A Hon, 1878. február (16. évfolyam, 30-53. szám)
1878-02-01 / 30. szám
Ha ezen vámtariffa ellen érvelt volna, érvelése már csak azért sem bírhat súlylyal, mert a most beterjesztett vámtariffa, nem lehet oka az előző évek kereskedelmi kiláncra ilyen, vagy olyan voltának. Egyébiránt ezt csak mellékesen jegyeztem meg, de kívánom a t. képviselő urat arra figyelmeztetni, hogy a kereskedelmi bilancznak,— mint ezt már mások is elmondták előttem — passivitásából vagy activitásából magából egy ország elszegényedésére vagy gazdagodására következtetést vonni nem lehet. (Helyeslés a középen.) hanem ebbe még igen sok factor belejátszik s lehetséges az országnak vagyonosodása passiv kereskedelmi billancz mellett s lehetséges elszegényedése látszólag activ kereskedelmi bilancz mellett is. Én, a ki kívánalmaimban szerény szoktam lenni és másfelöl ezen kérdésnek theoretikus bővebb fejtegetésével a t. ház türelmét fárasztani nem kívánom nem kérem a t. képviselő urat, hogy az ezen tárgyra irt kötetekre menő szakmunkákat elolvassa, én ennél sokkal kevesebbet kérek tőle. Méltóztatnak tudni, a magyar akadémia szokott kiadni közgazdászati és statisztikai füzetek ezt még munkálatokat. Fájdalom, kevés időm van ma ilyen dolgokkal tüzetesebben foglalkozni, de mégis egy rövid czikk, melynek fiatal szerzője iránt személyesen érdekelve voltam, magára vonva figyelmemet, azt elolvastam. Néhány lapból áll, és nem kormánypárti szempontból íratott, hanem ellenzéki képviselő irta. Csak e néhány lapot olvassa el a képv. ur, és ilyen alaptalan indokolással többé élni nem fog. Gr. Dessewffy Aurél irta, irta pedig azon téves eszméből, a melyből a képv. ur a szabad kereskedés mellett okoskodott, a szabad kereskedés ellen okoskodó munkája folytán, amelyben ugyanis az illető igyekezett a passiv bilancz alapján kimutatni, hogy Magyarországra és illetőleg a magyar-osztrák monarchiára nézve a követelt szabad kereskedelmi iránytól el kell térni, és bizonyos mérsékelt védvámos irányt kell behozni, és megjegyzem még ha átalában a passiv vagy activ kereskedelmi bilancz ily következtetésekre jogot adna — amit én tagadok — akkor igazában meg kellene vallanom hogy sokkal több joggal következtethetett Neuwirth ama munka írója, mert ő a létező vámpolitikára vonatkozólag következtetett az annak létezése alatti viszonyokból, míg Gullner képv. ur a jövendő vámpolitika rosszaságára következtet az ezelőtti viszonyokból. Tovább menve te hát, megfosztom magam egy igen kényelmes és igen mulatságos feladattól (Halljuk !) habár nekem — kinek ellenében idézni szokták az általam régibb mondottakat hol jól, hol roszszul, hol apropos, hol nem apropos, — talán némi jogom volna ezen kis elégtételt megadni magamnak Megfosztom magamat, mondom azon örömtől, hogy az egyik kisebbségi vélemény b. Simonyi Lajos és Mudrony Soma képv. urak kisebbségi véleményei indokolásának egyik tételét szembe állítsam a másikkal (Halljuk! balfelől) Pedig méltóztassanak elhinni ez könnyű, háladatos és mulatságos dolog volna (Halljuk ! balfelől), mert, hogy egy és ugyanazon napon beadott munkában annyi ellenmondás legyen együtt, nem hiszem, hogy egyhamar megessék (Halljuk ! halfz fel). Ha tetszeni fog,megteszem máskor; most másról kívánok beszélni. Én csak felhívom ezen unkumra a t. képviselő urak figyelmét — és még igazolom is. Én ezt természetesnek is tartom. Két ellenkező irány: közös vámterület és külön vámterület, két ellenkező irány : szabad kereskedelem és iparvédelem küzködnek benne elejétől végig, lehetetlen tehát, hogy ezen küzdelem — Írták volna bár a munkát a világ legnagyobb génjei azon meg ne látszanék. (Mozgás a baloldalon) (Halljuk! a középen. Mondom, ha a képviselő urak talán kétségbe vonják állításomat, kész leszek más alkalommal a jelzett passusokat ha tetszik, fel is olvasni. Most tovább megyek és relitunaiun, numuu voltk vgy pai leienü özük auzui, melyekkel Simonyi Lajos b. t. képviselő úr külön véleményét indokolta, illetőleg melyeket azon indokolásának kapcsában felhozott. Itt meg volt már jegyezve a mai napon is, hogy a vámügyi bizottság többsége nem szólt arról, hogy nem kell és nem szabad azon igyekezni, hogy Magyarországnak ipara is lehessen, hanem elítélte és rossz következményűnek mondta az erre irányzott kizárólagos törekvést. Itt, azt gondolom tehát, hogy ezen egy szó oly fontos ezen mondatban, hogy azt figyelmen kívül hagyni és az ítéletet úgy hozni, mintha benne nem volna ezen szó, egyátalán nem lehet. De hát különben is, hogy állunk az ipargazdászat törekvéseivel ? Előre