A Hon, 1880. február (18. évfolyam, 28-52. szám)

1880-02-25 / 48. szám

Budapest, 1880. Szerda, február 25. 4­8. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Szerkesztőnő irodai Barátok-tere, Athenaeum-épít­et. A lap szellemi részét illető xavidea köslemfog a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSES szintúgy mint előfizetések a kiadó-hiva­llal (Barátok* ten, Athenaeum-épitet) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Eladó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épiUet földszint. Előfizetési díjt Portén küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................................2 fit 8 hónapra .............................................. . . 6 hónapra ....... ....12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint....................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, február 24. A régi és az új h­orvát bán. Sok bajunk volt a horvátokkal s hogy volt, abban nem kevéssé részes a »kegyelem­ben« elbocsátott ezelőtti bán: Mazsuránics. Az ő hivataloskodásának meglehetősen hosz­­szu ideje alatt (1873. szept. 20. óta) a horvá­­tok,mondhatni, igen »elvadultak« Magyaror­szág irányában; a kevés »testvéri« érzület is, a­mi még m­eg volt, ez idő alatt ellenszenvvé fajult, melynek jeleit s szenvedélyes kitöré­seit nem egyszer őszintén sajnálkozva tapasz­taltuk. És ezen »elvadulási« proczesszusban Ma­zsuránics bán soha sem gyakorolt »szeliditő« hatást; nem csak, de egyes nyilatkozataival s egész magatartásával mintegy felbátorította a túlzásokra hajló s mértéket nem ismerő kö­veteléseket; ésannyira, hogy Horvátország­ban újabb időben népszerű dologgá lett: népszerűtlenné, sőt gyűlöltté tenni Magyar­­országot a horvátok előtt. Pedig hát a bánnak tömérdek módja és eszköze lehetett és volt is arra, hogy »tónust adjon« lefelé; hogy ne hagyja annyira meg­­fogyatkozni és megfogyasztani az összetartozás érzetét a horvátokban, kik nem csak közjogi­­lag, de más tekintetben is Magyarországra vannak utalva, melytől, mióta e kapocs év­századokon át fennáll, mindig csak jótétemé­nyeket tapasztaltak. Hanem hát Zágrábban nem a bán, ha­nem a diáknépség lett a hangadó s a mennyi­ben az előbbi az volt, nem volt abban bi­zony semmi köszönet. Mazsuránics bán úgy kormányozta Hor­vátország szekerét, hogy vagy a lovak közé dobta a gyeplőt, vagy pedig arra felé hajta­tott, merre nem kellett volna s a merre hajt­va és tartva, végül ki kellett fordulnia ma­gának is a szekérből. Csoda-e, ha a nagyon felcsigázott köve­telések s a mesterségesen felszított ellenszenv mellett az újabb magyar-horvát kiegyezés meghiúsult ? Pedig Mazsuránics azon horvát országgyűlésnek volt az elnöke, mely majd­nem egyhangúlag fogadta el az 1871-ki ki­egyezést s lám azóta, az ő kormányzása alatt, mennyire túllic­itáltak a horvátok még saját magukon is ? Mazsuránics neve: egy magyar horvát kiegyezés létrejöttéhez s egy ugyan­ilyen bukásához van kötve. Ne így legyen ezentúl. S reméljük is, hogy az újonnan kinevezett bán, Pejacsevich László gróf alatt nem is lesz igy. A história olyan neveket mutat fel a horvát báni méltó­ságban, melyekre magyar és horvát egyaránt büszkeséggel telik el; olyan bá­nokat, kik a mellett, hogy jó horvátok, jó ma­gyar hazafiak is voltak és tudtak lenni egyút­tal. Azok közös történetünk büszkeségei s megszemélyesítői a magyar-horvát testvéri­ségnek ; azok nem értenék meg a mostani kor fattyúhajtásait s a felszított czivódásokat. Egy ilyen bánt óhajtunk és remélünk mi Pejacsevich grófban, ki visszavarázsolja mint­egy a történet amaz igazi és nagyszabású báni alakjait, melyek nevéről annyi dicsfény sugárzik le s melyek nagyon is meg tudták egyeztetni szivükben Magyar- és Horvátor­szág szeretetét. Ilyen bán alatt Horvátor­szág visszakaphatja a határőrvidéket s telje­sülhet a horvátok egy régi vágya. Ezért az uj bánnak, mindkét nemzet érdekében sze­rencsésebb, szebb pályafutást és majdan, jó későn, jobb véget kívánunk, mint a minő volt Mazsuránicsé! Kívánjuk mindenekelőtt, hogy szerencsésen előmozdíthassa végre a kiegye­zés létrejöttét, mely aztán a két nép és or­szág tartós egyetértésének s testvéri érzüle­tének legyen alapja és záloga. — Mazuranics bán lemondására vonatkozólag a »B. C.«-nek Zágrábból a kö­vetkezőket írják: Egész Horvátország nagy örömmel vette tudomásul azon hírt, hogy Mazuranics bán végre lemondásra kényszeríttetett. Span főállam­ ügyész kivételével még legbizalmasabb politikai hí­vei is nyíltan kimondják, hogy nagy szeren­csétlenség lett volna, ha továbbra is a teljesen tehetetlenné vált, minden tetterőt nélkülöző Mazuranics bán ma­radt volna a horvát országos kormány é­l­é­n. További kormányzása csak az ultrák párt­jának megizmosodását vonta volna maga után, mi­után magában a kormánypártban tökéletes bomlás ál­lott be, melynek bekövetkezte legnagyobb részben Mazuranicst terheli. Annyi bizonyos, hogy Mazuranics bánnal egy pénzügyi kiegyezés soha sem jött volna létre, mert ő teljes tudatával birt annak, hogy a kiegyezés létre­jötte nyomában más bán következnék utána és hogy ő csak addig maradhat hivatalában, mig a provizó­rium tart. Ha Mazuranics bán nem úgy gondolkozott volna, akkor a kiegyezés a múlt évben kétségtelenül létrejön.­­ Az uj bán nevét itt minden­felé a legnagyobb rokonszenvvel ü­d­­vözlik és gróf Pejacsevich soha sem találhatott volna kedvezőbb időszakot a mostaninál arra, hogy egy hatalmas és erős pártot alakítson nem csak a tarto­­mánygyűlésen, hanem az egész országban is; csak­hogy határozott erővel kell bírnia arra, hogy a kép­telen tisztviselők egész hadát, melyet Mazuranics nepotizmusa ültetett hivatalaiba — elkergesse. — A szerb vasutat a nándorfehér­vári »Videlo« egy oly állam társulatának óhaj­taná átadni, mely a legolcsóbb tőkével rendelkezik, s mely államnak politikai érdekei Szerbia poli­tikai érdekeivel egykönnyen nem jönnek ösz­­szeütközésbe. Ennélfogva konstatálja, hogy a mi monarchiánk nem az az állam, mely a szerb vasutat kiépítni hivatva volna. Ausztria-Magyaror­­szágban a pénz roppant drága, s indusztriája sem sorolható a legelőrehaladottabb államokéi közé. Ne­vezett lap a tiszta szerb érdekek terén állva, Szerbiá­nak a szóban lévő ügyben a legnagyobb elővigyáza­­tot ajánlja, s egyutas felhívja, hogy Francziaországra és Belgiumra irányozza figyelmét. Ezek az államok­­ azok, a­hol a szerb pénzügyi és gazdászati viszonyok kielégítést nyerhetnek, s a szóban lévő vasúti ügyben a szerb politikai kivonatok is koc­káztatva nem lesznek. — Leeb nyugalomba lépett minisz­teri tanácsos helyébe — a »B. C.