnak s neveik ez idő szerint leginkább képezi emlegetés tárgyát. A krími hadjárat, illetőleg a párisi béke meg­kötése után lefolyt két évtized, úgymond, egész új nemzedékét hozta fölszinre az orosz diplomatáknak. Miklós czár korának intézői a Nesselrodék, Brumo­­wok, Budbergek, Kisseleffek és Meyendorffok részint maghaltak, részint az »államtanács«-nak nevezett rokkantak házában ülnek. Egyetlen egy férfi van, a­ki, mint valami szikla a tengerből, kinyúlik a múltból a jelenbe: Gorcsa­­koff herczeg, nemcsak az orosz, de átalában az acti­­vitásban levő egész diplomata karnak. Sem az évek, sem a viszonyok nem tudták elsodorni helyéről. Pe­dig már Miklós czár idejében se volt képzelhető eu­rópai érdekű kérdések fölött diplomácziai tárgyalás ő nélküle, mert ő volt Oroszország nagykövete az osztrák, tehát annál az udvarnál, mely a francziák mini diadalai előtt a hangadó volt Európában. A­mint Nesselrode a magánéletbe vonult, a­nélkül, hogy valaki vitássá tehette volna emelkedé­sét, Gorcsakoff lett az orosz szent birodalomnak a czár után első és leghatalmasabb embere, s megtartá ez állását rendületlenül mind a mai napig. A­mióta II. Sándor uralkodik, ugyanany­­nyi idő óta kormányoz Gorcsakoff s bár 13 éve beszélnek már nyugalomba vonulásáról , úgy látszik a vén ember még nem akar elfáradni. I. Gorcsakoff: Gorcsakoff Mih­ajlovics Sándor herczeg most csakugyan az, a minek elnevezték : »czéhmestere az európai diplomata czéhnek.« Minden más országbeli kollegájánál idősebb : Andrássynál 25, Decaresnál 21, Bismarcknál 17 évvel. Született 1798 julius 16-án. Hivataloskodási ideje is hosszabb minden másénál, 6 évvel a Bismarckénál, 15-tel az Andrássyénál. A párisi szerződés után négy héttel, 1856. ápr. 29-én foglalta el miniszteri karosszékét s csakhamar kiadta politikai programmját ama sokat kolportált röpke szóban : »La­­Russie se recuille« (Oroszország összeszedi magát.) E jelszó sok zavar­ból kisegíté Oroszországot s előbb helyreállitá az éj­szaki koloszszus nagyon elhalványult nimbusát, mint azt valami fényes állami actió tehette volna. Vigasz-1-0 ~__k­._________UI _.A _ 1-1__T------t -------- ' a jövőre. E jelszóval, melyet legújabban a francziák tet­ték magukévá, nagy könnyűséggel nyert megoldást a nehéz probléma, hogy mily nyomon haladjon a legyő­zött Oroszország politikája a vereséget követő évek alatt. Tartózkodás, a lehető legkiterjedtebb határig a külügyi kérdésekben s consolidatió és reform a belügyiekben: ennek kellett lenni az orosz kormány programmjának. Ennek következése volt a hosszú, za­vartalan béke, mely Oroszországra felvirult, (mert az utóbbi ázsiai »fegyvergyakorlatokat« a nomádok el­len nem lehetett háborúnak nevezni) másfelől a job­bágyság eltörlése, a hadszervezet két izbeni reformja, s az orosz vasúthálózat kiépítése. A földmivelő osz­tály fölszabadítása nem annyira philantropikus, mint inkább abból a tekintetből történt, hogy az állam haderejének emelésére szolgáljon rugóul s lehetsé­gessé tegye az átalános hadkötelezettség behoza­­­­talát. 1863 ig Gorcsakoffnak nem nyílt alkalma, hogy államférfim képességeinek valami fényes bizonyíté­kát adja. Napóleon 1859-ki ús évi köszöntőjében nem látott oly momentumot, mely őt tartózkodó állásából kivehetné. Ausztria, egy bécsi államférfi szavával él­ve, a krími hadjáratban Oroszországot »meglepte hálátlanságá«-val, Francziaország és Piemont pedig a Krímben nyílt ellenségei voltak. Oroszországnak tehát mindegy volt, hogy a Tessinonál és Mincionál akárkit vernek is meg. Az osztrák-franczia háború elhárítására Oroszország tehát még a kis ujját se mozditá. De jött aztán oly esemény is, melyet lehetetlen volt ignorálnia. A lengyel fölkelés, mely a beteg ál­lam mondását, hogy »lábbadoz«, évek sorára tette valótlansággá. Saját házában is támadt dolga, s a dolog eléggé megköté kezét kifelé. Európának akkor is volt egy kis kedve bele­avatkozni a lengyel ügyekbe, épúgy mint a­hogy most a bosnyák és bolgár dolgokba beleavatkozik. De Gorcsakoff erélyes föllépése még a kísérletig se engedé eljutni a szándékot. Ausztria, Franczia­ és Angolország »identikus« jegyzékeit oly kereken visz­­szautasító Gorcsakoff, hogy ezzel a diplomácziai actió véget ért. (Ezt a visszautasító jegyzéket most a fejére is olvasták a vén rókának, mikor ő lovalta a hatalmakat arra, a­miről akkor azt mondta, hogy ahhoz nincs joguk.) Ausztriának szépen zsebre kel­lett dugni Gorcsakoff 1863. ápr. 26-ki feleletének ama szavát, hogy »jobb bizony, ha erélyes rendsza­bályokhoz nyúl az osztrák Lengyelországban tapasz­talható veszedelmes üzelmekkel szemben; ez sokkal inkább lenne javára érdekeinek is, Oroszországhoz való nemzetközi viszonyainak is.