A Hon, 1877. szeptember (15. évfolyam, 226-255. szám)
1877-09-16 / 241. szám
241. szilm. XV. kiadás. Budapest, 1877. Vasárnap, szept. 16. évfolyam. in H im II n i I wimnii II -I- -~ri — siwttrtfiuii'Wms*íÁt&áatsifb«?*i«vftaK#«^zMc*£aMaaNt*»KMMM*eU»MAta»* Szerkesztési iroda.: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................port — dr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HOSTV-ck évfolyamára. Előfizetési árak : (A 2apom meg jelen naponkint kétszer.) October hóra..................... 8 frt. October—novemberre . .4 » october-decemberre . . 6 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés évn egyeden kint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, * »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. &. »Hon« ssserk. skt&ac-Mvatala. r s..... "■ iiTraiTmaminrniwsniMMminnaiinmii TviwiiTinninrr»» mummnm iniiir iiiiiimhimii ■■iim»iiiii«a«i—nam—»—nn«ni»miTin~iniiMiiiiu i iiimwhhiiii imih» 1 hí Budapest, szeptember 15. De ugyan miért üti ezt a rettenetes nagy lármát az ellenzék minden árnyalata a kormány külpolitikája ellen. Ha az orosz seregek az ozmánokat összezúzták volna; ha a nagyherczegek Konstantinápoly körül járnának ; ha Várnát, Sumlát ostromolnák, s arra sem tenne semmit a kormányunk, akkor indokolva volna ellene e hazafias támadás, s nem lehetne egy betűt leírni a védelmére az ilyen mulasztásnak! De mindennek az ellenkezője történik. Az ozmánok minden ponton megtörték az oroszok támadását, Plevnánál bevehetetlen táborhelyet állítottak eléjük, aminél az újkor legvérengzőbb csatái vivatnak, az oroszok veszteségével, a Sipka-szorosnál egy orosz hadsereg be van szorítva, hogy nem tud mozdulni ; a trónörökös derékhada minden ponton megverve, üldözve, dunai hídjától elvágva ; az egész betörő orosz hadsereg czárostól és valamennyi nagyherczegestől egyetlen egy hídból álló visszavonulási útra szorítva, kétszeresen megtizedelve, a legválságosabb helyzetbe beékelve. — Hát mi veszedelme van Magyarországnak »ebből« az eredményből? Vagy talán attól tart valaki, hogy a mely rettenetes kelepczéből az orosz sereget és a czárt az ő nagy hadvezérei ki nem tudják már diadalmasan vágni, majd abból őket a szegény kis Milán, meg az ő Alimpicscsei fogják kirántani? Hiszen bizonyos, hogy nagy vétket követ el a szerb fejedelem, mikor országát beleviszi ebbe a nagymérvű háborúba , de ezt a nagy vétket saját országa ellen követi el. A szeptemberi kudarczok után az orosz hadsereg nem maradhat téli szálláson a Duna jobb partján, s akkor Szerbia magára marad ide át, s tavaszra, ha az orosz a hadjáratot folytatni akarja, Belgrádon is az ozmán lobogót fogja találni s ebben a törököket senki meg nem gátolhatja. Meggátolhatná az, ha »most« mink berukkolnánk Szerbiába, mert akkor a török ott találna bennünket s zászlóink megvédnék Szerbiát a török ellen; ezt sürgeti ellenzékünk. Hogy ez interventió a török actió javára szolgálna-e vagy ellenére ? azt nem kutatják a sürgetők. A háború irtóztató dühvel folyik. Min- dennap ezer—négyezer—tízezer halottról és sebesültről hoz hírt, (ami mindegy: aki azon a csatatéren megsebesült, az holt ember) lelkünk eliszonyodik rajta. De hát jobb lett volna-e, ha azt tettük volna, amit az ellenzék sürget, hogy mindezt a