A Hon, 1877. november (15. évfolyam, 287-315. szám)
1877-11-21 / 306. szám
306. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1877. Szerda, november 21. Kiadó hivatal: Barátok-tere, Athenaeum épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 írta kr. 8 hónapra......................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. . POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda.: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok» tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás a HOT XV-dik évfolyamára. (A »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: december hóra.........................3 írt. Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetve évnegyedenkint 1 forint. IKP" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. a kiadó hivatala. Budapest, november 20. Az osztrák bankvita. Az osztrák bankvita is vége felé közeleg. Dühösen kezdődött — szeliden fog végződni előreláthatólag. A javaslat elfogadtatása felől ma már alig lehet kétség, és — ha a részleteknél fenn nem akad, lesz belőle valami. Ez volt az Auersperg-kormány első tűzpróbája. Ezt elég jól állotta ki. Depretis és Unger ügyesen védték a kormány kiegyezési taktikáját, sőt, csak az igazság követelményének teszünk eleget, midőn kijelentjük , hogy még a dualizmus iránti tekinteteknek is jobban, őszintébben, határozottabban hódoltak, mint eddig bármikor ; meglehet ugyan, hogy provokálva, sőt talán kényszerítve voltak erre Kellersperg azon támadása által, melylyel ez indirekte bebizonyitá, hogy alkotmányosság és centralisatió többé e monarchiában össze nem férnek; tehát aki Ausztriának alkotmányt is, Magyarországgal közös vámterületet és a Lajzkántul a német elem hegemóniáját is akarja, annak a dualismushoz kell ragaszkodnia. Sőt, ad hominem is szól az argumentum, mert a német centralista vágyakat már csak jobban tudja kielégítni (experto crede Ruperto) egy Kellersperg - kormány, mint egy Auersperg-kabinet. Szóval, az osztrák minisztérium sarokban is volt szorítva. Őszintén és határozottan kell nyilatkoznia — a dualismus mellett. Az ilyen szerepre nem vállalkozik Lasser, ő tartja magát jobb időkre. Sőt Depretis is iparkodik fentartani a hátravonuló hidat: ugyancsak szabadkozik, hogy ő a dualismust nem szereti, hanem hát pro nuncisio fata tubere. Lovagiasabb, alkotmányosabb érzületü, sőt talán valódibb osztrák államférfi Unger. Ő bizony elismerte, hogy a dualismus 300 éves múltúnkban van és, hogy a közjogi harcznak épen az 1867-ki kiegyezés vetett véget, melyet most megújítani és a gazdasági küzdelemhez a politikait is csatolni , egyátalában nem áll Ausztria érdekében. Sőt Unger még a jövőre kiható vallomást is tett. Nem tekinti a dualismust, mint sejtetni engedő De pretis és régebben nyíltan kifejezte Lasser, csak malum necessariumnak, közjogi fejlődés eredményének és a jövő biztosítékának tekinti azt. Ezen az állásponton áll Herbst is, és ez a valódi osztrák álláspont. Mert a centralista Kellersperg, mint a személyes uniót sürgető Skene csak nagy Németországról álmodoznak és épen nem fektetnek nagy súlyt a monarchia összes tarto- U..................... 1 ■ 1 -g- ■■— ...... "J" — zandóságára , különben nem hangsúlyoznának, ennek lehetetlenné tételére vezető követelményeket. Tehát : Giskra, Depretis, Unger és Herbst beszédeiből egyaránt a politikai szempontokat kell kiemelnünk, mint amelyekben utat tör és nyílt kifejezésre kerül a monarchia alkotmányos existenciájának föltétele. Ennek fontossága van , úgy a kiegyezés további folyamata, mint a jövő politikai fejleményei tekintetében. Az igaz, hogy keserves küzdelmünkbe és — valljuk meg őszintén — roppant áldozatunkba került ez ; de, hogy