A Hon, 1878. január (16. évfolyam, 1-29. szám)

1878-01-22 / 20. szám

Budapest, 1878. Kedd, január 22 20. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra.........................................6 frt — kr. 6 hónapra............................... 12 * — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 11 — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatok. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK: szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HOIT XYI-dik évfolyamára. A fHont meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Jan.—decz. végéig ......................24 frt. Jan—jan. végéig............................12 » Jan.—márczius végéig .... 6 » Január hónapra ....................... 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. IPIT" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok­ tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala. Budapest, január 21 A különvélemények. Előttünk vannak a vámügyi jelentések. A vámügyi bizottság többsége és három ki­sebbség terjeszti elő terjedelmes jelentéseit és indokolá azokban saját álláspontját. A több­ség jelentésével most nem foglalkozunk, mert a kormány javaslatát védi az, és ennek elő­nyeit, hiányait többször, tüzetesen kifejtettük. A bizottsági többség a kormány előterjeszté­sét két határozattal javítá. Az egyikben köte­lességévé teszi a kormánynak, hogy minden törekvését és »alkotmányos befolyását« nem­zetközi szerződések kötésére használja föl. Ez legalább manifesztálja a többség törekvéseit, ha nem is nyújt teljes biztosítékot arra néz­ve, hogy foganatja, még­pedig rövid időn és kellő foganatja lesz. A másik határozat a re­torziókat korlátolja, a­mennyiben a velünk szerződésben nem álló államokkal szem­ben nem kívánja (mint a törvényjavaslat) kötelezőleg kimondatni az 5—10 százalék vámemelésnek, retorzióképen való alkalma­zását, hanem, a százalék megszabása nélkül, ad jogot a kormánynak, annak esetről esetre alkalmazására. Ebből kitűnik, hogy báró Si­­monyi és Mudrony tökéletesen tévednek, kü­lön véleményükben, midőn azt állítják, hogy a bizottság többsége mindenesetre kívánja alkalmazni a retorziót és csak annak százalé­kát nem szabta meg; tehát az esetleges reak­­c­iónak egészen tág tért adott. Ez nem áll. Itt nem rendszeres, hanem kivételes, egyes intéz­kedésekről van szó. Mi, úgy hiszszük, hogy a bizottság szemei előtt a franczia új javaslat szövege lebegett, mely­­autorisét­álja a kormányt hasonló eljárásra. Mi ezt is vissza­lépésnek tartjuk, de mindenesetre jobbnak, mint a kormány szövegét. A kisebbségi vélemények közül legradi­kálisabb, legrövidebb , és legfelületesebb a Simonyi Ernőé. Neki, a következményekre való tekintet nélkül, a külön vámterület kell, mert a tíz évi vámszövetség alatt­i kez­dőleges iparunkat« az osztrák ipar megölte. És elfelejti, hogy a vámszövetség előtt már 16 évet élt a vámközösség, és lehetővé tette »kezdőleges« iparunk létezését. Így tehát az utóbbi tíz év sem bizonyíthatja káros voltát miután abból öt év még az emelkedés éve volt. Azután defic­itünk és rossz gazdákodá­­sunk képezik Simonyi második argumentu­mát — a vámközösség ellen, pedig azzal ép úgy összeférnek, mint attól elválaszthatók. De jövedelmi fokozást remél az önálló