A Hon, 1877. november (15. évfolyam, 287-315. szám)

1877-11-21 / 306. szám

306. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1877. Szerda, november 21. Kiadó­ h­i­va­t­al: Barátok-tere, Athenaeum épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 írt­a kr. 8 hónapra......................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. . POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda.: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok» tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás a H­O­­T XV-dik évfolyamára. (A »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: december hóra.........................3 írt. Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetve év­­negyedenkint 1 forint. IKP" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok­ tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. a kiadó hivatala. Budapest, november 20. Az osztrák bankvita. Az osztrák bankvita is vége felé köze­leg. Dühösen kezdődött — szeliden fog vég­ződni előreláthatólag. A javaslat elfogadtatása felől ma már alig lehet kétség, és — ha a részleteknél fenn nem akad, lesz belőle va­lami. Ez volt az Auersperg-kormány első tűzpróbája. Ezt elég jól állotta ki. De­­pretis és Unger ügyesen védték a kor­mány kiegyezési taktikáját, sőt, csak az igazság követelményének teszünk eleget, mi­dőn kijelentjük , hogy még a dualizmus iránti tekinteteknek is jobban, őszintébben, határozottabban hódoltak, mint eddig bár­mikor ; meglehet ugyan, hogy provokálva, sőt talán kényszerítve voltak erre Kel­­lersperg azon támadása által, melylyel ez in­direkte bebizonyitá, hogy alkotmányosság és centralisatió többé e monarchiában össze nem férnek; tehát a­ki Ausztriának alkotmányt is, Magyarországgal közös vámterületet és a Lajzkántul a német elem hegemóniáját is akarja, annak a dualismushoz kell ragaszkod­nia. Sőt, ad hominem is szól az argumentum, mert a német centralista vágyakat már csak jobban tudja kielégítni (experto crede Ruper­­to) egy Kellersperg - k­o­r­m­á­n­y, mint egy Auersperg-k­a­b­i­n­e­t. Szóval, az osztrák minisztérium sarokba­n is volt szorítva. Őszintén és határozottan kell­ nyilatkoznia — a dualismus mellett. Az ilyen szerepre nem vállalkozik Lasser, ő tartja ma­gát jobb időkre. Sőt Depretis is iparkodik fentartani a hátravonuló hidat: ugyancsak szabadkozik, hogy ő a dualismust nem sze­reti, hanem hát pro nunc­i­sio fata tubere. Lovagiasabb, alkotmányosabb érzületü, sőt talán valódibb osztrák államférfi Unger. Ő bizony elismerte, hogy a dualismus 300 éves múltúnkban van és, hogy a közjogi harcznak épen az 1867-ki kiegyezés vetett véget, melyet most megújítani és a gazdasági küzdelemhez a politikait is csatolni , egy­­átalában nem áll Ausztria érdekében. Sőt Unger még a jövőre kiható vallomást is tett. Nem tekinti a dualismust, mint sej­tetni engedő De pretis és régebben nyíltan ki­fejezte Lasser, csak malum necessariumnak, közjogi fejlődés eredményének és a jövő biz­tosítékának tekinti azt. Ezen az állásponton áll Herbst is, és ez a valódi osztrák ál­láspont. Mert a centralista Kellersperg, mint a személyes uniót sürgető Skene csak nagy Németországról álmodoznak és épen nem fektetnek nagy súlyt a monarchia összes tarto- U..................... 1 ■ 1 -g- ■■— ...... "J" — zandóságára , különben nem hangsúlyozná­nak, ennek lehetetlenné tételére vezető követelményeket. Tehát : Giskra, Depretis, Unger és Herbst beszédeiből egyaránt a politi­kai szempontokat kell kiemelnünk, mint a­melyekben utat tör és nyílt kifejezésre kerül a monarchia alkotmányos existenciájának föltétele. Ennek fontossága van , úgy a ki­egyezés további folyamata, mint a jövő p­o­­l­­­i­t­i­k­a­i fejleményei tekintetében. Az igaz, hogy keserves küzdelmünkbe és — valljuk meg őszintén — roppant áldozatunkba ke­rült ez ; de, hogy most is e szempont domi­nálja a helyzetet, azt tagadni nem lehet és csak akkor lesz tökéletesen kárba veszve minden, ha tovább érvényesülni megszűnik, vagy tőlünk nem szükséges, sőt a monar­chiára nézve káros követeléseket fog­nának, e czímen, bármely részről, formálni. Sőt, az utóbbi tekintetben, még azon halvány reményt is merítjük az osztrák bank­vitából, hogy a Skene-consortiumnak nemcsak politikája, de vámpolitiká­­j­a is provokálni fogja: a vámközösséget és a monarchia létfeltételeit becsülni tudó osztrák államférfiak ellenállását és ezek szövet­ségében rázkódás nélkül, lesz lehetsé­ges egy egészségesebb és az egész monarchia érdekeinek megfelelőbb vámpolitika meg­mentése. A­mi a bankvita szakszerű oldalait illeti, miután az igen alant és tisztán, oppor­tun­i­t­á­s­i szemponton állott, arról keveset szólhatunk. Magyarország önálló bankalapí­tási joga minden oldalról el len ismer­­ve, sőt pláne az ellenzék félt attól, hogy ál­lampénzt is fogunk kiadni; a kormány maga kijelenti, hogy Magyarország soha el nem ismerte a 80 millió adósság kötelező voltát. Ez a két tény: elégtétel a mi kormányunk­nak a magyar ellenzék támadásai ellen. Igaz, hogy a dualizmus érvényesülése­ nem mutatkozik a bankpolitikában és így Depre­­tisnek könnyű volt megnyugtatni az üzlet­embereket, de a két kormány teljesen egyen­lő befolyását hangsúlyozta ő is. Szóval: itt is alább hagyott a centralisatió és az »osztrák« szempont. De midőn Unger a dualismus »szűk« és »gyenge« ,­­­d­­­á­t jövőben tágulni, széles­­bedni látja, akkor értheti azt az érzelmek­ben és a politikai vagy anyagi követelmé­nyekben, de nem a politikai alkotásokban. Erre itt nincs kilátás, amarra az osztráko­kat kell tanítani, Magyarország megtette a magáét! — A főrendi ház november hó 22-én déli öét 1 órakor ülést tart, melyben a közigazgatási költ­ségek fedezéséről, a megyei mérnöki állomások meg­szüntetéséről, és a renti kölcsön adómentességének értelmezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásán kí­vül még a ház bizottságaiban támadt üresedések be­töltése czéljából pótválasztások is eszközöltetnek. Erről a főrendiház tagjai az elnökség által értesít­­tetnek.­­ A székely »légió« ügyében any­­nyira a mennyire részesek fölött ma mondotta ki az ítéletet a legfőbb itélőszék. Az illetők szabad lábra helyeztetnek. Tartózkodunk ezen ítéletre vonatkozólag min­den megjegyzéstől s csak anynyit konstatálunk, hogy az megfelel mindnyájunk óhajának. A fel­olvasott iratok az ügyet a maga egész kicsi­­nyességében tüntetik föl, mint a minőnek mi azt kezdettől fogva tartottuk. Ide redukálódott a székely »légió« ügye, mely annyi port vert föl kül- és belföl­dön. Az ügy mindenesetre keletkezési, úgy szólva fo­­gamzási stádiumában jön felderítve, ezért nem ölthe­­tett nagyobb mérveket és jó, hogy így történt. Ha le­het kárhoztatni valakit, a bizonyára nem más, mint az, ki az egész mozgalmat megindító, könnyen hivő s jóhiszemű embereket »felültetett« és nem rajta múlt, hogy számos magyar állampolgárt nagyobb bajba nem sodort. Végül konstatáljuk azt, hogy a kü­lönben bonyolult ügy elég gyorsan haladt át a bíró­sági fórumokon s a bírói működés különféle stá­diumain. A „HON“ TÁRCZÁJA.