A Hon, 1880. július (18. évfolyam, 166-196. szám)
1880-07-15 / 180. szám
180. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Csütörtök, julius 15. SSkabs*J£,os2serSsíI lsro&.sn Baráiak-isrs, Athenaeum-épsiSöt. A Up szeUemi rátsét vístű anadsn k3al*raráj a tserketztőséghez intézendő. Bétansntetlen levelek esni isasert kezektől tagsii, tatnak *L — Kéziratok sem adatnak vissza. »IRDETÉDISJK kidugy mint előfizetések a kisdó-folvaUISa (Bis.-itai,Ura, Athenzeum-épület) küldendőit. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. SOa›S›S-tiI-r»ta! » £&rá?ak tere, A Shinaeum-épület földszint EISfizetési dij: Poetin küldve, v&sj Budapesten hitket hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra • ............................. . 8 firt .1 hónapra ■ ■••••••••• és •5 hónapra ....................................... , , 11 i Az esti kiadás postai külünk tudáséért felülfizetés negyedévenkint................................. is is a lefizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindekkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, július 14. Hírlapokban és országgyűlésen két oly ellentétes áramlat küzd az ügyvédi kar felett, melyeket igen nehéz kiegyeztetni. Ha perrendtartásunk költséges és hosszadalmas volta ellen tesz (amint tett) valamit a kormány, ha az ügyvédi tiszteletdíj megszorítására hatnak : kormány és törvényszékek , ha az ügyvédi pálya megnehezítése, illetőleg színvonalának emelése tűzetik ki, a kormány és törvényhozás feladatául, akkor a polgárság nogy zömének érdekében történik az intézkedés, melynek folytonos panasza: a perköltségek és ügyvédi huzavona ellen fordul. De bár kevés történt még e téren, mert a perrendtartás még egyszerűsítve nincs ; bár csak a bagatell eljárás hozatott be ; vízszabályozási kérdésekben szoríttatott meg az ügyvédi honorárium ; bár csak a törvényszékek (és nevezetesen a budapesti váltótörvényszék) szabják szűkebbre az ügyvédi honoráriumokat, — máris felhangzik a panasz, hogy a kormány, illetőleg a bíróság az ügyvédi kar megrontására tör, hogy e miatt kénytelenek a legcsekélyebb állásra is, seregesen folyamodni az ügyvédek , mert elvétetik tőlük nemcsak a kenyér, de a magasabb bírói állásra való juttatás lehetősége is. Ma is olvastunk felhívást az ügyvédi kamarákhoz, hogy ezt ne hagyják, tegyenek róla. Azt ugyan nehéz lesz megmondani, hogy az ügyvédi kamarák mikép találjanak fel, az ügyvédi proletariátus ellen, valami hathatós orvosszert, de a felhívás és az elégületlenség jellemzi a hangulatot és egyszersmind azt a következetlenséget, mely az olcsó perlekedés és jövedelmező ügyvédeskedés nehéz problémáját megoldani nem tudja ugyan, de annak megoldását a kormánytól feltétlenül követeli. De azért nem tagadjuk, hogy ez a probléma létezik és azt sem vonjuk kétségbe, hogy megoldására törekedni kell. Csakhogy nem azon az úton, melyen most követelik. Mert az u. n.közvéleményt itt nem csak következetlenségbe esik, de egyszersmind helytelen magyarázatot ad az ügyvédi proletariátus keletkezésének. Nem mostani és nem a legújabb törvényhozási vagy törvénykezési rendszabályoknak eredménye az. Sokszor el volt mondva, de most sem veszik eléggé figyelembe, hogy az ötvenes években az úrbéri és földtehermentesítési ügyek gazdag aratása gyakorolta a vonzerőt; a hivatali és katonai pálya elzártsága, a kényszerűséget; a hatvanas években a könnyű és tömeges cenzúrák a lehetőséget