A Hon, 1879. november (17. évfolyam, 263-288. szám)
1879-11-21 / 280. szám
280. szám. XVII. évfolyam Reggeli kiadás. Budapest, 1879. péntek, november 21 Szerkesztétt iroda , Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előíse.tlési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..........................................................2 lt 3 hónapra . ....................................................6 * 6 hónapra .«..12» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint............................... 1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. y: a«»iii»a»aa«iEisiia—■a»»r'fflHiT«ninQBM»j«iaM—am—sis—I Budapest, november 20. Szelíd polémia. Olyan tarka vegyületben csoportosulnak az ellenzéki vádak a kormány ellen, h°gy egész virágcsokrot tudnánk belőlük összeállítani, melynek színpompáját csak kábító hatása múlná fölül. Mindenkép ki akarják magyarázni azt, hogy a többség nem többség, mert hát a horvátok meg vannak véve, sőt kormánypénzen voltak választva a magyar képviselők is, tehát nem is képviselők ; csodáljuk, hogy ezekre az ötletekre csak most jöttek ; mert mikor a verificatió folyt, az ellenzék részéről egyátalában nem létetett kifogás, sem a horvátok, sem a magyar kormánypárti képviselők ellen, és minthogy úgy számítnak az ellenzéki lapok, hogy pártunkban van 75 olyan képviselő, ki mindig a kormányokkal tart, valószínűleg ezeknek a »korrumpált« elemeknek akarják hasznát venni, mert különben számításuk hiába való , hanem akkor meg azt nem értjük, hogy a moralitás újonnan felcsapott bajnokai miféle lelkiismeretességgel akarják ezeket a »korrumpált« elemeket felhasználni, és a »megvásárolt« horvátokat tőlünk ellicitálni. Különben furcsa vásár az, mely most köztünk és a horvátok közt foly. A kormánynak absolute semmi befolyása a regnikoláris bizottságok tárgyalásaira és ez épen akkor akadt meg, mikor a boszniai kérdésben kelle szavazni, ezért a horvát képviselők nagy száma duzzogva tartózkodott a szavazástól; a »kiegyezés« azóta sem haladt elő. A horvátok ragaszkodnak ahhoz, hogy a horvát-szlavón határőrvidék indirekt jövedelmei czimén 1876 óta (mikor azok Horvátország jövedelmeiből, hol addig tévesen kezeltettek, kiszakittattak) befolyt összeget nekik visszafizessük vagy ezért őket kárpótoljuk; bár beleegyeztek abba, hogy azok jövőben ne számíttassanak a horvát jövedelmek közé. Ez a követelés furcsa, mert ha a múlt tévedéseit jóvá tenni nem is lehet, ha azokat 1874-ig az országgyűlés is helybenhagyta és némi csekély jogosultságot meríthetnek a horvátok a régi elszámolásoknak 1876 ig való helybenhagyására abból a körülményből, hogy két kiegyezési tárgyalás alapjául szolgált ez eljárás; de ha már maguk koncredálják, hogy olyan terület indirekt jövedelme, mely a mi terhünkre administráltatik, melynek direkt jövedelmei hozzánk folynak be, nem tartozhat Horvátországhoz, akkor hiába magyarázza ma Voncina az eddigi elszámolások hibás fázisait, azon jövedelemhez számot nem tarthatnak, mihelyst a tévedés kiderítve, az elszámolás előzetesen helyesbítve jön, mint 1876.