most is e szempont dominálja a helyzetet, azt tagadni nem lehet és csak akkor lesz tökéletesen kárba veszve minden, ha tovább érvényesülni megszűnik, vagy tőlünk nem szükséges, sőt a monarchiára nézve káros követeléseket fognának, e czímen, bármely részről, formálni. Sőt, az utóbbi tekintetben, még azon halvány reményt is merítjük az osztrák bankvitából, hogy a Skene-consortiumnak nemcsak politikája, de vámpolitikája is provokálni fogja: a vámközösséget és a monarchia létfeltételeit becsülni tudó osztrák államférfiak ellenállását és ezek szövetségében rázkódás nélkül, lesz lehetséges egy egészségesebb és az egész monarchia érdekeinek megfelelőbb vámpolitika megmentése. Ami a bankvita szakszerű oldalait illeti, miután az igen alant és tisztán, opportunitási szemponton állott, arról keveset szólhatunk. Magyarország önálló bankalapítási joga minden oldalról el len ismerve, sőt pláne az ellenzék félt attól, hogy állampénzt is fogunk kiadni; a kormány maga kijelenti, hogy Magyarország soha el nem ismerte a 80 millió adósság kötelező voltát. Ez a két tény: elégtétel a mi kormányunknak a magyar ellenzék támadásai ellen. Igaz, hogy a dualizmus érvényesülése nem mutatkozik a bankpolitikában és így Depretisnek könnyű volt megnyugtatni az üzletembereket, de a két kormány teljesen egyenlő befolyását hangsúlyozta ő is. Szóval: itt is alább hagyott a centralisatió és az »osztrák« szempont. De midőn Unger a dualismus »szűk« és »gyenge« ,dát jövőben tágulni, szélesbedni látja, akkor értheti azt az érzelmekben és a politikai vagy anyagi követelményekben, de nem a politikai alkotásokban. Erre itt nincs kilátás, amarra az osztrákokat kell tanítani, Magyarország megtette a magáét! — A főrendi ház november hó 22-én déli öét 1 órakor ülést tart, melyben a közigazgatási költségek fedezéséről, a megyei mérnöki állomások megszüntetéséről, és a renti kölcsön adómentességének értelmezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásán kívül még a ház bizottságaiban támadt üresedések betöltése czéljából pótválasztások is eszközöltetnek. Erről a főrendiház tagjai az elnökség által értesíttetnek. A székely »légió« ügyében anynyira a mennyire részesek fölött ma mondotta ki az ítéletet a legfőbb itélőszék. Az illetők szabad lábra helyeztetnek. Tartózkodunk ezen ítéletre vonatkozólag minden megjegyzéstől s csak anynyit konstatálunk, hogy az megfelel mindnyájunk óhajának. A felolvasott iratok az ügyet a maga egész kicsinyességében tüntetik föl, mint a minőnek mi azt kezdettől fogva tartottuk. Ide redukálódott a székely »légió« ügye, mely annyi port vert föl kül- és belföldön. Az ügy mindenesetre keletkezési, úgy szólva fogamzási stádiumában jön felderítve, ezért nem ölthetett nagyobb mérveket és jó, hogy így történt. Ha lehet kárhoztatni valakit, a bizonyára nem más, mint az, ki az egész mozgalmat megindító, könnyen hivő s jóhiszemű embereket »felültetett« és nem rajta múlt, hogy számos magyar állampolgárt nagyobb bajba nem sodort. Végül konstatáljuk azt, hogy a különben bonyolult ügy elég gyorsan haladt át a bírósági fórumokon s a bírói működés különféle stádiumain. A „HON“ TÁRCZÁJA.__ „Rabelais és kora.