« értesülése szerint — Köffinger osztálytanácsos neveztetett ki és bizatott meg az illető szakosztály vezetésével. Az eddig Köffinger osztálytanácsos által ellátott hi­telosztály vezetését, a vasúti szakosztállyal egyide­jűleg, Beretvás osztálytanácsos fogja átvenni. Köf­finger miniszteri tanácsos továbbra is megmarad kormánybiztoskép az osztrák-magyar bank mellett. — A »Tiszavölgyi társulat« köz­ponti bizottsága febr. 25-én, d. u. 4 órakor, nagyér­­dekű ülést tart. Az ülés egyik főtárgya a külföldi szakértők véleménye tárgyában kiküldött albizottság jelentése. Úgy halljuk, hogy az albizottság munkála­tát S­e­n­n­y­e­y Pál b. javaslataira alapította, a tech­nikai kérdéseket illetőleg akkorra tartja fenn magá­nak a nyilatkozattételt, a­mikor a külföldi szakértők véleménye alapján készült kormány- előterjesztés a kormány ígéretéhez képest a központi bizottsággal közöltetni fog; a szervezetet illetőleg azonban az al­bizottság már most nyilatkozik és Széchenyi eszmé­jéből kiindulva, messzeható javaslatokat tesz. A másik főtárgy a tiszai végleges kölcsön kérdéser e részben ugyanis be fog mutattatni a pénzügyminiszterrel foly­tatott értekezletről s a pénzügyi bizottság idevonat­kozó megállapodásáról szóló jelentés. — A szentpétervári merénylet. Mint a »W. Abendpost«-nak írják Szentpétervár­ról, már hosszabb idő óta, hire járt, hogy a nihilisták a téli palotát föl akarják robbantani. Egy bizonyos Tsernitewskynél a Lestukov Pereulokban a téli pa­­lota pontos tervét és jelentékeny dynamitkészletet találtak. Hasonló terveket fedezett föl a német tit­kos rendőrség Genfben Krapotkin herczeg ni­hilistánál és azokat közölte az orosz kormánynyal. A robbanás után a romok közt egy nagy plébszelen­­cze fedőjét és hosszú drótdarabot találtak. Úgy lát­szik, hogy a robbanás óra segítségével eszközöltetett mely 6 óra 20 perczre volt igazítva. A „HON44 TÁRCZÁJA. 1 .------------------------------------------------------------------1 Akik kétszer halnak meg. Regény. Irta: Jókai Mór. Első rész: A „Tegnap.“ (32. Folytatás.) A majmok pedig szoktak malicziózusok is lenni. Az előre látható volt, hogy Soma urfinak ezen a vidéken nem lesz maradása a fentebbi casus után. A­kivel csak összejön, mind azt kérdezi tőle, hogy hol a piros uniformis ? Nincs is más neve, mint a »szvor­­noszt-vitéz.« Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová jó messzire elvigye, a­hol még a viselt dolgainak hírét nem hallották. Az egész országban volt még egy város, a­hol a múzsák csende­sen meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek : a debreczeni kollégium­ban országgyűlést tartottunk, s a nagyenyedi kollégiumban az oláhok praelegálták a jus naturét. De még Pozsonyban lehetett találni akadémiát, a­hol olyan fiatal emberekkel, a­kik nem váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridical cursus. — No az is szép »jus« lehetett, a­mit ott tanítottak. Mikor az összes tör­vénykönyv darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professorok csak fölmentek a kathedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen s ezzel fönn volt tartva a normális állapot. Ide hozta el Soma urfit, asseciástul együtt a nagybátyja. Természetesen itt is a professzorhoz adta be szállásra. Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Va­lahonnan megtudták, ha más nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabad csapat ve­zér czím. Pozsony pedig abban az időben a császári csa­patok pivotja volt és egyúttal központja a magyaror­szági dolgokkal elégedetlen mágnásoknak. Soma urfit addig csúfolták, a­mig az lett be­lőle, a­minek csúfolták. Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám valamik­ az akadémia falát megkentük bájjal, hogy egyék meg a kutyák, magunk pedig felcsaptunk gróf * * sza­bad csapatjába volontérnak, vissza is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyáz­zon aztán már urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist. »Bolond lyukból bolond szél!« mondá rá Fe­rencz. Majd onnan is elszaladtok ti, mihelyt megér­­zitek a kolbászbázt. Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ. Már ide nem mehetett utána, hogy visszahoz­za. Engedte futni a futó bolondot. Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek a bolondja. Miben nagyok a nők ? Pálma tudott valamit, a­mi Ulawayt legköze­lebb érdeklő titok volt. Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták, és Ferencz maga is meg­tudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem kérdezte. Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön ez utóbbi események után levelet írt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is kapta a választ. Gyönge violaszinű volt a papir, a melyre az volt írva, jelvényül a szögletén egy gyászfecskével. Nehéz írása volt. A tartalma különben úgy is rával­­lana asszonysziv eredetére. »Nagy örömet­­­kozott nekem a grófnő bizal­mas közlésével. Senki a világon nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy »5« boldog legyen. A lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy a­mi rám nézve elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte. Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a cse­kélységekben van az erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, a­kit szeretnek, a hétköznapi életben ? S én ezt egy időben sokat tanultam. A férfi, a­kiről mi egymásnak beszélünk, a leg­­rendkívülibb jellem, a­kit nagyon keresztül kell is­merni, hogy ellenmondó vonásait összeegyeztethes­sük. Együtt lakik benne az író a gyöngeséggel. Bátorsága megrendíthetlen a halálveszélylyel szem­közt , hanem ha egy poharat el talált törni, azt el­tagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megtudják. Nincs olyan ellensége, a­kinek hétszer egymásután meg ne bocsásson, de az iránt, a­kit szeret, engesztelhe­tetlen. Sem embertől, sem sorstól nem jöhet rá olyan csapás, a­mi kedélyét megkeserítse, de attól, a­kit sze­ret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszul választott hangja a kimondott szónak képes szívéig sérteni. Azt azután elhordozza,és nem panaszkodik,hanem az arcza beszél róla, hogy szenved. Oh mennyit tud beszélni ez a durvának látszó arcz! A­ki annak a hieroglyphjait megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből. A nagy dolgokban engedékenye kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a nők hatalma, a­kik szerettetni akarnak. Elmondom önnek, grófnő, a tapasztalataimat. Ő egész lelkével átadja magát annak, a kit szeret s a féltékenységet nem ismeri. Azt mondá egyszer: »a ki félt, az megszűnt becsülni először a nőt, azután önmagát.