vámterü­lettől, mert az osztrák czikkek megadóztatá­sát igazságosnak, méltányosnak tartja És mégis, még ő is érzi, hogy ez két­élű fegyver, mert nem csak legkedvezőbb szer­ződést, hanem még kivételes kedvező állást is akar biztosítni Ausztriának; ugyanezt kívánják b. Simonyi és Mudrony is különvé­leményükben. Ebből az következik, hogy for­galmunk V­ részére ők is a mostaninál még kisebb vámokat kívánnak venni, de akkor az önálló vámterületből, ált­aluk a mostani alapon kiszámított 20—25 millió vámjövede­lem ép úgy elesik, mint ennek daczára, Ausztria (számunkra) vámmentes piacra. Ha már most a pénzügyi eredmény így kezd apadni, még az ő kezükben is; kérdjük: mi bírja őket arra, hogy Ausztria iránt oly elő­zékenyek legyenek? A mi anyagi érdekünk erre ok nem lehet, m­ert ők azt állítják, »uni­sono,« hogy Ausztriáéval ellenkező anyagi érdekeink vannak. És mégis, Simonyi Ernő épen a »két állam viszonyainak és közgazda­­sági érdekeinek kölcsönös és bizonyos mél­tánylásával« indokolja ezt; b. Simonyi és Mudrony pedig hosszasan értekeznek ugyan a politikai kapocs és közgazdasági viszony közti kapcsolat hiányáról, fejtegetik ellen­tétes anyagi érdekeinket és mégis kimondják: »figyelembe véve politikai helyzetünket, a megszabandó vámtételeknél Ausztriát k­i­­váltságos engedményekben kívánnák« ré­szesíteni. Ezzel nem csak előbbi állítá­saikat vonták le, hanem megadták ők a po­litikai, Simonyi Ernő az pedig anyagi okokat, melyek a többséget a vámközösségre bízják. És ha olyan önálló vámpolitikát akar­nak ők követni, mely Ausztria czikkeit min­den más államéval kedvezőbb föl­tételek alatt bocsátja be , hol van a ma­gyar ipar védelme, melyet az osztrák ipar megélő versenyétől akarnak megmenteni? És ha sem a pénzügyi, sem az ipari, sem a politikai előny oly mértékben nem mu­tatkozik, hogy a vámellenőrzési költséget, szakítást és más (hitel-, politikai­, forgalmi) következményeket felélje, akkor minek a sza­kítás ? Simonyi Ernő erre csak azzal tud felel­ni, hogy mert nem igazságos és méltányos, »midőn minden polgárt, ki bármi csekély fo­gyasztási czikket hoz városaink piaczaira, ne­vezetes vámadóval« sújtunk; »addig az osz­trák tartományok iparosai több száz millióra menő gyártmányaikat az országba szabadon behozhassák.« Természetes, hogy szembeöt­lő a paralella helytelensége. Nálunk minden fogyasztási czikk egyenlően, a városok pénz­ügyi érdekében adózik, ezzel az állam vám­politikájának semmi köze; a szabadon be­jövő osztrák czikkeket pedig, úgy látszik, Si­monyi Ernő az angol pótszerződésénél is kedvezőbb tételekkel akarja adóztatni és, hogy ennek árát is mi fizetnők meg, azt ő jól tudja. Nem csoda tehát, ha Mudrony és Simo­nyi Lajos báró lemondtak az önálló vámterület feltétlen követeléséről, ké­szek a status quóval megelégedni. Ezt egész örömmel olvassuk jelentésükből, mert ellenkezőre voltunk elkészülve — az előzmények folytán. Ők most már csak fogyasztási adóvonalat és az eddigi kereske­delmi politika folytatását követelik — egy ha­tározati javaslatban. E meglepő conc­essiók, Mudronytól nagy áldozatot jelentenek; ő nagy ipari lendületet és 42 milliót várt az önálló vámterülettől; most ezekről kész le­mondani. Üdvözöljük e téren. De akkor a fo­gyasztási adóvonal költségeihez adja oda, az új szerződés