A Hon, 1879. május (17. évfolyam, 106-132. szám)

1879-05-23 / 125. szám

125. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. szombat, május 24. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . • ■ . . •.■■■, 2 frt 3 hónapra • 1 , 6» 6 hónapra ill«, 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint.................................1 . Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, május 23. Az országháziból. Szép csendesen, de annál szorgalmasab­ban és sikeresebben dolgozik a képviselőház. Ma is két nagy és fontos ügyet tárgyalt le; elfogadta a kassa-oderbergi vasút rendezésé­ről szóló törvényjavaslatot és a vízszabályo­­zó, ármentesítő társulatok reformját; úgy, hogy holnapra már a rendőrbíráskodásról szóló törvényjavaslatot is ki lehet­ tűzni a napirendre. Pedig ezt Szilágyi Dezső és vele az ellenzék rossz alá, mert, mint a speaker mondá, a ház türelmetlen és figyelmetlen, tehát nagy fontosságú javaslatok, kódexek tárgyalásához fogni nem lehet; mi pedig figyelmetlenséget és türelmetlenséget csak a »nagy szónoklatok« iránt tapasztalunk, és minthogy ezekre nem alkalmas ez a §§-rágó saison, igen természetes, hogy büszkén vo­nulnak vissza , úgy a nagy szónok urak, mint az a közönség, mely a képviselőpadokon és karzatokon egyaránt, csak a kelzet szereti vagy lesi; de a­kik ott vannak a házban és dolgoznak, azok bizonyságot tehetnek arról, hogy a »figyelmetlenség és türelmetlenség n­épen nem válik a törvényjavaslatok rovásá­ra, mert azok bizony évek óta annyiszor megvitatva és annyira előkészítve voltak, hogy egyátalában nem csoda, ha az alapos, részletes, figyelmes megvitatást most már nem keresi a ház a czifra szónoklatokban, hanem a rövid, tárgyszerű megvitatásban ; és ha a szegedi ügyek megoldásához, a vízsza­­bályozó társulatok reformjához, az erdőtör­vényjavaslat, a vágvölgyi és kassa-oderbergi vasút függő ügyeinek elintézéséhez fűzheti még a májusi ülésszak a rendőrbíráskodásról szóló törvényjavaslatot is, mely már két íz­ben ment át szakbizottsági tárgyaláson, hogy a hosszas előkészületet ne is említsük, akkor bizonyára csak azt fogja bebizonyítani a kép­viselőház, hogy rövid időn is sokat és jól le­het dolgozni, ám fényes szónoklatokat nem is hall az ember. És, hogy ha a pártvezérek, az ellenzék nem azokban, hanem a gyors, de higgadt munkában keresik a haza üdvét, bi­zonyára hamarább, bár kevesebb »hetz«-el fogják azt feltalálni, mintha előidézik azokat a hosszas meddő vitákat, melyekben szeptem­ber óta el akartuk intézni Európa dolgát és sorsát; de egészen megfeledkeztünk a ma­gunk dolgáról. A­mi a ma letárgyalt két törvényjavas­latot illeti: azok közül az egyik képezi a vas­úti szédelgések utolsó maradványának tisz­tázását, a másik képezi a vízszabályozás új korszakának üdvös kezdetét. A kassa-oderbergi vasútról szóló tör­vényjavaslattal befejeztük a függő vasúti kérdéseket, a vasutak kártérítési, kamatbiz­­tosítási, felszerelési követeléseinek, illetőleg szükségeinek, az állam részéről számításba­­vehető kielégítését. Régi követelések és szük­ségek ezek, melyek 1867 óta rágódnak állam­hitelünkön és forgalmi politikánkon egy­aránt ; mindenki tudta, hogy előbb-utóbb azokat elintézni és azok terhét az állam költ­ségvetésben számításba venni kell, hanem hát csak halogatták évről-évre elintézésüket, minek következménye csak a vasutak ha­nyatlása, pénzügyeinek zavarodása és az ál­lam iránti követeléseknek — már csak az időközi kamatok és veszendőbe ment kamat­­biztosítási előlegek folytán is, szaporodása, növekedése volt. Most ez ügyek, melyek tisztázását ez a kormány, az 1875. 