A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)

1878-09-27 / 234. szám

234. szám XTI. évfolyam. Budapest, 1878. Péntek, szept. 27. Reggeli kiadás. Kiadrf-hivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszírt­. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................................................. írt. 3 hónapra .......................................... 6, 6 hónapra........................................................... Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint . ...........................­ * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás a C XVI-dik évfolyamára. (A Hon megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak : October— deczember végéig ... 6 » Egy hónapra.................................. 2 frt Az esti kiadás postai külön küldéséért fölü­lfizetés év­­negyedenkint 1 forint. PP Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a Hon kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON szerk. a kiadóhivatala. Budapest, szeptember 26 Nulla calamitas sola . . . Soha találób­ban nem illett e közmondás állapotokra, mint illik mostanság Törökország minden­nemű és rendű viszonyaira. Az orosz-török háború következményei és utóbajai nem csak fölérik, de fölül is múlják ama háború veszélyeit és megpróbáltatásait. Mindenfelől baj, nehézség, küzdelem, ve­szély, forrongás. Az albánok fegyverben, a bol­gárok fegyverben, a rhodopei mohamedánok fegyverben. Ez az európai Törökország bel­­állapota. De Ázsiában sincs különben. Az aleppói kormányzóságban mintegy száz­ezer fölkelő örmény és mohamedán török áll fegy­verben. A portának nem csak a fölkeléssel gyűlt meg a baja, de a kívülről fenyegető veszé­lyekkel is. Tudjuk, hogy Szerbia, Monte­negro és Görögország harczra készülnek a porta ellen, azon területek erőszakos elraga­­dásáért, melyeket a berlini kongressus nekik ítélt oda, de melyeket szép szerével nem ve­hetnek birtokukba, mert az illető területek lakosai fegyveres kézzel állnak ellent a szán­dékolt­­kikerekítésnek.­ És még mindezekkel sincs tele a kese­rűség pohara. Oroszország, a porta mellének szerzett pisztolylyal oly szerződés tervezetét terjeszti a porta elébe, mely a Berlinben megnyirbált san­ stefanói szerződésnek sok te­kintetben restaurálása. Oroszország »békessé­get és barátságot« ajánl a portának, de oly magas áron, hogy a történelem alig-alig is­mer »drágább« barátságot, mint az, melyet a porta Oroszországtól megvásárolni fogott. A portán két ellentétes és mondhatjuk: egymás iránt ellenséges befolyás élet-halál harczot vív a döntő szerepért: az angol és orosz befolyás. A porta a viszonyok nyo­mása alatt majd ide, majd oda hajlik. A szultán azzal kedveskedik Angliának az elvállalt protectorátusért, hogy visszahívja száműzetéséből Mid­hát pasát,— de csak Kréta szigetére, tiszteletteljes távolságban a török fővárostól, nehogy zavarokat támaszt­hasson s hatalomra vergődhessék. Oroszországnak meg azzal kedveskedik a padisah, hogy visszahívja száműzetéséből a rus Sophil Mahmud Nedim ex-nagy vezért. De ennek már megengedi, hogy Konstanti­­nápolyba térhessen vissza e hó 27-én, így kontra-karrirozza egymást az angol és orosz befolyás. Ha Mahmud Nedim lesz nagyvezérré, minden úgy történik a török politikában, a­mint Oroszország akarja ; Midhát nagyvezér­­ségével pedig az angol befolyás és szempont volna mérvadó a Bosporus