A Hon, 1877. november (15. évfolyam, 287-315. szám)

1877-11-08 / 293. szám

293. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1877. Csütörtök, november 8. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HI­rDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás­­A. S­O I£T XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak: (A »Hon« megjelelt naponkint kétes­ev.) november hóra.................... S3 IV­­. november-decemberre . 4 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a ‚Hon) kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület küldendő. & ‚Bonb axera, ■ kiadó­ hivatala. Budapest, november 7. A fordulat a vámügyiben. A német lapok szívességéből közöltük az átalános tariftának bevezetését és ebből, valamint az osztrák kormány saját, úgy félhivatalos lapjainak nyilatkozataiból, azon rectificatió után is, melyet illetékes helyről közöltünk, iparkodtunk képet alkotni ma­gunknak azon vámpolitikáról, melyet monar­chiánk a Németországgal folytatott alkudo­zások meghiúsulása után, folytatni szándéko­zik, vagy talán folytatni kénytelen Minthogy a tariftát nem ismerjük, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy az irányt igen, de magát a vámpolitikát, teljes mértékében, megítélni egyátalában képesek nem vagyunk. Tagad­hatatlan, hogy az irány, mely az új fordu­lattal, érvényesülni iparkodik, érdekeinknek nem kedvez, mert a szerződésen kívüli állapottal mi csak veszthetünk és egyátalában semmit sem nyerhetünk. És ha e­z­ a vámpo­litika állandó és határozott czélja, vagy iránya lenne, akkor Magyarország ér­dekeivel sem tudnák azt kiegyeztetni; csak az esetben lenne az m­e­n­t­h­e­t­ő, ha csak m­o­­mentán eredmény; bár akkor sem jobb, és ha monarchiánk egyátalában semmi­­v­e­l sem adott okot arra, hogy Németország szakítson, mert ekkor a kényszerhelyzetet elemi csapásképen vennék és nem tekintenők a kiegyezés terhének ; miután még az önálló vámterület mellett is, utolért volna az; de ha osztrák követelések miatt történt a szakítás, akkor a kiegyezés rovására esik az és az a körülmény pártunk tagjait is komolyan foglalkoztatja; de, hogy ezt megítélni lehes­sen, okvetetlenül tudni kell, miért történt a szakítás és másodszor azt, hogy Németország hajlandó-e és ha igen, mily feltételek alatt­ tarifta-szerződést kötni? Mert csak ebből le­het megtudni a szakítás okát. Ez politikai befolyással fog lenni a vámpolitika fölötti ítéletre és szavazásra, sőt tájékozást fog nyújtani, jövendő kilátásunkra és azon reményre nézve, hogy jöhetnek-e létre Németországgal és a többi államokkal tarifta­­szerződéseink, a­minek ideje és számbavehe­­tősége szintén tekintetbe fog jönni, a helyzet megítélésénél és annak következményeinél. De mind e fontos és még ismeretlen kö­rülmény dac­ára, melyek enyhíthetik, javít­hatják helyzetünket , azt nem lehet tagadni, hogy legközelebbről legalább forgal­munk legnagyobb részére, tariftaszerződésre kilátásunk nincs. És ez oly fordulatnak mond­ható vámpolitikánkban, mely akár belső, akár külső körülmények folytán jött légyen létre, visszaesésnek mondható , mert megfoszt a tariffaszerződés biztosítékaitól és kedvezményeitől. Igaz, hogy ez, mint látszik, á­t­alá­nos­a­n akar érvényesülni most Németor­szágon és úgy, mint Európa többi részében , de a­mily tévedésnek tartjuk ezt átalában, és oly határozottan kell küzdenünk az ellen, hogy nálunk minden irányban érvényesül­jön, vagy megfészkelje magát. Francziaor­­szágban is tett kísérletet a reaktió, a »nem­zeti