A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)

1878-09-11 / 220. szám

220. szám, II­I. évfolyam, Budapest, 1878. Szerda, szept. 11. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Elítfitetési dijt Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. 9 hónapra 6, 6 hónapra .................................... ...12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint.............................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától is ámitta­tik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkeszté­si Iroda* Barátok­ tere, Athenaeum-építlet. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, szeptember 10. Minden állam beléletében van egy-egy nagy kalamitás, mely ellen az illető államfér­fiak küzdenek. De egyikben sem oly szembe­ötlő, kirivó és fenyegető, mint Európa épen két leghatalmasabb államában : Orosz- és Németországban. Értjük a szélső, fölforgató elemek fenyegető föllépését. Németországban a socziáldemokraták, Oroszországban a nihilisták teszik nyugta­lanná a társadalmat, bizonytalanná a trónt s személyes biztosságot. Mindkét államban a militarizmus és a vas kéz uralma alatt fejlőd­tek ennyire e bajok, melyek kísérik a hatal­masokat, mint testet az árnyék. Ott is, itt is a politika alapeszméje csak a külső fény, a külső hatalom gyarapítására irányult, de a hatalmon levők tekinteten kívül hagyták az állam erkölcsi alapjait ; mit sem törődve a nép millióinak jólétével, az állam pénzforrá­sait túlnyomó részben csak a brutális erő nö­velésére használták föl. Némi kis variáczió­­val Németországban s Oroszországban is az volt az intéző politika jelszava : »Steuer zah­len, Soldat werden und ’s Maul halten !« Hát ez az államkormányzat meg kellett, hogy teremje gyümölcseit. Élvezzék azok, kik magvait elhintették. Az orosz kormány­nak már nem is elég, hogy rendelkezésére álló rendes közegeivel veszi üldözőbe a nihi­listákat, hanem egy proklamáczióban magá­tól a társadalomtól sürget segítséget, miköz­ben nyíltan bevallja, hogy az orosz tanuló fiatalság is meg van már mételyezve a nihi­­lizmus elvei által ! Szép kilátások a »szent« és hatalmas Oroszország jövőjébe! Az orosz­török háború nyomában ép úgy támadt föl­ájult erővel a nihilizmus Oroszországban, mint a­hogy a n­é­m­e­t-franczia háború után ütötte föl fejét és izmosodott meg a sociál­­demokráczia Németországban. Muszka­országban rálőnek ismételve a czár legkivá­lóbb tisztviselőire . Németországban rálőnek Bismarckra, de nem feledkeznek meg Vilmos császárról sem. Ha ez sem memento a hódító militarizmusra és a vaskéz uralmára, semmi nem az ! Az orosz kormány az említett, kiáltvány­ban azzal fenyegetőzik, hogy ilyen meg olyan kérlelhetlen szigorral fog bánni min­denkivel, a­ki abban a gyanúban áll, hogy a »szent« birodalom hatalmasainak éjszakáit és életét, mint nihilista, zavarja és fenyegeti. A német kormány szintúgy tesz. A legerélye­sebb rendszabályokhoz nyúl: alkotmányos állam lévén, extra büntető codexjavaslatot készít, csak a szocziáldemokraták számára; csak ő miattuk oszlatja föl a parlamentet ; elrendel uj birodalmi választásokat s hiv össze uj parlamentet, melynek legelső s leg­főbb teendője : megrendszabályozni a szo­­cziáldemokrácziát. Ez az a­d h­o­c parlament tegnap nyitta­­tott meg Berlinben. A trónbeszédben azon re­ménynek adatik kifejezés, hogy a birodalmi gyűlés most már meg fogja tenni kötelessé­gét, nem feledkezvén meg arról, hogy a »baj tovább terjedésének megakadályozását csak rendkívüli e­szközök alkalmazása által lehet biztosítni.