A Hon, 1880. július (18. évfolyam, 166-196. szám)

1880-07-15 / 180. szám

180. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Csütörtök, julius 15. SSkabs*J£,os2s­erSsíI lsro&.sn Baráiak-isrs, Ath­enaeum-épsiSöt. A Up szeUemi rátsét vístű an­adsn k3al*raráj a tserketz­tőséghez intézendő. Bétansntetlen levelek esni isasert kezektől tagsii, tatnak *L — Kéziratok sem adatnak vissza. »IRDETÉDISJK k­id­ugy mint előfizetések a kisdó-folvaUISa (Bis.-itai,­­Ura, Athenzeum-épü­let) küldendőit. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. SOa›S›S-tiI-r»ta! » £&rá?ak­ tere, A Shinaeum-épület földszint EISfizetési dij: Poetin küldve, v&sj Budapesten hitket hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra • ............................. . 8 firt .1 hónapra ■ ■••••••••• és •5 hónapra .......................................­­ , , 11 i Az esti kiadás postai k­ülünk tudáséért felül­fizetés negyedévenkint................................. is is a lefizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­dek­kor a hó első napjától számítta­tik. Budapest, július 14. Hírlapokban és országgyűlésen két oly ellentétes áramlat küzd az ügyvédi kar felett, melyeket igen nehéz kiegyeztetni. Ha per­rendtartásunk költséges és hosszadalmas volta ellen tesz (a­mint tett) valamit a kormány, ha az ügyvédi tiszteletdíj megszorítására hat­nak : kormány és törvényszékek , ha az ügy­védi pálya megnehezítése, illetőleg színvona­lának emelése tűzetik ki, a kormány és tör­vényhozás feladatául, akkor a polgárság nogy zömének érdekében történik az intézkedés, melynek folytonos panasza: a perköltségek és ügyvédi huza­vona ellen fordul. De bár kevés történt még e téren, mert a perrend­tartás még egyszerűsítve nincs ; bár csak a bagatell eljárás hozatott be ; vízszabályozási kérdésekben szoríttatott meg az ügyvédi ho­norárium ; bár csak a törvényszékek (és neve­zetesen a budapesti váltótörvényszék) szabják szűkebbre az ügy­védi honoráriumokat, — már­is felhangzik a panasz, hogy a kormány, ille­tőleg a bíróság az ügyvédi kar megrontására tör, hogy e miatt kénytelenek a legcsekélyebb állásra is, seregesen folyamodni az ügyvédek , mert elvétetik tőlük nemcsak a kenyér, de a magasabb bírói állásra való juttatás lehető­sége is. Ma is olvastunk felhívást az ügyvédi kamarákhoz, hogy ezt ne hagyják, tegyenek róla. Azt ugyan nehéz lesz megmondani, hogy az ügyvédi kamarák mikép találjanak fel, az ügyvédi proletariátus ellen, valami hathatós orvosszert, de a felhívás és az elégületlenség jellemzi a hangulatot és egyszersmind azt a következetlenséget, mely az olcsó perlekedés és jövedelmező ügyvédeskedés nehéz problé­máját megoldani nem tudja ugyan, de an­nak megoldását a kormánytól feltétlenül kö­veteli. De azért nem tagadjuk, hogy ez a prob­léma létezik és azt sem vonjuk kétségbe, hogy megoldására törekedni kell. Csak­hogy nem azon az úton, melyen most követelik. Mert az u. n.­­közvéleményt itt nem csak következetlenségbe esik, de egyszersmind helytelen magyarázatot ad az ügyvédi pro­letariátus keletkezésének. Nem mostani és nem a legújabb törvényhozási vagy törvény­kezési rendszabályoknak eredménye az. Sok­szor el volt mondva, de most sem veszik elég­gé figyelembe, hogy az ötvenes években az úrbéri és földtehermentesítési ügyek gazdag aratása gyakorolta a vonzerőt; a hivatali és katonai pálya elzártsága, a kényszerűséget; a hatvanas években a könnyű és tömeges cenzúrák a lehetőséget az ügyvédek