__ „Rabelais és kora.« (T. K.) Alcibiades Plato »Vendégség« czimű elbeszélésében mesterét Sokratesz, ki a világ bölcsei­nek királya és császára volt, Silénhez hasonlítja. Ezek a Silének pedig hajdanában afféle kis szelenczék vol­tak, a­milyeneket ma a gyógyszertárak állványain­­ láthatunk; kívülről mindenféle mulatságos, dobó ké­­j pék voltak rájuk festve, úgymint: harpyák, satyrok, boszorkányok, fölnyergett kacsák, repülő kecskeba­kok, kocsirúd mellé fogott szarvasok s más ilyes ala­kok, a melyek unaloműzésre és nevetés gerjesztésére szolgáltak, tehát ép oly természetűek voltak, mint ma Silenos, a Bacchus tanítója és mestere. Azonban ama furcsa képű szelenczékben szokták tartani a fi­nom, drága gyógyszereket, balzsamot, pézsmát, ám­­brát, amonimot, sőt elefántcsont ékszerkéket és egyéb szemenszedett csecsebecséket is. Ilyen volt — mond Alcibiades — Sokrates is. Ha csak kívülről tekinti­tek, s külső színelátszata után ítélve meg, nem adtak érte egy vereshagymát, oly rut volt teste alkotása, oly ügyetlen buta járása­ kelése; orra pisze, szemei kidülledtek, mint a bikáé, homloka oly együgyü, mintha eszelősség laknék mögötte; szokásai, élete módja fa­ragatlanok ; parasztos volt ruházata, vagyon nélkül szűkölködő szegény, asszonyok szemében kevésre be­csült, állami hivatalok viselésére alkalmatlan, mind­untalan mosolygott, nevetett, mindenkor kész volt akárkivel poharat koczczintva iddogálni, szünetlen­­szakadatlan faggatta az embereket és örökösen bujós­­dit játszott isteni tudományával. — Azonban ha föl­tártátok ezt a szelenczét, megbecsülhetetlen, mennyei fűszereket találtatok benne ; csaknem emberfölötti érzelmet, csodálatra méltó erényeket, legyőzhetetlen állhatatosságot, páratlan józanságot, megrendíthetet­­len elégedettséget és hihetetlen lenézését és megveté­sét mindannak, a mi után a halandó emberek inuk­­szakadtáig lótnak-futnak, leskelődnek, s a miért éjei­ket átvirrasztják, zajongva tolonganak és veszekesz­nek. — Azért tanácsolom, hogy az én könyvemnek is jó mélyére hatoljatok s gondosan fontolóra vegyé­tek, mikről vagyon abban szó. Ha így cselekesztek, észre fogjátok venni, hogy a benne rejlő fűszerek egészen másmilyenek és nagyobb becsüek, mint a milyeneket a szelencze ígért s annak külseje után magatok is vártátok; más szóval, az itt szóban forgó dolgok nem oly hóbortos bolond­ságok, mint a milyenekre a czim követ­keztetni enged.