A Hon, 1878. február (16. évfolyam, 30-53. szám)

1878-02-01 / 30. szám

Ha ezen vámtariffa ellen érvelt volna, érvelése már csak azért sem bírhat súlylyal, mert a most beter­jesztett vámtariffa, nem lehet oka az előző évek ke­reskedelmi kiláncra ilyen, vagy olyan voltának. Egyébiránt ezt csak mellékesen jegyeztem meg, de kívánom a t. képviselő urat arra figyelmeztetni, hogy a kereskedelmi bilancznak,— mint ezt már má­sok is elmondták előttem — passivitásából vagy activitásából magából egy ország elszegényedésére vagy gazdagodására következtetést vonni nem lehet. (Helyeslés a középen.) hanem ebbe még igen sok fac­tor belejátszik s lehetséges az országnak vagyonoso­­dása passiv kereskedelmi billancz mellett s lehetséges elszegényedése látszólag activ kereskedelmi bilancz mellett is. Én, a ki kívánalmaimban szerény szoktam lenni és másfelöl ezen kérdésnek theoretikus bővebb fejte­­getésével a t. ház türelmét fárasztani nem kívánom nem kérem a t. képviselő urat, hogy az ezen tárgyra irt kötetekre menő szakmunkákat elolvassa, én ennél sokkal kevesebbet kérek tőle. Méltóztatnak tudni, a magyar akadémia szo­kott kiadni közgazdászati és statisztikai füzetek ezt még munkálatokat. Fájdalom, kevés időm van ma ilyen dolgokkal tüzetesebben foglalkozni, de mégis egy rövid czikk, melynek fiatal szerzője iránt szemé­lyesen érdekelve voltam, magára vonva figyelmemet, azt elolvastam. Néhány lapból áll, és nem kormány­­párti szempontból íratott, hanem ellenzéki képviselő irta. Csak e néhány lapot olvassa el a képv. ur, és ilyen alaptalan indokolással többé élni nem fog. Gr. Dessewffy Aurél irta, irta pedig azon téves esz­méből, a melyből a képv. ur a szabad kereskedés mellett okoskodott, a szabad kereskedés ellen okos­kodó munkája folytán, a­melyben ugyanis az illető igyekezett a passiv bilancz alapján kimutatni, hogy Magyarországra és illetőleg a magyar-osztrák m­on­archiára nézve a követelt szabad kereskedelmi irány­tól el kell térni, és bizonyos mérsékelt védvámos irányt kell behozni, és megjegyzem még ha átalában a passiv vagy activ kereskedelmi bilancz ily következ­tetésekre jogot adna — a­mit én tagadok — akkor igazában meg kellene vallanom hogy sokkal több joggal következtethetett Neuwirth ama munka írója, mert ő a létező vámpolitikára vonatkozólag következ­tetett az annak létezése alatti viszonyokból, míg Gullner képv. ur a jövendő vámpolitika rosszaságára következtet az ezelőtti viszonyokból. Tovább menve te hát, megfosztom magam egy igen kényelmes és igen mulatságos feladattól (Hall­juk !) habár nekem — kinek ellenében idézni szok­ták az általam régibb mondottakat hol jól, hol rosz­­szul, hol apropos, hol nem apropos, — talán némi jogom volna ezen kis elégtételt megadni magamnak Megfosztom magamat, mondom azon örömtől, hogy az egyik kisebbségi vélemény b. Simonyi Lajos és Mudrony Soma képv. urak kisebbségi véleményei in­dokolásának egyik tételét szembe állítsam a másik­kal (Halljuk! balfelől) Pedig méltóztassanak elhinni ez könnyű, háladatos és mulatságos dolog volna (Hall­juk ! balfelől), mert, hogy egy és ugyanazon napon beadott munkában annyi ellenmondás legyen együtt, nem hiszem, hogy egyhamar megessék (Halljuk ! hal­fz fel). Ha tetszeni fog,­megteszem máskor; most más­ról kívánok beszélni. Én csak felhívom ezen unk­umra a t. képviselő urak figyelmét — és még igazolom is. Én ezt természetesnek is tartom. Két ellenkező irány: közös vámterület és külön vámterület, két ellenkező irány : szabad kereskedelem és iparvédelem küzköd­­nek benne elejétől végig, lehetetlen tehát, hogy ezen küzdelem — Írták volna bár a munkát a világ legna­gyobb génjei azon meg ne látszanék. (Mozgás a balol­dalon) (Halljuk! a középen­. Mondom, ha a kép­viselő urak talán kétségbe vonják állításomat, kész leszek más alkalommal a jelzett passusokat ha tetszik, fel is olvasni. Most tovább megyek és re­litun­aiun, n­umuu volt­k vgy pai leien­ü özük auzui, me­lyekkel Simonyi Lajos b. t. képviselő úr külön véle­ményét indokolta, illetőleg melyeket azon indokolá­sának kapcsában felhozott. Itt meg volt már jegyezve a mai napon is, hogy a vámügyi bizottság többsége nem szólt arról, hogy nem kell és nem szabad azon igyekezni, hogy Ma­gyarországnak ipara is lehessen, hanem elítélte és rossz következményűnek mondta az erre irányzott kizárólagos törekvést. Itt, azt gondolom te­hát, hogy ezen egy szó oly fontos ezen mondatban, hogy azt figyelmen kívül hagyni és az ítéletet úgy hozni, mint­ha benne nem volna ezen szó, egyátalán nem lehet. De hát különben is, hogy állunk az ipargazdá­­szat törekvéseivel ? Előre is