A Hon, 1877. szeptember (15. évfolyam, 226-255. szám)

1877-09-16 / 241. szám

241. szilm. XV. kiadás. Budapest, 1877. Vasárnap, szept. 16. évfolyam. in H im II n i I wimnii II -I- -~ri — siwttrtfiuii'Wms*íÁt&áatsifb«?*i«vftaK#«^zMc*£aMaaNt*»KMMM*eU»MAta»* Szerkesztési iroda.: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................p­ort — dr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HOST­­V-c­k évfolyamára. Előfizetési árak : (A 2apom meg jelen naponkint kétszer.) October hóra..................... 8 frt. October—novemberre . .­­4 » october-decemberre . . 6 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­n egye­den kint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, * »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. &. »Hon« ssserk. s­kt&ac-Mvatala. r s..... "■ iiTraiTmaminrniwsniMMminnaiinmii TviwiiTinninrr»» mummnm iniiir iiiiiimhimii ■■iim»iiiii«a«i—nam—»—nn«ni»miTin~iniiMiiiiu i iiimwhhiiii imih» 1 hí Budapest, szeptember 15. De ugyan miért üti ezt a rettenetes nagy lármát az ellenzék minden árnyalata a kor­mány külpolitikája ellen. Ha az orosz seregek az ozmánokat össze­zúzták volna; ha a nagyherczegek Konstan­tinápoly körül járnának ; ha Várnát, Sumlát ostromolnák, s arra sem tenne semmit a kormányunk, akkor indokolva volna ellene e hazafias támadás, s nem lehetne egy betűt leírni a védelmére az ilyen mulasztásnak! De mind­ennek az ellenkezője történik. Az ozmánok minden ponton megtörték az oroszok támadását, Plevnánál bevehetetlen táborhelyet állítottak eléjük, a­minél az új­kor legvérengzőbb csatái vivatnak, az oro­­­­szok veszteségével, a Sipka-szorosnál egy orosz hadsereg be van szorítva, hogy nem tud moz­dulni ; a trónörökös derékhada minden pon­ton megverve, üldözve, dunai hídjától elvág­va ; az egész betörő orosz hadsereg czárostól és valamennyi nagyherczegestől egyetlen egy hídból álló visszavonulási útra szorítva, két­szeresen megtizedelve, a legválságosabb hely­zetbe beékelve. — Hát mi veszedelme van Magyarországnak »ebből« az eredményből? Vagy talán attól tart valaki, hogy a mely rettenetes kelepczéből az orosz sereget és a czárt az ő nagy hadvezérei ki nem tud­ják már diadalmasan vágni, majd abból őket a szegény kis Milán, meg az ő Alimpicscsei fogják kirántani? Hiszen bizonyos, hogy nagy vétket kö­vet el a szerb fejedelem, mikor országát be­leviszi ebbe a nagymérvű háborúba , de ezt a nagy vétket saját országa ellen követi el. A szeptemberi kudarczok után az orosz hadse­reg nem maradhat téli szálláson a Duna jobb partján, s akkor Szerbia magára marad ide át, s tavaszra, ha az orosz a hadjáratot foly­tatni akarja, Belgrádon is az ozmán lobogót fogja találni s ebben a törököket senki meg nem gátolhatja. Meggátolhatná az, ha »most« mink berukkolnánk Szerbiába, mert akkor a török ott találna bennünket s zászlóink meg­­védnék Szerbiát a török ellen; ezt sürgeti ellenzékünk. Hogy ez interventió a török actió javára szolgálna-e vagy ellenére ? azt­­ nem kutatják a sürgetők. A háború irtóztató düh­vel folyik. Min-­­ dennap ezer—négyezer—tízezer halottról és sebesültről hoz hírt, (ami mindegy: a­ki azon a csatatéren megsebesült, az holt ember) lel­künk eliszonyodik rajta. De hát jobb lett volna-e, ha azt tettük volna, a­mit az ellenzék sürget, hogy mind­ezt a