« Így adja meg a kulcsát XVI. század nagy sza­tirikusa, Rabelais az ő monumentális regényének, melynek első kötete a mondott század második évti­zedében ily furcsa czim alatt jelent meg: »La vie très horrifique du grand Gargantua, pére de Panta­­gruel, jadis composée par M. Alcofridas Nasier, ab­stracted de Quintessence,« hogy nyomon kövesse 1529-től kezdve a Pantagruelről szóló négy könyv, előadván »les horribles et espouventables faiitz et prouesses de très renommé Pantagruel, Roy des Dipsodes, filz du geant Gargantua« a­kik mind a ketten oly nagy óriások voltak, hogy már pólyás gyermekkorukban 900 fős vászon kellett egy-egy in­­gecskéjükre s egész gulyákat emésztettek fel reg­gelire. Maga a regény is, melynek harmadik kötete már a Rabelais nevével s (nem annak csak anagramm­­jával, mint az előbbiek) jelent meg, míg az utolsó, a legmerészebb és legbecsesebb, az ötödik már csak az író kimúlta után látott napvilágot. int a tüneményszerű munka és annak szerzője, kit és oly sok ember emleget, mint a mily kevés is­mer, képezi tárgyát egy magyar iró tanulmányának, mely gyönyörű kiállításban, tiz és fél ivén épen most került ki a sajtó alól. Rabelais és kora — mai napság — franczia tárgy, aztán tanulmány, (mely tanulmányra mutat) és magyar iró! hogy illik ez össze ? Így volna kedvünk fölkiáltani e könyvben lapozva, ha e fölkiáltást el nem nyomná bennünk egy még csodálatosabb körülmény : az, hogy az író — újságíró. Hát van olyan újságíró, a­ki — pláne mikor is kívül belül bajban állunk az egész világgal és ön­magunkkal — még ráér olvasni ? Ismerem a ma­gyar képviselőháznak egy igen derék s alapos tudo­mányos készültségéről ismert tagját. Egyszer ráadta a fejét arra a hálátlan dologra, hogy lapot szerkesz­­szen. Azaz, úgy varrták a nyakába. Viselte sorsát vagy egy esztendeig, akkor aztán ott hagyta a lapját a faképnél. Miért ? »Az alatt az egész idő alatt nem értem rá egy kissé terjedelmesebb füzetet elolvasni, — hát azért!« Ez itt ez az újságíró elolvas, átbúvárol, átta­nulmányoz egy háromszáz év előtti franczia nyelven írott kolosszális munkát s felbuvja az e mű által te­remtett irodalmat, keresztül fúrja magát egy egész könyvtáron, elmegy Párisba, ott hallgatja a Sorbon­ne hires tanárának Saint-René-Taillandier előadásait még annak az útmutatását is kikéri, azon írókra vo­natkozólag, kik az általa választott tárgygyal foglal­koztak — s éveken át tartó fáradozásainak eredmé­nyét kiadja magyarul. — Jaj be impraktikus ember! »Rabló és kora ,« á la bon neheure! annak leg­alább kelete volna, mert korszerű volna; de »Rabe­lais és kora.« Hát a tárgyáért lelkesülő író nem keresi azt. »Elég, ha nekem világok mondá Arany is a maga költészetéről, mely pedig egy egész országra vetett ragyogványt. Aztán ki tudja, hátha akadnak, a­kiknél az erkölcsi jutalom sem marad el, s legalább elismeréssel adóznak a lelkiismeretesen s nem hiva­tás nélkül teljesített munkáért. Tegyünk legalább kísérletet. És a munka megjelent s ha nem sokaknak, de a jobbaknak bizonyára tetszeni fog. Oly gond, oly csin, oly mélyreható gondolkozás, eredeti és önálló felfogás jellemzik, hogy sok ilyen »Rabelais és korát« óhajtanánk a »tanulmányok« neve alatt isme­retes művekben oly szegény irodalmunknak. Macaulay gyönyörűen fejti ki, Macchiavelliről írt tanulmányában, mily végzetes tévedésekbe eshetik, mily nagy igazságtalanságokat követhet el az író, ha valamely történeti alakot kiragadva ama korszaknak keretéből, melyben élt, s melynek jellege, gondolko­zása szükségkép alakitólag hatott egyéniségére, egy későbbi, talán a mai kor észjárása, elvei és uralkodó nézetei szerint ítéli meg, melyekről egy későbbi kor, meglehet, szinte elítélőleg nyilatkozhatik. Neményi Ambrus, úgy látszik, nemcsak