meg­szaporodására. Ez aztán (egyesülve a régi szokásokkal) kihatással van mostanig ; nem csak a régi, de az új generatióra is. Ennek tehát nem oka sem a bagatellügy, sem a kor­mány más rendszabálya. Hanem, elismerjük, van még egy kezdetlegesebb oka — és ez a jogi tanulmánynak, idő és minőség tekinteté­ben való megkönnyítése a — jogakadémiá­kon. Nem volt szükség 2—3 évi tanulásnál többre, sőt ezt is elvégezhette az ember falun nevelősködve vagy gazdálkodva, — hogy végzett jogászszá, rövid időn ügyvéddé le­gyen. Tudjuk, ez most (épen a kormány in­tézkedései folytán) meg van szorítva. De az is bizonyos, hogy a jogakadémiák még egyáta­­lában nincsenek azon színvonalon, melyen az egyetemi tanulásnak, a komoly tudományos képzettségnek lennie kell. Tehát jót tett a közoktatási miniszter úr, hogy — elismer­ve a föntebbi hiányokat, az állami jogakadé­miáról is — fölszólíta a felekezeteket, vagy emeljék egyetemi (t. i. a megfelelő facultási) színvonalra jogakadémiáikat vagy egyesít­sék , vagy (más tanügyi czéljaik érdekében) szüntessék meg azokat. Ez alternatíva közt a felekezeteknek — tanügyük és társadalmi fejlődésünk egészséges iránya érdekében egy­aránt választaniok kell. Legjobb lenne, ha egyetemet létesítnének a kálvinisták, pl. Debreczenben és fölhagynának jogakadé­miáikkal , vagy egyesítnék azokat, hogy egy vagy kettő legyen belőlük, de ez aztán megfeleljen a mostani igényeknek. Ha jobb készültséget adunk a jogászoknak, azoktól szigorúbb vizsgát és praxist is követelhetünk, akkor aztán csak a tehetségesebb rész marad meg e pályán, a többi megy tehetségének megfelelőbb térre ; ezzel emelkedik az ügy­védek társadalmi színvonala és anyagi jólléte is. Mert, hogy a perrendtartásnak a szóbeli és nyilvános eljárássá változtatása még jobban megrostálja az ügyvédeket , az bizonyos. De ha akarjuk a czélt, ne riadjunk vissza az esz­közöktől és ne siránkozzunk az azokkal járó áldozatok fölött. — Az országgyűlési szabadelvű párt­nak a fővárosban időző tagjai ma dél­után 4 ó/a órakor a szabadelvű párt helyi­ségeiben (Dorottya­ utcza 14. sz.) gyülekez­nek, hogy testületileg vegyenek részt Csen­­gery Antal temetésén. A d i, j J 4 1, 1 «SarljovLi N&rod« Milán bécsi fogadtatásáról írván, örömé­nek ad kifejezést a fölött, hogy a szerb fejedelmet oly szívélyesen fogadták. Meggyőződhettek Bécsben is, hogy Szerbia jó uton halad, nem folytat utczai politikát, mert államférfiai szemei előtt az ország s a nemzet érdekei lebegnek. A kitüntető bécsi fogadta­tás jó ajánlat a kötendő kereskedelmi szer­ződésre nézve is. Nevezett lap meg van győződve, hogy ezen szerződésnek megkötése alkalmával Szer­bia mindazon előnyökben részesülene, melyek mon­archiánk részéről a szerb fejedelemségnek nyújthatók a monarchia kára és hátránya nélkül. — Az újvidéki »N­edél­y­­i Liszt« Tököli Labbást állítja a szerb és magyar ha­­zafiság példányképéül a Miletics-párt elé. Tököli nagy szerb volt, de azért nagy magyar hazafi is, ki a szerbek és magyarok közti egyetértés és barátság mellett hővült. Alapítványi (a pesti Tököliánum s a debreczeni collegiumi stipensium) nemes és hazafias intenzióinak legmaradandósa emlékei. Ha e Tököli ma sírjából feltámadna, l­átná a mai szerb viszo­nyokat itt Magyarországban, a hazájában, látná a szerb autonómiát roppan drága apparátusával, látná a szerb fiatalságot a magyarok iránti gyűlöle­tével, azonnal visszakivánkolnék sírjába örök álmát aludni. A szerb fiatalság kitönten