41. t. czikkben nyert felhatalmazással kezdi meg, lebonyolítva vannak. A dolog facitja az, hogy 8 milliót kelle az apró vasutak függő adósságainak fe­dezésére és forgalmi eszközeinek beszerzésére fordítani, meg kelle venni a keleti és vág­völgyi vasutat, föl kelle emelni az első gácsországi és kassa-oderbergi vasutak ka­­matbiztosítását; vissza kellett adni a ki nem épített északnyugati vasút elköltött cautióját; mindez régi, 1875. előtti előzmények kikerül­hetetlen következménye volt; de minderre ez ideig a költségvetésben tekintet nem volt; pedig jól tudta mindenki, hogy előbb­­utóbb a nyakunkba szakadnak azok. Most mind­ez el van intézve és pedig úgy, hogy körülbelül 1 sok millióval nőtt e miatt az állam évi terhe, de egyszersmind rendelkezik ez több állami vonal felett, befolyását sze­rencsésebb kombinácziókkal biztosítá a vas­utak több irányára és megszüntetett az állam elleni minden követelést; úgy, hogy nincs a külföldön most hitelező vagy vállalkozó, ki hitelünket rontsa, itthon pedig vasutaink hitele megerősítve, pénzügye rendezve, forgalmi szükséglete kiegészítve van; azt hiszszük mindez: úgy hitelünk, mint forgalmunk érdekében oly eredmény, mely bőségesen megéri az áldozatot. És a szerencsétlen vasúti korszak lezárá­sával hozzáfogtunk komolyan az elhanyagolt vízszabályozáshoz, ármentesítéshez is. A ma megszavazott törvényjavaslat a társulatok és állam viszonyát rendezi úgy, hogy egymásra számíthassanak és feladatuknak megfelelhes­senek; a külföldi szakértők meghivattak, a szabályozási tervek készek, Szeged felépíté­sére minden előintézkedés megtéve — biz ez többet ér, mint a sok fényes szónoklat! — A képviselőház pénzügyi bizott­sága ma d. u. 6 órakor O­r­d­ó­d­y Pál elnöklete alatt tartott ülésében, melyben a kormány részéről S­z­a­p­á­r­y Gyula gr. pénzügyminiszter volt jelen, tárgyaltatott első­sorban az 1873. évi IX. t. ez. 15. és 16 .§-ainak módosítására vonatkozó­­javaslat, mely úgy átalánosságban, mint részleteiben egyhan­gúlag elfogadtatott. Továbbá az 1878. évi közösügyi rendkívüli kiadások fedezéséről szóló­­javaslat, mely némi stilá­­ris módosításokkal szintén elfogadtatott, felkéretvén a pénzügyminiszter, hogy a bizottság jelentéséhez le­endő csatolás végett egy kimutatást készíttessen, a melyből a katona-helyettesítési és rokkant alapok ér­téke s azon kulcs, a mely szerint ezen elosztás tör­tént, valamint, hogy azok ki vannak-e merítve, — ki­tüntesse. Ezzel az ülés véget ért. — A bányavidékek országgyűlési képvi­selői ma déli 12 órakor megjelentek a képviselőház miniszteri szobájában Szapáry Gyula gr. pénz­ügyminiszternél, Zsigmondy Vilmos vezetése alatt, a kincstári bányász és bányászattal rokon munkások s altisztek nyugdíj szabályzatának javítását kérelmez­vén. E