háborús iszonyatot a saját országunkra idéztük volna; ha most a keleti kérdést nem a Balkánnál, nem a Lom és Jantra között, hanem a Kárpátoknál, a Tisza és Duna kö­zött, Gallicziában és Erdélyben döntenék el »mi« az oroszokkal, a­helyett, hogy az oz­mánok döntik el azt, a­kiket legelső sorban illet e kérdés, és azon a területen, a­mely vi­tatva van? Bizton hiszszük , hogy monarchiánk hadseregei is épen oly vitézül harczoltak volna Krüdenerék és Skobeleffék ellen, mint Ozmán, Szulejmán és Mehemed Ali seregei, de emberi ész szerint mégis csak ez utóbbiak­nak a feladata volt bebizonyítani az ozmán birodalom képességét a török fiúk véráldoza­­tával, és semmi ok nem volt arra, hogy kor­mányunk ezen véráldozatot, a mi magyar fiaink véréből adta volna ki. E véráldozatra még rá kerülhet a sor s akkor nagyon jó lesz, ha hadseregünk intacte áll felkészülten. Nem tudjuk, mire való az ellenzéktől folyvást azzal a szóval verni félre a lármaha­rangot, hogy »kormányunk« — azután meg az »udvarunk«, sőt utoljára még az »uralko­dónk« is in pectore orosz politikát követ? Kinek akarnak ezzel a kezére játszani? Azok­nak az elemeknek itt benn, a­mik csakugyan az orosz politikában találják érdekeik képvi­seletét ? a pánszláv agitátoroknak ? az abso­­lutizmus híveinek ? Ezeknek mindannyiszor szarvakat adnak, a­mikor folyton, szakadatla­nul hirdetik, hogy kormánypolitikánk az ő czéljaik valósítására törekszik , a mi kategó­­rikus valótlanság. A­míg ez az uralkodó, a­míg ez a kormány áll az osztrák-magyar mo­narchia trónján és annak zsámolya körül, ad­dig meg lehet felőle nyugodva a nemzet, hogy se Magyarország, se a szabadság ügye elárul­va nem lesz. Hiszen nem is törekszik ezeknek a meg­buktatására az ellenzék. Azt mondják : »Isten őrizz !» Ha azt kérdjük tőlük, hát mit akar­tok ? Nem tetszik, a­mit a király tesz ? re­publikánusok vagytok-e ? Azt mondják : »Is­ten őrizz ! Ferencz Józsefnek hódolunk, vi­tam et sangvinem pro rege nostro !« Ha azt kérdezzük tőlük : hát akarjátok-e, hogy ez a kormány a pártjával együtt hagyja ott a székeit, s akartok beleülni azokba magatok, jobb és baloldali ellenzék vezetői , accompa­­gnirozva egy Hohenwart Jiricsek collega kor­mány által ? azt mondják rá : »Isten őrizz ! De csak maradjon ez a kormány a helyén , hanem tegye azt, a­mit mi diktálunk neki, hanem ő lesz a következményeiért felelős ! — Ilyenre pedig aligha fog valaki vállalkozni. Hogy pedig épen a török győzelmi hí­rek mámora közepett mire való a kormányt a be nem avatkozás miatt megtá­madni ? Ezt értse, a ki tudja. Az o­szággyű­lési szabadelvű pitt folyó év szeptember hó 17-én délután 6 órakor értekezle­tet tart. — A hazai vasutak üzleti bevétel­­e­i, mint a B. Hírnök jelenti, igen nagy mértékben emelkednek. Vasúti körökben átalános a hiedelem, hogy az idei üzleteredmények igen jelentékeny mérv­ben felül fogják múlni a tavalyiakat.