A Hon, 1879. november (17. évfolyam, 263-288. szám)

1879-11-21 / 280. szám

280. szám. XVII. évfolyam Reggeli kiadás. Budapest, 1879. péntek, november 21 Szerk­esztétt iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előíse.tlési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..........................................................2 lt 3 hónapra . ....................................................6 * 6 hónapra .«..12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint............................... 1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. y: a«»iii»a»aa«iEisiia—■a»»r'fflHiT«ninQBM»j«iaM—am—sis—I Budapest, november 20. Szelíd polémia. Olyan tarka vegyületben csoportosul­nak az ellenzéki vádak a kormány ellen, h°gy egész virágcsokrot tudnánk belőlük összeállítani, melynek színpompáját csak ká­bító hatása múlná fölül. Mindenkép ki akar­ják magyarázni azt, hogy a többség nem többség, mert hát a horvátok meg vannak véve, sőt kormánypénzen voltak választva a magyar képviselők is, tehát nem is képvise­lők ; csodáljuk, hogy ezekre az ötletekre csak most jöttek ; mert mikor a verificatió folyt, az ellenzék részéről egyátalában nem létetett ki­fogás, sem a horvátok, sem a magyar kor­mánypárti képviselők ellen, és minthogy úgy számítnak az ellenzéki lapok, hogy pártunk­ban van 75 olyan képviselő, ki mindig a kor­mányokkal tart,­­ valószínűleg ezeknek a »korrumpált« elemeknek akarják hasznát venni, mert különben számításuk hiába való , hanem akkor meg azt nem értjük, hogy a moralitás újonnan felcsapott bajnokai miféle lelkiismeretességgel akarják ezeket a »kor­rumpált« elemeket felhasználni, és a »meg­vásárolt« horvátokat tőlünk ellic­itálni. Különben furcsa vásár az, mely most köz­tünk és a horvátok közt foly. A kormánynak absolute semmi befolyása a regnikoláris bi­zottságok tárgyalásaira és ez épen akkor akadt meg, mikor a boszniai kérdésben kelle szavazni, ezért a horvát képviselők nagy szá­ma duzzogva tartózkodott a szavazástól; a »kiegyezés« azóta sem haladt elő. A horvá­tok ragaszkodnak ahhoz, hogy a horvát-szla­­vón határőrvidék indirekt jövedelmei czimén 1876 óta (mikor azok Horvátország jövedel­meiből, hol addig tévesen kezeltettek, kisza­­kittattak) befolyt összeget nekik visszafizes­sük vagy ezért őket kárpótoljuk; bár bele­egyeztek abba, hogy azok jövőben ne szá­míttassanak a horvát jövedelmek közé. Ez a követelés furcsa, mert ha a múlt tévedéseit jóvá tenni nem is lehet, ha azokat 1874-ig az országgyűlés is helybenhagyta és némi cse­kély jogosultságot meríthetnek a horvátok a régi elszámolásoknak 1876 ig való hely­benhagyására abból a körülményből, hogy két kiegyezési tárgyalás alapjául szolgált ez eljárás; de ha már maguk koncredál­­ják, hogy olyan terület indirekt jövedel­me, mely a mi terhünkre administrálta­­tik, melynek direkt jövedelmei hoz­zánk folynak be, nem tartozhat Horvát­országhoz,­­ akkor hiába magyarázza ma Voncina az eddigi elszámolások hibás fázisait, azon jövedelemhez számot nem tarthatnak, mihelyst a tévedés kiderítve, az elszámolás előzetesen helyesbítve jön, mint 1876.