A Hon, 1878. január (16. évfolyam, 1-29. szám)
1878-01-22 / 20. szám
Budapest, 1878. Kedd, január 22 20. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra.........................................6 frt — kr. 6 hónapra............................... 12 * — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 11 — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatok. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK: szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HOIT XYI-dik évfolyamára. A fHont meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Jan.—decz. végéig ......................24 frt. Jan—jan. végéig............................12 » Jan.—márczius végéig .... 6 » Január hónapra ....................... 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. IPIT" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala. Budapest, január 21 A különvélemények. Előttünk vannak a vámügyi jelentések. A vámügyi bizottság többsége és három kisebbség terjeszti elő terjedelmes jelentéseit és indokolá azokban saját álláspontját. A többség jelentésével most nem foglalkozunk, mert a kormány javaslatát védi az, és ennek előnyeit, hiányait többször, tüzetesen kifejtettük. A bizottsági többség a kormány előterjesztését két határozattal javítá. Az egyikben kötelességévé teszi a kormánynak, hogy minden törekvését és »alkotmányos befolyását« nemzetközi szerződések kötésére használja föl. Ez legalább manifesztálja a többség törekvéseit, ha nem is nyújt teljes biztosítékot arra nézve, hogy foganatja, mégpedig rövid időn és kellő foganatja lesz. A másik határozat a retorziókat korlátolja, amennyiben a velünk szerződésben nem álló államokkal szemben nem kívánja (mint a törvényjavaslat) kötelezőleg kimondatni az 5—10 százalék vámemelésnek, retorzióképen való alkalmazását, hanem, a százalék megszabása nélkül, ad jogot a kormánynak, annak esetről esetre alkalmazására. Ebből kitűnik, hogy báró Simonyi és Mudrony tökéletesen tévednek, külön véleményükben, midőn azt állítják, hogy a bizottság többsége mindenesetre kívánja alkalmazni a retorziót és csak annak százalékát nem szabta meg; tehát az esetleges reakciónak egészen tág tért adott. Ez nem áll. Itt nem rendszeres, hanem kivételes, egyes intézkedésekről van szó. Mi, úgy hiszszük, hogy a bizottság szemei előtt a franczia új javaslat szövege lebegett, melyautorisétálja a kormányt hasonló eljárásra. Mi ezt is visszalépésnek tartjuk, de mindenesetre jobbnak, mint a kormány szövegét. A kisebbségi vélemények közül legradikálisabb, legrövidebb , és legfelületesebb a Simonyi Ernőé. Neki, a következményekre való tekintet nélkül, a külön vámterület kell, mert a tíz évi vámszövetség alatti kezdőleges iparunkat« az osztrák ipar megölte. És elfelejti, hogy a vámszövetség előtt már 16 évet élt a vámközösség, és lehetővé tette »kezdőleges« iparunk létezését. Így tehát az utóbbi tíz év sem bizonyíthatja káros voltát miután abból öt év még az emelkedés éve volt. Azután deficitünk és rossz gazdákodásunk képezik Simonyi második argumentumát — a vámközösség ellen, pedig azzal ép úgy összeférnek, mint attól elválaszthatók. De jövedelmi fokozást remél az önálló vámterülettől, mert az osztrák czikkek megadóztatását igazságosnak, méltányosnak tartja És mégis, még ő is érzi, hogy ez kétélű fegyver, mert nem csak legkedvezőbb szerződést, hanem még kivételes kedvező állást is akar biztosítni Ausztriának; ugyanezt kívánják b. Simonyi és Mudrony is különvéleményükben. Ebből az következik, hogy forgalmunk V részére ők is a mostaninál még kisebb vámokat kívánnak venni, de akkor az önálló vámterületből, általuk a mostani alapon kiszámított 20—25 millió vámjövedelem ép