egyesület« most is agitál a szerződések ellen , és úgy vámokkal akarja azok kárait bebizonyítani, mint a­hogy az osztrák védvá­­mosok és köztük Bazan, az osztrák kereske­delmi minisztérium sugalmazója, harczoltak az osztrák nemzetgazdák 1875-iki congressu­­sán azok ellen ; de ha Francziaországban, az ország jól fölfogott érdekében legyőzték, ha Németországon legyőzni nem is tudnák, ak­kor is — mind­az a kár és áldozat,melynek a külországok egy reactionárius vámpolitika miatt kiteszik magukat, csak őket éri, oly módon, hogy bizonyos mértékben kompen­zálva lesz az, a hazai ipar, bár nem egé­szen biztos és a fogyasztó által sokszorosan megfizetett, sőt a kiviteli nehézségeknél az iparos által is szenvedett kár által , de ná­lunk, a monarchia két fele közt, a haszon és kár nagyon egyenlőtlenül oszlanék meg, hogy pedig a rosszabb rész nekünk jutna, az iránt, azt hiszszü­k semmi kétség. Másik, jellemző vonása az új vámpoliti­kának, hogy az értékvámok helyett, a­mint látszik, súly vámokat hoz alkalmazásba. És ez helyes. E tekintetben az 1853 iki és 1865-iki taristákhoz képest, roppant haladás lesz, mely nemcsak az értékvámokkal járó önkényes és változó vámolásokat akadályozza meg, de a helyes osztályozás csak ez után teszi lehe­tővé, az arányos megadóztatást, mi Ma­gyarország fogyasztó közönségének is nagy előnyére fog válni, — föltéve, hogy az osztá­lyozás helyes és a vám nem túlságos magas. Azonban , a tarifta ismerete nélkül, ehhez nem szólhatunk. De azt konstatálhat­juk, hogy az aranyvám behozása által oly vámemelés történik, melynek megfelelően a tételeket kell leszállítani, ha azt akarjuk, hogy a helyzet, 1868-hoz képest ne rosszab­­buljon. Nehéz ugyan kereken megmondani, hogy az aranyvámokkal a fölemelés mennyi, mert az ezüst és arany közt is változó az ugró és a legutóbbi években, mikor 10—24 százalék közt változott a két nemes­fém közt az értékkülönbség, a helyzet anomalikus volt, mert legközelebbről valóságos ezüst kriz­is volt és ez máris szünőben van; de ha nem is tehető, a jövő évtizedre nézve oly nagyra az aranyágra, hogy az tíz százalékkal fölvehető, azt hiszszük, senki sem fogja tagadni. Ha, en­nek megfelelőleg, a tételek leszállítva nem lesznek, megfelelő lesz — a vámfelemelés. iliumi' ■ i i'imiimi wivwmnirniTriirniTii—rr~i Végül, az új vámtörvény,azon államok­kal szemben, melyek velünk szemben diffe­­rentiális tariffát alkalmaznak, 5—10 száza­lék vámemelést helyez kilátásba. Ezt — ha tariffaszerződések kieszközlésére szánt pres­­siónak van szánva, csak kétélű fegyvernek tartjuk, mert — ideiglenesen bár — a mi be­hozatalunkat drágítja, vagy legalább ezt is eszközölheti; ha pedig nem pressió; ha a monarchia egyátalában nem lép tanffa-szer­­ződésekre, akkor reactió. — Az orosz sereg vezéreiről a »D. News« levelezője, már említett czikkében, a követ­kezőket írja: A táborkar főnöke, N­e p­okoj­­s­i­c­z­k­y, egyetlen érdeme, hogy a Duna völgyét ki­tűnően ismeri; ez ismeretei az 1853—4-diki, kevés dicsőséget hozott hadjáratból erednek. Hallgatag ember, de úgy látszik, hallgatagságának nem igen sok mondani­valója van. — Leviczky, a táborkar má­sod­főnöke, fiatal tanár minden tapasztalat nélkül, bölcselkedő ember és sokat tart magáról, e mellett erős akarata van, mely körülmény a képesség teljes hiányával egyetemben, főoka volt az oroszok eddigi vereségeinek. Mivel azonban a protectió körén belől esik, minden panasz és zúgolódás daczára megtartja állását.