megjegyzem, hogy azzal tökéletesen egyetértek, hogy iparga­zdászat és ke­reskedelem nem ellentétei egymásnak, sőt arra hi­vatták, hogy egymást kölcsönösen támogassák. Csak­hogy a szorosan vett ipar és illetőleg a mezei gazdá­­zati ipar — mert hisz ez is egy neme az iparnak — természetszerűen az egyik állam viszonyai nagyobb mérvben utalnak a másikra, és ezen viszonyoknak mesterséges fölforgatása az én meggyőződésem sze­rint is momentán eredményt igen, valóságos nemzet­­gazdászati hasznot azonban sohasem szülhet. De az­t mondja le. Simonyi képv. ur, hogy nem áll, a­mit felhoznak, hogy nincs nálunk elég munka­ér­t. Igaz— így szól— hat hétig egy esztendőben nincs elégséges számban munkás, de azután nincs a munkásnak munkája; ekkor nem lehet neki munkát adni , annyiban bőviben vagyunk tehát a munka­erőnek. Engedjen meg a t. képv. ur, azon időben, mi­dőn meg a politikai küzdelmek nem vettek bennün­ket igénybe, gazdálkodtunk mind a ketten. Emlékez­tetem, hányszor panaszkodtunk egymásnak: irtani kellene, nincs irtó, árkot kellene ásni, nincs a ki ássa, termékenyíteni kellene a földet, nincs a ki — még ha kihorhatjuk is azt, a­mi termékenyítené a földet — azt a kellő időben széthányja. Mily jó volna répát termelni, ha nem is czukorgyártásra, de takarmányozási szempontból, de alig lehet csak a legkisebb mértékben is termelni, mert nincs, a­ki meggyomlálja, megkapálja, kiszedje. Mily jó volna a kukoric­át majorságilag termelni, de nincs kapás, a­ki megkapálja, nincs napszámos, a­ki letörje. Már­pedig, hogy többet ne említsek, csak ezen munkák ma­guk nem hat hétre szólnak, hanem kiterjednek az év legnagyobb részére igen kevés kivétellel. (Helyeslés a középen.) Hogy már ily viszonyok közt azt lehes­sen mondani, hogy van munkaerő, hanem nem kap munkát, ezt igen csodálom. Azon hat hétben igaz, legnagyobb a szükség, de azután — emlékeztetek bár­kit is, a­ki gyakorlatilag ismeri e dolgokat­­— annyira nagy a szükség, hogy az egész összes Euró­pában hallatlan árakért lehet csak keresni munkást, a­nélkül, hogy az ember mindig találna. (Helyeslés a középen, ellenmondás a baloldalon.) Meg kell jegyez­nem — mert hitetlenkedtek Plachy Tamás képv.­ár előadásával szemben benne — hogy igenis határozot­tan lehet állítani, hogy talán egy két, de nagyon ke­vés vidéket kivéve Európában oly munkabér, mint Magyarországon, sehol sincs, (ügy van­ a középen.­ És menjünk már most tovább. Az én­­. képviselő­társam azt mondja, hogy nincs szükség, hogy Magyarország a fősúlyt a gaz­­dászatra vesse, mert a protektióval is teremtett gyár­ipar nem vonja el a munkát a gazdaságtól s igy nem kell attól félni, hogy az a mi legtermészetesebb for­rása, állami és magánvagyonunknak, a gazdaság fog szenvedni és azt mondja: a­kik tehát ezt akarják, azok minden ok nélkül azt akarják, hogy a magyar ember legyen rab, az teljesítse azt a gazdasági min­den felsőbb képzettséget kizáró legdurvább mun­kát, a­mely a szellemi fejlődésre is nyomasztó­lag hat. Én, te­hát, habár megtagadtatik is tőlem a nemzetgazdászati érzék, régebben és nem nagyon ré­gen szenvedéllyel foglalkoztam nemzetgazdászattal és nemzetgazdászati írók olvasásával, figyelemmel kísértem a munkadíjakat, s azért mondhatom, hogy a nálunk létezőkhöz hasonlók nem léteznek, de figye­lemmel kísértem a munka természetét is és figyelem­mel azt is, hogy azok, a­kik valójában a munkás­osz­tálynak egyéni jóléte szempontjából ítélnek meg va­lamit, hogy ítélnek ? S ugyan kérdem, vájjon melyik munkás nagyobb rab, az-e, a­ki ott ül 10—12 órán keresztül annál a gépnél, a­mely ha nem vigyáz, oda tör, ha pedig ott hagyja, rögtön elárulja, hogy el­hagyta, s a­hol egynémelyiknek egész teendője éve­ken keresztül abból áll, hogy egy kis meghatározott hosszúságú vasdarabocskának egyik végét odatartsa, hogy a gép reá ütvén, a gombostű fejét megcsinálja? Ez-e lélekemelőbb munka, vagy pedig az, midőn va­laki a gazdasági munka ezer változatossága közt szabadon mozogva s akkor szerezve magának pár percznyi pihenést, a­mikor neki tetszik, keresi meg kenyerét ? (Tetszés a középen. Mozgás a baloldalon.) Ezzel kapcsolatosan kívánom megjegyezni, hogy a t. képviselő úr beszédéről olvastam azt a vádat, hogy nem volt benne semmi uj. Én e vádat határo­zottan visszautasítom. Volt benne uj, volt benne na­gyon uj is, és e nagyon uj az, hogy a gazdászati mun­ka lealacsonyító faja a munkának, (Simonyi Lajos b. tagadólag int, mert engedelmet kérek, azon munka, mely az értelmi fejlődést gátolja, mely az embert szemben más munkákkal jobbá teszi — nem tudom, e szót használta-e — mindenesetre alárendeltebb