« (T. K.) Alcibiades Plato »Vendégség« czimű elbeszélésében mesterét Sokratesz, ki a világ bölcseinek királya és császára volt, Silénhez hasonlítja. Ezek a Silének pedig hajdanában afféle kis szelenczék voltak, amilyeneket ma a gyógyszertárak állványain láthatunk; kívülről mindenféle mulatságos, dobó kéj pék voltak rájuk festve, úgymint: harpyák, satyrok, boszorkányok, fölnyergett kacsák, repülő kecskebakok, kocsirúd mellé fogott szarvasok s más ilyes alakok, a melyek unaloműzésre és nevetés gerjesztésére szolgáltak, tehát ép oly természetűek voltak, mint ma Silenos, a Bacchus tanítója és mestere. Azonban ama furcsa képű szelenczékben szokták tartani a finom, drága gyógyszereket, balzsamot, pézsmát, ámbrát, amonimot, sőt elefántcsont ékszerkéket és egyéb szemenszedett csecsebecséket is. Ilyen volt — mond Alcibiades — Sokrates is. Ha csak kívülről tekintitek, s külső színelátszata után ítélve meg, nem adtak érte egy vereshagymát, oly rut volt teste alkotása, oly ügyetlen buta járása kelése; orra pisze, szemei kidülledtek, mint a bikáé, homloka oly együgyü, mintha eszelősség laknék mögötte; szokásai, élete módja faragatlanok ; parasztos volt ruházata, vagyon nélkül szűkölködő szegény, asszonyok szemében kevésre becsült, állami hivatalok viselésére alkalmatlan, minduntalan mosolygott, nevetett, mindenkor kész volt akárkivel poharat koczczintva iddogálni, szünetlenszakadatlan faggatta az embereket és örökösen bujósdit játszott isteni tudományával. — Azonban ha föltártátok ezt a szelenczét, megbecsülhetetlen, mennyei fűszereket találtatok benne ; csaknem emberfölötti érzelmet, csodálatra méltó erényeket, legyőzhetetlen állhatatosságot, páratlan józanságot, megrendíthetetlen elégedettséget és hihetetlen lenézését és megvetését mindannak, a mi után a halandó emberek inukszakadtáig lótnak-futnak, leskelődnek, s a miért éjeiket átvirrasztják, zajongva tolonganak és veszekesznek. — Azért tanácsolom, hogy az én könyvemnek is jó mélyére hatoljatok s gondosan fontolóra vegyétek, mikről vagyon abban szó. Ha így cselekesztek, észre fogjátok venni, hogy a benne rejlő fűszerek egészen másmilyenek és nagyobb becsüek, mint a milyeneket a szelencze ígért s annak külseje után magatok is vártátok; más szóval, az itt szóban forgó dolgok nem oly hóbortos bolondságok, mint a milyenekre a czim következtetni enged.« Így adja meg a kulcsát XVI. század nagy szatirikusa, Rabelais az ő monumentális regényének, melynek első kötete a mondott század második évtizedében ily furcsa czim alatt jelent meg: »La vie très horrifique du grand Gargantua, pére de Pantagruel, jadis composée par M. Alcofridas Nasier, abstracted de Quintessence,« hogy nyomon kövesse 1529-től kezdve a Pantagruelről szóló négy könyv, előadván »les horribles et espouventables faiitz et prouesses de très renommé Pantagruel, Roy des Dipsodes, filz du geant Gargantua« akik mind a ketten oly nagy óriások voltak, hogy már pólyás gyermekkorukban 900 fős vászon kellett egy-egy ingecskéjükre s egész gulyákat emésztettek fel reggelire. Maga a regény is, melynek harmadik kötete már a Rabelais nevével s (nem annak csak anagrammjával, mint az előbbiek) jelent meg, míg az utolsó, a legmerészebb és legbecsesebb, az ötödik már csak az író kimúlta után látott napvilágot. int a tüneményszerű munka és annak szerzője, kit és oly sok ember emleget, mint a mily kevés ismer, képezi tárgyát egy magyar iró tanulmányának, mely gyönyörű kiállításban, tiz és fél ivén épen most került ki a sajtó alól. Rabelais és kora — mai napság — franczia tárgy, aztán tanulmány, (mely tanulmányra mutat) és magyar iró! hogy illik ez össze ? Így volna kedvünk fölkiáltani e könyvben lapozva, ha e fölkiáltást el nem nyomná bennünk egy még csodálatosabb körülmény : az, hogy az író — újságíró. Hát van olyan újságíró, aki — pláne mikor is kívül belül bajban állunk az egész világgal és önmagunkkal — még ráér olvasni ? Ismerem a magyar képviselőháznak egy igen derék s alapos tudományos készültségéről ismert tagját. Egyszer ráadta a fejét arra a hálátlan dologra, hogy lapot szerkeszszen. Azaz, úgy varrták a nyakába. Viselte sorsát vagy egy esztendeig, akkor aztán ott hagyta a lapját a faképnél. Miért ? »Az alatt az egész idő alatt nem értem rá egy kissé terjedelmesebb füzetet elolvasni, — hát azért!