az ügyvédek megszaporodására. Ez aztán (egyesülve a régi szokásokkal) kihatással van mostanig ; nem csak a régi, de az új generatióra is. Ennek tehát nem oka sem a bagatellügy, sem a kormány más rendszabálya. Hanem, elismerjük, van még egy kezdetlegesebb oka — és ez a jogi tanulmánynak, idő és minőség tekintetében való megkönnyítése a — jogakadémiákon. Nem volt szükség 2—3 évi tanulásnál többre, sőt ezt is elvégezhette az ember falun nevelősködve vagy gazdálkodva, — hogy végzett jogászszá, rövid időn ügyvéddé legyen. Tudjuk, ez most (épen a kormány intézkedései folytán) meg van szorítva. De az is bizonyos, hogy a jogakadémiák még egyátalában nincsenek azon színvonalon, melyen az egyetemi tanulásnak, a komoly tudományos képzettségnek lennie kell. Tehát jót tett a közoktatási miniszter úr, hogy — elismerve a föntebbi hiányokat, az állami jogakadémiáról is — fölszólíta a felekezeteket, vagy emeljék egyetemi (t. i. a megfelelő facultási) színvonalra jogakadémiáikat vagy egyesítsék , vagy (más tanügyi czéljaik érdekében) szüntessék meg azokat. Ez alternatíva közt a felekezeteknek — tanügyük és társadalmi fejlődésünk egészséges iránya érdekében egyaránt választaniok kell. Legjobb lenne, ha egyetemet létesítnének a kálvinisták, pl. Debreczenben és fölhagynának jogakadémiáikkal , vagy egyesítnék azokat, hogy egy vagy kettő legyen belőlük, de ez aztán megfeleljen a mostani igényeknek. Ha jobb készültséget adunk a jogászoknak, azoktól szigorúbb vizsgát és praxist is követelhetünk, akkor aztán csak a tehetségesebb rész marad meg e pályán, a többi megy tehetségének megfelelőbb térre ; ezzel emelkedik az ügyvédek társadalmi színvonala és anyagi jólléte is. Mert, hogy a perrendtartásnak a szóbeli és nyilvános eljárássá változtatása még jobban megrostálja az ügyvédeket , az bizonyos. De ha akarjuk a czélt, ne riadjunk vissza az eszközöktől és ne siránkozzunk az azokkal járó áldozatok fölött. — Az országgyűlési szabadelvű pártnak a fővárosban időző tagjai ma délután 4 ó/a órakor a szabadelvű párt helyiségeiben (Dorottya utcza 14. sz.) gyülekeznek, hogy testületileg vegyenek részt Csengery Antal temetésén. A d i, j J 4 1, 1 «SarljovLi N&rod« Milán bécsi fogadtatásáról írván, örömének ad kifejezést a fölött, hogy a szerb fejedelmet oly szívélyesen fogadták. Meggyőződhettek Bécsben is, hogy Szerbia jó uton halad, nem folytat utczai politikát, mert államférfiai szemei előtt az ország s a nemzet érdekei lebegnek. A kitüntető bécsi fogadtatás jó ajánlat a kötendő kereskedelmi szerződésre nézve is. Nevezett lap meg van győződve, hogy ezen szerződésnek megkötése alkalmával Szerbia mindazon előnyökben részesülene, melyek monarchiánk részéről a szerb fejedelemségnek nyújthatók a monarchia kára és hátránya nélkül. — Az újvidéki »Nedélyi Liszt« Tököli Labbást állítja a szerb és magyar hazafiság példányképéül a Miletics-párt elé. Tököli nagy szerb volt, de azért nagy magyar hazafi is, ki a szerbek és magyarok közti egyetértés és barátság mellett hővült. Alapítványi (a pesti Tököliánum s a debreczeni collegiumi stipensium) nemes és hazafias intenzióinak legmaradandósa emlékei. Ha e Tököli ma sírjából feltámadna, látná a mai szerb viszonyokat itt Magyarországban, a hazájában, látná a szerb autonómiát roppan drága apparátusával, látná a szerb fiatalságot a magyarok iránti gyűlöletével, azonnal visszakivánkolnék sírjába örök álmát aludni. A szerb