faja a munkának, mint a többi. Én tudom azt a történelemből, hogy voltak népek, melyek igen tévesen más kézi munkát elitél­tek, szabad emberekhez valónak nem tartották ; de oly népet a történetből, mely ezt a mezei munkára nézve mondta volna, nekem a t. képviselő úr mutatni nem fog. Sőt századok kellettek hozzá, míg a munka átalánosan — hogy úgy mondjam — emanczipálta­­tott, és átalánosan a becsülés azon fokára emeltetett, melyet megérdemel, de egy kivétel mindig volt, és ez a mezei munka volt, melyet a t. képviselő úr most oly rabbátevőnek, m­ely alsó fokúnak akar föl­tüntetni. De, t. hát, sokat hivatkoznak itt az ipar védel­mére, sokat hivatkoznak itt az ország iparosainak ér­dekeire. Hivatkoznak az iparkamarák fölirataira. Én nem tagadom, sőt a legnagyobb sajnálattal ismerem be, hogy hazánk némely részeiben az iparosok az utóbbi években sok csapásnak, sok szenvedésnek vol­tak kitéve. — De egyfelől azt kívánom megjegyezni, hogy itt mindenütt nem gyáriparról, — mert hiszen ez nálunk igen csekély, némelyek szerint semmi, — hanem kézműiparról van szó. És honnan származik ez? !űz kezdetét vette nálunk épen úgy, mint más álla­mokban akkor, midőn a másutt talán nagyobb mérvben keletkezett, nálunk tökélyesített közlekedési eszközök és a szabadkereskedelmi iránynál fogva a kéziparnak konkurrenciát csinálva behozattak a gyáripar czikkei. Tehát ezt a dolgoknak csakis ezen természeti folyo­mánya idézte elő egyfelől, másfelől előidézték az or­szágot ért csapások, mert azt minden kis­iparos meg fogja mindenkinek mondani, hogy neki akkor van jó dolga, ha a mezőgazdának jó dolga van és akkor éri el a szenvedéseknek tető­pontját, mikor a mezőgaz­dának nincs mivel vásárolnia. És ha már most oly politika követtetnék, mely egy­felől — mert hiszen a védvám nem kézipart teremtene, hanem gyáripart, — ha mondom oly politika követtetnék, mely egy fe­lől a nagy ipar concurrentiáját a kis iparhoz közelebb tinyln, másfelől a­ munkaerőt­eh­e­lőhet, mtely a ha­dászatra sem elégséges, a gyári iparczikkek felé von­ván, a gazdaközönséget is nyomná, akkor azon kis iparos érdekei leginkább volnának föláldozva és az a­kinek nevében önök most védvámokat és az ipar eme­lését hirdetik, épen akkor volna a legrettentőbb hely­zetbe sodorva. (Mozgás a baloldalon.) A t. képviselő uraknak lehet ezen nézetet osztani vagy nem. De az, hogy minél közelebb hozatik a gyáripar a kisiparhoz, ezen kis ipar annál inkább nyomatik, ezt nem csak a logika, hanem minden államnak tapasztalata bizo­nyítja. Különben nehogy félreértéssem megkívánom jegyezni, hogy én ott, hol a gyáripar természetszerűleg fejlődhetik, tehát hazánknak némely részeiben, és oly gyáripar fejlődését, mely­ek­ a természeti fakto­rokkal, a magam részéről is óhajtok. De már most azt kérdezem, ha önök külön vámterületet alakítván szabad kereskedelmi irányt követnek (Paczolay Já­nos közbeszól: Nem azt!) Engedelmet kérek,ezt h­an­­goztatja önöknek egy része, meg­engedem, hogy Pa­czolay János képviselő úr nem azt kívánja. (Derült­ség a középen.) Ismétlem ha önök külön vámterüle­tet alakítván s­zabad kereskedelmi irányt követnek, vájjon ez a természetszerű iparfejlődés könnyebb esz­e az összes világ iparával szemben, mint a­mi­lyen most az osztrák iparral szemben ? Azt hiszem, hogy az is oly dolog, a­mit bebizonyítani nehéz. Különben a t. képviselő urak, kik részint a külön vámterületet hangsúlyozzák, részint azt mond­ják, hogy: mi akarjuk ugyan a közös vámterületet, de azután szándékaikat úgy adják elő — a­mit be­szédem későbbi folyamában pár szóval még érinteni fogok­­— hogy egész okoskodásuk lehetetlen, hogy máshová vezessen, mint a külön vámterületre: igen furcsán bánnak el ezzel a külön vámterülettel. Egy­részt hangoztatják a szabad kereskedelem fontossá­gát, másrészt azt mondják : védeni kell iparunkat, vagy azt nem lehet bízni természetes fejlődésére, hanem­ elő kell segíteni; végre némelyek nagyobb, mások kisebb vámjövedelmet, de a­kik a legszeré­nyebben számítnak is, 22 millió vámjövedelmet vár­nak. No már kérdem: hogy lehetséges ez ? Vagy lehet szabad kereskedés és akkor nem lehet 22 mil­ió vámjövedelem és ipar protectió, vagy nem lehet szabad kereskedés és akkor igen­is lehet ipar pro­tectió, de ekkor sem hiszem, hogy 22 millió legyen v­ámjövedelem, bár igenis egy bizonyos aránylag nagy jövedelem várható. Együtt valamennyit kilátásba helyezni, együtt valamennyiről beszélni, hogy úgy fejezzem ki magamat, egy lélekzet alatt, azt én a magam részéről indokoltnak nem tartom. De hogy vagyunk azután a vámok iránti fölfo­gással, hogyan vagyunk az