A Hon, 1880. március (18. évfolyam, 52-79. szám)

1880-03-26 / 75. szám

75. szám. 18-ik évfolyam. Laseris efsiat és a tó is­ oáSa* Barátok-tere, Ath­enaeum-öpUSei. A lap szellemi m­Sisét illető minden kölésaény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. hirdetési: a. szintúgy mint előfizetések a kisió­lllottaibs (Barátok­tere, Athenaeum-éjsület) küldendők. Esti kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, márczius 26. Orlow herczeg, a párisi orosz nagy­követ, vagy inkább : volt nagykövet ez idő szerint Berlinben van s mint onnan egy sürgöny jelenti Bismarck herczeggel eszme­cseréket kezdett egy nemzetközi szerződés­nek létrehozása iránt, melyben meg volna állapitva a politikai gyilkosok kiszolgálta­tása az európai államok által. Hogy azonban minő eredményre vezetett ezen eszmecsere, arról hallgat a szentirás. Gladstone furibundus kifakadásai ellenében Cross miniszter egy választási beszédében egyebek közt azt jegyzi meg, hogy alig van állam, melynek a keleti viszo­nyok elintézése és lecsendesitése inkább ér­dekében állana, mint épen Ausztria-Ma­­gyarországnak, s igy nagyon könnyen előállhat Angliára nézve annak szüksége, hogy Ausztria­­ Magyarországgal valamely szerződést kössön. A Bosznia két kerületében tudvale­vőleg kihirdetett statárium tekintetében azt mondja egy szerajevói levél, hogy jól teszik Bécsben és Budapesten, ha a rendszabályt úgy tekintik, mint mely absolute nélkülöz minden politikai jelleget. Erre csak azt jegyezzük meg, hogy nem is his­szük, miszerint valakinek akár itt, akár ott eszébe juthatott volna, valamely politikai jelleget látni ama rendszabályban, miután ki­zárólag zsiványok és nem politikai lázadók ellen van foganatba véve. A »Norddeutsche Allgemeine Zeitung”-nak táviratilag jelzett czikke, mely szól az olasz politikusok állásáról az angol választásokkal szemben, így hangzik : »Az angol általános választásokat sehol sem kisérik oly feszült figyelemmel s oly egyöntetű óha­jokkal, mint Olaszországban. A miniszteriális »Di­­ritto«, a jobboldali »Opinione,c a Crispipárti »Ri­­forma,« a köztársasági »Lega della democrazia« mind találkoznak azon óhajukban, hogy a jelen angol ka­binet megbukjék, s erre van okuk. Bármennyire tarka is az a tömeg, mely a tory-kabinet megbuktatá­sára egyesült s bármennyire szétzüllendnek is vezé­reik a belügyi kérdésekben, mihelyt a tárczákat ma­guk között kiosztották, de mégis egy Hartington, Granville vagy Gladstone minisztérium külügyi po­litikája meglehetős biztos számításokat lehet tenni.­­ Mi most csak azon mozzanatok összeegyezésére szorítkozunk, melyek a mindenféle színezetű olasz sajtó várakozásait igazolják. A wighek kedvezni fognak az olaszok bizonyos törekvéseinek már csak azért is, mert a toryk az el­lenkezőt tették. Palmerstonnak, ezen miniszternek tisztelői, (ha még vannak ilyenek,) ki mindig legfőbb mérvben konzervatív, de mindig fölötte liberális is volt, s a kire Albert herczegnek életrajza, habár kis­sé késő világot vetett, az ős minto lordnak nyomait fogják akarni követni. — Gladstone, ki Anglián ki­­vül Poerioról irt müve által lett ismeretessé, mely müve mint később Della Galtina publiczista kinyi­latkoztatta, csak azért »találtatott ki,« hogy a kon­zervatív angolokban az olasz forradalmárok iránt ro­­konszenvet ébres­szen, ez a Gladstone az utóbbi na­pokban Ausztria és uralkodója iránti gyűlöletét oly illetlen módon fejezte ki, mely egy néhai miniszterel­nöknél, ki ismét kormányra akar jutni, példátlan, gjkót és más theologusok »a pápaság elleni sötét gyű­löletben,« bármennyire konzervativok is otthon, azon különös reményt táplálják, hogy a liberális olaszokat az oly számos britt katechismusok egyikére térítik. A manchesteriek felől, kiket Gladstone edin­burghi beszédében a külügyi politika vezetőinek min­taképeiül állított fel, nem