úgy elesik, mint ennek daczára, Ausztria (számunkra) vámmentes piacra. Ha már most a pénzügyi eredmény így kezd apadni, még az ő kezükben is; kérdjük: mi bírja őket arra, hogy Ausztria iránt oly előzékenyek legyenek? A mi anyagi érdekünk erre ok nem lehet, mert ők azt állítják, »unisono,« hogy Ausztriáéval ellenkező anyagi érdekeink vannak. És mégis, Simonyi Ernő épen a »két állam viszonyainak és közgazdasági érdekeinek kölcsönös és bizonyos méltánylásával« indokolja ezt; b. Simonyi és Mudrony pedig hosszasan értekeznek ugyan a politikai kapocs és közgazdasági viszony közti kapcsolat hiányáról, fejtegetik ellentétes anyagi érdekeinket és mégis kimondják: »figyelembe véve politikai helyzetünket, a megszabandó vámtételeknél Ausztriát kiváltságos engedményekben kívánnák« részesíteni. Ezzel nem csak előbbi állításaikat vonták le, hanem megadták ők a politikai, Simonyi Ernő az pedig anyagi okokat, melyek a többséget a vámközösségre bízják. És ha olyan önálló vámpolitikát akarnak ők követni, mely Ausztria czikkeit minden más államéval kedvezőbb föltételek alatt bocsátja be , hol van a magyar ipar védelme, melyet az osztrák ipar megélő versenyétől akarnak megmenteni? És ha sem a pénzügyi, sem az ipari, sem a politikai előny oly mértékben nem mutatkozik, hogy a vámellenőrzési költséget, szakítást és más (hitel-, politikai, forgalmi) következményeket felélje, akkor minek a szakítás ? Simonyi Ernő erre csak azzal tud felelni, hogy mert nem igazságos és méltányos, »midőn minden polgárt, ki bármi csekély fogyasztási czikket hoz városaink piaczaira, nevezetes vámadóval« sújtunk; »addig az osztrák tartományok iparosai több száz millióra menő gyártmányaikat az országba szabadon behozhassák.« Természetes, hogy szembeötlő a paralella helytelensége. Nálunk minden fogyasztási czikk egyenlően, a városok pénzügyi érdekében adózik, ezzel az állam vámpolitikájának semmi köze; a szabadon bejövő osztrák czikkeket pedig, úgy látszik, Simonyi Ernő az angol pótszerződésénél is kedvezőbb tételekkel akarja adóztatni és, hogy ennek árát is mi fizetnők meg, azt ő jól tudja. Nem csoda tehát, ha Mudrony és Simonyi Lajos báró lemondtak az önálló vámterület feltétlen követeléséről, készek a status quóval megelégedni. Ezt egész örömmel olvassuk jelentésükből, mert ellenkezőre voltunk elkészülve — az előzmények folytán. Ők most már csak fogyasztási adóvonalat és az eddigi kereskedelmi politika folytatását követelik — egy határozati javaslatban. E meglepő concessiók, Mudronytól nagy áldozatot jelentenek; ő nagy ipari lendületet és 42 milliót várt az önálló vámterülettől; most ezekről kész lemondani. Üdvözöljük e téren. De akkor a fogyasztási adóvonal költségeihez adja oda, az új szerződés következtében, a visszatérítésnél megakadályozott megkárosításunk összegét és az osztrák fgyasztási cikkek után általunk fizetett adó helyett kompenzátióul nyert pénzügyi vámok tiszta hasznát, és kijó, hogy a fogyasztási adóvonallal sem nyernénk sokat, sőt talán — semmit. A szabad kereskedelmi politikát mi is folytatni kívánjuk, és így a különvélemény íróinak véleménye nagyon örvendetes haladást tett — felénk! — Az országgyűlési szabadelvű párt folyó hó 23-dikán délután 6 órakor értekezletet tart. Tárgy : a vám- és kereskedelmi szövetségről és az osztrák magyar vámtariffáról szóló törvényjavaslatok. — Fegyverszüneti tárgyalások és a harcrtér. A tegnapi nap emlékezetes marad az orosz-török hadjáratban. Tegnap vonultak be a muszkák a török csapatok által elhagyott Drinápolyba, s máris jelenték a harctérről, hogy az oroszok új hadműveletek bázisául teszik Drinápolyt. A várnégy-SZoffbfi RzfViniH török nnnp-A’Láo QiUBoUtU megszűnt minden