óta történt. De bármikép álljon e vitás kérdés, annyi tény, hogy a horvát ultimátum épen akkor keletkezett, mikor a házban szavazni kelle ; a horvátok nagy része tüntetőleg távol ma­radott is — így voltak »megvásárolva« az — ellenzék számára! És most kerül a — főrendekre a sor. Ezeket ma a »Pesti Napló« becsületesen le­festi, romlottaknak, szolgáknak, kötelesség­mulasztóknak — és azután felszólítja őket (előre kiátkozva a főpapokat és főispánokat), hogy mentsék meg a­­ hazát a Tiszakor­­mánytól és a boszniai javaslattól. Semmi két­ségünk, hogy ezt a bátorító felhívást a főren­dek követni fogják; csak azon csodálkozunk, hogy régebben miért nem dobta ki a »Napló« a főpapokat és főrendeket a felsőházból, ho­lott pártja sokáig kormányon volt és akkor is a kormánynyal szavaztak? Eközben nő a­­ defic­it. Az ellen­zék lapjai mindenkép be akarják bizonyitni, hogy 1878-ban helytelen volt a pénzügyi elő­irányzat ; nem 26—27 millió, hanem 60 millió volt a defic­it — a zárszámadások szerint ; sőt a szélbali lap felviszi e szép kis össze­­gecskét 90 millióra is; mert levonja az adók egy részét a fedezetből — sub titulo: emelés. És ők ezt megjósolták — a nyár közepén ; ime, milyen igazságuk van! No hát, tisztelt olvasó, ennek az ellenzéki dicsekedésnek és állításoknak absolute semmi alapja nincs. Nem a nyáron, de az idei költség­­vetés előterjesztése alkalmával, a 100 milliós kölcsönről szóló törvényjavaslat indoko­lásában maga a kormány részletesen kimutatta azt a 32 milliónyi szükségletet, mely a boszniai expedíczióra kellett 1878-ban; ezt ugyan az ellenzéknek nem kelle a nyá­ron fölfedeznie , hanem azt igen­is fölfedezte, hogy a közös aktívák értékesítéséből, a fogyasztási adó visszatérítéséből befolyt hét milliónyi fedezetet nem kell számítani; ezzel egyszerűen szaporítja a defic­itet; mint­ha az államvagyon elidegenítéséből és az elő nem irányzott bevételekből évenként bizonyos összegű fedezet mindig föl nem vétetnék ; no de ennyivel legalább növelni kell­ a defic­i­tet ; még egyszerűbb dolog az, ha az ember az 1873 óta életbeléptetett adóemeléseket fölszámítja (mind a Tisza-kormány rovására) 31 millióra ; az azóta épített és szerzett vas­utakat, épületeket kihagyja a számításból, és beszél 90 millió defic­itről, elfeledve a 153 milliós kölcsön konverziójának 4 milliónyi terhét is , mert jó ezzel is ezt a kormányt vádolni, így lehet az előbbi évekhez hason­lítva — 60—90 millió deficzitről beszélni — és a jóslatok teljesülését hirdetni. Pedig e jóslatok a rendes háztartásban keletke­zendő deficzitre, az előirányzat irrealitá­sára vonatkoztak, és ezeket a zárszá­madások tökéletesen megc­áfol­­ták. Mert a defic­it az előirányzattól csak igen jelentéktelen eltérést mutat. A konsta­tált 27 millió defic­itre hirdette az ellen­zék, hogy lesz 30—40 is, mert a b­e­­vételek ki fognak maradni ; erre volt fektetve jóslatuk. Tessék erről beszélni és n­e a boszniai kiadásokról, mert azok minden előterjesztésben részletesen föl voltak sorolva. És ha tetszik az ellenzéknek, ezeket is a folyó kiadások deficzitjébe számítva, 1878 ra 59 (recte : 53) millió deficzitet kimu­­tetni és ebből következtetni, hogy a Ti­sza-kormány mint megronta pénzügyi mérle­günket, hát elfogadjuk a tételt, de akkor külö­nös lesz, hogy 1880-ra már boszniai kiadással együtt 18—20 millióra fog leszállni a de­fic­it ; ebből meg azt következtethetjük, az el­lenzék alapján — íme, hogy megjavult a mérleg ! És ez képezi a valódi mérleget, nem pedig egy háború, egy megszállás eset­leges költsége! — A sokat szellőztetett Arab-Tá­­b­­­a-k­é­r­d­é­s, mint a »P. Ll.