fiatalság kitönten nevezett lap szerint azóta van a magyarok iránti gyűlölettől eltelve, amiatta megengedtetett neki, hogy stipendiumait külföldi egyetemeken élvezhesse A szerbek annyira vitték ma már itt Magyarországban, hogy már senki nem is hisz az ő hazafiságukkal, e nélkül pedig e hazában nincsen boldogulás! — Forradalmi emökünnepély.Lembergben néhány reichsratti lausner, Smolka sat. és tartománygyűlési képviselő aégise alatt bizottság alakult, mely intézkedéseket tesz az Oroszország elleni lengyel novemberi forradalom ötvenedik évfordulóját nemzeti ünnepéllyel ülni meg. A bizottság már felhívást bocsátott ki, mely azonban csak két lembergi lap által közöltetett, mig a higgadt lengyel lapok a vállalkozással szemben rezervált magatartásnak. Különösen a »Czas« kel ki a tervezett ünnepély ellen s a többi közt azt írja, hogy a demonstrácziók korszakát léptetni ismét életbe, midőn a nép kezdi megérteni, hogy csak komoly munka által biztosíthatja lételét — anaekronizmus. Nemzetek győzelmeiket ünnepelhetik, de hibák, vereségek és katasztrófák vidám megünneplésében bizonyos kétségbeesés rejlik. — A »Gazette de Hongrie« 14. számában a franczia segélyző bizottság azon levelét közölvén, melylyel a Szeged javára begyűlt pénzösszeget a magyar miniszterelnöknek elküldötte, észrevételekkel kisérte azt a magy. kormány által követett felosztási módozatra vonatkozólag, melyek veleje az, hogy a franczia bizottság ama segélypénzt a »leginségesebb családok felsegélésére« tehát kenyérre küldte nem pedig építkezésekre. E megjegyzésekre mindenekelőtt azt felelhetjük, hogy a »leginségesebb családok« csakugyan részesültek a segélyből s pedig sokkal nagyobb arányban, mint a háztulajdonosok, amit a felosztási kulcs is bizonyít. A begyűlt segélypénzek egyáltalán nem vonattak meg a szűkölködőktől , amennyire ennek szüksége fenforgott, de a hazai és főleg a szegedvidéki adományok által a vízkárosultak élelmi és ruházati szükségleteiről, oly mérvben történt gondoskodás, hogy a pénzbeli könyöradományokat legnagyobb részben nem kellett igénybe venni. A kormány ily körülmények közt azt hitte, ’ 'sokkal helyesebben cselekszik a lakosság eretekében, ha a konyuraadmányokat nem fecsérli el, hanem fentartja azok kiosztását azon időre, midőn az újjáépítkezés megkezdődik, vagy azok, akiknek építeni valójuk nincs, új életpályához foghatnak s a kulcs szerint szintén segélyben részesülvén, ennek most már sokkal nagyobb hasznát vehetik. Aligha csalódunk, ha azt mondjuk, hogy a kormány részéről követett eljárás sokkal inkább megfelelhet az adakozók szándékainak, mintha a begyűlt pénzek szükség nélkül elfecséreltettek volna. Végül felemlíti a »Gazette de Hongrie,« hogy a franczia bizottság levelében a »vörös kereszt« egylet, mint amelyik a szegedi lakosságnak nagy szolgálatokat tett, kiválóképen figyelmébe ajánltatik a miniszterelnöknek, de ő e figyelmeztetést nem vette tekintetbe. Ezen állítás sem felel meg a valóságnak, mert hogy csakugyan s mennyire támogatta a miniszter a nevezett egylet bizottságát, azt legjobban igazolja azon körülmény, hogy midőn a bizottság működését befejezte, a rendelkezésére bocsátott pénzből 2000 forintot, mint fel nem használtat, visszaadott. A hatalmak kollektív jegyzékének átadásában beállt szokatlan késedelem most természetes magyarázatát leli meg. Az európai diplomáczia ugyanis még a berlini konferencziának ülésezési ideje óta a