partján. Eddig még jóformán csak sakkban tartja egymást a két befolyás, döntő túlsúlyra még egyik sem vergődött. Mi nekünk monarchiánk érdekében óhajtanunk kell, hogy az angol befolyás legyen mielőbb mérvadóvá Stam­­bulban, mert akkor hiszszük, teljesülni fog Salisbury ígérete, mely szerint az angol kor­mány minden lehetőt el fog követni a portán, a­mi Ausztria-Magyarországnak Berlinben elvállalt mandátuma megkönnyítésére szol­gál. Az angol befolyás túlsúlyra vergődésé­vel végre aláírná a szultán a konvencziót, mely úgy monarchiánk, mint a porta kárára, még mindig késik s melynek mielőbbi létre jövetelét mindkét fél érdekében a legőszin­tébben óhajtjuk. Ez az eredménye volna leg­­üdvösebb a Konstantinápolyban egymással torzsalkodó befolyásnak. És mig vagy az angol, vagy az orosz befolyás nem lesz hangadóvá a szultán kör­nyezetében, a konvenczió ügye is addig foly­ton függőben marad. Az orosz befolyás a konvenczió ügyének — aligha­nem — vég­leges bukását , az angol , a konvenczió lét­rejöttét jelenti. Nem is csoda, ha ily viszo­nyok között, a szultán mindeddig nem hatá­rozta el magát a konvenczió aláírására. Őt a két befolyás jobbra-balra vonzza s igy e két világ között áll mozdulatlanul. És mióta kitört az angol-afghán konflik­tus, mely nem egyéb, mint rosszul leplezett angol-orosz viszály, még nagyobb os­tromnak van kitéve mindkét részről a szul­tán. A­mig igy foly a versenygés Stam­­bulban, addig a konvenczió ügyének késni kell. De sohá már nem késhetik. Ezelőtt a portán szokásos rövidlátás és tájékozatlanság folytán azzal kecsegtethették magukat, hogy a velünk szomszédos két tartomány fölfegy­verkezett népe föl fogja tartóztatni s tán meghiusítni az okkupácziót, vagy legrosszabb esetben is a kifejtett fegyveres ellenállás kés­lelteti a megszállást s időt, respiriumot en­ged a portának, mialatt oly viszonyok és esélyek fejlődhetnek ki, melyek következté­ben tán előnyösebb konvencziót köthet. De most már az okkupáczió, miután a legerősebb­nek tartott Zvornik is meghódol, jófor­mán befejezett ténynek mondható. Most következnék a tartományok kor­mányzása és igazgatásának újjászervezése. Ha pedig ez a portával kötött konvenczió nélkül történik, annak színét viselné ma­gán, hogy monarchiánk a hódítás és fog­lalás czimén nem is annyira kormá­nyozza (és a berlini szerződésben csak megszállás és kormányzásról van szó), mint inkább birtokolja. Ez pedig sem a por­tára, sem mi reánk nem kívánatos. Tán be fogják ezt látni a portán is mielőbb. — A Keletázsiában történtek felől az augsburgi »Allgemeine Zeitung «-ban Vámbéry Ármin czikket közöl, mely az angol követség vissza­­hivatása előtt kelt ugyan, de azért teljesen aktuális jellegű. Megemlékezvén, hogy Angolországra mekko­ra csalódás, hogy az afghán fejedelemre fecsérelt sok pénze s kegye oda van, így folytatja: »Az ügyállás megítélésénél mindenekelőtt azon előnyt kell számba vennünk, melyet az orosz ügynök — Szoljetov tábor­nok — angol kollégája fölött élvez az által, hogy előbb fogott munkához, s mire az angol követség Af­ghanistán fővárosába érkezik, sok mindent elintézhet. Minthogy az oroszoknak mindenekelőtt Taskend és Kabul közt kell a barátságot megszilárdítaniok, mel­lőznek minden kelletlen dolgot, vagy pedig későbbi időre tartják fenn presszió-eszköz gyanánt.