nyugdijszabályzat 1780 óta áll fenn változat­lanul s oly szűkmarkúan és a jelen viszonyoktól any­­nyira elütően gondoskodik a bányászmunkásokról, hogy egy szegény bányamunkás 40 évi szolgálat után 16 és fél krajczárnyi napi nyugdíjban részesül, az árvája pedig csak 3 és fél krajczárt kap. E kér­désben már történt némi kezdeményezés a nyugdíj­­szabályok javítása érdekében, de 1874. óta megakadt s jelenleg szünetel az ügy. A pénzügyminiszter igen előzékenyen fogadta a képviselőket, s megígérte, hogy e kérdés kedvező elintézését halaszthatatlan köteles­ségének ismeri. A küldöttségben jelen voltak Zsig­­mondyn kívül Grünwald Béla, Gyurgyik Gyula, Ha­­lassy Gyula, Hegedűs Sándor, Lázár György, Le­­hoczky Egyed, Pogány Károly, Probstner Arthur, Stoll Károly és Tisza László. — Az aixi érsek ügye a franczia kamarában. A párisi nemzetgyűlés máj. 19-diki ülésében Lokroy kérdést intézett a belügy- és kultuszminiszterhez. Emlékeztet az aixi érsek pász­torlevelére és az államtanács nyilatkozatára, hogy az érsek hivatalos hatalmával visszaélt. E nyilatkozat azonban nem lesz kihirdetve az egyházmegyében. — L­e p­é r­e miniszter erre kijelenti, hogy e pillanatban a nyilatkozatnak az egyházmegyében már mindenütt ki kell függesztve lennie. Lokroy erről megelégedésel vesz tudomást. Az azóta egy beszédet tartott, mely a pásztorlevélnél még hevesebb volt. Ez utóbbiban ugyanis a minisztereket csak majmokkal, a beszéd­ben azonban disznókkal hasonlította össze. (Derült­ség.) Még aggasztóbb azonban, hogy az aixi papság levelet intézett az érsekhez, melyben előre kijelentet­te, hogy az államtanács általi esetleges elitéltetése a főpapnak csak dicsőségére fog válni. Hát nincsenek a papság számára ? Fizetéseiket kellene visszatartani. Id. Granier de Cassagnac: A püspököktől elvehetik az aranykeresztet, mégis megtartják a fa­keresztet, mely a világot megváltotta. (Zaj.) Lok­roy szerint nem fognak többé a kormány ellen op­­pozíc­iót képezni, ha csak a fakeresztet fogják viselni. Két mód van a klérust legyőzni. Gyakorolják ellene a büntető törvényt, s ha ez sem elég, lépjenek a nagy reformokhoz, a sajtó- és egyesületi szabadsághoz, az egyháznak az államtól való elválasztásához. (Helyes­lés balról.) L­e p­é­r­e miniszter az előtte szólottnak csak tényleges említéseire akar válaszolni. Az u. n. Ferry­­féle törvények, melyek azonban az összes kormány munkája (Helyeslés balról.) nagy agitácziót idéztek elő. Püspökök igen heves hangú kérvényeket írtak alá. Ez agitáczióval szemben a kormánynak az orga­nikus törvényeket és a konkordátumot, melyek egész­ben csak egy egészet képeznek, ismét érvényre kellett hoznia, hogy az állam jogait megvédje. Csakugyan oly platonikusok az általa használt eszközök, mint mondják ? Azt hitte, hogy elég lesz a megfeddés is, mielőtt más rendszabályokhoz nyúl. Könnyű lett volna neki a grenoble-i püspököt az államtanács elé állítani. Én inkább levélben és udvarias hangon akar­tam az állam jogait emlékezetébe hozni. A klérus ez intést úgy látszik, szívesen vette, mert az aixi érsek esete egyedül áll. A püspökök aláírtak ugyan kérvé­nyeket, de a kormány óvakodott ezt nekik megtil­tani, minthogy erre, mint