­­ Míg például a magy. kir. államvasutak a múlt évben nem egészen 2 millió forintot szállítottak be az állampénztárba tiszta jövedelem gyanánt (az 1875. nem volt 1,2 mil­lió sem) az idén már eddig is 1,2 millió, sőt a keleti és gömöri vasutak hozzászámításával közel 2 millió szállíttatott be, levonva a déli vonalak üzlethiányát is. Tekintettel arra, hogy a nagy export csak most kezdődött meg, felette valószínűnek kell tartanunk, hogy a magyar államvasutak idei tiszta jövedelme, ha nem is fogja elérni a praeliminált 2,6 miliót, igen kö­zel fog járni ahhoz, természetesen a keleti vonalak hozzászámítása nélkül. Hasonló örvendetes emelke­dés mutatkozik a többi vasutakon is, a­mi nemcsak a kamatbiztosítéki teher csökkenése, hanem egyúttal a szállítási adó bevételeinek emelkedése folytán is örvendetes körülmény a kincstárra. Vasúti körökben erősen hiszik, hogy azon 20*­2 millió­ért, a­mennyibe kerültek még tavaly az államnak a vasutak, az idén alig fog 16^2 millión túl menni, a­mi teljes 4 millió­nyi tehercsökkenést adna az idei budgetben. Minden­esetre tény az, hogy az export idény soha oly jól nem köszöntött be még, mint most, s legtöbb vasutunk érzi máris annak jótékony hatásait.­­ Kivétel ter­mészetesen az első magyar gácsországi vasút és az első erdélyi, a­mely kettőnek tudvalevőleg gabona­­termelő háttere nincsen.­­ A délivasút eladásának beczikke­­lyezéséről szóló javaslatot a kormány a »B. H.« szerint praeferens tárgy gyanánt fogja tárgyaltatni, vonatko­zással az új fordulatra, hogy az olasz kormány és a Rotschild ház közt fenforgott differencziák most már végképen elintéztettek. Nem lehetetlen, hogy az ez utóbbira vonatkozó szerződés szintén csatoltatni fog az okmányokhoz, hogy a tárgyalás annál komple­­tebb adatok körül foroghasson. — Muszka elismerés a török vitéz­ségről. A »Golos«-nak ezeket írják Sipkából aug. 29-én: »Már­ciában, a török rendes katonaságról csak a legteljesebb tisztelettel lehet szólni. Fedetlenül, szabadon, golyózápor között előre törni, az elesett bajtársak holttetemeiből védsánczot alkotni, ez, — meg fogják önök nekem engedni, —­­oly vitézség, mely előtt meg kell hajolni. Dragomirov tábornok, ki jól ismeri a katonákat, nagyra becsüli őket.« A »Petersb. Wied«-nak ismét ezeket írják Szelinből: »Oly pillanat volt az, melyben a Sipka-szoros már-már az ellenség kezébe került. Mondják, hogy az ellenség 100 tábornyi katonasággal rendelkezik, mely csodálatra méltó vitézség és kitar­tás által tűnik ki. Csapataink eddig 16 ellenséges támadást állottak ki. Daczára pusztitó fegy­­ver és ágyútüzelésünknek, a törökök a holttetemek halmazán át ütegeink ellen nyomul­tak s már megragadták volt azokat, midőn gyorsan visszaverettek.« — A czár ellennihilista merény­let terveztetett, mint Krakóból jelentik. A merény­letet az orosz főhadiszálláson akarták végrehajtani, de az orosz rendőrség e merényletnek nyomába jött, s azt megakadályozta. — Egy román lap hazafias felszó­lalása. A kolozsvári »Kelet« közelebbről polemi­zált a n.-szebeni »Tagblatt«-tal, egy »Muszka szá­szok Erdélyben« feliratú czikkben. Miután a romá­nok is bele vannak keverve, a brassói »Gaz. Trans.« is megteszi észrevételeit a »Tagblatt« ellen s többek közt igy szól: E válságos napokban távol vagyunk még csak gondolatától is annak, hogy a nemzetiségeket egy­más ellen ingereljük, de hirlapb­ói tisztünknél fogva nem mellőzhetjük rámutatni a n.