nevezett lap sze­rint azóta van a magyarok iránti gyűlölettől eltelve, a­miatta megengedtetett neki, hogy stipendiumait külföldi egyetemeken élvezhesse A szerbek annyira vitték ma már itt Magyarországban, hogy már senki nem is hisz az ő hazafiságukkal, e nélkül pedig e ha­zában nincsen boldogulás! — Forradalmi em­ökünnepély.Lem­­bergben néhány reichsratti lausner, Smolka sat. és tartománygyűlési képviselő aégise alatt bi­zottság alakult, mely intézkedéseket tesz az Oroszor­szág elleni lengyel novemberi forradalom ötvenedik évfordulóját nemzeti ünnepéllyel ülni meg. A bizott­ság már felhívást bocsátott ki, mely azonban csak két lembergi lap által közöltetett, mig a higgadt len­gyel lapok a vállalkozással szemben rezervált maga­tartásnak. Különösen a »Czas« kel ki a tervezett ün­nepély ellen s a többi közt azt írja, hogy a demonstrá­­cziók korszakát léptetni ismét életbe, midőn a nép kezdi megérteni, hogy csak komoly munka által biz­tosíthatja lételét — anaekronizmus. Nemzetek győ­zelmeiket ünnepelhetik, de hibák, vereségek és ka­tasztrófák vidám megünneplésében bizonyos kétség­­beesés rejlik. — A »Gazette de Hongrie«­ 14. szá­mában a franczia segélyző bizottság azon levelét kö­zölvén, melylyel a Szeged javára begyűlt pénzössze­get a magyar miniszterelnöknek elküldötte, észrevé­telekkel kisérte azt a magy. kormány által követett felosztási módozatra vonatkozólag, melyek veleje az, hogy a franczia bizottság ama segélypénzt a »legin­­ségesebb családok felsegélésére« tehát kenyérre küldte nem pedig építkezésekre. E megjegyzésekre mindenekelőtt azt felelhet­jük, hogy a »leginségesebb családok« csakugyan ré­szesültek a segélyből s pedig sokkal nagyobb arány­ban, mint a háztulajdonosok, a­mit a felosztási kulcs is bizonyít. A begyűlt segélypénzek egyáltalán nem vonat­tak meg a szűkölködőktől , a­mennyire ennek szük­sége fenforgott, de a hazai és főleg a szegedvidéki adományok által a vízkárosultak élelmi és ruházati szükségleteiről, oly mérvben történt gondoskodás, hogy a pénzbeli könyöradományokat legnagyobb részben nem kellett igénybe venni. A kormány ily körülmények közt azt hitte, ’­ 'sokkal helyesebben cselekszik a lakosság eretekében, ha a konyuraad­má­nyokat nem fecsérli el, hanem fentartja azok kiosztá­sát azon időre, midőn az újjáépítkezés megkezdődik, vagy azok, a­kiknek építeni valójuk nincs, új élet­pályához foghatnak s a kulcs szerint szintén segélyben részesülvén, ennek most már sokkal nagyobb hasznát vehetik. Aligha csalódunk, ha azt mondjuk, hogy a kor­mány részéről követett eljárás sokkal inkább megfe­lelhet az adakozók szándékainak, mintha a begyűlt pénzek szükség nélkül elfecséreltettek volna. Végül felemlíti a »Gazette de Hongrie,« hogy a franczia bizottság levelében a »vörös kereszt« egy­let, mint a­melyik a szegedi lakosságnak nagy szol­gálatokat tett, kiválóképen figyelmébe ajánltatik a miniszterelnöknek, de ő e figyelmeztetést nem vette tekintetbe. Ezen állítás sem felel meg a valóságnak, mert hogy csakugyan s mennyire támogatta a miniszter a nevezett egylet bizottságát, azt legjobban igazolja azon körülmény, hogy midőn a bizottság működését befejezte, a rendelkezésére bocsátott pénzből 2000 forintot, mint fel nem használtat, visszaadott.