«-nak jó forrásból je­lentik, végre közel áll a teljes megoldás stádiumához. A műszaki bizottság Bukarestben befejezte munká­latait és tagjai jelentéseiket kormányaikhoz bekül­­dötték. Valamennyi biztos, az orosz kivételével, az Ara­b-T­abia mellett levő pontot alkal­masnak ismerték el a Bulgária és Ro­mánia közti határ kitűzésére és egy D­un­a h­i­d­­­e­r­vr­a­j­z ár­a. Most már meg­van a szakértők véleménye, mely leplezetlenül Románia ja­vára szól, továbbá egy katonai bizottság véleménye, mely kimutatja, hogy a híd fölött a Dunán keresztül azon a heben, melyen egyedül lehetséges építése, tel­jesen az arab-táblai magaslatok uralkodnak.­­ Az orosz trónörökös utazására vonatkozólag a »Post« egy bécsi levelet hoz, mely állítólag a levelezőnek Ausztria egy vezérfér­­fiával folytatott beszélgetéséből ered. A nevezett le­vélben más jelentések ellenében konstatáltatik, hogy Sándor nagyherczeg látogatása mindkét udvarnál egyátalán önkénytes és már régen elhatározott volt. A czárevits ezzel azt a különös czélt kötötte egybe, hogy az osztrák-magyar-német szövetség horderejét és esetleges következéseit, különösen tekintettel Orosz­országra, személyesen alaposabban megismerje, mint a­hogy ez eddig a közönséges diplomácziai után meg­történhetett. Bécsben tehát barátságos eszmecsere ment végbe, mely minden kényszer híján volt és egy­átalán nem volt czélja semmiféle politikai egyezség, semmi formaszerű politikai tárgyalás s ezért nem is eredményezhetett egyezségeket. Ezután ez áll a levélben : »A nagyherczeg­­trónörökös, mint biztosan állítható, azzal, amit Bécs­­ben hallott, nagyon elégedetten utazott el. Tudja, hogy itt senki se gondol arra, hogy másra, mint a béke és a status quo föntartására törekedjék, és hogy esztelenség a Németországgal kötött egyezség­ben Oroszország ellen irányult élt vagy épen Orosz­ország provokác­ióját keresni. Azt is tudja, hogy csakis Oroszországon múlik viszonyát a két szövetsé­ges államhoz oly jól és bensőleg alakítani és beren­dezni, a­hogy Oroszországban akarják. Másrészt Bécsben az orosz trónörökös látoga­tása nagyon kielégített és a legjobbat várják a jövőre nézve, mert a trónörökös ép oly nyíltan, mint mérsé­kelt módon nyilatkozott. Különösen azt, konstatálják a legnagyobb elégtétellel, hogy föltehetni vélik, hogy a trónörökös maga egyátalán nem csalódik ama rend­es békeellenes orosz elemek jellegét és tevékenységét illetőleg, melyek Oroszországon kívül a legfőbb okot szolgáltatták és még szolgáltatják aggodalmakra és gyanakodásokra. Oroszország, a czár és a trónörökös s egyátalán valamennyi magas kör — ebben többé nem kételkednek — a békét óhajtják, míg a zavargó, bujtogató, támadó pártok irányzatainak és gonosz czéljainak a trónörökös ép oly határozott ellensége, mint a rend és béke minden barátja. — Az újvidéki »Z­ásztava« egy Trieszt­ben lakó szerb hazafi tollából intéz nuntiumot a dal­mátkoni fiatalsághoz, melyben a szerbség ügye iránt holmi társadalmi mozgalmat óhajt előidézni a hor­vát áramlattal szemközt. Óva inti a dalmát ifjúságot a horvátokkal való szövetkezéstől, kiket nagyzással s a szerbek iránti gyűlölettel vádol. A horvátokat oly népnek tünteti föl, kik , akis a magyarokkal szö­vetségben, szent István koronája alatt bírnak politi­kai jelentőséggel ; mihelyt magukra hagyatnak : vé­gük van, mert a szláv világban zérusok. A horvátok irodalommal nem bírnak, a nyelvük is szerb, s ha óhajtnak válni, a