« Ez itt ez az újságíró elolvas, átbúvárol, áttanulmányoz egy háromszáz év előtti franczia nyelven írott kolosszális munkát s felbuvja az e mű által teremtett irodalmat, keresztül fúrja magát egy egész könyvtáron, elmegy Párisba, ott hallgatja a Sorbonne hires tanárának Saint-René-Taillandier előadásait még annak az útmutatását is kikéri, azon írókra vonatkozólag, kik az általa választott tárgygyal foglalkoztak — s éveken át tartó fáradozásainak eredményét kiadja magyarul. — Jaj be impraktikus ember! »Rabló és kora ,« á la bon neheure! annak legalább kelete volna, mert korszerű volna; de »Rabelais és kora.« Hát a tárgyáért lelkesülő író nem keresi azt. »Elég, ha nekem világok mondá Arany is a maga költészetéről, mely pedig egy egész országra vetett ragyogványt. Aztán ki tudja, hátha akadnak, akiknél az erkölcsi jutalom sem marad el, s legalább elismeréssel adóznak a lelkiismeretesen s nem hivatás nélkül teljesített munkáért. Tegyünk legalább kísérletet. És a munka megjelent s ha nem sokaknak, de a jobbaknak bizonyára tetszeni fog. Oly gond, oly csin, oly mélyreható gondolkozás, eredeti és önálló felfogás jellemzik, hogy sok ilyen »Rabelais és korát« óhajtanánk a »tanulmányok« neve alatt ismeretes művekben oly szegény irodalmunknak. Macaulay gyönyörűen fejti ki, Macchiavelliről írt tanulmányában, mily végzetes tévedésekbe eshetik, mily nagy igazságtalanságokat követhet el az író, ha valamely történeti alakot kiragadva ama korszaknak keretéből, melyben élt, s melynek jellege, gondolkozása szükségkép alakitólag hatott egyéniségére, egy későbbi, talán a mai kor észjárása, elvei és uralkodó nézetei szerint ítéli meg, melyekről egy későbbi kor, meglehet, szinte elítélőleg nyilatkozhatik. Neményi Ambrus, úgy látszik, nemcsak Rabelaist tanulmányozta, midőn megfogadva a bevezető sorokban érintett tanácsát, műveinek groteszk formája alatt a komoly lényeget kutatta, hanem Macaulayt is, midőn tanulmányai hősét, Rabelaist, nem egy magában, mint valami érdekes objektumot véve Konczkés alá, hanem vele együtt azt a századot is, melynek fia volt, melynek erényei és bűnei alig tükröztek valaki másban oly jellegzetes módon, mint benne, — szóval összefüggésben ama nagy idő organismusával, mely a renaissance és a reformáczió időszaka alatt forrongott, vajúdott, hogy megszülessék az uj kor a maga uj világnézetével, eszméivel és eszményeivel, s mely organismusnak Rabelais csak egy kiváló szerve volt, akit a korszükség hozott létre, ép úgy, mint hatalmas fegyverét, a szatírát, amelyet ama kor leghatalmasabb urai kevesebb gyanúval fogadtak, mint fogadták volna, ha tudják, mily öldöklő halál rejlik rájuk nézve is nevető álarcza alatt. Nem tudták, ép oly kevéssé, mint a Tarquinok tudták, hogy Brutus fakardja vasat rejteget. Mesteri képe az a tizenhatodik századnak, melyet a szerző e könyvében nyújt. Sőt némelykor anynyira viszi a Macaulay által ajánlott óvatosságot, hogy szinte gyanúnk kerekedik, hogy Rabelais, a gyilkoló gúny e nagy mesterének neve e könyv czimén tulajdonképen csak aféle repülő kecskebak a szelencze külsején, melyben a szerző amakor ismertető és kivárta bemutatni, s hogy valójában ez utóbbi volt az igazi czél. E gondolat ugyan csak belyl jelközzel ötlik föl az olvasóban, míg a könyv túlnyomó részeiben határozott éles vonalakban domborodik az előtérbe Rabelais sajátos alakja, maga mögött hagyva a keret száz meg százféle faragványait, festményeit és stylszerű díszítményeit; de ha még úgy volna is a dolog, hogy az író a Rabelais századával akart bennünket megismertetni Rabelais vignetteje alatt, s a czélt elérte tökéletesen, s oly ügyes