­­ A hatalmak kollektív­ jegyzéké­nek átadásában beállt szokatlan késedelem most ter­mészetes magyarázatát leli meg. Az európai diplomá­­czia ugyanis még a berlini konferencziának ülésezési ideje óta a porta visszautasításának birtokában van. A porta első nyilatkozata, melyet a konferenczia mun­kálataira vonatkozólag a hatalmakhoz intézett, egy jun. 22-ről keltezett szóbeli jegyzék, mely körülbelül igy hangzik : »A porta, minthogy a konferenczia oly czélból jött össze, hogy a görög-török kérdés megoldását érje el, kötelezve érzi magát álláspontját e kérdésben a hatalmak előtt kifejteni. Tekintettel Janina és Pre­­vesa központok (centres) sokszor bebizonyult nagy jelentőségére, közgazdasági, Larissáéra, melynek la­kossága ezenfelül nagyobbrészt török és Metzowoéra stratégiai szempontból, a porta kijelenti, hogy e négy pont átengedésébe nem egyezhetik bele. Ellenben kész volna azokon belül a szomszéd királyságnak minden lehető konc­essziót megadni, és így Európa feladatát minden tekintetben megkönnyíteni. Ezt a négy pontot azonban a portának meg kellene tartania és sohasem egyezhetnék bele azok átengedésébe. A porta figyelmezteti Európát ama zavarokra, melyeket a nevezett kerületek átengedése maga után vonna, s melyeket elkerülni a hatalmak feladata. Exczellen­­cziád megbizatik e jegyzéket közölni a kormánynyal, melynél hitelesítve van és ez álláspontot körülménye­sen védeni.« A török kormánynak egy jun. 28-áról keltezett második jegyzéke lehetőleg még határozottabban nyi­latkozik, így hangzik : »Megbízható oldalról közük velünk, hogy a hatalmak azon a ponton állanak, hogy Janina-Pre­­vesa-Larissza-Metrowo átengedését elhatározzák. — Jóllehet a porta még nem kapott hivatalos értesíté­seket a konferenczia határozatairól, mégis újból in­díttatva érzi magát a hatalmak figyelmét arra irá­nyozni, hogy a 13-ik jegyzőkönyv, melyet a török kormány is aláírt, csak meghívást tartalmaz Görög­országgal való megegyezésre. A mostani eljárási mód által azonban elhagyták a 13. jegyzőkönyv álláspontj­­át és a portától egyszerűen két tartomány átengedé­sét követelik. A már előbb (a jún. 22-ei jegyzékben) felsorolt okoknál fogva a porta e két tartomány át­engedését sosem engedheti meg és kötelességének tartja Európát még ma figyelmeztetni, hogy az áten­s­­­vunya­nyaga után, mert a lakosság hosszú és makacs harczot fog kezdeni, oly területeket védelmezendő, melyekkel nemzeti lételem összekötve van. Ebből azokból a porta sosem írhatna alá oly egyezséget, mely az ottani la­kosságot kétségbeejtené. Exczellencziád megbizatik, közölni e jegyzőket ama kormánynyal, melynél hite­lesítve van.« Konstantinápolyban a hatalmak képviselői nem fukarkodtak sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel és T­i­s­s­o­t franczia nagykövet­eír szerint a szultánnal szemben is felhasználta ékesszólását, hogy őt enge­dékenységre bírja. Ezek a kísérletek magyarázzák meg a kollektív­ jegyzék átadásában beállott kése­delmet. Budapest, júl. 14. A portáról ismét kevésbé megnyugtató hírek érkeznek, a­mennyiben a legújabb tu­­dósítások szerint is a porta részéről a csapat és municzió szállítmányok a török-görög ha­tár felé egyre tartanak, míg más oldalról a diplomácziai eszmecserék sem szünetelnek. Innen-onnan, pl. az angol kormány ré­széről oly értelmű nyilatkozatok léteznek, melyek czélja látszólag az, hogy elhitessék a világgal, miszerint Törökország még­sem fog ellene szegülni a hatalmak »egyhan­gú« kívánságának — mint ez a már ismert szövegű kollektív jegyzékben is hangsúlyoz­­tatik. Minthogy a fennebbi harczias hírek, meg az utóbb említett és a békés kiegyenlí­tés iránti reményt keltő nyilatkozatok