szerbségbe kell beolvadniok. A hor­vátok szolgák s a dalmátok a szolgák szolgáivá csak nem akarnak lenni ? A szerb a szabadság s a függet­lenség után vágyódik. A szerb független fejedelmek jó barátságban élnek Ausztriával, a szerbek tehát bát­ran rokonszenvezhetnek a szerbiai s a montenegrói szerbekkel. — A zágrábi »Narodne No­vine« Dávid zágrábi pénzügyi főigazgatónak hiva­talno­­kaihoz intézett körirata alkalmából az »Obzor« meg­jegyzései ellenében a következő közleményt hozza : Az »Obzor« a napokban Dávid főigazgatónak egy körrendeletéről tett említést, mely heves, de igazo­latlan támadásoknak szolgált alapul. Ezen körren­deletben az alattas hivatalnoki kar a szükséges fegyelemre utasíttatik. Hogy a hivatalnoki karban ép úgy, mint a hadseregnél, a fegyelem elkerülhetle­­nül szükséges, az iránt, a­ki a közigazgatás felada­tait, annak jogi és erkölcsi felelősségét ismeri, nem foroghat fönn kétség. Ha azonban az »Obzor« úgy véli, hogy a támadás tárgyát képező körrendeletben holmi »titkos misszió« iránt foglaltatik táp­anyag, ezennel kijelenthetjük, hogy az »Obzor« e tekintetben egészen egyedül áll. Az érintett körren­deletben kívül a holmi jogosulatlan missziónak Dá­vid pénzügyi igazgató úr részéről még nyomát sem látja bárki is.­­ Az országgyűlési szabadel­vű párt mai értekezletén Móricz Pál, a kör igazgatója benyújtja az évi számadásokat, melyek a számvizsgáló bizottságnak adattak ki. Az értekezlet tulajdonképeni tárgyát a véderő létszámának utóbbi tíz évre való megállapításáról és az 1880-ik évre megajánlandó ujjonczjutalékról szóló tvjavaslatok képezték. Az értekezlet, melyen a párt tagjai nagy szám­mal voltak jelen, egyhangúlag elfogadta a­­javaslato­­kat, melyek ellen felszólalás nem történt s a tárgya­láson csak rövid eszmecsere folyt. Ezután Sz­ap­áry dr. pénzügyminiszter beje­lenti, hogy miután a költségvetésnek ez évben való tárgyalására nincs kilátás, a kormány három havi indemnyű­t kér a törvényhozástól s az erről szóló tör­vényjavaslat holnap mutattatik be a háznak. Végül Tisza miniszterelnök előadja a bosz­niai közigazgatásról szóló­­javaslat 1-fő §-ára vonat­kozólag a bizottság által elfogadott módosítást, me­lyet az értekezlet magáévá tévén, a tanácskozás véget ért.­­ A függetlenségi kör mai értekezle­tén a véderőről szóló­­javaslat ellen benyújtandó h­a­­tározati javaslat szövegét tárgyalta s azt elfogadta. Az ujonczok megajánlásáról szóló tvjavaslatot, miután a függetlenségi párt soha sem szavazta meg a közös hadsereg számára az évi újoncz- és póttar­­taléki jutalékot, e törvényjavaslatot az értekezlet átalánosságban sem fogadja el.­­ Az egyesült ellenzék mai értekez­letén, az illetők által felkéretve, bejelenti az elnök, hogy a boszniai közigazgatásról szóló­­javaslat feletti szavazásban Halász Bálint és Máriássy Aladár párt­tagok betegség miatt nem vehettek részt. A véderő létszámának megállapításáról szóló­­javaslatra nézve a párt­­abban állapodott meg, hogy a jelen hadilétszámot további ö­t é­v­r­e kész megsza­vazni, de a megszavazást conditio sine que non-kép felállított feltételekhez köti s ez irányban határozati javaslat fog a párt részéről benyujtatni. A­­j­avaslatot magát, miután abban a hadi­ lét­szám 10 évre állapittatik meg s miután az a hadi létszám megállapításának feltételeit képező, a határo­zati javaslatban elsősorolt törvényhozási intézkedé­sek létrejövetele