is megjegyzem, hogy azzal tökéletesen egyetértek, hogy ipargazdászat és kereskedelem nem ellentétei egymásnak, sőt arra hivatták, hogy egymást kölcsönösen támogassák. Csakhogy a szorosan vett ipar és illetőleg a mezei gazdázati ipar — mert hisz ez is egy neme az iparnak — természetszerűen az egyik állam viszonyai nagyobb mérvben utalnak a másikra, és ezen viszonyoknak mesterséges fölforgatása az én meggyőződésem szerint is momentán eredményt igen, valóságos nemzetgazdászati hasznot azonban sohasem szülhet. De azt mondja le. Simonyi képv. ur, hogy nem áll, amit felhoznak, hogy nincs nálunk elég munkaért. Igaz— így szól— hat hétig egy esztendőben nincs elégséges számban munkás, de azután nincs a munkásnak munkája; ekkor nem lehet neki munkát adni , annyiban bőviben vagyunk tehát a munkaerőnek. Engedjen meg a t. képv. ur, azon időben, midőn meg a politikai küzdelmek nem vettek bennünket igénybe, gazdálkodtunk mind a ketten. Emlékeztetem, hányszor panaszkodtunk egymásnak: irtani kellene, nincs irtó, árkot kellene ásni, nincs a ki ássa, termékenyíteni kellene a földet, nincs a ki — még ha kihorhatjuk is azt, ami termékenyítené a földet — azt a kellő időben széthányja. Mily jó volna répát termelni, ha nem is czukorgyártásra, de takarmányozási szempontból, de alig lehet csak a legkisebb mértékben is termelni, mert nincs, aki meggyomlálja, megkapálja, kiszedje. Mily jó volna a kukoricát majorságilag termelni, de nincs kapás, aki megkapálja, nincs napszámos, aki letörje. Márpedig, hogy többet ne említsek, csak ezen munkák maguk nem hat hétre szólnak, hanem kiterjednek az év legnagyobb részére igen kevés kivétellel. (Helyeslés a középen.) Hogy már ily viszonyok közt azt lehessen mondani, hogy van munkaerő, hanem nem kap munkát, ezt igen csodálom. Azon hat hétben igaz, legnagyobb a szükség, de azután — emlékeztetek bárkit is, aki gyakorlatilag ismeri e dolgokat— annyira nagy a szükség, hogy az egész összes Európában hallatlan árakért lehet csak keresni munkást, anélkül, hogy az ember mindig találna. (Helyeslés a középen, ellenmondás a baloldalon.) Meg kell jegyeznem — mert hitetlenkedtek Plachy Tamás képv.ár előadásával szemben benne — hogy igenis határozottan lehet állítani, hogy talán egy két, de nagyon kevés vidéket kivéve Európában oly munkabér, mint Magyarországon, sehol sincs, (ügy van a középen. És menjünk már most tovább. Az én. képviselőtársam azt mondja, hogy nincs szükség, hogy Magyarország a fősúlyt a gazdászatra vesse, mert a protektióval is teremtett gyáripar nem vonja el a munkát a gazdaságtól s igy nem kell attól félni, hogy az a mi legtermészetesebb forrása, állami és magánvagyonunknak, a gazdaság fog szenvedni és azt mondja: akik tehát ezt akarják, azok minden ok nélkül azt akarják, hogy a magyar ember legyen rab, az teljesítse azt a gazdasági minden felsőbb képzettséget kizáró legdurvább munkát, amely a szellemi fejlődésre is nyomasztólag hat. Én, tehát, habár megtagadtatik is tőlem a nemzetgazdászati érzék, régebben és nem nagyon régen szenvedéllyel foglalkoztam nemzetgazdászattal és nemzetgazdászati írók olvasásával, figyelemmel kísértem a munkadíjakat, s azért mondhatom, hogy a nálunk létezőkhöz hasonlók nem léteznek, de figyelemmel kísértem a munka természetét is és figyelemmel azt is, hogy azok, akik valójában a munkásosztálynak egyéni jóléte szempontjából ítélnek meg valamit, hogy ítélnek ? S ugyan kérdem, vájjon melyik munkás nagyobb rab, az-e, aki ott ül 10—12 órán keresztül annál a gépnél, amely ha nem vigyáz, oda tör, ha pedig ott hagyja, rögtön elárulja, hogy elhagyta, s ahol egynémelyiknek egész teendője éveken keresztül abból áll, hogy egy kis meghatározott hosszúságú vasdarabocskának egyik végét odatartsa, hogy a gép reá ütvén, a gombostű fejét megcsinálja? Ez-e lélekemelőbb munka, vagy pedig az, midőn valaki a gazdasági munka ezer változatossága közt szabadon mozogva s akkor szerezve magának pár percznyi pihenést, amikor neki tetszik, keresi meg kenyerét ? (Tetszés a középen. Mozgás a baloldalon.) Ezzel kapcsolatosan kívánom megjegyezni, hogy a t. képviselő úr beszédéről olvastam azt a vádat, hogy nem volt benne semmi uj. Én e vádat határozottan visszautasítom. Volt benne uj, volt benne nagyon uj is, és e nagyon uj az, hogy a gazdászati munka lealacsonyító faja a munkának, (Simonyi Lajos b. tagadólag int, mert engedelmet kérek, azon munka, mely az értelmi fejlődést gátolja, mely az embert szemben más munkákkal jobbá teszi — nem tudom, e szót használta-e — mindenesetre alárendeltebb faja a