A Hon, 1878. október (16. évfolyam, 237-264. szám)
1878-10-09 / 244. szám
244. szám, XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1878. Szerda, okt. 9. Kiadó-hivatal * Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.....................................................* *1t' 3 hónapra............................................................. * 6 hónapra . . . ................................. 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . ...........................* * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda , Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, október 8. Kihallgatások a helyzetről. Az osztrák és a magyar miniszterválságot nem lehet azonos okokra visszavinni. Az Auersperg-kabinetet úgy megtörte a kiegyezési vita, hogy közvetlenül ennek befejezte után, adta be lemondását, illetőleg csak megnyita azt, miután már a kiegyezési válságok alkalmával a korona rendelkezésére bocsátotta volt tárczáit. Lemondásra kizárólag az osztrák parlamenti viszonyok kényszeritek, tehát akik most azt az utólagos czímet akarják kitalálni számára, hogy Andrássy gróf külügyi politikájával, vagy csak a boszniai expeditió költségeivel nem tudott megbarátkozni és ezért mondott le: azok a tényekkel merőben ellenkezőt állítanak. Az Auerspergkabinetet, az osztrák parlament előtt, lehetetlenné nem Andrássy gróf külpolitikája tette, sőt a legnépszerűbb külpolitika és pénzügyi eredmény sem mentette volna azt meg a Herbst-Giskra oppositió felemésztő tüzétől. Másfelől: a kabinet belsejében történtek ugyan súrlódások, de a minisztertanácsok nem tanúskodnak arról, hogy a külpolitika elleni oppositió, akár politikai, akár pénzügyi okokból abban kifejlődött volna. De a lemondás megújítását és még inkább annak legfelsőbb helyen való elfogadását , tagadhatatlanul, siettető a magyar kabinetválság, mely már, a pénzügyminiszter lemondása utján, összeköttetésben áll a boszniai expeditiónak, nem annyira politikai irányával, mint pénzügyi eredményeivel és további fejlődésével. Ebből pedig azt következtethetjük, hogy ha az Auersperg-kabinet lemondását nem is lehet a napi eseményekkel oly szoros kapcsolatba hozni, hogy abból is fegyvert kovácsoljanak Andrássy gróf politikai állása ellen, az osztrák kabinetválság megoldásának is tekintettel kell lenni az átalános politikai helyzetre és befolyással lesz úgy a megoldásra a helyzet, mint a helyzetre a megoldás. Ugyan ezt még nagyobb mértékben lehet elmondani a magyar miniszterválság megoldására is, mert a parlament hangulatára való szükséges tekintet, kell, hogy ebben irányadó legyen. Ebből a körülményből magyarázható az ki, hogy legfelsőbb helyen, a monarchia mindkét felében a vezér férfiak, különösen a korona régi tanácsadói, nem annyira a kabinetalakítás, mirt a helyzet és annak követelményei iránt hallgattatnak ki. — Akadt ugyan magyar ellenzéki lap, mely ebből is gravament csinált ; pedig egy kis higgadt gondolkozás rávezette volna, hogy ez a legkorrektebb eljárás. — Ne a minisztérium teremtse a helyzetet, hanem ez a minisztériumot. Csak úgy felelhet meg feladatának. És ha bárki végignézi az Ausztriában kihallgatásra jelöltek névsorát, meg fog győződni, hogy csak az 1867-diki deczemberi alkotmány hívei hallgattatnak meg, ami az Auersperg-kabinet részéről természetes, kötelességszerű eljárás; az uralkodó részéről biztosítékot nyújtó, nemes kötelességérzet. És ha a »Pesti Napló” hű lenne