hozunk ítéletet, mert ezek ép oly kevéssé felfoghatók, mint nemes kollegáik. Egy nagy emlékiratnak, melyet a szövők a pamut­szükség idején a kormányhoz intéztek, mottója ez volt: »Cotton knows no politics« s állítólag ez urak­nak szivén fekszik, hogy a vámok az egész világban leszállittassanak s végül eltöröltessenek. E mellett mesterüknek Cobdennek röpiratában, mely »A man­­chester manufakturer« aláirást viseli, az tanittatik, hogy kívánatos lenne, miszerint az angolok prohibitiv rendszerükkel­­ Konstantinápolyba érnének. Egy né­mely béke rajongó azt hiszi, hogy ügyüknek az által szolgálnak, ha a megtámadottat, vagy fenyegetettet intik, hogy csendben maradjanak. Ehhez járul széles körökben még az elegáns érdeklődés az olasz ur­­napi utazások, az olasz zene és művészet s az olasz nyelv iránt. Ha az olaszoknak előérzetük helyes, azt követ­keztetjük, hogy a tory-kabinet megmaradása az euró­pai béke záloga, a kabinetváltozás ellenben háborút­­ jelent, háborút, melyről Anglia azt hiszi, valószínűleg­­ tévesen, ki fogja magát abból vonhatni.« — Schwarz Gyulát, barátunktól, a követ­kező sorokat kaptuk: Budapest, nemzeti szálloda, márczius 26. 1880. A »Hon« szerkesztőségének, Budapest. Tisztelt szer­kesztőség ! Az »Egyetértés« mai reggeli számában egy közlemény azt hirli, hogy én közelebb egyik po­litikai napilap szerkesztését fognám átvenni. Én, mint eddig is, most is tudományos munkáim írásával le vén elfoglalva, arra, hogy lapot szerkes­­­szek, nem gondoltam, annál kevésbé álltam pedig bárkivel is oly természetű szóváltásba, a­mely ily köz­leményre akár jogot, akár alkalmat szolgáltathatott volna. Ez értelemben kérem tehát az »Egyetértés« közleményének helyreigazítását. A t. szerkesztőség alázatos szolgája Schwarcz Gyula.­­ Az ifjú csehek klubjában Gregr képviselő beszámoló beszédének alkalmából heves jelenetek voltak. Egy szónok Rieger föllépését politikailag nem becsületesnek nevezte. Rieger megakadályozta a csehek egyesítését a reichsrath bal­oldalával, melynek Riegerhez nincs bizalma. Egy más szónok megnevezte, hogy a kölcsön megszava­zása által a csehek eljátszották a jogot magukat szabadelvűeknek nevezni, az ifjú csehekben nincs lelkesedés és igazi szabadelvűség, hogy C1­a­m-M­a­r­­tinit­z-tól elszakadjanak ; az alkotmánypárthoz kell csatlakozni, mel­lyel a cseh népnek sokkal több közös érdeke van, mint Lienbacherrel és Liecht­en­­steinnal. Egy harmadik szónok a cseh klubnak a jogi párttól való teljes elválasztása mellett emelt szót. Budapest, 1880. Péntek, márczius 26. ííladd-hivatail s Barátok-tere, Athenaeum-építet földszitf Előfizetétt díj: Poetin keidre, vagy Budapesten háziura hord*­. reggeli is esti kiadás együtt: 1 hónapra..............................................................­ 3 hónapra . ........................................................* • 8 hónapra ..•••••••­• Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felü­l- IV • fizetés negyedévenkint..................................1 • Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely népien történik is, min­denkor a hó első napjától számm­azik. A korteskedés Angliában. A parlament feloszlatása következtében egész Angliában megindult a választási mozgalom s az an­gol lapok hasábjai kortes beszédekkel telnek meg. Közlünk ezekből egy pár szemelvényt. Hartington lord a liberálisok egyik elsőrendű szónoka Északkelet Lancastershireben, választói előtt egyebek között így szólt: Midőn a kabinet fejének minapi nyilatkozatát olvastam, melyben Anglia hatal­mának emeléséről szólt, az a kérdés támadt föl ben­nem, hogy váljon békében élünk-e hát Oroszországgal vagy sem (zajos cheers.) A miniszterelnök nyomaté­kosan hangsúlyozta, hogy Oroszország igen lelkiisme­retesen végrehajtja a berlini szerződés határozványait. Ez ennek daczára ő fenségének egyik benső