összeköttetés. Az előnyomult oroszok elvágták az összeköttetést, mely most csak Konstantinápolyból a tengeren és Tárnán át lehetséges. Szulejmán pasa, kinek erélyétől Plevna bukása , után még sokat várt a török kormány, seregével együtt a szó teljes értelmében elzüllött. Szétszórt csapataival délnek vette útját Szalonika felé és sebesültjei már meg is érkeztek Drámába, a szalonikai kormányzóság székhelyére. Szulejmán útjában, hogy az oroszok élelemszerzését megnehezítse, majdnem mindent elpusztított. Tatár-Bazardsikból Filippopolig egy füstölgő rom az egész vidék. A török menekültek száma roppant nagy s és akkora szenvedések és nélkülözéseknek vannak kitéve. Hideg és éhségtől kínozva, úton-útfélen tömegesen halnak el. Átalában Rómélia e pillanatban borzasztó képet nyújt. A „HON“ TÁRCZÁJA, Görög jelentés a »Galatea« magyar előadásáról. (Ez ismertetést Szigligeti Ede bocsátotta rendelkezésünkre néhány nappal halála előtt.) Tiákosz György úr, a budapesti görög konzul titkára, a következő czikket közlötte a Triesztben megjelenő »Ae« Hpéla « czimű görög hírlap 160-ik számában. Szükségesnek és hasznosnak tartván azt, hogy az, ami a görög lángész becsületére válik s nemes versenyre buzdíthat, a közönség tudomására jusson, megkísérlem az hasábjain némelyeket egy nagy európai színpadon először előadott új görög drámáról elmondani. Kállay Béni, a nemes és philhellén magyar, elragadtatván a szerencsétlen Vasziliádisz »Galatéa«jának sok szépségétől, magyarra fordította s a »Budapesti Szemlé«-ben közölte e drámát. A belföldi sajtó nagy méltánylással fogadván e görög költészeti terméket, sok dicsérettel halmozta el a fordítót és szerencsét kívánt neki e legsikerültebb fordításhoz. Ami engem illet, ismervén a magyarok hatalmas nyelvét s nagy figyelemmel összehasonlítván a fordítást az eredetivel, legbensőbb örömmel úgy találtam, hogy a fordítás nagyon hű,megtartva az eredeti szerint a gondolatok lánczolatát s költői képeit. Szóval az ügyes fordító vallásos áhítattal s legnagyobb jártassággal teljesítette munkáját, beleöntvén a fordításába az eredetiben rejlő sajátságos költői kellemet. A fordítás sikerét elismerte a leghellenebb Télfy is, aki örömmel telve üdvözölte Kállay urat. Ugyanezt téve az én csekélységem is, köszönetet mondva különösen a tisztelt philhellénnek a dráma előszavában tanúsított philhellén hajlamaiért. Mert ő elbeszélvén a görög fölkelés alkalmával az egész Európában uralkodó philhellenismust s a reá következő ellenhatást, igy kiált föl: »Elfelejtették a Nyugaton, hogy a Piátok és Socratesek, az Aristidesek és Solonok nem születhettek és nem fejlődhettek Byzancznak teljesen elfajult uralma alatt, nem az apró frank fejedelmek önkénye mellett, nem az időről időre berohanó barbárok pusztító kalandozásai közben, és nem az ötszázados török hódoltság idejében. Hogy a görög nép annyi nyomor, annyi pusztulás, oly hosszú elnyomatás közepett is meg tudá őrizni nemzetiségét, nyelvét s az összetartozandóság érzetét, ez oly eredmény, amilyet hasonló körülmények között alig mutathat föl nép a történelemben.« Ennyit a philhellen képviselő fordításáról. »Galateá«-nak előadása pedig a magyar nemzeti színházban messze túlszárnyalta a görög előadást, melyet 1873-ban Konstantinápolyban Tavolárisztól és Szászasztól láttam. Maga a dráma, a színpad legfényesebb kidíszítése, az ódonszerű görög ruházat művészeti külseje, a gazdagon fölékesített csarnok, melyben Galateának gyönyörű, élő szobra állt, a második felvonásban a királyi terem nagyszerű díszítménye régies görög bútorokkal, nymphák csoportaival, és átalában a színészek művészeti, szabatos előadása a legjobb hatással volt a hallgatókra, kik gyakran élénk