A Hon, 1878. május (16. évfolyam, 106-131. szám)

1878-05-28 / 129. szám

129. szám, XVI. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum épület földszint Előfizetési d­ij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt —­kr. 6 hónapra..........................................12» — » A­z esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — A­z előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1878. Kedd, május 28. Szerkesztési iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIEIÍTÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás £31 O ZLIT XYI-dik évfolyamára. A »Hon« m­eg­y­e 1­e­n naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Évnegyedre...................................... 6 frt Félévre.....................................................12 » Egy hónapra ................................. 2­1 Az esti kiadás postai hálön küldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. L. »Eon« szerte. • kiadóhivatala. ————————— Budapest, május 27. A kongressus előtt. B­é­c­s, május 26. Monarchiánk külpolitikájának egyik ál­landó törekvése lesz elérve akkor, ha a kon­gressus létre jő. Nem fő czélja volt az, melyet az ismeretes »érdekeink minden irányú meg­óvásában« fejezett ki, hanem ennek egyik közvetett eszköze a végre, hogy Oroszország Európa ítélőszéke elé állíttassák és kollektív kifejezést nyerjen azon európai nézpont, hogy a san­ stefanói béke meg nem állhat. Sem en­nek, sem átalában a kongressus eszméjének nem rendelte alá Andrássy gróf érdekeink védelmét, de úgy látszik, számított arra, hogy ezek közül a legtöbbet magáévá fogja tenni Európa is és az ezek érdekében fogla­landó álláspont, akár vezessen békés megol­dásra, akár háborúra, Európa színe előtt (a végső szakításig) igazolandó, az által elfoga­dandó vagy legalább is helyeslendő, sőt meg­­kísérlendő, hogy annak kollektív erőt a kongressus adjon. Ennek előzményéül merült volt fel az angol követelés, mely már csaknem három hónapja foglalkoztatja Euró­pát, míg végső stádiumába jutott Suvalov küldetésével, miről még eddig többet tudnak a hírlapok, mint a diplomaták ; de a minek, ha egyátalában lesz eredménye, nem a kon­gressus mellőzésével, egy angol orosz sze­­parát egyezség lesz, hanem az előzetes kér­dések mellőzése, illetőleg elsimítása és a kon­gressus létrejötte. Az alatt a három hó alatt, míg az angol­orosz alkudozás folyt, monarchiánk csak egy­szer lépett előtérbe; akkor, mikor Ignatiev vállalkozott az orosz-osztrák-magyar viszo­nyok tisztázására; és ha ez szükségessé tette az Angliához való közeledést, Oroszország részéről, ha e legutóbbi alkudozásnak a kon­gressus lesz eredménye, azt hiszszük, hogy e két ténynyel csak monarchiánk magatar­tása lesz igazolva, egyfelől: az orosz követe­lésekkel szemben és másfelől: a kongressus tekintetében Anglia irányában. Mert, habár időveszteséggel és kerülővel, eljutnak az An­drássy által februárban megpendített indít­ványhoz, úgy, hogy bárhol tartassék, bárki által hivassák össze a kongressus, annak szel­lemi atyasága tőle el nem vitatható, a­miből, természetesen, az eredményeiért való felelős­ség is következik, annyiban, a­mennyiben az monarchiánk további magatartásával össze­függésben lesz. A congressuson