következtében, a visszatérítésnél megakadályozott megkárosításunk összegét és az osztrák f­gyasztási c­ikkek után álta­lunk fizetett adó helyett kompenzátióul nyert pénzügyi vámok tiszta hasznát, és kijó­, hogy a fogyasztási adóvonallal sem nyernénk sokat, sőt talán — semmit. A szabad keres­kedelmi politikát mi is folytatni kívánjuk, és így a különvélemény íróinak véleménye na­gyon örvendetes haladást tett — felénk! — Az országgyűlési szabadelvű párt folyó hó 23-dikán délután 6 órakor értekezletet tart. Tárgy : a vám- és kereskedelmi szövetségről és az osztrák magyar vámtariffáról szóló törvényjavaslatok. — Fegyverszüneti tárgyalások és a harcrtér. A tegnapi nap emlékezetes marad az orosz-török hadjáratban. Tegnap vonultak be a musz­kák a török csapatok által elhagyott Drinápolyba, s máris jelenték a harc­térről, hogy az oroszok új hadműveletek bázisául teszik Drinápolyt. A várnégy-SZoffbfi RzfViniH tör­ök­ nnnp-A­’L­áo Q­iUBoUtU megszűnt minden összeköttetés. Az előnyomult oro­szok elvágták az összeköttetést, mely most csak Kon­stantinápolyból a tengeren és Tárnán át lehetséges. Szulejmán pasa, kinek erélyétől Plevna bukása , után még sokat várt a török kormány, seregével együtt a szó teljes értelmében elzüllött. Szétszórt csapatai­val délnek vette útját Szalonika felé és sebesültjei már meg is érkeztek Drámába, a szalonikai kormány­zóság székhelyére. Szulejmán útjában, hogy az oro­szok élelemszerzését megnehezítse, majdnem mindent elpusztított. Tatár-Bazardsikból Filippopolig egy füstölgő rom az egész vidék. A török menekültek szá­ma roppant nagy s és akkora szenvedések­ és nélkü­lözéseknek vannak kitéve. Hideg­ és éhségtől kínozva, úton-útfélen tömegesen halnak el. Átalában Rómé­lia e pillanatban borzasztó képet nyújt. A „HON“ TÁRCZÁJA, Görög jelentés a »Galatea« magyar előadásáról. (Ez ismertetést Szigligeti Ede bocsátotta rendelkezésünkre né­hány nappal halála előtt.) Tiák­osz György úr, a budapesti görög konzul titkára, a következő czikket közlötte a Triesztben megjelenő »Ae« Hpéla « czimű görög hírlap 160-ik számában. Szükségesnek és hasznosnak tartván azt, hogy az, a­mi a görög lángész becsületére válik s nemes ver­senyre buzdíthat, a közönség tudomására jusson, meg­kísérlem az hasábjain némelyeket egy nagy európai színpadon először előadott új görög drámáról elmondani. Kállay Béni, a nemes és philhellén magyar, el­ragadtatván a szerencsétlen Vasziliádisz »Galatéa«­­jának sok szépségétől, magyarra fordította s a »Bu­dapesti Szemlé«-ben közölte e drámát. A belföldi sajtó nagy méltánylással fogadván e görög költészeti terméket, sok dicsérettel halmozta el a fordítót és szerencsét kívánt neki e legsikerültebb fordításhoz. A­mi engem illet, ismervén a magyarok hatalmas nyelvét s nagy figyelemmel összehasonlítván a fordítást az eredetivel, legbensőbb örömmel úgy ta­láltam, hogy a fordítás nagyon hű,megtartva az eredeti szerint a gondolatok lánczolatát s költői képeit. Szóval az ügyes fordító vallásos áhítattal s legnagyobb jár­tassággal teljesítette munkáját, beleöntvén a fordítá­sába az eredetiben rejlő sajátságos költői kellemet. A fordítás sikerét elismerte a leghellenebb Télfy is, a­ki örömmel telve üdvözölte Kállay urat. Ugyanezt téve az én csekélységem is, köszönetet mondva