Ra­­belaist tanulmányozta, midőn megfogadva a bevezető sorokban érintett tanácsát, műveinek groteszk for­­mája alatt a komoly lényeget kutatta, hanem Ma­­caulayt is, midőn tanulmányai hősét, Rabelaist, nem egy magában, mint valami érdekes objektumot véve Konczkés alá, hanem vele együtt azt a századot is, melynek fia volt, melynek erényei és bűnei alig tük­röztek valaki másban oly jellegzetes módon, mint benne, — szóval összefüggésben ama nagy idő orga­­nismusával, mely a renaissance és a reformáczió idő­szaka alatt forrongott, vajúdott, hogy megszülessék az uj kor a maga uj világnézetével, eszméivel és esz­ményeivel, s mely organismusnak Rabelais csak egy kiváló szerve volt, a­kit a korszükség hozott létre, ép úgy, mint hatalmas fegyverét, a szatírát, a­me­lyet ama kor leghatalmasabb urai kevesebb gyanú­val fogadtak, mint fogadták volna, ha tudják, mily öldöklő halál rejlik rájuk nézve is nevető álarcza alatt. Nem tudták, ép oly kevéssé, mint a Tar­­quinok tudták, hogy Brutus fakardja vasat rejteget. Mesteri képe az a tizenhatodik századnak, me­lyet a szerző e könyvében nyújt. Sőt némelykor any­­nyira viszi a Macaulay által ajánlott óvatosságot, hogy szinte gyanúnk kerekedik, hogy Rabelais, a gyilkoló gúny e nagy mesterének neve e könyv czi­­mén tulajdonképen csak aféle repülő kecskebak a szelencze külsején, melyben a szerző ama­kor ismer­tető és kivár­ta bemutatni, s hogy valójában ez utóbbi volt az igazi czél. E gondolat ugyan csak belyl jel­­közzel ötlik föl az olvasóban, míg a könyv túlnyomó részeiben határozott éles vonalakban domborodik az előtérbe Rabelais sajátos alakja, maga mögött hagy­va a keret száz meg százféle faragványait, festmé­nyeit és stylszerű díszítményeit; de ha még úgy volna is a dolog, hogy az író a Rabelais századával akart bennünket megismertetni Rabelais vignetteje alatt, s a czélt elérte tökéletesen, s oly ügyes fogással, melyet egyenesen csak a francziáktól tanulhatott. Azok értenek a tálaláshoz s ízletesen elkészítve tud­ják feladni a legszárazabbnak tetsző dolgot is, el tudják csábítani egy-egy meglepő czimmel, egy-egy megragadó bevezetéssel az olvasót oly dolgok elol­vasásába is, melyeket különben sok embernek esze ágába se jutott volna figyelmére méltatni, s a »forma dat esse­rek elvét követve, szellemmel, bájjal, pikan­tériával ingerült a tudvágyat az olvasóban mindad­dig, míg úgy nem találják, hogy már most a tárgy maga is megragadta az olvasót annyira, hogy többé nem ereszti el. Ez az, a­mit a szerző jelen könyvében oly szé­pen el tudott lesni franczia mestereitől és kivált at­tól, a­kivel tanulmánya épen foglalkozik s a­ki ebben a franczia mestereknek is mestere volt. Ha Rabelais úgy írja vala meg, a mit megírni akart, a­hogy ön­magában elgondolta s a mint előbbeni könyveit irta: komoly, talán doctrinair alakban, —■ a legnagyobb dicsőség, mely érheti vala, az, hogy megégetik, aztán elfeledik. De az inspiratio egy pillanatában talált egy formát, mely két irányban volt végtelen szeren­csés : hogy megmentette a máglyától, melynek lángja folyton körötte csapkodott, de nem perzsolta meg és hogy szokatlanságával páratlan figyelmet tudott ger­jeszteni, úgy hogy 1533-ban három kiadás jelent meg Pantagruelből s szerzője elmondható, hogy több pél­dányban kelt el, mint a