tanácsosa egyenesen kimondja, hogy Oroszország csak be akarja várni a kormányváltozást ez országban, hogy az ünne­pélyesen elvállalt kötelezettségeket repudiálhassa s hogy ismét előre nyomuljon azon a téren, melyről — mint a miniszterelnök mondá — visszahúzódott (Cheers). Cross uz egyik beszédében azt állitá, hogy Anglia akadályozta meg Oroszországot Konstantiná­poly elfoglalásában. Szeretném tudni minő alapon mondja ezt. (Cheers). Az a hat millió s az a lázas fegyverkezés, me­lyet a kormány kifejtett s a sok csűrés-csavarás, melyről kormányunk hires, sokkal alkalmasabb volt a háború előidézésére, mint annak meggátlására. Ha Ausztria és Németország bele­egyeztek volna Kon­stantinápoly elfoglalásába, sajnálom kimondani, de megtörtént volna, hogy Oroszország elfoglalja Kon­­stantinápolyt Anglia dac­ára, s nekünk háborút kel­lett volna viselnünk. Ha pedig Ausztria és Németor­szág nem egyeztek bele,—mint hiszem, hogy nem egyez­tek — akkor mindezen készülődés és költekezés hiába volt. Aztán nem is áll ám az, hogy ha kormány­változás volna, akkor a német vagy osztrák barátságos viszony meglazulna. Németország s Ausztria ellen egy rossz szavam sincs. Az elmúlt időkben, igaz, Ausztria nem­igen számított a mi rokonszenvünkre, de a jelen osz­trák kormány jelleme egészen megváltozott. És ám­bár Ausztria állása most már Európában nagyra nőtt s megszilárdult, még­sem látunk abban semmit, a­mi minket bizalmatlansággal tölthetne el Ausztria iránt. De másfelől nem tartanók Anglia érdekében állónak azt, hogy egy vagy két hatalommal speciális szövetségre lépjünk, mely elvégre is a többi hatal­mak ellen lenne irányozva. Mi rokonszenvezünk a hatalmakkal, de ha bárminő Francziaország ellen irányuló szövetség jönne létre, szentül hiszem, hogy a nép ezt repudiálná (Cheers.) Európa békéjét szi­vünkön viseljük s egy pillanatig sem akarnánk sem­miféle bizalmatlanságot a nagy franczia köztársaság ellen tanúsítani. (Cheers.) Oladstone a valódi utazó kortes szerepét vál­lalta el, nap nap után tart beszédeket, majd itt majd ott, ma Midlotonianban, holnap Gilmertonban, hol­napután Loanheadban. Utóbbi helyen a kormány külföldi politikáját igen élesen megtámadta s vissza­­utasítá azon vádat, mintha az ő pártja Oroszország érdekét saját hazája érdeke felébe helyezné. A kor­mány politikája rossz volt — mondá — mert Orosz­ország megnagyobbodását s Törökország feldarabo­lását eredményezte. Cross Pembertonban tartott egy nagyobb beszédet. A kormány politikáját védve felemlíti, hogy a conservativ többség rendületlenül a kormány mel­lett volt, sőt nagy kérdésekben a liberális pártnak mély belátású tagjai is a kormán­nyal szavaztak. A rendes működésben 45 -46 szavazat többsége volt a kormánynak; az afgán háború kérdésében 101—110, az angol-török háborúban s a berlini szerződés kérdésében 133, midőn Indiába küldettek a csapa­tok 121 volt többségünk, midőn a hitel megszavazá­sát kértük 191; de még ez sem volt elég az ellenzék­nek, s újra megtámadtak minket s többségünk ak­kor 191 helyett 204 volt; mikor pedig behívtuk a tartalékosokat, többségünk 255-re szaporodott. (Za­jos cheers.) Ne mondja tehát neki, hogy mi rápetro­­dáltuk politikánkat az országra, mert maga az or­szág ac­eptálta e politikát (Cheers). Az a kérdés vajjon megtartsa-e Anglia nagy befolyását az euró­pai ügyekre. S itt kimutatja Cross, hogy Gladstone olyan formán bánik el a kormány politikájával, mint mi­dőn egy óriási nagyitó üveg alatt mutatja be valaki a csep vizet s mert igy szörnyek látszanak abban lenni, könnyen vissza­riadhat a szemlélő attól; pe­dig a viz egészséges tiszta viz. így tett Gladstone midlothiani beszédében is (zaj és pisszegés) oxyhyd­­rogen microscopuma alá helyezvén a kormányt és feltünteti a nagy lábakat karokat, szájakat, farkakat s mind azt a mi szörnyetegszerü ezen az