háborús iszonyatot a saját országunkra idéztük volna; ha most a keleti kérdést nem a Balkánnál, nem a Lom és Jantra között, hanem a Kárpátoknál, a Tisza és Duna között, Gallicziában és Erdélyben döntenék el »mi« az oroszokkal, ahelyett, hogy az ozmánok döntik el azt, akiket legelső sorban illet e kérdés, és azon a területen, amely vitatva van? Bizton hiszszük , hogy monarchiánk hadseregei is épen oly vitézül harczoltak volna Krüdenerék és Skobeleffék ellen, mint Ozmán, Szulejmán és Mehemed Ali seregei, de emberi ész szerint mégis csak ez utóbbiaknak a feladata volt bebizonyítani az ozmán birodalom képességét a török fiúk véráldozatával, és semmi ok nem volt arra, hogy kormányunk ezen véráldozatot, a mi magyar fiaink véréből adta volna ki. E véráldozatra még rá kerülhet a sor s akkor nagyon jó lesz, ha hadseregünk intacte áll felkészülten. Nem tudjuk, mire való az ellenzéktől folyvást azzal a szóval verni félre a lármaharangot, hogy »kormányunk« — azután meg az »udvarunk«, sőt utoljára még az »uralkodónk« is in pectore orosz politikát követ? Kinek akarnak ezzel a kezére játszani? Azoknak az elemeknek itt benn, amik csakugyan az orosz politikában találják érdekeik képviseletét ? a pánszláv agitátoroknak ? az absolutizmus híveinek ? Ezeknek mindannyiszor szarvakat adnak, amikor folyton, szakadatlanul hirdetik, hogy kormánypolitikánk az ő czéljaik valósítására törekszik , a mi kategórikus valótlanság. Amíg ez az uralkodó, amíg ez a kormány áll az osztrák-magyar monarchia trónján és annak zsámolya körül, addig meg lehet felőle nyugodva a nemzet, hogy se Magyarország, se a szabadság ügye elárulva nem lesz. Hiszen nem is törekszik ezeknek a megbuktatására az ellenzék. Azt mondják : »Isten őrizz !» Ha azt kérdjük tőlük, hát mit akartok ? Nem tetszik, amit a király tesz ? republikánusok vagytok-e ? Azt mondják : »Isten őrizz ! Ferencz Józsefnek hódolunk, vitam et sangvinem pro rege nostro !« Ha azt kérdezzük tőlük : hát akarjátok-e, hogy ez a kormány a pártjával együtt hagyja ott a székeit, s akartok beleülni azokba magatok, jobb és baloldali ellenzék vezetői , accompagnirozva egy Hohenwart Jiricsek collega kormány által ? azt mondják rá : »Isten őrizz ! De csak maradjon ez a kormány a helyén , hanem tegye azt, amit mi diktálunk neki, hanem ő lesz a következményeiért felelős ! — Ilyenre pedig aligha fog valaki vállalkozni. Hogy pedig épen a török győzelmi hírek mámora közepett mire való a kormányt a be nem avatkozás miatt megtámadni ? Ezt értse, a ki tudja. Az oszággyűlési szabadelvű pitt folyó év szeptember hó 17-én délután 6 órakor értekezletet tart. — A hazai vasutak üzleti bevételei, mint a B. Hírnök jelenti, igen nagy mértékben emelkednek. Vasúti körökben átalános a hiedelem, hogy az idei üzleteredmények igen jelentékeny mérvben felül fogják múlni a tavalyiakat. Míg például a magy. kir. államvasutak a múlt évben nem egészen 2 millió forintot szállítottak be az állampénztárba tiszta jövedelem gyanánt (az 1875. nem volt 1,2 millió sem) az idén már eddig is 1,2 millió, sőt a keleti és gömöri vasutak hozzászámításával közel 2 millió szállíttatott be, levonva a déli vonalak üzlethiányát is. Tekintettel arra, hogy a nagy export csak most kezdődött meg, felette valószínűnek kell tartanunk, hogy