A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)

1877-10-25 / 279. szám

280. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1877. Csütörtök, október 25. Kiadó-h­ivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................6 frt — kb. 6 hónapra.........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda* Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás mAmbmi ZEUSZ O XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak: (i­­1 a c) megjelen naponkint kétszer,­ november hóra , . . . . 13 fs­t, november-decemberre . 4. » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. fjgy* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Honi kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület küldendő, A »Hon« főserk. a kiadó­ hivatala, Budapest, október 24. A szakítás Németországgal. Villámcsapáskép hatott ránk a Németor­szággal való szakítás híre, mert nemcsak ke­reskedelmi és nemzetgazdasági, de politikai kérdést is érint ez esemény, amennyiben lé­nyeges befolyással van nem csak az Ausztriá­val való kiegyezés sorsára és alakjára, de a Németországgal való viszonyokra is, tehát érinti minden nevezetesebb érdekünket, úgy a kül- mint a belpolitikában. A táviró szerint a kereskedelmi szerző­dések fölötti alkudozások azért szakadtak meg, mert Németország nem akart ráállani a monarchia némely követelésére, mint pl. a gyapjúáruk új osztályozására, a selyemvám emelésére, az agyagáruk más osztályozására, és elfogadta ugyan a liszt- és gabnavámok ter­vének feladását, de a borvámokban, a maga részéről nem akart szerződéses tételt megállapí­tani. Ha a valódi ok a szakadásra ez volt, akkor azon segíteni lehet és kell, mert sem a monarchia, sem különösen Magyaror­szág érdeke nem követeli, hogy a fentebbi másodrangú dolgokhoz való ragaszkodással koc­káztassék az a sokkal nagyobb érdek, hogy kereskedelmi forgalmunk legnagyobb része, szerződéses, még­pedig szabadke­reskedelmi irányban, megállapított vámtételek által biztosíttassák. Ha tehát az képezi a szakítás okát, mit a bécsi lapok mondanak, akkor kárhoztatnunk kell az osztrák kor­mány magatartását és ha az védvámos vellei­­tásból származott, azon czélból, hogy az auto­nóm tariffának vagy egész valója, vagy főbb tételei biztosíttassanak, akkor Magyarorszá­gon nincs mit keresni azzal a rég óhajtott autonóm tariffával, mert azon kettős áldozat­ra, hogy magas tételeknek és egyszersmind külkereskedelmi retorsiónak is ki­tegye ma­gát, ez az ország nem­­fog hajlandó lenni. Úgy, hogy ha valaki azzal a titkos gon­dolattal van, hogy a kiegyezés kénysze­rítő szüksége alatt ezt is el lehet a magyar parlamenttel fogadtatni, hát akkor nagyon csalódik, mert ez arra hajlandó nem lesz. Ha tehát a fentebbi okok képezik az al­kudozások meghiúsulásának valódi okát, ak­kor kérem, legjobb lesz megfordulni és föl­vetni Bécsben a kérdést, hogy akarnak-e ki­egyezést, vagy nem. Ha akarnak, akkor csak csináljanak, olyan osztályozást a gyapjú- és agyagárukban, szállítsák le úgy a selyem árát, hogy létre­jöhessen Németországgal a szerződés, mert csakis kedvező vámtételek vagy szerződéses tarifta mellett lehetséges azt Magyarország által elfogadtatni , mert különben ennek áldozatai — a vámtételek­ben, és kárai , a retorsiók, valamint a keres­kedelmi szerződésen kívüli állapottal járó bizonytalanság miatt, nem lesznek kompen­­zálhatók, az egész kiegyezési szerződésben semmivel. De az a gyanúnk és aggodalmunk, hogy a bécsi lapokban közölt kifogások