óta történt. De bármikép álljon e vitás kérdés, annyi tény, hogy a horvát ultimátum épen akkor keletkezett, mikor a házban szavazni kelle ; a horvátok nagy része tüntetőleg távol maradott is — így voltak »megvásárolva« az — ellenzék számára! És most kerül a — főrendekre a sor. Ezeket ma a »Pesti Napló« becsületesen lefesti, romlottaknak, szolgáknak, kötelességmulasztóknak — és azután felszólítja őket (előre kiátkozva a főpapokat és főispánokat), hogy mentsék meg a hazát a Tiszakormánytól és a boszniai javaslattól. Semmi kétségünk, hogy ezt a bátorító felhívást a főrendek követni fogják; csak azon csodálkozunk, hogy régebben miért nem dobta ki a »Napló« a főpapokat és főrendeket a felsőházból, holott pártja sokáig kormányon volt és akkor is a kormánynyal szavaztak? Eközben nő a deficit. Az ellenzék lapjai mindenkép be akarják bizonyitni, hogy 1878-ban helytelen volt a pénzügyi előirányzat ; nem 26—27 millió, hanem 60 millió volt a deficit — a zárszámadások szerint ; sőt a szélbali lap felviszi e szép kis összegecskét 90 millióra is; mert levonja az adók egy részét a fedezetből — sub titulo: emelés. És ők ezt megjósolták — a nyár közepén ; ime, milyen igazságuk van! No hát, tisztelt olvasó, ennek az ellenzéki dicsekedésnek és állításoknak absolute semmi alapja nincs. Nem a nyáron, de az idei költségvetés előterjesztése alkalmával, a 100 milliós kölcsönről szóló törvényjavaslat indokolásában maga a kormány részletesen kimutatta azt a 32 milliónyi szükségletet, mely a boszniai expedíczióra kellett 1878-ban; ezt ugyan az ellenzéknek nem kelle a nyáron fölfedeznie , hanem azt igenis fölfedezte, hogy a közös aktívák értékesítéséből, a fogyasztási adó visszatérítéséből befolyt hét milliónyi fedezetet nem kell számítani; ezzel egyszerűen szaporítja a deficitet; mintha az államvagyon elidegenítéséből és az elő nem irányzott bevételekből évenként bizonyos összegű fedezet mindig föl nem vétetnék ; no de ennyivel legalább növelni kell a deficitet ; még egyszerűbb dolog az, ha az ember az 1873 óta életbeléptetett adóemeléseket fölszámítja (mind a Tisza-kormány rovására) 31 millióra ; az azóta épített és szerzett vasutakat, épületeket kihagyja a számításból, és beszél 90 millió deficitről, elfeledve a 153 milliós kölcsön konverziójának 4 milliónyi terhét is , mert jó ezzel is ezt a kormányt vádolni, így lehet az előbbi évekhez hasonlítva — 60—90 millió deficzitről beszélni — és a jóslatok teljesülését hirdetni. Pedig e jóslatok a rendes háztartásban keletkezendő deficzitre, az előirányzat irrealitására vonatkoztak, és ezeket a zárszámadások tökéletesen megcáfolták. Mert a deficit az előirányzattól csak igen jelentéktelen eltérést mutat. A konstatált 27 millió deficitre hirdette az ellenzék, hogy lesz 30—40 is, mert a bevételek ki fognak maradni ; erre volt fektetve jóslatuk. Tessék erről beszélni és ne a boszniai kiadásokról, mert azok minden előterjesztésben részletesen föl voltak sorolva. És ha tetszik az ellenzéknek, ezeket is a folyó kiadások deficzitjébe számítva, 1878 ra 59 (recte : 53) millió deficzitet kimutetni és ebből következtetni, hogy a Tisza-kormány mint megronta pénzügyi mérlegünket, hát elfogadjuk a tételt, de akkor különös lesz, hogy 1880-ra már boszniai kiadással együtt 18—20 millióra fog leszállni a deficit ; ebből meg azt következtethetjük, az ellenzék alapján — íme, hogy megjavult a mérleg ! És ez képezi a valódi mérleget, nem pedig egy háború, egy megszállás esetleges költsége! — A sokat szellőztetett Arab-Tába-kérdés, mint a »P. Ll.