munkának, mint a többi. Én tudom azt a történelemből, hogy voltak népek, melyek igen tévesen más kézi munkát elitéltek, szabad emberekhez valónak nem tartották ; de oly népet a történetből, mely ezt a mezei munkára nézve mondta volna, nekem a t. képviselő úr mutatni nem fog. Sőt századok kellettek hozzá, míg a munka átalánosan — hogy úgy mondjam — emanczipáltatott, és átalánosan a becsülés azon fokára emeltetett, melyet megérdemel, de egy kivétel mindig volt, és ez a mezei munka volt, melyet a t. képviselő úr most oly rabbátevőnek, mely alsó fokúnak akar föltüntetni. De, t. hát, sokat hivatkoznak itt az ipar védelmére, sokat hivatkoznak itt az ország iparosainak érdekeire. Hivatkoznak az iparkamarák fölirataira. Én nem tagadom, sőt a legnagyobb sajnálattal ismerem be, hogy hazánk némely részeiben az iparosok az utóbbi években sok csapásnak, sok szenvedésnek voltak kitéve. — De egyfelől azt kívánom megjegyezni, hogy itt mindenütt nem gyáriparról, — mert hiszen ez nálunk igen csekély, némelyek szerint semmi, — hanem kézműiparról van szó. És honnan származik ez? !űz kezdetét vette nálunk épen úgy, mint más államokban akkor, midőn a másutt talán nagyobb mérvben keletkezett, nálunk tökélyesített közlekedési eszközök és a szabadkereskedelmi iránynál fogva a kéziparnak konkurrenciát csinálva behozattak a gyáripar czikkei. Tehát ezt a dolgoknak csakis ezen természeti folyománya idézte elő egyfelől, másfelől előidézték az országot ért csapások, mert azt minden kisiparos meg fogja mindenkinek mondani, hogy neki akkor van jó dolga, ha a mezőgazdának jó dolga van és akkor éri el a szenvedéseknek tetőpontját, mikor a mezőgazdának nincs mivel vásárolnia. És ha már most oly politika követtetnék, mely egyfelől — mert hiszen a védvám nem kézipart teremtene, hanem gyáripart, — ha mondom oly politika követtetnék, mely egy felől a nagy ipar concurrentiáját a kis iparhoz közelebb tinyln, másfelől a munkaerőtehelőhet, mtely a hadászatra sem elégséges, a gyári iparczikkek felé vonván, a gazdaközönséget is nyomná, akkor azon kis iparos érdekei leginkább volnának föláldozva és az akinek nevében önök most védvámokat és az ipar emelését hirdetik, épen akkor volna a legrettentőbb helyzetbe sodorva. (Mozgás a baloldalon.) A t. képviselő uraknak lehet ezen nézetet osztani vagy nem. De az, hogy minél közelebb hozatik a gyáripar a kisiparhoz, ezen kis ipar annál inkább nyomatik, ezt nem csak a logika, hanem minden államnak tapasztalata bizonyítja. Különben nehogy félreértéssem megkívánom jegyezni, hogy én ott, hol a gyáripar természetszerűleg fejlődhetik, tehát hazánknak némely részeiben, és oly gyáripar fejlődését, melyek a természeti faktorokkal, a magam részéről is óhajtok. De már most azt kérdezem, ha önök külön vámterületet alakítván szabad kereskedelmi irányt követnek (Paczolay János közbeszól: Nem azt!) Engedelmet kérek,ezt hangoztatja önöknek egy része, megengedem, hogy Paczolay János képviselő úr nem azt kívánja. (Derültség a középen.) Ismétlem ha önök külön vámterületet alakítván szabad kereskedelmi irányt követnek, vájjon ez a természetszerű iparfejlődés könnyebb esze az összes világ iparával szemben, mint amilyen most az osztrák iparral szemben ? Azt hiszem, hogy az is oly dolog, amit bebizonyítani nehéz. Különben a t. képviselő urak, kik részint a külön vámterületet hangsúlyozzák, részint azt mondják, hogy: mi akarjuk ugyan a közös vámterületet, de azután szándékaikat úgy adják elő — amit beszédem későbbi folyamában pár szóval még érinteni fogok— hogy egész okoskodásuk lehetetlen, hogy máshová vezessen, mint a külön vámterületre: igen furcsán bánnak el ezzel a külön vámterülettel. Egyrészt hangoztatják a szabad kereskedelem fontosságát, másrészt azt mondják : védeni kell iparunkat, vagy azt nem lehet bízni természetes fejlődésére, hanem elő kell segíteni; végre némelyek nagyobb, mások kisebb vámjövedelmet, de akik a legszerényebben számítnak is, 22 millió vámjövedelmet várnak. No már kérdem: hogy lehetséges ez ? Vagy lehet szabad kereskedés és akkor nem lehet 22 milió vámjövedelem és ipar protectió, vagy nem lehet szabad kereskedés és akkor igenis lehet ipar protectió, de ekkor sem hiszem, hogy 22 millió legyen vámjövedelem, bár igenis egy bizonyos aránylag nagy jövedelem várható. Együtt valamennyit kilátásba helyezni, együtt valamennyiről beszélni, hogy úgy fejezzem ki magamat, egy lélekzet alatt, azt én a magam részéről indokoltnak nem tartom. De hogy vagyunk azután a vámok iránti fölfogással, hogyan vagyunk az úgynevezett retorsio