­­ Legcsodálatosabb azonban Sad­ov­­s­z­k­o­j herczeg vezérsége, kit a Plevna előtti csata után insubordinatió és engedetlenség miatt haditör­vényszék elé kellett volna állítani, s legalább is a szolgálatból elbocsátani, ki azonban egészen háborí­­­tatlanul parancsnokol tovább, s még csak holmi sze­líd megrovásban sem részesült. Krüdenert a sub­­ordinátióval ellenkező azon eljárásáért, hogy hírlapi levelezők által a neki adott titkos parancsokat közzé­­tétette s ez által akarta indokolni eljárását, Szibériába kellett volna küldeni; a helyett hadtestparancsnoksá­got bíztak rá. Schildner-Schuldner a plevnai fiaskó hőse nem bocsáttatott el azon dandár éléről mely az ő hibája miatt csaknem teljesen tönk­re ment. Krilov azelőtt egy lovas hadosztály pa­rancsnoka volt Varsóban egy évig, mely idő alatt 6 hadosztály ratióját és fizetését fölvette a nélkül, hogy ezért felelősségre vonatott volna. A mostani háborúban egy Plevnába menő szállítmánynak kel­lett volna az útját elvágnia, s csakis mulasztás miatt nem bírta ezt végrehajtani. A képzett tábornokok ellenben — úgy­mond a levelező, — mint Todtleben, Kaufmann,Bar­atinszki, Kotzebue, Csernajev (!) szánt szándékosan mellőztet­­tek, mivel ezeknek protectiójuk nem volt. Tottlebent csak most, mikor már nagyon rászorultak, vették elő, — valószínűleg későn. — Orosz lapok a béke ellen. Több orosz lap határozottan a közvetítési és béke­hírek el­len nyilatkozik. A különben mérsékelt irányú »Go­­los« azon meggyőződését fejezi ki, hogy a statusquo ante bellum visszaállítása, Kis-Ázsiában hom­lokegyenest ellenkeznek azon czélokkal, a­melyek ne­vében Oroszország a jelen háborút kezdette. Örmény­­országot feléből keresztények lakják, kik a törökök önkényétől épen oly sokat szenvednek, mint a bal­káni keresztény népek. Azon sors, mely az örmény községeket az orosz hadaknak határaikra történt ideiglenes visszavonulása után érte, világosan mutat­ja, hogy az előbbi állapotnak visszahelyezése török Örményországban nem képzelhető azon kormány ré­széről, mely a törökországi keresztények oltalmára fegyvert ragadott. Pénzbeli kárpótlásról szó sem le­het, mert a bukott Törökország nem képes fizetni. Az orosz-török békekötés csak oly alapon eszközöl­hető, hogy Oroszország a törökországi keresztények sorsát teljesen és visszavonhatlanul biztosítván, a ke­leti kérdést illető minden gondjától egyszerre és tö­kéletesen megszabadulhasson. A hadiköltségek visz­­szatérítése természetben eszközlendő. Csak ezen föltételek mellett lehet komoly béketárgyaláso­kat kezdeni. A »Novoje Vremia« két vezérczikkben szellőzteti e kérdést, s élesebben részletezi azt, a­mit a »Golosz« a keresztények jövőjének biztosítására vo­natkozólag csak átalánosságban mondott. Szavai szerint az angol diplomáczia még mindig a konstan­tinápolyi értekezlet varázskörében mozog. A »köz­­igazgatási önkormányzat« posvány, a­melyben múlt évben a diplomaták a szlávok szabadságát el­­sülyeszteni akarták. A mostani háború csak akkor fog a vállalathoz, áldozatokhoz és a talált nehézsé­gekhez méltó módon betetőztetni, ha az európai török uralomnak megsemmisítésével végződik. Egy legyen a kettő közül: vagy kell a szlávo­­kat oly helyzetbe juttatni, hogy ők legyenek az urak odahaza, vagy pedig a törökök és cserkeszek járma alatt hagyni. Ellenzi a félrendszabályokat. A török és az orosz nézetek az európai kelet sorsára vonatkozólag oly összeférhetlenek, hogy két század óta egy orosz nemzedék sem volt, mely Törökország­gal s hűbéreseivel háborút nem viselt volna. Ezen háborúk minden 