« Azonban önmaga iránt bizal­matlan, s még inkább azzá kellett lennie a miatt, a­mi közöttünk ketté szakadt. Ezt a bizalmatlanságot valahogy ki kell lopni a szívéből. Csak lopni, mert ha észreveszi, hogy utána lesnek, még mélyebbre el­rejti. — Legelőször is a külsőségeken kell észreven­­nie, hogy gyöngéd figyelem jó eléje fele útra. Az ilyen külsőségek bagatellenek látszanak , de összeségükben mégis olyanok azok, mint az arab regékben a »telik : egy erszény­ke kavicsokkal, tol­lakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal, csi­gákkal megrakva, a­miknek összeségéből mégis azt az üzenetet olvassa ki, a kinek adják, hogy szeret­ve van. Hát legelőször is kezdjük a viseletén. Az öltö­nyökben »5« a kék szint szereti, annak minden ár­nyalatát , de leginkább az olyan ibolyakéket, a­minő a levélpapír színe. Azonkívül tűrheti a fehéret és a feketét s a határozatlan színeket. Hanem a piros szint gyűlöli minden asszonyi viseletén. Még a rózsa­szint is : az a kaczérság szine, a sötét császárpiros és bordeaux-szinektől pedig egyenesen irtózik. — A hajviseletnél nem igen szereti, ha a nőnek hunczut­­kája van. Leginkább tetszik neki, ha a két első haj­tekercs be van fonva s aztán a fülön alól leeresztve s ugy a kontyra feltüzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal fárasztom ?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt, a ki félol­dalt viseli a hajválasztékát. (Folytatása következik.) Az »Extrabi­« nak Londonból a következőket jelentik : » A reggeli lapok jelentik Szenpétervárról, hogy eddig új elnyomatási rendszabályok nem hozattak, de hire jár, hogy a czár egész Oroszországban akarja prok­­lamálni az ostromállapotot. A robbanás utáni napon tanácskozás volt, melyben a czár kifejezte óhaját, hogy le akar mondani, de a czárevits és az egész tanács sürgős kérésére ettől elállt. Drentelen, Gur­ko és Zurov a nihilista bizottságtól leveleket kaptak, melyekben az állt, hogy fölösleges a küszöbön álló ünnepélyességek alkalmából i­nl­u­­niinácziókra tenni előkészületeket, mert a forradalmárok maguk készíte­nek elő oly illuminácziót, a­minő nem létezett, mióta Nero Rómát felgyújtotta. Az országháziból. Ma az ellenzék nagyon rezerváltan tartá magát, csak Simonyi Ivánt bocsátá a tűzbe, ki saját pártjának rémületére beszélt, de om­nibus rebus et quibusdam aliis. Pártunk ré­széről Éles Henrik intézett egy éles támadást az egyesült ellenzék ellen, mely, úgy látszik, nagyon érzékenyen vette. De a nap érdekét gr. Szapáry pénzügyminiszter úr beszéde képezé. Ő felelt: nemcsak a pénzügyi programmj­a és e körüli eljárása ellen felozott vádakra , de egyszersmind Széll támadásának minden pont­jára is. És, úgy hiszszük, az elfogulatlan bí­ráló el fogja ismerni, hogy sikerrel felelt; de azt, hogy őszinte, nyílt és lejális volt, kény­telen lesz elismerni még ellenfele is ; mert mikor a pénzügyminiszter legméltóbb ellen­felét, a védelem után, újra a közreműködésre szólitja fel; mikor gróf Szapáry úgyszólván helyét ajálja fel Szélinek, akkor önzetlen, jó­akaratának és hazafiságának elég fényes ta­núbizonyságát adta. Legelőször elővette azt a vádat, mintha ő tavali programmjához hűtelen lett volna ; kimutatta, hogy ígérte a hadi kiadások és boszniai kiadások megszorítását; megtörtént ; ígérte a bevételek fokozását; a szállítási, vé­delmi adóval, a petróleumvámmal és arany­­agrónyereménynyel, az ellenzék által is elfo­gadható jövedelmi fokozásokat hozott be ; Ígérte a vasátcsoportosítást és most­­ az nagyban készíttetik elő ; ígérte az ál­lamjószágok tervszerű értékesítését; a­ki olvasta előterjesztését és annak indoko­lását , meggyőződhetett arról , hogy ez ígéretét is komolyan vette. Ha azonban­­ a