iránti felfogással ? Megmagyarázta itt tegnap Gullner Gyula képviselőtársam is, hogy azzal ijesztenek ugyan bennünket a külön vámterülettől, hogy akkor Ausztria a mi nyers terményeink irányában retorziót fog gyakorolni, de hogy képtelen dolog hogy ez Ausztriának eszébe jutna. Tovább menve beszédében és megtámadva a tariftát, azért, mert miatta szerződést nem lehet kötni, itt már nagyon valószínűnek találta, hogy Németország retorzióval fog élni a mi gabonánk iránt. Tehát ha külön vámterületet állítunk védvámokkal Ausztria irányában, annak nincs valószínűsége, hogy Ausztria a mi gabonánkat megvásárolja. Pedig Apponyi Albert gróf képviselő úr igen szépen megmutatta, hogy Ausztria ma sem veszi tőlünk minden gabonáját, tehát van más útja, ahonnan veszi. Mégis azt kérdi Gullner képviselő úr, hogyan lehetne ezt feltenni ? de ha egy másik államról van szó, ha Németországról van szó,itt már Gullner véleménye szerint a dolog természeténél fogva be kell következnie a retorziónak. (Derültség és helyeslés a középen. Igaz! Úgy van!) Azért mondani, hogy retorzióval élni az egyik esetben, de a másikhoz egészen hasonló esetben, olyanban azonban, midőn ennek megtagadása a magunk malmára hajtja a vizet — nem lehet; a másik esetre pedig azt mondani, hogy ennek okvetlenül be kell következnie; ez, bocsássa meg a t. képviselő úr, ha e szót használom, de ő használta először, ez az, ami megérdemelné az ámítás nevét és nem az, amit mi teszünk. (Helyeslés a középen. Igaz! Úgy van!) Én a magam részéről a nyers terményekre vetett retorziónak lehetőségét sem az egyik, sem a másik irányban nem tagadom; habár a jelen tariftának vámtételeit olyanoknak, amelyek azt — fölteszem — Németország részéről provokálnák, nem tartom és nem tarthatom. De itt vagyunk a kereskedelmi szerződéseknél. Hogy a kormánynak mi az álláspontja ezekkel szemben, több ízben elmondottam. Hogy mi okon, mi módon nem jött létre Németországgal a kereskedelmi szerződés, ez iránt is nyilatkoztam; ismételni ezeket nem fogom, de igenis kell két szempontból a dologra reflectálnom. Az egyik az. Az mondatik,hogy ha egyszer megkötöttük a szerződést Ausztriával, kereskedelmi szerződést többé kötni nem fogunk, mert hiszen látjuk, hogy Ausztriában a védvámos irányzat uralkodó; ez az egész tíz év alatt nem fogja megengedni, hogy ily szerződés létrejöhessen, még ha a magyar kormány akarná is.« Te hát! Hogy az osztrák védvámos irányzatnak ma Ausztriában van hatalma, ezt annyira tudjuk mindnyájan, hogy erről szólni is fölösleges. De hiszen Apponyi Albert gr. t. képv. ur számokkal mutatta ki, hogy magának az osztrák népességnek és területnek mily csekély része az, amely ezen védvámos irányzatot akarja és amelynek ez érdekében van. No már kérem, én mégis azt hiszem, és ha nem mutatnék is reá az ez irányban, ott máris némileg megindult mozgalmakra, mégis minden vakmerő számítás nélkül lehet azt állítani, hogy miután a szerződések meg nem kötése ott is nem a nagy többségnek, hanem csak a kisebb résznek érdeke, ez a kisebbség azt a nagy többséget kapcsolatban velünk nem gátolhatja meg majd abban, hogy kereskedelmi szerződések létrejöjjenek. Hozzá teszek még egyet — mert az igaz, hogy ez épúgy feltevés, mint az ellenkező — hozzá teszek még egyet és ez az, hogy a tarifta beterjesztése óta érintkezett a monarchia közös külügyi hivatala — amely pedig, mint méltóztatnak tudni, nem érintkezhetik máskép, mint a két kormány hozzájárulásával, v úgy Német- mint Olaszországgal tariftaszerződések iránti alkudozások megkezdése czéljából és Olaszországgal a jövő hó elején és Németországgal eshetőleg a jövő hónapban mind a két, tehát az osztrák kormány hozzájárulásával is kezdetüket veszik az ez iránti tárgyalások. Mindez nem arra mutat,hogy az osztrák kormány el lenne határozva más nemzetekkel kereskedelmi, illetőleg tariftaszerződést nem kötni. (Helyeslés.) Apponyi Albert gr. képv. ur, — beismerem teljes őszinteséggel, — igen szép és igen nagy hatású beszédében (Halljuk!) kimondotta azt, — és ebben tökéletesen egyetértek vele — hogy a tariftára nézve nagyon bajos theoretice határvonalat húzni, azonban szerinte mégis van egy mód, a melyen a határvonalat aproximative meg lehet határozni, sőt mint később mondá, ezen esetben legalább meg van győződve, hogy ez helyes mód, hogy ott kezdődik azon tarifta ellentétes lenni és túlmenni a szabad forgalom igényei által megengedett határokon, hol annak alapján lehetetlenné válik a külfölddel kereskedelmi szerződéseket kötni. Hogy az előterjesztett tarifta a gyakorlat