« Hogy a »hatalmas« Németország ily rendkívüli eszközökhöz nyúlni volt kényte­len, eléggé bizonyítja és illusztrálja, mily roppant nagymérvű ott a »baj.« De vegyük fel még azt is, hogy daczára annak, hogy a július 30-ki új választások maga az államfő, Vilmos császár ellen elkövetett merény incidenséből és következ­tében rendeltettek el, mégis a pártok eddigi állásán vajmi keveset, mondhatni, semmit sem változtatott az a »felháborodás«, mely­­lyel birodalomszerte s azon kívül is fogadták Nobiling sötétlövéseit. Az a felháborodás olyan volt, mint a záporeső. Rohamos, zajos, de gyorsan véget ért; nem söpörte el a szo­­cziáldemokratákat,kiknek ma is kilenc­ képviselőjük ül a német központi parla­mentben, melynek most hivatása lészen tör­vényerőre emelni az antiszoczialista büntető­javaslatot ! A többi pártokban sem történt lényeges változás, de semmi. Egy-két szál emberrel meggyarapodtak a conservativ színezetű párt­töredékek, melyek régóta sürgették agyar­­kodva a szocziáldemokráczia ránézbaszedését,­­ de másfelől teljes létszámban rukkoltak be ismét a parlamentbe azon elemek, melyek oppositióján ismételten hajótörést szenvedett, legutóbb pedig több mint 200 szavazattöbb­séggel visszautasíttatott az efféle rendszabály. Zavarában s kényszerhelyzetében any­­nyira ment Bismarck, hogy megkezdé Kissin­­genben a tárgyalásokat az általa éveken át üldözött és gyűlölt ultramontánok érdekében, egy pápai megbízottal. De a tárgyalások nem vezettek semmi positív sikerre; a szoczialista­­verő parlament összeült, de a »centrum-frac­­tio«-val eddig még nincs semmi pactum. A centrum ultramontánjai most is ott vannak azon ellenzéki állásponton, melyen eddig voltak. Mindezeket összevetve, épen nem volna meglepő, ha a német birodalmi gyűlés ezút­tal is visszautasítná az említett büntető ja­vaslatot, melyet alább röviden ismer­tetünk. És akkor egy óriási blamage éri újból a né­met kormányt, uralkodóházat s magát a bi­rodalom tekintélyét. De lehet, hogy a német törvényhozók nem engedik oda fejlődni a dolgot, megszállja őket a szent lélek s meg­szavazzák ezúttal Bismarck javaslatát. Hát aztán mi lesz akkor ? Lesz Német­országból a leggyűlöletesebb rendőrállam, folytonos üldözésekkel, tömeges elítélésekkel és zsúfolt börtönökkel. És ez még hagyján. De simán fog-e menni az új rendszer ? Nem lesznek-e még jobban fölkorbácsolva a szen­vedélyek az új »kulturharcz« által? S nem fognak-e njúlt erővel kötözni a szenvedélyek ? Ilyen alternatíva előtt áll most Németország. Mindezeknek okát megmondta Virchow a következő szavakban : »Bismarck adott ne­künk dicsőséget, de elvette szabadságunkat a nélkül, hogy jólétet adott volna.« . . . Discite mortales ... Sz. Gy. — A dunai lánc - haj­ózás tárgyá­ban illetékes helyről azt a tudósitást veszszük, hogy úgy a vállalat mint a Pozsony-városi és környékbeli érdekelt körök e részben tett lépései következtén a kormány megengedte, hogy a dunagőzhajózási társu­lat a Pozsony és Dévény közt fektetett lánczon a ka­paszkodó hajózásra vonatkozó próbagyakorlatokat tovább is folytathassa, mi azonban a törvényhozás e részben legközelebb kieszközlendő határozatának nem praejudicálhat. — A bosnyákországi occupatió listt­­r­a levő feladatáról ezt írja a »D. Tel.