­­ Az orosz diplomáczia második sakkozása keleti irányban készül és pedig a kínaiak által most nem rég elfog­ A HON TÁRCZÁJA. A sajtó Oroszországban. (Két közlemény.) I. E napokban jelent meg Berlinben, Grieber ki­adásában egy újabb munka Oroszországról, »Das Russische Reich unter Alexander II.« Dr. Schmeid­­lertől, ki a »Görög bíróság története« czimü könyvé­vel már eddig is jó nevet szerzett magának Német­ország ama történetírói között, kik a történelem újabb korszakait tették tanulmányaik tárgyául. A most megjelent mű­ a krími hadjárat rövid történetével kezdődik s a sanstefanói békéig terjed, előadván nekik II. Sándor czár uralkodásának e két időpont közé eső egész korszakát. A szerző e művében találunk egy oly tárgygyal foglalkozó fejezetet, mely már azért is sokakat fog ér­dekelni, mivel arról Magyarországon nagy tájékozat­lanság mutatkozik. E fejezet az orosz sajtóról és saj­tóviszonyokról szól s annyi érdekes részletet tartal­maz, hogy daczára a mű feltűnően oroszbarát szelle­mének, szolgálatot vélünk tehetni, ha a rendelkezé­sünkre álló tér arányaihoz képest megismertetjük. Midőn 1858 és 1862 között Herzen, Bakunin, Dolgorukoff s mások »gyújtogató iratai« a külföld­ről az országba dobattak, — igy ir Schmeidler, — s a közvélemény lázas izgatottságba hozatott, — a so­­cial-demokrata journalistika az országon belül is el­kezdő izgatni a tömegeket. Az izgatást elhallgattató egyelőre a lengyel-litván forradalom, s helyet szorí­tott az orosz nemzeti szellem nyilatkozatainak. A kormány, mely amaz igazgatással szemben fenyegető álláspontot foglalt el,­­ szabadabb kezet kezdett en­gedni az újabb iránynak. A nemzeti orosz állameszme magasztalának éle ez újabb iránynál nem csak a lengyelek ellen fordult, hanem a már különben is nyomorgatott balti provincziák és Finnland ellen és pedig nem csak elméletileg, mint Szent-Pétervárott, hanem közvetlenül is, eszközválogatás nélkül Moszk­vából, a­míg a támadottaknak lehetetlenné tétetett a támadásokat visszautasítani. Az 1865. ápr. 17-ki törvény sok nyűgöző rend­szabályt szüntetett meg a két főváros sajtójára nézve s a kedvezmény kiterjedt nem csak az időszaki sajtó­ra, hanem minden más nyomtatványra is, mely tíz évnél többbre terjedett. Ez utóbbiak azután előleges czenzúra nélkül jelenhettek meg. De minden meg­­vizsgálatlan könyv a kiadás előtt három, az időszaki iratok két nappal, a hírlapok a nyomás kezdetekor a sajtóügyi főigazgatósághoz vagy a vizsgálóbizottság­hoz volt beküldendő. A törvény továbbá meghatáro­­zó: a sajtóügyi főigazgató a közrebocsátást megaka­dályozhatja , de köteles a bíróság elé terjeszteni az ügyet. A vizsgálat megindítására nem volt megálla­pítva határidő. A műért a szerző felelős, ha pedig is­meretlen, vagy távol van, a kiadó, vagy némely eset­ben a nyomdatulajdonos. Az időszaki iratoknál, hír­lapoknál stb. a szerkesztő és a szerző is. Lefoglalni a művet csak akkor szaba­d, ha elterjedés­e nagy veszély­­lyel fenyeget. Ez utóbbi határozat nagyon elasztikus volt s ennek alapján minden szerkesztő, kiadó, nyomdász stb. előleges c­enzurát gyakorolt a kinyomatandó mű fölött. Ha valamely irodalmi vállalat három ízben megiitetett, bekövetkezik ideiglenes vagy végleges beszüntetése, vagy pedig elvonatik tőle az utczai árulás. Ez enyhébb határozatok csak Pétervárra és Moszkvára voltak irányadók, a birodalom egyéb ré­szeire nem. Itt szigorúbban gyakorolták a czenzurát s a szerző az orosz sociális viszonyoknak rikító szí­nekben festésével igyekszik