úgynevezett retorsio iránti felfogással ? Megmagyarázta itt tegnap Gullner Gyula képviselőtársam is, hogy azzal ijesztenek ugyan ben­nünket a külön vámterülettől, hogy akkor Ausztria a mi nyers terményeink irányában retorziót fog gya­korolni, de hogy képtelen dolog hogy ez Ausztriá­nak eszébe jutna. Tovább menve beszédében és meg­támadva a tariftát, azért, mert miatta szerződést nem lehet kötni, itt már nagyon valószínűnek találta, hogy Németország retorzióval fog élni a mi gabo­­nánk iránt. Tehát ha külön vámterületet állítunk védvámokkal Ausztria irányában, annak nincs való­színűsége, hogy Ausztria a mi gabonánkat megvásá­rolja. Pedig Apponyi Albert gróf képviselő úr igen szépen megmutatta, hogy Ausztria ma sem veszi tő­lünk minden gabonáját, tehát van más útja, a­hon­nan veszi. Mégis azt kérdi Gullner képviselő úr, ho­gyan lehetne ezt feltenni ? de ha egy másik államról van szó, ha Németországról van szó,itt már Gullner vé­leménye szerint a dolog természeténél fogva be kell következnie a retorziónak. (Derültség és helyeslés a középen. Igaz! Úgy van!) Azért mondani, hogy re­torzióval élni az egyik esetben, de a másikhoz egé­szen hasonló esetben, olyanban azonban, midőn en­nek megtagadása a magunk malmára hajtja a vizet — nem lehet; a másik esetre pedig azt mondani, hogy ennek okvetlenül be kell következnie; ez, bo­csássa meg a t. képviselő úr, ha e szót használom, de ő használta először, ez az, a­mi megérdemelné az ámítás nevét és nem az, a­mit mi teszünk. (Helyeslés a középen. Igaz! Úgy van!) Én a magam részéről a nyers terményekre ve­tett retorziónak lehetőségét sem az egyik, sem a má­sik irányban nem tagadom; habár a jelen tariftának vámtételeit olyanoknak, a­melyek azt — fölteszem — Németország részéről provokálnák, nem tartom és nem tarthatom. De itt vagyunk a kereskedelmi szerződéseknél. Hogy a kormánynak mi az álláspontja ezekkel szem­ben, több ízben elmondottam. Hogy mi okon, mi mó­don nem jött létre Németországgal a kereskedelmi szerződés, ez iránt is nyilatkoztam; ismételni ezeket nem fogom, de igenis kell két szempontból a dologra reflectálnom. Az egyik az. Az mondatik,­­hogy ha egyszer megkötöttük a szerződést Ausztriával, keres­kedelmi szerződést többé kötni nem fogunk, mert hi­szen látjuk, hogy Ausztriában a védvámos irányzat uralkodó; ez az egész tíz év alatt nem fogja megen­gedni, hogy ily szerződés létrejöhessen, még ha a magyar kormány akarná is.« Te hát! Hogy az osztrák védvámos irányzat­nak ma Ausztriában van hatalma, ezt annyira tud­juk mindnyájan, hogy erről szólni is fölösleges. De hiszen Apponyi Albert gr. t. képv. ur számokkal mu­tatta ki, hogy magának az osztrák népességnek és területnek mily csekély része az, a­mely ezen védvá­mos irányzatot akarja és a­melynek ez érdekében van. No már kérem, én mégis azt hiszem, és ha nem mu­tatnék is reá az ez irányban, ott már­is némileg megin­dult mozgalmakra, mégis minden vakmerő számítás nélkül lehet azt állítani, hogy miután a szerződések meg nem kötése ott is nem a nagy többségnek, ha­nem csak a kisebb résznek érdeke, ez a kisebbség azt a nagy többséget kapcsolatban velünk nem gá­tolhatja meg majd abban, hogy kereskedelmi szerző­dések létrejöjjenek. Hozzá teszek még egyet — mert az igaz, hogy ez épúgy feltevés, mint az ellenkező — hozzá teszek még egyet és ez az, hogy a tarifta beter­jesztése óta érintkezett a monarchia közös külügyi hivatala — a­mely pedig, mint méltóztatnak tudni, nem érintkezhetik máskép, mint a két kormány hoz­­zájárulásával, v úgy Német- mint Olaszországgal tariftaszerződések iránti alkudozások megkezdése czéljából és Olaszországgal a jövő hó elején és Né­metországgal eshetőleg a jövő hónapban mind a két, tehát az osztrák kormány hozzájárulásával is kezde­tüket veszik az ez iránti tárgyalások. Mindez nem arra mutat,hogy az osztrák kormány el lenne határoz­va más nemzetekkel kereskedelmi, illetőleg tarifta­­szerződést nem kötni. (Helyeslés.) Apponyi Albert gr. képv. ur, — beismerem teljes őszinteséggel, — igen szép és igen nagy hatású beszédében (Halljuk!) kimondotta azt, — és ebben tökéletesen egyetértek vele — hogy a tariftára nézve nagyon bajos theoretice határvonalat húzni, azonban szerinte mégis van egy mód, a melyen a határvona­lat aproximative meg lehet határozni, sőt mint ké­sőbb mondá, ezen esetben legalább meg van győződ­­ve, hogy ez helyes mód, hogy ott kezdődik azon ta­rifta ellentétes lenni és túlmenni a szabad forgalom igényei által megengedett határokon, hol annak alap­ján lehetetlenné válik a külfölddel kereskedelmi szer­ződéseket kötni. Hogy az előterjesztett