uton. (Ne­vetés.) Úgy látszik mi kísérteties rémei vagyunk, me­lyektől nem tud szabadulni; de mint a viznél politi­kánknál is azt fogják önök találni, hogy az tökélete­sen egészséges (Zajos cheers ) A VIDÉK, Újvidék*­ márczius 22. A »Hon« ez évi 67. számában »Újvidéki dolgok« czim alatt egy czikk je­lent meg, melynek szerzője, — állítólag Bodrogi La­jos gymnásiumi tanár, — rossz akaratú ferdítések és az igazsággal merőben ellenkező állítások által ipar­kodik a kormány és a nagy közönség szemébe port hinteni, azt hívén hogy köztiszteletben álló férfiak­nak sárba hurczolása által leplezheti azon Bodrogi úr által elkövetett ügyetlenségeket, melyek a czélzot­­takkal egészen ellenkező eredményeket idéztek elő. Az ügy magában véve helyi érdekű ugyan, de alvidéki nemzetiségi viszonyainknál fogva, nagyobb körben is figyelmet keltvén, nem lesz talán felesleges, — már az igazság érdekében is — az ügynek rövid, de tárgyilagos vázlatot nyújtani. Bodrogi magyar főgymnáziumi tanár, a »Bács-Bodrogher Presse« czimü helybeli politikai hetilapnak magyar­ellenes őrjöngésén méltán megütközvén, a magyarság érde­kében nagyobb mérvű mozgalmat indított meg neve­zett lap s az evvel azonosított német polgárság ellen. Ezen egyrészt­­ a mennyiben t. i. a B. B. P. el­len irányult igen dicséretes buzgalom kétségtelenül sikeres leendett (már azért is, mert minden igaz ha­zafi támogatásában részesült volna), ha a helyi vi­szonyok helyes felismerése után, azok ellen irányul a támadás, a­kik elég szemtelenek leplezetlenül adni kifejezést magyarellenes érzelmeiknek. Az említett tanár azonban­­ hangsúlyozzuk, hogy csak az emlí­tettet értjük s hogy az itteni kir. főgymnásium ta­nárainak nagy többsége tapintatos s feladatu­kat teljesen felfogni tudó egyénekből áll, kiknek valóban hazafias működése a magyarosítás tekin­tetében már­is szép eredményeket tud felmutatni és kik a lakosság osztatlan rokonszenvét és szeretetét bírják), tehát az említett tanár úr, minden itteni né­met polgárban a »B. B. Presséért« rajongó panger­­mánt látván és ha nem is szavakkal de tetteivel az »újvidéki magyarok« mandatáriusának hir­detvén magát, a békés, teljesen magyar érzelmű né­met polgárokat, közöttük és kiválóan Schreiber Fer­­dinándot, kíméletlenül megtámadta, nekik nagy né­met eszméket imputált s igy őket egyenesen haza­árulóknak bélyegezte. Mi lehetett ezek után természetesebb, mint az, hogy a német polgárok magukat az újvidéki összma­­gyarság által vélvén megtámadtatva ez ellen állást foglaltak és megtámadtatásuk jobbára sajtó utján eszközöltetvén, az itteni egyedüli német lap, az annak előtte általuk, épen magyar­ellenes tendentiája miatt megvetett »B. B. Presse« védszárnyai alá kény­szerültek menekülni. Ekkor Bodrogi úr nem tartotta tanári állását kompromittálónak, egy »Zween Ar­tikel« czimü irályi és helyesírási hibáktól hemzsegő Schreiber Nándor és más köztiszteletben álló polgá­rokat a legkeményebb vádakkal illető férczművecs­­két, röpirat alakjában kibocsátani. Ezen röpiratra — melyet, miután senki más nem tette, a szerző ta­lálta szükségesnek a »Hon« 67-ik számában eldi­csérni — a »B. B. Presse« oly hangon válaszolt, hogy Bodrogi jónak látta egy időre fölhagyni iz­gatásaival. *) E közleményre mindenekelőtt azt jegyezzük meg, hogy az illető czikk nem volt aláírva annak szerzője által s igy ez utóbbit egyenesen megnevezve, polemizálni ellene, tán mégis kissé indiskrét dolog. A mi magát a „ neheztelt” közleményt illeti, igen helytelenül teszik az újvidékiek, ha — mint a fellebbi sorokban mondatik — azért a »Hon«-t okolják, mert mi, mint a világon minden más lap, innen a távolból nem ismerjük s nem ismerhetjük az illető helyi torzsalkodások mindé csinját-binját s lapunk úgy, mint minden más lap, az illető tudósitók lelkiismeretességére van utalva. Ha netalán félrevezettetnék, követi