csak ürügyet képeznek azon czél elpalásto­­lására, hogy Németország egyátalában nem akar szerződést kötni velünk. En­nek némi előjelei mutatkoznak, a német védvámos mozgalom hatalmában, Bismarck különös magatartásában, hogy kerülte a szerződés szóba hozását Andrássyval való ta­lálkozása alkalmával, és azon gyanúban, hogy a szerződésen kívüli állapottal Né­metország nem csak beláramlatoknak kíván eleget tenni, de Francziaország ellen akar fegyvert szerezni magának, úgy is, mint ver­senytárssal, úgy is, mint politikai ellenféllel szemben. Ez a rosszabb eset azonban nem könnyíti meg semmivel az autonóm ta­rifta sorsát nálunk, ha ez nem lesz teljesen szabad kereskedelmi alapokra fektetve és így a májusi tervezethez való visszatérést egy­átalában nem indokolja, vagy Magyaror­szágra nézve legalább elfogadhatóvá nem teszi. Ha tehát az osztrák védvámosok azzal vigasztalják magukat, hogy ha Németország­gal létre nem jő a kereskedelmi szerződés, ak­kor ők győznek, akkor nagyon csalódnak; mert először: be kell bizonyítani, hogy az n­e­m az ő követeléseik miatt hiúsult meg, és másodszor: elfogadhatóvá kell tenni a tarifát, úgy a többi külállamra (nevezete­sen Olaszországra, Angliára, Francziaország­­ra) valamint Magyarországra nézve. És ha csakugyan nem vámügyi, hanem részben nemzetgazdasági, részben politikai okok fogják Németországot arra bírni, hogy velünk most új szerződést ne kössön, ha még az 1868-as régi szerződés meghosszab­bítását sem fogja concedálni, (és ez lesz tűz­­próbája), akkor már nemcsak kereskedel­mi, de politikai tekintetben is, o­l­y csaló­­dásnak vagyunk kitéve, mely külpoliti­kánk sok évi erőfeszítését és legújabban sok áldozatát fogná részben legalább meghiúsítani; akkor Németországgal való vi­szonyunk ok­vetetlenül és kikerül­hetl­enül oly átalakulásnak néz elébe, a­milyent kö­vetel a jogos önvédelem és a­mit a k­á­r­­b­a veszett erőfeszítés kikerülhetetlen érzete fog parancsolni. Ezért tartjuk mi nagy f­on­to­s­s­á­g­ú eseménynek a Németországgal való szakítást, úgy hogy h­a csak vámügyi aka­dály van, követelnünk kell annak elhárítá­sát, ha pedig más egyéb, akkor tisztázását, hadd tudjuk : hányadán állunk, úgy Ausztriával, mint Németországgal, mert e két dolog összefügg!­­ Az országgyűlési szabadelvű párt f. év okt. hó 25-én dé­ltán 6 órakor értekezletet tart. Tárgy: a bankügy rendezéséről szóló törvényjavaslat. — Az osztrák költségvetési elő­irányzatot eltérőleg bírálják meg a bécsi lapok. Leginkább meg van elégedve a »Press­e«, dicsérve a kormány ernyedetlen törekvését az egyensúly hely­reállítása felé s helyeselvén, hogy a budgetben két irányban halad a kormány e czél felé: a kiadások apasztása s a bevételek fokozása által. Ilyen értelemben nyilatkozik a »Fremden­blatt« is, de melynek soraiból mégis meglátszik, hogy nincs ínyére a pénztári képviseletnek adósság útján való előteremtése. A »Deutsche Zig« sehogy sincs megelé­gedve a budgettel. Azt mondja, hogy Pretis csak szép ígéretekkel tud előállni, pedig ígéretekkel nem lehet ám adósságokat törleszteni, aztán Pretis ed­digi minisztersége épen nem nyújt garantiát arra _ A „HON“ TÁRCZÁJA. __ Az orosz nemzeti párt megalapítói és szóvívei, II. Akszakov Konstantin és köre. Az úgynevezett szlavofil párt megalakítására az első lökés oly férfiútól eredt, ki mintegy másfél évtizeddel idősebb volt a moszkvai hegeliánusok nem­zedékénél, kikről előbb volt szó. Khomjakov Ste­­fánovics Elek egy gazdag földbirtokos fia 1804-ben