valódi (és nem affektált) deákpártisághoz, akkor talán analógiát vonna le és nem venné rossz néven Tisza Kálmántól azt, hogy a szélsőbalt nem ajánlotta kihallgatásra, hová különben eljuthat minden polgár, de bizonyára az alkotmány, Deák munkája elleni cselszövénynyel vádolta volna a „Napló” dús képzelő tehetsége Tiszát, ha azon szélsőbal vezér férfiait, ő vezeti be a királyhoz — politikai nézeteik érvényesítésére. Ettől eltekintve Lajthán túl és innen, pártkülönbség nélkül, elég illetékes egyénnek volt és lesz alkalma nézeteit a helyzetről illetékes helyen elmondani. És minthogy a magyar belső titkos tanácsosok sietnek e nézeteket közölni a közönséggel (minek, megváltjuk, több árnyoldalát tudnék felsorolni, bár a nyilvánosság követelményeinek, saját érdekünkben is, készségesen hódolunk) Így nagyjában tájékozva vagyunk a felől, hogy b. Sennyey (ellenzéki), Bittó (pártonkivüli) és Szlávy József (szabadelvűpárti) mily nézeteket vallottak a király előtt a helyzetre nézve. És a tárgyilagos vizsgálat után arra a meggyőződésre jutottunk, hogy, akarva vagy nem akarva, nem sok tápanyagot szolgáltattak az ellenzéki vádaknak és még kevésbé tolmácsolták az ellenzéki politika jogosultságát. Mert csak az egyéni nézetek teljes jogosultságának szereztek érvényt akkor, mikor a király előtt, a múltra nézve, leginkább a nyilvánosság és a külpolitika czéljainak körvonalazása tekintetében, kifogásokat tettek ; de sem a jelenre, sem a jövőre nézve egyik sem tanácsolta a külpolitikai irány azonnal való megváltoztatását, sem a boszniai expeditió abban hagyását, hanem egyszerűen ennek körvonalazását és a költségek redukálását tarták szükségesnek — épen úgy, mint a Tisza kormány. De abban is egyetértettek mindhárman, hogy most új kabinetet alakítni nem lehet ; a parlament elé kell állnia Tiszának és annak ítéletét bevárnia, nemcsak múltja, de kabinetje fölött is. Tehát a rögtön és azonnal való buktatásnak nincsenek tolmácsai, csak a népgyűlésen és a hírlapokban. Sőt ezek is különösen hangsúlyozzák most (a szélbali kivételével) hogy Tiszának maradnia kell, mert politikája örökségét senki el nem vállalja; pedig ugyanazon számokban, melyekben közlik az illetékes férfiak hasonló nézetét, melyekben kiemelik azt, hogy ez a korrekt parlamenti álláspont; hirdetik azt, hogy ha Tisza ennek megfelel, lemondása csak komédia volt. Hogyan ? Hát ha a mérsékelt ellenzék és kormánypárt egyaránt hirdeti, hogy Tiszának most maradnia kell, ha nem vállalkozik senki helyette kabinetalakításra, ha a külpolitikában sem az irányt, sem a tényeket megváltoztatni nem akarják , csak a jövő aciójának akarnak korlátot szabni, tehát egyenlő alapon állnak Tiszával , akkor miért vádolják Tiszát ? És ha helyét el nem foglalják : Tisza lemondása volt-e a komédia, vagy nem-e inkább azok magatartása, kik eddig bukását minden áron és mindennap követelék, de most nem ? Jó lesz a szavakat megfontolni és az álláspontot jobban körvonalazni. Mert ha valakinek nincs befolyása vagy bátorsága ellenkező politikát érvényesítni ; ha czélban és eszközökben csaknem ugyanazt akarja, mit a kabinet, melynek bukását követeli, akkor elveszti a jogosultságot — a jóhiszemű ellenzékeskedésre. — A magyar pénzügyminisztérium betöltéséről azt távírják a berlini tőzsdelapnak Bécsből hogy az alkudozások elsősorban a magyar hitelintézet igazgatójával Weningerrel folytattatnak, sőt hozzá teszik, hogy már-már sikerült Weningert a tárcza elvállalására bírni. Egyébiránt magasabb körökben azt tartják, hogy úgy az osztrák, mint a magyar miniszterválság Andrássy gróf egyetértésével visceniroztatott, azon ezéiból, hogy az udvari és katonai párt túlkapásai a kelig korlátok közzé szorittassanak. S az egész válság azzal fog végződni, hogy a volt miniszterek meg maradnak helyükön. — A kakarékpárt s a válság. A szélső bal lapjának némely kombináczióival szemben a következő »kommuniquét« közli a »Közv.