pedig, bármilyen legyen kiinduláspontja, a san­ stefanói békének, vagy akár csak egyik avagy másik pontjának vizs­gálata is, okvetlen maga után vonta a többit, úgy, hogy az angol álláspont utólagosan is érvényesült volna. Jogosultabb, szebb előle­­ges érvényesítése és nem is bánjuk, monar­chiánk nem is akadályozta azt, a reá szüksé­ges három havi időveszteség daczára is. Mert a­mi időközben történt, az bizonyá­ra nem vált Oroszország és szövetségesei ja­vára. Legelőször is Nyugat-Európában veszti vagy talán már egészen elveszti szövetsége­seit; mert Németország legközelebb áll hozzá; de a congressus eszméjének elfogadásá­val ez is föladta a »beati possidentes« állás­pontját ; mert ha az békés megoldásra vezet, ez nem lesz az úti possideu­sre alapítva; ha pedig háborút eredményez, akkor épen nem érvényesülhet az. És habár ez nem zárja ki Németország orosz-barát magatartását, de kizárja a mellette való föltétlen állásfoglalást, Európával szemben. Hogy Olasz- és Fran­­cziaország határozót frontot csináltak Orosz­országgal szemben; hogy Anglia ez alatt ál­lott hadilábra, az köztudomású dolog, sőt mi is csak készülődtünk; és ha Keletre nézünk, ott sem látjuk Oroszországot erősödve ; Ro­mániával szemben hadilábon, a montenegrói és szerb, saját foglalásait tartani vagy birtok­ba venni képtelen; az orosz, szerb, montene­grói harczképesség, harczvágy, betegség, nél­külözés által gyengülve és Oroszország anya­gi ereje napról napra romlásnak indulva van. És ha, ezen körülmények hatá­­s­a alatt is, Oroszország neki fanyarodik a congressusnak; ha másfelől Anglia nagy (és látszólag még nagyobb) készülődései daczára, sem akar az elől kitérni, ez azon eszme életre­valóságát bizonyítja, melyet, főleg nálunk annyit gúnyoltak. Szükséges, hasznos lehet az egyfelől: a speciális kiegyezések megakadályozására ;más­­felől: az európai álláspont kifejezésre jutta­tására. És nem hiszszük, hogy létre­jönne e két föltétel komoly érvényesülése nélkül; másfelől: nem hiszszük, hogy előmozdítsa Oroszország erősbülését Európával szemben; mert ott egy areopag előtt fog az állam­, melynek többsége máris ellene van , mert a san­ stefanói béke elleni tiltakozását többé­­kevésbé mindenik hatalom ki is fejezte. De még­sem zárja az el a többet akaróknak az útját, a továbbhaladásra. A találkozás az an­gol- és osztrák-magyar érdekek közt, Európa engedékenységének első jelére effek­­tuálva lenne ; mire addig, mig Európa állást nem foglal és azt ki nem fejezi , ok és a­l­­kalom a békés megoldás megkísér­lésének kötelessége miatt nem le­het e sem Angliára, sem monarchiánkra néz­ve ; mert azon perezben, melyben e ma­gán­y­t­r­a tértek volna,provokálják vagy félretolják Európát és így mindenkép meg­­gyengítik álláspontjuk jogosultságát. Sok szemrehányás érte monarchiánkat az angol szövetség állítólagos kerülése miatt. A közvélemény vádja ez. Hogy mennyire alapos, nem tudjuk , de, hogyha Anglia sem tehetett egészen határozott közeledést hoz­zánk, Európára való tekintetből , akkor a mi tartózkodásunkat is igazolja a congressus eszméjének folytonos fölmerülése. Anglia és monarchiánk, külön föllépéssel sarokba szo­ríthatók Oroszországot , és az Ignatiev-Suva­­rov-missió mindkettő részére, e tekintetben elég kedvező