« A felkelők­nek még nagy haderejük van a Bosna és Drina fo­lyók közt. Továbbá erős positiókat tartanak meg­szállva a Jávor hegység szomszédságában a szerb ha­táron, hova a fölkelők hadereje Szerajevó eleste után visszavonult. Tuzlán és Zvornikon fog Szapáry gróf hadteste legnagyobb ellenállásra találni. Úgy­szin­tén Livnoban is van vagy 5—6000 fölkelő nagy számú tüzérséggel. A Banjalukától elvett haderő a Kozarac hegységben tartózkodik, hol állítólag szintén jelenté­keny ellentállásra lehet számítani. A novi-bazári pa­­salikban fognak a felkelők utolsó erőfeszítést tenni, hogy a foglaló hadsereget megverjék, itt lesz minden esetre az utolsó legelkeseredettebb küzdelem. A fel­kelők számát ama részeken megközelítőleg sem lehet tudni. A porta mindez ideig nem tudott megállapo­dásra jutni az osztrák-magyar részről tett propositi­­ók fölött.­­ A német socziál­demokráczia elle­­ni javaslatot legközelebb tárgyalás alá veendi a német birodalmi gyűlés, mely legkivált képen e miatt hivatott össze. Ezért időszerűnek tartjuk, itt röviden ismertetni az említett javaslatot. Az 1—3 czikkelyek rendelkeznek a socziál­de­­mokrata soczialista, és kommunista társulatoknak az egész birodalomra érvényes tilalmáról a tartományi­­rendőri hatóság által. A 4-ik czikkely elrendeli, hogy az ily tilalom elleni panasz a szövetségi tanács elé bocsátható. Az 5. czikk ily gyülekezeteknek a rend­őrség általi betiltását határozza meg. A 6. czikk szól ily nyomtatványok betiltásáról a tartományi rendőr­­ség úi által, a 8-ik a panasznak a szövetségi tanács elé bocsáthatásáról; a 9-ik c­zikk a betiltott nyomtatvá­nyok lefoglalását tárgyalja; a 10-ik czikkely szerint az elkobzott nyomtatványt 24 óra lefolyása alatt a tartományi rendőri hatóságnál kell benyújtani, mely vagy az elkobzást rögtön vagy egy hét alatt a betiltást konstatálja, ellenkező esetben érvényét ve­szíti. A 11-ik czikk betilt minden gyűjtést, szoczia­­lista czélokra, a 12-ik czikk a meg nem engedett tár­sulatokban és gyűlésekben való részvételt tiltja be, 500 márkáig terjedő pénzbírság vagy 3 hónapig ter­jedő fogság illetőleg börtön fenyegetése melletti, az ily társulatok vagy gyülekezetek vezetői számára 1— 12 hóig tartó fogságot szab ki, ép­­gy a 13-ik czikkely szerint a helyiségek átengedése tiltott egyesületek részére és a 14-ik szerint tiltott nyomtatványok ter­jesztése 1000 márkáig terjedhető pénzbírsággal vagy hat hónapig terjedhető fogsággal (börtönnel) bünte­tendő. A 15-ik czikkely a tiltott adakozások gyűjté­sét bünteti meg s ezek a szegények pénztárának jut­nak, mint a 12. czikkelynél. A 16. czikkely el­rendeli, hogy oly személyek, kik az 1. czikkely­ben jelzett törekvéseknek hivatásszerűleg élnek, megha­tározott kerületek­ vagy helységekből, ha pedig kül­­földiek a szövetségi területről kiutasíthatók, továbbá, hogy nyomdászoknak, könyvkereskedőknek, kölcsön­­könyvtárak tulajdonosainak, vendéglősöknek és ital­mérőknek keresetük gyakorlása megtagadható. A 17. czikkely, hogy ez intézkedések iránt a tartományi rendőri hatóság illetékes, s ellene történhetik hivat­kozás a szövetségi tanácsra. A 18. czikkely, a 16-ik czikkely áthágása ellen egy évig terjedhető fogságot állapít meg, a több esetben 1000 márkáig terjedhető pénzbírságot vagy fogságot (börtönt) hat hónapig. A 19. czikkely az említett panaszok elintézésére a szövetségi tanács bizottságából alakítandó két tagot állapítja meg, kik utasítások nélkül saját belátásuk szerint határoznak. A 20. czikkely szerint a szoczialismustól különösen fenyegetett kerületek­ben a szövetségi tanács jóváhagyása folytán egy évre elhatározható, hogy gyülekezetek csak a rendőrség előleges jóváhagyása mellett tarthatók. Azon kívül elrendelhető, nyomtatványok utczai elárusításának tilalma s a fegyverek leírásának, viselésének vagy el­adásának tilalma vagy megszorítása. A 2­2-ik zár czik­kely szerint a törvény azonnal jogerőre lép. A törvény indokolása, melynek átalános része 7,különös része pedig 6 quartoldalra terjed, törté­nelmi