minden más polgár, föl van­nak jogosítva. Egy katholikus püspök elrendelte, hogy a kérvény, melyet aláírt, ne olvastassák föl a szószék­ről. Az aixi érsek ezt nem tette, s azért az államta­nács elé kellett őt állítani. Mi inkább ezt az eljárást követtük, minthogy a büntetőtörvénykönyv 204. czik­­két kövessük, mely száműzetést rendel el, minthogy e büntetés­­még­sem állt volna arányban a vétséggel. A rendelet, mely a hivatalos hatalommal történt vissza­élés fölött ítélt, nem oly platonikus büntetés, mint állítják. Az a sajnálatos beszéd, melyet az érsek állí­tólag Chateaurenardban tartott, régibb, mint az ál­lamtanács rendelte. Ha ez a beszéd csakugyan auten­tikus, az érseknek a büntetőtörvénykönyv 201. czikke szerint (három havi fogság) a fenyitőtörvényszék előtt fog kelleni ezért felelnie. (Élénk helyeslés balról.) — Egy szerb lap a magyar nyelvkér­désről. Az újvidéki »N­edélyni Liszt« a magyar nyelv kötelező oktatása fölötti vita alkalmából minde­nek előtt konstatálja, hogy azt a parlament roppant többsége fogadta el, s e nagy többségben sok nem magyar nemzetiségű kerület képviselői is helyet fog­laltak s hogy a törvényjavaslat ellenzői roppant mi­noritásban maradtak. Határozottan a magyar nyelv mint állami nyelv mellett tör lándzsát s nem tart azokkal, mi több, félelmüket a legalaptalanabbnak tartja, kik magyarosítást látnak a magyar nyelvnek az elemi iskolákba való behozatalában. Valamely nemzetiségnek nyelvét nem egy könnyű megsemmisí­teni, vagy tollal és tentával egy más nemzetiségnek nyelvébe átönteni. Ezúttal azonban erről szó sincsen, mert a kormány kijelentette, hogy a szóban lévő tör­vényjavaslat által a nemzetiségek jogain nem akar csorbát ejteni. A nemzetiségi képviselők, a­kik a ja­vaslat ellen voltak, általánosságban és el­vileg az álla­mi nyelv jogosult volta, annak az elemi iskolákba való behozatala ellen nem nyilatkoztak s csak is a czélszerűtlenséget említették indokkép a javaslat elle­nében. Felhozott érveiket sem tudták azonban bebi­zonyítani, mert az argumentumot pro és contra most még a jövő rejti méhében. A nevezett lap tehát he­lyesli a javaslatot, mert — úgymond — kell egy ál­lami nyelvnek lenni, melyet az összes nemzetiségek között a legnagyobb relativ többség beszélt s az állam kebelében a központot elfoglalja. Szükséges tehát a magyar nyelv törvény által való biztosítása s erőtlen s könnyen megczáfolható érv az, mit ellene felhoznak; hogy pedig a magyar nyelv »idegen« volna, az ellen a leghatározottabban tiltakozik. Azon nyelv, mely­ből a szerb írók Aranyt, Petőfit és Jókait fordítják, az nem lehet idegen s azok a kik a magyar nyelvet megtanulták, hogy belőle fordítsanak, azt­­án meg sem bánták. Dr. Polit sem bánhatta meg, hogy megtanulta a magyar nyelvet, még­pedig már érett korában. Az állami nyelv tudásának szükségességét nem eléggé kommentálja-e ez? A­mely nyelv elsajá­tításának szükséges voltát elismerték ők, attól most a legifjabb nemzedéket akarnák megfosztani? Az állami nyelvnek behozatala ellen törvény útján ne beszéljenek tehát többé, mert annak decretálása jogi­lag alappal biró, szükséges és minden magyarosítás­tól menti. Osztrákok és csehek. Az osztrák-cseh »kiegyezés« ügye cse­hül áll. A kiegyezés létesítésére tett kísérle­tek sikertelenek maradtak, ésannyira, hogy a cseh klub kijelenté, miszerint nincs oka meg­­másizni tavaly szept. 