bizonyítványt állít ki , és ha ezekből mégis a congressus és egyelőre csakis a congressus keletkezik, akkor a külön pactum-conventum antidatálása hely­telen lett volna. Nem biztosíték a congressus a békés megoldásra , de akkor a háború oly tiszta nemzetközi viszonyok közt fog megindul­ni, hogy a mi esetleges aktív vagy passiv magatartásunk is oly kétségtelenül lesz előszabva érdekeink és a nemzetközi vi­szonyok által, hogy a kormány és közvéle­mény egyátalában nem térhetnek ki az elől. — A Voltaire-ünnep. Marcére belügy­miniszter következő rendeletét intézte a rendőrfőnök­höz : Főnök úr ! Voltaire százados emlékünnepe al­kalmából egy bizottság egy u. n. »külső ünnep« pro­­grammját terjesztő ön elé, mely, a­mint látszik, ellen­súlya akar lenni a mások által rendezett »szónoki ünnep«-nek. Ön e tárgyban utasításokat kér tőlem. A fenforgó viszonyok közt s a százados forduló által máris fölidézett hírlapi versenyzésekkel s vitákkal szem­ben bizonyosnak látom, hogy minden ilynemű nyilvá­nos tüntetés szükségkép politikai jellemet öltene, s ellentétben állana azok szándékával, kik csak egy nagy ember emlékét akarnák megünnepelni. Ily han­gulat mellett az egyik irányban való tüntetés elkerül­­hetlenül tüntetést idéz elő az ellentétes irányban is, s pedig úgy, hogy az, a­mi e programm kezdeménye­zőinek szándéka szerint ünneplés tárgyát fe­ltene, Lugjr képeibe, a jjuigaiak közti versenygés és harcz tárgya lesz. A kormány, mely a vélemények harcza közt is felelős a köznyugalomért, nem adhat segédke­zet oly tényekhez, melyek annak megzavarására al­kalmasak. Másrészt a körmenetek, fölvonulások, ut­­czai tüntetések Páris belsejében, az olyanok kivéte­lével, melyeket a halottak temetése vagy valóban nyilvános szertartások követelnek, úgyis eltiltvák. A mai viszonyok közt ezer meg ezer ok van, hogy a közrend érdekében ne térjünk el e rendszabálytól s azért önnek feladata lesz, azt mindenkivel szemben érvényesíteni. — Marcére: »Francziaország hölgyei« czím alatt többen máj. 30-án ellentüntetésre készülnek. Ezek a kö­vetkező fölhívást bocsátották ki : Május 30-án van az orleansi szűz halálának évfordulója. Sajnáljuk azokat, kik e napon más emléket akarnak fölidézni s mutassuk meg, hogy hazánk nem feledkezik meg leg­szeplőtlenebb nevezetességeiről. Francziaország höl­gyeire hárul a feladat a kezdeményezést megragadni, hogy az orleansi szűz emléke ünnepélyes hódolatban részesüljön s igy minden olyasmi visszautasíttassék, mi azt a hitet kelthetné, hogy a hazaszeretet már nem tartozik korunk erényei közé. A nép hőslelkű leányát tisztelni, ki megmentette Francziaországot, nem annyi-e, mint megmutatni, hogy a hagyományos hit a lelkekben ébren tartja a haza szeretetét. Kezd­jünk minden vidéken gyűjtést, hogy Domrémyben a nemzeti érzülethez méltó emléket emelhessünk, mely Jeanne d’Arcot ábrázolja s a reá való emlékezésben halhatlan reménykedésre kölcsönöz erőt. Hiszszük, hogy fölhívásunk meghallgatásra talál; de kezdemé­nyezésünkkel ne késsünk tovább s ünnepeljünk már május 30-án. Jeanne d’Arc Páris egyik terén emelt szobrát környezzük e napon koszorúkkal s virággal. Csatlakozzék minden vidék, minden város, minden testület e tüntetéshez s tétesse koszorúit Jeanne d’Arc szobrához. Máris sok