az »audiatur et altera pars« elvét s helyet ad a más nézetű­eknek is. A fen­­forgó ügyet azonban részünkről ezennel befejezettnek jelent­jük ki. — s­z­e­r­k. Az itteni magyarok és németek közti megha­­sonlás azonban teljesnek látszott. A­ki az alvidéki politikai constellációt nem ösmeri az, az egymást ed­dig kölcsönösen kiegészített és az utóbbi 4—5 év alatt politikai tekintetben is mérvadó itteni magyar német párt ketté­válásának csekély fontosságot fog tulajdonítani. Kevés szóból álló magyarázat azonban ezen eshetőségnek sajnosságát egész nagyságában fogja beigazolni. Újvidéken ugyanis nem ösmerjük azon reánk nézve finom politikai nézet­különb­séget, mely például a szabadelvű és függetlenségi párt között fenn áll; mind e két párt kizárólag a haza javát tartja szem előtt s ezt csak különböző esz­közökkel véli előmozdíthatni. Nem úgy Újvidéken! Itt eddig csak két párt volt képzelhető, és pedig a hazafias magyar német párt kevés szerbekkel, és a szerb omladina; az első a haza javát akarja bármely magyar kormánynyal, a másik a pánszláviz­mus felé hajlik, Oroszországgal elég szemérmetlenül kaczérkodik s igy mindent inkább kíván csak a ma­gyaroknak jót nem. Ily körülmények közt eléggé igazolt azon ön­zetlen hazafiaknak törekvése, kik az itteni magyarok és németek elválását minden áron megakadályozni iparkodnak. A város főispánja, ki az egész czivako­­dással szemben példásan correct eljárást követett, volt azon központ, mely körül a magyarok mint ha­zafias németek ismét csoportosulni kezdtek, legalább e mellett tesz tanúságot azon tüntetés, mel­lyel Biatt főispán ur a már-már szétfosztó szabadelvű párt részéről ünnepélyes bizalmi szavazat alakjában, megtiszteltetett, melyet rövid idővel ez előtt egy ve­gyest magyarokból és németekből álló monstre kül­döttség hozott át neki. Ez alkalommal a főispán ur ismert tapintatá­nak sikerült, a magyarok és németek ismétt tömörü­lésének alapját megvetni s igy annál is inkább jogo­sult volt a feltevés, hogy a kellemetlen incidens felett napirendre tér át a polgárság, mert az omladina csak rosszul leplezi a hazafias párt meghasonlása felett érzett benső örömét. Soha helyesebb alkalmazást nem nyerhet az ismert latin közmondás »inter duos litigantes tertius gaudet« mint éppen az adott esetben. A »Hon« 67-ik számában megjelent czikk azonban, a kifejezett reményt illusoriussá tette. A már-már kialvó félben lévő izgatottság újra lángra lobbant s a mi legsaínosabb, a gyűlölet nem irányul többé egyesek, hanem elég indokolatlanul a kir. fő­­gymnázium, a magyar kultúra ezen előőrse ellen. Az itteni polgárokat különösen azon körülmény bos­­­szantja, hogy a szabadelvű párt egy tekintélyes köz­lönyében, a »Hon«-ban támadtatnak meg azok, kik épen a szabadelvű párt érdekében fejtik ki serény hazafias tevékenységüket s így egyelőre még egészen beláthatóan azon politikai pártállás, melyet az itteni magyar és német polgárok elfoglalni fognak. Ha Bodrogi Miletics fizetett bérencze volna az omladina javára nem fejthetne ki a jelenleginél sike­resebb tevékenységet. Távol van tőlünk Bodrogi úr jó szándékát két­ségbe vonni, melynek értékét azonban a sajnos követ­kezmények és a kirívó szereplési viszketeg tetemesen leszállítja. Ő inkább szerepelni mint magyarosítani akart s ez volt főhibája. Hogy mily véget fog érni a dolog, nem tudjuk, de minden körülmények között legczélszerübbnek tar­tanók, ha Bodrogi töredelmesen elmondaná a mea culpát, és az eddiginél kissé szerényebb magaviselete által helyrehozni iparkodna rövid és ügyetlen »po­litikai szereplése« által okozott kárt. Ha Bodrogi úr megsziveli a német közmondást »Schuster bleib bei deinem Leinten«, reméllem­ lehet, hogy első politikai fiaskója utolsó is leend s hogy ezentúl a helybeli ide­gen nemzetiségek magyarosítását avatottabb kezekre fogja bizni. A »Hon« 67-ik számában foglalt czikk szemé­lyeskedései iránt megjegyzést tenni alig szükséges. Schreiber urat a mondottak után alig fogja valaki pangermán érzelműnek tartani, a főispán ur múltja A „HON 44 TÁRCZÁJA. G­EORGETTE. Rentzon T. h.