-szebeni »Zastava« üzelmeire. E lap a szász püspök s több hivatalnok pénzén alapult s eleinte hizelgett a nemzetiségeknek, kiválóan a románoknak. A románok azonban nem hagyták magukat elámuttatni, mert a Leményi által 841—45-ks országgyűléseken a szászok ellen kért se­gély értelme ma is megvan. A »Tagblatt« fekete hada semmitől sem retten vissza, hanem Pofit és Mi­­leticscsel szövetkezve — a legkirívóbb módon igyek­szik kigunyolni a magyarok oroszellenes tüntetéseit s fokozott kárörömmel jegyzi fel a muszka győzel­meket Ez a lap a napokban egy állítólagos »román« tollából egy czikket hoz, mely nyíltan felhívja a ro­mánokat, hogy ne nyújtsanak jobbat a magyaroknak, miután ezek segélyüket a törököknek felajánlották — a keresztyén népek elnyomására! Ily eljárással szemben megszűnik minden rábe­szélési igyekezet. Midőn a szász nemzet főlapja izgat a muszkák érdekében s kisérti a románokat, hogy az oroszok- s ne a magyarokkal szövetkezzenek — nem találunk szavakat a feleletre, csak arra, hogy azt megvetéssel visszautasítsuk. És jól jegyezze meg ma­gának a »Tagblatt,«hogy ily súlyos időben nem ta­nácsos gyermekjátékot csinálni, melyet ha a szerbek s a szlávok tennének — nem csodálkoznánk, de a »Tagblatt«-ról hajlandók vagyunk azt hinni, hogy valamely titkos reactió szolgálatá­ban áll!« A „HON“ TÁRCZÁJA. Az evangélium szépségeinek titka. — Renan uj könyvéből.*) — — Két k­özlemény. — A mi az uj evangéliumban a többi felett első sorban érezhető, az végtelen irodalmi fensőbbsége. A hatás, melyet gyakorol, egy tündérpalotáé, mely teljesen ragyogó kövekből épült. Az idő és helyne­vek megjelölésében valami téveteg határozatlanság uralkodik, mely ez isteni kinyilatkoztatást a gyer­mekmesék hangulatával tudja felruházni. »Abban az időben«, »Akkor tájban«, »azon nap«, »történt, hogy« ... s más egész sereg ily szólásmód, mely sza­batosnak látszik s még sem az, képezi rendesen az elbeszélés alapját, mint az ég és föld közti álomét. Az idő meghatározatlansága folytán az evangélium szövege legfölebb csak érinti a valóságot. Valami légies szellem beszél ben hozzánk s bájol el. Nem is is képes az ember kérdezni, tudja-e biztosan, a­mit elmond. Annyi bizonyos, hogy nem kétkedik semmi­ben, ha nem is tud semmit. Olyan ez, mint a nőfo­gadkozás, a­mely mosolyra hangol s meghódít. Az ez az irodalom terén, mi a festészetben Coreggio egy gyermeke vagy Rafael egy tizenhat éves szüze. A nyelvezet is e szerint van kezelve, s teljesen összhangba hozva a tárgygyal. Valóságos erőről ta­núskodó ügyességgel, a héber elbeszélési mód világos és gyermekes zamata, a héber közmondások finom és sajátos fordulatai nyelvtanilag eléggé korrekt hellén formába öntvék; természetes azonban, hogy a tudós szókötés ősdi szabályai lábbal tapodvak. Megjegyez­ték, hogy az evangéliumok az első könyv, mely köz­napi görögséggel van írva. Az antik görögség át van alakítva a modern nyelvek analytikus szellemében. A hellenista bizonyára laposnak, súlytalannak talá­­landja ezt a nyelvet, klasszikus szempontból nem is nyilatkozik az evangéliumban sem szépség, sem terv, sem ízlés; de a népies irodalomnak valóságos remek­műve ez, s bizonyos tekintetben az első népkönyv, a­mit megírtak. Ennek a tagokra szakgatott nyelvnek megvan az előnye, hogy báját megőrizheti a legkü­ *) Les Evangélis et la seconde generálion chretieime, par Ernest Renan. Paris 1877. lönbözőbb változatokban is, elannyira, hogy az ilyen műveknél a fordítás pótolhatja az eredetit. A forma ezen naivitása azonban nem ringathat illúziókba bennünket. Keleten az igazság szava nem ugyanolyan, mint nálunk. A keleti ember imádatra