iránt biztosítékot nem nyújt, — még átalánosságban sem fogadja el a párt. . A határozati javaslat benyújtásával P­u­­­s­z­k­y Ágost bízatott meg. Budapest, nov. 20. A muszka trónörökös bécsi és berlini diplomatiai útjából visszatért már Péter­várra. Minő­ impressiókat vitt magával s mikép fog majd útja eredményéről referálni czári atyjá­nak, azt következtethetjük a körülmények s az osztrák-magyar-német szövetség termé­szetéből. Látva (az orosz) Muhamed, hogy a hegy nem megy hozzá, ő ment a hegyhez s azt először is Bécsben kereste föl és meg kel­lett győződnie arról, hogy az osztrák-ma­gyar-német szövetség szilárdan áll, »mint a Sion hegye.« A legjobb s legauthentikusabb forrásból származó tudósítások most is meg­egyeznek abban, hogy az orosz trónörökös látogatása, bár szívesen fogadták Bécsben is, Berlinben is, a legcsekélyebb változtatást sem volt képes eszközölni monarchiánk és Németország szövetségének természetén és irányában. A czárevics bevégzett tényeket talált Bécsben és Berlinben s e tényeket megváltoz­tatni Oroszországnak, bár hatalmas, nincs ha­talmában. Mindkét székvárosban nyert felvi­lágosításokból körülbelül ezt a resumét von­hatta le magának a czárevics: »Mi kezdemé­­nyezőleg és támadólag nem bántunk senkit, de a mi érdekeink körét legtávolabbról is sér­teni merészkednék, az ügyeljen magára, mert azzal okvetlenül leszámolni fogunk.« Nagyon jellemzőleg és tanulságosan emeli ki a »Pol. Corr.« berlini félhivatalos, avatott levelezője: »Ausztria-Magyarország és Németország oly bensőleg szövetkeztek, hogy egy harma­dik hatalomnak a két hatalom egyikéhez való közeledése immár teljesen lehetetlen. Oroszországnak, mely őszintén óhajtja megnyitni előbbi barátságos viszonyát Német­országgal , előbb közelednie kellett Ausztria-Magyarországhoz a l­e­g­­legálisabb módon; csak két barátja lehetett, vagy egy sem.« Ha tehát a czár és a czárevics átállni fogják az elszigeteltséget, melybe Oroszorszá­got a szélsőségek politikája juttatta s ha en­nélfogva szorosabb viszonyba lépni óhajtaná­nak monarchiánkkal­ és Németországgal, ez csak úgy lehetséges, ha Oroszország teljesen rááll a német-osztrák-magyar szövetség állás­pontjára, azaz határozott, békés politikát űz s felhagy aggressív természetű politikájával. S ha ez történik, Andrássy és Bismarck mű­vének már magában ez egy rendkívüli sikerét fogná képezni. S igy ha létrejönne is újból — mitől né­melyek tartanak — az u. n. »három császár szövetsége«, — ez egészen más volna, mint volt az ezelőtti néhai »hármasszövetség.« Az ezelőttiben (Németország túlságos engedé­kenysége folytán) egy ideig Oroszország játszta a fő és döntő szerepet, az újban pedig Német- és Ausztria-Magyarország fogna dik­tálni törvényt Muszkaországnak, — mint a­hogy diktál már azon puszta tény által, hogy Bismarck és Andrássy létrehozták a szövet­séget, mely természetes, ponderáns st­iljánál fogva mérvadó kell, hogy legyen Oroszország magatartására, — akár közeledik formailag, A „HON“ TÁRCZÁJA. A műcsarnokból. Közel háromnegyed év múlva ismét megnyíl­tak a sugárúti műcsarnok ajtai. Nem kevesebb, mint 219 darab mű van benn­e, köztük közel 50 magyar. A számot s arányt tekintve — meglehetősen kielégítve érezhetjük magunkat, annyival is inkább, mert e számban új nevekkel is találkozunk, minek a magya­rok közül Konek Ida, Gyárfás Jenő s Kiss György s a külföldiek közül