igazolni, hogy ez mi­lyen szükséges volt s hogy a külföld igazságtalan, mikor Oroszországot a gondolatszabadság elnyomá­sáért elitéli!!! Az egyházi iratokra a czenzura nem refor­máltatott, arra nézve az 1828-ki statútum maradt irányadó. Az új törvény következménye az jön, hogy maga az akadémia közlönye is panaszkodni kezdett, hogy Oroszország tartományaiban az irodalom lan­kadni, hanyatlani kezd, a havi iratok értéke csökken, rosszabbak, mint előbb, mivel küzdeniük kell a czen­­zor aggályaival. Csak az 1866-os háború kitörésekor, midőn az orosz közvélemény figyelme is el­kezdett fordulni a belü­gyektől , a lapirodalom jobban kezdett foglal­kozni a külügyekkel, csak akkor engedtek a sajtónak szabadabb mozgást. A sajtó vezéreszméje is az volt akkor, a­mi a kormányé, t. i., hogy Oroszország ér­vényesítse ugyan consult­atív befolyását a béke fen­­tartására, de ezen kívül a háborús események folya­mába közvetlenül ne elegyedjék. A sajtónak hálás tárgy volt ez, kivált midőn Karakassow merénylete után a czár ellen, ennek máj. 13-áról egy kézirata jelent meg, mely a bureaukratiának szigorú programmjává tette, hogy minden államhivatalnoknak legfőbb, ed­­digelé elhanyagolt kötelessége legyen, a conservativ érdekeket oltalmazni, a fennálló rend »szentségeit« megingatni törekvő soczialismus támadásai ellen. A társadalom ismét abba­hagyta, mint annakelőtte, a közügyek minden tárgyalását s az orosz sajtóban mély szélcsend állott be. Az 1865-ki sajtótörvény az idők folyamában lassan kint módosulni kezdett. Noha a tíz évet meghaladó nyomtatványok c­enzúramentesek marad­tak, egy miniszteri rendelet kimondá, hogy a legfőbb sajtóvizsgáló bizottságnak ezentúl szabadságában áll úgy a könyveket, mint a füzeteket és röpiratokat minden különbség nélkül megsemmisíteni, ha azokat veszélyeseknek látná. Ezt meg is tette a ható­ság. Ekkor a kiadók és nyomdászok arra az ötletre jutottak, hogy eleinte csak igen jelentéktelen számú példányt nyomattak ki s bocsátottak közre; a kiadás többi példányait csak hét nap múlva adták sajtó alá, vagy­is akkor, mikor a hatóság törvényesen megál­­­­lapított joga a confiscatióra lejárt. A legtöbb sajtóha­tóság, mikor ez eljárásnak nyomára jött, egy külön rendeletben megparancsolta, hogy ezután az egész kiadás egyszerre nyomassák ki, a szedés pedig azon­nal szétosztassék, mihelyt az első példány kiadatott. A veszélyesnek talált könyv megsemmisítése akkor történik, hogy összeszedik példányait s betapossák. Papirgyurma lesz belőle. Az időszaki sajtót is szigorúbban megrendsza­­bályozták a sajtóhatóságnak 1873. jun. 28-án kiadott következő tartalmú rendeletével: »A fennálló sajtótörvények nem intézkednek az oly esetek felől, melyeknél a legmagasabb államhata­lom szükségesnek látná, hogy az időszaki sajtó egy bi­zonyos időre tartózkodjék némely bel-vagy külügyi po­litikai kérdés tárgyalásától, mivel annak nyilvános bí­rálása az állam java szempontjából hátrányosnak lát­szik . A tapasztalás azt mutatja, hogy hasonló ese­tek gyakran fordulnak elő. Mivel pedig oly törvény hiányzik, mely bizonyos államügyek megbeszélését betiltani a hatóságnak jogot adna,­­ szükségesnek mutatkozott, minden egyes előforduló esetnél legma­gasabb parancs utján intézkedni. Minthogy pedig az ily eljárás tarthatatlansága szembeszökő,­­ az államtanács elkerülhetetlennek ismerte a törvény fennebb jelzett hiányát pótolni s egy külön