is ille­tékes és szavabevehető helyről jönnek, de egymásnak ellenmondanak, a helyzet valódi mibenléte iránt bajos most teljes tájékozást szerezni és pedig annyival inkább, mert az albánokról is oly tudósítások érkeznek, me­lyek oda mutatnak, hogy e rendkívül erőtel­jes és harczias népfaj mindenre inkább gon­dol, mint arra, hogy összedugott kezekkel nézze az események folyását s belenyugod­jék abba, hogy északon Montenegró, délen pedig Görögország szakítsanak ki maguknak egy-egy jelentékeny darabot Albániából. Pristinában külön fegyvergyáruk van, mely kitűnő fegyverekkel látja el a népet. Az albánok Montenegró ellen 25,000, Görög­ország ellen pedig 60,000 kitűnő karézost ké­pesek pikra állítni, még akkor is, ha a porta teljesen cserben hagyná őket. És a fönnebb jelzett ellenmondást csak­ugyan némileg oly módon lehetne megoldani, hogy a porta követni szándékszik azt a tak­tikát, melyet követett annak idején Boszniá­ban. Mi történt itt? Az, hogy a már ott állo­másozó török katonaság azon mérvben, a­mint mind valószínűbbé vált a porta és monar­chiánk közti konfliktus kikerülhetlensége, egyre szaporittatott s mikor csakugyan ke­nyértörésre került a dolog, a porta hivatalo­san kivonta kezét a játékból, a török katona­sa­vakkal úgy kéz alatt biztatva . Összevegyült a fölkelő csapatokkal, és szembeszállt ve­lünk. Ha minden nem csal, a török-görög és montenegrói határkérdésben is úgy fog tenni a porta, — igazat adva Gladstonenak, midőn ez állítja a török kormányról, hogy végre is bele fog nyugodni a hatalmak határozatába, de igazat adva másfelől azoknak is, kik sze­meikkel látják naponta és nyilvánosságra hozzák, hogy szünet nélkül szállíttat a porta a praesumtiv harcrtérre katonát és lőszert. Hogy pedig ezeket a török kormány nem azért szállíttatja a határokhoz, hogy ott „A HON“ TÁRCZÁJA. Csengery Antalról. Csengery Antalt családi és baráti körben kelle látni, hogy az ember ismerje lelkületét ép úgy, mint a­hogy olvasmányairól, műveiből vagy bizottsági tár­gyalás közben tanultuk ismerni, mint tudóst és po­litikust ; sty­lusáról, mint irót. Mind e sajátságai, eré­nyei a nagy közönség előtt rejtve voltak és ezért nem volt népszerű; sőt talán azért sem, mert sem a szenvedélyekre hivatkozni, sem az alant járó észjá­ráshoz — még számításból sem tudott — soha alkal­mazkodni. De azok a kevesek, kiknek nyitva volt ke­délye , kik közelebbről kisérhették figyelemmel ta­nulmányait, működését, nyilatkozatait — azok mind e titkolt és mégis üdvösen ható tehetségeinek, eré­nyeinek egész gazdagságát ism­erték, és azok egészen más fogalommal bírnak Csengery Antalnak nemcsak tehetségeiről, de jelleméről is, mint a­hogy a köz­napi élet felfogása ítélte őt meg. Nekem a szerencse egyszer-másszor alkalmat nyújtott arra, hogy bele­tekintsek kedély világába, eszmekörébe, működésé­nek hátterébe, és midőn fájó érzéssel közeledem ra­vatalához, egy-egy emléket veszek elé, azokból ipar­kodom koszorút fonni koporsójára, melyet egy nem­zet vesz körül.