hozzájáruló nyilatkozat érkezett hozzánk, de az idő siettet. Alá van írva vagy harminc­ nő, a legelőbbkelő osztályoktól kezdve a legalsóbbakig. — Salisbury marquis vonakodott elfo­gadni egy angol küldöttséget, mely közel 250,000 aláírással ellátott kérvényt akart átnyújtani az Oroszországgal való háború ellen. A deputációt visszautasította az angol miniszter annak daczára, hogy az aláírók között az angol birodalom hét legnagyobb befolyású pairje, köztök Westminster, Rutland és Bedford herczegek s a legnevezetesebb an­gol tudósok voltak.E tettének magyarázatát Salisbury­­nak a westminteri herczeghez intézett következő leve­lében találjuk: »Külügyi hivatal, május 20. Herczeg úr! Elismerem, hogy fenségednek és másoknak egy levelet kaptam, melyben felszólíttat­­tam, hogy fogadjak el egy küldöttséget a keleti ügyek mostani helyzetére vonatkozólag. Nem hiszem, hogy az államszolgálatra előnyös tet­tet vittem volna végbe, ha én egy kül­­döttséggel oly kérdésről, egy oly kri­tikus időben, mint a mostani, discus­­sióba bocsátkozom vala. Minden oly nyi­latkozatot, melyet a kormány jövendő magatartására nézve tenni kötelezve érzendi magát, szükségképen a parlamentben fogja azt megtenni. Egyébiránt né­mely érvek, melyeket önök a helytelenített, de a par­lament által helyeselt politika tekintetében érvénye­­sülni óhajtanak, sokkal czélszerűbben közlendők ezen utóbbi testülettel. Miután nem vagyok azon helyzet­ben, hogy önöknek valamely közlést tegyek s miután önök véleményének és nyilatkozatainak elfogadása félreértésekre vezetne, kénytelen vagyok tisz­­tele Voljcotru pajualkulaciumnak adni kifejezést a fölött, hogy a deputátiót, melyet ön javasol, nem fogad­hatom el. — Van szerencsém stb. Salisbury.« — A monarchia határain foganat­ba vett katonai intézkedésekről írják a »P. Ll.«-nak, hogy a Vörös torony szorosnál megkezdett erődítési munkálatok már a befejezéshez közelednek, a­mit is azon vidéken annál inkább he­lyeselnek, mert daczára az oláh részről hangoztatott orosz-ellenes gyűlöletnek, a Kis-Oláhország­­b­a szorított oláh csapatok frontja nem Krajova, te­hát az oroszok ellen, hanem az erdélyi határok felé van fordítva. Zárából pedig ugyanezen lapnak jelentik, hogy R­o­d i­c­h báró Macovscába utazott, hogy az egy év óta készülő országutat megnyissa, mely Hez­ A „HON“ TÁRCZÁJA. A párisi világkiállítás (Saját levelezőnktől.) V. A magyar osztály. II. Páris, május 22-én. Sietek tudósításomat a közoktatási mi­nisztérium kiállításáról befejezni. Az oktatás eredményeiről tanúskodó mutatványok, mint láttuk, minden tekintetben meg­ütik még a magasabbra helyezett mértéket is. A tanszerek, oktatási segédeszközök kiállítása nem kevésbé kielégítő. A tanszer! Egy cseppet sem megvetendő dolog ám az a tanszer. Kérdezősködjék az olvasó egy mű­veit és őszinte tanítónál a tanszerek fontossága felől, és azon feleletet fogja nyerni, hogy alkalmas és he­­lyes mennyiségű tanszerek nélkül még Pestalozzi maga sem juthatna el az oktatás azon eredményére, melyet mai napság joggal megkövetelünk minden skolától és melyet, ha törik-szakad, elérnünk kell. Mi volt egy magyar falusi iskola csak most tíz esztendeje is, mielőtt a kormány ezen szerény intéze­­eket czélszerű oktatási segédeszközökkel