« : »Ezen levegőből kapott hírekkel szemben határozottan kijelentjük, ami az egyesült ellenzéket illeti, hogy pártunk tagjai és Széll Kálmán vagy a kormánypárt dissidensei közt semminemű előleges tanácskozások nem folytak, ma sem folynak, s hogy az egyesült ellenzék, ha megkérdeztetik, kívánja egyenként és összesen nemcsak Tisza Kálmánnak bukását, hogy megmeneküljön gonosz kormányzatától az ország, hanem messze terjedő föltételeink (!) s mindenesetre irányváltoztatást követelő kívánságaink vannak a külpolitika tekintetében is.« — Muszka lap az okkupáczióról.A »Russkij Mir« valószínűnek tartja, hogy a boszniai kérdés végzetes fordulatot vehet Ausztria-Magyarországra nézve, ha »a szerb nemzeti mozgalom« Boszniában nem csökken idő előtt. A szerb és montenegrói fejedelemség nehezen nézhetnek higgadt vérrel a rokon szerb népfajnak az álnok Ausztria »diadalmas« hadseregeivel való harczára. Új bonyodalmak a keleti ügyekben sokkal nagyobb valószínűségűek és lehetségesebbek, mint máskor első tekintetre mutatkozott. A balkáni félsziget különféle nemzetiségeinek életföltételei és kívánságai be nem tehetők a diplomáczia által nekik szánt keretbe , s ezen megrövidített és tiltakozó nemzetiségek sorában kiváló helyet kétségtelenül a bosnyákok és herczegovinaiak foglalnak el, kik az összes szerbek és montenegróiak feltétlen rokonszenvével találkoznak. A bukaresti [félhivatalos »Románul« kiváló örömmel veszi tudomásul, hogy Andrássy mhelyt megtudta, hogy Bratianu Bécsbe érkezett, azonnal látogatást tett nála; ezt, valamint azon körülményt, hogy gróf Hajós Sprinzenstein a román fejedelmi udvar mellé rendkívüli felhatalmazott miniszterré neveztetett ki, az idők különös jelének s teljes bizonyítéknak tekinthetni arra nézve, hogy az osztrák-magyar birodalom teljesen és feltétlenül elismeri Románia függetlenségét. — Az osztrák miniszterkrízisről írja a »N. fr. Pr.« . Az Auersperg-minisztérium viszszalépése többé kétségbe nem vonható tény. A minisztérium reaktiválása is, mely még röviddel ezelőtt nem látszott a lehetőségen kívül, immár teljesen ki van zárva. A minisztérium határozottan nyilatkozott a koronának, hogy képtelennek érzi magát, annak továbbra is szolgálatokat tenni s minden kétségen kivül áll, hogy a tárczákat rövid idő alatt más férfiakra fogják bízni, kik hihetőleg már a néhány hét múlva összeülendő birodalmi tanácsban fognak megjelenni. Az Auersperg-miniszterium, melyet 1871. november 25-én hívtak meg, tehát holnap csaknem hét évi hivatalos működés után bevégzi pályafutását. E korszak beható méltatását föntartjuk magunknak. Ma röviden e működésnek csakis fő mozzanatairól emlékezünk meg s ezek : a választási reform, a felekezeti törvények, melyek által a konkordátum véglegesen meg lett szüntetve, s a második osztrák-magyar kiegyezés megkötése. Midőn a kabinet hivatalba lépett, programmját igy körvonalazta : »A kormány lépései nem fognak fenhagyni kétséget komoly akarata és buzgó törekvése fölött, az állam alaptörvényeinek minden téren a nekik illő tiszteletet biztosítani, az állami intézményeket az igazi alkotmány szelleméhez képest tovább fejleszteni valamennyi néptörzsre egyenlő, pártatlan védelmet s egyenlő, szeretetteljes ápolást fordítani, a közigazgatást erős kézzel vezetni s a birodalom anyagi helyzetének és közgazdasági érdekeinek emeléséről eredményesen gondoskodni.