szerint nem bizonyult ilyennek, ezt részemről fejtegetni nem kívánom. Hogy nem oly magas egyetlenegy tétele sem, mint a minőnél magasabb tételeket allalmazó autonóm bialfaktola, ölszötesi viszonyra átmentek máskor, az bizonyos! De kérdem, hová vezetne ezen elv felállítása, hogy azt, hogy egy államnak önálló, vagy átalános vámtariffája elfogadható-e és olyan-e, mely nem megy túl a szükséges határon, a szerint kell megítélni, hogy sikerül-e azon alapon más államokkal szerződéseket kötni? Hogyha ezen elv elfogadtatik, ez megfordítaná az államok helyzetét egymás irányában, mert ha Németország aszerint ítélné meg az ő átalános tariftáját, hogy tud-e azon az alapon velünk szerződni, és ha nem tud, nem fogadná azt el a német törvényhozás, akkor nem a német törvényhozás, hanem mi határoznánk a fölött, hogy milyen legyen a német átalános tarifta. Viszont ha a magyar és osztrák törvényhozás attól függesztené fel, hogy elfogadja-e az átalános vámtariftát, hogy Németországgal tud-e szerződést kötni azon az alapon,vagy nem, akkor viszont, hogy nekünk mily tariftánk legyen, ezt nem mi határoznék el, hanem a német kormány, és esetleg a német törvényhozó testület. Ez, nézetem szerint, az állami jogköröknek teljes összezavarása lenne. A képviselő úr tárgyalván a tariftát s jelezvén saját politikai nézeteit,először elmondotta,hogy a textilvámoknál és másoknál Magyarország érdekei föláldozhattak az osztrák ipar érdekeinek, és rámutatott szerintem is igen ékes, de igen túlzó szavakban Magyarország elszegényedésére és nyomorára és az ily eljárásból következhető veszélyekre ; másfelől pedig midőn a kávé- és petróleumvámról szólt, azt mondotta, nem akarja , hogy Ausztria szegényebb osztályai a magyar érdekek miatt jujtassanak ezen újabb teherrel. Én, tehát, tökéletesen elhiszem a képviselő úrnak, amit mondott, hogy az ő szándéka és törekvése — hisz hivatkozott politikai elődeire is — nem lehet más, mint a monarchia két államának népei közt a benső, a jó, a szoros viszonyt fentartani és megerősíteni ; de engedjen meg, ha ez a czél, oly módon lehet-e azt elérni, ha azért, hogy valamely tarista el ne fogadtassék, egyfelől azt mondjuk Magyarország népének : »ne fogadd ezt el, a te érdekeidet a kormány föláldozza az osztrák érdekeknek«, másfelől azon esetre, ha ez nem volna elég megbuktatni a törvényjavaslatot, mert szerződésről van a szó, melyet nem elég itt elfogadni, s szövetségül hívjuk a monarchia másik állama népeinek kedélye fölizgatását is, hogy ott legyen lehetetlen az elfogadás?(Mozgás a baloldalon és a szélső bal felől.) Ezen eljárást azok részéről, kik a dualistikus rendszert megbontani akarják, nagyon parlamentinek nem, de logikainak találom ; ámde azok részéről, akik akarják — és hiszem, hogy akarja a képv. ur — hogy a monarchia két állma közt benső viszony legyen, hogy annak népei egymás iránt jó indulattal viseltessenek, én azt gondolom más út volna követendő, s ez az út nem lehet más, mint azt mondani őszintén, egyenesen egyfelől, hogy : igen, ezen tételekben te áldozatot hozasz a másik fél érdekében, de az egyezmény létrejöttének előnyei fölérik ezen áldozatot, a másiknak pedig, hogy: »igen, itt te hozasz áldozatot, de reád nézve is« és itt emlékeztetem a képviselő urat saját szavaira, hogy mennyire érdeke az ausztriai iparnak az, hogy a magyar piaczot megtarthassa ■— mondom »rád nézve is érdemes, hogy ezen egyezményhez te is hozzájárulj.« Más után, a népek érzelmeire való apellálással, nemcsak itt, de oda át is ellenséges indulatot, rossz viszonyt előidézni igen, de nyugodt, békés együttműködést biztosítani teljes lehetetlen (Élénk helyeslés a középen.) Nehogy félreértsen a t. képviselő úr, kell, hogy még szóljak a recompenzációkról, különben minthogy épen ezen tételnél a két nemzet és nép érdekéről beszéltem, csakugyan azt hihetnék, hogy alapja volt Apponyi gr. beszéde különben legnyomatékosabb részének, melyben azt mondotta, hogy pénzügyi vám nem lehet recompensationális objectum iparvámokért. Ebben a képviselő úrnak tökéletesen igaza van, csakhogy senki a kormány tagjai közül soha nem állította, hogy a kávé- vagy petróleumvám recompenzáció lenne az iparvámokért. (Közbeszólás balfelől: De igen!) Tessék megmutatni, hol és mikor! Hanem mondatott igen is, hogy a pénzügyi vámok alá eső tárgyak egyrésze, jelesen megnevezem a legtőbbet, a kávét — azáltal, hogy ezen czikkeknek jövedelméből a vámnál egy bizonyos százalékot kapunk, holott mi belőlük kevesebbet fogyasztunk, egy részleges — azt is elismerem, hogy csakis részleges, a