tarifta a gya­korlat szerint nem bizonyult ilyennek, ezt részemről fejtegetni nem kívánom. Hogy nem oly magas egyet­lenegy tétele sem, mint a minőnél magasabb tételeket al­­lalmazó autonóm b­ialfaktol­a, öl­szötesi viszonyra átmentek máskor, az bizonyos! De kérdem, hová ve­zetne ezen elv felállítása, hogy azt, hogy egy állam­nak önálló, vagy átalános vámtariffája elfogadható-e és olyan-e, mely nem megy túl a szükséges határon, a szerint kell megítélni, hogy sikerül-e azon alapon más államokkal szerződéseket kötni? Hogyha ezen elv elfogadtatik, ez megfordítaná az államok helyze­tét egymás irányában, mert ha Németország asze­rint ítélné meg az ő átalános tariftáját, hogy tud-e azon az alapon velünk szerződni, és ha nem tud, nem fogadná azt el a német törvényhozás, akkor nem a német törvényhozás, hanem mi határoznánk a fölött, hogy milyen legyen a német átalános tarifta. Viszont ha a magyar és osztrák törvényhozás attól függesz­tené fel, hogy elfogadja-e az átalános vámtariftát, hogy Németországgal tud-e szerződést kötni azon az alapon,­­vagy nem, akkor viszont, hogy nekünk mily tariftánk legyen, ezt nem mi határoznék el, hanem a német kormány, és esetleg a német törvényhozó tes­tület. Ez, nézetem szerint, az állami jogköröknek tel­jes összezavarása lenne. A képviselő úr tárgyalván a tariftát s jelezvén saját politikai nézeteit,először elmondotta,hogy a tex­til­vámoknál és másoknál Magyarország érdekei föl­áldozh­attak az osztrák ipar érdekeinek, és rámutatott szerintem is igen ékes, de igen túlzó szavakban Ma­gyarország elszegényedésére és nyomorára és az ily eljárásból következhető veszélyekre ; másfelől pedig midőn a kávé- és petróleumvámról szólt, azt mon­dotta, nem akarja , hogy Ausztria szegényebb osztá­lyai a magyar érdekek miatt jujtassanak ezen újabb teherrel. Én, te­hát, tökéletesen elhiszem a képviselő úrnak, a­mit mondott, hogy az ő szándéka és törek­vése — hisz hivatkozott politikai elődeire is — nem lehet más, mint a monarchia két államának népei közt a benső, a jó, a szoros viszonyt fentartani és megerősíteni ; de engedjen meg, ha ez a czél, oly módon lehet-e azt elérni, ha azért, hogy valamely ta­rista el ne fogadtassék, egyfelől azt mondjuk Magyar­­ország népének : »ne fogadd ezt el, a te érdekeidet a kormány föláldozza az osztrák érdekeknek«, másfelől azon esetre, ha ez nem volna elég megbuktatni a törvényjavaslatot, mert szerződésről van a szó, me­lyet nem elég itt elfogadni, s szövetségül hívjuk a monarchia másik állama népeinek kedélye fölizgatá­sát is, hogy ott legyen lehetetlen az elfogadás?(Moz­gás a baloldalon és a szélső bal felől.) Ezen eljárást azok részéről, kik a dualistikus rendszert­ megbontani akarják, nagyon parlamentinek nem, de logikainak találom ; ámde azok részéről, a­kik akarják — és hiszem, hogy akarja a képv. ur — hogy a monarchia két áll­ma közt benső viszony legyen, hogy annak népei egymás iránt jó indulattal viseltessenek, én azt gondolom más út volna követendő, s ez az út nem lehet más, mint azt mondani őszintén, egyenesen egy­felől, hogy : igen, ezen tételekben te áldozatot hozasz a másik fél érdekében, de az egyezmény létrejöttének előnyei fölérik ezen áldozatot, a másiknak pedig, hogy: »igen, itt te hozasz áldozatot, de reád nézve is« és itt emlékeztetem a képviselő urat saját szavaira, hogy mennyire érdeke az ausztriai iparnak az, hogy a magyar piaczot megtarthassa ■— mondom »rád nézve is érdemes, hogy ezen egyezményhez te is hozzájárulj.« Más után, a népek érzelmeire való apellálással, nemcsak itt, de oda át is ellenséges indulatot, rossz viszonyt előidézni igen, de nyugodt, békés együtt­működést biztosítani teljes lehetetlen (Élénk helyes­lés a középen.) Nehogy félreértsen a t. képviselő úr, kell, hogy még szóljak a recompenzációkról, különben minthogy épen ezen tételnél a két nemzet és nép érdekéről be­széltem, csakugyan azt hihetnék, hogy alapja volt Apponyi gr. beszéde különben legnyomatékosabb részének, melyben azt mondotta, hogy pénzügyi vám nem lehet recompensationális objectum iparvámokért. Ebben a képviselő úrnak tökéletesen igaza van, csak­hogy senki a kormány tagjai közül soha nem állította, hogy a kávé- vagy petróleumvám recompenzáció lenne az iparvámokért. (Közbeszólás balfelől: De igen!) Tessék megmutatni, hol és mikor! Hanem mondatott igen is, hogy a pénzügyi vámok alá eső tárgyak egy­­része,­­ jelesen megnevezem a legtőbbet, a kávét — az­által, hogy ezen czikkeknek jövedelméből a vám­nál egy bizonyos százalékot kapunk, holott mi belő­lük kevesebbet fogyasztunk, egy részleges — azt is elismerem, hogy csakis