szőlődézsmaváltságra és átvámra, vagy kere­seti adóra vonatkozó előterjesztéseiben enge­dett a kapac­itácziónak és az ország anyagi helyzetének, talán nem szemrehányás, de el­ismerés illeti őt meg; talán az lett volna a hiba, ha azokhoz makacsan ragaszkodik, csak azért, hogy­­ a papíron sokkal kedvezőbb mérleget mutasson be. Sikerülten polemizált ő Székl ellen is , különösen három irányban. Először a mérle­get iparkodott 1877-ben és 1880-ban egyen­­­­ő alapokon összehasonlítni, és ezt két kom­­bináczióban is tette. Ugyanis­ mindkét évből kidobta a beruházásokat, törlesztéseket, vala­mint az államjószágok eladásából befolyó jö­vedelmet, hogy igy kimutassa , miszerint ez alapon 1877-ben 151/1, 1880-ban csak 12 millió defic­itünk van ; pedig ebben ben­­foglaltatik : a boszniai rendkívüli kiadás is, mely apadni fog és a konverzióból keletkező , nagy kamatemelkedés , minek ez a kormány nem oka. Másodszor kimutatta azt, hogy ha Széll azzal vádolja az 1880 ks előirányzatot, hogy abban a legszorosabban vett belkor­­mányzati kiadásokra csak 18 millió marad , még ez sem igazolja a hanyatlásra, vissza­esésre vonatkozó vádját, mert ugyanez ala­pon számítva, ugyanezen kiadásokra csak 10 millió 150 ezer forint marad fönn, az általa kiindulásponttal használt 1877-ben. Tehát e tekintetben a helyzet tetemesen javult, nem romlott. Végül : a boszniai eseményekkel kap­csolatos kamatteher és kurzusveszteség kér­désében is rektifikálta a pénzügyminiszter Széll Kálmán állításait. Először is : megkü­lönböztette a konvertálandó összegben azt, mi a boszniai események előtt konvertálta­tott ; másodszor : iparkodott kimutatni, hogy ha más államok papírjaiban is volt ekkor kurzusveszteség és ha az osztrák papírokon sem volt észlelhető, azs boszniai expedíczió után : 4 százaléknál nagyobb veszteség, nem szá­míthatni 10 százalék veszteséget nálunk, a boszniai okkupáczió terhére. És igy : a Széll által e czimen fölszámított fél fél millió vesz­­teség alig megy 600 ezer frtra — a mi szá­mításunk szerint, a pénzügyminiszter által, úgy hiszszük, alaposan nyújtott adatok alap­ján. De különösen figyelemre méltó gr. Sza­páry beszédében az a összehasonlítás, melyet, pénzügyeink állására nézve, az 1878. októ­beri és a mostani állapot közt tett; mert Széll ugyan nem csinálta az 1878. októberi állapotot, bár akkor távozott el; de Szapáry sem hibás azért; és ha akkor 114 millió függő adósság konverziójáról kelle gondoskod­ni ; ha az akkori alacsony kurzust nézzük, és ha tudjuk, hogy most ez adósság konzolidálva, papírjaink árfolyama tetemesen emelve jön; defic­itünk pedig, 1878 és 1879-hez képest te­temesen apadt, akkor senki sem állíthatja, hogy pénzügyeinkben visszaesés van, és hogy ez után haladva, a kibontakozást el nem ér­jük. Úgy, hogy a kormány pénzügyi politi­kája, a múltért, és oly kevéssé vádolható, mint a jelenért; mit különösen az a kö­rülmény is bizonyít, hogy beszélnek ugyan sokat átalános gazdasági tervekről, a jövőre nézve, de még eddig senki sem mondott a jelenre vonatkozólag egyetlen pénzügyi rendszabályt. Ily körülmények közt: a kor­mány és pártja csak igazolva vannak, ha megmaradnak ott, a­hol vannak. Szapáry Gyula gróf pénzügy­miniszter beszéde a képviselőház febr. 24-én tartott üléséből. T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Nem szólaltam fel ezen átalános vita folyamában azért, mert a költ­ségvetés