25—30 évi időközben törtek ki. Jelenleg a keleti kérdés Oroszországra nézve azon dilemmából áll: vagy örökre le kell teríteni az ellen­séget vagy pedig a félúton megállni s a véres feladat egy részét a jövő nemzedékre hárítani. Ha van ele­gendő erőnk, végigteljesítendjük ezen feladatunkat, biztosítani fogjuk déli részünket, megszilárdítjuk uralmunkat a feketetengeren és túlnyo­­­mó politikai befolyást a déli szlávok között; ha pedig most ezt el nem érjük, akkor a mi erőnk nem elégséges. EBSMHMBMONManBMBanN A „HON“ TÁ­RCZÁJA. Az első kiállítás a műcsarnokban. II. Első közleményünkben is említettük, hogy a jelen kiállításban lév­ő képei T­h­a­n Mór dicsősé­gét, melyet oly sok kitűnő művet alapított meg, nem fogják emelni. Összesen tíz képet állított ki, azok kö­zött alig egy kettő emelkedik a középszerűség felé s több határozottan még ezalatt is áll. Nem csoda ily körülmények között, ha a közönség a többség után ítél. Valóban nem is értjük, hogyan volt képes Than oly képet kiállítani, mint a »Gyűjtők« czimü tájkép. Rajzvázlatnak még megjárta volna, habár e tekintet­ben sem kifogástalan, de színezése á­ltalában festése távolról sem méltó Than hírnevéhez. A stylizálásnak árnyéka sincs benne. Szénaboglyok merev sorban álló fa előtt élettelen, sőt rut zöldséggel. Hasonló kelle­metlen benyomást szül »Zivatar személyesítve« czímű képe, hol a zivatart két vén szárnyas zsidó ábrázolja. Első tekintetre Dante poklából menekülő gonosz szel­lemeknek gondolnak. Egy Dantéból vett művében egyes részletek sikerültek, különösen három alakja s a hullám rajzolása, de az egész hatása nem kedvező. Arczképei közül (mely téren művészünk a legjelesebb) szintén nincs kiváló becsü. Legjobb saját arczképe s ez kétségkívül figyelmet érdemel, de itt is teljesen el van rontva a kéz. Szalay Ágoston arcza hű, de élet­telen, mintha galvanizálás által feltámasztott halott állana előttünk. Than művei közül különben két nagyobb com­­positiója vonja magára a közönség figyelmét. Az egyik művészi kritika Zichy Mihály híres képe fö­­lött, mely Erzsébet látogatását Deák ravatalánál áb­rázolja. Than versenytársa ellenében a rationalisti­­kus históriai álláspontot foglalja el. Az allegorikus alakok teljesen hiányoznak s e helyett egész csoport élethű arczképben a királyné környezete van meg­örökítve. Mellőzi Than ezenkívül a ragyogó fényt s virágpompát s ennek ellenében az akadémia palotá­jának csarnokát és a királyné alakját emeli ki. E mű meglehetős futólag készült vázlat s így Zichy képé­vel, melynél épen a kidolgozás feledteti a compositió hiányait, jogosan összehasonlítani nem lehet. Azon­ban szabad legyen kételkednünk a fölött, hogy ezen alapon valódi hatásos képet alkotni lehetséges volna, még a részletek uralma sem lenne megszüntetve, hi­szen ama hírhedt koszorút, mely Zichy képében egy gonosz, de csaknem találó kifejezés szerint a »fő­alak«-ot képviseli, itt is előtérbe kellett tenni s há­rom főalaknak kell azt tartania. A másik kép, mely szintén figyelmet kelt, a katalogban e hosszú czim alatt van jelölve: »Hek­­tort holtteste visszaszállításánál az Ik­onból eléje jövő nép kíséretében rokonai siratják.