biblia. S a kiket benne a maró szatíra bántott, vigasztalást találtak abban, hogy azokat is bántja, a kiket ők sem szeretnek s vagy csakugyan nem értették el, vagy nem akarták elérteni a nekik szólót s nevettek annak, a­mi má­soknak szólt. A­kik pedig meg is értették, meg sem is bocsátották,­­ tehetetlenek" voltak az író hatal­mas pártfogóival szemben. Szerzőnk szinte szerencsés alakját találta föl e tárgy fejtegetésének. Csakhogy míg Rabelais a leg­­magasztosabb dolgokat is groteszk formában mutatta be, hogy rájuk ne lehessen ismerni azonnal,­­ ad­dig szerzőnk magát e groteszk külsejű tárgyat fejte­geti szellemmel ugyan, de nem szellemeskedve, ha­nem komolyan s a színek ellentéte igazán megkapó A f­ranczia válság. Még mindig a válság dúl Francziaor­­szágban, sőt úgy látszik, hogy a szenátus leg­újabb szavazatával, mely holmi bizalomfélét jelent a Broglie-Fourtou kormányra nézve, még élesebb jelleget öltött magára a krízis. A szenátus valósággal annak bizonyítja magát, a­minek a monarchisták óhajtották akkor, midőn megalkotását oly türelmetlenül sürgették. A szenátus dédelgeti a törvényte­lenséget, az erőszakot, az imparlamentaris­­must; támogatja azt a kormányt, mely ellen a képviselő kamara, hová a törvényhozási hatalom súlypontja esik, szükségesnek látta egy vizsgáló bizottságot alakítni. Mac Mahon elfogadja minisztereinek le­mondását, de nem azért, hogy józanabb útra térjen, hanem azért, hogy ugyanazon fajta, de más nevű emberekkel vegye körül magát. A republikánus többséget ép úgy ignorálja most, mint május 16-án, mikor egyszerűen ajtót mutatott a többség által támogatott Simon-kormánynak, most a választás után, mely a köztársaságiaknak adta meg a többsé­get, l­ép úgy, mint a választások előtt. Mac Mahon az országra appelált, az or­szág válaszolt, de mert nem ajra válaszolt, mint a tábornagy akarta, figyelembe sem veszi azt. Egy nagytekintélyű republikánus, ki­nek conservatív érzelmei és gondolkozásmódja minden kétségen fölül áll, Dufaure, a volt igazságügyminiszter, kimondá kereken a sze­nátusban, hogy ennek szavazatára a képvise­lőház nem felelhet s nem fog felelni mással, mint a budget megszavazásának megtagadásával. És tekintve a hangulatot, mely a fran­­czia képviselőházban ez idő szerint uralkodik, igen valószínű, hogy ez így is lesz. Mit fog tenni aztán Mac Mahon ? Megszavaztatja a budgetet a szenátussal? És kormányozhatni fog a képviselőház ellenére tovább is ? De nem fűzzük tovább e találgatásokat. Konstatáljuk csak, hogy Francziaország a­helyett, hogy kibonyolódnék a válságokból, mind jobban-jobban belebonyolódik az ener­­váló belviszályokba, melyeknek mind és mi­kor leendő végét senki meg nem mondhatja. Európa keletén pedig a döntés felé kö­zelednek az események és senki sem kérdezi már, mit fog tenni Francziaország, mely ön­maga magát tépi és teszi tehetetlenné, mely a maga legsajátabb ügyeit sem képes rendbe hozni, nem hogy még a keleti ügyek rende­zésénél segédkezet nyújtson, nem is szólva arról, hogy döntő szerepet játszszék, mint valaha. Mac Mahon a köztársaságot erőssé, ha­talmassá és tekintélyessé tenni nem akarja , a monarchiát pedig megteremteni nem tudja, nincs rá hivatása, így Francziaország, erejét ellentétes küzdelmekben elforgácsolva, hiány­­zani fog az európai tanácsban és