teljestől messzeálló — recompenzációt képez az indirect adóknál való károsodásért. Tehát az indirekt adóknál való károsodásért voltak a finánczvámok egy része recompenzátióval felhozva. Ami különben ezen vámokat illeti, és különösen a petróleumvámot, mely mint recompenzátió soha, hanem, mint financziális szempontból egy igen fontos és lehető vám volt odaállítva, megvallom, itt az álláspontom a következő volt,de nem recompenzationális szempontból. Én részemről azt hittem, és azt hiszem, hogy ha az egyezség máskép nem lehet, Magyarországnak meg kell hoznia azon áldozatot, melynek nagyságáról már mások beszéltek, hogy megszavazza kiválóan az osztrák ipar érdekében a textilszövetekre — s különösen, mert főkép erről van szó, a gyapjúszövetekre — a nagyobb vámtételt; de viszont Magyarországnak szüksége lévén a vámokból jövedelemre, jogosítva van azt mondani : én hozok neked áldozatot ezért, de megkövetelhetem, hogyha magadért nem tennéd is meg, ámbár a te fináncziaidra is ráfér, kedvemért fogadd el a finánczvámokat, melyek természetüknél fogva legtöbbet jövedelmeznek s melyekből mi a magyar kincstár jövedelmének szaporulatát várjuk. De nemcsak ezen, hanem minden vámtételben van connexió, ha két fél egymással szerződik, mert természetes, hogy egyiknek is, másiknak is engednie kell, máskép kiegyezés nincs, de recompenzátiót, — mint ismétlem, — keresni a finánczvámokban soha sem akartunk. A recompenzátió abban fekszik, hogy a szakítás mellőztetvén, a közös vám- és kereskedelmi terület fentartatik. T. képviselőház! Mielőtt beszédem végéhez jönnék, még egy dolgot kell érintenem. (Halljuk !) Minden irányban, mindenfelől fölidéztetik Deák Ferencz nagy szelleme. Azt mondják: mit tett ő 1867-ben, s azt mondják, mit tenne ma. Én, uraim, részemről már egy ízben nyilvánítottam, hogy nem tartom épen nagyon bizonyító erővel birónak, ha egy a mai viszonyok közt, fájdalom, nézetét már elő nem adható férfiúnak más viszonyok közt mondott beszédére hivatkozunk, s mert ezt tartom, azért tartózkodom én attól, hogy Deák Ferencznek beszédeire, nyilatkozataira hivatkozzam. De hogy az önök hivatkozásai nem állanak, hogy nem alkalmazhatók a mai viszonyokra,az iránt pár szót mégis kell szólanom. (Halljuk!) Mi volt az eset 1861-ben ? Akkor Magyarországnak kilátásba helyeztetett, hogy ha törvényhozási intézkedés lehetősége nélkül előre elismeri, hogy bizonyos igen sarkalatos törvényei nem törvények, hogy azokra nem hivatkozhatik, azokról már előzetesen lemond, akkor alkotmányosságának egy részét visszanyeri. Ekkor igen helyesen azt mondta Deák Ferencz, és azt mondta utána a nemzet, hogy »inkább, mint én nemcsak azon törvényekről lemondjak, de lemondjak magáról az alkotmányos alapról is, amelyen ezredév óta a nemzet áll: tűrök még tovább, mert a türelem meg fogja hozni a gyümölcsöt.« De mig ezt tette és ezt mondta Deák Ferencz és utána a nemsől emlékeztetem a t. ház tagjait, hogy hányszor utasította vissza a tant, mely arra vezet, hogy a törvényhozás rendes utján is ne lehetne a törvényhozás rendes utján hozott törvényeket módosítani. Az 1861-ki helyzetet, midőn az országnak nem volt törvényhozása, habár volt képviselő- és főrendiháza, — az 1861-ki helyzetet, midőn törvényen kívül kellett volna a nemzetnek intézkednie , a maival, midőn rendszeres törvényhozása van a nemzetnek, összehasonlítani egyátalában nem lehet. És menjünk tovább. Épen a specziális kérdésre nézve, mit tett 1867-ben Deák Ferencz és utána a nemzet és mit teszünk mi? Deák Ferencz 1867 ben fentartotta a nemzet jogát arra, hogy esetleg közgazdászati ügyeit önállón, a külön önálló vámterület útján is rendezheti; de mert az általa inaugurált politikára nézve és az ország érdekeire nézve helyesebbnek tutotta ugyancsak ő és társai és utána a nemzet, megkötötték tiz évre a vám- és kereskedelmi szövetséget. És mit teszünk mi? Lemondunk-e a külön vámterület jogáról? Nem! Az 1867 iki XII.törvénynek ezen rendelkezését, melyre én is nagy súlyt fektetek, még csak egy ujjal, egy gondolattal sem érintjük, hanem teszszük ugyanazt, amit akkor tettünk, hogy épségben fentartatván e jog, hogy szükség esetében használni lehessen, igyekszünk a közös vámterületet, illetőleg a vám- és kereskedelmi szövetséget újabb tíz évre megkötni. Ezen ténynyel szemben tehát hivatkozni Deák Ferenczre , erre, azt hiszem, ténykedése és egész politiai pályája nem jogosít föl senkit. És ha máskép is sokkal inkább nem sajnálnám, mert én is egyetértek Simonyi Lajos képviselőtársammal, hogy soha sem éreztük jobban