25-én hozott határoza­tát, melyben kimondatott, hogy ezen rendszer s ezen kormány alatt a csehek nem lépnek a reichsrabhba. Tehát megmaradnak a régi ha­tározat mellett s ezt megnyitják most, az új parlamenti választások küszöbén. Pedig nem mondhatni, hogy az osztrák németek rideg merevséget tanúsítottak volna a csehek irányában. Ellenkezőleg, nagyon is előzékenyek voltak, nem csak, de maga Taaffe miniszter részéről is történtek közeledő lépések. Mind hasztalan. A csehek oly exor­­bitáns követelésekkel léptek föl, hogy Herbst uraiméknak az ég felé állott minden ha­­jaszála. És nem is csoda, hogy ily nehezen megy a dolog. A csehek hosszú passiv ellenállásuk­ba, bár­mily kellemetlen s gyümölcstelen is az, beletörődtek már és igen bizalmatlanokká lettek német »testvéreik« iránt. S miután any­­nyit tűrtek, most már nem elég­sznek meg üres szavakkal, hanem »biztosítékokat« követelnek. Egy cseh lap erre nézve követke­zőleg nyilatkozik: »Rajtunk a sor, hogy biztosítéko­kat követeljünk nemzetiségünk szabad fejlő­dése és tartós biztosítása iránt; rajtunk a sor, biztosítékokat követelni arra nézve, hogy nyelvünk jövőre ne legyen úgy el­nyomva, mint volt eddig; hogy a német nemzetiség hegemóniájának fentar­­tása ne legyen jövőre is mindenekfölött álló és kizárólagos elv, melynek, mint százfejű­ és vérengző szörnyetegnek legdrágább kin­cseinket feláldozni kelljen; melynek a szelle­mi és politikai fejlődést, a nép boldogságát és megelégedését, a nemzet jóllétét és politikai szabadságát jövőre is feláldozni kénytelenit­­tessünk.« Nos, mikor úgy mennek a felek a »ki­egyezés« felé,­­ nehezen lesz abból egyha­mar valami. S a­mi minket különösen illet, a cseh lap most idézett sorai alkalmából nem hallgathatjuk el a megjegyzést, hogy osztrák­német »barátaink« oda­át a Lajthántól minő rosszakaratú agitatiót fejtettek ki lapjaikban ellenünk, magyarok ellen s nevezetesen a »Sprachenzwang« ellen, — nagy garral hir­detve, hogy a nemzetiségeket elnyomjuk, rá­­jok erőszakoljuk nyelvünket s a magyar he­gemóniát tartjuk mindenekfelettvalónak — a többi fajok rovására. Mi hallgattunk eddig s nem reflektál­tunk ez osztrák vádaskodásokra, de most, mi­dőn a cseheket halljuk nyilatkozni, azt taná­csoljuk osztrák »jóakaróinknak«, hogy job­ban teszik, ha a magok háza előtt söprögetnek s nem vágják magok alatt a fát az ellenünk bőkezűleg szórt vádaskodásokkal, mert bi­zony az a kő, a­mit reánk akarnak dobni, a saját fejükre esik vissza. Mert bizony széles Magyarországon se­hol sincs oly állapot, minőt az osztrák-néme­tek Csehországban megteremtettek, a­mely ellen kétségkívül hasonlíthatlanul jogosabban panaszkodhatnak és rekriminálhatnak a cse­hek, mint a mi nemzetiségeink a »magyar uralom« ellen. Nekünk is volna egy »Csehországunk« : — Horvátország. Már most ítéljék meg azok, kik ellenünk recriminálnak, hogy melyiknek van kedvezőbb helyzete: Csehországnak-e avagy pedig Horvátországnak s e megjegyzé­sünk szól különösen egy ifjú cseh lapnak, mely azzal az impertinens váddal lép föl, hogy »a magyarok mindig nagyobb ellenségei voltak a szlávoknak, mint a németek, — miért ne szövetkez­nénk a kisebb ellenséggel a nagyobb le­verésére?