alapon kifejti, hogy a szoczialismus a munkások iránti humánus törekvések­től élesen abban különbözik, hogy a szoczialismus a munkás­kérdés megoldását a mostani társadalmi rend mellett lehetetlennek tartja s hogy ez szerinte csak egy társadalmi forradalom által érhető el, mely a magánvagyont collectív­ vagyonra változtatja. A szoczialismus eszméje ugyancsak szellemi h­a­r­c­­ által győzhető le, mindaz által az ál­lam elvonhatja egy ily mozgalom elterjedé­sének eszközeit. A létező törvények azonban elégtelenek erre. Szükséges, hogy szigorúbbakká tétessenek. Ezért rendkívüli rendszabályokra van szükség, melyek által csak a szoc­ializmust kell sújtani. Hogy a kivitellel nem a törvényszékeket, hanem a politikai ha­tóságokat bízzák meg, azzal indokoltatik, hogy a fenforgó kérdést politikailag kell megítélni, nem jo­gilag. Ezután következnek az »Internationale«, az »Átalános német munkásegyesület« alapszabályai, az eisenachi és a gothai programm, a genti manifes­tum 1877-ből és a szoczialista­ congressusok saját tu­dósításai az agitáczió tovább terjedéséről. — Távir­dáin­k 1877-b­en. A földmivelés ipar és kereskedelmi minisztérium most közzé tett hivatalos kimutatása szerint tett a magyar távirda­­hálózat vonalainak hossza a­z. év elején 14908 kilo­métert. Ebből a vasuttársulatok vonalai 801, az állami vonalak hossza 14017 km. A megelőző évhez viszo­nyítva a növekedés 308 km. Az ország területéhez viszonyítva minden 21,12 □ kilom.-re esik egy kilo­méter táviró vonal. A huzalok hossza tett 49.943 km, növekedés 939 km. A működésben volt távirda állomások száma 376 állami és 555 vasúti,összesen 931 távirda, 1 20-al több mint 1876 végén. A kiépítet há­lózatnál minden 16 kilométerre esik egy állomás, az ország területéhez képes minden 346 □ kilométerre. Egy állami távirda állomás fentartása körült átlag a személyzeten kívül 467 frt 82 kr. A személyzetet il­letőleg megjegyzendő, hogy a központi igazgató sze­mélyzet változatlan maradt, a többi személyzet 12 egyénnel fogyott. A vasúti távírdáknál a távirdai szolgálatot nagyobbára a vasúti személyzet teljesíti, csupán a fontosabb állomásokon van összesen 95 távirász. Az állami távirdák 972 főre menő gépke­zelő személyzetéből 821 férfi, 151 nő. Átlag egy gép­kezelő személyre évenkint 6917 db távirat, egy napra 19 d­b esett. Az összes feldolgozás tett 1877-ben 6.725.110 darabot, ebből esik a m. korona országai belforgalmára 3.208,533 db, a magyar-osztrák for­galomra 893,003 db, a többi a külfölddel váltatott vagy nemzetközi s mindenféle más fajú közvetített sür­göny. A távirdák után az összes rendes bevétel tett 1.138,017 frtot. Idegen államoktól nyertünk 250,879 frtot, idegen államoknak fizettünk 277,361 frtot, a 26,481 frtnyi deficitnek az az oka, hogy Ro­mánia, Szerbia, Törökország tartozásaikkal nagy részt hátralékban maradtak. Az összes rendes bevé­tel tett 1.483,286 frtot; a túlkiadás 345,269 frt, te­hát 99,573 frtal több mint 1876-ban. A kimutatás­ból átalában véve azt látjuk, hogy a távirdaügy kö­rében a lefolyt évben némi, habár nem jelentékeny haladás történt. — A szerb vasutak kiépítéséről s a Vaskapu szabályozásáról azt írja a »Kölnische Zeitung«, hogy mindkettőnek conc­essióját b. Hirsch a törökországi vasutak híres építője kapja meg. A szerb vasutakat b. Hirsch saját költségen fogja ki­építeni Belgrádtól Nisig, csakhogy a pálya mindkét oldalán 8 kilométer földbirtokot kap, összesen tehát mintegy 4000­­ kilomt. A Vaskaput is saját költsé­gén fogja szabályozni, de joga lesz a hajóktól vámot szedni. A »N. fr. Pr.