« Bármily nagyok és nyomatékosak legyenek is a hibák, melyek a kabinet szemére hányhatók, anynyit meg kell engedni, hogy iparkodott e programaihoz hűnek maradni, s ha annak, nevezetesen a Programm utolsó pontjának keresztülvitele nem sikerült is mindig, mégis el kell ismerni, hogy a visszalépő kabinet az alkotmány konszolidálása körül érdemeket szerzett magának, melyeket a más téren történt számos mulasztási hiba se homályosít el. Midőn a kabinet hivatalba lépett, Auersperg, Lasser, Banhaus, Stremayr, Glaser, Unger, Horst és Chlumecky miniszterekből állt. Preuis pénzügyminisztert csak később nevezték ki, az első hetekben ideiglenesen Holzgetban vezette ügyeit. 1874-ben Bauhaus megvált a minisztériumtól s helyette az addigi földmivelési miniszter, Chlumecky vette át a kereskedelemügyi tárczát, Mannsfeld grófot pedig földmivelési miniszterré nevezték ki. Ziemialkowski minisztert is csak később hívták meg a kabinetbe a minisztérium indítványára. Lasser, tudvalevőleg, már visszalépett s most az egész kabinet, melynek ő volt a lelke, utána következik. Kiket fognak most fölszólítani a visszalépett miniszterek tárczáit átvenni, erről mostanig csak gyantásokat se lehet kockáztatni. Amennyire értesítve vagyunk, először is parlamenti minisztériumot akarnak egybehívni. Ismeretes, hogy a birodalmi tanács mindkét házából nagyszámú előkelő tag a legközelebbi napokban a császár elé lesz meghíva, nagyon valószínű, hogy közülük néhánynak indítvány fog létetni, hogy lépjenek be az új minisztériumba. Ezek közt emlegetik Herbst dr., Rechbauer dr., Eichhoff báró, Grocholski képviselők; Colloredo herczeg és Winterstein báró az urak házának tagjai. Vasjon azonban a képviselőházban uralkodó pártviszonyokkal szemben valósítható lesz-e ama szándék, parlamenti minisztériumot alkotni, más kérdés. Azért nincs kizárva a lehetőség, hogy különféle kísérletek hajótörése után egy ideiglenes jellegű hivatalnoki minisztérium fog a birodalmi tanács előtt megjelenni. Ugyanezen ügyre vonatkozólag következő sürgönyt közli Bécsből a »P. Lt.« »Bizonyosnak látszik, hogy Auersperg herczeg nem lesz elnöke a jövő kabinetnek. Elnöknek említik Rechbauert, belügyérnek Feldert és pénzügyérnek ifj. Pienert és igazságügyérnek Demelt. — Herbst táviratilag Prágából az udvarhoz hivatott; őt is sokan emlegetik, mint leendő kormányelnököt. — Ezzel szemben írás bécsi tudósítások szerint az Auersperg kormány fog megmaradni helyén, mert nem akad ember, ki az eddigi politikáért a felelősséget a parlament előtt elvállalni merné. — Az alkotmányba párt tagjai jövő hét végén ülnek össze, hogy a követendő eljárás felett tanácskozzanak. — A kormány azon állítólagos szándékát, hogy a delegáczió ülésszakát a felirati vita előtt nyissa meg, mint a »Lloyd« írja, ellenzéki körökben nem nagyon kedvezőleg ítélik meg, s egész komolyan arra gondolnak, hogy e tervet meghiúsítják és pedig úgy, hogy némely formai kérdéseket vetnek föl s vita tárgyává tesznek, mely vita, ha csak a szélsőbal 75 képviselője vesz is benne részt, szerfölött