a magyar államvasutak idei tiszta jövedelme, ha nem is fogja elérni a praeliminált 2,6 miliót, igen közel fog járni ahhoz, természetesen a keleti vonalak hozzászámítása nélkül. Hasonló örvendetes emelkedés mutatkozik a többi vasutakon is, ami nemcsak a kamatbiztosítéki teher csökkenése, hanem egyúttal a szállítási adó bevételeinek emelkedése folytán is örvendetes körülmény a kincstárra. Vasúti körökben erősen hiszik, hogy azon 20*2 millióért, amennyibe kerültek még tavaly az államnak a vasutak, az idén alig fog 16^2 millión túl menni, ami teljes 4 milliónyi tehercsökkenést adna az idei budgetben. Mindenesetre tény az, hogy az export idény soha oly jól nem köszöntött be még, mint most, s legtöbb vasutunk érzi máris annak jótékony hatásait. Kivétel természetesen az első magyar gácsországi vasút és az első erdélyi, amely kettőnek tudvalevőleg gabonatermelő háttere nincsen. A délivasút eladásának beczikkelyezéséről szóló javaslatot a kormány a »B. H.« szerint praeferens tárgy gyanánt fogja tárgyaltatni, vonatkozással az új fordulatra, hogy az olasz kormány és a Rotschild ház közt fenforgott differencziák most már végképen elintéztettek. Nem lehetetlen, hogy az ez utóbbira vonatkozó szerződés szintén csatoltatni fog az okmányokhoz, hogy a tárgyalás annál kompletebb adatok körül foroghasson. — Muszka elismerés a török vitézségről. A »Golos«-nak ezeket írják Sipkából aug. 29-én: »Márciában, a török rendes katonaságról csak a legteljesebb tisztelettel lehet szólni. Fedetlenül, szabadon, golyózápor között előre törni, az elesett bajtársak holttetemeiből védsánczot alkotni, ez, — meg fogják önök nekem engedni, —oly vitézség, mely előtt meg kell hajolni. Dragomirov tábornok, ki jól ismeri a katonákat, nagyra becsüli őket.« A »Petersb. Wied«-nak ismét ezeket írják Szelinből: »Oly pillanat volt az, melyben a Sipka-szoros már-már az ellenség kezébe került. Mondják, hogy az ellenség 100 tábornyi katonasággal rendelkezik, mely csodálatra méltó vitézség és kitartás által tűnik ki. Csapataink eddig 16 ellenséges támadást állottak ki. Daczára pusztitó fegyver és ágyútüzelésünknek, a törökök a holttetemek halmazán át ütegeink ellen nyomultak s már megragadták volt azokat, midőn gyorsan visszaverettek.« — A czár ellennihilista merénylet terveztetett, mint Krakóból jelentik. A merényletet az orosz főhadiszálláson akarták végrehajtani, de az orosz rendőrség e merényletnek nyomába jött, s azt megakadályozta. — Egy román lap hazafias felszólalása. A kolozsvári »Kelet« közelebbről polemizált a n.-szebeni »Tagblatt«-tal, egy »Muszka szászok Erdélyben« feliratú czikkben. Miután a románok is bele vannak keverve, a brassói »Gaz. Trans.« is megteszi észrevételeit a »Tagblatt« ellen s többek közt igy szól: E válságos napokban távol vagyunk még csak gondolatától is annak, hogy a nemzetiségeket egymás ellen ingereljük, de hirlapbói tisztünknél fogva nem mellőzhetjük rámutatni a n.