«-nak jó forrásból jelentik, végre közel áll a teljes megoldás stádiumához. A műszaki bizottság Bukarestben befejezte munkálatait és tagjai jelentéseiket kormányaikhoz beküldötték. Valamennyi biztos, az orosz kivételével, az Arab-Tabia mellett levő pontot alkalmasnak ismerték el a Bulgária és Románia közti határ kitűzésére és egy Duna hidervrajz ára. Most már megvan a szakértők véleménye, mely leplezetlenül Románia javára szól, továbbá egy katonai bizottság véleménye, mely kimutatja, hogy a híd fölött a Dunán keresztül azon a heben, melyen egyedül lehetséges építése, teljesen az arab-táblai magaslatok uralkodnak. Az orosz trónörökös utazására vonatkozólag a »Post« egy bécsi levelet hoz, mely állítólag a levelezőnek Ausztria egy vezérférfiával folytatott beszélgetéséből ered. A nevezett levélben más jelentések ellenében konstatáltatik, hogy Sándor nagyherczeg látogatása mindkét udvarnál egyátalán önkénytes és már régen elhatározott volt. A czárevits ezzel azt a különös czélt kötötte egybe, hogy az osztrák-magyar-német szövetség horderejét és esetleges következéseit, különösen tekintettel Oroszországra, személyesen alaposabban megismerje, mint ahogy ez eddig a közönséges diplomácziai után megtörténhetett. Bécsben tehát barátságos eszmecsere ment végbe, mely minden kényszer híján volt és egyátalán nem volt czélja semmiféle politikai egyezség, semmi formaszerű politikai tárgyalás s ezért nem is eredményezhetett egyezségeket. Ezután ez áll a levélben : »A nagyherczegtrónörökös, mint biztosan állítható, azzal, amit Bécsben hallott, nagyon elégedetten utazott el. Tudja, hogy itt senki se gondol arra, hogy másra, mint a béke és a status quo föntartására törekedjék, és hogy esztelenség a Németországgal kötött egyezségben Oroszország ellen irányult élt vagy épen Oroszország provokációját keresni. Azt is tudja, hogy csakis Oroszországon múlik viszonyát a két szövetséges államhoz oly jól és bensőleg alakítani és berendezni, ahogy Oroszországban akarják. Másrészt Bécsben az orosz trónörökös látogatása nagyon kielégített és a legjobbat várják a jövőre nézve, mert a trónörökös ép oly nyíltan, mint mérsékelt módon nyilatkozott. Különösen azt, konstatálják a legnagyobb elégtétellel, hogy föltehetni vélik, hogy a trónörökös maga egyátalán nem csalódik ama rendes békeellenes orosz elemek jellegét és tevékenységét illetőleg, melyek Oroszországon kívül a legfőbb okot szolgáltatták és még szolgáltatják aggodalmakra és gyanakodásokra. Oroszország, a czár és a trónörökös s egyátalán valamennyi magas kör — ebben többé nem kételkednek — a békét óhajtják, míg a zavargó, bujtogató, támadó pártok irányzatainak és gonosz czéljainak a trónörökös ép oly határozott ellensége, mint a rend és béke minden barátja. — Az újvidéki »Zásztava« egy Triesztben lakó szerb hazafi tollából intéz nuntiumot a dalmátkoni fiatalsághoz, melyben a szerbség ügye iránt holmi társadalmi mozgalmat óhajt előidézni a horvát áramlattal szemközt. Óva inti a dalmát ifjúságot a horvátokkal való szövetkezéstől, kiket nagyzással s a szerbek iránti gyűlölettel vádol. A horvátokat oly népnek tünteti föl, kik , akis a magyarokkal szövetségben, szent István koronája alatt bírnak politikai jelentőséggel ; mihelyt magukra hagyatnak : végük van, mert a szláv világban zérusok. A horvátok irodalommal nem bírnak, a nyelvük is szerb, s ha óhajtnak válni, a