hoszadalmassá válhatik. Először is arról lenne szó, hogy az országgyűlés egyátalán megkezdheti-e működését, míg vele oly kormány áll szemben, mely már lemondott s melynek lemondását a korona elfogadta. Ily kormány, mondjuk, a folyó ügyeket egy ideig intézheti, de parlamentárisan felelős kormánynak nem tekinthető, ilyen nélkül pedig a parlament működésére gondolni sem lehet. Mint előzetes esetre utalnak rá, hogy előbbi alkalmakkor is a kormány lemondása után új kabinet alakulásáig az országgyűlés felfüggesztő működését. A felől is élénk vita fejlődhetik, hogy az országgyűlés a felirat megszavazása előtt egyátalán foghat-e valami más érdemleges intézkedéshez. Ez iránt nincs ugyan semmi törvényes intézkedés, de azt hiszik, trónbeszéd és felirat oly elválaszthatatlan összeköttetésben van egymással hogy egészen logikátlan lenne a feliratot, mely a parlament egész tevékenységére szolgál programmal s annak nézeteit az összes fontos kérdések felől tartalmazza, akkor terjeszteni fel, midőn már némely kérdésekben s pedig a legfontosabbakban, érdemleges határozatok hozattak. A kormány különben ez aggodalmakról tudomással látszik bírni, szükségét érzi, hogy e részben pártjával amily gyorsan lehet tisztába jöjjön. Ehez képest már a legközelebbi napokban az a fölszólítás fog intéztetni a szabadelvű párthoz tarozó képviselőkhöz, hogy amennyire lehet két-három nappal a hivatalos megnyitási nap előtt jelenjenek meg Budapesten. — Tisza Kálmán bécsi utazásáról — írja a »Bud. Corr.« — még semmi sincs megállapítva. Ha ő felsége e hét végén Budapestre jön, amint ez valószínű, akkor a miniszterelnök most nem fog Bécsbe utazni. — A lapok ama híre, hogy Széll Kálmán a pénzügyi tárczát ma reggel Tisza miniszterelnöknek adta át, a »Bud. Corr.« szerint teljesen alaptalan kombináczió, mivel — mint már jelentve volt, Széll Kálmán csak akkor fogja tárczáját átadni, ha ez ügyben ő felsége határoz. — Az országgyűlést, a »Bud. Corr.» szerint, f. hó 17-én mindenesetre megnyitják. A képviselők közt, az eddigi megállapítások szerint, Boér Antal a legidősebb s igy ő fogja az országgyűlést, mint korelnök megnyitni. A négy legifjabb képviselő: Bölönyi Sándor, Perczel Béla, Rohonczy Gida és Szlávy Olivér, ki azonkívül a két legfiatalabb képviselő (a jegyzők száma ugyanis 6) eddig nem ismeretes. Néhány legújabban választott képviselőnek, s pedig mindenféle pártinak nincs választási joga s igy a ház nem fogja őket verifikálni. A szabadelvű országgyűlési párt 15-én, legkésőbb 16-án értekezletet tart, melyben Tisza miniszterelnök a válságról fog jelentést tenni. _____A HON TÁRCZÁJA. ___ Az afghánok történetéből. Afghanistán az ókorban csak úgy említtetik, mint a népek átkelő útjában eső ország India elleni hadjárataikban. Csak Kr. u. 1000 év óta merülnek föl hatalmas afghán fejedelmek, kik hódítólag nyúlnak bele India tartományaiba. Mintegy 2000 évvel Kr. e. az indogermán népcsaládnak egy árja-iráni ága vándorolt be ide. Egy évezred alatt egyik néptörzs a másikat tolás az árjákat benyomta Indiába. Az országnak soha nem volt nyugta, az örökös népáramlás lehetetlenné tette, hogy itt állam képződjék. Az ópersa hitnek, Zoroaszter vallásának fölmerültével s kivált annak virágkorában a mai Afghanisztán keleti része s nyugaton a mai Baldh-tartomány volt az Ormundimádók főszékhelye. Az assyriaiak állítólag Semiramis, helyesebben pedig Salmanassar alatt (695— 667 kr. e.) egész az Indusig hódítottak