-szebeni »Zastava« üzelmeire. E lap a szász püspök s több hivatalnok pénzén alapult s eleinte hizelgett a nemzetiségeknek, kiválóan a románoknak. A románok azonban nem hagyták magukat elámuttatni, mert a Leményi által 841—45-ks országgyűléseken a szászok ellen kért segély értelme ma is megvan. A »Tagblatt« fekete hada semmitől sem retten vissza, hanem Pofit és Mileticscsel szövetkezve — a legkirívóbb módon igyekszik kigunyolni a magyarok oroszellenes tüntetéseit s fokozott kárörömmel jegyzi fel a muszka győzelmeket Ez a lap a napokban egy állítólagos »román« tollából egy czikket hoz, mely nyíltan felhívja a románokat, hogy ne nyújtsanak jobbat a magyaroknak, miután ezek segélyüket a törököknek felajánlották — a keresztyén népek elnyomására! Ily eljárással szemben megszűnik minden rábeszélési igyekezet. Midőn a szász nemzet főlapja izgat a muszkák érdekében s kisérti a románokat, hogy az oroszok- s ne a magyarokkal szövetkezzenek — nem találunk szavakat a feleletre, csak arra, hogy azt megvetéssel visszautasítsuk. És jól jegyezze meg magának a »Tagblatt,«hogy ily súlyos időben nem tanácsos gyermekjátékot csinálni, melyet ha a szerbek s a szlávok tennének — nem csodálkoznánk, de a »Tagblatt«-ról hajlandók vagyunk azt hinni, hogy valamely titkos reactió szolgálatában áll!« A „HON“ TÁRCZÁJA. Az evangélium szépségeinek titka. — Renan uj könyvéből.*) — — Két közlemény. — A mi az uj evangéliumban a többi felett első sorban érezhető, az végtelen irodalmi fensőbbsége. A hatás, melyet gyakorol, egy tündérpalotáé, mely teljesen ragyogó kövekből épült. Az idő és helynevek megjelölésében valami téveteg határozatlanság uralkodik, mely ez isteni kinyilatkoztatást a gyermekmesék hangulatával tudja felruházni. »Abban az időben«, »Akkor tájban«, »azon nap«, »történt, hogy« ... s más egész sereg ily szólásmód, mely szabatosnak látszik s még sem az, képezi rendesen az elbeszélés alapját, mint az ég és föld közti álomét. Az idő meghatározatlansága folytán az evangélium szövege legfölebb csak érinti a valóságot. Valami légies szellem beszél ben hozzánk s bájol el. Nem is is képes az ember kérdezni, tudja-e biztosan, amit elmond. Annyi bizonyos, hogy nem kétkedik semmiben, ha nem is tud semmit. Olyan ez, mint a nőfogadkozás, amely mosolyra hangol s meghódít. Az ez az irodalom terén, mi a festészetben Coreggio egy gyermeke vagy Rafael egy tizenhat éves szüze. A nyelvezet is e szerint van kezelve, s teljesen összhangba hozva a tárgygyal. Valóságos erőről tanúskodó ügyességgel, a héber elbeszélési mód világos és gyermekes zamata, a héber közmondások finom és sajátos fordulatai nyelvtanilag eléggé korrekt hellén formába öntvék; természetes azonban, hogy a tudós szókötés ősdi szabályai lábbal tapodvak. Megjegyezték, hogy az evangéliumok az első könyv, mely köznapi görögséggel van írva. Az antik görögség át van alakítva a modern nyelvek analytikus szellemében. A hellenista bizonyára laposnak, súlytalannak találandja ezt a nyelvet, klasszikus szempontból nem is nyilatkozik az evangéliumban sem szépség, sem terv, sem ízlés; de a népies irodalomnak valóságos remekműve ez, s bizonyos tekintetben az első népkönyv, amit megírtak. Ennek a tagokra szakgatott nyelvnek megvan az előnye, hogy báját megőrizheti a legkü *) Les Evangélis et la seconde generálion chretieime, par Ernest Renan. Paris 1877. lönbözőbb változatokban is, elannyira, hogy az ilyen műveknél a fordítás pótolhatja az eredetit. A forma ezen naivitása azonban nem ringathat illúziókba bennünket. Keleten az igazság szava nem ugyanolyan, mint nálunk. A keleti ember imádatra