porta visszautasításának birtokában van. A porta első nyilatkozata, melyet a konferenczia munkálataira vonatkozólag a hatalmakhoz intézett, egy jun. 22-ről keltezett szóbeli jegyzék, mely körülbelül igy hangzik : »A porta, minthogy a konferenczia oly czélból jött össze, hogy a görög-török kérdés megoldását érje el, kötelezve érzi magát álláspontját e kérdésben a hatalmak előtt kifejteni. Tekintettel Janina és Prevesa központok (centres) sokszor bebizonyult nagy jelentőségére, közgazdasági, Larissáéra, melynek lakossága ezenfelül nagyobbrészt török és Metzowoéra stratégiai szempontból, a porta kijelenti, hogy e négy pont átengedésébe nem egyezhetik bele. Ellenben kész volna azokon belül a szomszéd királyságnak minden lehető koncessziót megadni, és így Európa feladatát minden tekintetben megkönnyíteni. Ezt a négy pontot azonban a portának meg kellene tartania és sohasem egyezhetnék bele azok átengedésébe. A porta figyelmezteti Európát ama zavarokra, melyeket a nevezett kerületek átengedése maga után vonna, s melyeket elkerülni a hatalmak feladata. Exczellencziád megbizatik e jegyzéket közölni a kormánynyal, melynél hitelesítve van és ez álláspontot körülményesen védeni.« A török kormánynak egy jun. 28-áról keltezett második jegyzéke lehetőleg még határozottabban nyilatkozik, így hangzik : »Megbízható oldalról közük velünk, hogy a hatalmak azon a ponton állanak, hogy Janina-Prevesa-Larissza-Metrowo átengedését elhatározzák. — Jóllehet a porta még nem kapott hivatalos értesítéseket a konferenczia határozatairól, mégis újból indíttatva érzi magát a hatalmak figyelmét arra irányozni, hogy a 13-ik jegyzőkönyv, melyet a török kormány is aláírt, csak meghívást tartalmaz Görögországgal való megegyezésre. A mostani eljárási mód által azonban elhagyták a 13. jegyzőkönyv álláspontját és a portától egyszerűen két tartomány átengedését követelik. A már előbb (a jún. 22-ei jegyzékben) felsorolt okoknál fogva a porta e két tartomány átengedését sosem engedheti meg és kötelességének tartja Európát még ma figyelmeztetni, hogy az átensvunyanyaga után, mert a lakosság hosszú és makacs harczot fog kezdeni, oly területeket védelmezendő, melyekkel nemzeti lételem összekötve van. Ebből azokból a porta sosem írhatna alá oly egyezséget, mely az ottani lakosságot kétségbeejtené. Exczellencziád megbizatik, közölni e jegyzőket ama kormánynyal, melynél hitelesítve van.« Konstantinápolyban a hatalmak képviselői nem fukarkodtak sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel és Tissot franczia nagyköveteír szerint a szultánnal szemben is felhasználta ékesszólását, hogy őt engedékenységre bírja. Ezek a kísérletek magyarázzák meg a kollektív jegyzék átadásában beállott késedelmet. Budapest, júl. 14. A portáról ismét kevésbé megnyugtató hírek érkeznek, amennyiben a legújabb tudósítások szerint is a porta részéről a csapat és municzió szállítmányok a török-görög határ felé egyre tartanak, míg más oldalról a diplomácziai eszmecserék sem szünetelnek. Innen-onnan, pl. az angol kormány részéről oly értelmű nyilatkozatok léteznek, melyek czélja látszólag az, hogy elhitessék a világgal, miszerint Törökország mégsem fog ellene szegülni a hatalmak »egyhangú« kívánságának — mint ez a már ismert szövegű kollektív jegyzékben is hangsúlyoztatik. Minthogy a fennebbi harczias hírek, meg az utóbb említett és a békés kiegyenlítés iránti reményt keltő nyilatkozatok