s ők alapították Kopbene városát, mely nem más, mint a mai Kabul-Kabulisztan, vagyis Afghanisztán éjszaki része ez idő óta az assyroknak, majd a médeknek s még később, Cyrusnak éjszak felé 548-ban viselt háborúja óta a persáknak fizettek hódolati sarczot. A persa hódítások megszűntével ismét az árjákat, majd a görög-ind királyokat, végre Kr. e. egy századdal az indoszkythákat látjuk itt birodalmat alapítani, a mig Kandahar vidékén a parthusok azaz iráni fajhoz tartozó népek voltak megtelepülve. Ez időtájban keleti Afghanistán lakóinak vallása a Buddhismus volt, melyet csak az Iszlám irtott ki később. A nyolczadik és kilenczedik században nyomult csak a most itt uralkodó iráni fajú afghán nép e területre délnyugatról éjszak felé. Ekkor nyomták a hindu árjákat az éjszaki hegyvidékbe, akik ott ma is minden kultúrától idegenkedő rabló életet élnek. Az afghánokkal került az országba a törzsökök szerinti államszervezet, mely ma is fennáll. A nép törzsekre oszlik, ezek nemzetségekre, ezek ismét ágakra, családokra és alosztályokra. Minden egyes tagozatot, a törzset úgy, mint annak alosztályait »ulusz«-oknak nevezik. Minden törzs feje »khán« nevet visel, a többi tagozatok fejei pedig »malik«-ok, »musir«-ok s a legkisebb alosztályok főnökei »szpinczebrá«-k, vagyis »fehér szakállúak.« A főnök minden fontosabb kérdésben a »dirgha« hozzájárulásához van kötve, vagyis a családfők tanácsához, mely egyúttal a legfőbb bíróság is. Ez ősrégi hagyományokon nyugvó szervezet, de az újabb történetben már fordul elő példa, hogy egy alsóbb tagozat elválik a törzstől, vagy hogy egy khán emanczipálja magét a dirgbától s korlátlan úrrá teszi magát teljesen despotikus alapokon. 664-ben Beludzsisztánnal együtt az arabok foglalták el Afghanisztán déli részét, sőt 683-ban már Kabult 13 sarezot fizetővé tették. De 812-ben az arabhindu helytartók föllázadtak a khalifák ellen, s ama örökösödési viszályok alatt, melyekbe az Abbassidák dynasztiája bonyolódott, az Indus melléki helytartók kivívták függetlenségüket s önálló országok alakultak, de melyeknek függetlensége nem tartott soká. A 961-ben Ghazniban alakult dynasztiából származó Mahmed 1001-ben egész Afghanisztánt uralma alá hajtó s egy merész zsákmányra szomjas sereg élén egész a Gangosig rémülettel törté be Ázsiát. De a Ghaznavidák országa 1140-ben összeomlott. Ekkor újra előtörtek az afghan lovas seregek Herat vidékéről a elfoglalák Delhi trónját. 1193- tól egész 1531-ig uralkodtak itt a Patan-, Afghanvagy Ghori-szultánok. De az 1525 ben Paniput mellett vívott csatában örökre elveszték a Hindosztán fölötti uralmat.De hazájukban, Afghanisztánban sikerrel tudtak ellenállni úgy a persa túlnyomó erőnek, mint a Delhibeli nagy mogul hatalmának; sőt, mi több, 1722-ben pláne egy afghándynastia volt ura Persiának néhány esztendeig s csak a khoresszani hadir sah tudta legyőzni és kiverni 1731-ben. Ennek 1747-ben történt meggyilkoltatása után a durani törzsből származó Ahmed Sadi Abdal1 alapított egy hatalmas afghán birodalmat, mely Nyugaton Khorassantól Keletre egész Szerhindig — a mai angol uralom alá tartozó Perdzsab közepéig — . Éjszakán az Oxus folyótól Délre egész a tengerig terjedt. De már utódja Timur sah alatt az éjszaki részeket elszakitó Bokchara s a helytartók viszálkodása a későbbi uralkodók alatt egymás ellen tudtá az egy állammá összeforrni nem tudó s mindig csak egyes vezérek köré csoportold afghán törzseket. Sokáig tartó belháboruk ásták alá az ország jólétét, erejét s egyes részek elszakadására, — nem különben a szomszédos perzsa és ind beavatkozásokra vezettek. 