szerbségbe kell beolvadniok. A horvátok szolgák s a dalmátok a szolgák szolgáivá csak nem akarnak lenni ? A szerb a szabadság s a függetlenség után vágyódik. A szerb független fejedelmek jó barátságban élnek Ausztriával, a szerbek tehát bátran rokonszenvezhetnek a szerbiai s a montenegrói szerbekkel. — A zágrábi »Narodne Novine« Dávid zágrábi pénzügyi főigazgatónak hivatalnokaihoz intézett körirata alkalmából az »Obzor« megjegyzései ellenében a következő közleményt hozza : Az »Obzor« a napokban Dávid főigazgatónak egy körrendeletéről tett említést, mely heves, de igazolatlan támadásoknak szolgált alapul. Ezen körrendeletben az alattas hivatalnoki kar a szükséges fegyelemre utasíttatik. Hogy a hivatalnoki karban ép úgy, mint a hadseregnél, a fegyelem elkerülhetlenül szükséges, az iránt, aki a közigazgatás feladatait, annak jogi és erkölcsi felelősségét ismeri, nem foroghat fönn kétség. Ha azonban az »Obzor« úgy véli, hogy a támadás tárgyát képező körrendeletben holmi »titkos misszió« iránt foglaltatik tápanyag, ezennel kijelenthetjük, hogy az »Obzor« e tekintetben egészen egyedül áll. Az érintett körrendeletben kívül a holmi jogosulatlan missziónak Dávid pénzügyi igazgató úr részéről még nyomát sem látja bárki is. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén Móricz Pál, a kör igazgatója benyújtja az évi számadásokat, melyek a számvizsgáló bizottságnak adattak ki. Az értekezlet tulajdonképeni tárgyát a véderő létszámának utóbbi tíz évre való megállapításáról és az 1880-ik évre megajánlandó ujjonczjutalékról szóló tvjavaslatok képezték. Az értekezlet, melyen a párt tagjai nagy számmal voltak jelen, egyhangúlag elfogadta ajavaslatokat, melyek ellen felszólalás nem történt s a tárgyaláson csak rövid eszmecsere folyt. Ezután Szapáry dr. pénzügyminiszter bejelenti, hogy miután a költségvetésnek ez évben való tárgyalására nincs kilátás, a kormány három havi indemnyűt kér a törvényhozástól s az erről szóló törvényjavaslat holnap mutattatik be a háznak. Végül Tisza miniszterelnök előadja a boszniai közigazgatásról szólójavaslat 1-fő §-ára vonatkozólag a bizottság által elfogadott módosítást, melyet az értekezlet magáévá tévén, a tanácskozás véget ért. A függetlenségi kör mai értekezletén a véderőről szólójavaslat ellen benyújtandó határozati javaslat szövegét tárgyalta s azt elfogadta. Az ujonczok megajánlásáról szóló tvjavaslatot, miután a függetlenségi párt soha sem szavazta meg a közös hadsereg számára az évi újoncz- és póttartaléki jutalékot, e törvényjavaslatot az értekezlet átalánosságban sem fogadja el. Az egyesült ellenzék mai értekezletén, az illetők által felkéretve, bejelenti az elnök, hogy a boszniai közigazgatásról szólójavaslat feletti szavazásban Halász Bálint és Máriássy Aladár párttagok betegség miatt nem vehettek részt. A véderő létszámának megállapításáról szólójavaslatra nézve a pártabban állapodott meg, hogy a jelen hadilétszámot további öt évre kész megszavazni, de a megszavazást conditio sine que non-kép felállított feltételekhez köti s ez irányban határozati javaslat fog a párt részéről benyujtatni. Ajavaslatot magát, miután abban a hadi létszám 10 évre állapittatik meg s miután az a hadi létszám megállapításának feltételeit képező, a határozati javaslatban elsősorolt törvényhozási intézkedések létrejövetele iránt