tapsokra fakadván, hazatértek magukkal vive a halhatatlan Aristoteles által hirdetett lélektisztulást. A szereplő személyek a magyar nemzeti színház legjobb tagjai közül szemeltettek ki. Pygmalionnak, Cyprus királyának, szerepét Náday adta. Az ügyes színész könyörgései a szép szoborhoz, hogy életre ébredjen, — az ő határozottsága, nyájas s rokonszenves erkölcse, fivére iránti határtalan szeretete s pathosz teljes szavalata, midőn lemondván a trónról s fivérét hirdetvén ki Cyprus királyának, fölkiált: »hird a trónt, légy boldog s maradj meg testvéremnek, öcsém! Egy gulybé Cyprusban és Galatén, ez minden vágyam, a kényekig indította meg a közönséget. Apolló papja, Eumelosz a legjobb képviselőjét találta Pintér személyében. Jóslatos és mennydörgő szava, midőn művészetiig mondja e helyet: »Ne alkoss a kőből embert lélekkel; légy atya, ha tetszik, de ne Isten. Van nemezis« hinni kényszeríti a hallgatót, hogy szavai teljesülnek. Galatéa szerepét adta a szépalakú és szépruházatú Jászay Mari, akit plasztikai termete miatt inkább Aphroditének kellene nevezni. E híres művésznő, aki tavaly mint Antigone elnyerte a drámai borostyánt, egyedül áll a tragikai és drámai nemben, kitűnve a hellén öltözékre vonatkozó finom ízlése, a görög drámák tiszta fölfogása, színpadi kelemes művészeti szavalata által. E sajátságai láthatók voltak a »Galateá«-ban is, melyben Jászainé a szűzies szemek büszkesége és bája, s a Rennosz iránti heves szerelmét tolmácsoló szenvedélyes s legbensőbb sóhajai által elragadta a tapsokban kitörő közönséget. A színésznő haladást tett e dráma némely részeiben a második előadáskor, amennyiben az első előadás estéjén hangja kissé fátyolozott vala. De a drámának leginkább megtapsolt hőse volt Rennosz, Nagy Imre személyében. E művészt gyakran láttam görög tárgyú drámákban törekvéssel s belátással játszani s azért szerettem őt; de a »Galateá«-ban csodáltam a szépfeleségű színészt, mivel olyan drámai észt s nagylelkűséget, olyan szenvedélyt, a különféle érzelmekben annyi szabatosságot és ügyességet fejtett ki, és annyira azonosította magát Rennoszszal s annyira megfeledkezett magáról, hogy a legmesteribb szavalata által lelkesült nézők viharos tapsokban és éljenzésekben törtek ki. Valóban, az ő gyönyörű elbeszélése az argonautákról, az orpheusi dal leglelkesültbb elszavalása melodrámai lant kíséretében, féktelen szerelme fivérének neje iránt, testvéri szeretete, nagy bűne maga előtt, küzdelme, midőn fölkiált: »Ok krétaiak, krétaiak, Öljetek meg«, a legtragikusabb jelenet, midőn eljön, hogy Pygmaliont megölje, a bűnbánat, s Galateának megölése előtt az önmagával való tusája, — mindezt oly ügyességgel adta elő a legjobb művész, hogy én ama perezben ilyen Rennoszt, ilyen színészt kívántam Görögországnak. A görg tulajdonneveket a leghelyesebben ejtették ki a színészek, mivel a színház igazgatósága, helyesen cselekedve, fölkérte a philhellen és hatalmas hellenistát, Télly urat, hogy figyelmeztesse a színészeket a helyes kiejtésre. Így hallottuk tehát a széphangzatú Z e u s-t, nem pedig a rossz hangzású németes T z a i s z-t. Nagy hálával tartozunk a tudós tanárnak, aki egy hajszálnyit sem enged el a mostani görögök valódi kiejtéséből. A fővárosi sajtó egyhangúlag a legnagyobb dicséretekkel árasztotta el »Galatea« halhatatlan költőjét, kinek drámáját remekműnek tartja. A magyar és német lapok hosszú s részletes bírálataiból kivonatilag közlöm a következőket. (Itt hét lapból állnak kivonatok.) Egyébiránt ne csodálkozzék a görög, hogy e dráma a magyarok nemzeti színházában oly fényesen sikerült, mert a hazaszerető magyar kormány évenként 260,000 forinttal segélyzi azt. Fordította. Bodenstedt Mirza