még több. Mindamellett a tár­lat megtekintése után csalódva, sőt elkeseredett han­gulatban jövünk ki. A szép számmal kiállí­tott magyar művek közül nincs egyet­lenegy sem, mely maradandó hatást gyakorolna a nézőre, egy sem, a­mely miatt vonzva éreznénk magunkat e tárlathoz, hol nem any­­nyira külföldi nevezetes munkákat keresünk, mint in­kább a hazai művészet emelkedését, ismételve meg­látogatni. Pedig mily sok jó név van a magyar ki­állítás résztvevői között: Barabás, Ligeti, Lotz, Vas­­tagh s a fiatalabb nemzedékből Greguss, Spányi, Tölgyesy. Ne mondjuk, hogy hiányoznak a Munká­­csyk, Zichyk s Benczuro­k. Hiszen nem rég a fiatal Peszty átalános feltűnést keltett szép teli tájképeivel s itthon tartózkodó jeleseinktől méltán várhattunk volna oly hosszú idő után egy-két művet, mely áta­lános feltűnést okozzon. De hát nincs. Nem jajgatunk tovább s egy eset­ből nem is akarunk merészen hanyatlást következ­tetni, egyszerűen fájdalmunknak adtuk kifejezést s óhajtjuk, hogy a jövőben e baj orvosolva legyen. A magyar művek között is leggyarlóbb helyet foglal el a történeti festészet, a képzőművészet ki­rálynője. Tulajdonkép csak Or­lay Soma kísérlett meg ilyesmit »Erzsébet és Mária királynék a novi­­gradi fogházban«, de aligha vétünk e derék veterán művész iránt tartozó kegyelet ellen, ha azt állítjuk, hogy csak megkisérlette. Müvében történeti tárgya da­czára alig van valami, a mi történeti festményre emlé­keztetne s genremünek is ép úgy beillenék. — A genrefestészet már erősebben van képviselve, habár nem kiválóan. Gyárfás Jenő »Tréfás fenyegetés« czímű, még teljesen be nem fejezett munkája, mely egy kisded mumus által ijesztgetést ábrázol, akadé­miai merev vonásai daczára átalában szép jövőt ígé­rő má­s másik dolgozata is elég csinos, Greguss Imre »Erdei zeneestélye« igénytelen vázlat, Lotz Károly dolgozataiban most is meglátszik e meste­rünk szokott bensősége s technikai ügyessége s há­rom kiállított, részben tájképjellegü, művének mind­egyikében van valami vonzó s kedves, — K a c­z­i­­ány kerti jelenete, Kovács Mihály »Bürdönök« s »Velenczei Márk-templom benseje« felemlitésével kimerítettük e rovatot is, s ha egy pár »Csendéletet« ide nem sorolunk, mint a most először fellépő K­o­­n­e­k Ida (az egyetemi tanár leánya) gonddal s sze­retettel készített két munkája. Tájkép is nagy számmal van magyar művé­szektől e tárlatban. Különösen kiemelendő Spányi Béla nagy műve, mely »Május hava« czím alatt szé­pen zöldelő nyírfaerdőt ábrázol, elől egy félig elta­kart árokkal. Sokkal nagyobb gonddal van készítve, mint régibb képei, egyes részletek a virtuozitásig si­kerültek ; kár, hogy a realisztikus irányú festő na­gyobb gondot fordít a részletek természeten vissza­adására, mint a benső tartalomra. Brodszky, Mo­l­nár jelenleg kiállított képei csaknem másola­toknak látszanak régibb munkáikról. Ligeti, ki a Tisza áradását festi szélmalmos részlettel s alkonyi hangulattal, nem képes magát Keleti mesteri tájké­peinek rajzolásánál megszokott technikája alól eman­­czipálni s különösen a világításban alig ismerünk a magyar vidékre. Tölgy­essy mindig csinosan raj­zol ; kár, hogy nagyobb szabású kompozicziókat nem alkot s tárgyát mélyebben át nem gondolja. Még az öreg Barabás is állított ki tájképet s ezúttal aquarellben Koritnyiczáról. Arczképeket állítottak ki Vastagh György, ki neje arczképét festette le a­ német jelmezben, N­e­­m­e­s Nándor grófné, ki saját arczképét mutatta be gondos munkával, továbbá Csillagi Lajos Újpest­ről, Greguss Imre s Schickedanz Antal. Végül Ujházy Ferencz állított ki egy »Rózsako­­szoru« czímű szent képet. Mindenesetre szép szám s nem egy mű van köztük, mely figyelemre méltó. De ismételjük néze­tünket, mely, fájdalom, aligha vonható kétségbe bárki által, hogy a jelen kiállítás, mint annyi más a magyar főváros műcsarnokában, ismét határozott vereséggel van a magyar festőkre nézve, ellentétben a külföl­diekkel. Nem állíthatjuk pedig, hogy a külföldi festők a kiállításon csupa világhírű nevekkel volnának kép­viselve, sőt inkább a nagy nevek aránylag csekély számmal vannak s ezek sincsenek legjobb műveik által képviselve. A legnevezetesebb közöttük a londoni Alma Tádém­a. Két képe van egymás mellett »Az özvegy« s »A tükör előtt« czimmel a felül­vilá­gított nagy teremben. Elnevezéseikből alig sejdít­­hetné valaki tartalmukat. Az előbbiben ó-egyptomi nő siratja férjét, körülötte énekesek. Egészen archae­­logiai pontossággal van minden részlet visszatükröz­­tetve, mintha a művész munkáját a British Múzeum egyptomi osztályában avagy épen a karnahi romok között készítette volna. Hasonló mesteri techniká­val van készítve a másik kép, mely egy csinos nőt ábrázol, a­mint a márványmedencze kristályvizében kaczérkodik saját arczképével. A medencze­s oszlo­pok valóban bámulatos tökélylyel vannak alkotva, s épen oly meglep­ők, mint az egyptomi kép épület­részletei. De őszintén szólva, a legtöbb néző csak azért fogja tartani mindezt ritka szépnek, mert szer­zője nagy hírnevét ismeri. Az, a­mi a képnek erőt s jellemet ad, a benső tartalom, compositió s humor, nála csaknem egészen hiányzik. Alma Tadema képei technikai műremekek s igy kétségkívül nagybecsüek, de nem képek. »Az özvegy« pedig inkább archaelo­­giai tanulmány. Azon 14,000 és 10,000 mark, me­lyet a művész két műve árául kitett (a tízezres alig két tenyérnyi), csak oly amateuröknek szabott ár, minőt az Angliában lakó művész hazánkban aligha találna. Tárgyánál s alapeszméjénél fogva vonzó hatást gyakorol Luchodolszky (Drezda) »Szerzetes­temetés« czímü nagy képe. Éjjel fehér ruhákban, égő szövétnekkel s magas szikláktól körül­vett pusz­taságban kisérik társukat utolsó útjára a karthauziak. Idegen nincs jelen, de a szerzetesek száma néhány százra megy. Megtestesült költészet s élénk érzelem jellemzi e müvet, bár technikájában nincs meg azon erő­s határozottság, mely a szép gondolathoz szüksé­ges volna. Lehet azonban, hogy ily erővel, talán Doré­­fére alakítással a rémséges vonás tolulna előtérbe s a mű költészete sokat vesztene. A nagy teremben, hol különben is a legjelesebb képek vannak összeszedve, igen sok megnézésre érde­mes van. Morgenstern Münchenből melegséggel festett folyóparti tájképet küldött be, a düsseldorfi Normann nagy norvég tájképei az éjszaki világ sajátságos, vonzó természetével s okosképü fókáival, a brüszeli Weber Tivadar hullámzó tengerrészlete halászbárkával sok élvezhető s kedves motívumot mu­tatnak. Egy berlini festő Tschautsch A. két képpel mutatja be magát a magyaroknak. A két kép hatása igen különböző. »Bájitalá«-ban egy barlang­ban ülő vén boszorkány s az őt meglátogató szép hölgy találó színezés által még kellemesen hat, mig a másik, mely »A bősz vadászat« czim alatt várro­mok közül előrohanó s