külö­nösen a tisztelt philhellénnek a dráma előszavában tanúsított philhellén hajlamaiért. Mert ő elbeszélvén a görög fölkelés alkalmával az egész Európában uralkodó philhellenismust s a reá következő ellenha­tást, igy kiált föl: »Elfelejtették a Nyugaton, hogy a Piátok és Socratesek, az Aristidesek és Solonok nem születhettek és nem fejlődhettek Byzancznak telje­sen elfajult uralma alatt, nem az apró frank fejedel­mek önkénye mellett, nem az időről időre berohanó barbárok pusztító kalandozásai közben, és nem az ötszázados török hódoltság idejében. Hogy a görög nép annyi nyomor, annyi pusztulás, oly hosszú elnyo­matás közepett is meg tudá őrizni nemzetiségét, nyel­vét s az összetartozandóság érzetét, ez oly eredmény, a­milyet hasonló körülmények között alig mutathat föl nép a történelemben.« Ennyit a philhellen képviselő fordításáról. »Galateá«-nak előadása pedig a magyar nemzeti színházban messze túl­szárnyalta a görög előadást, melyet 1873-ban Konstantinápolyban Ta­­volárisztól és Szászasztól láttam. Maga a dráma, a színpad legfényesebb kidíszítése, az ódonszerű görög ruházat művészeti külseje, a gazdagon fölékesített csarnok, melyben Galateának gyönyörű, élő szob­ra állt, a második fel­vonásban a királyi terem nagy­szerű díszítménye régies görög bútorokkal, nymphák csoportaival, é­s átalában a színészek művészeti, szabatos előadása a legjobb hatással volt a hallga­tókra, kik gyakran élénk tapsokra fakadván, hazatér­tek magukkal vive a halhatatlan Aristoteles által hirdetett lélektisztulást. A szereplő személyek a magyar nemzeti szín­ház legjobb tagjai közül szemeltettek ki. Pygma­­lionnak, Cyprus királyának, szerepét Náday adta. Az ügyes színész könyörgései a szép szoborhoz, hogy életre ébredjen, — az ő határozottsága, nyájas s rokonszenves erkölcse, fivére iránti ha­tártalan szeretete s pathosz teljes szavalata, mi­dőn lemondván a trónról s fivérét hirdetvén ki Cyprus királyának, fölkiált: »hird a trónt, légy boldog s maradj meg testvéremnek, öcsém! Egy gulybé Cyprusban és Galatén, ez minden vágyam, a kényekig indította meg a közönséget. Apolló papja, Eumelosz a legjobb képviselő­jét találta Pintér személyében. Jóslatos és mennydörgő szava, midőn művészetiig mondja e helyet: »Ne al­koss a kőből embert lélekkel; légy atya, ha tetszik, de ne Isten. Van nemezis« hinni kényszeríti a hall­gatót, hogy szavai teljesülnek. Galatéa szerepét adta a szépalakú és szépru­­házatú Jászay Mari, a­kit plasztikai termete miatt inkább Aphroditének kellene nevezni. E híres mű­vésznő, a­ki tavaly mint Antigone elnyerte a drámai borostyánt, egyedül áll a tragikai és drámai nemben, kitűnve a hellén öltözékre vonatkozó finom ízlése, a görög drámák tiszta fölfogása, színpadi keleme­s művészeti szavalata által. E sajátságai láthatók vol­tak a »Galateá«-ban is, melyben Jászainé a szűzies szemek büszkesége és bája, s a Rennosz iránti heves szerelmét tolmácsoló szenvedélyes s legbensőbb só­hajai által elragadta a tapsokban kitörő közönséget. A színésznő haladást tett e dráma némely ré­szeiben a második előadáskor, a­mennyiben az első előadás estéjén hangja kissé fátyolozott vala. De a drámának leginkább megtapsolt hőse volt Rennosz, Nagy Imre személyében. E művészt gyakran láttam görög tárgyú drámákban