Saffiról. Németország neves költője ma este tartó első felolvasását és előadásának tárgyául egy félezred előtt élt perzsa költőt választott, ismertetvén Hafiz költészetét átalános nagy vonásokban, melyek közé számos mutatványt iktatott annak ruháiból (négy soros verseiből), ghazeleiből szép német fordításban. A magyar közönség előtt nem ismeretlen sem a költő, sem irodalmi működése, de költészete sem; birja annak már több év óta egy jeles orientalistánk, dr. Erődi Béla avatott tollából került költői jellemzését s mennyire a hangzatosság s valódi keleti zamat után ítélhetünk, elég sikeres fordításban költeményeit. Ez egyszersmind felment az alól, hogy Bodenstedt már egyébként jeles előadását e helyütt ismertessük. Helyesebbnek véljük az ismertnek föltételezett helyett egy kevésbé ismertet közölni, nevezetesen azt, miért hagyta a köztünk időző német költő a világot oly sokáig abban a hiszemben, hogy Mirza Saífi perzsa költő, kinek ő csak szerencsés tolmácsa. Ezt vagy egy éve Bécsben jártában a »Concordia« írói egyesület által tiszteletére rendezett estén, tehát baráti körben kedélyesen elcsevegve, ekképp adta elő. »Igaz, — úgymond válaszolva a megtisztelő felköszöntésekre, — hogy én egy negyedszázadig minden dicsőséget egy idegen embernek juttattam, amely engem illetett volna jogosan. De az is igaz, hogy ha ama költeményeket nem a Mirza Laffy, de a magam neve alatt adom ki, nem lett volna akkora az a dicsősége A német nemzetnek már az sajátsága, hogy az idegent jobban magasztalja. Egyébiránt én előttem nem ez, egészen más volt az iányadó. S ezt a »mást« most elmondom. Én egy kis városkában születtem, melynek kul-turális színvonala oly csekély volt, hogy a mi engem lelkesített, azt ott köröttem meg se értették. Már nyolcz éves koromban éreztem magamban némi művészi ösztönöket. Elkezdtem rajzolni, festeni s titkon órákat is vettem. Azt hittem, hivatásom van a festészetre. De az én szülőhelyemen nem voltak művészek, csak aféle mázolok, kik egy két tallérért lepingáltak akárkit életen felüli nagyságban Ezeket, szegény sehonnaikat, atyám, aki igy tanult ember volt, nem szívelhette, nem akarhatta, hogy én is ezekhez legyek hasonló valaha. így hát ezt a szép ábrándomat elzavarták. Akkor elkezdtem »költeni.« Már nyolcz éves koromban írtam verset. Első költeményem tárgya egy csodálatos megmenekülésem volt. Vízbe estem, kimentettek , azt énekeltem meg A vers nem volt rossz, ma se tudnám jobban megcsinálni. Oly költőileg volt abban kifejezve, amit éreztem, hogy mindenkit meghatott. — De senki sem akarta elhinni, hogy én írtam. Azt mondták, leírtam valahonnan. Midőn később nyelveket kezdtem tanulni, mindig úgy éreztem, hogy össze kell olvadnom az idegen költővel, ha le akarom fordítani. Ez már igen korán jelentkezett nálam. Egy tanárom sem hitte volna, hogy a fordítás enyém; mindig azt kérdezték, honnan szereztem. Ez igy ment, amig végre szégyelni kezdtem költői képességemet. Tizenhárom éves lehettem, mikor egy tanárom meglátogatta atyámat s azt mondá, hogy ha ez a Friczügy folytatja, bizony belebolondul. Akkor több példa volt rá, hogy a fiatal emberek megbolondultak. Csakhogy azok előbb bolondultak meg, mielőtt verseket írtak volna. De atyámnak szöget ütött ez a fejébe s igy szólt: »Fogadd fel azt nekem, édes fiam, hogy elébb nem lépsz fel mint költő, amig egyéb után nem tetted ismeretessé nevedet.