biztosítékot nem nyújt, — még átalánosságban sem fogadja el a párt. . A határozati javaslat benyújtásával Puszky Ágost bízatott meg. Budapest, nov. 20. A muszka trónörökös bécsi és berlini diplomatiai útjából visszatért már Pétervárra. Minő impressiókat vitt magával s mikép fog majd útja eredményéről referálni czári atyjának, azt következtethetjük a körülmények s az osztrák-magyar-német szövetség természetéből. Látva (az orosz) Muhamed, hogy a hegy nem megy hozzá, ő ment a hegyhez s azt először is Bécsben kereste föl és meg kellett győződnie arról, hogy az osztrák-magyar-német szövetség szilárdan áll, »mint a Sion hegye.« A legjobb s legauthentikusabb forrásból származó tudósítások most is megegyeznek abban, hogy az orosz trónörökös látogatása, bár szívesen fogadták Bécsben is, Berlinben is, a legcsekélyebb változtatást sem volt képes eszközölni monarchiánk és Németország szövetségének természetén és irányában. A czárevics bevégzett tényeket talált Bécsben és Berlinben s e tényeket megváltoztatni Oroszországnak, bár hatalmas, nincs hatalmában. Mindkét székvárosban nyert felvilágosításokból körülbelül ezt a resumét vonhatta le magának a czárevics: »Mi kezdeményezőleg és támadólag nem bántunk senkit, de a mi érdekeink körét legtávolabbról is sérteni merészkednék, az ügyeljen magára, mert azzal okvetlenül leszámolni fogunk.« Nagyon jellemzőleg és tanulságosan emeli ki a »Pol. Corr.« berlini félhivatalos, avatott levelezője: »Ausztria-Magyarország és Németország oly bensőleg szövetkeztek, hogy egy harmadik hatalomnak a két hatalom egyikéhez való közeledése immár teljesen lehetetlen. Oroszországnak, mely őszintén óhajtja megnyitni előbbi barátságos viszonyát Németországgal , előbb közelednie kellett Ausztria-Magyarországhoz a leglegálisabb módon; csak két barátja lehetett, vagy egy sem.« Ha tehát a czár és a czárevics átállni fogják az elszigeteltséget, melybe Oroszországot a szélsőségek politikája juttatta s ha ennélfogva szorosabb viszonyba lépni óhajtanának monarchiánkkal és Németországgal, ez csak úgy lehetséges, ha Oroszország teljesen rááll a német-osztrák-magyar szövetség álláspontjára, azaz határozott, békés politikát űz s felhagy aggressív természetű politikájával. S ha ez történik, Andrássy és Bismarck művének már magában ez egy rendkívüli sikerét fogná képezni. S igy ha létrejönne is újból — mitől némelyek tartanak — az u. n. »három császár szövetsége«, — ez egészen más volna, mint volt az ezelőtti néhai »hármasszövetség.« Az ezelőttiben (Németország túlságos engedékenysége folytán) egy ideig Oroszország játszta a fő és döntő szerepet, az újban pedig Német- és Ausztria-Magyarország fogna diktálni törvényt Muszkaországnak, — mint ahogy diktál már azon puszta tény által, hogy Bismarck és Andrássy létrehozták a szövetséget, mely természetes, ponderáns stiljánál fogva mérvadó kell, hogy legyen Oroszország magatartására, — akár közeledik formailag, A „HON“ TÁRCZÁJA. A műcsarnokból. Közel háromnegyed év múlva ismét megnyíltak a sugárúti műcsarnok ajtai. Nem kevesebb, mint 219 darab mű van benne, köztük közel 50 magyar. A számot s arányt tekintve — meglehetősen kielégítve érezhetjük magunkat, annyival is inkább, mert e számban új nevekkel is találkozunk, minek a magyarok közül Konek Ida, Gyárfás Jenő s Kiss György s a külföldiek közül még