« — Mi soha semmiféle nemzetiség­nek, tehát a szlávnak sem voltunk s nem leszünk ellenségei. Videó egyebek közt Hor­vátország. Az egész monarchiában kik vannak leginkább háttérbe szorítva, mellőzve és »el­nyomva?« A csehek, kik már egy évtized óta mostoha gyermekei Ausztriának,­­ pedig legpontosabban s legjobban fizetnek, holott a mi horvát »testvéreinkre« még mi fizetünk rá. Hát annak, hogy a csehek így elnyomva voltak és vannak, mi magyarok vagyunk-e az okai ? Befolyhattunk-e mi a csehek sorsá­ra? Nem-e az osztrák németeknek köszönhe­tik helyzetüket kizárólag ? Azért jó lesz, ha a »kiegyezési tárgyalásokat egymás közt végzik el s nem vonnak bele minket is egész ártatlanul »a crédóba.« Egy szóval, még ez idő szerint a csehek a régi alapon állanak, nem mindenáron álla­nak ott s hajlandók be is lépni a reichsrathba, ha az osztrákok őket kielégítik. Most még úgy szólva függőben tartják a kérdést s mint lapjaikból látjuk: csak a parlamenti vá­lasztások után fognak még egyszer és döntőleg határozni a felett, mit tevők legye­nek. Addig van ideje az osztrák németnek is kirukkolni azzal, hogy mivel képes s hajlandó jutalmazni a csehek bevonulását a bécsi par­lamentbe. A­mint azonban ma a dolgok állnak, ez ügyben sikertől nem lehet­­ tartani.­­ Az országgyűlési szabadelvű­­párt mai értekezletén Vizsolyi Gusztáv elnök­lete alatt megkezdte a rendőri büntető törvénykönyv tárgyalását s azt P­a­u­­­e­r miniszter indokolására átalánosságban vita nélkül elfogadta. A részletes tárgyalásban a 95. §-ig haladt. A tárgyalásban P­a­u­l­e­r miniszteren és T­i­­s­z­a K. miniszterelnökön kívül részt vettek: Hosz­­tinszky János, Jakab Bogdán, Csáky László gr., Teleszky István, Zsámbokréty József, Gödi Károly, O­r­m­a­y Károly, V­á­r­a­d­y Gábor, Végh Aurél, Ráday Gedeon gróf id. B­o­k­r­o­s­s Elek, Karuch József, Hege­dűs Sándor, Marsovszky Gyula s külö­nösen az egészségügyi résznél, mely leghossszabb vitára adott alkalmat, Knöpfler Vilmos és Sztoj­kovich Péter. A tárgyalás holnap d. u. 6 órakor folytattatni fog. Az értekezlet esti 9 órakor ért véget.­­ A függetlenségi párt mai érte­kezletén tárgyalta a rendőri­ büntetőtörvényről szóló törvényjavaslatot. Az értekezlet, bár ily tör­vény hozatalát szükségesnek tartja, e törvényjavasla­tot átalánosságban sem fogadja el, egyebek közt azon okból, mert több oly intézkedés foglaltatik benne, melyek által a helyhatóságok jogköre csorbittatik. Post íiulbila Phoebus. A magyar ipar Székesfehérvártt ül most sátoros ünnepeket. A magyar államhitel — az európai pénz­­piac­on. A magyar kormánypolitika az osztrák-ma­gyar monarchiának a portával kötött konvenczió­­jában. Szinte sok is egyszerre a jóból! A magyar ellenzék hónapokon át hirdette mindannak épen az­­ ellenkezőjét, a­mi most sze­münk előtt lefoly, s ha az ország nagyot bámul ma a fényes siker fölött, melyet »iparunk örvendetes lendü­letek felől a székesfehérvári kiállítás; államhitelünk­ről a magyar aranyjáradék 95,20 s a magyar állami sorsjegyek 107,50 fotos