1823-ban Fateh khán miniszter fiai foglalták el a trónt, elűzvén róla Ahmed Sah utódait s országokat alapítván Kabulban és Kandaharban. — Sah Szudzsa a törvényes trónörökös Heratba menekült s onnan kérte az angolok szövetségét a trónbitorlók ellen. Ezek mohón kaptak a bevatkoztatás kínálkozó alkalmán. Az angol-indiai kormány 1838-ban október 1- én moanifestumot bocsátott ki Bateb khán fia, Doszt Mohamed ellen, melyben hőségtörést vet szemére indiai szövetségese, Randzsit Szuigh ellen, valamint azt is, hogy az angollal ellenséges Perzsia felé hajlik. 9000 emberből álló angol sereg, jelentékeny tartalékkal, kelt át az Inuson. 1839. április 21-ikén megszállta Kandahart, júl. 23-án elfoglalta Ghasznát s augusztus 7-én visszahelyezte Szudzsa Sahot jogaiba. Egy évre rá, 1840. nov. 5-én, egy újabb vesztett ütközet után Dorszt Mohammed is megadta magát az angoloknak. Szudza Sah azonban nem tudta alattvalóit kielégíteni, kiket az angolok erőszakos bánásmódja is elkeserített. Az angolok elleni gyűlölet 1841. nov. 2- án tört ki néhány előkelő angol meggyilkolásával, mire Kabulban egy szörnyű vérfürdő következett. Az afghánok leöltek minden európait, a nőket, gyermekeket sem véve ki, 6000 férfi, nagy számú kísérettel azonban egy megerősített táborba vette magát, mely fegyverrel, eleséggel bőségesen el lévén látva, ellent bírt állni az afghánok támadásának. De a tábor parancsnoka gyenge beteges öreg volt, a residens pedig szelíd, hiszékeny ember, kit Akhbar, Doszt Mohammed egyik fia s az afghán fölkelés lelke könnyű szerrel rá tudott birni, hogy beszélje rá a menekülte- s két a visszavonulásra. Szomorú egy visszavonulás volt ez. Jul. 13-án az angol seregből és nagy kíséretéből nem maradt több, mint 270 katona s mintegy 2000 menekülő. 1842-ben kiköszörülték ugyan az angolok a katonai becsületükön ejtett csorbát s szept. 16-án újra elfoglalák Kabult, de ez az expediczió nem akart egyebet, mint épen csak boszut állni s négy heti itt időzés után visszatért a sereg Indiába. Doszt Mohamed, kikerülve az angol fogságból, a fia által fentartott kabuli trónt ismét elfoglalta s mindenekelőtt azon volt, hogy a Hindukuh-n túl fekvő Baldh tartományban, mely a Bokhara felé vezető kaput képezi, visszaállítsa tekintélyét. A sheikek és az angolok közti küzdelemben eleinte semleges állást foglalt el, de aztán az angolok ellen támadt és seregével az Indus mögötti szorosokból betört a Pendzsab-síkságra; azonban az angolok határozott győzelmei után ismét visszafordult. Doszt Mohamed mellett Kobandisában Kardabanban volt a leghatalmasabb afghán fejejedelem. Ez Heratnak Ferrabi nevű tartományát ragadta magához, függetlennek jelenté ki magát, azonban a Doszt Mohamed elleni hadjáratban legyőzetett. A győző, most már Kandaharnak is ura lévén, legelőször is Herat igényeit utasítá vissza Berrahra, s midőn az anyaország mégis visszakövetelte tartományát , Doszt Mohamed maga Herat ellen indított háborút. 1862-ben föltartóztathatlanul haladt előre egész a fővárosig, bevette és kiraboltatta. De itt utolérte a halál. 