született Moszkvában, ifjúságát a lovas testőrök ez­redében tölté, részt ven az 1828/29-ki török hadjá­ratban s azután bebarangolá Európa nagy részét; a 30-as évek elején szülővárosában telepedek meg, hogy ott irodalmi és költői hajlamainak éljen. Utazásából Khomjakov a nyugat-európai kultúra megvetését hozta magával. Történelmi és philosophiai tanulmá­nyainak eredménye, melyekkel Moszkvába telepedé­­se után foglalkozott, az a meggyőződés jön, hogy a nyugatiak civilisátiója a katholikus egyház, a római jog és a hűbéri rendszer föltevéseiből indulva ki, te­tőpontját meghaladta s kihalóban van hogy az igaz­hivő szlávság és oroszság uj kultúrájának adjon helyet. A nyugat rationalismusa, külsőségei és szellemi gőgjének, az oroszság hitbeli alázatosságát, a keleti egyház állítólagos bensőségét, s a germán-román Európa kifáradt, kiaszott voltával a szláv faj ifjúi életteljességét állitá szembe, s ettől várta a világrész újjászületését. Barátjával, Kirejevszky Péterrel a byzanczi egyházi atyák iratainak tanulmányozásába mélyedt el s saját első iratai is többnyire iheologiai természetűek voltak, annak bizonyításával foglalkoz­ván, hogy a katholicismus és Protestantismus belső ürességénél fogva képtelen a nyugati életnek erkölcsi és szellemi támaszul szolgálni s az európai civilisatiót a végpusztulástól csak a vallásos újjászületés mentheti meg. További kiképeztetést nyertek ez eszmék Kire­jevszky Iván által, ki nem telett be annak fejtegetésé­vel, mily káros befolyást gyakoroltak a Nagy Péter és német segédei által behozott reformok Oroszor­szágra, melyek megsemmisítek az ősrégi népszabad­­ság maradványait, a magasabb osztályokat elidege­nítők a nemzet tömegétől, hivatalnok serget tettek az önkormányzat helyére s Oroszországot azon ve­szélybe hozták, hogy a nyugateurópai életet fenye­gető végpusztulásban szintén részesüljön. E tanok, melyekben Khomjakov és a két Kire­jevszky életfeladatukat látták, kezdetben csak tisztán társadalmi uton terjeszkedtek s kizárólag a moszkvai magasabb társaság bizonyos köreire voltak szorítva. Az egykori lovas testőrtiszt, két barátjától segíttetve, valódi prédikátor szerepet játszott a moszkvai salo­­nok pusztájában s csakhamar átalánosan ismert alak­ká lett a régi Oroszország fővárosában. A Khomjakov és barátai által prédikált tanok azonban csak akkor nyertek nagyobb jelentőséget, midőn az addig franczia eszméken lelkesülő akadé­miai ifjúság köreibe kezdtek behatolni, s midőn az ifjú Akszakov Konstantin a pártember egész határo­zottságával, sőt valódi politikai fanatizmussal csatla­kozott az új dogmához. Akszakov Konstantin nem volt sem dialektikus, mint Khomjakov, sem álmodozó poéta mint Kirejevszky, hanem vitázó harczosa, buzgó párthive egy fanatikus, türelmetlen hitnek, m­elylyel mindenütt nyíltan föllépett, s melyért szükség esetén élethalálra is kész lett volna menni. Ki lehetett ezt érezni szavaiból folyton s lehet, hogy azért volt azok­nak oly borzasztó meggyőző hatásuk. Akszakov a meggyőződéséhez ragaszkodó rajongó buzgalmával tettekben is kifejezést törekedett adni ér­zelmeinek. Midőn egy barátja séta közben figyelmezte­tő, hogy a franczia viselet a nyugattól való függésnek kétségtelen jele, Akszakov elhajíja divatos kalapját s esküt tőn, hogy soha többé idegen ruhát magára nem ölt. S valóban a divathölgyek bámulatára a régi nemesi család fia azontúl salonban és utczán veres selyem ingben, ujjatlan armjükben, s hosszú szárú csizmában jelent meg, a minőt a