szabály- s­ratot bocsátani ki, mely az időszaki iratok szarkesz­­­tőségeit fölvilágosítaná egyik vagy másik politikai­kérdés nyilvános discussiójának inopportunitása fe­lől. E szabályzat ugyátalán nem kívánja megszoríta­ni ama határokat, melyeken belül a sajtó eddigelé a fontos politikai átalános érdekű kérdéseket tárgyal­hatta, s czélja csupán rendkívüli és ritka esetekben vétetni alkalmazásba. Nincs benne kétség, hogy ama sajtóközegek, melyek hivatásukat, t. i. a hazának szol­gálni,­­ helyesen fogják föl, a fém­jelzett esetekben önmaguktól külső kényszer alkalmazása nélkül is alája vetik magukat a kormányakarat nyilvánításá­nak. A szabályzat továbbá egyátalában nem egyér­telmű a birodalomra 1865-ben kimondott alapelvek megszüntetésével, melyek értelmében a kormány a sajtó véleményének befolyásától tartózkodik, s csu­pán a törvények megsértését, a botránykoztató for­mát és a feltűnően káros hatást veszi üldözőbe. Ez alapelvek teljes érvényükben tartatnak fenn tovább­ra is, mert az új szabályzat c­élja nem abban álland, hogy a sajtó véleményét bizonyos formába kénysze­rítse, hanem inkább csak abban, hogy különös kény­szerűség eseteiben ama kérdéseket, melyeknek nyil­vános tárgyalása az idő szerint nem látszik alkalma­tosnak, a sajtó köréből kizárja stb.« A belügyminiszternek egyúttal kötelességévé tétetett, hogy a szerkesztőségekkel ideje korán tu­dassa ama kérdéseket, melyeknek közzététele vagy bi­­rálgatása mint az államra nézve veszélyes, egy bizo­nyos időre betiltatik, é­s felruháztatott a joggal, hogy az ez ellen cselekvő szerkesztőktől lapjuk ki­adását három hónapra terjedhető tartamra elvon­hassa. A sajtó előbbeni és jelen viszonya közt —­ Schneidler szerint — az volt a különbség, hogy most már nem volt ugyanis köteles a kormány szellemé­ben írni, a kormány véleményének kifejezője lenni, saját nézeteit azonban el kellett hallgatnia,­lalt Kelet-Turkestan ellen. Már a kínaiak első elő­nyomulásakor Al­sa és Turfan ellen, midőn Jacob khán erőben megtörve még élt, hire járt, hogy a ki­naiak diadalittasan a meghasonlott mohamedánok fölött való apró diadalaikban, nem csak Kasgart akarják újból meghóditni, hanem boszut akarnak állni mindazokon, kik szerencsétlenségükben ellene fordultak s igy az oroszokon is, s az ezek által erő­szakosan elvett Kuldcsát most visszahóditják. Ez azonban csak kínai henczegén volt; azonban a kinai császárság gonosz szándékainak hire ment s az orosz tisztek, kiket Viennaiban s Kuldsában halálos una­lom öl, ennek alapján már jó ideje álmodoznak a ba­bér felől, melyre a Tien-Sanon túl szert lehetne ten­ni, a Jeti-Sehr területének elfoglalásával. Ez álmok most valósággá lesznek, mert június közepén Grün­­wald alezredes egy szotnya kozákkal már látogatóba indult Kasgárba, a szorosokat, utakat járhatóknak találta, a forrásvidékeket is meglátogatta s 14 napi ott időzés után visszatért. Bizonyos, hogy a »tudomá­nyos« lepel alatt itt is katonai s hadászati szándék lappangott s legközelebb késznek kell lenni Kasgar ellen aktiv föllépésre.