beterjesztése alkalmával volt szerencsém előadni azon átalános nézeteket, melyek engem ezen költségvetés előterjesztésénél vezéreltek s a­mennyi­ben a pénzügyi bizottság által beterjesztett költ­ségvetés az általam beterjesztett eredetitől el­tér, meg voltam győződve, hogy lesz alkalmam ezen eltérést magyarázni és indokolni, hogy ezen el­téréshez miért járultam hozzá. A t. képviselő urak erre nekem alkalmat adtak s leszek bátor most állás­pontomat indokolni. Mindenekelőtt reflektálok né­mely állításra, melyet az előttem szólott t. képviselő urak előadtak. (Halljuk!) Lukács Béla képviselő úr, a­ki első volt a fel­szólalt szónokok közül, a­kik tulajdonkép a költség­­vetéssel foglalkoztak, azt mondta, hogy lehessen a jelenlegi pénzügyminiszter szavainak hitelt adni, ak­kor, a­mikor ő néhány hónappal ezelőtt felszólalván, azt helyezte kilátásba, hogy a deficzit az 1879. évben nem lesz nagyobb, mint az előirányzott defic­it, pe­dig tényleg máris jóval nagyobb lett az. Engedelmet kérek a t. képviselő úrtól, ne mél­­tóztassék figyelmen kívül hagyni, mikor és mily kö­rülmények között mondtam ezt, és mennyire tér el a tényleges deficzit eredménye az előirányzott és talán még akkor kilátásba helyezett deficzittől. Az 1879. évi praeliminált deficzit volt 26.800.000 írt. Ezen összeget helyeztem kilátásba október végével, akkor, a­midőn még a három utolsó hónap kezelési eredmé­nyei nem lehettek tudomásomra, sem az, hogy az év utolsó negyedében az adóvisszamaradások 41/2 mil­lióra mentek. Hogy e 4 1/2 milliónyi összegből, ha elő­irányzatomhoz ragaszkodni kívántam volna, a hiány­zó 1 millió néhány százezer frtot be lehetett volna haj­tani, az kétséget nem szenved; s azt hiszem, hogy azért, mert e tekintetben figyelembe véve az ország anyagi helyzetét, az adó behajtásában kíméletesen jártam el, szemrehányással nem illettethetem. (Élénk helyeslés jobbfelől.) De, te hát, méltóztassék megengedni, hogy meg­magyarázzam, hogy ezen egy körülményen kívül, hogy a három havi adóvisszamaradás maga 4 és fél milliót tett, igazolt-e az, hogy az 1879-diki defic­it mintegy 1 és fél millióval nagyobb lett, mint tényleg előirányozva volt. E tekintetben csak három tételre vagyok bátor felhívni a t. ház figyelmét, melyek lé­nyeges különbséget és eltérést okoztak az 1879-diki előirányzat és az év kezelési eredményei közt. Egyik a közlekedési miniszter úr túlkiadásai, legnagyobb részben vízszabályozási munkákra 1.400,000 frttal ; a másik a határvámvisszamaradások 3.400,000 frt­tal ; a harmadik az adóvisszamaradások az egész éven át 4 millió frttal, úgy, hogy az eredménynyel az 1 és fél millió nagyobb defic­ittel szemben áll ezen három tételből eredt és 8.800,000 frtra menő összeg, mely nagyban ellensúlyozza ezen összeget. De, t. hát, Lukács Béla képviselő úr azt mond­ta, hogy ő azt már tavaly is előre jósolta, és így az ő szavainak és számítása alaposságának nagyobb hitelt lehet adni, mint az enyimnek, mert már akkor je­lezte azt, hogy a defic­it Bosznia nélkül lesz har­­mincz millió, a boszniai okkupáczióval pedig 40 millió és ez csakugyan be is következett. Először is, t. hát, ez teljesen nem következett be, mert a defic­it nem 30 millió, hanem 28.200.000 frt, tehát körülbelül 2 millióval kevesebb; de különben igen csodálom a t. képviselő úr profetikus szellemét, melynél fogva ő már akkor tudta, hogy azon katasz­­tróphák