fogással, melyet egyenesen csak a francziáktól tanulhatott. Azok értenek a tálaláshoz s ízletesen elkészítve tudják feladni a legszárazabbnak tetsző dolgot is, el tudják csábítani egy-egy meglepő czimmel, egy-egy megragadó bevezetéssel az olvasót oly dolgok elolvasásába is, melyeket különben sok embernek esze ágába se jutott volna figyelmére méltatni, s a »forma dat esserek elvét követve, szellemmel, bájjal, pikantériával ingerült a tudvágyat az olvasóban mindaddig, míg úgy nem találják, hogy már most a tárgy maga is megragadta az olvasót annyira, hogy többé nem ereszti el. Ez az, amit a szerző jelen könyvében oly szépen el tudott lesni franczia mestereitől és kivált attól, akivel tanulmánya épen foglalkozik s aki ebben a franczia mestereknek is mestere volt. Ha Rabelais úgy írja vala meg, a mit megírni akart, ahogy önmagában elgondolta s a mint előbbeni könyveit irta: komoly, talán doctrinair alakban, —■ a legnagyobb dicsőség, mely érheti vala, az, hogy megégetik, aztán elfeledik. De az inspiratio egy pillanatában talált egy formát, mely két irányban volt végtelen szerencsés : hogy megmentette a máglyától, melynek lángja folyton körötte csapkodott, de nem perzsolta meg és hogy szokatlanságával páratlan figyelmet tudott gerjeszteni, úgy hogy 1533-ban három kiadás jelent meg Pantagruelből s szerzője elmondható, hogy több példányban kelt el, mint a biblia. S a kiket benne a maró szatíra bántott, vigasztalást találtak abban, hogy azokat is bántja, a kiket ők sem szeretnek s vagy csakugyan nem értették el, vagy nem akarták elérteni a nekik szólót s nevettek annak, ami másoknak szólt. Akik pedig meg is értették, meg sem is bocsátották, tehetetlenek" voltak az író hatalmas pártfogóival szemben. Szerzőnk szinte szerencsés alakját találta föl e tárgy fejtegetésének. Csakhogy míg Rabelais a legmagasztosabb dolgokat is groteszk formában mutatta be, hogy rájuk ne lehessen ismerni azonnal, addig szerzőnk magát e groteszk külsejű tárgyat fejtegeti szellemmel ugyan, de nem szellemeskedve, hanem komolyan s a színek ellentéte igazán megkapó A franczia válság. Még mindig a válság dúl Francziaországban, sőt úgy látszik, hogy a szenátus legújabb szavazatával, mely holmi bizalomfélét jelent a Broglie-Fourtou kormányra nézve, még élesebb jelleget öltött magára a krízis. A szenátus valósággal annak bizonyítja magát, aminek a monarchisták óhajtották akkor, midőn megalkotását oly türelmetlenül sürgették. A szenátus dédelgeti a törvénytelenséget, az erőszakot, az imparlamentarismust; támogatja azt a kormányt, mely ellen a képviselő kamara, hová a törvényhozási hatalom súlypontja esik, szükségesnek látta egy vizsgáló bizottságot alakítni. Mac Mahon elfogadja minisztereinek lemondását, de nem azért, hogy józanabb útra térjen, hanem azért, hogy ugyanazon fajta, de más nevű emberekkel vegye körül magát. A republikánus többséget ép úgy ignorálja most, mint május 16-án, mikor egyszerűen ajtót mutatott a többség által támogatott Simon-kormánynak, most a választás után, mely a köztársaságiaknak adta meg a többséget, lép úgy, mint a választások előtt. Mac Mahon az országra appelált, az ország válaszolt, de mert nem ajra válaszolt, mint a tábornagy akarta, figyelembe sem veszi azt. Egy nagytekintélyű republikánus, kinek conservatív érzelmei és gondolkozásmódja minden kétségen fölül áll, Dufaure, a volt igazságügyminiszter, kimondá kereken a szenátusban, hogy ennek szavazatára a képviselőház nem felelhet s nem fog felelni mással, mint a budget megszavazásának megtagadásával. És tekintve a hangulatot, mely a franczia képviselőházban ez idő szerint uralkodik, igen valószínű, hogy ez így is lesz. Mit fog tenni aztán Mac Mahon ? Megszavaztatja