­­ * * * Csengerynek politikai és tudományos működé­sét oly találóan és velős szabatossággal jellemezte Gyulai Pál, hogy erre, utána nem vállalkozhatom. Csak azt tudom, hogy közéletünkben nem ismertem még embert, ki oly alaposan és lelkiismeretesen ké­szült volna, minden kérdéshez, melyhez hozzászólni kívánt vagy kötelessége volt, mint Csengery, t­a­­nulmányai során meglátszott Magyarország égető és legfontosabb kérdéseinek chronológiája. Míg mások a jelszavakkal beérték, ő a kérdésekre tudo­mányosan készült. Ha a negyvenes években az alkotmánykérdés­­sel, a közigazgatással (többek közt még a katonabe­szállásolással is) foglalkozott, ha az ötvenes években a c­émiától — a történetírásig mindenben a maga­sabb és újabb felfogást akarja nemzetével elfogad­tatni, ha a hatvanas években a földhitel és takarék­­pénztári tervezet foglalkoztatja — az alkotmány védelme mellett; ha a külföldi tudományosság min­den ágával összeköttetésbe akarta hozni irodalmun­kat és az olvasó­közönséget, ha később az ország­gyűlésen és főleg bizottságaiban mindig a tudomá­nyos felfogást iparkodott érvényesíteni, ez azt teszi, hogy erre volt szükségünk.* * * Emlékszem , az emlékezetes 1867-diki évben nemcsak a kiegyezés nehéz munkáját végező, de ké­szült (külföldi források alapján) a véderő törvényre, a számszék rendezésére, a tanügyi reformokra. Asz­talán fölhalmozva voltak az ide vágó szakmunkák.­­ Később leginkább a hitel- és bankügygyel foglalko­zott és e tekintetben a földhitelintézetnél páratlan könyvtárt szerzett össze. A Schulze-Delitsch-féle mozgalommal és oly élénken és állandóan foglalko­zott, mint az angol bankfejlődéssel. És ha bizottság­ban volt, mindig jegyzetek alapján indokolta vélemé­nyét, oly szabatosan és alaposan, hogy akár tudomá­nyos disszertácziónak is beillett volna. Sokszor szol­gáltatott tréfára okot, a jóakaratú persiflage gyak­ran mondá : »Cs. Toni megint talált valamit a miről értekezzék.« Fájdalom, hogy mások nem »értekeztek.« * * * A pénzügyi bizottság volt az ő legújabb műkö­désének legállandóbb szintere. Sokáig elnöke, min­dig tagja volt. Véleményét lassan érlelte és több­nyire legutoljára mondta el, a főbb pontok feljegyzése mellett. De oly alaposan, hogy legtöbbször d­i­k­­t­á­lt­a a végzést.­­ Ha a vasutak csoportosításáról volt szó, és oly alaposan el tudta mondani a külföld legújabb tapasztalatait, mintha a posta- és távirda egyesítését vetek fel. Mikor ez utóbbi kérdést, dr. Simonyi Lajos felvető, készületlenek voltunk, Csen­gery már egy egész röpirat halmazt olvasott össze e tárgyban ; idézte a svájczi tapasztalatokat, ráutalt a Bismarck titkos tervéből folyó hamis indokokra; óva intett az elhamarkodástól — és a kérdés meg­akadt. Hogy az egyetemi enquetteben mily feltűnést és meggyőző erőt gyakoroltak alapos és a külföldi tapasztalatok bő tárházából mentett nyilatkozatai, köztudomású dolog. A pénzügyi bizottság volt szeme-fénye; ennél még csak az akadémia és földhitelintézet volt általa többre becsülve. Még a legutóbbi költségvetés tár­gyalása alkalmával is, betegsége nem akadályozta meg, hogy a földhitelintézet aktáiból egész évnyi ille­­tékszabási visszaélést adjon át nekem; hadd értéke­sítsem a kormány és bizottságnál. Legutoljára­­ a közéletben a pénzügyi bizottságban vett részt. 1879. márcziusban elrekedve, áthülve ült ott; figyelmeztet­tük bajára, de a tárgyalásban részt vett. Azóta csak távolról kísérhette figyelemmel azt, de mindvégig oly érdekeltséggel viseltetett iránta, hogy mikor leg­újabbat* az ismeretes határozat hozatott a tiszavi­déki vasút igazgatótanácsára vonatkozólag, egész lelkesedéssel fejezte ki e felett örömét. Mondám: nem nagy dolog. »De beiz az nagy dolog — mondá — ez a reputalio, ez a becsület érdekében történt.« * * * A gazdasági kongresszus emlékiratát — a té­len — nagy figyelemmel olvasta nemcsak, de egy példányát — sűrű marginális jegyzetekkel ellátva, adta át nekem, hogy »vegyem hasznát.