kur­zusa; külügyi politikánk korrekt és üdvös tevékenysége felől pedig az európai sajtó és diplomatia állít ki csodálatosan találkozó egyhangúsággal és egyidejűséggel e jelentő­ségteljes bámulatot mi hazafias készséggel s megelé­gedéssel sietünk tudomásul venni. S nem kárörömmel, nem gúnynyal, nem lenéző dölyffel és kihívó kötekedéssel, hanem kollegiális büszkeséggel mutatunk rá az ellenzéki sajtóra, mely­nek nagyobb része becsületes őszinteséggel konstatálja a helyzetnek ezen őt és jóslatait örvende­tesen dementáló nagy tényeit, s ha pour sauver l‘hon­­neur du drapeau, a mi számunkra­­ iparkodik is azok­ból kicsalni-csavarni egy kis fiaskót és dementit, ma­gát a valóságot, azt, hogy­ a székesfehérvári tárlat — közgazdasági­ papirosaink magas árkerete államhitelt, a konven­­czió meg külpolitikai kiváló siker a magyar névre, financziákra és kor­mányra nézve, egy szóval sem próbálja eltagad­ni vagy elleplezni. Sajnos kivételt e részben csak a — »Magyar­­ország« képez, mely saját termelésű bolond gombái­tól annyira elvesztette képességét józanul gondol­kodni és ítélni, hogy ma is feketének látja és mondja a fehéret. Nem is érdemes már vitázni vele, ha tényeket kelt vagy ferdít. Hadd ültesse föl továbbra is és ijesztgesse azon féltuczat olvasóját, kik más laphoz véletlenül tán nem jutnak a rémhírrel, hogy a muszkák augusztus 3-káig sem fognak kitakarodni Bulgáriából­ sem a tényen magán, sem annak nyomatékos politikai jelen­tőségén nem fog az egy jótát változtatni. Mikor a muszka ezár oly szigorú követeléssel szemben, a­mi­nő Anglia, Itália és monarchiánknak azon, in­direkte és enyhébb formában Francziaország által is támogatott »fölfogásában« volt kifejezve, hogy az evacuatio utolsó napja július 25-ke legyen, csak technikai nehézségekre és akadályok­­ra mer hivatkozni, s ráadásul orosz részről hivatalosan bejelentik az érdeklett kabine­teknél az evacuatio minden stádiumát és mozza­natát : csak a részakarat vagy gyógyíthatlan lelki vakság supponálhatja és hirdetheti, hogy mindez ko­média, s hogy Oroszország mindennap haza­szállít ugyan egy jó csomó embert és hadiszert, hanem azért hadserege mégis ott marad a Bal­kán félszigeten ! Ily modorú és tartalmú opposíczióra kár volna a tintát vesztegetni . . . annál kevesebb kedvet és hajlandóságot érezünk azonban szó és megjegyzés nélkül tűrni, hogy rajtunk száradjon a szemrehányás, mintha a konvenczió ténye ránk nézve fölsülést, ac­­ceptálása ellentmondást, tartalma és szelleme kül­ügyi politikánkra vereséget és desaveut­­rejtene és jelentene. Mondtuk-e mi valaha és bárhol, hogy monar­chiánk nem akar a portával konvenczióra lépni? S hallott-e valaha valaki akár a delegáczióban, akár másutt Andrássy gróf ajkáról olyan nyilatkozatot, melynek a konvenczió akármelyik pontja akár a czé­­lokat, akár az eszközöket illetőleg c­áfolatul szol­gálhatna ? Külügyi politikánk vezetője nem egyszer de százszor hangsúlyozta, hogy­­ Ausztria-Magyaror­­szág és Európa vitális érdekei parancsolják az okku­­pácziót, de Törökországnak is használni kíván, hasz­nálni fog az , s ugyanannyiszor hangsúlyozta az ok­­kupácziónak időre, formára s egyéb részleteire vo­natkozó mindazon