és közgazdasági nehézségek fel fognak me­rülni, melyek oly kiadásokat igényeltek, melyek több millióra mentek, és a­melyeket előre látni nem lehe­tett. (Úgy van­ jobb felől.) És ha a t. képviselő úr összeszámítja azon kiadásokat, melyek így a rendes ki­adásokon túl felmerültek és az adóvisszamaradásokat, már így is 5—6 millióra tehető legalább 1s azon ösz­­szeg, melylyel javult volna a helyzet, ha azon nagy­mérvű katasztrófák, melyeket az előirányzat alkal­mával előre látni nem lehetett, be nem következtek volna. De azt mondja a t. képviselő úr, hogy elettől fogva vérmesek voltak a pénzügyminiszter előterjesz­tései. Azt mondta úgy a múlt évi költségvetés tárgya­lása alkalmával itt e házban, hogy az általam beter­jesztett első költségvetés minden reális alapot nél­külöz. .Ezt ő nem egyszer, de igen sokszor hangsú­lyozta és mi volt a végeredmény ? Az, hogy az összes előirányzott bevételek tettek 219.500.000 frt, a keze­lési kimutatások alapján pedig az összes bevételek tettek 220.700.000 frtot és így igazoltak voltak az általam előirányzott bevételek. Egy további állítást is tett Lukács Béla képvi­selő úr és utána Széll Kálmán J. barátom tegnapi felszólalása alkalmával, a­mennyiben szintén utalt arra, hogy a pénzügyi bizottság által előterjesztett költségvetés és az általam eredetileg benyújtott költ­­ségvetés végeredménye vagyis defic­itje közt 9 mil­liónyi különbség van, és azt mondották, mily bor­zasztó eljárás az, hogy a kormány eredeti álláspont­ját ekkér feladva, lépésről-lépésre tovább tolatta magát, úgy­hogy a kormány eredeti előterjesztései­ből nem maradt semmi egyéb, mint a kölcsön. Méltóztassanak megengedni, hogy azon eltéré­sekre nézve, a­melyek az általam eredetileg beter­jesztett költségvetés és a pénzügyi bizottság által be­terjesztett költségvetés közt fenforognak, részletesen adjam elő, hogy azok miből állanak ? Először álla­nak a földtehermentesítési és szőlődézsmaváltsági kötvények törlesztésénél előre számított 3 milliónyi kevesebb kiadásból; másodszor a bevételek leszállí­tásából, a­mi tesz 2.600,000 frtot; harmadszor a ke­reseti adónál fölvett 800,000, a szállítási adónál 800,000, az út- és biovámnál 4.600,000 frt, az ás­­oátnyolajadónál fölvett 1.800,000 frtból, mely tételek összesen 9.200,000 frtot tesznek. Ebből áll azon kü­lönbség, a­melyet indokolni bátor leszek. (Halljuk! Halljuk!) Mindenek­előtt a legsúlyosabb állítással, a föld­­tehermentesítési kötvényekről szóló törvényjavaslat­nak visszavonásával és azzal, hogy e tekintetben más törvényjavaslatot nyújtottam be, kell kezdenem. Én, t. hát, teljesen elismerem azt, hogy ezen két ja­vaslat közt, t. i. a közt, a­melyet eredetileg be­nyújtottam , a közt, a­melyet utólag nyújtot­tam be, princ­ipiális különbség van, de nem ismerem el azt, hogy az eredetileg általam benyúj­tott törvényjavaslat jogsérelem lett volna, és e te­kintetben hivatkozom arra, hogy azon eredeti tör­lesztési terv, a­mely — mellesleg megjegyzem — nem is egyezett meg a kibocsátott törvények meny­­nyiségével, nem alapszik törvényen, nem alapszik — ne méltóztassanak félreérteni, — legfelsőbb pá­tensen sem, hanem alapszik egy, 1857-ben kibocsá­tott cs. kir. pénzügyminiszteri rendeletén, így tehát semmi törvénysértés sem történt volna azzal, ha a törvényhozás elhatározta volna magát arra, hogy elfogadja azon javaslatot, a­melyet beterjesztettem.

Next