-ttfl francziából. (2. Folytatás.) — Valóságos dón Quichotte! — kiáltá gú­nyos hangon Saint Beatné. — Háborút indít a meg­szokott erkölcsök s a társadalom ellen, bepiszkolt jellemű de csinos arczu áldozatok érdekében.......... A most szóban forgó védencz, úgy látszik épen a bűnbánat utján halad, gyönyörű foulard öltözékben melynek csipke dísze legalább is annyi száz frank­ba került, a­hány méter....... Vezekléshez választott öltözék!.... Elfeledi tisztelt uram, hogy nem valami nagy áldozatba kerülhet ott hagyni egy unalmas fa­lut, a párisi élet vonzó elveiért s egy kellemetlen fér­jet, olyan kedvesért mint Thymerale Fülöp. Mit is áldozott csak fel voltaképen! ? — Hát .. . hát a becsületét! — mondá a fiatal követné, kit Lorleynak nevezett el a társaság. — Be­csületét — ismétlő, komoly, de a mellett olyan csen­gő hangon, hogy szava egészen kivált a könnyelmű modorú társalgásból — nagyon keserves lehet azt, habár a szerelemért is — feláldozni. — Eb­ szólt Saint Beatné szavait hozzám in­tézve — ezt az ön társadalmi szokások ellen felláza­dó asszonyát én egy közönséges szemtelen teremtés­nek tartom, a­ki nem tudott kocsisa lenni indula­tainak. — S rossz anyának — téve hozzá Orfeuilné, Berta kisasszony mamája — mert hisz ez a hat éves­nek látszó kis leány kevéssel az előtt jöhetett a vi­lágra, a­mikorról Chevagny úr elbeszélése szól. Mi joga volt ezt a gyermeket belevonni magával az örvénybe ? — A­mi azt illeti — válaszolá Samiel — soha sem tudtam megérteni, mi okért válalhatta el Thy­­m­­eral, ami a babával járó gondokat. Valószínűleg egészen elvesztette a fejét. — De hát az apa ?! — hogyan engedhette át egy olyan teremtésnek a leányát ? — Ezért valóban rossz vélemén­nyel kell fe­lele lennünk. Különben talán nem akarta a botrányt növelni a gyermek visszakövetelése által ? Különben nem is tudhatta ... ez a mondat sut­togva végeztetett be. Undorral fordultam el a suttogóktól, mert na­gyon bánt, ha látnom kell mily nagy mérvű rosszaka­rat tud lenni egyikben másikban. Épen mivel nagyrabecsü­löm a nőket, nem bírom tűrni, ha ocs­­mány gyanúsításokkal rutitják el magukat; mintha azokat a mesebeli kígyókat látnám, a­mik egy gyö­nyörű szép as­szony piros ajkai közül hullottak. — Chevagny! mondám közönyös hangon Sa­­mielnek — miután ön ismeri azt a hölgyet s azt tart­ja, hogy könnyű ismeretségére szert tenni, mutasson be kérem engemet neki. — Igazán! ? — kiáltá egyhangúlag valamennyi nő, a ki csak szavaimat meghallotta. — Ez hát nagy­lelkűségének a titka! ... Le akarja Thymerale előtt kaszálni a füvet; ezek a hajlott korú férfiak nagyon elbizakodottak tudnak lenni!... — Csak tessék csufolódni! — válaszoltam ne­vetve, míg bensőleg meg voltak elégedve magammal, hogy epigrammáik élét magam ellen fordítottam. — Nos Chevagny! megteheti. — Istenem! — szólt látható zavarral a dandy, — magam sem óhajtanék egyebet, de az imént kije­lentette előttem, hogy egészen visszavonulva óhajt itt élni . .. Ebből a válaszból azt következtettem, hogy nem olyan igen közeli ismerőse annak a hölgynek, mint a­hogy mutatni szerette volna. Városszerte elkezdett szólni az ebédre bívó ha­rangok hangja ; az én hölgyeim hoteljeikbe indulva úgy irányozták lépteiket, hogy jó közel haladhassa­nak el a jövevény előtt, jól szeme közé nézhessenek neki, azzal a sértő önérzetes tekintettel, a­melyet a társadalomban szilárd talajon álló asszonyok úgy szeretnek fegyverül használni azon szerencsétlen nő­társaik ellen, kik az élet rögeiben meg találtak botlani. Villardné látszólag nyugodtan tűrte a sértő pillantásokat: úgy tett, mintha kis leánya