kocsisok és parasz­tok hordtak; a körülálló gárdatisztek rémületére a vén Galiczin herczeg előtt egyszer azt a véleményét nyilvánítá, hogy remélli megérni azt a napot, mikor majd ő kegyelmessége sem fogja többé szégyenleni az orosz nép viseletét. Akszakovot az utczán eleinte valami persának, mikor pedig nevét megtudták, fél­­bolondnak lárták, de ez nem zavarta őt, hogy az ősök szokásainak és erkölcseinek az élet minden terén érvényt ne igyekezzék szerezni. Ő és barátai rég száműzök körükből a franczia nyelvet, házi búto­raikat átalakíták, a Péter előtti időkből való népies iratokat újból lenyomaták s terjesztők, s a »népies­hez való visszatérés« szükségességet gyakorlatilag illustrálandók, ismeretséget kötenek alsóbb rendű emberekkel. Husvét hétfőjén Kirejevszky Péter és Aksza­kov Konstantin elmentek Veliki János ajtaja elé, részt veendők ott a nyilvános vitatkozásban, mely e napon az igaz hívők és ó­ hitü szekták tagjai közt foly­­tattatni szokott, s a bámuló népet, mely a főrangúak­nak az ilyes vitatkozásokban való részvételétől már egy évszázad óta elszokott, lelkesedésre ragadált iheologiai ismereteikkel és ékesszólásukkal. A dolog azonban nem maradt ilyen külsősé­geknél. Akszakov kezdeményezésére két pártközlöny alakíttatott: a »Moszkvityenin« és a »Mujuk«, me­lyek szóban és írásban párthíveket és barátokat sze­­­­rezzenek, s harczot indítsanak a gyűlölt »nyugati«­­ irány ellen, s végül, hogy minden lehető megtétessék azon elveknek, melyekből Khomjakov és Kirejevszky­­ kiin­dulának, részletes kidolgozására és tovább fej­­le­­lésére. Különös súlyt helyezőnek Akszakov Kon­st­atin és társai u. m. Szamarin, Valujev, Koselev, Jt­agin stb. az orosz társadalomnak a nem-orosz szlávsággal való viszonyai fölelevenitésére s a hazai világi és egyházi történelem tanulmányozására. A nagy Péter reformja előtti állapotokat ide­alizálni, e reformot az ősök megszentelt hagyomá­nyainak letiprójakép tüntetni föl, vagy a gyűlölt né­metek ármánykodásaira vinni vissza, és úgy nem fá­radtak el, mint a­hogy nem győzték eléggé rózsás színben festeni az eredeti tisztaságában ismét visszaál­lítandó szlávság jövőjét, melynek uralma a román­germán világműveltség romjai fölött fog emelkedni. »Történelmünk pétervári korszaka mondának, meg­­fosztá Oroszországot nemzeti történelmének egysé­gességétől, s oly állami alakulást adott neki, mely­ben a tulajdonképeni népnek semmi része nincs. Mig a magasabb osztályok a nyugati bálványimádáshoz fordultak, a nép hű marad a hazai szentségekhez, — e népnek vissza kell helyeztetnie elrablott öröksé­gébe, s fejlődésünknek alapjává kell létetnie. Ez csak úgy történhetik, ha mivelődésünknek Péter óta elhagyott alapjaihoz visszatérünk. A nyugati czivili­­zatió egyes vívmányai érvényre juthatnak nálunk is, de az annak alapját képező hazug elvet el kell dobni magunktól. E hazug elv az Individualismus elve. Az orosz falusi község és osztatlan birtok rendszere ön­­kénytes lemondást képez az egyéni szabadságról és önállóságról, melyből a nyugat kiindult — e birtok­­rendszer az alázatosság és önzetlenség valódi keresz­tyéni elvein alapul.