akkor, mi­kor reá a legnagyobb szükség lenne. Nekünk ezt nagy okunk van sajnálni. Brogliék, kik most a senátus szavazatá­ban nyert »erkölcsi elégtétellel« készülnek távozni a kormányból, azzal vádolták a re­publikánusokat, hogy »külföldi ágensek,« ki­ket kivált a német sajtó nagy előszeretettel szokott a béke barátainak tekinteni s kik po­litikájukkal Németország malmára hajtják a vizet. Íme pedig tények mutatják, hogy Mac Mahon és a Broglie-féle emberek — bár aka­ratlanul — leghivebb szövetségesei Bismarck­nak, ki maga sem tudná czéljainak megfele­lőbben kormányoztatni Francziaországot, mint azt Mac Mahon teszi, s a­miért őt a legsúlyo­sabb felelősség terheli nemzete és a történe­lem előtt.­­ Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét G­o­r­o­v­e elnök megnyit­ván, a határőrvidéki vasútról szóló törvényjavaslat vétetett fel s első­sorban Jakics különvéleménye ol­vastatott fel, mely a dályai összeköttetés helyett az eszék-verpoljei összeköttetést ajánlja. P­é­c­h­y miniszter a különvélemény által kí­vánt összeköttetésre nézve kijelenti, hogy ezt a kor­mány nem tartotta elfogadhatónak részint azért, mert e vonal tetemesen drágább s részint azért sem, mert körülbelől két mértfölddel hosszabb. Tisza miniszterelnök a befektetési alap bi­zottság jogi természetéről ad felvilágosítást, mely ő felsége által csakis a kiévült famennyiség eladásából bejött alapnak ellenőrzésére volt felállítva, s azt maga Mollináry is ilyennek tekintette még 1873-ban is. E­­javaslat — úgy­mond — továbbá az alapot nemcsak vasútra kívánja fordítani, hanem a határőr­vidék más kulturális czéljaira is jut belőle. P­e­r­e 11 i Fiume érdekében a sziszek-károly­­városi összeköttetést óhajtaná s míg az egész vonm el nem készül, egy részének megnyitását sem tartja megengedendőnek. Péchy miniszter ezt már jövedelmezőségi szempontból sem tartja elfogadhatónak; hasonlókép nyilatkozik Széll miniszter is, a vonal kiépítése úgy is hosszabb időbe kerül. Tisza miniszterelnök kiemeli, hogy Fiume kereskedelmi érdekeit nem ez összeköttetés, hanem a déli vasút megváltása fogja előmozdítani. Mrazovics bejelenti, hogy az eszék-verpe­­lyei összeköttetés érdekében módosítványt fog be­nyújtani. V­o­n­c­i­n­a Eszék városa érdekében szólal fel, a verpoljei összeköttetés mellett. Péchy és Széll miniszterek újabban kifej­tik ez összeköttetés hátrányos voltát, minthogy ezen összeköttetés által a határőrvidék nagy része mellőz­ve lenne, másfelől pedig a pálya másfél millióval töb­be kerülne s a vonal hosszabb is lenne. A verpoljei összeköttetés mellett még Tom­­b­o­r Iván szólal fel. Tisza miniszterelnök előadja, hogy ez ügy­ben már két minisztertanács tartatott, de a kormány lehetetlennek találta az azzal járó felelősség elfo­gadását. Ezzel megkezdetett a részletes tárgyalás. A 4. §-nál elfogadtatott a miniszterelnök azon módosít­­ványa, hogy »országos hatóság« kifeje­zés helyett »horvát-szlavén határőrvidéki közigazga­tási hatóság főnökségének«. A törvényjavaslat többi része változatlanul el­­fogadtatott. T­o­m­b­o­r Iván maga és társai nevében a horvát határőrvidék visszakapcsolása érdekében ha­tározati javaslatot jelent be. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy a vissza­csatolásnak, melyet törvény határoz el, annak idején meg kell történnie, de annak eszközlésére az idő még ma nem érkezett el, mert azon előmunkálatok, melyek­nek a visszacsatolást meg kell előzniök, nincsenek végrehajtva Mihelyt ezekkel a kormány készen lesz, eleget fog tenni a törvény rendeletének. Ezzel az ér­tekezlet véget ért. — Dunajevszky lengyel képviselő beszé­déből, melyet az osztrák parlament bankügyi vitáján nov. 17-én mondott, utólag közöljük itt a Magyaror­szágra vonatkozó lényegesebb helyeket. »A­mi a magyarokat és követeléseiket illeti, mondá a lengyel képviselő, jogos büszkeséggel je­gyezhetem meg, hogy a párt, melyhez tartozom, 1867 óta ugyanegy állásponton maradt meg. Az 1867-ki júniusi felirati vitánál honfitársaim részéről Krzeczu­­novics és Zyblikiewicz képviselők határozottan kije­lenték, hogy a magyarok követeléseit alkotmányuk helyreállítására, mint egy históriai jog betöltése iránti kötelességét örömmel üdvözlik. A feliratra akkor mi mindnyájan rászavaztunk, mert látszatát nem akartuk magunkra vonni annak, hogy egy népnek nem akarjuk megadni, mi történel­mi fejlődésénél fogva azt megilleti. Ez állásponthoz ma is ragaszkodunk, mert azon nézetben vagyunk, hogy az idegen jogok megvetése, ép úgy a magánélet­ben, mint az államok és népek életében, a legegyene­­sebb útja annak, hogy saját jogainkat is elveszítsük. Az államok és népek életében az igazságosság ugyan későn jön, de megjön azért mégis, s mert mi erre szá­mítunk, azért a magyar alkotmányt olyan valaminek tekintjük, melyet itt nekünk tiszteletben kell tartani. Később így folytatja : A­mi végre az összes államgazdaság egységes vezetését s a vámparlament után való jámbor óhajo­kat s több efélét illeti, arra kérem a házat, ne mél­­tóztassanak úgy kigyót-békát kiáltani a magyarokra. Kérdezzék meg magukat, mennyit nyert az osztrák népek közgazdasága ennek egységes vezetése mellett, vájjon nem halmozódott-e adósság­ adósságra, válság­válságra, s vájjon egész gazdaságunk, ez a papiros­gazdaság nem épen e merev egységes vezetés által idéztetett-e elő? Eddig azon véleményben voltam, hogy Ausz­tria egysége legelőször a dynastiában, azután a biro­dalom hadseregében, s azután a kifelé való képvisel­­tetésben áll. De ez úgy látszik nem bír akkora súly­lyal, mint egy második bankigazgatóságnak Pesten fölállítása. Azt hinné az emuér", nagy­­anugyan a, szent frigyládát viszik el Bécsből, e fölött jajgatunk oly igen. A Magyarországnak hozott áldozatok emlege­tésére kiemelt szónok, hogy a nyugati osztrák tarto­mányok nagy részben Magyarországnak hitelezői. Ha tehát önök adósaiknál, úgy­mond, a pénz és for­galom ügyét rendezik, ezzel csak önmaguknak hoz­nak áldozatot. Az alkormányzók kinevezésére vonatkozólag azon nézetben van a lengyel képviselő, hogy a vá­lasztott kormányzók csak a részvényesek vagy a bank osztalékában osztozók érdekeiben cselekednének. Az államtól ennyire független bankot nem akar. Büntető törvényjavaslatunkról. I. Valahára elérkezett az idő, midőn a ma­gyar törvényhozás büntető törvénykönyv al­kotásával fog foglalkozni. A nemzetnek nyolc­­­vanhat év óta táplált és több ízben kifejezett azon óhaja, hogy hazánkban a jogrendet rend­szeres és a mai társadalom műveltségi állása, szokásai és jogfogalmaival egyező törvény­könyv tartsa fenn, megvalósuland. Üdvözöljük törvényhozásunkat és kor­

Next