a budgetet a szenátussal? És kormányozhatni fog a képviselőház ellenére tovább is ? De nem fűzzük tovább e találgatásokat. Konstatáljuk csak, hogy Francziaország ahelyett, hogy kibonyolódnék a válságokból, mind jobban-jobban belebonyolódik az enerváló belviszályokba, melyeknek mind és mikor leendő végét senki meg nem mondhatja. Európa keletén pedig a döntés felé közelednek az események és senki sem kérdezi már, mit fog tenni Francziaország, mely önmaga magát tépi és teszi tehetetlenné, mely a maga legsajátabb ügyeit sem képes rendbe hozni, nem hogy még a keleti ügyek rendezésénél segédkezet nyújtson, nem is szólva arról, hogy döntő szerepet játszszék, mint valaha. Mac Mahon a köztársaságot erőssé, hatalmassá és tekintélyessé tenni nem akarja , a monarchiát pedig megteremteni nem tudja, nincs rá hivatása, így Francziaország, erejét ellentétes küzdelmekben elforgácsolva, hiányzani fog az európai tanácsban és akkor, mikor reá a legnagyobb szükség lenne. Nekünk ezt nagy okunk van sajnálni. Brogliék, kik most a senátus szavazatában nyert »erkölcsi elégtétellel« készülnek távozni a kormányból, azzal vádolták a republikánusokat, hogy »külföldi ágensek,« kiket kivált a német sajtó nagy előszeretettel szokott a béke barátainak tekinteni s kik politikájukkal Németország malmára hajtják a vizet. Íme pedig tények mutatják, hogy Mac Mahon és a Broglie-féle emberek — bár akaratlanul — leghivebb szövetségesei Bismarcknak, ki maga sem tudná czéljainak megfelelőbben kormányoztatni Francziaországot, mint azt Mac Mahon teszi, s amiért őt a legsúlyosabb felelősség terheli nemzete és a történelem előtt. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Gorove elnök megnyitván, a határőrvidéki vasútról szóló törvényjavaslat vétetett fel s elsősorban Jakics különvéleménye olvastatott fel, mely a dályai összeköttetés helyett az eszék-verpoljei összeköttetést ajánlja. Péchy miniszter a különvélemény által kívánt összeköttetésre nézve kijelenti, hogy ezt a kormány nem tartotta elfogadhatónak részint azért, mert e vonal tetemesen drágább s részint azért sem, mert körülbelől két mértfölddel hosszabb. Tisza miniszterelnök a befektetési alap bizottság jogi természetéről ad felvilágosítást, mely ő felsége által csakis a kiévült famennyiség eladásából bejött alapnak ellenőrzésére volt felállítva, s azt maga Mollináry is ilyennek tekintette még 1873-ban is. Ejavaslat — úgymond — továbbá az alapot nemcsak vasútra kívánja fordítani, hanem a határőrvidék más kulturális czéljaira is jut belőle. Pere 11 i Fiume érdekében a sziszek-károlyvárosi összeköttetést óhajtaná s míg az egész vonm el nem készül, egy részének megnyitását sem tartja megengedendőnek. Péchy miniszter ezt már jövedelmezőségi szempontból sem tartja elfogadhatónak; hasonlókép nyilatkozik Széll miniszter is, a vonal kiépítése úgy is hosszabb időbe kerül. Tisza miniszterelnök kiemeli, hogy Fiume kereskedelmi érdekeit nem ez összeköttetés, hanem a déli vasút megváltása fogja előmozdítani. Mrazovics bejelenti, hogy az eszék-verpelyei összeköttetés érdekében módosítványt fog benyújtani. Voncina Eszék városa érdekében szólal fel, a verpoljei összeköttetés mellett. Péchy és Széll miniszterek újabban kifejtik ez összeköttetés hátrányos voltát, minthogy ezen összeköttetés által a határőrvidék nagy része mellőzve lenne, másfelől pedig a pálya másfél millióval többe kerülne s a vonal hosszabb is lenne. A verpoljei összeköttetés mellett még Tombor Iván szólal fel. Tisza miniszterelnök előadja, hogy ez ügyben már két minisztertanács tartatott, de a kormány lehetetlennek találta az azzal járó felelősség elfogadását. Ezzel megkezdetett a részletes tárgyalás. A 4. §-nál elfogadtatott a miniszterelnök azon módosítványa, hogy »országos hatóság« kifejezés helyett »horvát-szlavén határőrvidéki közigazgatási hatóság főnökségének«. A törvényjavaslat többi része változatlanul elfogadtatott. Tombor Iván maga és társai nevében a horvát határőrvidék visszakapcsolása érdekében határozati javaslatot jelent be. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy a visszacsatolásnak, melyet törvény határoz el, annak idején meg kell történnie, de annak eszközlésére az idő még ma nem érkezett el, mert azon előmunkálatok, melyeknek a visszacsatolást meg kell előzniök, nincsenek végrehajtva Mihelyt ezekkel a kormány készen lesz, eleget fog tenni a törvény rendeletének. Ezzel az értekezlet véget ért. — Dunajevszky lengyel képviselő beszédéből, melyet az osztrák parlament bankügyi vitáján nov. 17-én mondott, utólag közöljük itt a Magyarországra vonatkozó lényegesebb helyeket. »Ami a magyarokat és követeléseiket illeti, mondá a lengyel képviselő, jogos büszkeséggel jegyezhetem meg, hogy a párt, melyhez tartozom, 1867 óta ugyanegy állásponton maradt meg. Az 1867-ki júniusi felirati vitánál honfitársaim részéről Krzeczunovics és Zyblikiewicz képviselők határozottan kijelenték, hogy a magyarok követeléseit alkotmányuk helyreállítására, mint egy históriai jog betöltése iránti kötelességét örömmel üdvözlik. A feliratra akkor mi mindnyájan rászavaztunk, mert látszatát nem akartuk magunkra vonni annak, hogy egy népnek nem akarjuk megadni, mi történelmi fejlődésénél fogva azt megilleti. Ez állásponthoz ma is ragaszkodunk, mert azon nézetben vagyunk, hogy az idegen jogok megvetése, ép úgy a magánéletben, mint az államok és népek életében, a legegyenesebb útja annak, hogy saját jogainkat is elveszítsük. Az államok és népek életében az igazságosság ugyan későn jön, de megjön azért mégis, s mert mi erre számítunk, azért a magyar alkotmányt olyan valaminek tekintjük, melyet itt nekünk tiszteletben kell tartani. Később így folytatja : Ami végre az összes államgazdaság egységes vezetését s a vámparlament után való jámbor óhajokat s több efélét illeti, arra kérem a házat, ne méltóztassanak úgy kigyót-békát kiáltani a magyarokra. Kérdezzék meg magukat, mennyit nyert az osztrák népek közgazdasága ennek egységes vezetése mellett, vájjon nem halmozódott-e adósság adósságra, válságválságra, s vájjon egész gazdaságunk, ez a papirosgazdaság nem épen e merev egységes vezetés által idéztetett-e elő? Eddig azon véleményben voltam, hogy Ausztria egysége legelőször a dynastiában, azután a birodalom hadseregében, s azután a kifelé való képviseltetésben áll. De ez úgy látszik nem bír akkora súlylyal, mint egy második bankigazgatóságnak Pesten fölállítása. Azt hinné az emuér", nagyanugyan a, szent frigyládát viszik el Bécsből, e fölött jajgatunk oly igen. A Magyarországnak hozott áldozatok emlegetésére kiemelt szónok, hogy a nyugati osztrák tartományok nagy részben Magyarországnak hitelezői. Ha tehát önök adósaiknál, úgymond, a pénz és forgalom ügyét rendezik, ezzel csak önmaguknak hoznak áldozatot. Az alkormányzók kinevezésére vonatkozólag azon nézetben van a lengyel képviselő, hogy a választott kormányzók csak a részvényesek vagy a bank osztalékában osztozók érdekeiben cselekednének. Az államtól ennyire független bankot nem akar. Büntető törvényjavaslatunkról. I. Valahára elérkezett az idő, midőn a magyar törvényhozás büntető törvénykönyv alkotásával fog foglalkozni. A nemzetnek nyolcvanhat év óta táplált és több ízben kifejezett azon óhaja, hogy hazánkban a jogrendet rendszeres és a mai társadalom műveltségi állása, szokásai és jogfogalmaival egyező törvénykönyv tartsa fenn, megvalósuland. Üdvözöljük törvényhozásunkat és kor