késztő nyíltsággal s a tanúskodás hangján képes elbeszélni mindenféle dolgot, a mit nem látott s a mi iránt mi bizonyossága sincs. Az Egyptomból való távozásról szóló képzeletdús elbeszéléseket, melyeket a zsidó családok ünnepek alatt hoznak forgalomba, nem veszi igaznak senki, s mégis elbájolnak azok mindenkit, a ki hallja őket. A jelenetezett előadásokba, melyekkel Perzsiában az Ali család vértanúit ünnepük, minden évben új részleteket szőnek bele, hogy érdekesebbé tegyék az áldozatokat, s gyűlöletesbekkó gyilkosaikat. S e részletek fölött csak szintúgy föl tudnak hevülni, mintha nem önmaguk költötték volna őket. — Az ép a keleti elbeszélési mód sajátossága, hogy mélyen meg tudja hatni még azokat is, kik legjobban tudják, hogy amiről szó van, puszta fikezió. Az elbeszélő ép abban találja műve remekségének elismertetését, ha megcsalhat vele mindenkit s azért a nyugati ember, ha nem ismerné e műfaji sajátosságot, teljes bizonyosságnak vehetné az ilyen subjektív tanúskodást. Ez irodalomnak mindig sajátja volt a nagyítás. Mahomed halála után rengeteg sok mondást tulajdonítottak neki. Ugyanígy volt Jézus is. Azokhoz a bűbájos példabeszédekhez, melyeket csakugyan ő mondott, s melyekben túlszárnyalta magát Buddhát is, újakat csatoltak, azokat ugyanoly stylben fogalmazták, úgy hogy most roppant nehéz kiválogatni az authentikusokat. A kor eszméi legjobban megértenek az isten országáról szóló azon két csodálatos parabolán, amelyen a kereszténység aranykorának ártatlan versenygései mind rajt hagyták nyomukat. Sokakat sértett az egyházba belépők csekély képzettsége ; szent Pál egyháza kapuinak zárt nyitott volta ezekre nézve valóságos botrány volt; válogatni, megbírálni, cenzúráini szerettek volna ezek. A sammaiták azt akarták, hogy a zsidó oktatást csak értelmes, szerény, jó családbeli s gazdag emberek hallgathassák. E nehézkeseknek azon ember parabolájával feleltek, ki az elkészített ebédre nem érkezvén meg rendesen meghívott vendégei, a bénákat, kóborlókat, koldusokat vendégeli meg, — vagy a halászról szóló példabeszéddel, ki kihalász jó és rosz halat egyaránt. A kitűnő hely, melyet Pál s vele Jézus művének előző ellenségei a hívők közt elfoglaltak, elégedetlenséget keltett. Ez szolgált alkalmul arra a példabeszédre, mely szerint az utolsó órában érkezett munkások ugyanoly jutalomban részesülnek, mint a kik egész nap fáradtak. Jézus azon szava szolgált ennek alapul: »Az elsők lesznek utolsókká, s az utolsók elsőkké.« Egy szőlősgazda különböző órákban kerestet napszámosokat szőlejébe; felfogadja mind, a kiket kap s estére kelve a legutóbb jötteket is, kik mindössze alig dolgoztak egy órát, ugyanúgy fizeti, mint a hajnaltól kezdve izzadókat. A két keresztény nemzedék versenyzése nyilván ki van fejezve ebben. Mikor az újonan áttérők elkedvetlenedve mondták egymás közt, hogy ime, már minden hely el van foglalva s nekik csak másodrendű szerep jut: e szép parabolát idézték nekik s az eredmény az lett, hogy felhagytak az irigykedéssel. A konkolyról szóló parabola szintén a mellett tanúskodott, mily vegyes elemekből áll a királyság, melybe néha maga a sátán is vethet egy-egy szemet. A mustár jövendő nagyságát, a kovász terjeszkedési képességét, a rejtett kincs s a gyöngy, amin mindent meg