1863. jún. 9-én halt meg, hatalma tetőpontján, midőn már Afghanisztánnak az Indus jobb partján fekvő valamennyi részeit maga uralma alá hajtá. Halála előtt még intézkedett a trónöröklésről, fiát Sir Ali Khánt nevezve meg utódjául. Doszt Mohamed többi fiai meghódoltak a trónörökösnek, de a hűséget nem tárták meg iránta s ebben nagy része volt az angoloknak. Az angolok 1855-ben szerződést kötöttek Doszt Mohameddel és örököseivel, mely »örök béke és barátságra« szólt, s 1857-ben megúyittatott. E szerződés sokat tett arra nézve, hogy az afghán fejedelem a kelet-indiai lázadás idején neutrális maradt. Mivelhogy Doszt Mohamednek joga volt, hogy maga jelölje ki örökösét, az angoloknak a szerződés szerint el kellett volna ismerni, akit ő kijelöl. De az angolok fél évig haboztak az elismeréssel, félrevezettetve Sir Ali fivére s az éjszaki tartományok kormányzója Azim Khán által, aki ügyesen tudta magát az európaiak iránt nagy tisztelettel viseltető embernek színlelni. Anglia e habozása tápot adott a trónörökös ellenségei reményének. 1864. telén fellázadt Sir Ali ellen egy másik fivére Aszul khán, de megveretett és fogságba esett. Ugyanaz év tavaszán Azim khán támadt föl, de hadai által cserben hagyatván, Indiába menekült s Raulpidibe bellebeztetett. 1865-ben újra fellázadt Azul s Sir Ali ellen Kadahar előtt vívott csatája nem volt balsikerü s arra szolgált, hogy növelje tekintélyét az afghán főnökök előtt. Azim is megszökött Raulpindiból s Aszulhoz csatlakozott. Ketten aztán könnyű szerrel vették be Kabult 1866. febr. havában s ugyanazon év május 10-én Sir Ali döntő ütközetben megveretett. Erre Aszul kbán máj. 21-én Afghanistán emirjének kiáltatta ki magát s mint »Kabul tényleges sirdarja« megnyerte az angol elismerést is már hat hétre s 1867-ben már az angolok is a legitim emirezimivel illeték. Aszul halála után (1867-ben) Azim követte a kabuli trónon. Sir Ali, aki még Afghanisztánnak egész déli és nyugati részét uralma alattt tartotta, uj sereget gyűjtött, de Kelatnál (1868. jan 17-én) teljesen megveretett s Heratba menekült. Baleh hű főnökei segítségével még egyszer gyűjtött hadat s azzal 1868 márczius havában fivére ellen indult. Szeptemberben elfoglalta Kabult s deczemberben győzelmet vívott Azim fölött Ghaszna mellett, ki ott el is esett. Ezzel végződött az ötödfél évig tartó nagy testvérháború, mely elmaradhatott volna, ha Anglia A konvenczió meghiúsulása. A »Napló* ma nagyban berzenkedik a konvenczió dolgával, mintha csak a »Napló* műhelyében találták volna föl és initiálták volna »mint a boszniai bonyodalmak egyetlen észszerű kibontakozási módját.« Hát hiszen ki ragaszkodott inkább a konvenczió eszméjéhez, ki küzdött, fáradott szakadatlanul, a berlini kongressus óta mai napig, hogy azt keresztül vigye, mint épen Andrássy gróf ? És küzdenie kellett nemcsak azon akadályokkal, melyeket perfid muszka kezek Konstantinápolyban mesterségesen gördítettek a konvenczió elébe, hanem küzdenie kellett azon akadályokkal is, melyek Bécsben, tudvalevő körök részéről háríttattak a konvenczió útjába. A „Napló” bölcseinek még nem is kerengett a fejében a konvenczió által nyújtandó remedium, midőn Andrássy gróf már annak létesítésén fáradozott, fájdalom, csak hiában fáradozott. Hanem hát ellenzéki laptársaink hasábjairól annyira kiveszett az igazság és méltányosság érzete ; józan ítéletüket annyira megvesztegette a vak szenvedély, hogy szemet hunyva a tények előtt, ferdítésekhez, lefogásokhoz folyamodnak s minden sorukból kiri, hogy inkább törökök, mint magyarok. A táviró meghozta a hirt, hogy a portával való konvenczió terve végleg meghiúsult. Nosza, rajta, a »Napló” az egyezség