« Ez az oka, miért voltam én oly soká álarcz alatt költő. A nyelvek tanulására szenteltem hát magamat. Akkor keletre mentem. Már több prózai munkám megjelent, de költeményem egy se, ámbár sokat fordítottam idegen kettőkből s magam is csempésztem bele egy s más eredetit. Mikor aztán e fordításaim megjelentek, annyira visszatetszettek, hogy szégyellem, összevásároltam a kinyomott példányokat mind, egy se került belőlek nyilvánosságra, most is meg van nálam valamennyi. Akkor aztán bebarangoltam a keletet, gyűjtöttem a népdalokat s meg is jelentettem belőlök valamit. Ekkor jöttem föl Bécsbe. Itt találkoztam Auerbachchal, kivel együtt töltöttük az időt Bécs egész bombáztatása alatt 1848-ban. Hebbelrel, a magyar Beck Károlylyal és másokkal szoktunk volt találkozni esténkint s én ilyenkor el szoktam volt beszélni keleti utazásaimat s fel is olvastam egyik-másik dalomat. Jól emlékszem, hogy Auerbach egyszer igy szólt hozzám az ő svájczi dialectusában : »Hallod, te egy óra alatt többet fecsegsz, mint a mennyit egy év alatt leírhatnál, ird le, híres ember lehetsz még valaha.« Hát én aztán megfogadtam a szép szót. Tömérdek tatar dal maradt meg emlékezetemben. Ezek adták költeményeimhez az alaphangulatot. De a versek között csak egyetlen gy, a Mirza Laffyé. Beck Károly, az filtals szerkesztett lapban kiadott verseimből néhányat s azok, szerénytelenség nélkül mondhatom, nagyobb sikert arattak, mint a minőt tőlök várni mertem Ez indított rá, hogy élményeimet megírjam az »Ezeregy napban.« E munkámnál jellemzetes mintaképül szolgált nekem az én tifloszi tatár nyelvmesterem, Mírza Saffy. Ez ember egyesité magában mind ama tulajdonokat, melyek őt én előttem a keleti bölcsek typusává tehették. Mind amaz apró vonások, melyeket e művemben előadtam, az életből vannak véve. Atyám még élt akkor, s nagyon el tudott gyö- A mi a fegyverszüneti alkudozásokat illeti, a török küldöttek már megérkeztek az orosz főhadiszállásra. Mint a berlini »Post« értesül, az orosz fegyverszüneti feltételek váratlanul enyhék, de másfelől ahhoz ragaszkodik Oroszország, hogy a portával külön békét kössön s a hatalmaknak ebben semmi döntő szót meg nem enged — számítva Németország támogatására. Továbbá azt is jelenti a nevezett forrás, hogy a Dardanellák kérdését nem fogja bolygatni Oroszország, az osztrák-magyar monarchia érdekeit pedig az által fogja kímérni, hogy nem követel területnagyobbodást Oláhország és Szerbia számára. Míg Kazánlikban folynak az eszmecserék a fegyverszünet, esetleg a békepraeliminárék fölött, az orosz csapatok szünet és pihenés nélkül folytatják előnyomuló hadmozdulataikat s így igen közel áll Konstantinápoly veszélyeztetésének esélye is. Ez esetre a »Standard« arra emlékeztet, hogy szükségessé fog válni a trónbeszédben említett rendszabályok foganatosítása. De hogy az angol kormány csakugyan tenne erélyes lépéseket, s hozzáfogna azokhoz a híres rendszabályokhoz, mind e pillanatig szót sem lehet hallani. Kezdik rebesgetni, hogy az orosz kormány azt követeli, miszerint Konstantinápolyon át néhány orosz csapat vonulhasson végig, látható jeléül az orosz győzelmeknek és Törökország földig tiportatásának. Ha csak erről van szó, ismerve az angol conservativek nagy hajlékonyságát és megalkuvó természetét, igen valószínű, hogy ebbe Anglia is beleegyezik s elmaradnak e hires »rendszabályok«, melyek Konstantinápoly védelmét czélozták volna az orosz támadás ellen. Egy párisi franczia lap azt hirleli, hogy Layard, konstantinápolyi angol követ kormányához intézett sürgönyében hangsúlyozta az angol flottának a Boporusba való nyomulása szükségét, — de csak azért, mert attól lehet tartani, hogy a török nép erőszakoskodásokat fog elkövetni az európaiak ellen. — Egy muszka lap a zólyomi feliratról. A »Sz -Petersburgskija Viedomosti« egy budapesti levelet közöl melyben a zólyommegyei bizottmány a törökök mellett nyilatkozó feliratát hozza szőnyegre, csodálkozását fejezve ki a fölött, miképen fajulhat el egy, szláv törzs, a minő a zólyomi