is illetékes és szavabevehető helyről jönnek, de egymásnak ellenmondanak, a helyzet valódi mibenléte iránt bajos most teljes tájékozást szerezni és pedig annyival inkább, mert az albánokról is oly tudósítások érkeznek, melyek oda mutatnak, hogy e rendkívül erőteljes és harczias népfaj mindenre inkább gondol, mint arra, hogy összedugott kezekkel nézze az események folyását s belenyugodjék abba, hogy északon Montenegró, délen pedig Görögország szakítsanak ki maguknak egy-egy jelentékeny darabot Albániából. Pristinában külön fegyvergyáruk van, mely kitűnő fegyverekkel látja el a népet. Az albánok Montenegró ellen 25,000, Görögország ellen pedig 60,000 kitűnő karézost képesek pikra állítni, még akkor is, ha a porta teljesen cserben hagyná őket. És a fönnebb jelzett ellenmondást csakugyan némileg oly módon lehetne megoldani, hogy a porta követni szándékszik azt a taktikát, melyet követett annak idején Boszniában. Mi történt itt? Az, hogy a már ott állomásozó török katonaság azon mérvben, amint mind valószínűbbé vált a porta és monarchiánk közti konfliktus kikerülhetlensége, egyre szaporittatott s mikor csakugyan kenyértörésre került a dolog, a porta hivatalosan kivonta kezét a játékból, a török katonasavakkal úgy kéz alatt biztatva . Összevegyült a fölkelő csapatokkal, és szembeszállt velünk. Ha minden nem csal, a török-görög és montenegrói határkérdésben is úgy fog tenni a porta, — igazat adva Gladstonenak, midőn ez állítja a török kormányról, hogy végre is bele fog nyugodni a hatalmak határozatába, de igazat adva másfelől azoknak is, kik szemeikkel látják naponta és nyilvánosságra hozzák, hogy szünet nélkül szállíttat a porta a praesumtiv harcrtérre katonát és lőszert. Hogy pedig ezeket a török kormány nem azért szállíttatja a határokhoz, hogy ott „A HON“ TÁRCZÁJA. Csengery Antalról. Csengery Antalt családi és baráti körben kelle látni, hogy az ember ismerje lelkületét ép úgy, mint ahogy olvasmányairól, műveiből vagy bizottsági tárgyalás közben tanultuk ismerni, mint tudóst és politikust ; stylusáról, mint irót. Mind e sajátságai, erényei a nagy közönség előtt rejtve voltak és ezért nem volt népszerű; sőt talán azért sem, mert sem a szenvedélyekre hivatkozni, sem az alant járó észjáráshoz — még számításból sem tudott — soha alkalmazkodni. De azok a kevesek, kiknek nyitva volt kedélye , kik közelebbről kisérhették figyelemmel tanulmányait, működését, nyilatkozatait — azok mind e titkolt és mégis üdvösen ható tehetségeinek, erényeinek egész gazdagságát ismerték, és azok egészen más fogalommal bírnak Csengery Antalnak nemcsak tehetségeiről, de jelleméről is, mint ahogy a köznapi élet felfogása ítélte őt meg. Nekem a szerencse egyszer-másszor alkalmat nyújtott arra, hogy beletekintsek kedély világába, eszmekörébe, működésének hátterébe, és midőn fájó érzéssel közeledem ravatalához, egy-egy emléket veszek elé, azokból iparkodom koszorút fonni koporsójára, melyet egy nemzet vesz körül. * * * Csengerynek politikai és tudományos működését oly találóan és velős szabatossággal jellemezte Gyulai Pál, hogy erre, utána nem vállalkozhatom. Csak azt tudom, hogy közéletünkben nem ismertem még embert, ki oly alaposan és lelkiismeretesen készült volna, minden kérdéshez, melyhez hozzászólni kívánt vagy kötelessége volt, mint Csengery, tanulmányai során meglátszott Magyarország égető és legfontosabb kérdéseinek chronológiája. Míg mások a