vagy ma­­ga ellátta, vagy elláttatni rendelte? Örökké emlékezetemben fog maradni és ezen skalommal, a fényes tanszerkiállítással szemben, még sokkal erősebb körvonalakban áll előttem, mint gyerkor egy ilyen falusi iskola képe, a­mint azt gyik tanfelügyelőnk szóval festette előttünk. Az ország egyik leggazdagabb megyéjét láth­­atta a tanfelügyelő úr; első inspectionális útja volt­­ ; egy tejben, mézben úszó faluba érve, felkereste a­­ktor uramat, egy vagy hetven esztendős, válogatott szta magyar öltözetű, tetőtől talpig becsületes, jó- skü úri embert. — Hát csak megvagyunk ? rektor uram! — Meg ám, megkövetem alásan. A szegény­­­nél egyéb bajunk sincs. — De azért harapni való csak van mindig, d­e bár ? — Van uram, hál istennek. Hisz annyi csirkét, lat hordanak ezek a mezítlábas parasztgyerekek a­hhoz, hogy az ember meg is unja. — No meg oszt kenyérben sincs hiány. — Dehogy van, nagyságos uram, dehogy van hiány. Bő esztendőben még marad is. Tavalyról is maradt vagy tizenhat zsákkal kalácsra való, egy kis árpa, kukoricza. .. . — Hát a bor ? — No, az már van. — Hogy ne vóna, esedezem alásan, mikor erre nem jár kereskedő, a ki megven­né , úgy innék meg, ha volnánk elegen hozzá, de a szegény fiam katona . . . — Na, aztán télen fű­tő­fa is van elég, — nemde ? — Amennyi kell, nagyságos uram. A super­­plust csak úgy lopatom el az udvaromról a czigányok által. Hiszen kérem, a helység erdeje rengeteg egy. — No, hát hál’ Istennek, hogy minden van , még szegénység is ráadásul, így hát semmi sem hiányzik. Jejünk, nézzük meg az iskolát. Az iskolában nagyban énekelték egyik oldalt a fiúk, másik oldalt a leányok a miatyánkot, a hi­­szek­ egyet. Csak úgy csengett már távolról is. Be­léptek az uraságok az egyetlen tanterembe. Csend lett a négy fehérre meszelt puszta fal között. A pa­­dolatlan gödrös-púpos földtalapzaton még a lépés sem hallatszott meg. Rektor uram aztán elmondatta egyes jobb deákjaival »az Yegylegest«, melyben minden benne volt: az ábéczé, a nyelvtan, a földrajz (6 írott sor­ban), az egyszer­ egy, a hazai történet (18 írott sor­ban) stb. Mirandolai Pico nem beszélhetett volna jobban és teljesebben egy negyed óra alatt »de omni rescibili,« mint a parasztgyerek, kit rektor uram nevelt az életre. Közben rektor uram szólitgatta a notórius rossz viseletű ifjakat, hogy: Nagy Pista, egyenesen ülj, oszt törüd meg az orrod,te bitang! Mérő János,ne lóbáld a lábad és ne fogdoss legyeket Sátán Móricz fülén. A vizsga után az elkomolyodott felügyelő újra kérdezgetni kezdett mindenfélét rektor uramtól. — Vannak­-e tanszerei urambátyámnak ? — Tanszerek ? — az öreg ur gondolkodni kez­dett és föl-föl tekintgetett a felügyelőre. — No már mint segédeszközök, melyeket tanu­lásnál használni szokott. — Ah, segédeszközök ? .. a tanításnál ?.. Hogy ne volna, kérem alásan. Hiszen anélkül a tanító meg nem élhetne a pernahajdersereg között, — erre az öreg úr kihúz az asztalfiából egy széles vonalzót, és szerényen mutogatva azt, folytatá, — mióta a nád­­pálczám elkopott, csak ezzel szoktam......... — No hát, jól van édes urambátyám, — mondá­m sóhajtva a tanfelügyelő, — majd hagyok itt kegyetek­nek egy pár jó könyvet az iskola számára. Tessék azokat felhasználni, de egy kis figyelmetek