részleges, a teljestől messze­­álló — recompenzációt képez az indirect adóknál való károsodásért. Tehát az indirekt adóknál való károsodásért voltak a finánczvámok egy része recom­­penzátióval felhozva. A­mi különben ezen vámokat illeti, és különö­sen a petróleumvámot, mely mint recompenzátió soha, hanem, mint financziális szempontból egy igen fontos és lehető vám volt odaállítva, megvallom, itt az­­ áll­áspontom­ a következő volt,de nem recompenza­­tionális szempontból. Én részemről azt hittem, és azt hiszem, hogy ha az egyezség máskép nem lehet, Ma­gyarországnak meg kell hoznia azon áldozatot, mely­nek nagyságáról már mások beszéltek, hogy megsza­vazza kiválóan az osztrák ipar érdekében a textil­szövetekre — s különösen, mert főkép erről van szó, a gyapjúszövetekre — a nagyobb vámtételt; de vi­szont Magyarországnak szüksége lévén a vámokból jövedelemre, jogosítva van azt mondani : én hozok neked áldozatot ezért, de megkövetelhetem, hogyha magadért nem tennéd is meg, ámbár a te fináncziaid­­ra is ráfér, kedvemért fogadd el a finánczvámokat, melyek természetüknél fogva legtöbbet jövedelmeznek s melyekből mi a magyar kincstár jövedelmének sza­porulatát várjuk. De nemcsak ezen, hanem minden vámtételben van connexió, ha két fél egymással szerződik, mert természetes, hogy egyiknek is, másiknak is engednie kell, máskép kiegyezés nincs, de recompenzátiót, — mint ismétlem, — keresni a finánczvámokban soha sem akartunk. A recompenzátió abban fekszik, hogy a szakítás mellőztetvén, a közös vám- és kereske­delmi terület fentartatik. T. képviselőház! Mielőtt beszédem végéhez jönnék, még egy dolgot kell érintenem. (Halljuk !) Minden irányban, mindenfelől fölidéztetik Deák Ferencz nagy szelleme. Azt mondják: mit tett ő 1867-ben, s azt mondják, mit tenne ma. Én, uraim, részemről már egy ízben nyilvánítottam, hogy nem tartom épen nagyon bizonyító erővel birónak, ha egy a mai viszonyok közt, fájdalom, nézetét már elő nem adható férfiúnak más viszonyok közt mondott beszé­dére hivatkozunk, s mert ezt tartom, azért tartózko­dom én attól, hogy Deák Ferencznek beszédeire, nyi­latkozataira hivatkozzam. De hogy az önök hivatko­zásai nem állanak, hogy nem alkalmazhatók a mai viszonyokra,­az iránt pár szót mégis kell szólanom. (Halljuk!) Mi volt az eset 1861-ben ? Akkor Magyaror­szágnak kilátásba helyeztetett, hogy ha törvényhozási intézkedés lehetősége nélkül előre elismeri, hogy bi­zonyos igen sarkalatos törvényei nem törvények, hogy azokra nem hivatkozhatik, azokról már előzete­sen lemond, akkor alkotmányosságának egy részét visszanyeri. Ekkor igen helyesen azt mondta Deák Ferencz, és azt mondta utána a nemzet, hogy »inkább, mint én nemcsak azon törvényekről lemondjak, de lemondjak magáról az alkotmányos alapról is, a­melyen ezredév óta a nemzet áll: tűrök még tovább, mert a türelem meg fogja hozni a gyümölcsöt.« De mig ezt tette és ezt mondta Deák Ferencz és utána a nemsől­­ emlékeztetem a t. ház tagjait, hogy hányszor utasította vissza a tant, mely arra vezet, hogy a tör­vényhozás rendes utján is ne lehetne a törvényhozás rendes utján hozott törvényeket módosítani. Az 1861-ki helyzetet, midőn az országnak nem volt tör­vényhozása, habár volt képviselő- és főrendiháza, — az 1861-ki helyzetet, midőn törvényen kívül kellett volna a nemzetnek intézkednie , a maival, midőn rendszeres törvényhozása van a nemzetnek, összeha­sonlítani egyátalában nem lehet. És menjünk tovább. Épen a specziális kérdés­re nézve, mit tett 1867-ben Deák Ferencz és utána a nemzet és mit teszünk mi? Deák Ferencz 1867 ben fentartotta a nemzet jogát arra, hogy esetleg közgaz­dászati ügyeit önállón, a külön önálló vámterület útján is rendezheti; de mert az általa inaugurált politikára nézve és az ország érdekeire nézve helyesebbnek tu­­totta ugyancsak ő és társai és utána a nemzet, meg­kötötték tiz évre a vám- és kereskedelmi szövetséget. És mit teszünk mi? Lemondunk-e a külön vámterü­let jogáról? Nem! Az 1867 iki XII.törvénynek ezen rendelkezését, melyre én is nagy súlyt fektetek, még csak egy ujjal, egy gondolattal sem érintjük, hanem teszszük ugyanazt, a­mit akkor tettünk, hogy épség­ben fentartatván e jog, hogy szükség esetében hasz­nálni lehessen, igyekszünk a közös vámterületet, ille­tőleg a vám- és kereskedelmi szövetséget újabb tíz évre megkötni. Ezen ténynyel szemben tehát hivat­kozni Deák Ferenczre , erre, azt hiszem, ténykedése és egész politiai pályája nem jogosít föl senkit. És ha máskép is sokkal inkább nem sajnálnám,­­ mert én is egyetértek Simonyi Lajos képviselő­társammal, hogy soha sem éreztük jobban hiányát, mint ma, — már azért is sajnálnom kell, hogy nincs itt, mert jót állok róla, ha megvolna a lehetőség, hogy itt e he­lyen az ő köztiszteletű alakjával felemelkednék, igen sokan, kik rá hivatkoznak, úgy járnának, mint az iskolás gyermek, ki mielőtt a tanító bejön, produkálja a tanítót, és midőn a tanító megjelen, a pad alá bú­vik. (Élénk derültség a középen. Mozgás a balon.) T. képviselőház­ a t. képviselő urak, köztük Apponyi Albert úr. is beszélnek e kérdésben a szer­ződés prolongátiójáról, vagyis egy bizonyos provizó­riumról.