játékának nézésében volna elmerülve, de én jól láttam, hogy gyönyörű ovál arczának, elébb még csaknem már­vány fehér színét mint festé pirossá az elrejtett gyöt­relem, vagy legalább is az alkalmatlanság érzete. — Samiel, kegyed mai csinos czikkecskéjének a párját megírhatná az érdekes jelenségről — mondá Villerochené a »herczegné« kinek ma kedve tartotta Saint Beatné eszméjét támogatni. — Mit gondol! ? én a ki barátjai közé tar­tozom ! válaszolá gúnyos sértődéssel Samiel. — Legalább alkalma nyílnék azt neki bebizo­nyítani — szóltam csípősen. — Akár lesz kinyomatva az ítélet akár se — mondá mint egy rendelet osztólag Orfeuilné, mától kezdve a »rühes juhok« categoriájába fogjuk ezt is sorozni. II. A fent leírt hölgytársaságra azonban nagy csa­lódás várt, mert hiába gondoltak ki mindenféle meg­aláztatást és gyalázatot arra az esetre, ha botránko­­zásuk tárgya valamikép át akarná lépni az ellene felállított határtalan vesztegzárt, a durván bélyegzett szegény »juh« csendesen félre­vonta magát a követ­kező napokon is, a­nélkül, hogy azzal tüntetni akart volna, vagy hogy legkevesebb önmegtagadásába lát­szott volna kerülni. Alig látták még annak a szállo­dának a lakói is, a­hol szobákat bérelt, noha maka­csul lesték minden tettét sőt mozdulatát. Az ebédet rendesen felvitette lakására s a kaszinónak soha felé se ment. De bár­mily szilárd elhatározása lehetett is, hogy tökéletes magába vonultságban tölti napjait én még is találtam módot, hogy Samiel segítsége nélkül is be legyek neki mutatva, vagy­is inkább be­mutas­sam magam magamat; a körülmények szolgáltatták ezt az alkalmat. Nem említettem, hogy egy kis patakocska kí­­gyódzott keresztül kasul a park árnyas fái alatt ? E patakocskának átlátszó hullámai delejes vonzerőt gyakorolhattak az érdekes vendég kis leánykájára, kinek nevét az angol bonne nap hosszat hangoztatta a hársfasorok lombsátora alatt, a­hol kis, fehér szoknyácskája villám­gyorsan lebbent elő, s majd vi­dám napsugárként tűnt el újra. — Georgette! jöjjön ide! Georgette, ne men­jen oly messzire! — Hová bujt miss Georgette! . .. hangzott egy ily alkalommal. Georgette pedig a part dús füvében rejtődzött, s madár­csicsergéshez hasonló hangon hívogatta a kis patak vöröses halacskáit, s ezek a vizi madarak nagy bánatára nem akartak ké­résének engedni, hanem ozsonna kalácsának mor­zsáiért még­is elég közel jöttek a parthoz. A kis leány bornójának őrködő figyelmét kijátszva, oktalan me­részséggel, igen szélére talált lépni az agyagos, sásos növényzettel benőtt partnak, hogy egy ízletes falatkát sajátkezű­leg nyújthasson oda a legbarátságosabb hattyúnak, a­melyik egészen kiúszott a part szélére; a madár mohón kapott az ajánlott nyalánkság után, a kis leány pedig a hirteleni mozdulatot arra értve, hogy meg akarja kezecskéjét csípni, ijedtében elcsú­szott a sikamlós t­alajon , szerencsénkre én épen ott járkáltam s övszalagjánál fogva vissza­rántottam. Nem állítom, hogy valami nagy veszélyből mentet­tem ki, mert a viz épen nem volt mély és a többi azon sétálók is bizonyosan épen úgy segítségére ug­rottak volna, mint én, de végre még­is csak nekem köszönhette, hogy átázott topánkáin kívül egyébb kellemetlenség nem érte. Sikoltására, anyja és benneja egyszerre ott termettek. Természetesen meg lett köszönve, még pedig igen melegen az a kis szolgálat, a melyet tettem s én minden lel­kiismeret háborgás nélkül felhasználtam azt az alkalmat, hogy a megismerkedés útját egyen­gessem. E naptól kezdve üdvözöltük egymást a sétatéren, később pedig Georgette kisasszony vonzal­ma—egészen komolyan vette szegényke a neki tett kis szolgálatot — arra vezetett bennünket, hogy egy pár szót is váltottunk; ez a gyermek a­ki meglehetős vad volt mindenki iránt, a mint észrevette távolról meg­­mentőjét, oda szaladt hozzám, átkulcsolta gömbölyű kis karjaival