jelszavakkal beérték, ő a kérdésekre tudományosan készült. Ha a negyvenes években az alkotmánykérdéssel, a közigazgatással (többek közt még a katonabeszállásolással is) foglalkozott, ha az ötvenes években a cémiától — a történetírásig mindenben a magasabb és újabb felfogást akarja nemzetével elfogadtatni, ha a hatvanas években a földhitel és takarékpénztári tervezet foglalkoztatja — az alkotmány védelme mellett; ha a külföldi tudományosság minden ágával összeköttetésbe akarta hozni irodalmunkat és az olvasóközönséget, ha később az országgyűlésen és főleg bizottságaiban mindig a tudományos felfogást iparkodott érvényesíteni, ez azt teszi, hogy erre volt szükségünk.* * * Emlékszem , az emlékezetes 1867-diki évben nemcsak a kiegyezés nehéz munkáját végező, de készült (külföldi források alapján) a véderő törvényre, a számszék rendezésére, a tanügyi reformokra. Asztalán fölhalmozva voltak az ide vágó szakmunkák. Később leginkább a hitel- és bankügygyel foglalkozott és e tekintetben a földhitelintézetnél páratlan könyvtárt szerzett össze. A Schulze-Delitsch-féle mozgalommal és oly élénken és állandóan foglalkozott, mint az angol bankfejlődéssel. És ha bizottságban volt, mindig jegyzetek alapján indokolta véleményét, oly szabatosan és alaposan, hogy akár tudományos disszertácziónak is beillett volna. Sokszor szolgáltatott tréfára okot, a jóakaratú persiflage gyakran mondá : »Cs. Toni megint talált valamit a miről értekezzék.« Fájdalom, hogy mások nem »értekeztek.« * * * A pénzügyi bizottság volt az ő legújabb működésének legállandóbb szintere. Sokáig elnöke, mindig tagja volt. Véleményét lassan érlelte és többnyire legutoljára mondta el, a főbb pontok feljegyzése mellett. De oly alaposan, hogy legtöbbször diktálta a végzést. Ha a vasutak csoportosításáról volt szó, és oly alaposan el tudta mondani a külföld legújabb tapasztalatait, mintha a posta- és távirda egyesítését vetek fel. Mikor ez utóbbi kérdést, dr. Simonyi Lajos felvető, készületlenek voltunk, Csengery már egy egész röpirat halmazt olvasott össze e tárgyban ; idézte a svájczi tapasztalatokat, ráutalt a Bismarck titkos tervéből folyó hamis indokokra; óva intett az elhamarkodástól — és a kérdés megakadt. Hogy az egyetemi enquetteben mily feltűnést és meggyőző erőt gyakoroltak alapos és a külföldi tapasztalatok bő tárházából mentett nyilatkozatai, köztudomású dolog. A pénzügyi bizottság volt szeme-fénye; ennél még csak az akadémia és földhitelintézet volt általa többre becsülve. Még a legutóbbi költségvetés tárgyalása alkalmával is, betegsége nem akadályozta meg, hogy a földhitelintézet aktáiból egész évnyi illetékszabási visszaélést adjon át nekem; hadd értékesítsem a kormány és bizottságnál. Legutoljára a közéletben a pénzügyi bizottságban vett részt. 1879. márcziusban elrekedve, áthülve ült ott; figyelmeztettük bajára, de a tárgyalásban részt vett. Azóta csak távolról kísérhette figyelemmel azt, de mindvégig oly érdekeltséggel viseltetett iránta, hogy mikor legújabbat* az ismeretes határozat hozatott a tiszavidéki vasút igazgatótanácsára vonatkozólag, egész lelkesedéssel fejezte ki e felett örömét. Mondám: nem nagy dolog. »De beiz az nagy dolog — mondá — ez a reputalio, ez a becsület érdekében történt.« * * * A gazdasági kongresszus emlékiratát — a télen — nagy figyelemmel olvasta nemcsak, de egy példányát — sűrű marginális jegyzetekkel ellátva, adta át nekem, hogy »vegyem hasznát.