kímélettel, hogy jó soká eltartsanak. Mert magunknak sincs ám sok. — Köszönöm nagy alázatossággal. A jó Isten térítse meg százszorosan szívességét. Dehogy kopta­tom el őket, dehogy koptatom. Mindjárt bezárom őket az asztalfiába. Nem ér el az uram, egy élő lélek sem. No meg az kellene. — Hiszen ezen sátányok össze­szaggatnák a könyvet még ha aczélból való volna is. Dehogy engedek hozzá nyúlni.........! — dörmögve rakosgatta be a könyveket az öreg, ur a fiókba. A szegény tanfelügyelő még egy nagyot só­hajtott. — No hát az Ur Isten tartsa meg bátyám uramat erőben egészségben. Kívánom, hogy sikerül­jön minden ügye-dolga és hogy — haladjon a kor­szellemmel, melynek elvégre ellenálli. . . . — Hasonlókép kívánom, édes nagyságos uramnak! Kézszoritás, kocsira és odább egy faluval! Egy hosszú magyar falusi adomát a párisi vi­lágkiállításról szóló tudósításban találni, ezt az olva­só soha sem remélhette volna. Pedig hát hogyan mondjam meg máskép, hogy mit jelentenek ránk nézve ezen egyszerű, de kényelmes zöld padok, me­lyek a kiállítás egyik zugát töltik meg; ezen tarka számítógépek, melyeken (Raischel rendszere szerint) egy rövid negyedóra alatt megismerkedhetik az okos fiú a törtszámok legintimebb titkaival; ezen forogható fatábla, mely bármerre forduljon is az ember, csak úgy kívánkozik a gyakorlattételre és a magyarázó mutatásra; ezen mérsékelt nagyságú sípládához hasonló szerény kis harmonium, melyet a szegény tanító is megrendelhet Lundá­nál 20 — 25 írtért, és mely mindenkép pótolhatja neki zenetanitásnál a zongorát; ezen piczi ládika fekete bársony alapján a magyar koronás pénznemekkel, melynek gyűjtemé­nyén a paraszt gyerek megtanul számolni és­­ ma­gát meg nem csalatni; úgy hogy nénémasszony a harmadik szomszédból jár a házhoz gazdasági szám­adásait a tudós gyerekkel megtétetni, ki fejből ki­számítja a búzatermés értékét, melyet apja soha de soha semmi módon ki nem tudott volna találni! Hogyan mondjam meg, hogy mit jelentenek ránk nézve ez apró-cseprő igénytelen külsejű dolgok, ha úgy nem, hogy a múlt emlékével tartom őket szem­be ? Tessék ezen csekély dolgok mögé amaz adomát­­ háttérkép elhelyezni, — csak t­í­z é­v választ el min­ket keletre idejétől,­­ és a szerény taneszközök óriás vívmányokká fognak növekedni szemeink előtt! És ha hozzá­teszem, hogy a kormány egy áldo­zatot nem sajnál tökéletes­ítésük és terjesztésükre, és hogy a statisztika tanúsága szerint a használatban levő tanszerek mennyiségével egyenes viszony­ban növekedik a magasabb iskoláztatásra képes gyermekek száma : a kegyes olvasó meg fogja érteni az adoma »doctriná«-ját és természetesnek fogja találni, hogy e szerény szinű dolgokkal ezen a helyen oly sokáig foglalkoztam. És kik működnek e tanszerek megteremtésén ? Tessék a »szemléleti képek« ama nagy albu­mában kissé lapozgatni, és ott fogják látni a külön-­­ féle mesterségeket, kézműveket és mezei foglalkozá- I­sokat ábrázoló képeken honi festőművészetünk leg­jobb nevű képviselőinek kezenyomát. Elismert hír­nevű művészek készítik elő ama fazék-karima mérté­kére nyírott hajú, napsütött pusztai gyerek felvilá­gosodását. És a kormány fölteremti és bő kézzel nyújtja a felvilágosodás nagy művéhez a költségeket. Azonban nem csak az elemi iskolák, de a