« Compositiója, eltekintve a szerteszét lobogó kezektől, melyek túlsá­gos helyet s tekintélyt képeznek, elég jó, de az ala­kok megfoghatatlanul hidegek. A tragikus sors, mi­dőn a nézőknek tulajdonkép hazájuk s saját maguk vesztét is kellene serdíteniök, egyátalán nincs vissza­tükrözve. A kitűnő tárgy hatását még a világítás bá­­gyadtsága is tetemesen rontja. Than Mór bizonynyal nem becsüli meg kellően művészi tehetségét, hogy ily pongyolán s benső igazság nélkül készített képet hoz a nyilvánosság elé. Ily derék művésztől valóban töb­bet vártunk volna. Nem csalatkoztunk azonban ez alkalommal sem Ligeti képeiben. Két képe van kiállítva, sem nem rosszabbak, sem nem jobbak, mint a­minőket más alkalommal láttunk tőle. A »Szent család futásá«­­ban ismét megmutatta erejét az egyptomi ég ragyogó rajzolásában; a staffageban mutatkozó compositiona­­lis hiány természetesen mellékes a tájképnél. »Sas­­kő vára és sz. kereszt a Garamvölgyben« egészen más nemű, de hangulatteljes mű. Jelentékenyen van képviselve a tárlaton Vas­tag­h György. Pár képe, melyek még régibb modo­rát tükröztetik vissza s ezek közt különösen az »Ut­­czaseprő«, nem felelnek meg a kivánalmaknak, élette­­lensége s határozatlan színezése kellemetlen, de ez a kisebbséget képezi s az arczképek, mely téren mutat­kozik Vastagh főereje, nagyobbára kitűnők. Egész csoportot állított ki ezekből. Különösen figyelmeztet­jük a tárlat látogatóit József főherczeg családjának csoportjára. Egy kis gyermek az ablak felől eső ol­dalon csókolni való alak. A folyosóban elhelyezett arczképek kevésbé sikerültek. P a 11­­­k ezzel ellentétben az arczképekben ke­vésbé szerencsés, s valódi tere az állatképek rajzolá­sában van. »Juhakol« czímű képe a nagy teremben a tárlat legbecsesebb dolgozatai közé tartozik. Hiányo­kat e műben is lehet találni, p. a csacsi hátul már nem természetes, egészben véve azonban minden­esetre becses mű. Szépen s életteljesen van kidolgozva egy kutyafej, melynek eredetije állítólag b. Liptay Béla tulajdonát képezte. Lovai kevésbé megnyerők, bár tagadhatlanul több igen szép darab van köztük. Pállik, mint a múlt kiállítások alkalmával is megje­gyeztük, nézetünk szerint legkitűnőbb állatfestőnk s nagyon óhajtandó volna, hogy lehetőleg e terén igye­keznék tehetségét érvényesíteni. A jelen kiállítás sze­rint hazai festőink közül e téren különben is még csak Fr­e­s­c­h Tivadar működik, kinek művei szin­tén tehetséget tanúsítanak ugyan, de még mindig csak kezdő. Régibb festőink közül az említetteken kívül Orlay, Madarász és Telepi vannak még képviselve, aránylag csekély számmal. Telepi egy kis csinos, de nem kiváló jelentőségű hegyi tájképet állított ki. O r­­­a­y 161 két nagy kép vala, azonban mindkettő kevésbé sikerült. Az utolsó »Árpád király leányának zárdába lépése« nagyot igér, de keveset ad. Egyetlen arcában sincs kellő ünnepélyesség, az egész kép hide­gen hagy, egyes alakok, pl. az ajtónál a félig tér­deplő, félig ugró apácza egyátalán nem alkalmasak a jó hatás emelésére. Másik képe »Ossiam és Malvina« szintén kevés jelentőségű. Madarász Victor Deák arczképén kívül, mely sikerült, egy nagy ceremónia­­képet állított ki. A koronázási ünnepélyt ábrázolja a megrendelő Andrássy Manó ízlése szerint. Mada­rász technikája itt sem hagyja őt cserbe, de elvégre is az egész csak ceremóniakép. Kár, hogy »Hunyadi László« festője ily phantáziaölőmunkákkal foglalkozik. Kellemesen lettünk meglepetve Nemes Eliza haladása által. A múlt tárlatokban kiállított képei egészen jelentéktelenek, hogy ne mondjuk, teljesen rosszak voltak. Ma egy pár többé-kevésbé sikerült tanulmányfőt s mindenek fölött egy derék művet, »A sakkjátszma« mutatott be. Alakjai s különösen a férfié sikerültek s az egész kellemes benyomást tesz. Egyes hiányok —. a nő atlas ruhájának nagy hason­latossága a porczellánkályhához — idővel