több. Mindamellett a tárlat megtekintése után csalódva, sőt elkeseredett hangulatban jövünk ki. A szép számmal kiállított magyar művek közül nincs egyetlenegy sem, mely maradandó hatást gyakorolna a nézőre, egy sem, amely miatt vonzva éreznénk magunkat e tárlathoz, hol nem anynyira külföldi nevezetes munkákat keresünk, mint inkább a hazai művészet emelkedését, ismételve meglátogatni. Pedig mily sok jó név van a magyar kiállítás résztvevői között: Barabás, Ligeti, Lotz, Vastagh s a fiatalabb nemzedékből Greguss, Spányi, Tölgyesy. Ne mondjuk, hogy hiányoznak a Munkácsyk, Zichyk s Benczurok. Hiszen nem rég a fiatal Peszty átalános feltűnést keltett szép teli tájképeivel s itthon tartózkodó jeleseinktől méltán várhattunk volna oly hosszú idő után egy-két művet, mely átalános feltűnést okozzon. De hát nincs. Nem jajgatunk tovább s egy esetből nem is akarunk merészen hanyatlást következtetni, egyszerűen fájdalmunknak adtuk kifejezést s óhajtjuk, hogy a jövőben e baj orvosolva legyen. A magyar művek között is leggyarlóbb helyet foglal el a történeti festészet, a képzőművészet királynője. Tulajdonkép csak Orlay Soma kísérlett meg ilyesmit »Erzsébet és Mária királynék a novigradi fogházban«, de aligha vétünk e derék veterán művész iránt tartozó kegyelet ellen, ha azt állítjuk, hogy csak megkisérlette. Müvében történeti tárgya daczára alig van valami, a mi történeti festményre emlékeztetne s genremünek is ép úgy beillenék. — A genrefestészet már erősebben van képviselve, habár nem kiválóan. Gyárfás Jenő »Tréfás fenyegetés« czímű, még teljesen be nem fejezett munkája, mely egy kisded mumus által ijesztgetést ábrázol, akadémiai merev vonásai daczára átalában szép jövőt ígérő más másik dolgozata is elég csinos, Greguss Imre »Erdei zeneestélye« igénytelen vázlat, Lotz Károly dolgozataiban most is meglátszik e mesterünk szokott bensősége s technikai ügyessége s három kiállított, részben tájképjellegü, művének mindegyikében van valami vonzó s kedves, — K a cziány kerti jelenete, Kovács Mihály »Bürdönök« s »Velenczei Márk-templom benseje« felemlitésével kimerítettük e rovatot is, s ha egy pár »Csendéletet« ide nem sorolunk, mint a most először fellépő Konek Ida (az egyetemi tanár leánya) gonddal s szeretettel készített két munkája. Tájkép is nagy számmal van magyar művészektől e tárlatban. Különösen kiemelendő Spányi Béla nagy műve, mely »Május hava« czím alatt szépen zöldelő nyírfaerdőt ábrázol, elől egy félig eltakart árokkal. Sokkal nagyobb gonddal van készítve, mint régibb képei, egyes részletek a virtuozitásig sikerültek ; kár, hogy a realisztikus irányú festő nagyobb gondot fordít a részletek természeten visszaadására, mint a benső tartalomra. Brodszky, Molnár jelenleg kiállított képei csaknem másolatoknak látszanak régibb munkáikról. Ligeti, ki a Tisza áradását festi szélmalmos részlettel s alkonyi hangulattal, nem képes magát Keleti mesteri tájképeinek rajzolásánál megszokott technikája alól emanczipálni s különösen a világításban alig ismerünk a magyar vidékre. Tölgyessy mindig csinosan rajzol ; kár, hogy nagyobb szabású kompozicziókat nem alkot s tárgyát mélyebben át nem gondolja. Még az öreg Barabás is állított ki tájképet s ezúttal aquarellben Koritnyiczáról. Arczképeket állítottak ki Vastagh György, ki neje arczképét festette le a német