fel­sőbb iskolák számára is készülnek taneszközök és ezek pontosságát és finomságukat tekintve, valósá­gos mesterművek. Íme egy nagy üvegszekrény, mely a terem közepének egy negyedrészét foglalja el , a legtökéletesebb, legingeniosusabb szerkezetű term­é­­szettani műszerekkel van tele. A Paskál-féle készlet, egy tökéletesített lejtesik (tökéletesített: t. i. törvé­nye föltüntetésében), a hangrezgés mérésére szolgáló készlet, a Krusper-féle lejtmérő. Itt egy érzékeny villanygép, emitt egy éles optikai műszer, amott is­mét egy teljes ásványgyűjtemény (Egger-féle) stb. Egész raktára azon százféle műszereknek, melyek működésükkel az egész emberi tudományt kezdik do­minálni, és melyek segélyével az egész speculatiót háttérbe szorító törvények és igazságok tüntettet­­nek fel. Nézzék, uraim! ezen ágas-bogas sárgaréz-, bikfa- és vashuzal-alkotványokat! Ezek megölték a vén Plátót, kit »isteninek« mondtak, ellapították a nagy Cartesiust, ki legelőször talált fel bennünket öntudatunkban, elfoszlatták Hegel termionológiáját, mely oly sokáig ült boszorkánykép a bölcsészet gyom­rán és az emberi tudomány absolut királyaivá tették Helmholtz­ot és Tyndait. És ez utóbbiakat ki fogja Charon csónakéba taszítni. Mert hiszen a venusiai költő szavai szerint: »Omnes eodem cogimur.«Ki fogja a tudomány ezen óriásait háttérbe szorítni ? A felelet egyszerű: Az, ki jobb és pontosabb gépeket fog szerkeszteni és perfectionált szereinek segélyével szélesebb alapon fönnállóknak bizonyuló igazságokat, »örökebb« ( !!) törvényeket találni. — Vajjon mit mond Aquinói Szent Tamás fönn az égben ehhez a comparativushoz ?------­De sietek tudósításomat bevégezni, magam is belátván, hogy túlságosan hosszúra nyúlik. Röviden megemlítem tehát még: a »magyar glóbusokat«, melyek miatt oly sok izetlen életet viselünk el Bécsben és »draussen im Reich« a journalisztikától. (De azért mégis csak ma­gyar glóbus az, akármit mondjanak is róla!); a G­ö­n­c­z­y Pál miniszt. tanácsos szerkesztése alatt készült, kitűnő szép kiállítású magyar földrajzi térképeket; az iskolai könyvek gyűjteményét, melyek kö­­­zött különösen kiemelendők a kormány kiadványai, mint módszerben és kiállításban legtökéletesebbek és Z­ila­hy Sámuel kiadványai, melyeket a szakfér­fiak szintén minden tekintetben kielégítőknek nyilvá­nítanak. Ezzel azonban nem akarom állítani, hogy a többi kiállított könyvek nem volnának megfelelők. Hiszen ha az egész lap rendelkezésemre volna, sem említhetném külön fel mind­azon jeles és czélszerű dolgokat, melyek a kiállításon találhatók. Csak a legkiválóbbakra szorítkozom. Továbbá a »Néptanítók lapja« több évfolyamát. Jüzen lap ingyen küldetik meg a kormány rendelkezése folytán a néptanítóknak, és végre a fővárosi rajziskolák kiállításait. Egy nagy külön asztalon hevernek a fővárosi rajziskolák albumai. Szebbnél szebbek és jobbnál jobb eredmény­ről tanúskodnak. Egy tekintettel meggyőződhetünk, hogy a főváros nem költi haszon nélkül a sok pénzt, melyet évenként iskolái föntartására szán. Ha az ál­dozatok nagyok, az általunk elért eredmény velők megfelelő arányban áll Ottm­­er, a párisi városi rajz­iskolák felügyelője, legutóbb a kiállításon tett szem­léje alkalmával mindezen rajzgyűjtemények között a legszebbnek a