törekvéssel s belátás­sal játszani s azért szerettem őt; de a »Galateá«-ban csodáltam a szépfeleségű színészt, mivel olyan drá­mai észt s nagylelkűséget, olyan szenvedélyt, a kü­lönféle érzelmekben annyi szabatosságot és ügyessé­get fejtett ki, és annyira azonosította magát Ren­­noszszal s annyira megfeledkezett magáról, hogy a legmesteribb szavalata által lelkesült nézők viharos tapsokban és éljenzésekben törtek ki. Valóban, az ő gyönyörű elbeszélése az argonautákról, az orpheusi dal leglelkesült­bb elszavalása melodrámai lant kí­séretében, féktelen szerelme fivérének neje iránt, test­véri szeretete, nagy bűne maga előtt, küzdelme, mi­dőn fölkiált: »Ok krétaiak, krétaiak, Öljetek meg«, a legtragikusabb jelenet, midőn eljön, hogy Pygma­­liont megölje, a bűnbánat, s Galateának megölése előtt az önmagával való tusája, — mind­ezt oly ügyességgel adta elő a legjobb művész, hogy én ama perezben ilyen Rennoszt, ilyen színészt kíván­tam Görögországnak. A gör­g tulajdonneveket a leghelyesebben ej­tették ki a színészek, mivel a színház igazgatósága, helyesen cselekedve, fölkérte a philhellen és hatalmas hellenistát, Télly urat, hogy figyelmeztesse a színé­szeket a helyes kiejtésre. Így hallottuk tehát a szép­­hangzatú Z e u s-t, nem pedig a rossz hangzású né­­metes T z a i s z-t. Nagy hálával tartozunk a tudós tanárnak, a­ki egy hajszálnyit sem enged el a mos­tani görögök valódi kiejtéséből. A fővárosi sajtó egyhangúlag a legnagyobb di­cséretekkel árasztotta el »Galatea« halhatatlan köl­tőjét, kinek drámáját remekműnek tartja. A magyar és német lapok hosszú s részletes bírálataiból kivo­­natilag közlöm a következőket. (Itt hét lapból állnak kivonatok.) Egyébiránt ne csodálkozzék a görög, hogy e dráma a magyarok nemzeti színházában oly fényesen sikerült, mert a hazaszerető magyar kormány éven­­ként 260,000 forinttal segélyzi azt. Fordította­­. Bodenstedt Mirza Saffiról. Németország neves költője ma este tartó első felolvasását és előadásának tárgyául egy félezred előtt élt perzsa költőt választott, ismertetvén Hafiz költészetét átalános nagy vonásokban, melyek közé számos mutatványt iktatott annak ruháiból (négy soros verseiből), ghazeleiből szép német fordításban. A magyar közönség előtt nem ismeretlen sem a köl­tő, sem irodalmi működése, de költészete sem; birja annak már több év óta egy jeles orientalistánk, dr. Erődi Béla avatott tollából került költői jellemzését s mennyire a hangzatosság s valódi keleti zamat után ítélhetünk, elég sikeres fordításban költeményeit. Ez egyszersmind felment az alól, hogy Boden­stedt már egyébként jeles előadását e helyütt ismer­tessük. Helyesebbnek véljük az ismertnek föltétele­zett helyett egy kevésbé ismertet közölni, nevezetesen azt, miért hagyta a köztünk időző német költő a vilá­got oly sokáig abban a hiszemben, hogy Mirza Saífi perzsa költő, kinek ő csak szerencsés tolmácsa. Ezt vagy egy éve Bécsben jártában a »Concor­dia« írói­ egyesület által tiszteletére rendezett estén,­­ tehát baráti körben kedélyesen elcsevegve, ekkép­p adta elő. »Igaz, — úgymond válaszolva a megtisztelő­­ felköszöntésekre, — hogy én egy negyedszázadig minden dicsőséget egy idegen embernek juttattam, a­mely engem illetett volna jogosan. De az is igaz, hogy ha ama költeményeket nem a