késztő nyíltsággal s a tanúskodás hangján képes el­beszélni mindenféle dolgot, a mit nem látott s a mi iránt mi bizonyossága sincs. Az Egyptomból való tá­vozásról szóló képzeletdús elbeszéléseket, melyeket a zsidó családok ünnepek alatt hoznak forgalomba,­­ nem veszi igaznak senki, s mégis elbájolnak azok min­denkit, a ki hallja őket. A jelenetezett előadásokba, melyekkel Perzsiában az Ali család vértanúit ünnep­ük, minden évben új részleteket szőnek bele, hogy érdekesebbé tegyék az áldozatokat, s gyűlöletesbekkó gyilkosaikat. S e részletek fölött csak szintúgy föl tud­nak hevülni, mintha nem önmaguk költötték volna őket. — Az ép a keleti elbeszélési mód sajátossága, hogy mélyen meg tudja hatni még azokat is, kik leg­jobban tudják, hogy a­miről szó van, puszta fikezió. Az elbeszélő ép abban találja műve remekségének el­ismertetését, ha megcsalhat vele mindenkit s azért a nyugati ember, ha nem ismerné e műfaji sajátossá­got, teljes bizonyosságnak vehetné az ilyen subjektív tanúskodást. Ez irodalomnak mindig sajátja volt a nagyítás. Mahomed halála után rengeteg sok mondást tulajdo­nítottak neki. Ugyanígy volt Jézus is. Azokhoz a bű­bájos példabeszédekhez, melyeket csakugyan ő mon­dott, s melyekben túlszárnyalta magát Buddhát is, újakat csatoltak, azokat ugyanoly stylben fogalmaz­ták, úgy hogy most roppant nehéz kiválogatni az authentikusokat. A kor eszméi legjobban megértenek az isten országáról szóló azon két csodálatos para­bolán, a­melyen a kereszténys­ég aranykorának ár­tatlan versenygései mind rajt hagyták nyomukat. So­kakat sértett az egyházba belépők csekély képzett­sége ; szent Pál egyháza kapuinak zárt­ nyitott volta ezekre nézve valóságos botrány volt; válogatni, meg­bírálni, cenzúráini szerettek volna ezek. A sammai­­ták azt akarták, hogy a zsidó oktatást csak értelmes, szerény, jó családbeli s gazdag emberek hallgathas­sák. E nehézkeseknek azon ember parabolájával fe­leltek, ki az elkészített ebédre nem érkezvén meg rendesen meghívott vendégei, a bénákat, kóborlókat, koldusokat vendégeli meg, — vagy a halászról szóló példabeszéddel, ki kihalász jó és rosz halat egya­ránt. A kitűnő hely, melyet Pál s vele Jézus művé­nek előző ellenségei a hívők közt elfoglaltak, elége­detlenséget keltett. Ez szolgált alkalmul arra a pél­dabeszédre, mely szerint az utolsó órában érkezett munkások ugyanoly jutalomban részesülnek, mint a kik egész nap fáradtak. Jézus azon szava szolgált ennek alapul: »Az elsők lesznek utolsókká, s az utolsók el­sőkké.« Egy szőlősgazda különböző órákban kerestet napszámosokat szőlejébe; felfogadja mind, a kiket kap s estére kelve a legutóbb jötteket is, kik mindössze alig dolgoztak egy órát, ugyanúgy fizeti, mint a hajnaltól kezdve izzadókat. A két keresztény nemzedék ver­­senyzése nyilván ki van fejezve ebben. Mikor az újo­­nan áttérők elkedvetlenedve mondták egymás közt, hogy ime, már minden hely el van foglalva s nekik csak másodrendű szerep jut: e szép parabolát idéz­ték nekik s az eredmény az lett, hogy felhagytak az irigykedéssel. A konkolyról szóló parabola szintén a mellett tanúskodott, mily vegyes elemekből áll a királyság, melybe néha maga a sátán is vethet egy-egy szemet. A mustár jövendő nagyságát, a kovász terjeszkedési képességét, a rejtett kincs s a gyöngy, a­min min­dent meg