momentumait is, a­mik most a kon­verzióban szentesítést nyertek. Nem mi álltunk hát hamis alapon, a­kik An­drássy szavának hittünk, politikájában bíztunk, ha­nem az ellenzék, mely nem hitt, nem bizott, s midőn most halomra dől mindaz a sok okoskodás, vád és gyanúsítás, a­mi e nem indokolt hitetlenség és bizal­matlanság gyönge alapjára épült, érthető zavarral keresgél és turkál e romok közt egy — kavics után, melylyel a diadalmas ellenfélt és diadalmas politikát, ha már le nem terítheti, legalább — megkarczolni és a sebmentes győzelem dicsőségétől megfoszthatni re­méli és erősödik. Természetes, hogy itt is ő fogja a rövidebbet húzni. A konvencziót nem lehet egy rangra helyezni, még kevésbbé különválasztani a berlini szer­ződéstől.­­ Mert a konvenczió csak egyik módozata a berlini szerződés kivitelének, s nem önálló nem­­zetközi szerződés a porta és monarchiánk kö­zött, hanem kötés, melynek anyagát, alakját és­­ hosszúságát Európa szabta meg a berlini végzé­sekben. E rideg tényben benn van a válasz azon bárgyú kérdésre is: meg fogja-e monarchiánk tartani a kon­vencziót, benn a csattanós c­áfolat azon gyáva inszi­­nuáczióra is, hogy Andrássy a konvencziót csak pro forma s erkölcstelen utógondolatokkal kötötte meg. Nem csupán monarchiánktól és nem Andrássy­­tól függ az: annexióvá legyen-e, s ma, holnap vagy mikor érjen véget az okkupáczió ? Függ az Európától, függ a Balkán félsziget népeitől és kormányaitól­ függ ezerféle eshetőségtől és mindenekfölött a berlini megállapodásoktól. Európa igazat adott Andrássynak, hogy a Bal­kán félsziget legújabb eseményei és alakulásai Ausz­­tria-Magyarországnak és Európának életbevágó nagy érdekeit közelről érintik, sőt veszélyeztetik, s midőn az angol államférfiak a kongressus helyeslése között csaknem egytől-egyig megjelölték ez ér­dekeket és­­ fölsorolták a veszélyeket implicite kimondatott, hogy mig ez ér­dekek teljesen biztosítva, e veszélyek, teljesen elhárítva nem lesznek, az ok­kupáczió monarchiánkra visszautasít­­hatlan szükségesség s becsületbeli kö­telesség marad. A magyar közönség erkölcsi érzete Andrássy gróf gyanúsításon fölülálló jellemétől egészen elte­kintve is mély megnyugvást meríthet a tények hoszú sorára támaszkodó gondolatból, hogy aki a berlini szerződéshez mint egészhez oly aggályos lelkiismeretességgel ragaszkodott, annak egyik folyo­mányánál a konvencziónál sem fogja kompromittálni a hagyományos magyar szótartást és becsületet s a­mint a magyar ellenzék nem bírta őt Soha egy haj­szálnyira is leszorulni álláspontjáról, az osztrák an­­nexionistáknak és militarismusnak még kevésbbé fog ez sikerülni. A székesfehérvári országos kiállítás. (Saját levelezőnktől.) I. Széke­s-F­e­h­é­r­v­á­r, máj. 22. Az ilyen napokon, mint a mai, alább kell hagy­nunk a panaszszal, melynek vezérczikkben és újdon­ságban, táviratban és tárczában adunk kifejezést, hogy kevés a látogató. Mindkét reggeli vonat nagy­számú közönséget hozott. Magából a fővárosból ezer­nél több vendég rándult át, s így nemcsak megélén­kült a kiállítási térség, hanem egy-egy teremben to­longás is volt — a­minek az elnökség s a kiállítók egyaránt örültek s tán a közönségnek sem volt ellenére.

Next