« E birtok­szervezetet az orosz élet alapkövének és fundamentális principiumának declarálták, ennek segélyével volt Oroszország a vi­lágot megváltandó és az új szláv milleniumot meg­kezdendő. Miklós czár egész uralkodása alatt azonban a szlávofilek a fentebb elmondott átalánosságoknál to­vább nem mehettek. Az uj tanok demokratikus alap­ját a censura soha sem engedte felszínre jutni s azoknak valódi értelméről a tömegnek sejtelme sem volt. Látszólag csak két irodalmi kotteria veszekedé­séről volt szó s a dolog politikai oldalára még csak távolról czélozni sem engedtetett meg, s a szlávofilok eszméi csak Haxthausen német utazó iratai által let­tek ismeretessé, ki Moszkvában tartózkodván, az Akszakovok és körükkel sokszoros érintkezésben állott. III. A németgyűlölet áramlata. Azon időben, mikor Haxthausen irataiból a vi­lág az orosz osztatlan községi birtokszervezet világ­­történelmi jelentőségével megismerkedett, — 1844 őszén — a pétervári magasabb hivatalnokok körében egy franczia nyelven irt röpiratot terjesztettek, mely mindenütt nagy tetszéssel fogadtatott. A röpirat czí­­me: »La Russie envahie par les Allemands.« E könyv szerzője egy W­i­g­e­l Fülöp nevű belügyminiszteri hivatalnok volt, ki német származása daczára azt a tételt állítá föl könyvében, hogy minden szerencsét­lenség, mely Oroszországot nagy Péter óta érte, a németektől és pedig a balti tartományok németjei­től ered. Wigel az orosz belügyminisztériumnak a kül­földi vallások ügyeivel foglalkozó osztályában dolgo­zott s részt vett az oroszországi lutheránus egyházak­ra vonatkozó törvény szerkesztésében, s mint Bludow igazságügyminiszter ifjúkori barátja, néha a maga­ nézve, hogy biztosan megmondhatná, minő helyzet­ben lesznek Ausztria pénzügyei három év múlva. Hogy Pretis­more­solito ismét adósságcsinálással akarja fedezni a defic­itet, ez nem valami hatalmas rendezése Ausztria pénzügyeinek. Átalában Preu­s nem lehet büszke a budget előterjesztésének napjára. A »N. fr. Pr.« csak az által véli elérhetőnek azt, hogy a deficzit az államháztartásból kiküszöböltes­­sék s az egyensúly végre valahára meglegyen, ha a hadsereg létszáma redukáltatik. — A novemberi előléptetések a »B. H.« értesülése szerint, mind a közös hadseregben, mind a honvédségnél csak a lehető legszűkebb ke­retben fognak mozogni. A felterjesztések már megté­tették. — A Lloyd társaság subventiójának kérdésében a Lloyd társaság újabban formulázott kérvényével s az abban foglalt feltételekkel szem­ben a magyar kormány a »B. H.« szerint elhatá­rozta, hogy előbb elfoglalt s a társasággal is tudatott álláspontjához a legapróbb részletekig szigorúan fog ragaszkodni, s ha a Lloyd nem hajlandó engedni, a tárgyalásokat meghiusultaknak fogja tekinteni.­­ A törvényhatósági mérnökök in­tézményének megszüntetéséről szóló törvényjavaslat ugyancsak e napokban mutattatott be a kormány ál­tal a törvényhozásnak, mindazonáltal a megfelelő intézkedések már korábban megtétettek. Nevezetesen a megyék egy részről figyelmeztettek, hogy kölség­­vetéseiket megfelelől­eg tervezzék, — másrészről pedig az államépítészeti hivatalok felhivattak, hogy esetleges expositúrákról, — tekintettel az új rend­szer szerint kimaradó személyzetre, tegyenek fel­­terjesztést. E tekintetben még nov. hó végére várható a kormány intézkedése. A képviselőhöz pénzügyi bizottsága ma d. e. 10 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a határőrvidéki vasutakról szóló tv­­javaslatot. A közlekedési bizottság jelentésének és a kü­lönvéleménynek felolvasása után felszólalt P­é­c­h­y Tamás közi­­miniszter s előadja, hogy nem áll a kü­lönvélemény azon állítása, mintha a határőrvidéki alap kezelőbizottsága meg nem hallgattatott volna, mert annak idején Mollináry több tervet adott be, melyek a jelen javaslatnak alapjául szolgáltak. E vasút kiépítése a határőrvidék