lehet venni, megbecsülhetlen érzését, a háló, a jövőre nézve vészterhes sikerét jelképezi. »Az elsőkből lesznek az utolsók«, »sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak«, ezek voltak a mondások, melyeket ismételni szerettek. Főleg Jézus folytonos várása hozott létre élénk s erőteljes hasonképeket. A tolvajról szóló képlet, ki akkor jelenik meg, mikor nem várják a csillag, mely nyugaton tűnik fel, noha az imént keleten fénylett; a fügefa, melynek hajtásai a nyarat hirdetik, e gondolat által sugallják. Végre ebből eredt az okos és oktalan lányokról szóló képes beszéd is, mely a naivitás, a művészet, szellemesség és finom érzés valóságos mintaképe. Az okos és oktalan lányok egyaránt várják a vőlegényt. De mert késik, elalusznak mind. Az éj közepén aztán hallatszik a kiáltás : Itt a vőlegény ! Az okos szüzek, kik hoztak olajat edényeikben, gyorsan meggyújtják lámpáikat, míg a többiek zavarodva futnak olaj után, de az ünnepi asztalnál nem jut számukra hely. Nem akarjuk mondani, hogy az említett példabeszédek közül egy sem származott Jézustól. A keresztyénség kezdetéről szóló történet megírásában a nehézség annak megkülönböztetésében áll, mi származott az evangéliumokban közvetlenül Jézustól s mit sugallt közvetlen szelleme. Minthogy Jézus maga nem írt semmit, az evangéliumok szerkesztői pedig összeelegyítve közölték velünk authentikus szavait azokkal, melyeket csak úgy tulajdonítottak neki, nincs elég finom kritika, mely biztos kézzel tudná elemeire bontani e két tényezőt. Jézus élete s az evangéliumok szerkesztésének története két oly szorosan összefüggő tárgy, hogy a netáni ellentmondásoknak önkényt egybe kell olvadniok bennök. Az evangéliumoknak volt a képi szerzője mindenesetre Jézus. Jézus tett mindent, még azt is, amit csak úgy tulajdonítanak neki: ő és legendája elválaszthatlanok; annyira azonosították őt eszméjével, hogy ő belőle valóságos eszme lett, egyéniségét elnyelte s azzá alakította, a mivé lennie kelle. Ami mindenesetre meglep, az ezen elbeszélések eredeti zamata. Akármikori legyen szerkesztésük időpontja, mindez valósággal galilei virág, mely amaz isteni alak lépte nyomán az első napok tartama alatt feslett. Az apostoloknak adott utasításokat, a mint azok Máté evangeliumában ránk maradtak, megelőzi az apostolokról vett egy mintakép, mely szent Pál nagy tiszteletben állásáról tanúskodik. A benyomás, melyet a nagy evangéliumi utazó élete keltett, csakugyan igen mélyreható is volt. Már több apostol vértanuságot szenvedett, amiért a népeknek hirdette Jézus tanát. A keresztény hitszónokot úgy képzelték, a mint megjelen királyok s legfelsőbb hatóságok előtt s nyilván hirdeti előttök Krisztust. Ez apostoli ékesen szólás első elve a beszédre való elő nem készülés volt. A szent léleknek kelle a téritőt beszéde idején lelkesíteni s tájékozni a felől, hogy mit mondjon. Útközben nem szabad volt enni valót, pénzt, a rajt levő ruhán kívül egyebet, sőt még botot sem vinnie magával. A napszámosnak útközben kell megkeresnie mindennapi kenyerét. Ha az apostoli térítő befordul valamely házhoz, ott is maradhat, ehetik, ihatik, amit adnak neki, s azért nem tartozik mással fizetni, csak szava hatalmával s jó kivánataival. Ez volt szent Pál elve; de ez elvét nem alkalmazta, csak