« Most e jegy­zeteket— talán utolsóelőtti írott nyilatkozatát — még egyszer figyelemmel olvastam át. Éles kritikát tar­talmaznak azok egy-egy megjegyzésben, egy egy kér­désben. A vízi utak, közraktárak építését, nem az ál­lam, de »az országos értekezlet urai«-nak feladatává teszi; a kereskedelmi szerződésekre nézve figyelmez­tet, hogy »kettőn áll a vásár«; a »földjavítási bank­nál figyelmeztet a telekkönyvi rendszerben rejlő ne­hézségekre , az állami pénz drágaságára; a nagy ál­dozatok követelésével szemben felhozza az azokkal járó nagy terheket is, és igy megy végig a memo­randumon , hogy végére írja: »Confusus dolog az egész.« Betegsége súlyosbodott, ereje hanyatlott. Az orvosok — miután idegen helyre menni nem akart — tanácsolták, hogy mielőbb zöldbe menjen. Ápril végén már kivittek (mert, fájdalom, már a lépcsőn menni nem tudott) városligeti nyaralójába. Itt is ol­vasott, tárgyalt a földhitelintézet igazgatóságával, a 4l/2°/6-os kölcsön ügye is tanácsa szerint jön effek­­tuálva.... Május 10-én levelet kaptam tőle, egy nép­bank adómentessége ügyében; nem tudta, hogy a kormány már a győri kérvény alkalmával utasítva jön a törvény ide vonatkozó határozatainak megvál­toztatására. Megnyugtatom. Igen jellemző és tanul­ságos levelének következő passusa: »Ez (az adókedvezmény) életkérdés a nép al­sóbb köreiben létesült szövetkezetek fentartására. Ez sajátságos dolog! Egyfelől százezereket ad ki az or­szág, hogy egy pénzintézetet hozzon létre, a­melynek egyik fő feladata, épen a szövetkezetek létesítése, más­felől pénzügyi közegei megölik a már létezőket, sőt virágzókat. A putnoki népbank egyik mintája volt eddig, ezeknek. Most a feloszlásra gondol az adó miatt. Gazdáink részéről is külön mozgalom in­díttatott meg a szövetkezetek országos szervezése iránt. Gondolnak-e rá, hogy az ily intézetek Német­országon is, csak a törvényhozás kedvezményei mel­lett állhatnak fenn ? így a Delitsch Schulze-féle nép­bankok.« »No de te ezeket mind igen jól tudod. Bocsáss meg irányt-vetett soraimért. Fejem szédül már is, e néhány sor írástól, annyira elgyengített a folytonos láz, iszonyú köhögés stb.« Bizony — az a »stb.« ölte meg! * * * Ereje hanyatlott, keveset beszélt, sokszor tü­relmét veszté, kívánta »Bárcsak vége lenne.« Leg­utoljára, Június 11-én volt (velem szemben) egy kis beszélő kedve. Este mentem ki hozzá. Villája terras­­seán volt családjával és Pompéryval. Mikor meglátott, felkelt, intett, ketten szobájába mentünk. Pompéry utánam kiált: »Ne engedd beszélni.« És ő mégis be­szélt. Újra elmondta a feliratok történetét és beszélt egyet-mást a kiegyezés titkos történetéből. Ezt­ ő megírta, újra figyelmeztetett: »Úgy van rendezve, hogy sajtó alá bocsáthatjátok — idővel, de addig ne, mig élnek a szereplők.« Elmondá többek közt küz­delmét, a méntelepek megosztása végett. A kor­mány utalt felsőbb tekintetekre, hogy a megosztás elkerültessék. Csengery nem engedett; azt mondta, ha meg nem osztatnak, ő haza megy. A bizottság elé került a dolog. Csengery felszólalt, indítványozó: »az ügy legfelsőbb helyen előkészítve nem lévén füg­gessze fel a bizottság határozatát«. 3 nap múlva a felség beleegyezése megvolt nyerve a méntelepek meg­osztásához.