lehet venni, megbecsülhetlen érzését, a háló, a jövőre nézve vészterhes sikerét jelképezi. »Az elsőkből lesznek az utolsók«, »sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak«, ezek voltak a mondások, melyeket ismételni szerettek. Főleg Jézus folytonos várása hozott létre élénk s erőteljes hason­­képeket. A tolvajról szóló képlet, ki akkor jelenik meg, mikor nem várják­ a csillag, mely nyugaton tűnik fel, noha az imént keleten fénylett; a fügefa, melynek hajtásai a nyarat hirdetik, e gondolat által sugallják. Végre ebből eredt az okos és oktalan lá­nyokról szóló képes beszéd is, mely a naivitás, a mű­vészet, szellemesség és finom érzés valóságos minta­képe. Az okos és oktalan lányok egyaránt várják a vőlegényt. De mert késik, elalusznak mind. Az éj köze­pén aztán hallatszik a kiáltás : Itt a vőlegény ! Az okos szüzek, kik hoztak olajat edényeikben, gyorsan meggyújtják lámpáikat, míg a többiek zavarodva futnak olaj után, de az ünnepi asztalnál nem jut számukra hely. Nem akarjuk mondani, hogy az említett példa­beszédek közül egy sem származott Jézustól. A ke­­resztyénség kezdetéről szóló történet megírásában a­­ nehézség annak megkülönböztetésében áll, mi szár­mazott az evangéliumokban közvetlenül Jézustól s mit sugallt közvetlen szelleme. Minthogy Jézus ma­ga nem írt semmit, az evangéliumok szerkesztői pe­dig összeelegyítve közölték velünk authentikus sza­vait azokkal, melyeket csak úgy tulajdonítottak neki, nincs elég finom kritika, mely biztos kézzel tudná elemeire bontani e két tényezőt. Jézus élete s az evangéliumok szerkesztésének története két oly szo­rosan összefüggő tárgy, hogy a netáni ellentmondá­soknak önkényt egybe kell olvadniok bennök. Az evangéliumoknak volt a képi szerzője mindenesetre Jézus. Jézus tett mindent, még azt is, a­mit csak úgy tulajdonítanak neki: ő és legendája elválaszt­­hatlanok; annyira azonosították őt eszméjével, hogy ő belőle valóságos eszme lett, egyéniségét elnyelte s azzá alakította, a mivé lennie kelle. A­mi minden­esetre meglep, az ezen elbeszélések eredeti zamata. Akármikori legyen szerkesztésük időpontja, mindez valósággal galilei virág, mely amaz isteni alak lépte nyomán az első napok tartama alatt feslett. Az apostoloknak adott utasításokat, a mint azok Máté evangeliumában ránk maradtak, megelőzi az apostolokról vett egy mintakép, mely szent Pál nagy tiszteletben állásáról tanúskodik. A benyomás, melyet a nagy evangéliumi utazó élete keltett, csakugyan igen mélyreható is volt. Már több apostol vértanusá­­got szenvedett, a­miért a népeknek hirdette Jézus tanát. A keresztény hitszónokot úgy képzelték, a mint megjelen királyok s legfelsőbb hatóságok előtt s nyilván hirdeti előttök Krisztust. Ez apostoli éke­sen szólás első elve a beszédre való elő nem készülés volt. A szent léleknek kelle a téritőt beszéde idején lelkesíteni s tájékozni a felől, hogy mit mondjon. Út­közben nem szabad volt enni valót, pénzt, a rajt levő ruhán kívül egyebet, sőt még botot sem vinnie magá­val. A napszámosnak útközben kell megkeresnie mindennapi kenyerét. Ha az apostoli térítő befordul valamely házhoz, ott is maradhat, ehetik, ihatik, a­mit adnak neki, s azért nem tartozik mással fizetni, csak szava hatalmával s jó kivánataival. Ez volt szent Pál elve; de ez elvét nem alkalmazta, csak oly