oly helyeken, hol alkalmazhatóságáról eleve biztos volt, például a filippibeliekkel szemben. Mint Pált, az apostoli utazót egyátalán isteni utalom védi útja veszedelmei közt; játszik a kígyókkal, s a méreg nem fog rajta. De jutalma a világ gyűlölete s az üldözés lesz. . . A hagyomány rendesen túlozza a kezdetben valósággal nyilvánuló jelenségeket. Ez némileg valóságos mnémotechnikai szükségszerűség, mert az emlékezet jobban megőrzi a jelzettebben s képletesebben körülírt mondásokat, mint a mérsékelt igazságokat. Jézus sokkal jobban ismerte az emberi lelket, semhogy ne tudta volna, hogy a szigorúság, sokat követelés a legjobb eszköz annak megnyerésére s lebilincselésére. De azért egyátalán nem lehet hinni, hogy addig a szélsőségig ment volna, a mi itt neki tulajdonittatik, s a vad tűz, mely az apostoli utasításokban föl-föllángol, előttünk részben úgy tűnik föl, mint Pál lelke lázas lángjának viszfénye. Máté evangéliumának szerzője nem foglal határozott pártállást ama nagy kérdésekben, mely'’1' megosztották az egyházat. Nem is exkluzív zsidó, mint Jakab, nem is áll azonban egészen Pál részén. Érzi annak szükségét, hogy elismertessék Péter fensőbbsége, s ehez komolyan ragaszkodik. Másrészt elárul némi rosz akaratot Jézus családja ellen s haragszik az első keresztény nemzedék hölyfe miatt. Különösen a föltámadt Jézus megjelenésének elbeszélésekor mellőzi Jakab szerepét, kit Pál hívei határozott ellenségüknek tartottak. De másrészt az ellenkező nézet is találhat benne érvekre. Néha ugyanúgy van szó itt is a hitről, mint szent Pál leveleiben. A szerző elfogadja a hagyománytól a mondásokat, a parabolákat, a csodákat, a döntéseket, ha oktatás rejlik bennök, mind, s nem bánja, hogy némileg ellentétesek. Egyik helyütt Izrael megváltása a feladat, másik felől a világé. A kananénai asszonyt először kemény szavakkal fogadtatja az úr által, de aztán mégis megmenteti az ördögtől s a történet, mely annak hirdetésével kezdődik, hogy Jézus csak a zsidók megmentésére jött, egy pogány nő hitének dicsőítésével végződik. A kafarnaumi százados rögtön kegyelmet és szívesen látást nyer. A nemzet törvényes fejei nagyobb ellenségei a megváltónak, mint a pogányok, mint Pilátus s ennek neje. A zsidó nép maga mondja ki elitéltetését. Nem akart ez részt venni az ő számára az isten országában készített vendégségben, az útszélről hozott emberek foglalták hát el helyét. Ez a szólásmód »Mondták a régieknek .... én pedig mondom nektek« .... ismételve s gyakran adatik Jézus szájába. A kör, melynek szerző beszél, megtért zsidók köre.A meg nem tértek ellen való kifakadás eléggé foglalkoztatja. A prófétákból való idézést s némely körülmény elbeszélésének módja arról tanúskodik, hogy a megtértek megtámadásoknak voltak kitéve az orthodox többség részéről, főleg pedig az abból vont nagy ellenvetés még ez evangélium írása idején is fenálló voltáról, hogy a nemzet hivatalos képviselői miért nem hittek Jézus megváltói küldetésében. (Vége következik.) Mai számunkhoz Jókai »Történelmi Regénytárá«-nak előfizetési felhívása van mellékelve. Adakozis a dévai reáliskolai segélyző-egyesület javára. A hajdunánási takarékpénztár részéről beküldetett hozzánk 20 frt —k. Eddigi gyűjtésünk 1992 frt 61 kr összesen 2012 frt 61 kr 