« Az angol sajtónak az afghan-angol conflictus­­ról tett újabb erélyes és fenyegető nyilatkozataiból, valamint a nagyfontosságú tényből, hogy a pétervári angol követ megbizatott, hogy az orosz kormánytól kategórikus nyilatkozatokat követeljen, azt lehet kö­vetkeztetni, hogy Anglia nem dugja zsebre a sértést s az angol-afgháni konfliktusból igen könnyen fejlőd­hetik ki az angol-orosz háború. A »Köln. Zig « előadva a tényállást a »Times« közleménye után, melyet csötörtök reggeli lapunk »Utolsó postá«-jában közöltünk, így nyilatkozik ez ügyről: Oly sértést, minővel a kabuli emír illette­ Angol­országot, ez nem hagyhat nyugodtan. Ezzel vala­mennyi indiai alattvalója előtt barátságos és ellensé­ges fejedelmei előtt oly tehetetlenségét vallaná be, melyet fenyegetőbb viszonyok közt se lehetne hatal­mi állásának hátrányára bevallani. Nincs kétség, hogy Sir Ali, Oroszország hízelgő szavait hallgatva, a szövetséget ezzel többre becsüli Angolország barát­ságánál, szem előtt tartva még a háború és vereség eshetőségét is. Mert annyit csak kell Alt emirnek tudnia, hogy Angolország nem hagyja magát büntet­lenül arc­ul csapatni. Ha tehát a csapást megtenni merészelte, ezt részint Oroszország megígért támoga­tásában bizakodva, részint az angolok ezelőtti, tarto­mánya ellen szerencsétlenül intézett hadjáratára gondolva tehette. A következés meg fogja mutatni, mennyire csalatkozott mindkettőben. Még ha Orosz­ország minden, Közép-Ázsiában levő harczképes csa­patait is védelmére hozná (a­mit nyilván nem tehet) s ha minden pénzét és hadi zsenijét rendelkezésére bocsátaná, (fr*t­­^1*3 melyeknek maga is érzé­keny hiányát érzi) a kabuli uralkodó még akkor is csakhamar megtanulná kárára, hogy a rosszabb részt választotta. A­mennyiben ezenfelül politikai számításaiban ama véres veszteségre támaszkodik, melyet az angolok ama tartomány szorosaiban 36 év előtt szenvedtek, akkor nem veszi észre azt a nagy változást, mely azóta beállott. Angolor­szág ma minden tekintetben jobban van fölfegyver­kezve ily hadjáratra. Hadserege hasonlíthatatlanul hatalmasabb, segélyforrásai nagyobbak, szövetséges társai számosabbak és összeköttetései biztosítottab­­bak. Most is, mint akkori, könnyelműség és tudatlan­ság által előidézett vereségét, véresen fogja megbo­­szulni megsértését, ha csak ideje korán önkényt nem adnak érte elégtételt. Az akkori könnyelműség és tudatlanság azonban most már a maga kárán ter­melt. Ama szomorú hadjárat ismétlődéséről, melynek a rés végét egyetlen egy ember hozhatta hírü­l a ha­lálos szorosaktól, a jelen esetben nem kell tartani. Erről régtől óta eléggé gondoskodtak, továbbra is fognak gondoskodni. Ha az emir nem gondol valami jobbat, míg van idő, akkor Angolországnak erővel fog kelleni há­zába törnie, hogy ott állandóan megerősítse magát, nem pedig, hogy kulcsát az előbbi birtokosnak megint kiszolgáltassa, mint az előtt tette. Bármily kínos volna is erre az elhatározás, az angol kormánynak az uralkodó viszonyok közt nem maradna más vá­lasztása. — Miniszteri tanácsra gyűltek össze — írja a »Pester Corr.« — ma esti 6 órakor a mi­niszterelnöki palotában a kabinet összes tagjai, kik ma érkeztek a fővárosba. — Beregmegyének szept. 24-én tartott rendkívüli közgyűlésében Győr várme­gyének az occupatio tárgyában a képviselőházhoz még a tényleges hadműveletek megkezdése előtt in­tézett fölirása, — melyben azt megakadályozni kér­te, — továbbá Somogymegyének már az occupátió folyama alatt beadott hasontárgyu folyamodványa, melyben ez ellen tiltakozva egyszersmind törvényt kér alkottatni az iránt, hogy jövőre a hadsereg a nemzet közérzületével ellentétes cz­élokra ne alkal­maztathassák, élénk vitát idézett elő. Már a megnyitás alkalmával szembetűnt, hogy a bizottsági tagok csekély