­­ Hogy hány esztendőre vagy hány hónap­ra, azt a t. képviselő urak nem mondják meg, ámbár a kérdés megbírálásánál annak idejében, ha ez álta­luk talán proponáltatnék, ez is bizonyos fontossággal bír. De én, te­hát, határozottan nyilváníthatom, hogy ebben az ország érdekeire nézve sem kül-, sem belpo­litikai, sem közgazdászati tekintetből előnyt nem lá­tok és épen azért nemcsak nem proponálhatnám, ha­nem részemről kötelességemnek azt tartom, a­mi tő­lem kitelik, megtenni mindent, hogy ennek szüksége elő ne is állhasson. És miért ? Hogy ipar és kereskedelem, forgalom és üzlet perkorrestálják a bizonytalanságot, hogy legalább bizonyos időre tudni akarják, mihez tartsák magukat, ez oly átalánosan elismert igazság, miről beszélni alig szükséges. De mi lenne ennek következése épen azon szempontból, melyet az­ képviselő urak közül többen legalább hangoztattak, azon szempontból, hogy ma a komoly európai viszonyok között a mon­archia két állama ne legyen vitában egymással ezen kérdések fölött? Én tökéletesen egyetértek Apponyi képviselő úrral, én is meg vagyok róla győződve, hogy ha az osztrák-magyar monarchiára oly veszé­lyek jönnének, melyek erejének megfeszítését igé­nyelnék, minden e kérdések fölötti, hogy úgy mond­jam, torzsalkodás daczára igenis mindenik résznek népei követni fognák az őket tettre hivó, fejedelmi szózatot, de épen a külpolitikai dolgokban egyfelől nem elég, hogy ezen érzet meglegyen, hanem kell, hogy azt tudják, hogy azt lássák, hogy meg van. (Helyeslés a középen.) Már­pedig addig, míg ily kér­dések fölött torzsalkodunk, mi érezhetjük lelkünkben, hogy meg van ez az érzet, de kétkedni fognak benne azok, kiknek elhatározására pedig az, hogy e tekin­tetben mint áll a monarchia, igen nagy, igen fontos befolyással bír. (Helyeslés a középen.) És mi lenne továbbá ugyancsak ily szempont­ból ? Ma az által elintézettnek a kérdést, legyen a provizórium hat hó vagy egy—két esztendő, én mon­dom, nem tudom, hogyan contempláltatik— egyetlen külhatalom sem tartaná, hanem azon külhatalmak, melyek érdekükben levőnek tartják, hogy a monar­chia két állama között ne legyen meg a jólelkű elha­tározott összetartás, azok igen jól tudva, hogy ez a köztünk felforgó kérdéseknek nem egy évtizedre való megoldása, hanem egy kis ideiglenes időre való beta­­karása, ezen takaró alatt alkalmat keresnének és bi­zonyosan lennének is, hogy az ezen takaró alatt ma­radt űrt bővítsék és tágítsák és utoljára az egész működtetést lehetetlenné tegyék. (Helyeslés a kö­zépen.)­ Én tehát ismétlem, nemhogy a magam részéről proponálhatnám, de kötelességemnek épen azt tekin­tem, hogy a­mi csekély erőmtől függ, azzal odahas­sak, hogy ezen helyzet minél előbb megszűnjék. És ugyan kérdem, hát belpolitikailag mi lenne az eredmény ? Megnyugodnának-e ezen provizórium alatt a kedélyek ? foglalkoznának-e nyugodtan akár az ipar, akár a kereskedelem, akár foglalkozhatnék a törvényhozás nyugodtan közigazgatási, igazságügyi és más hasonló reformokkal ? Azt hiszem, azt senki sem hiszi. Nem volna az egyéb, mint az ország nyug­­talanításának, a pártok —­ és nem mondom, hogy jo­gosulatlan — ide vezető izgatások számos éven való megörökítése és e nyugodt, hasznos, czélrave­­zető munkának a törvényhozás részéről lehetetlen­né tétele. Ezen ok is oda vezet, hogy én a provizórium létrejöttét ellenezzem. Én, t. hát, elejétől fogva abból indultam ki, amit beszédem elején jeleztem, hogy a közös vámte­rület híve vagyok, megkötendőnek tartom az iránt az egyezséget, ha csak az általa követelt áldozatok nem nagyobbak, mint a minő bajok bekövetkezhetnének a szakítás által. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy azon nehézségek, azon hátrányok, melyek ezen tariftának elfogadásából, a szövetség megkötéséből származhat­nak, sokkal csekélyebbek, mint volnának különösen épen ma, a szövetség meg nem kötése és a külön vám­terület felállításának esélyei. (Egy hang a szélső bal felől: Mik azok az esélyek ?!) Mik azok az esélyek ? Az esélyek először is azok, hogy szemben a külön vámsorompókkal, szemben az osztrák iparra vetett vámokkal állanának a magyar terményekre vetett vá­mok és állana a monarchia két fele között azon elke­seredés, melyet nálunk az szülne, hogy nyers termé­nyeinkre vámot vetnek és ott az szülne, hogy az ő terményeikre mi vámot vetünk. (Zaj a baloldalon.) Engedelmet kérek, ez a dolog természetes le­folyása és én részemről nem kívánom a vámsorom­pók fölállítását szemben azon, önök által nagynak feltüntetett, de nem oly túlságos — bár elismerem, nagy — áldozatokat. De nekem meggyőződésem még az is, hogy rövid pár év alatt azok, a­kik a vám­sorompók fölállítását legjobban követelik, kénytele­nek volnának az ország népének sértett érdekei által kényszerítve visszatérni a közös vámterületre. (Moz­gás a baloldalon. Helyeslés a középen.) Ezen kísérle­tet, engedelmet kérek — az, a­ki a haza testét azon testnek tartja, melyben ilyen kísérletet tenni szabad, tegye meg, tessék, de én szentségtelen kéznek tarta­nám azt, a­mely ilyen szándékkal nyúlna a haza tes­téhez, hogy csak kísérletet tegyen. (Zaj a baloldalon. Halljuk! Halljuk!) Én szerintem pedig csak kí­sérlet lenne, de én ezen kísérletet hazafias szem­pontból megtehetőnek nem tartom. (Élénk helyes­lés a középen.) T. ház ! A ház bölcsesége fog határozni, legyen a határozat független minden melléktekintettől, a haza javát kivéve. (Helyeslés a középen.) Én azt hi­szem, hogy csak úgy, ha ilyen határozat jön létre, lehet, akár merre szavaz valaki, lelkiismereti meg­nyugvással teljesíteni a kötelességet Simonyi Lajos b. képviselő úr figyelmeztetett minket, hogy azoknak nevei, a­kik rá fognak arra szavazni, meg fognak a jegyző úr által örökíttetni és az ország ismerni fogja azokat. Én nem tudom, a t. képviselő úr mily indokból mondta azt, de én azt hi­­szem, hogy valamint a ház minden tagja, rajtam el­kezdve, visszautasítaná azt, hogy ha itt a szavazás megadására hatalmi befolyás által akarná valaki kényszeríteni, úgy hasonlag nem helyes azzal, hogy valakinek neve fel fog jegyeztetni és publikáltatni, mintegy fenyegetni. (Élénk helyeslés a középen.) Én részemről, bármint üssön ki a szavazás, magamra nézve elégtétellel fogok bírni. Ha elfogad­tatik a javaslat és elfogadtatnak társai, meg lesz lel­kemben azon elégtételem, hogy bánthatnak, rágal­mazhatnak, fenyegethetnek, szidhatnak ; meglehet, nem nagyon hosszú, de súlyos politikai pályámon szerzett kincsemet, népszerűségemet elvehetik. (Egy hang a szélső balról: Már ennek úgy is vége van !) — annál jobb a képviselő urakra nézve, ha vége van — mondom, szerzett kincsemet, népszerűségemet el­vehetik, de meg lesz azon elégtételem, hogy mind­ezek daczára teljesittettem azt, mi hazám iránti kö­telességem volt. (Élénk helyeslés a középen. Ellen­mondás balfelől.) — igenis kötelességemet, saját meggyőződésem szerint — és megmentettem hazá­mat a különben bekövetkezhető közgazdasági krízis­től. Ha nem fogadtatnak el a javaslatok, akkor is meg lesz elégtételem, de az sajnos, az fájdalmas lesz. Nem azért, hogy nem fogok itt ülni. (Mozgás balfe­lől.) higyyék el a képviselő urak, hogy nagy köteles­ségérzet kell arra, hogy valaki, ki nem kénytelen vele, oly bánásmód mellett itt maradjon. (Élénk tet­szés, éljenzés és taps a középen.­ Meg lesz azon álta­lam, mondom, nem kívánt azon sajnos elégtételem hogy igen rövid idő múlva mindaz, a­mit ez irányban tettem, a javaslatok el nem fogadása folytán beálló bajok által oly fényesen igazolva lesz, hogy nem lesz senki, ki szót merjen azok ellen emelni. Ajánlom a javaslatok elfogadását. (Hosszas éljenzés és taps a középen.) Ezután a vámjavaslatok tárgyalása abba­ha­gyatván, az erdőtörvényjavaslat előzetes tárgyalására szükséges bizottságot választotta meg a ház. Az eredmény a holnapi ülésben hirdette­tik ki. Ezután Madarász József az iránt tesz kérdést az elnöknél, micsoda jogon tartja a bizottság a »Hun­gária« szállóban üléseit. Elnök utal rá, hogy e felől nincs tudomása, s maga is illőbbnek tartja, ha a bizottsági ülések a ház­ban tartatnak. Ezután Tisza belügyminiszter felelt Svarcz Gyulának a közigazgatási bíráskodás iránt hozzá in­tézett interpellác­iójára. A válasz így hangzik: T. ház! Én ezen interpellációra, mely elisme­rem, igen fontos ügyekben intéz hozzám kérdést, csak annyit válaszolhatok, hogy a kormány is érzi ezen kérdésekre nézve a törvényhozási intézkedés szüksé­gét, de viszont oly fontosak ezen tárgyak és any­­nyira megfontolandók úgy jogi, mint administratív szempontokból, úgy az egyéni jog, mint az ál­­ér­­dek szempontjából, hogy azt, hogy most leg­közelebb, midőn más, igen nagy fontosságú kérdések

Next