budavárbeli (I-ső kerületi) rajzis­koláét nyilvánította; hosszabb információt kért ezen intézet vezetője, R­o s t­a g n i Achilles tanár úr tan­módszeréről és bő jegyzeteket vett Budapest város iskoláinak egész kiállításáról, mely jegyzetek alap­ján fogja megtenni jelentését kiküldőinek. Búcsút vevén kiállításunk legsikerültebb sza­kától, ismételve kijelentem, hogy a föl nem említett kiállítási tárgyak között bizonyára még sok jeles do­log létezhetik, mely azonban kikerülte figyelmemet. Elvégre az én éles látásom is csak olyan erős, mint bárki másé és nem erősebb. Ezt kérem mindig figyelemben tartani, tudósításimmal szemben. Keszler Józsefi­ezegovinába vezet s megkönnyíti az összeköttetést Boszniával is, és melynek egy katonai actió esetén kiváló szerep jut osztályrészül. Az „Egyesült ellenzék" felhívásáról. Választási pr­oklamácziókra áldásos idő­szak ez az idei május. Hármasával jönnek máris, s biztos kilátás van rá, hogy számuk szaporodni fog a szerint, a­mint aktuálisabbá válik az alapjukat képező kérdés: az ország­gyűlés feloszlása. Az egyesült ellenzék sietett, nehogy a szélsőbal megelőzze. Elsőnek ütötte meg a do­bot, melylyel — pártvezérei egyikének kife­jezése szerint a gimpliket akar fogni , a frázisgazdag kiáltvány szemelvényeit esti la­punkban megkapták olvasóink. Olyan ez, mint az egyesült ellenzék minden eddigi ténye : szintelen tartalom dol­gában, határozott csak az oppozíczióban, mely­lyel a népszerűség olcsó dicsőségét elérhet­ni véli. Sem programmal nem szolgál, sem a párt irány­elveit nem világítja meg ; átalános mon­dásokba burkolt állítások »nemzeti politiká­ról«, »igazságügyi és közigazgatási reformok­ról«, a­melyekre, ha e jó urak kormánypa­dokról hallják, menten készen áll náluk a semmitmondás vádja, melyeket azonban — általuk előadva — az áldás nyilvánvaló forrá­­sakép kívánnak feltüntetni az igazhivő nem­zet előtt. Különben e tartalmi ürességnek egy igen helyes oka van. Ennek az egyesült ellenzék­nek a jövőre nézve hiányzik minden létoka. A­mit a múltra s a jelenre kétségbevonhatatlan joguknak ismer el mindenki, a kiegyezés ellen­zése, a legközelebbi hetek által minden való­színűség szer­int kitöröltetik a politikai kérdé­sek sorából; s a­mi azután következik, arra nézve Bánhidy - Apponyi - Kerkapolyéknak nincs még csak negatív mondani­valójuk sem. Ezzel a párttal az a szerencsétlenség tör­tént, hogy két évvel később született, mint a­hogy értelme lett volna. Elemeit nem tákol­­hatja öSsze más, mint a­ kiegyezés rocesnak tartása; s míg ez a kiegyezés volt a nap kér­dése, ők opponáltak külön (részben nem is opponáltak) s párttá akkorra szerveződtek, mire a kiegyezés elkészítése tagad­atlanul luezaszéki munkájának elérkezett emberi szá­mítás szerint utolsó stádiuma. A kései szülött azonban életre akarja galvanizálni magát, s mert energikus szerek használatával azonnal megindítaná az elemek­re való visszabomlás processusát, ártatlan, kö­zönyös és semleges mondások tápszerén rágó­dik, melyeket magyarul úgy hinak se hús, se hal, s melyekre az üdvözítő is mondott egy parabolát a sem hideg, sem meleg vízről. Politikai létoka nincs hát ennek az exis­­tentiának, mely most fölhívja a nemzetet, hogy kösse a saját életét az övéhez. politikai

Next