kulturális érdekeit is nagy mértékben előmozdítandja. Részéről azon épí­tési módozatot találta leghelyesebbnek, hogy az épí­tés az alap rendelkezésére álló jövedelmeinek arányá­ban történjék. Egyelőre a vincovce-brodi s a vincovcze­­mitroviczi vonalak kiépítését hozza javaslatba, melyek élénkebb kereskedelmi pontokat fognak összekötni a vasúthálózattal. Az összeköttetés az alföld-fiumei vasúttal az államkincstárnak is némi megterhelteté­­sével fog járni, de ez máskép nem történhetik. Zsedényi elnök kérdi a pénzügyminiszter­től, vajon a vasút beállható üzleti deficitje minő alap­ból fog fizettetni, a magyar államkincstárból-e, vagy a határőrvidéki alapból ? Széll miniszter nézete szerint, a vasút, habár a határőrvidéki alapból épül is, magyar államvasút lesz, s így deficitjét, más mint a magyar állam nem is fedezheti. A most tervezett 8 mildnyi vonalnál takarékos kezelés mellett remélhetőleg nem lesz üz­leti defic­it, s legfeljebb oly minimális összegről lesz szó, a­mely nem fog nagy nehézséget okozni. Hegedűs lényeges hibát lát abban, hogy nincsen részletes terv és költségvetés előterjeszt­ve, s úgy a csatlakozás, mint az irány szabatosabban megállapítandó lenne. Lukács B. az iránt kér felvilágosítást, hogy az alap netaláni elértéktelenülése mennyiben leend befolyással arra, hogy a magyar kincstár továbbra is megterheltessék. E vasút a határőrvidék s Horvát­ország érdekében építtetik, s ha azok nincsenek megelégedve, szóló nem helyesli, hogy ez ajándék rájuk erőszakoltassék. Tisza miniszterelnök megjegyzi, hogy e ja­vaslat szerint nem következhetik be a magyar kincs­tár újabb megterheltetése, mert határozottan kimon­­datik, hogy az építés csak az alap erejéig történik. Szóló azt tartja, hogy a határőrvidéken mestersége­sen szított agitációnak úgy lehet elejét venni, ha a nép valósággal látja, hogy ott vasutat építenek. A pénz, a­melyről szó van, nem Horvátországnak, ha­nem a határőrvidék javára adatott, s a felügyelet annak kezelése fölött nem illethet mást, mint a ma­gyar állam törvényes kormányát. Azon tendentia, hogy ne csak a beruházási alap, de az összes erdősé­gek horvát vagyonná dekretáltassanak, ellenkezik a határőrvidék érdekeivel, mert a beruházási alap csak az övé, s azon alkotmányos elvvel is, hogy a magyar állam területén az államerdők tulajdonjoga csakis az egész magyar államot illetheti meg. E javaslat elfo­gadása megnyugtatást fog szülni, elvetése pedig csak újabb tápot adna az agitátióknak. P­é­c­h­y miniszter Hegedűs kérdéseire vála­szolta, hogy a határőrvidéki alap kezelésének számí­tásai szerint az egész — 26 mértföldnyi — Mitro­­vicztól Sziszekig terjedő vonal mintegy 14 millióba kerülne, maga az első rész pedig a vinkovcze-brődi mintegy 4.200.000 irtot fogna igénybe venni. Móricz P. politikai és közgazdasági szem­pontokból elfogadja a javaslatot. S­i­m­o­n­y­i Ernő kész ugyan a magyar kor­mányt a fölmerült követelésekkel szemben támogatni, de nézete szerint a bizottság nem ajánlhat megszava­zásra oly vasutat, melynek terveit nem is ismeri. A kormány akkor kérjen az építésre felhatalmazást, ha elkészült a tervek kidolgoztatásával. Kerkapoly kérdi, hogy az alapból rendel­kezésre álló 6.700.000 frt effectiv-e, vagy pedig nomi­nális? Az iránt is óhajtana némi felvilágosítást, hogy másodsorban miért építtetik a vonalrész Vinkovczé­­től Mitroviczáig, s miért nem inkább Broditól Szi­szek felé ? Tisza miniszterelnök megjegyzi, hogy kétféle alapból való építésről van itt szó: a