Mirza Laffy, de­­ a magam neve alatt adom ki, nem lett volna akkora­­ az a dicsősége A német nemzetnek már az sajátsága,­­ hogy az idegent jobban magasztalja. Egyébiránt én­­ előttem nem ez, egészen más volt az iányadó. S ezt a »mást« most elmondom. Én egy kis városkában születtem, melynek kul-­­­turális színvonala oly csekély volt, hogy a mi engem­­ lelkesített, azt ott köröttem meg se értették. Már nyolcz éves koromban éreztem magamban némi mű­vészi ösztönöket. Elkezdtem rajzolni, festeni s titkon órákat is vettem. Azt hittem, hivatásom van a festé­szetre. De az én szülőhelyemen nem voltak művé­szek, csak aféle mázolok, kik egy két tallérért lepin­­gáltak akárkit életen felüli nagyságban Ezeket, sze­gény sehonnaikat, atyám, a­ki ig­y tanult ember volt, nem szívelhette,­­ nem akarhatta, hogy én is ezekhez legyek hasonló valaha. így hát ezt a szép ábrándomat elzavarták. Akkor elkezdtem »költeni.« Már nyolcz éves korom­ban írtam verset. Első költeményem tárgya egy cso­dálatos megmenekülésem volt. Vízbe est­em, kimen­tettek , azt énekeltem meg A vers nem volt rossz, ma se tudnám jobban megcsinálni. Oly költőileg volt abban kifejezve, a­mit éreztem, hogy mindenkit meghatott. — De senki sem akarta elhinni, hogy én írtam. Azt mondták, leírtam valahonnan. Midőn később nyelveket kezdtem tanulni, mindig úgy éreztem, hogy össze kell olvadnom az idegen költővel, ha le akarom fordítani. Ez már igen korán jelentkezett nálam. Egy tanárom sem hitte volna, hogy a fordítás enyém; mindig azt kérdezték, honnan szereztem. Ez igy ment, a­mig végre szégyelni kezdtem költői ké­pességemet. Tizenhárom éves lehettem, mikor egy ta­nárom meglátogatta atyámat s azt mondá, hogy ha ez a Friczü­gy folytatja­, bizony belebolondul. Akkor több példa volt rá, hogy a fiatal emberek megbolon­dultak. Csakhogy azok előbb bolondultak meg, mi­előtt verseket írtak volna. De atyámnak szöget ütött ez a fejébe s igy szólt: »Fogadd fel azt nekem, édes fiam, hogy elébb nem lépsz fel mint költő, a­mig egyéb után nem tetted ismeretessé nevedet.« Ez az oka, miért voltam én oly soká álarcz alatt költő. A nyelvek tanulására szenteltem hát magamat. Akkor keletre mentem. Már több prózai munkám megjelent, de költeményem egy se, ámbár sokat for­dítottam idegen kettőkből s magam is csempésztem bele egy s más eredetit. Mikor aztán e fordításaim megjelentek, annyira visszatetszettek, hogy szégyel­lem, összevásároltam a kinyomott példányokat mind, egy se került belőlek nyilvánosságra, most is meg van nálam valamennyi. Akkor aztán bebarangoltam a keletet, gyűjtöt­tem a népdalokat s meg is jelentettem belőlök vala­mit. Ekkor jöttem föl Bécsbe. Itt találkoztam Auer­­bachchal, kivel együtt töltöttük az időt Bécs egész bombáztatása alatt 1848-ban. Hebbelrel, a magyar Beck Károlylyal és másokkal szoktunk volt talál­kozni esténkint s én ilyenkor el szoktam volt beszélni keleti utazásaimat s fel is olvastam egyik-másik da­lomat. Jól emlékszem, hogy Auerbach egyszer igy szólt hozzám az ő svájczi dialectusában : »Hallod, te egy óra alatt többet fecsegsz, mint a mennyit egy év alatt leírhatnál, ird le, híres ember lehetsz még valaha.