« Ausztriával külön­ben mindig kurtán szeretett elbánni Gorcsakoff s ugyanő tőle származik e mondás : »L’Autriche n’est pas un état, ce n’est q‘un gouvernemet«, mely évekig fenntartotta magát, a mint azt az 1867-iki szláv ethnografiai congressus moszkvai demonstrácziói is bizonyítják. De annál inkább simult Gorcsakoff Porosz­­országhoz. H­gy a »boszu Königgratzért« jelszavú politika a franczia-német háború idején nem érvé­nyesült s Francziaországnak nem akadt szövetségese monarchiánkban, az a magyar befolyás mellett kivált a Gorcsakoffénak tulajdonítható. Vilmos császár ezt az orosz czárhoz intézett jegyzékében is kiemelte, ezt írván Versaillesből: »Poroszország soha se fogja el­feledni, hogy Oroszországnak köszönheti, hogy e há­ború megmérhetetlen dimenziókat nem öltött.« E császári sürgöny vétele után pár nappal nyerte Gorcsakoff a »fenség« czímet. Nem annyira a háború localizálására irányzott politikája sikeréért, mint azért, hogy a párisi szerződésen megtette az első lényegesebb beszakítást. Metz kapitulácziója után ugyanis azonnal megírta híres körjegyzékét, melyben a »pontos­ kérdést« fölveté. »Tizennégy évig — h­á — tűrte el Oroszország az ő békeszeretetében azt a klau­zulát, hogy a Fekete tengeren levő saját kikötőiben nem lehet a maga ura. Most ennek vége. A nemzet parancsolólag követeli e korlátozás megszűnését s a párisi szerződés nem rekesztheti el többé a Pontust az orosz lobogó elől.« E határozott beszéd még a fegyverzaj közt is meghallatszott s — ezélt ért. A bécsi és londoni kabinetek tettek ugyan ellenvetése­ket a csak néhány év előtt kötött szerződés ilyetén átlyukgatása ellen, de végre is­­s belenyugodtak. A hosszú tartózkodás után Gorcsakoff tehát kileste az időt, hogy sikeres kirohanást tehessen. Most ismét megpihenhetett babérjain. A keleti kérdés legújabb szőnyegre hozataláig csak a három values­ találkozása (1872. szept. 6.) alkalma­kormányától az elismerést! Tsin­gtagliu.JB.­ O’Junpr­qig utóbb azt a mondást tulajdonítják neki: »nem aka­rok úgy elenyészni, mint egy lámpa.« El is vetette lassú, óvatos politikáját csakugyan élete alkonyán, s él talán — a sulykot is vele. Gorcsakoff szereti a színpadi fogásokat, s szí­vesen alkalmazza. Az Ignatieff által 1876. okt. 31-én Konstantinápolyban átadott ultimátum se volt egyéb. A porta önkényt készült fegyverszünetet kötni Szer­biával, s ekkor­­ Gorcsakoff ráparancsol, hogy kösse meg a fegyverszünetet. Hogy aztán a fegyver­­szünet csakugyan létrejött, Gorcsakoff úgy viselhette magát, mintha a portát csak az ő pressiója bírta volna rá. A nagyszabású államférfi­ú­iró is szokott len­ni. Gorcsakoff irodalmi tevékenységét a jegyzékek, emlékiratok, sürgönyök ezrei jelzik, s az állami irat­tárban kötetekre mennek azok. Irálya nem egyenlő, hol lekötelező és nyájas, hol darabos. Klassikusnak mondható 1876. nov. 3-án Suvaloffhoz intézett levele, melyben humorosan polemizál a »politikai mytholo­­gia« ellen, melyet a vénasszonyok szóbeszéde még mindig beszéltet a Nagy Péter végrendeletéről, mint történeti válságról. Külsejét tekintve most is olyan, mint 20 év előtt. Ugyanazon szabású kabát, mellény, nyakken­dő, mely a divatot nem ismeri. Néha a köszvény bántja, már harmincz esztendeje, de nem csorbítja se munka­erejét, se humorát, se arczát nem változtatja meg, melynek kifejezése , úgy mint testtartása is az ifjabbakat is megszégyenité. (Még két közlemény következik), sodort magyarjaink megmentésére. Ne igázoljanak a harczi hírek egy nemes czél felkarolásában ! E czélra bármily csekély adományokat folyton elfogadunk.

Next