« Most e jegyzeteket— talán utolsóelőtti írott nyilatkozatát — még egyszer figyelemmel olvastam át. Éles kritikát tartalmaznak azok egy-egy megjegyzésben, egy egy kérdésben. A vízi utak, közraktárak építését, nem az állam, de »az országos értekezlet urai«-nak feladatává teszi; a kereskedelmi szerződésekre nézve figyelmeztet, hogy »kettőn áll a vásár«; a »földjavítási banknál figyelmeztet a telekkönyvi rendszerben rejlő nehézségekre , az állami pénz drágaságára; a nagy áldozatok követelésével szemben felhozza az azokkal járó nagy terheket is, és igy megy végig a memorandumon , hogy végére írja: »Confusus dolog az egész.« Betegsége súlyosbodott, ereje hanyatlott. Az orvosok — miután idegen helyre menni nem akart — tanácsolták, hogy mielőbb zöldbe menjen. Ápril végén már kivittek (mert, fájdalom, már a lépcsőn menni nem tudott) városligeti nyaralójába. Itt is olvasott, tárgyalt a földhitelintézet igazgatóságával, a 4l/2°/6-os kölcsön ügye is tanácsa szerint jön effektuálva.... Május 10-én levelet kaptam tőle, egy népbank adómentessége ügyében; nem tudta, hogy a kormány már a győri kérvény alkalmával utasítva jön a törvény ide vonatkozó határozatainak megváltoztatására. Megnyugtatom. Igen jellemző és tanulságos levelének következő passusa: »Ez (az adókedvezmény) életkérdés a nép alsóbb köreiben létesült szövetkezetek fentartására. Ez sajátságos dolog! Egyfelől százezereket ad ki az ország, hogy egy pénzintézetet hozzon létre, amelynek egyik fő feladata, épen a szövetkezetek létesítése, másfelől pénzügyi közegei megölik a már létezőket, sőt virágzókat. A putnoki népbank egyik mintája volt eddig, ezeknek. Most a feloszlásra gondol az adó miatt. Gazdáink részéről is külön mozgalom indíttatott meg a szövetkezetek országos szervezése iránt. Gondolnak-e rá, hogy az ily intézetek Németországon is, csak a törvényhozás kedvezményei mellett állhatnak fenn ? így a Delitsch Schulze-féle népbankok.« »No de te ezeket mind igen jól tudod. Bocsáss meg irányt-vetett soraimért. Fejem szédül már is, e néhány sor írástól, annyira elgyengített a folytonos láz, iszonyú köhögés stb.« Bizony — az a »stb.« ölte meg! * * * Ereje hanyatlott, keveset beszélt, sokszor türelmét veszté, kívánta »Bárcsak vége lenne.« Legutoljára, Június 11-én volt (velem szemben) egy kis beszélő kedve. Este mentem ki hozzá. Villája terrasseán volt családjával és Pompéryval. Mikor meglátott, felkelt, intett, ketten szobájába mentünk. Pompéry utánam kiált: »Ne engedd beszélni.« És ő mégis beszélt. Újra elmondta a feliratok történetét és beszélt egyet-mást a kiegyezés titkos történetéből. Ezt ő megírta, újra figyelmeztetett: »Úgy van rendezve, hogy sajtó alá bocsáthatjátok — idővel, de addig ne, mig élnek a szereplők.« Elmondá többek közt küzdelmét, a méntelepek megosztása végett. A kormány utalt felsőbb tekintetekre, hogy a megosztás elkerültessék. Csengery nem engedett; azt mondta, ha meg nem osztatnak, ő haza megy. A bizottság elé került a dolog. Csengery felszólalt, indítványozó: »az ügy legfelsőbb helyen előkészítve nem lévén függessze fel a bizottság határozatát«. 3 nap múlva a felség beleegyezése megvolt nyerve a méntelepek megosztásához.