« Hát én aztán megfogadtam a szép szót. Tömér­dek tatar dal maradt meg emlékezetemben. Ezek ad­ták költeményeimhez az alaphangulatot. De a versek között csak egyetlen gy, a­ Mirza Laffyé. Beck Károly, az filtals szerkesztett lapban kiadott verseimből né­hányat s azok, szerénytelenség nélkül mondhatom, nagyobb sikert arattak, mint a minőt tőlök várni mertem Ez indított rá, hogy élményeimet megírjam az »Ezeregy napban.« E munkámnál jellemzetes mintaképül szolgált nekem az én tifloszi tatár nyelv­mesterem, Mírza Saffy. Ez ember egyesité magában mind ama tulajdonokat, melyek őt én előttem a keleti bölcsek typusává tehették. Mind amaz apró vonások, melyeket e művemben előadtam, az életből vannak véve. Atyám még élt akkor, s nagyon el tudott gyö- A mi a fegyverszüneti alkudozásokat illeti, a tö­rök küldöttek már megérkeztek az orosz főhadiszál­lásra. Mint a berlini »Post« értesül, az orosz fegy­verszüneti feltételek váratlanul enyhék, de másfelől ahhoz ragaszkodik Oroszország, hogy a portával külön békét kössön s a hatal­maknak ebben semmi döntő szót meg nem enged — számítva Németország támogatására. Továbbá azt is jelenti a nevezett forrás, hogy a Dardanellák kérdését nem fogja boly­gatni Oroszország, az osztrák-magyar monar­chia érdekeit pedig az által fogja kímérni, hogy nem követel területnagyobbodást Oláhország és Szerbia számára. Míg Kazánlikban folynak az eszmecserék a fegyverszünet, esetleg a békepraeliminárék fölött, az orosz csapatok szünet és pihenés nélkül folytatják előnyomuló hadmozdulataikat s így igen közel áll Konstantinápoly veszélyeztetésének esélye is. Ez esetre a »Standard« arra emlékeztet, hogy szük­ségessé fog válni a trónbeszédben említett rendsza­bályok foganatosítása. De hogy az angol kor­mány csakugyan tenne erélyes lépéseket, s hozzá­fogna azokhoz a híres rendszabályokhoz, mind e pil­lanatig szót sem lehet hallani. Kezdik rebesgetni, hogy az orosz kormány azt követeli, miszerint Kon­stantinápolyon át néhány orosz csapat vonulhasson végig, látható jeléül az orosz győzelmeknek és Tö­rökország földig tiportatásának. Ha csak erről van szó, ismerve az angol conservativek nagy hajlékony­ságát és megalkuvó természetét, igen valószínű, hogy ebbe Anglia is beleegyezik s elmaradnak e hires »rendszabályok«, melyek Konstantinápoly védelmét czélozták volna az orosz támadás ellen. Egy párisi franczia lap azt hirleli, hogy L­a­­y­a­r­d, konstantinápolyi angol követ kormányához intézett sürgönyében hangsúlyozta az angol flottának a Boporusba való nyomulá­sa szükségét, — de csak azért, mert attól lehet tartani, hogy a török nép erőszakoskodásokat fog elkövetni az európaiak ellen. — Egy muszka lap a zólyomi fel­iratról. A »Sz -Petersburgskija Viedomosti« egy budapesti levelet közöl melyben a zólyommegyei bizottmány a törökök mellett nyilatkozó feliratát hozza szőnyegre, csodálkozását fejezve ki a fölött, miképen fajulhat el egy, szláv törzs, a minő a zólyomi tót lakosság, annyira, hogy nemcska a törököknek pártját fogja, hanem még az oroszok ellen is nyilat­kozik és pedig a szlávokat illetőleg oly nevezetes kor­szakban, a minő a mostani, hogy a szlávságot megta­gadva, az ellenség eszközévé válik. Levelező e miatt a magyarokat okolja, kik állítólag a tótokat nemzeti­ségükből kivetkeztették, őket a csehektől irodalmi tekintetben a »divide et impera« elv alapján elszakí­tották, a tót iskolákat bezárták s a