mindent eltipró vadlovag szellemét tünteti fel, rémségével nagyon közel áll a komikumhoz. A nagy teremben van M­a­r­k­ó András néhány tájképe szokott felfogásával. Jansen József (Düs­seldorf) svájczi, Knorr Hugó bajor s Kohl­er Rezső (Neumünster) alpesi tájképei mind méltók a figyelemre, az utóbbi különösen mint állatfestő. A tájképfestők között azonban ez alkalommal is kiválók a müncheni Wengglein József, kinek »Hegyi táj Felső-Bajországból« czímű képe a negyedik teremben (71. sz.) minden mesterkéltsége daczára a kiállítás legszebb darabjai közé tartozik. Tájképeket állítottak még ki Alt Rudolf Bécsből, Troyon a híres franczia festő (nem legjobb darabjai) de azért méreg­drágák) Achenbach András, Nerly (München) s több mások. A kiállítás e tekintetben túltömöttnek mondható s tanulmányozásra igen alkalmas. Meglehet, hogy ha kevesebb tájkép volna kiállítva, egyes jelentékeny művek becsét inkább is tudnánk mérlegelni. A 2-dik teremben Sztrejovszky Villem (Danzig) nevű festőtől van egy nagyobb darab »Zsidó menyekző Gácsországban« czím alatt, mely méltán feltűnést kelt festői részletei által, habár egészen ta­nulságos például szolgálhat, hogyan közeledik a mai naturalista kis régi irány a németalföldi iskola felfogása felé. Másik — nem művészi becse — hanem tartalma által érdekes mű. H­a­m­m­a­n Ede párisi művészé, ki egy kis képben a nevezetesebb zeneszerzők arczképeit állította össze. Elől vannak Bach Sebestyén s Beetho­ven s fölöttük két nem épen kellemes grúzia, kik kö­zül egyik zeneszert, a másik a hangvillát tartja kezé­ben. A kép mellett egy vázlaton az ábrázolt szemé­lyek érdekes névsora is olvasható. Beethovenre vo­natkozik a braunschweigi Juncker Hermann ké­pe is, ki úgy ábrázolja őt, a­mint lámpa mellett jegyzi le magasztos gondolatait. Történeti festmény a külföldi müvek közt sincs. Egyetlen képnek van ily jellegű tárgya s ez T­a­c­k­e Lajos (Braunschweig) müve »Gusztáv Adolf sürgö­nyének kihirdetése«, de felfogása s kidolgozása egyaránt kabinetkép jellegüvé teszik, habár nem le­het tagadni, hogy elegáns elbeszélési modora jó ha­tással van a nézőre. Fikentscher O. Düssel­dorfból az 1870-ki marslatouri ütközetet festette le, de magasabb felfogás nélkül, csaknem illustratori modorban. Az állatképek, veduták s genreművek száma egész sereg, de ezeket részletezni feleslegesnek tartjuk. A kiállítás, mint értesülünk, még mindig nincs befejezve, két hét múlva egészen újból szereltetik fel s igy marad egészen új évig, megtoldva a karácsonyi kiállítással, midőn tudvalevőleg egyes kisebb dara­bok szoktak kitéve lenni elárusítás végett. Magyar művészek munkái közül még többet várnak a kiállítás­ra s nem lehetetlen, hogy azon fel­­jajdulás, melynek czikkünk kezdetén kifejezést ad­tunk, megorvosolva leend. Bárha úgy volna. A mű­csarnok termei, melyekben ma még alig kongott né­­hány ingyen jegyes tudósító, megtelnének rög­tön, ha magyar művészek műremekei lennének benne kiállítva. Apaszsza meg a képzőművészeti társulat a kiállított darabok számát, válogassa ki őket gondo­san, de igyekezzék mindenekfölött magyar lenni. Ma­gyar művészek dicsősége az egész világon el van is­merve, mi az oka mégis, hogy az egyetlen magyar műkiállításban a magyar művészekről oly szomorú képet alkotunk magunknak. Legyen már elvégre a képzőművészeti társulat magyar, különben díszpa­­lotája sem menti meg a bukástól.

Next