* * Még érdekesebb a közös aktívák históriája. A közös kormány a delegátiótól rendkívüli hadi költsé­get kért. Csengery és a bizottság nagy részének né­zete az volt, hogy ezt meg nem bírjuk. (Akkor ilyen fogalmunko volt az ország adóképességéről, téve hozzá most, midőn a dolgot elbeszélte) De Csengery emlékezett, hogy vannak közös aktívák. Kétségbe vonták ezek létezését. Elővették Becket, a közös pénz­ügyminisztert, ő kijelente, hogy közös aktívák létez­nek ugyan, de nem tartoznak a delegációk elé. Úgy látszik Eiser­erfondot akartak belőle csinálni. Csen­gery akkor nem volt a hadügyi bizottság tagja, még­is bement az ülésbe, szót kért, kérte azt, hogy füg­gessze fel a hadikiadás ügyében határozatát addig, míg a kormány írásban nem nyilatkozik a közös ak­tívák összegéről és fedezetül használatáról. (Ekkor a beteg, csontos ujjaival üté az asztalt és egészen fel­­hevült, a 12 év előtti eseményen) Sennyey volt az elnök; kijelenté, hogy Csengery nézete helyes és az ülést felfüggesztő. Ekkor Lónyay, Becke és Csen­gery a szomszéd szobába mentek. Csengery hossza­san kapacitálta őket; végre formulázott egy nyilat­kozatot a közös, egyet a magyar kormány számára, melyekben a közös aktívákt összege és az abból veen­dő fedezet foglaltatik. Becke vonakodott aláírni, mert Beust nincs ott. Csengery kijelente: »Beust a kiegye- s­tés politikai részét többre becsüli, hogysem nekem ne adna igazat.« Úgy történt. A közös aktivák keze­lése rendbe jött.L ak­ik És a­mig ezek a tárgyalások folytak, azalatt az a Csengery, kit érzéketlennek tartanak, időt szakított magának, hogy kis 4 éves leányának, ki még csak a nyomtatott betűt tudta olvasni, rajzoljon nyomtatott betűket és írjon levelet a »kedves kis Étikének«. Mintha most is látnám azt a levelet ! Ehhez hasonló érzés csak akkor fogott el, mikor Ló­ránt fia a rigororumról, mint »doctor juris cum lau­de« haza­jött; erre — Csengery könyezve mondta még másnap is a »hála Isten«-t......... Szegény most már ezt sem mondja . . . Én is elzárom emlékeimet, érzelmeimet; a többi nem tartozik a világra. ^Hegedűs Sándor. * * * Cavour.*) Ne sopánkodjunk hát a felett, hogy a parla­menttel »egy ember akarata rendelkezik,« s ne aláz­zuk meg a nemzetet azzal, hogy föltegyük, hogy az így fölülkerekedni tudó akaraterő méltatlan a nem­zethez. Parlamentáris formák közt politikai kalan­doroknak, s politikai gonosztevőknek egy kép nem jut vezető szerep; az épen e rendszer előnye az autokra­ta s a forradalmi kormányzat felett, hogy kizárja ezt. Mert a parlamenti vezető szerep gyakorlása sokszor nehézzé válik, különösen próbára teszi pedig emberét, mikor nem közvetlen czélok, hanem mesz­­szebb menő kombinácziók és tervek megvalósítása követeli a parlamenti tekintély latba vetését. A­miben Cavourt eddig fáradni láttuk, mindaz részben a közvetlen kényszerűség jellegével, részben a nemzeti eszme népszerűsítő vonzó erejével volt fel­ruházva. 1854. tavaszán oly vállalkozás kényszerű­sége előtt állt, mely nem dicsekedett a fönnebb em­lített tulajdonságok egyikével sem. Mint már félőbb említők, Cavour lelke előtt megfordult annak lehetősége, hogy Európa két tá­borra szakad : a nyugatira s keletire , és már 1851- ben gondolt arra, mily előnyök származhatnak hazá­jára akkor történendő állásfoglalásából. Midőn a válság bekövetkezett, Cavour figyelő tekintettel ki­sérte azt, s unokahugánál, Alfiéri grófnénál, midőn a franczia s angol hadsereg megindulásáról szólt, el­gondolkozott. »Miért nem is küld ön velük vagy tíz­ezer embert ?« kérdezte tőle hirtelen huga. »Oh, vá­laszolt ő élénken, ha mindenki e nézeten lenne, már meglenne.« *) Lásd a »Hon« 171, 178, 174, 176, 179-dik szimit.

Next