határőrvidéki alapról, s a dálya-vinkovczei összeköttetésre nézve a magyar államkincstárról. Utóbbira nézve e javaslat­ban csak elvileges concessióról van szó, s az engedé­lyezés jóváhagyása a törvényhozásnak van fentartva, a­mi természetesen csak részletes tervek alapján tör­ténhetik ; a határőrvidéki alapra nézve pedig magá­ban foglalja a javaslat a vonalaknak mind irányát, mind az építendő vonalrészek sorrendjét, mind pedig azt, hogy a vasutak a magyar állam által fognak ke­zeltetni. Itt tehát nincs — mint Simonyi mondá — a kormány széleskörű felhatalmazásáról szó. Hegedűs ismételve helytelennek mondja azt, hogy itt 30 mértföldnyi vasút kiépítése dekretáltatik elvileg egy oly alap terhére, melynek értékét, s a­mely vasutak részletes terveit nem ismerjük. Csengery szerint e javaslatban főleg elvi megállapodások vannak, s a javaslat némi szerkezeti módosításával úgy hiszi eloszlathatók lesznek az ily, szóló által is alaposaknak tartott aggodalmak. A szerkezet akkér lenne módosítandó, hogy a kormánynak ne adassanak felhatalmazások, hanem megállapíttatván az elvek, kimondatnék, hogy ezek alapján a vonalak kiépítésének engedélyezése a tör­vényhozás jóváhagyásával fog történni. Tisza mind­em­­ szerint a kormány javaslat benyújtása által egyfelől megnyugvást akart az ille­tőknek nyújtani, másfelől némi jogosulatlan praeten­­siokkal szemben biztosítani akarta azt, hogy e vasutak kiépítése a magyar kormány befolyásával és útján történik. Épen ez utóbbi fontos szempont miatt azt tartja, hogy csak újabb bonyodalmakhoz vezethetne, ha nem mondatik ki világosan, hogy a kiépítéssel a magyar kormány bizatik meg. Indítványozza, hogy a bizottság addig fügeszsze fel elhatározását, míg a ha­tárőrvidéki vasutakra vonatkozólag készen levő ter­vek és kiszámítások benyúj­tatnak. A bizottság ez indítványhoz hozzájárulván, a javaslat tárgyalását addig felfüggeszti. Ezután tárgyalás alá vétetett a függő ál­lamadósságokat ellenőrző bizottság jelen­tése, mely a törvényhozás figyelmét a sóbánya­utalványokra hívja fel, kiemelvén, mily káros Magyarországra nézve az, hogy a függő s így Ma­gyarországot is terhelő adósság szaporítása kizárólag az osztrák pénzügyminisztertől függ. Széli miniszter elismeri, hogy minden állam­jegy, mely egy bevont sóbánya utalványért kibo­­csáttatik, a közös függő államadósság terhét növeli, de ez egyenes folyománya az 1867. XV. tvczikknek s tulajdonképen arról, hogy mi itt újabb korban részesülünk, nem lehet szó ; csak az osztrák kormány azon előnyéről, hogy a kamatozó sóbányautalványok egy részének bevonása által kamatot takarít meg. Ez előnyt a törvény oldja meg, s megváltoztatására nincs semmi jogszerű alap és tényleg Magyarországnak sem okoz kárt az, ha az államjegyekből nagyobb mennyiség van forgalomban. A mai állapot egyéb­iránt nem rosszabb, mint 1872-ben volt, mert akkor csak 32 volt, ma pedig 64 millió sóbányautalvány van forgalomban s igy nem történik állandóan az állam­jegyekkel való becserélés. A kormány a mai időpon­tot nem tartja alkalmasnak arra, hogy e kérdést bolygassuk, annál kevésbé, mert tényleges megtaka­rításunk a dologból nem következik, s mert az osztrák kormány az 1867. XV. tvczikk által teremtett jogos alapon áll. Hegedűs meghajlik a kényszerhelyzet előtt, mindenesetre oly anomália forog fen, mely előtt a törvényhozás szemet nem hunyhat. A bizottság ki­mondhatná, hogy az orvoslásnak csak két módja van: a sóbánya utalványok s az államjegyek közti kapcso­lat