tót lakosság, annyira, hogy nemcska a törököknek pártját fogja, hanem még az oroszok ellen is nyilatkozik és pedig a szlávokat illetőleg oly nevezetes korszakban, a minő a mostani, hogy a szlávságot megtagadva, az ellenség eszközévé válik. Levelező e miatt a magyarokat okolja, kik állítólag a tótokat nemzetiségükből kivetkeztették, őket a csehektől irodalmi tekintetben a »divide et impera« elv alapján elszakították, a tót iskolákat bezárták s a tótoknak pandúrbottal oly politikai nevelést adtak, mely őket szellemileg leigázta, erkölcsileg megsemmisítette. A tót nép, levelező szavai szerint, hallgatag, gyámoltalan munkás mint a házi ló, aláveti magát és engedelmeskedik könnyebben, mint más szláv nemzetiség s ez már elég ékesen szól. Befejezésül levelező egy »tót hazafi« nyilatkozatával vigasztalja magát, ki előtte ezt mondá : »Népünk zöme tiszta és sértetlen életnedveit a magyarizmus meg nem mételyezte. Elkorcsosult, elpártolt fiúk még vannak minden fajnál s higyye el nekem, hogy minél mélyebben el van bennünk rejtve a gyűlölet elnyomóink iránt, annál feltartóztathatlanabbul , annál szenvedélyesebben kitör az majd egykor ezen hallgatag, az örökös szenvedéstől majdnem eltompult, gyámoltalan tót természetből a felszínre. És hogy a felébredés napja nekünk is felvirrad, erről én meg vagyok győződve! Csak ne legyen ez a magyarokat illetőleg a megtorlás és a terrorismus vérnapja.« Az uj olasz király: »Meghalt a király, éljen a király!« az örökletes monarchiára vonatkozó ezen sarkalatos elvet láttuk megvalósulni, midőn Viktor Emánuel helyére I. Humbert lépett, az egységes Olaszországnak második királya. Az uralkodás folytatásával örökli Humbert az eddigi olasz politika folytatását is. Helyzetét, hivatását s teendőit annyira felismerte az ifjú király, hogy az eskületétel után tartott beszédében legfőbb dicsvágyául azt mondá, hogy méltó legyen atyjához. Értjük e politika alatt azt, melyet Humbert a Vatikán irányában követni fog. Ha az eddigihez képest lesz abban némi változás, az elősebb prononcirozottabb, vatikánellenesebb jellegében fog állni. Máris úgy jellemzik Humbertet, hogy ő azon harcrot, melyet atyja kötelességérzetből folytatott a Vatikán ellen, folytatni fogja a meggyőződés erejével. A Vatikánban is így gondolkoznak. Ez és a Quirinál közti ellentét semmit sem vesztett élességéből a trónváltozás által, sőt Viktor Emánuel temetése alkalmával ez ellentét még inkább kiélesedett. A pápa nem akart oly látogatókat elfogadni, kik a Quirinálban megfordultak, Simeoni bíbornok tudatta a Vatikán képviselőivel, hogy a pápai curia álláspontja a Quirinállal szemben most s ezután is az lesz, ami volt előbb. Mindkét oldalról engesztelhetlenség, melyet nem békített ki Viktor Emánuel halála sem. A tovább folyó küzdelemnek király és pápa, állam és egyház között, indiciumait látjuk Humbert említett beszédében, hol többi közt az »olasz jog« megszilárdításáról, meg arról beszél, hogy »a szabad intézmények lelkiismeretes tisztelése a legbiztosabb védelem minden veszély ellen.« — »Ez hitvalnekem erőt fog kölcsönözni.« Hogy a német császár épen a trónörökös által képviselteté magát Viktor Emánuel temetésén, igen világos bizonyítéka, nem csak a két állam közti barátságos viszonynak, melynek megszilárdításáról s bensőbbé tételéről újabb időben sok szó volt, de ujjmutatásul szolgál arra nézve is, hogy a két állam uralkodói az őket közösen és egyaránt feszélyező egyházi kérdésben azonos álláspontot foglalnak el. És ha volt az egyházi politika módozataira, fölhasznált eszközeire nézve némi eltérés a német császár és Viktor Emánuel között, ez eltérés hihetőleg meg fog szűnni Humbert és a leendő német császár között.