« erre azt a megjegyzést teszi, hogy mindkét feladat Ausztria-Magyarország köz­gazdaságának nevezetes postulátumát képezi, melyek megvalósításán évek óta hiába fáradoztak; ideje, hogy ez valami után végre megvalósíttassék. — Virchow Bismarckról. A »Ti­mes« levelezője meglátogatván Virchow tanárt, ez következőleg nyilatkozott a kanczellárról: »Mi azt gáncsoljuk a kanczellárban, hogy Németországot önmagában testesíti meg s nem né­met politikát, hanem B­i­s­m­a­r­c­k-p­o­l­i­t­i­k­á­t űz. Minden tettében az irányozza, hogy megmarad­jon az ügyek­b­en. Politikájának végczélja ő maga, — ezért nem tudjuk, hova akar vezetni bennünket. Bismarck adott dicsőséget nekünk, de elvette szabad­ságunkat a nélkül, hogy jólétet adott volna. Bis­­marck ismeri Európát, de nem ismeri Németor­szágot, úgy bánik velünk, mintha meghódított volna. Nem tekinti jogos büszkeségünket s nem érti meg, hogy mi nemzetünk politikájában ép úgy érdekelve vagyunk, mint ő maga. Kaczérkodott minden párttal és faképnél hagyta valamennyit. Lasker barátja volt és ő fel is használta, a meddig tehette, most fiát lép­teti föl ellenében. Holnap szövetkezik azzal, a ki ma leghalálosabb ellensége. Mindenkit feláldoz, a­ki nem az ő czéljait szol­gálja. Én nem vagyok személyes ellensége. Én des­­potismusát gyűlölöm; gyűlölöm benne azt, hogy sérti a német nemzet önérzetét. Mi szívesen hagyjuk ma­gunkat vezettetni, de ne hajtsanak, mint a csordát. Bismarck személye mindennek útjában áll. Vannak kitűnő nemzetgazdáink, de nem mehetnek semmire, nem valósíthatják eszméiket, mert Bis­marcktól nem tehetik. Bismarcknak sokat köszönhe­tünk, de Németország szeretné már egy kicsit a maga sorsát intézni. Nekünk nem kell olyan ember, a­ki mindig lenyűgöz, valahányszor ellent akarunk állani hatalmának.« A HON TÁRCZÁJA. Moliére mesterművei.*) (»Don Juan« ca »Tartuffe.«) Két közlemény. 1. »Látnak még tőlem egyebet is«, mondta Mo­liére önérzetesen Boileaunak, midőn ez őt »Misanth­­rope«-jának sikerei után üdvözölni sietett. A költő »Tartuffe «-re czélzott, e merész alko­tásra, mely ha művészi bevégzettség tekintetében nem versenyezhet is a »Misanthrope «-pal, felölelt tárgyát tekintve legátalánosb értékű s bizonyára legtöbb­ször emlegetett műve Moliérenek. A szatirikus e vig­­játékában ritka bátorsággal lépi át a korlátokat, me­lyek előbb csak korát és annak társadalmát jelölték ki czéltáblául kiméletet nem ismerő gúnyjának. Ujját ezúttal az emberiség egyik vérző sebére teszi, s áta­­lánosan emberi kérdést érint, oly bűnt ostorozva, mely nem csupán egy bizonyos kornak és népnek sa­játja, hanem minden időben és mindenhol felüti fejét. A szatirikus költő legmérgesebb nyilát röpíti ki, s e nyíl világhírt szerez ugyan a költő számára, de egy­úttal harczot is provokál ellene, mely rövid félbesza­kításokkal, egész napjainkig tart s fel fog újulni még ezután is, valameddig csak képmutatók és álszenteske­­dők lesznek.1) Moliére »Tartuffe«-j ének egész története van. A »pauvre hommé« először 1664. május 12-dikének esti óráiban jelent meg Versailles kerti szimpadán ; azon fényes ünnepélyességek alkalmával, melyeket XIV. Lajos, a történelem állítása szerint nejének tisz­teletére, a hagyomány szerint pedig a »fontainebleaui ibolya« , Louise de La Valliere kedvéért rendeztetett. Nagyobb, élesebb ellentét s azon lovagias, nemes urak, s örökké vidám, enyelgő és kaczér hölgyek előtt visz­­szásabb valami már alig lehetett, mint egy álszentes­kedő kenetteljes szavaival s félénk, ügyetlen mozdu­lataival. Ily társaságban még a pietismusnak i3 vesz­tett játéka lett­ volna, sőt aligha csalódunk, ha azt *) Részlet szerzőnek »Moliére« czimű