3 db cs. arany, 3 db ezüstforintos és 1 db szász ezüst tallér. A hunyadmegyei eloláhosodott magyarság nevében hálás köszönetet mondunk a nevezett takarékpénztárnak e hazafias áldozatkészségéért, melylyel támogatni kíván egy kiválóan nemzeti ügyet oly időben is, mikor a társadalom fillérei annyifelé vannak igénybe véve. Melegen ajánljuk e nemes példát a többi takarékpénztárak figyelmébe is. Ha Ghyczy melancholikus ünnepélyességgel figyelmeztető, hogy most jó a nagy munka, eddig csak előkészület volt. De azért a hangulat komoly volt és az interpellatiók kellő nyugalommal voltak meghallgatva. Első volt: gr. Apponyié. Nemcsak sor szerint, de érdemére nézve is első. Szép logikával és erős dialektikával akará a kormányt színvallásra szorítani. Beszéde nagy részével egyetértünk és igy azon hódolattal is, melyet a török nemzet hősi küzdelme iránt kifejezett. De nagyon valószínű, hogy feltevéseiben csalódik — és igy következtetései is változás alá esnek. Mert ha Tisza abban a helyzetben talál lenni, hogy bebizonyítsa, miszerint monarchiánk nem tartóztatta fel tavaly, egy szóval sem Törökország győzelmes kezét, Szerbia érdekében, hogy semmi köze az akkor létrejött békében, hogy Szerbia iránt semmi kötelezettséget nem vállalt el, akkor nem feltétlenül következik az sem, mit Apponyi említett három feltevéséből következtetett, hogy t. i. most már a lojalitás is azt parancsolja, hogy monarchiánk bármi áron megakadályozza Szerbia harczba menetelét. Mert ha állnak Apponyi feltevései, mi is feltétlen kötelességének ismerjük azt , sőt tovább megyünk , és még azt is monarchiánk érdekébe ütközőnek tartjuk, ha Szerbia beavatkozásával a háború esélyei változnak vagy épen szerb terület, pl. a Timokvölgy lesz felhasználva orosz hadműveleti czélra. Mert tökéletesen egyetértünk Apponyival abban, hogy Törökország megrontása káros, veszélyes reánk nézve, történjék bár, akár az északi, akár a délszlávok által; de másfelől: van annyi önzésünk, hogy addig, míg Törökország — uti facta loquuntur — lehetetlenné tenni képes ezt, és teljes sikerrel teljesíti azon kötelességet, mely elsősorban reá háromlik, az önvédelmet, akkor felesleges erőfeszítést és beavatkozást nem követelünk , bár elismerjük, hogy az ő hősi küzdelme nekünk is használ , sőt még az európai egyensúly »maradványainak« consolidatiójára is befoly, amivel különben Törökország tartozik is; mert —valljuk meg az igazat, — hátramaradásával, válságaival sokat gyengíté úgy önmagát, mint azt az egyensúlyt; pedig érdekében 1854/§ -ban Nyugat-Európa küzdött azért. Most hősiesen fizeti vissza ő az előleget. Ezekből kitűnik az is, hogy »érdekeink megvédését« mi még nem tartjuk euphemismusnak Apponyival, bár elismerjük, hogy külpolitikánk első bevallott czélja: a béke fentartása ép úgy nem éretett el, mint ahogy fenyegetve van a második: a háború localizálása. És ha az utóbbi bekövetkezésével érdekeink, Törökország veresége következtében fenyegetve lesznek, vele együtt követeljük a beavatkozást; annál inkább, ha Görögország, mely már egészen idegen »hatalom«, akarna beavatkozni. Az országháziból. (Öt interpellátió a keleti politikában.) A ház képe sokkal nyugodtabb volt, mint gondoltuk. A kassai elégtétel meglátszott rajta. Pedig öt interpelláció fenyegette