térdemet s csókra nyújtotta piczi piros ajkait. Felhasználtam ezt a kedves, őszinte vonzal­mat, barátja, társa lettem a kis­leánynak, azért is, hogy anyjával megismerkedhessem, de még inkább abból a gyengéd nagybátyai, vagy nagyapai érzésből, a­mel­lyel a legtöbb agglegény a gyermekek iránt viseltetik ... ha csak nem gyűlöli őket — e közt a két érzés közt nincsen középút. Reggelenként rendesen találkánk volt Geor­gette kisasszonnyal és bábuival a gyógycsarnokban; az angol benne érezve, mennyit köszönhet a vízbe­­esés alkalmávali interventiómnak, épen nem ellenezte ezeket a találkákat. Néha a fiatal anya is hozzánk jött. . . ilyenkor egy pár megjegyzést koczkáztattam a jó időre, vagy egyéb közérdekű dologra vonatko­zólag. Eleinte röviden s csupán udvariasságból vá­laszolt, de értesülvén nevemről s fájdalom! nem találván olyan kinézésűnek, hogy iránta való figyel­memből valami következtetést lehessen vonni, apró­­donkint tűnni kezdett feszes tartózkodása. Lehet, hogy terhére vált már az a teljes elszigeteltség s azért egy olyan ősz ember, mint én vagyok, nem megveten­dő védőnek látszott neki; talán, daczára annak a kö­zönynek, melyet a mindennapi esemény iránt mutatott, nem bánta, ha egy szövetségesre akadt az őt környe­ző rossz akaratú világban, melynek ellenséges indula­tát lehetetlen, hogy legalább ne gyanította volna. Egy szóval nem bánt velem elutasitólag, úgy, hogy rövid idő múlva szerencsés­ voltamra kezdtek élczelni — bárha valóban nem hitték is, hogy igazuk van. — Mily ügyes csábitó! czélt tudott érni! — Nos hát milyen? mit szólt beszélni? — Ezek s számtalan ilyen kérdé­sek ostromoltak a legbájosabb ajkakról. Én pedig feleltem is, nem is az eféle tudakozó­dásokra, titkolódzást szenvelegtem, a­mi egészen két­­ségbeejté a kiváncsiakat. Valósággal pedig, minél többször találkoztam Villard asszon­nyal, annál inkább meggyőződtem fe­lőle, hogy csodaszépsége a legkevésbbé bámulásra méltó tulajdona. Mozdulatai, hangja a legelőkelőbb származású hölgyekével versenyezhetett, beszédmódja szellemes egyszerűségében elragadó volt, a művésze­tek iránt a lehető legfogékonyabb érzékkel bírt, ki­tűnő emlékező tehetsége pedig a pontosan végzett tanulmányok után nemcsak a szellemfejlesztő olvas­mányokból nyerte táplálékát, hanem hozzájárult ezek­hez a jól intézett utazások számtalan érdekes tapasz­talata is. Néha valami mélabús rezgés volt hangjában észrevehető. Heine költeményeiben említ olyan kris­tály-hangokat, melyek — bárha nem látszik is rajtuk — s nem lehet kitudni,hogy hol: meg vannak repedve — de nem tesz semmit­ az a titkos repedés, melyről hangjuk tanúskodik, még ellenállhatatlanabb titokszerű bájt kölcsönöz zenéjüknek. Érdekes tár­salgása mellett megpihentem attól a fáradságtól melyet az a sok összefüggéstelen cseveség okozott, a­mel­lyel különben be kellett érnem. A napi kér­désekben oly magas nézpontról tudott ítélni, s oly meglepő szellemi emelkedettség nyilvánult vé­leményében , minőt az ember egy elvnélkülinek hirdetett nőnél bámulva tapasztalt. Egyetlen gya­nús jelt lelhetett csak társalgásában a körülmé­nyekről értesített figyelő, t. i. azt a bizalmatlan túlsá­gos tartózkodást, azt a gyanakvó elővigyázatot, a­mi még attól is félni látszott, a­mit ki nem mondott. A múltjára vonatkozó legjelentéktelenebb c­élzás is láthatólag kellemetlenül érintette. Egyszer például azt találtam neki mondani, hogy atyját ismertem, arra a benyomásra hivatkozva, melyet Villard­ur élénk szelleme, kedélyessége és elpusztíthatatlan ifju­­sága emlékező tehetségemre gyakorolt. Nagy megle­petésemre, csaknem keserű mosol­lyal fogadta szavai­mat. Azt hittem egy lépéssel közelebb jutok jóindula­tának megnyeréséhez s nagyon csalódtam, az a körül­mény, hogy valaki az ő atyjának barátja volt, nem jó ajánlat volt ő előtte. (Folytatása következik.)

Next