he­lyeken, hol alkalmazhatóságáról eleve biztos volt, például a filippibeliekkel szemben. Mint Pált, az apostoli utazót egyátalán isteni utalom védi útja ve­szedelmei közt; játszik a kígyókkal, s a méreg nem fog rajta. De jutalma a világ gyűlölete s az üldözés lesz. . . A hagyomány rendesen túlozza a kezdetben valósággal nyilvánuló jelenségeket. Ez némileg való­ságos mnémotechnikai szükségszerűség, mert az emlé­kezet jobban megőrzi a jelzettebben s képletesebben körülírt mondásokat, mint a mérsékelt igazságokat. Jézus sokkal jobban ismerte az emberi lelket, sem­hogy ne tudta volna, hogy a szigorúság, sokat köve­telés a legjobb eszköz annak megnyerésére s lebilin­­cselésére. De azért egyátalán nem lehet hinni, hogy addig a szélsőségig ment volna, a mi itt neki tulaj­­donittatik, s a vad tűz, mely az apostoli utasításokban föl-föllángol, előttünk részben úgy tűnik föl, mint Pál lelke lázas lángjának viszfénye. Máté evangéliumának szerzője nem foglal ha­tározott pártállást ama nagy kérdésekben, mely'’1' megosztották az egyházat. Nem is exkluzív zsidó, mint Jakab, nem is áll azonban egészen Pál részén. Érzi annak szükségét, hogy elismertessék Péter fen­sőbbsége, s ehez komolyan ragaszkodik. Másrészt el­árul némi rosz akaratot Jézus családja ellen s harag­szik az első keresztény nemzedék hölyfe miatt. Kü­lönösen a föltámadt Jézus megjelenésének elbeszélé­sekor mellőzi Jakab szerepét, kit Pál hívei határo­zott ellenségüknek tartottak. De másrészt az ellen­kező nézet is találhat benne érvekre. Néha ugyanúgy van szó itt is a hitről, mint szent Pál leveleiben. A szerző elfogadja a hagyománytól a mondásokat, a parabolákat, a csodákat, a döntéseket, ha oktatás rejlik bennök, mind, s nem bánja, hogy némileg el­­lentétesek. Egyik helyütt Izrael megváltása a fel­adat, másik felől a világé. A kananénai asszonyt először kemény szavak­kal fogadtatja az úr által, de aztán mégis megmen­teti az ördögtől s a történet, mely annak hirdetésével kezdődik, hogy Jézus csak a zsidók megmentésére jött, egy pogány nő hitének dicsőítésével végződik. A kafarnaumi százados rögtön kegyelmet és szívesen látást nyer. A nemzet törvényes fejei nagyobb ellen­ségei a megváltónak, mint a pogányok, mint Pilátus s ennek neje. A zsidó nép maga mondja ki elitélteté­sét. Nem akart ez részt venni az ő számára az isten országában készített vendégségben, az útszélről ho­zott emberek foglalták hát el helyét. Ez a szólásmód »Mondták a régieknek .... én pedig mondom nek­­tek« .... ismételve s gyakran adatik Jézus szájába. A kör, melynek szerző beszél, megtért zsidók köre.A meg nem tértek ellen való kifakadás eléggé foglal­koztatja. A prófétákból való idézést s némely körül­mény elbeszélésének módja arról tanúskodik, hogy a megtértek megtámadásoknak voltak kitéve az ortho­dox többség részéről, főleg pedig az abból vont nagy ellenvetés még ez evangélium írása idején is fenálló voltáról, hogy a nemzet hivatalos képviselői miért nem hittek Jézus megváltói küldetésében. (Vége következik.) Mai számunkhoz Jókai »Történelmi Regénytárá«-nak előfizetési felhívása van mellékelve. Adakozi­s a dévai reáliskolai segélyző-egyesület javára. A h­a­j­d­u­n­á­n­á­s­i takarékpénztár részéről bekül­detett hozzánk 20 frt —­k. Eddigi gyűjtésünk 1992 frt 61 kr összesen 2012 frt 61 kr 3 