elkerül­hetők lesznek. Ha Nemes Eliza ily irányban halad, idővel kitűnő művésznő lehet belőle, mely körülmény­nek mindenesetre csak örvendenünk lehet. Másrészről Molnár József műveiben nem észlelhetünk haladást. Nem csak a kiállításokon levő művek nagyszáma, de egyes munkái is tanúsítják e művészünk szorgalmát. Mi az oka, hogy mindennek daczára e művek oly kevés hatást okoznak ? nem va­gyunk képesek megmagyarázni. Mar­kó Károly három olasz képet állított ki szokott modorában »Nápolyi pásztorleánya« még talán legélénkebb. Valentini öt olasz képet. Brodszky Sándor három tájképe szintén figyelemre méltó jelenségek, habár sem ők, sem Beszédes Kálmán, ki Cbiogia vidékéről nyújtott képet, nem emelkedtek — legalább még eddig — azon magasra, hogy bennük tájkép­festészetünk jövőjére nézve kiváló s új irányt képvi­selő tagjait észlelhetnék. Somogyi Dániel pedig a Brenner vidékéről vett tájképében mintegy ismétleni látszik önmagát. Mindenesetre érdemes volna, ha va­lamely szakértő a fiatal tájképfestők műveit behatób­ban igyekeznek ismertetni. Azon új nevek közül, kikkel e tárlaton találko­zunk, Adler Mór működéséről két kiállított képe után, melyek közül az egyik Eötvöst, a másik egy relifet ábrázol, még határozottan sem jó, sem rossz ítéletet nem lehet mondanunk. Tölgyessy Arthur egy csinos genreképpel s egy Mészölyre emlékeztető tájképpel előnyösen mutatta be magát. Mindenesetre tehetséges fő, ki e mellett a természetet is gondosan látszik tanulmányozni. Érdekes ezen újak között G­ú­­­z Sándor Bécsben élő hazánkfia »Laskaris hír­neves görög tudós Hypolitát, Sforzai Ferencz herczeg leányát tanítja« czimü nagy műve is. Ügyesen színez, gondosan s lelkiismeretesen rajgol, azonban több ne­mes egyszerűséget óhajtanánk. »In der Beschränkung zeigt sich erst der Meister.« — Gundelfinger Gyula (München) sárosi tájképe szintén jövőt igér. B­u­b­i­c­s Zsigmond apát három csinos alpesi virág­csoportot , egy kevésbé sikerült kis­mártoni tájképet adott. Újak még e tárlaton Irinyi Sándor szegedi és Csillagi Lajos temesvári rajztanár. Mindkettő elég jó, különösen az utóbbi »női arczképe« figyelem­re méltó. H­e­r­m­a­n­ns Bécsből három, a Balatonra vonatkozó képet adott. Az öreg Barabás két arczképet adott, egyik közülök Deák Ferenczé. Szépsége daczára nem ta­gadható, hogy e kép nem tükrözteti vissza egész hí­ven nagy hazánkfiát, van bizonyos nőies gyöngédség benne s e mellett helytelenül alkalmazott szépítés is. Különben a finomítás Barabás más müvében is lát­ható. Agg­házi Gyula három müvet állított ki, arczképei nem oly vonzók, mint genremüve, mely té­ren ő átalában otthonosabb is. Különben e fiatal művészünk már megalapította jó hírnevét. Ebner Lajos (Szolnok) két figyelemre méltó genreképet állított ki. Az úgynevezet pihenő teremben két egymás­felé helyezett farámában levő kép van még, melyet a felirat szerint de Buzin (Páris) festett volna. A művész (?) hír szerint magyar mágnás, ki újabban adta magát e pályára. Az első kísérletek egyátalán nem biztatók, sőt az egész tárlatban oly annyira fel­tűnők e művek, miszerint a szemlélő önkénytelenül csodálkozik fölötte, hogy nyilvánosságra hozták. Ugyanitt egész sereg épületrajz van kiállítva a derék Miskovszky Viktortól, ki régi műemlé­keink fölkutatásában s megörökítésében oly nagy ér­demeket szerzett magának. E művek tárgyai (egyhá­zak, profán épületek s azok részletei) szintén ezen körbe tartoznak s inkább archaeologiai, mint művé­szeti jelentőségűek. Do­by Jenő rézmetszeteiről