tanulmányából, mely a Petőfi-társaság kiadásában közelebb fog megjelenni. ") Csak Veuillot tavaly megjelent könyvére kell hivat­koznunk, mely a színműíró Mohéret az egyházi szónok , Bour­­glaloue-val teszi párhuzamba és szellemes sophisticával igyek­szik bebizonyítani ez utóbbinak előnyeit az első fölött, állítjuk, hogy e tekintetben maga a költő sem képezett volna éles ellenzéket környezetével. Moliére, ki a szi­gorú római erényt, mint a modern társadalommal ellentétben állót, száműzte világából, bizonyára a szenteskedésnek túlzásait sem tűrte volna meg abban. Mértéken túl gyakorolva, mindkét erény kizárólagos­sá teszi az embert s abba a hitbe ringatja, hogy jobb­nak tartsa magát környezeténél,­­ minthogy Per­­nelle asszony és Orgon is azt teszik, vagbuzgósá­­gukban. A versaillesi kísérlet — mint előre is látható volt — Moliére javára dönté el az ügyet. A nézők, köztük az állam főurai, örömzajjal fogadták »Tar­tuffe« három első felvonását, s alig lehet kétked­nünk abban, hogy szíve mélyében XIV. Lajos is egy véleményen volt kedvencz költőjével. Mint heves, könnyűvérű ifjú már addig is nem egyszer sértett meg oly kötelességeket, melyeket nem csupán a szentes­kedés, hanem az igazi erkölcs törvényei rónak reánk. Ama versek, melyekben Dorine a vakbuzgó Oronte-ot rajzolja, ki megvénülve s tisztelőitől elhagyatva, is­tenhez menekül, igen világosak valának előtte, s­őt Noailles herczegnőre emlékezteték, ki előle csak nem rég rostélylyal záratta el kedvesének ablakait. De menjünk tovább egy lépéssel. Kiket bántott »Tar­tuffe« mindenek fölött ? A király ellenségeit, a fron­­deuröket, a gazdag, parlamentáris érzelmű polgár­ságot, mely buzgólkodásnak adván magát, Lon­­gueville herczegnőtől a parlament utolsó írnokáig az ájtatosság mezében folytató harczát az absolut ki­rályság ellen. A költő csak egyről feledkezett meg: feledte, hogy Lajos anyja , ausztriai Anna spanyol nő, s mint ilyen, a családjában hagyományos tisztelettel csügg a vallásán. E nőnek minden törekvése az volt, hogy könnyelmű fiát megnyerje elveinek s bizonyára nagy része volt abban, hogy Lajos király »Tartuffe« további előadatását betiltotta, bár a versaillesi ünne­pélyek hivatalos leírása szerint, »elismeréssel viselte­tett a költő jószándéka iránt.« A szenteskedők ár­mánya ekkor győzelmet aratott, sőt oly erősnek és szívósnak mutatkozott, hogy a költő, ki vigjátéka számára utat akart egyengetni, utoljára is cselhez volt kénytelen folyamondni. Az utóbbi időkben egész munkásságát a pompakedvelő fiatal király rendelke­zése alá bocsátotta, hogy könnyebb műveinek árán nyerjen jogot a királyi engedékenység követeléséhez,­­ »Misanthrope«-ja után »Tartuffe« első nyilvános előadatásáig inkább a király fölvidítására, mint sa­ját becsszomjának kielégítésére, három ünnepi játé­kot (»Melicert,« »La p­astorale comique« és »Le Si­cilien«) készített. Ezek nem­ emelték ugyan a költő hírnevét, de megszilárdították az udvaroncz Moliére állását, szorosabbá tették a király és költője közt fennállott barátságot, s »Tartuffe« számára utat egyengettek. A vígjáték azonban egy ideig , májustól augusztus haváig, a költő minden fáradozásának da­czára is, eltűnt a nyilvánosság elől, s igen hihető, hogy ezen­­időközt Moliére művének átalakítására használta föl. És csakugyan »Tartuffe« Nancyban, november 29-én, már egész terjedelmében kerül színre Condé herczeg előtt, hogy ezentúl nélkülözhetetlen cseme­géje legyen az előkelő társaságoknak. Mindenütt ol­vassák, mindenütt arról beszélnek, csak a nyilvános színpadok deszkái vannak elzárva előle. »Amarquis-k a précieuse-ök, a rászedett férjek s az orvosok — írja Moliére az előszóban — nyugton türékt szin­­padrahozatalukat s úgy tettek, mintha az őket má­soló rajzolatokat együtt nevetnék a világgal. De a képmutatók nem értettek tréfát, dühbe jöttek azon­nal, s bámulták, hogy szenteskedő fintoraikat színre hozni bátorkodom s egy üzletnek, melylyel annyi tisztességes ember foglalkozik, hitelét megrontani akartam.