db cs. arany, 3 db ezüstforintos és 1 db szász ezüst tallér. A hunyadmegyei eloláhosodott magyarság ne­vében hálás köszönetet mondunk a nevezett takarék­­pénztárnak e hazafias áldozatkészségéért, melylyel tá­mogatni kíván egy kiválóan nemzeti ügyet oly idő­ben is, mikor a társadalom fillérei annyifelé vannak igénybe véve. Melegen ajánljuk e nemes példát a többi takarékpénztárak figyelmébe is. Ha Ghyczy melancholikus ünnepélyességgel figyelmeztető, hogy most jó a nagy munka, eddig csak előkészület volt. De azért a han­gulat komoly volt és az interpellatiók kellő nyugalommal voltak meghallgatva. Első volt: gr. Apponyié. Nemcsak sor szerint, de érdemére nézve is első. Szép logi­kával és erős dialektikával akará a kormányt színvallásra szorítani. Beszéde nagy részével egyetértünk és igy azon hódolattal is, melyet a török nemzet hősi küzdelme iránt kifejezett. De nagyon valószínű, hogy feltevéseiben csa­lódik — és igy következtetései is változás alá esnek. Mert ha Tisza abban a helyzetben ta­lál lenni, hogy bebizonyítsa, miszerint monar­chiánk nem tartóztatta fel tavaly, egy szóval sem Törökország győzelmes kezét, Szerbia ér­dekében, hogy semmi köze az akkor létre­jött békében, hogy Szerbia iránt semmi kö­telezettséget nem vállalt el, akkor nem fel­tétlenül következik az sem, mit Apponyi em­lített három feltevéséből következtetett,­­ hogy t. i. most már a lojalitás is azt pa­rancsolja, hogy monarchiánk bármi áron megakadályozza Szerbia harczba menetelét. Mert ha állnak Apponyi feltevései, mi is feltétlen kötelességének ismerjük azt , sőt tovább megyünk , és még azt is monar­chiánk érdekébe ütközőnek tartjuk, ha Szer­bia beavatkozásával a háború esélyei változ­nak vagy épen szerb terület, pl. a Timok­­völgy lesz felhasználva orosz hadműveleti czélra. Mert tökéletesen egyetértünk Appo­­nyival abban, hogy Törökország megrontása káros, veszélyes reánk nézve, történjék bár, akár az északi, akár a délszlávok által; de másfelől: van annyi önzésünk, hogy addig, míg Törökország — uti facta loquuntur — lehetetlenné tenni képes ezt, és teljes si­kerrel teljesíti azon kötelességet, mely első­sorban reá háromlik, az önvédelmet, akkor felesleges erőfeszítést és beavatkozást nem kö­vetelünk , bár elismerjük, hogy az ő hősi küzdelme nekünk is használ , sőt még az európai egyensúly »maradványainak« consolidatiójára is befoly, a­mivel különben Törökország tartozik is; mert —valljuk meg az igazat, — hátramaradásával, válságaival sokat gyengíté úgy önmagát, mint azt az egyensúlyt; pedig érdekében 1854/§ -ban Nyugat-Európa küzdött azért. Most hősiesen fizeti vissza ő az előleget. Ezekből kitűnik az is, hogy »érdekeink megvédését« mi még nem tartjuk euphemis­­musnak Apponyival, bár elismerjük, hogy külpolitikánk első bevallott czélja: a béke fentartása ép úgy nem éretett el, mint a­hogy fenyegetve van a második: a háború localizálása. És ha az utóbbi bekövetkezésé­vel érdekeink, Törökország veresége követ­keztében fenyegetve lesznek, vele együtt kö­veteljük a beavatkozást; annál inkább, ha Görögország, mely már egészen idegen »hatalom«, akarna beavatkozni. Az országháziból. (Öt interpellátió a keleti politikában.) A ház képe sokkal nyugodtabb volt, mint gondoltuk. A kassai elégtétel meglát­szott rajta. Pedig öt interpelláció fenyegette

Next