jelmezben, Nemes Nándor grófné, ki saját arczképét mutatta be gondos munkával, továbbá Csillagi Lajos Újpestről, Greguss Imre s Schickedanz Antal. Végül Ujházy Ferencz állított ki egy »Rózsakoszoru« czímű szent képet. Mindenesetre szép szám s nem egy mű van köztük, mely figyelemre méltó. De ismételjük nézetünket, mely, fájdalom, aligha vonható kétségbe bárki által, hogy a jelen kiállítás, mint annyi más a magyar főváros műcsarnokában, ismét határozott vereséggel van a magyar festőkre nézve, ellentétben a külföldiekkel. Nem állíthatjuk pedig, hogy a külföldi festők a kiállításon csupa világhírű nevekkel volnának képviselve, sőt inkább a nagy nevek aránylag csekély számmal vannak s ezek sincsenek legjobb műveik által képviselve. A legnevezetesebb közöttük a londoni Alma Tádéma. Két képe van egymás mellett »Az özvegy« s »A tükör előtt« czimmel a felülvilágított nagy teremben. Elnevezéseikből alig sejdíthetné valaki tartalmukat. Az előbbiben ó-egyptomi nő siratja férjét, körülötte énekesek. Egészen archaelogiai pontossággal van minden részlet visszatükröztetve, mintha a művész munkáját a British Múzeum egyptomi osztályában avagy épen a karnahi romok között készítette volna. Hasonló mesteri technikával van készítve a másik kép, mely egy csinos nőt ábrázol, amint a márványmedencze kristályvizében kaczérkodik saját arczképével. A medenczes oszlopok valóban bámulatos tökélylyel vannak alkotva, s épen oly meglepők, mint az egyptomi kép épületrészletei. De őszintén szólva, a legtöbb néző csak azért fogja tartani mindezt ritka szépnek, mert szerzője nagy hírnevét ismeri. Az, ami a képnek erőt s jellemet ad, a benső tartalom, compositió s humor, nála csaknem egészen hiányzik. Alma Tadema képei technikai műremekek s igy kétségkívül nagybecsüek, de nem képek. »Az özvegy« pedig inkább archaelogiai tanulmány. Azon 14,000 és 10,000 mark, melyet a művész két műve árául kitett (a tízezres alig két tenyérnyi), csak oly amateuröknek szabott ár, minőt az Angliában lakó művész hazánkban aligha találna. Tárgyánál s alapeszméjénél fogva vonzó hatást gyakorol Luchodolszky (Drezda) »Szerzetestemetés« czímü nagy képe. Éjjel fehér ruhákban, égő szövétnekkel s magas szikláktól körülvett pusztaságban kisérik társukat utolsó útjára a karthauziak. Idegen nincs jelen, de a szerzetesek száma néhány százra megy. Megtestesült költészet s élénk érzelem jellemzi e müvet, bár technikájában nincs meg azon erős határozottság, mely a szép gondolathoz szükséges volna. Lehet azonban, hogy ily erővel, talán Doréfére alakítással a rémséges vonás tolulna előtérbe s a mű költészete sokat vesztene. A nagy teremben, hol különben is a legjelesebb képek vannak összeszedve, igen sok megnézésre érdemes van. Morgenstern Münchenből melegséggel festett folyóparti tájképet küldött be, a düsseldorfi Normann nagy norvég tájképei az éjszaki világ sajátságos, vonzó természetével s okosképü fókáival, a brüszeli Weber Tivadar hullámzó tengerrészlete halászbárkával sok élvezhető s kedves motívumot mutatnak. Egy berlini festő Tschautsch A. két képpel mutatja be magát a magyaroknak. A két kép hatása igen különböző. »Bájitalá«-ban egy barlangban ülő vén boszorkány s az őt meglátogató szép hölgy találó színezés által még kellemesen hat, mig a másik, mely »A bősz vadászat« czim alatt várromok közül előrohanó s