száma majdnem kizáró­lag szélsőbali- és a képviselőválasztási érvágások utóhatása alatt még mindig ellenzékeskedő elemek­ből áll. Az előleges összebeszélés útján ez alkalomra összehozott többség tehát a köriratok fölolvasása után nem kevesebbet akart a megyére erőszakolni, mint mindkét föliratnak hasonszellemben való tá­mogatását, s a kormány vád alá helyezésének kérel­mezését. A vita folyama alatt az ismert bombasztikus kifejezések szótára teljesen kimeríttetett. Daczára azonban annak, hogy a közügyek iránt mindinkább tapasztalható közöny a megye bizottsá­gának tekintélyes részét otthon marasztotta, a ta­nácskozás tapintatos vezetése, és többek erélyes fel­szólalása azt eredményezte, hogy maguk az ellenzék higgadtabb gondolkodású tagjai is belátták egyes pártfeleik túlzását, s azon határozat emeltetett ér­vényre, hogy Győr vármegye felírása, mint a­mely az események által már különben túlszárnyaltatott, egy­szerűen tudomásul vétetett, Somogy megye feliratá­nak pedig azon része pártoltatott, melyben törvény alkotását kérte annak meggátlására, hogy a hadse­reg a nemzet közérzületével ellentétes irányban al­kalmaztassák, —• egyszersmind, miután Bosznia meg­szállása »a nemzet közérzületével ellenkezik,« e mi­att a kormány felelősségre vonása kérelmeztetett. A katonai fuvar-ügy. — Három czikk. — III. A mi már az ide vonatkozó szokást, törvényt illeti, noha arra ez idő szerint oly súlyt fektetni, mi­n­t a gravaminális országgyűlések korszakában, a Regnum consvetudinariumnak elnevezett hazánkban, gyakorlatban volt, nem lehet, és az arra hivatkozó­­­­nak nem a törvénykönyv czikkei és szakaszai szolgál­nak vezérfonalul, hanem a hagyomány és történelmi ad­atok, annak tanúsításául, h­ogy a katonai fuvarok­nak háborús időben még a harcrtérre is kirendelése sőt idegen országokba is kivitele megtörtént a­nélkül, hogy a kormány vádoltatott volna, csak né­hány példát s történelmi adatot kívánok fölhozni, és­pedig nem a Spankau, Ropp, Karaffa és több, már mások által hivatott véres emlékű hadvezérek és nem­zetünk ellenségei idejéből, hanem emlékezetünket meg nem haladó korszakokból, így e század elejéről az 1809-ki nemesi fölke­lés idejéből, mely korántsem volt oly dicstelen, minő­nek némelyek hazafiságtalansága gúnyolni szokta, hanem, mint többek között azon hősök, kik Győr alatt el nem vérezve, sebesülten a Mária-nostrai volt Paulinus zárdába hozatva, múltak ki, és az ottani sirkertben nyugoszszák örök álmukat, s kiknek em­lékét Hontmegye hazafisága oszloppal megörökítette, a nagyobb számú képzettebb s harczedzettebb ellen­séggel szemben a haza földjéért vitézül harczoltak, kivált a lovasság, mely nem Alvinczy-féle kovástalan fegyverrel, hanem kard és fokossal sok francziát le­vert, az insurrectionális hadsereg ágyúi s társzekerei kirendelt előfogatozási lovakkal voltak fölszerelve, mint azt több megyék levéltárainak poros iratai közt létező lajstromokból bebizonyítani lehet, s tények iga­zolják, mineket e sorok írója is, néhai édes atyja hátrahagyott irataiból ismer, ki, mint felkelt lovas­sági hadnagy, azon bravourjáért, hogy Ötövénynél a franczia chasseurok által elfoglalt egy ágyút és két előfogattal vonszolt társzekeret,a lőcsökkel felfegyver­kezett kunsági előfogatosok támogatása mellett vis­-­szafoglalt,harcztéren léptetett elő főhadnagggyá,mely alkalommal a győztes ellenséges hadsereg, számos magyar fuvarosokat