s M­o­r­e­ll­y Gusztáv fametszeteiről szintén nem szól­hatunk e helyen bővebben, különben mindkettő hír­neve a saját terén meg van alapítva, s különösen Mo­­rellyé már külföldön is jó hangzással bír. Az általa kiállított művek következők : Tisza melletti táj Mé­szöly Gézától. A száműzött kertje, Keleti Gusztáv­tól. Csokonai Vitéz Mihály, Gregusstól. A Tisza - tiszai halász kunyhó, Mészölytől. Megy a juhász sza­máron, Jankótól. Szeben melletti táj s szidellői völgy Keleti Gusztávtól. E nemhez tartoznak még Has­­k­ó Ferencz aczélmetszetei, melyek a Margitszigetről vett csinos látképeket tartalmaznak. Első közleményünk megjelenése óta M­é­s­z­ö­­­y Géza néhány tanulmányt állított ki. Leginkább genreképek részletei. Igen csinos munkák, azonban még mindig a múltkor dicsért kedves »Csibés tyúk« nézetünk szerint a legsikerültebb. Hátra volna még a magyar művészek által ki­állított szobrokról szólanunk, azonban térhiány miatt ezekről a külföldi művészek által kiállított művek jelesleteivel együtt következő alkalommal fogunk megemlékezni. Országgyűlési tudósítás, Budapest, nov. 7. A bankjavaslat fölötti átalános vita utolsó stádiumba jutott. Ma nem érhetett véget, pe­dig ugyancsak szerette volna mindenki, hol­nap azonban meglesz a szavazás is s azután rá­kerül a sor — reméljük — a gyorsabban haladó részletes vitára, melyben különben szintén lesznek fontos­ momentumok. A mai vitát különben lapunk tere nem engedi alantabb érdeme szerint ismertetni, itt méltatni. Széll szakszerű s rövidebb volta da­czára teljesen talpraesett és hatást keltett be­szédét egész terjedelmében adjuk fent, de Wahrmann előadói zárbeszéde, mely méltó párja volt első, e tárgy­beli jeles szónoklatá­nak, csak sovány kivonatban fér be. A külön­vélemény előadója Helly, bár gorombásko­­dott s ízetlenkedett párszor ma is, átalában véve mégis élvezhetőbb volt, mint rendesen. Holnapra csak Chorin zárszava maradt. A képviselőház ülése. Az esti lapunkban közlöttek után felszólalt Széll Kálmán, Széll Kálmán pénzügyminiszer : T. ház! Az épen most befejezett átalános vitában azon érvek ki­fejtésére, a­melyek a tárgyalás alatt álló bankegyez­­mény védelmére felhozhatók, a bizottsági többség előadója és a ház ezen oldalán felszólalt szónokok részéről oly terjedelmes nyilatkozatok történtek, a­melyek a kérdésnek minden lényeges részét átölelve, azt mondhatnám, annyira kimerítették, hogy ezen ügyről vagy inkább ezen kérdés körül, a­mely fölött köteteket írtak össze és köteteket fognak még össze­írni, lehet ugyan még beszélni, de újat mondani na­gyon nehéz és azért én, te­hát, nem fogok a kérdés­nek minden részére kiterjeszkedni, nem is fogok med­dő polémiába bocsátkozni , csak egy pár megjegy­zésre fogok szorítkozni, melyeket a kérdésnek mag­vára, lényegére nézve elmondani mégis feleslegesnek nem tartok. Ezekre kérem ki a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Hogy hazánkban a bankügynek végleges, mond­hatnám egyedül természetes, egészséges megoldását más nem képezheti, mint egy érezfedezetre alapított s jegyeit érczpénzzel mindig beváltani is képes önálló jegybank felállítása, azt a ház ezen oldaláról sem ta­gadta senki, sőt állította mindenki, és állítom én is, hogy az ország területe, népessége, forgalmi és hi­telviszonyai, és államiságánál fogva egy ilyen jegy­bankot nem nélkülözhet, mihelyt annak létesítésére az első feltételek megvannak; de az, a­mit mi a mai helyzetre nézve állítunk, a­mi a többségi vélemény­nek alapjául szolgál, az