« A költő ily körülmények közt magas hivatását látta korlátozva s tovább nem hallgathatott. A meg­győződés hangján írja Lajos királynak: »A szinmű­ feladata lévén, mulattatva javítani az embereket, azt hittem, hogy állásomban jobbat nem tehetek, mint századom bűneit gúnyrajzotokkal ostromlani; s mi­után a képmutatás a legátalánosabb­, terhes é­­s ve­szélyesebbek közé tartozik tagadhatlanul, azt hittem, Fölséges úr, hogy az ön birodalma minden becsüle­tes emberének nem kis szolgálatot teszek, ha egy színművet írnék, mely a képmutatókat ostorozná, s e túlbuzgók mind e betanult fintoraikat, eme vallási hamis pénzverők mind e titkos gaz csínyeit, kik az embereket színlelt áhitat­o­s sophistai felebaráti sze­retettel jégre vinni akarják, szem elé tárnám úgy a mint kell.« A költő szavai azonban hatástalanok valának. Más eszközökről kellett gondolkoznia, hogy tervét valósíthassa s habár leplezetebben is, mint azt Tartuf­­fejében tette volt, hadat szenjen a képmutatásnak. A Don Juanról szóló spanyol monda ezen időtájon már Paris valamennyi színpadán meg volt honosuva. Mo­­risré ezt használta föl (1665 febr 15) czéljaira. Don Juan, kit Tirso de Molina »Spanyol­ország első csá­bítójának« nevezett a franczia költőnél tépelődő, szabad­ szellemmé változik át, kinek szívét inkább érdeklik az istenség és világ fontos kérdései, mint a jelennek tarka élvezetei. A skeptikus főúr és hiszékeny szolgája, Sganarelle Moliére-nél nem csu­pán a színpad szórakoztató alakjai, hanem egyúttal megtestesülései a világot két részre osztó fontos nézletnek, s a vígjáték örökös ellentéteiben két típussal találkozunk: a tanulatlanéval, kit tudat­­lansága kielégít, boldoggá tesz, s a kétkedőével, kit lesújt, kinéz és végre megöl a bizonytalanság. És csakugyan mily hidegek, fagyosak e Don Juan szi­lárd elhatározásai, gondolatai sevillai ősének pezs­gő szenvedélyessége mellett! A »Kővendégben«, a pompás jellemzés daczára is, a legnagyobb dishar­­monia uralkodik, mintha csak a költő egyfolytában tánczdalokat és requiemeket akarna bemutatni kö­zönségének. A spanyol hidalgónak könnyelműsége daczára is rokonszenves alakja mellett falánk és iszá­kos szolgájával, Sganarelle-el találkozunk, ki gro­tesk tréfáiban és esküdözéseiben, akarata ellenére hirdeti a vallás botorságait. Mit bíbelődjék Moliére e pillanatban a költészettel, midőn az álszenteskedők fölfegyverkezve állnak előtte s támadásuk őt is harcz­­ra kényszeríti! »Mit hisz ön, Uram?« — kérdi Sga­narelle. »Hiszi az eget , a poklot, az ördögöt s a túl­­világi életet?« Don Juan folyvást csak a fejét rázza. »Tehát szóljon mégis mit hiszen?« — »Hiszem, hogy kétszer kettő négy«, válaszolja Don Juan oly éllel, mely magának Voltaire-nek is becsületére válnék. Ide lenn semmi sem bizonyos, csak a mathematikai igazság. S ha a koldussal találkozik, egy aranypénzt igér neki, olcsó áron m­egy átokért. »Inkább meg­halok éhen,« mondja a koldus, »úgy csak fogadd el — szól hozzá — neked adom, az emberiség szerete­­téből!« Emberiség! Mikép hangzik e szó, ily alka­lommal hangoztatva, kétszáz év előtt? Valóságos tiltakozás amaz időknek vallásos nézetei ellen, s megjósolása a mi korunknak ; ezerszeres visszhang, mely a nagy király hadjáratain, a régensség babylo­­ni orgiáin hangzik át a bastille ostrom­ba, a hatal­mas dobpergésbe és a »Vive la république!