* * Még érdekesebb a közös aktívák históriája. A közös kormány a delegátiótól rendkívüli hadi költséget kért. Csengery és a bizottság nagy részének nézete az volt, hogy ezt meg nem bírjuk. (Akkor ilyen fogalmunko volt az ország adóképességéről, téve hozzá most, midőn a dolgot elbeszélte) De Csengery emlékezett, hogy vannak közös aktívák. Kétségbe vonták ezek létezését. Elővették Becket, a közös pénzügyminisztert, ő kijelente, hogy közös aktívák léteznek ugyan, de nem tartoznak a delegációk elé. Úgy látszik Eisererfondot akartak belőle csinálni. Csengery akkor nem volt a hadügyi bizottság tagja, mégis bement az ülésbe, szót kért, kérte azt, hogy függessze fel a hadikiadás ügyében határozatát addig, míg a kormány írásban nem nyilatkozik a közös aktívák összegéről és fedezetül használatáról. (Ekkor a beteg, csontos ujjaival üté az asztalt és egészen felhevült, a 12 év előtti eseményen) Sennyey volt az elnök; kijelenté, hogy Csengery nézete helyes és az ülést felfüggesztő. Ekkor Lónyay, Becke és Csengery a szomszéd szobába mentek. Csengery hosszasan kapacitálta őket; végre formulázott egy nyilatkozatot a közös, egyet a magyar kormány számára, melyekben a közös aktívákt összege és az abból veendő fedezet foglaltatik. Becke vonakodott aláírni, mert Beust nincs ott. Csengery kijelente: »Beust a kiegye- stés politikai részét többre becsüli, hogysem nekem ne adna igazat.« Úgy történt. A közös aktivák kezelése rendbe jött.L akik És amig ezek a tárgyalások folytak, azalatt az a Csengery, kit érzéketlennek tartanak, időt szakított magának, hogy kis 4 éves leányának, ki még csak a nyomtatott betűt tudta olvasni, rajzoljon nyomtatott betűket és írjon levelet a »kedves kis Étikének«. Mintha most is látnám azt a levelet ! Ehhez hasonló érzés csak akkor fogott el, mikor Lóránt fia a rigororumról, mint »doctor juris cum laude« hazajött; erre — Csengery könyezve mondta még másnap is a »hála Isten«-t......... Szegény most már ezt sem mondja . . . Én is elzárom emlékeimet, érzelmeimet; a többi nem tartozik a világra. ^Hegedűs Sándor. * * * Cavour.*) Ne sopánkodjunk hát a felett, hogy a parlamenttel »egy ember akarata rendelkezik,« s ne alázzuk meg a nemzetet azzal, hogy föltegyük, hogy az így fölülkerekedni tudó akaraterő méltatlan a nemzethez. Parlamentáris formák közt politikai kalandoroknak, s politikai gonosztevőknek egy kép nem jut vezető szerep; az épen e rendszer előnye az autokrata s a forradalmi kormányzat felett, hogy kizárja ezt. Mert a parlamenti vezető szerep gyakorlása sokszor nehézzé válik, különösen próbára teszi pedig emberét, mikor nem közvetlen czélok, hanem meszszebb menő kombinácziók és tervek megvalósítása követeli a parlamenti tekintély latba vetését. Amiben Cavourt eddig fáradni láttuk, mindaz részben a közvetlen kényszerűség jellegével, részben a nemzeti eszme népszerűsítő vonzó erejével volt felruházva. 1854. tavaszán oly vállalkozás kényszerűsége előtt állt, mely nem dicsekedett a fönnebb említett tulajdonságok egyikével sem. Mint már félőbb említők, Cavour lelke előtt megfordult annak lehetősége, hogy Európa két táborra szakad : a nyugatira s keletire , és már 1851- ben gondolt arra, mily előnyök származhatnak hazájára akkor történendő állásfoglalásából. Midőn a válság bekövetkezett, Cavour figyelő tekintettel kisérte azt, s unokahugánál, Alfiéri grófnénál, midőn a franczia s angol hadsereg megindulásáról szólt, elgondolkozott. »Miért nem is küld ön velük vagy tízezer embert ?« kérdezte tőle hirtelen huga. »Oh, válaszolt ő élénken, ha mindenki e nézeten lenne, már meglenne.« *) Lásd a »Hon« 171, 178, 174, 176, 179-dik szimit.