abból áll, hogy a megrom­lott és elértéktelenült valuta mellett a monarchia kö­zös és egységes forgalmi területén két, egymással semmi összefüggésben sem lévő oly jegybank felállí­tása, a­mely jegyeket bocsát ki, de jegyeit érez pén­­zen beváltani nem képes; tehát inzolvens bank mű­ködése azon összeköttetéseknél fogva, a­melyek folytán e monarchia mindkét állam területének for­galmát, kereskedelmét, hitelviszonyait egész gazda­sági életét alig látszó finom, de annál erősebb és alig szétválasztható szálakkal keresztülszőtték, oly zavarokat és következtetéseket vonna maga után, a­mely a közgazdasági életnek minden részét erős ráz­­kódtatásoknak tenné ki. És azon kötelezettségek, melyeket az állam és magánosak a monarchia forgalmi területének má­sik részén teljesíteni, vagy ott lebonyolítani kötele­sek, nagyobbak, mint azon kötelezettségek, a­melyek onnan itt teljesítendők, noha két ilyen alapra fekte­tett jegybank működése nyom nélkül ott sem marad­na : ezen kártékony hatás az említett okoknál fogva kétségkívül nagyobb mértékben tenné magát érezhe­tővé nálunk, mint ott; és így az önálló magyar bank­nak most rögtön insolvens alapokon felállítása oly merész kísérletet képezne, a­mely következményeiben nemcsak paralysálná ezen előnyöket, a­melyeket fel­állításától önök várnak, hanem komoly za­varok, ráz­­kódtatásoknak tenné ki az országnak összes forgalmi, hitel és közgazdasági életét. A bank, t. ház, nem önc­él magában; az eszköz csak oly eszköz az állam életében, mint minden in­tézmény eszköz az államgazdasági életnek folytatá­sára és fejlesztésére. Már most ezen, azt kérdezem, tanácsos-e ezen intézményt, a­mely nem önczél, ha­nem eszköz, életbe léptetni oly következményekkel és oly következmény árán, a­melyek épen azon érde­keket tenné koc­kára, a­melyeknek ápolására az in­tézmény maga rendeltetett, midőn kínálkozik egy másik mód, a­mely, bár nem felel is meg minden igé­nyeinknek, de a midőn határozottan jobbá, tűrhetőb­­bé teszi állapotainkat, egyúttal elkerülhetővé teszi azon bajokat, a­melyektől a másik megoldás mellett méltán tartunk. Miből állnak azon bajok, kérdik a másik oldal­ról, a­mik azon veszélyek ? hol állanak elő ? Mi sze­rintünk a két jegybank által kibocsátott pénzjegyek értékkülönbözetében és ezen értékkülönbözetből eredő bajokban rejlenek. Önök azt állítják, hogy ezek nem következnek be. Ez képezi az egész kérdésnek mag­­vát, t. ház. A­ki annak már lehetőségét sem konce­­dálja, hogy e jegyek közt értékkülönbözet állhat be, annak én merev ragaszkodását az önálló bankhoz ily körülmények közt is teljesen értem. De viszont en­gedjék meg önök is nekünk, hogy mi, kik ellenkező nézetben vagyunk, a veszélyektől való komoly aggá­lyaink miatt az önök útját nem követjük és követni nem óhajtjuk. Igen részletesen és alaposan kifejtetett t. bará­tom, a bizottság többségének előadója Wahrmann Mór által, kifejtetett t. barátom Falk és Márkus kép­viselőtársam által, miben állanak ezen veszély okai. Én épen ezért e kérdéssel hosszasan nem foglalko­zom. De mert azon előadások által megc­áfoltattak­­nak az önök által felhozott érvek nem tekintetnek , mint ezt Simonyi képviselő úr is konstatálta, a­ki azt mondta, hogy érvekkel, c­áfolatokkal álljunk elő, — mert mindaz, a­mit mondunk, csak frázis, — pedig, a­ki visszaemlékezik a vita elejére, visszaemlékezik Fáik J. barátom kitűnő beszédére, melyben ő Helfy képviselő úr különvéleményét mondhatnám szétszed­te, az el fogja ismerni, hogy az csakugyan c­áfolat

Next