hiányát, mint ma, — már azért is sajnálnom kell, hogy nincs itt, mert jót állok róla, ha megvolna a lehetőség, hogy itt e helyen az ő köztiszteletű alakjával felemelkednék, igen sokan, kik rá hivatkoznak, úgy járnának, mint az iskolás gyermek, ki mielőtt a tanító bejön, produkálja a tanítót, és midőn a tanító megjelen, a pad alá búvik. (Élénk derültség a középen. Mozgás a balon.) T. képviselőház a t. képviselő urak, köztük Apponyi Albert úr. is beszélnek e kérdésben a szerződés prolongátiójáról, vagyis egy bizonyos provizóriumról. Hogy hány esztendőre vagy hány hónapra, azt a t. képviselő urak nem mondják meg, ámbár a kérdés megbírálásánál annak idejében, ha ez általuk talán proponáltatnék, ez is bizonyos fontossággal bír. De én, tehát, határozottan nyilváníthatom, hogy ebben az ország érdekeire nézve sem kül-, sem belpolitikai, sem közgazdászati tekintetből előnyt nem látok és épen azért nemcsak nem proponálhatnám, hanem részemről kötelességemnek azt tartom, ami tőlem kitelik, megtenni mindent, hogy ennek szüksége elő ne is állhasson. És miért ? Hogy ipar és kereskedelem, forgalom és üzlet perkorrestálják a bizonytalanságot, hogy legalább bizonyos időre tudni akarják, mihez tartsák magukat, ez oly átalánosan elismert igazság, miről beszélni alig szükséges. De mi lenne ennek következése épen azon szempontból, melyet az képviselő urak közül többen legalább hangoztattak, azon szempontból, hogy ma a komoly európai viszonyok között a monarchia két állama ne legyen vitában egymással ezen kérdések fölött? Én tökéletesen egyetértek Apponyi képviselő úrral, én is meg vagyok róla győződve, hogy ha az osztrák-magyar monarchiára oly veszélyek jönnének, melyek erejének megfeszítését igényelnék, minden e kérdések fölötti, hogy úgy mondjam, torzsalkodás daczára igenis mindenik résznek népei követni fognák az őket tettre hivó, fejedelmi szózatot, de épen a külpolitikai dolgokban egyfelől nem elég, hogy ezen érzet meglegyen, hanem kell, hogy azt tudják, hogy azt lássák, hogy meg van. (Helyeslés a középen.) Márpedig addig, míg ily kérdések fölött torzsalkodunk, mi érezhetjük lelkünkben, hogy meg van ez az érzet, de kétkedni fognak benne azok, kiknek elhatározására pedig az, hogy e tekintetben mint áll a monarchia, igen nagy, igen fontos befolyással bír. (Helyeslés a középen.) És mi lenne továbbá ugyancsak ily szempontból ? Ma az által elintézettnek a kérdést, legyen a provizórium hat hó vagy egy—két esztendő, én mondom, nem tudom, hogyan contempláltatik— egyetlen külhatalom sem tartaná, hanem azon külhatalmak, melyek érdekükben levőnek tartják, hogy a monarchia két állama között ne legyen meg a jólelkű elhatározott összetartás, azok igen jól tudva, hogy ez a köztünk felforgó kérdéseknek nem egy évtizedre való megoldása, hanem egy kis ideiglenes időre való betakarása, ezen takaró alatt alkalmat keresnének és bizonyosan lennének is, hogy az ezen takaró alatt maradt űrt bővítsék és tágítsák és utoljára az egész működtetést lehetetlenné tegyék. (Helyeslés a középen.) Én tehát ismétlem, nemhogy a magam részéről proponálhatnám, de kötelességemnek épen azt tekintem, hogy ami csekély erőmtől függ, azzal odahassak, hogy ezen helyzet minél előbb megszűnjék. És ugyan kérdem, hát belpolitikailag mi lenne az eredmény ? Megnyugodnának-e ezen provizórium alatt a kedélyek ? foglalkoznának-e nyugodtan akár az ipar, akár a kereskedelem, akár foglalkozhatnék a törvényhozás nyugodtan közigazgatási, igazságügyi és más hasonló reformokkal ? Azt hiszem, azt senki sem hiszi. Nem volna az egyéb, mint az ország nyugtalanításának, a pártok — és nem mondom, hogy jogosulatlan — ide vezető izgatások számos éven való megörökítése és e nyugodt, hasznos, czélravezető munkának a törvényhozás részéről lehetetlenné tétele. Ezen ok is oda vezet, hogy én a provizórium létrejöttét ellenezzem. Én, t. hát, elejétől fogva abból indultam ki, amit beszédem elején jeleztem, hogy a közös vámterület híve vagyok, megkötendőnek tartom az iránt az egyezséget, ha csak az általa követelt áldozatok nem nagyobbak, mint a minő bajok bekövetkezhetnének a szakítás által. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy azon nehézségek, azon hátrányok, melyek ezen tariftának elfogadásából, a szövetség megkötéséből származhatnak, sokkal csekélyebbek, mint volnának különösen épen ma, a szövetség meg nem kötése és a külön vámterület felállításának esélyei. (Egy hang a szélső bal felől: Mik azok az esélyek ?!) Mik azok az esélyek ? Az esélyek először is azok, hogy szemben a külön vámsorompókkal, szemben az osztrák iparra vetett vámokkal állanának a magyar terményekre vetett vámok és állana a monarchia két fele között azon elkeseredés, melyet nálunk az szülne, hogy nyers terményeinkre vámot vetnek és ott az szülne, hogy az ő terményeikre mi vámot vetünk. (Zaj a baloldalon.) Engedelmet kérek, ez a dolog természetes lefolyása és én részemről nem kívánom a vámsorompók fölállítását szemben azon, önök által nagynak feltüntetett, de nem oly túlságos — bár elismerem, nagy — áldozatokat. De nekem meggyőződésem még az is, hogy rövid pár év alatt azok, akik a vámsorompók fölállítását legjobban követelik, kénytelenek volnának az ország népének sértett érdekei által kényszerítve visszatérni a közös vámterületre. (Mozgás a baloldalon. Helyeslés a középen.) Ezen kísérletet, engedelmet kérek — az, aki a haza testét azon testnek tartja, melyben ilyen kísérletet tenni szabad, tegye meg, tessék, de én szentségtelen kéznek tartanám azt, amely ilyen szándékkal nyúlna a haza testéhez, hogy csak kísérletet tegyen. (Zaj a baloldalon. Halljuk! Halljuk!) Én szerintem pedig csak kísérlet lenne, de én ezen kísérletet hazafias szempontból megtehetőnek nem tartom. (Élénk helyeslés a középen.) T. ház ! A ház bölcsesége fog határozni, legyen a határozat független minden melléktekintettől, a haza javát kivéve. (Helyeslés a középen.) Én azt hiszem, hogy csak úgy, ha ilyen határozat jön létre, lehet, akár merre szavaz valaki, lelkiismereti megnyugvással teljesíteni a kötelességet Simonyi Lajos b. képviselő úr figyelmeztetett minket, hogy azoknak nevei, akik rá fognak arra szavazni, meg fognak a jegyző úr által örökíttetni és az ország ismerni fogja azokat. Én nem tudom, a t. képviselő úr mily indokból mondta azt, de én azt hiszem, hogy valamint a ház minden tagja, rajtam elkezdve, visszautasítaná azt, hogy ha itt a szavazás megadására hatalmi befolyás által akarná valaki kényszeríteni, úgy hasonlag nem helyes azzal, hogy valakinek neve fel fog jegyeztetni és publikáltatni, mintegy fenyegetni. (Élénk helyeslés a középen.) Én részemről, bármint üssön ki a szavazás, magamra nézve elégtétellel fogok bírni. Ha elfogadtatik a javaslat és elfogadtatnak társai, meg lesz lelkemben azon elégtételem, hogy bánthatnak, rágalmazhatnak, fenyegethetnek, szidhatnak ; meglehet, nem nagyon hosszú, de súlyos politikai pályámon szerzett kincsemet, népszerűségemet elvehetik. (Egy hang a szélső balról: Már ennek úgy is vége van !) — annál jobb a képviselő urakra nézve, ha vége van — mondom, szerzett kincsemet, népszerűségemet elvehetik, de meg lesz azon elégtételem, hogy mindezek daczára teljesittettem azt, mi hazám iránti kötelességem volt. (Élénk helyeslés a középen. Ellenmondás balfelől.) — igenis kötelességemet, saját meggyőződésem szerint — és megmentettem hazámat a különben bekövetkezhető közgazdasági krízistől. Ha nem fogadtatnak el a javaslatok, akkor is meg lesz elégtételem, de az sajnos, az fájdalmas lesz. Nem azért, hogy nem fogok itt ülni. (Mozgás balfelől.) higyyék el a képviselő urak, hogy nagy kötelességérzet kell arra, hogy valaki, ki nem kénytelen vele, oly bánásmód mellett itt maradjon. (Élénk tetszés, éljenzés és taps a középen. Meg lesz azon általam, mondom, nem kívánt azon sajnos elégtételem hogy igen rövid idő múlva mindaz, amit ez irányban tettem, a javaslatok el nem fogadása folytán beálló bajok által oly fényesen igazolva lesz, hogy nem lesz senki, ki szót merjen azok ellen emelni. Ajánlom a javaslatok elfogadását. (Hosszas éljenzés és taps a középen.) Ezután a vámjavaslatok tárgyalása abbahagyatván, az erdőtörvényjavaslat előzetes tárgyalására szükséges bizottságot választotta meg a ház. Az eredmény a holnapi ülésben hirdettetik ki. Ezután Madarász József az iránt tesz kérdést az elnöknél, micsoda jogon tartja a bizottság a »Hungária« szállóban üléseit. Elnök utal rá, hogy e felől nincs tudomása, s maga is illőbbnek tartja, ha a bizottsági ülések a házban tartatnak. Ezután Tisza belügyminiszter felelt Svarcz Gyulának a közigazgatási bíráskodás iránt hozzá intézett interpellációjára. A válasz így hangzik: T. ház! Én ezen interpellációra, mely elismerem, igen fontos ügyekben intéz hozzám kérdést, csak annyit válaszolhatok, hogy a kormány is érzi ezen kérdésekre nézve a törvényhozási intézkedés szükségét, de viszont oly fontosak ezen tárgyak és anynyira megfontolandók úgy jogi, mint administratív szempontokból, úgy az egyéni jog, mint az álérdek szempontjából, hogy azt, hogy most legközelebb, midőn más, igen nagy fontosságú kérdések