tótoknak pandúr­­bottal oly politikai nevelést adtak, mely őket szelle­mileg leigázta, erkölcsileg megsemmisítette. A tót nép, levelező szavai szerint, hallgatag, gyámoltalan munkás mint a házi ló, aláveti magát és engedelmes­kedik könnyebben, mint más szláv nemzetiség s ez már elég ékesen szól. Befejezésül levelező egy »tót ha­zafi« nyilatkozatával vigasztalja magát, ki előtte ezt mondá : »Népünk zöme tiszta és sértetlen életnedveit a magyarizmus meg nem mételyezte. Elkorcsosult, elpártolt fiúk még vannak minden fajnál s higyye el nekem, hogy minél mélyebben el van bennünk rejtve a gyűlölet elnyomóink iránt, annál feltartóztathatlanab­­bul , annál szenvedélyesebben kitör az majd egykor ezen hallgatag, az örök­ös szenvedéstől majdnem el­tompult, gyámoltalan tót természetből a felszínre. És hogy a felébredés napja nekünk is felvirrad, erről én meg vagyok győződve! Csak ne legyen ez a magya­rokat illetőleg a megtorlás és a terrorismus vér­napja.« Az uj olasz király: »Meghalt a király, éljen a király!« az örökletes monarchiára vonatkozó ezen sarka­latos elvet láttuk megvalósulni, midőn Viktor Emánuel helyére I. Humbert lépett, az egy­séges Olaszországnak második királya. Az uralkodás folytatásával örökli Hum­bert az eddigi olasz politika folytatását is. Helyzetét, hivatását s teendőit annyira felis­merte az ifjú király, hogy az eskületétel után tartott beszédében legfőbb dicsvágyául azt mondá, hogy méltó legyen atyjához. Értjük e politika alatt azt, melyet Hum­bert a Vatikán irányában követni fog. Ha az eddigihez képest lesz abban némi változás, az­­ elősebb prononcirozottabb, vatikánellene­­sebb jellegében fog állni. Máris úgy jellem­zik Humbertet, hogy ő azon harcrot, melyet atyja kötelességérzetből folytatott a Vatikán ellen, folytatni fogja a meggyőződés erejével. A Vatikánban is így gondolkoznak. Ez és a Quirinál közti ellentét semmit sem vesztett élességéből a trónváltozás által, sőt Viktor Emánuel temetése alkalmával ez ellentét még inkább kiélesedett. A pápa nem akart oly látogatókat elfogadni, kik a Quirinálban meg­fordultak, Simeoni bíbornok tudatta a Vati­kán képviselőivel, hogy a pápai curia állás­pontja a Quirinállal szemben most s ezután is az lesz, a­mi volt előbb. Mindkét oldalról engesztelhetlenség, melyet nem békített ki Viktor Emánuel halála sem. A tovább foly­ó küzdelemnek király és pá­pa, állam és egyház között, indiciumait látjuk Humbert említett beszédében, hol többi közt az »olasz jog« megszilárdításáról, meg arról beszél, hogy »a szabad intézmények lelki­­ismeretes tisztelése a legbiztosabb védelem minden veszély ellen.« — »Ez hitval­nekem erőt fog kölcsönözni.« Hogy a német császár épen a trónörö­kös által képviselteté magát Viktor Emá­nuel temetésén, igen világos bizonyítéka, nem csak a két állam közti barátságos viszonynak, melynek megszilárdításáról s bensőbbé téte­léről újabb időben sok szó volt, de ujjmutatá­­sul szolgál arra nézve is, hogy a két állam uralkodói az őket közösen és egyaránt feszé­lyező egyházi kérdésben azonos álláspontot foglalnak el. És ha volt az egyházi politika módozataira, fölhasznált eszközeire nézve né­mi eltérés a német császár és Viktor Emánuel között, ez eltérés hihetőleg meg fog szűnni Humbert és a leendő német császár között.

Next