felbontása; vagy pedig az, hogy a­mely arányban csökken a sóbányautalványok mennyisége, azon arányban szállíttassák le a mi hozzájárulásunk is a kamatfizetéshez. Széli miniszter szerint ez annyit tenne, mint az 1867. XV. t. sz. felbontásának kezdeményezése, a­mit bizonyára senki sem tart indokoltnak. A gyöke­res megoldás csak akkor lesz lehető, ha a valuta ren­dezésével az államjegyek bevonatnak. Az iránt hatá­rozott megállapodás létezik, hogy a mely államje­gyek a bevont sóbánya utalványokért kibocsáttatnak azok Ausztria kizárólagos terhét képezik s ő fogja azokat beváltani. Somssich látja, hogy az osztrák kormány nem a leglegálisabban zsákmányolja ki ezen előnyt, de a fenálló törvénynyel szemben ezen most nem vál­toztathatunk. Az általunk is elvállalt jótállás azon­ban óhajtandóvá tenné, hogy az ellenőrzés részünk­ről is kellően­ gyakoroltassék, s az iránti intézkedések­re mindenesetre felhivandónak tartja a kormányt. Csengery szintén nem gondolja most módo­síthatónak az egyezményt, mely az 1867. XV. t. cz.­­ben foglaltatik. Simonyi E. szerint is az az 1867-iki kiegye­zésben reánk vállalt teher, a melytől igy egyszerűen nem menekülhetünk. Változtatni csak a törvény re­­visiója által lehet, s szóló megvan arról győződve, hogy e revisió előbb-utóbb elkerülhetlen lesz. Azt szükséges lenne kifejezni, hogy a valuta rendezése­kor az államjegyek megfelelő részét Ausztria fogja konvertálni. Az ellenőrző bizottság is utasítandó lenne, hogy minden adatot, a­mi az ellenőrzés kellő gyakorlására szükséges, követeljen. Széli miniszter nem ellenzi annak kimondá­sát, hogy az 1868. 46. t. sz. c) pontja alatt meghatá­rozott felügyeleti jog hatályos­ gyakorlása iránt a kormány tegye meg a szükséges lépéseket. Hozzájá­rul ahhoz is, hogy a jelentésbe felvetessék, hogy a sóbányautalványokért kibocsátott államjegyek visz­­szaváltási kötelezettsége kizárólag Ausztria ter­hét képezi. Kerkapoly szerint csak annyi volna kimon­dandó, hogy a kormány felhivatik az 1867. XV. tör­­vényczikk rendelkezésének kellő alkalmazására. Tisza miniszterelnök nézete szerint a jelen­tésben kimondható lenne, hogy Magyarország itt méltányolható haszontól esik ugyan el, de ez kifo­lyását képezi az 1867. törvényeknek, melyek revízió­ját kezdeményezni a bíróság nem tartja időszerűnek. Az ellenőrzésre nézve kimondható, hogy a kormány tegye meg a szükséges lépéseket arra nézve, hogy az ellenőrzés akkép gyakoroltassék, hogy a bíróság meggyőződjék arról, hogy nem állandósíttatik a só­bányautalványok mennyiségének leszállítása s a ki­bocsátott államj­egyek mennyisége nem haladja túl a törvény által meghatározott mértéket. A bizottság elfogadván a jelentésnek Széll és Tisza miniszterek indítványai értelmében való szerkesztését, az ülést véget ért. Az osztrák exposé. Defic­ites költségvetés lesz az, melyet tegnap Preuis miniszter az osztrák birodalmi tanács képviselőháza elé terjesztett, — bár­mennyire is igyekezett beszéde végén a jö­vőre nyitott kecsegtető és rózsás kilátások által feledtetni a 20.2 milliónyi deficzitet. Egy jobb jövő reményével igyekszik tű­rhe­­tőbbé tenni a kevésbé vigasztaló jelent. A tavalyi osztrák expozéban az ez évi deficzit 26.6 millióra volt praeliminálva, melyből aztán 37 millió lett, melyhez képest a mérleg 17 milliónyi javulást mutatna. De csakhamar elenyészik, vagy legalább jelen­tékenyen alászáll e mérlegjavulás, ha tekin­tetbe veszszü­k, hogy az osztrák kormány 20 milliónyi öt perczentes kincstári jegyet tesz

Next