« kiáltá­sokba, melyeknek kiséretében XVI. Lajos király fe­je földre hullt. — A költő még többet is­mer; Don Juan atyja lábai előtt egy pillanatig bűnbánót ját­szik, majd fölugorva igy szól szolgájához vagyis in­kább a közönséghez: »Az álszenteskedés divatos bűn s az ilyen bűnök erény számban szerepelnek. És milyen előnyei vannak napjainkban! Az emberek másnemü hibái ki vannak téve a bírálatnak s min­denkinek joga van nyilvánosan megtámadni azokat; de az álszenteskedés szabadalmazott bűn, mely kezé­vel mindenkinek ajkát lezárja s egész nyugalomban soha meg nem sérthető büntetlenséget élvez.« Ily bűnt megtorlás nélkül nem érinthetett a merész költő, bár ekkor még csak félig értették e radikális alkotás fenyegető jelentőségét. E darab sokkal jobban eléje vágott korának, hogy sem hord­­erejét egész súlyában érezhették volna. A »Misan­thrope« Rousseaut, »Don Juan« a forradalmat jósol­ta meg, s azon éles pillantás, melylyel itt Moliére a jövő gondolatait és érzelmeit két századon keresztül előre látta, a franczia költőnek Shakespeare és a leg­nagyobb szellemek mellett jelöl ki helyet, kik — mondhatni öntudatlanul — hoztak szégyent a tapasz­talásnak törvényeire. »Don Juan «-ban ekkor még csak a compositió merészsége okozott feltűnést, — mely Moliére egyik bírálója szerint­­) megbocsátható volt a középkorban, de nem egyezett meg a modern szinpad által elészabott illemszabályokkal. E szem­pontból egymást érték az éles, kíméletlen támadá­sok. »Augusztus — mondák — megöletett egy si­­nészt, ki Jupitert kigunyolta s nem megtiltotta-e a nőknek vigjátékainak látogatását, melyek erkölcsö­sebbek és szelidebbek voltak, mint a Moliére vigjáté­­kai ?« Egy Roullé vagy Roullés nevű párisi plébá­nos pedig azt állította, hogy »valamely démon vett föl emberi alakot Moliére-ben, s hogy ezen istentelen tűzhalált érdemelne.« Ily nyilak ellenében csak a ki­rályi kegy védő pajzsa nyújthatott oltalmat a költő­nek. A király fel is szólalt védencze mellett, s Moliére társasága, mely eddig csak névleg állt a királyi ház pártfogása alatt, magas évi segélyezéssel a királyi színtársulattá­ lett. Az uralkodói kegyben nyilatkozó személyes vonzalmon kívül, még egy becstelen tett is befolyás­sal volt arra, hogy Moliére Tartuffe-je, annyi aka­­dály után végre útlevelet kapjon a színpad deszkáira. Az ármány egy botrányos könyvet terjesztett, mely a töltő jellemzése szerint is »végtelen szigort« érde­melt, s e könyv szerzőjéül Moliére­ emlegették. XIV. Lajos belátta, hogy csattanó­ elégtétellel tartozik köl­tőjének s mielőtt Párist elhagyta volna, hogy a flan­­driai hadsereg élére álljon, Tartuffe szintehozhatá­­sára, némi változtatások ígérete mellett engedélyt adott Moliére-nek. A költő örömest alávetette ma­gát a király föltételeinek : darabjának »l’Imposteur« czímet adott. Tartuffe neve eltűnt a szereplők közül s helyettesítője , Panulphe 1867. aug. 5-dikén már világias öltözékben, oldalán karddal, fején parókával jelent meg Paris kiváncsi közönsége előtt . »Csaló« azonban alapjában véve csak a régi »pauvre hommé,« ’) Observations sur un coméilie de Moliére intitulée »Re festin de Pierre«, par Rochemond. Uj kiadása a >Collec­tion Moliéresque«-ben, Államháztartásunk 1877. második negyedében. A magy. kir. pénzügyminiszteri központi számvevőség most tette közzé az. év második negyedéről szóló kimutatást államháztartási bevételeinkről. A kimutatást a számvevőség észrevételeivel alább közöljük ; itt előre bocsá­

Next