mindent eltipró vadlovag szellemét tünteti fel, rémségével nagyon közel áll a komikumhoz. A nagy teremben van Markó András néhány tájképe szokott felfogásával. Jansen József (Düsseldorf) svájczi, Knorr Hugó bajor s Kohler Rezső (Neumünster) alpesi tájképei mind méltók a figyelemre, az utóbbi különösen mint állatfestő. A tájképfestők között azonban ez alkalommal is kiválók a müncheni Wengglein József, kinek »Hegyi táj Felső-Bajországból« czímű képe a negyedik teremben (71. sz.) minden mesterkéltsége daczára a kiállítás legszebb darabjai közé tartozik. Tájképeket állítottak még ki Alt Rudolf Bécsből, Troyon a híres franczia festő (nem legjobb darabjai) de azért méregdrágák) Achenbach András, Nerly (München) s több mások. A kiállítás e tekintetben túltömöttnek mondható s tanulmányozásra igen alkalmas. Meglehet, hogy ha kevesebb tájkép volna kiállítva, egyes jelentékeny művek becsét inkább is tudnánk mérlegelni. A 2-dik teremben Sztrejovszky Villem (Danzig) nevű festőtől van egy nagyobb darab »Zsidó menyekző Gácsországban« czím alatt, mely méltán feltűnést kelt festői részletei által, habár egészen tanulságos például szolgálhat, hogyan közeledik a mai naturalista kis régi irány a németalföldi iskola felfogása felé. Másik — nem művészi becse — hanem tartalma által érdekes mű. Hamman Ede párisi művészé, ki egy kis képben a nevezetesebb zeneszerzők arczképeit állította össze. Elől vannak Bach Sebestyén s Beethoven s fölöttük két nem épen kellemes grúzia, kik közül egyik zeneszert, a másik a hangvillát tartja kezében. A kép mellett egy vázlaton az ábrázolt személyek érdekes névsora is olvasható. Beethovenre vonatkozik a braunschweigi Juncker Hermann képe is, ki úgy ábrázolja őt, amint lámpa mellett jegyzi le magasztos gondolatait. Történeti festmény a külföldi müvek közt sincs. Egyetlen képnek van ily jellegű tárgya s ez Tacke Lajos (Braunschweig) müve »Gusztáv Adolf sürgönyének kihirdetése«, de felfogása s kidolgozása egyaránt kabinetkép jellegüvé teszik, habár nem lehet tagadni, hogy elegáns elbeszélési modora jó hatással van a nézőre. Fikentscher O. Düsseldorfból az 1870-ki marslatouri ütközetet festette le, de magasabb felfogás nélkül, csaknem illustratori modorban. Az állatképek, veduták s genreművek száma egész sereg, de ezeket részletezni feleslegesnek tartjuk. A kiállítás, mint értesülünk, még mindig nincs befejezve, két hét múlva egészen újból szereltetik fel s igy marad egészen új évig, megtoldva a karácsonyi kiállítással, midőn tudvalevőleg egyes kisebb darabok szoktak kitéve lenni elárusítás végett. Magyar művészek munkái közül még többet várnak a kiállításra s nem lehetetlen, hogy azon feljajdulás, melynek czikkünk kezdetén kifejezést adtunk, megorvosolva leend. Bárha úgy volna. A műcsarnok termei, melyekben ma még alig kongott néhány ingyen jegyes tudósító, megtelnének rögtön, ha magyar művészek műremekei lennének benne kiállítva. Apaszsza meg a képzőművészeti társulat a kiállított darabok számát, válogassa ki őket gondosan, de igyekezzék mindenekfölött magyar lenni. Magyar művészek dicsősége az egész világon el van ismerve, mi az oka mégis, hogy az egyetlen magyar műkiállításban a magyar művészekről oly szomorú képet alkotunk magunknak. Legyen már elvégre a képzőművészeti társulat magyar, különben díszpalotája sem menti meg a bukástól.