elfogva, kik csak sok idő múlva térhettek vissza hazájukba, távol külföldre, lovaikkal együtt magával elhurczolt. Az utóbbi olasz-franczia és porosz hadjáratok alkalmával, habár nagyobbrészt a harcz színhelyéhez közelebb feküdt tartományok szolgáltatták is a kato­nai élelmiszerek alá a fuvarokat, ahhoz a távolabb fekvő magyar megyék némelyike is, csekélyebb mér­tékben hozzájárult. Hogy pedig nemcsak élelmezés vontatására, de ambulanceok nem létében, sebesültek és elesettek szállítására, a barettéren is használtattak előfogatok, öntapasztalatból tudom, mert fájó érzettel emlékezem vissza, hogy Szent­ Tamás első ostrománál, halálosan megsebesült kortársamat, a haza hívására Lenkeyvel Galicziából kijött Würtemberg huszár század hadna­gyát, Fiáth Pompejust, az ostromvonal mellett fölál­lítva volt nagyszámú bácsmegyei előfogatok közül, az ostrom és ágyúvonalba behozott szalmás szekéren, magam kisértem be az ó­verbászi tábori kórházba, hol vitéz lelkét kilehelve, valamint számos megsebe­sült és elesett lovas és gyalog harczos is, ily előfoga­­tos szekereken vitettek el, az ostrom folyama alatt a harcz színteréről. Igaz, hogy a fennemlített hadjáratok és har­­czok mind a birodalom belsejében folyván, a ma­gyarországi előfogatok is, csak a birodalom hasznára vétettek igénybe. De voltak esetek, midőn azok a birodalom határain kívül, a távol külföldön is használtattak, így az 1-ső napóleoni háborúk alkalmával, midő a magyar fuvarosok, hol mint ellenséges, hol mint szövetséges csapatok kísérői elhajtattak a biro­dalmon kívül távol tartományokba is, különösen az erdély-részbeliek 1812-ik évben, Galliczián is túl az akkori varsói nagyherczegségbe, a­hol közülök so­kan el is vesztek. De tudva van az is, hogy Bem — mint az er­délyi magyar hadaknak annyiszor győztes vezére — midőn az oroszok kiszoritása után 1849-ik évi julius 23-án az o­­­t­o­z­­ szoroson keresztül Havasalföldére betört — Onestig — több székely fuvarost is vitt ki magával, a­nélkül, hogy ezt, az akkori rendelkező magyar kormánynak valaki, mint törvénytelenség, betudni akarta volna. Ezen utóbbi esetre tán válaszolni lehetne, hogy az nem normális viszonyok, s nem törvényes kormány alatt történt, csak hogy minden háború abnormis állapot, és hogy azon kormányt a történelem, a füg­getlenségéért harczolt nemzetnek épen úgy tényleges kormányául ismeri , mint a­hogy a politika előtt egy százezernyi fővel rendelkező seregnek vezére nem pártütő többé, hanem hadviselő fél és hatalom, mi­nővé hogy a bosnyák hadak vezetői, kik a fiainkat élve és halva, vadak módjára megcsonkitják, magu­kat ki ne nyerjék, gondolkozzunk bármily elitélőleg e hadjárat eredetéről, most már saját érdekünkben kívánnunk s teljes erőnkkel gátolnunk is kell. Mindezek folytán noha részemről sem védh­e­­tem az oly kényszerhelyzetet, mely a kérdéses mi­niszteri rendeletet előidézte , s azért kiemelem an­nak szükségességét, hogy a katonai előfogatozások és fuvarokra vonatkozólag korszerűbb törvény alkot­tassák, egyéni fölfogásom s jogi nézeteim szerint, szorosan törvényi szempontból nem oszthatom azon elterjedt véleményt, hogy a szóban forgó miniszteri rendelet törvénytelen, sőt igazság s törvényességi érzetemhez képest a kifejtettek alapján bátran ki­mondom, hogy az meggyőződésem szerint sem írott sem szokásos törvényeink egyikébe sem ütközik, és praecendens gyakorlatoknak kifolyása.

Next