A Hon, 1881. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1881-01-14 / 13. szám

13. szám. 19-dik évfolyam. « ».* ■.-y.tí'-tai­­­r*o «V­it . Sacanik-mra. Am­eriaeum-épület A lap ««ellemni rés zét illető minden föslemány a sz­erkenzt'A'tetihesz intézendő. Bérűién­tetlen levelek csak ismert kezektől fogad, fak­nak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. KiEMETÉSESft. Színtugy mint előfizetések a kiadó-kívülitlel (Baritok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1881. Péntek, január 14. Kia­d-hivatal­­ Barátok-ter­a, Athenaaura-épület földszint-Előestelesi díj­­­festés küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt i 1 hónapra.......................................................3 Art s hónapra be 6 hónapra ....................... ...... i# » d e esti kiadás postai különküldéseért felül, fizetés negyedévenkint ....... I »­í­z előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, miul­­emnkor a hó első napjától szému­tatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás O­TT XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti Hadás postai különküldéséért felü­lfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előzzetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A­­fioum szert. 8 kiadóhivatala. Budapest, január 13. A szélsőbal hivatalos, Schönerer tám­ára. Knlter mint annyit ügyes­ségéről, hogy agyonhallgatja azt a tényt, hogy Ausztriában csak az a frakc­ió (és ez ugyancsak jelentéktelen) akarná a dualizmust úgy átalakítani, hogy Magyarországgal personalunióban legyenek az osztrák orszá­gok és tartományok, mely töredék, mint Schönerer úr nyíltan megírta, egyszersmind óhajtana Németország kebelébe visszatérni és addig is, míg ezt elérné, közjogi és közgazda­­sági kapcsolatban kíván lenni Németországgal, mert a »múltat« nem feledheti el. Föltevé­sünkben csalatkoztunk. Az »Egyetértés« uj­jong neki és felhívja közönségét, készüljön teremteni oly alkotmányt Magyarországnak, hogy az osztrák tartományokkal Németor­szágba be ne vonassék. Hát nem vette észre, hogy okoskodása ezen részében absurdumot állított, hiszen most is gondoskodva van ar­ról, hogy az osztrák tartományok semmiféle irányba Magyarországot el ne vigyék. Tud­hatnád­ hogy Magyarország csak Ausztriával szerződött, hogy csakis jelen alakjában áll" vele "közös ügyes kapcsolatban, még­pe­dig az alkotmányosság előleges feltétele és az önelhatározásnak minden más irányban való fentartása mellett. Tehát Hanket bizony­ AfiSaäääJUSl^^'gi kapcsolat^gijygével magával nem ránt sehova és igy ez aggo­­d^^B*»íS2S£ontaQi a duálisul üst nem szükséges, sőt olyan nevetséges fogás lenne, mint a ki — kérjük a hasonlatot nem szósze­rinti értelemben venni — a haláltól (ha úgy tetszik, a monarchia halálától) való félelem­ből — öngyilkos lesz. A szélbali álláspontba való »compelle intrare« nincs meg e szerint abban a felte­vésben sem, hogy az osztrák tartományok esetleg elszakadhatnának a monarchiától. Horro Intrika és lovalit­ás még kva­ hh van abban az okoskodásban: szakadjunk el szö­vetsé­ge­seinktől"R­aszítsuk el az uralkodó ház tartományait magunktól, törjük meg a szer­ződést és alkotmányos kapcsot, csak azért, mert hátha azok fognak elszakadni, azt okos ember előtt fejtegetni sem kell. Hanem hát nem csodálkozunk mi ezen a logikán és ezen a lojalitáson a szél­bal részéről, régen megszoktuk azt már. Mire való azonban egyszerre az, hogy a Schönerer háta mögé bújjék, mire való hogy most en­nek a szájával akarja azt a Kossuth féle gon­dolatot hirdetni, hogy ha az események vi­hara lefújná uralkodónk fejéről az osztrák császári koronát, akkor nyernék igazában vissza »önálló függetlenségünk«-et? De ez­zel sem éri be a nevezett lap s hozzá­teszi: ennek a következtében erre készülnünk kell és kívánunk kell­­a távozó osztrák só­gornak szerencsés utat.« Ennek szoros kö­vetkezménye az is, hogy a legszentebb czél ilyen eshetőséggel lévén szoros összefüggés­ben, azt azon pártnak, mely a czélt ily vilá­gosan jelöli meg, az eshetőséget ily óhajtott feltételnek tekinti, azon kell dolgoznia hogy az mielőbb be is következzék. Jósh­ hát ha az osztrák sógor »útra menni« nem akar, akkor mi mondjunk neki isten hozzádat, vagyis ha az események vihara (ezt óhaj­tani igen legális dolog) le nem fújná az osz­trák császár fejéről a császári koronát, ne­künk kell ez óhajtott eshetőséget, legalább is egy »alázatos és loyalis« felterjesztéssel »elő­mozdítanunk. Év. htzrpyy)|jj^ iftzt., hogy van logika p- 3SS loyalitás, vagy loyaJjítáa.­.Y.ftft pfl akkor—ninna benne' 1'lglKa- °^^Yfl­l—akktu..—önámit^ az ég& Ez elől az alternativa elől a szélbal ki nem térhet. Hiába kérdeztette meg magát Helfy egy váczi prókátor által, hogy el akar­nak-e szakadni a dynasztiától, hiába adta azt a (természetes) választ, hogy nem, mert ezt ők nem akarják ugyan, de mikor Kossuthot kiáltják ki vezérüknek és könyvét »bibliájuk« nak , midőn az osztrák tartomá­nyok elszakadására építik politikájukat, mi­dőn azon osztrák párttöredéktől remélnek segedelmet, melyet Schönerer kép­visel , akkor indirekte erre dolgoznak, s az uralkodóházat — ez a program it — mon­archiája fölbontására akarják kényszerítni így egyik vagy másik koronáról való lemondást követelik az uralkodótól. Ha nem ez a programm , akkor miért szólítják föl a népet arra, hogy készüljön azon eshetőségre, ha az osztrák tartományok eltávoznának ? Akkor egyátalában miért beszélnek a mon­archia esetleges fölbomlásáról. Lejalitásos t­­erve spekulálni és bölcs politika-e ezt a lehe­tőséget hirdetni ? Valóban, a szélbal csak a­­ „A HUA“ TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. MÁSODIK RÉSZ. A „MA.“ Regény, Jókai Mórtól. A lila­báró ás a kis baronesse. (5. Folytatás.) Odabenn ez alatt folyt az előadás. »Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar tánczból igy mondva palotás és csárdás solo.« Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a tekervényes figu­rával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két lábát kígyónak fonva össze s aztán a lábujjain jobb­­ra-balra csúsztatva magát végig a színpadon (a­mi nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!) Valami de­rék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, a­hogy a prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros vakolat az ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna húzta a táncz mellé azt a szép dalla­mos nótát, hogy »Eladtam a kakasom, Tizenhárom garasom,« a­mit tökéletesen kiegészítettek a nem­zeti bajadér topánsarkaira csatolt csettegő rézsar­­kantyuk. A tisztelt publikum a nézőtéren csak a máso­dik helyet, és respective a harmadikat törte meg egészen, a­mikre öt garas és két garas volt az entrée (még itt garasban beszéltek) az első hely egészen üres volt, a most érkezett uraságok tehát egészen gond­ozatlanul elhelyezkedhettek a rangjukat megil­lető zártszékeken. — Biz az fertelmes volt, mondogató egy tót honoratior felesége ott a második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak falusi csárdába. Hogy hányta vetette a’szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a gyerekeket el nem hoztam. Ne lássuk már a majom embert! Czenczi baroneste pedig épen az ellenkező véle­ményt osztá. — Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek, legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvül­kért a megelőző piécet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az előadásnak. Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem mondhatott. Az impresario azonnal készségesen eltűnt a ponyva mögé, a­hova az alföldi tündér bevégzett mun­kája után visszavonult, s sikerült neki azt, nemes ambitiója felcsiklandása által, meg egy pohár ánizs­­likőr frissítőül felhörpentése mellett rábírni, hogy újra kifesse a képét s még egyszer kibokázzon csí­pőre feszitett kézzel a három kecskelábon nyugvó színpadra s rákezdje a solo magyart a kintorna er­n­­gedelmeinél. — A tót asszony hasztalan kiabált oda­­hátul, hogy »csoéto to kutykuruty!« ő már ezt egy­szer látta, akkor is csúnya volt, most még fertelme­­sebben ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, vissza­­kéri a pénzét! Czenczi baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, biztatva Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban, maga is szabad folyást engedett elragadtatása kifejezéseinek: »ab! superb magnifique! C'est pour devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben ! Brava! brava! Excellente! Non plus ultra! — A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte öszsze a két bokáját a leve­gőben, hajtogatta a lábait a fic­amodásig, mig egy­szer a nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas ha­­nyatteséssel fejezé be a tánczot s azzal teljes színpadi sikert aratott. »Brava, brava! Da capo !« kiáltozott tapsolva az előkelő néző pár, míg a karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület tiltakozásának. — Yeru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni olyan gyerekeknek, mint ezek itt ii! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk! — Patvakodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első padjában. Az impresario sietett helyreütni a fiascot vi­lághírű acrobatai mutatványaival, a­melyek, mint a programm mondja, még senki által utót nem érettek, combinálva lévén négy palac­kból, egy székből, ma­gából az impresarioból, és egy kis négy esztendős fiúcska vagy leánykából, úgy hogy utoljára a palac­­­kok tartották a széklábakat, a szék karja a Hercules fejét, s a Hercules talpai, a kis leánynak a kezeit, a­ki meg aztán a kezein állva nyújta ki a lábait az ég felé. — Juj, juj! Jesuska moje! szörnyűködék a hangadó hölgy. Rá nézni is iszonyat: Szegény po­ronty ! Ha leesik, béka se lesz belőle többet! — Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen figurákat csinált! — Ugyan ne légy bolond! — No ? Talán szégyenled ? Nekem magamnak is kedvem volna hozzá. — Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már, hogyan húz pántlikát a szá­jából? Meg a többit. Hol van itt a fehér hajú kis­asszony, a­kinek piros a szeme ? Aztán meg a majom­ember! Te Marczi! Ha a majomember jön, akkor haza küldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog most jönni komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hall­ja, azt előre megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet. A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellácziókra, mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által, a­melyben őt a magas uraságok részesítették, bizto­sítva őt felőle, hogy mindaz, amit láttak, a netovább­ját képezi a művészi tökélynek, s hogy a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai mutatvány, mint piece de re­sistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi uraságok­­hoz illik, nem várva be végig az egész előadást. A direktor ellé az a cassáig saskrozott utánuk, gyakorolva magát a bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak eresztenék keblét annak a megtudása után, hogy váljon mi lesz az a nagylelkű jutalom, a­mire a magas uraságok, a­kik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el fogják magukat ha­tározni. » Nem kell nyugtalankodni. — Addio director úr! üdvözlé a művész Olymp Appollóját a kis baronesse, magas protectori fejeme­léssel. Holnap délután, egész társaságával együtt! A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munifi­­crencziánkra. Úgy hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve. — Eh, eh, heh! hehengetett a director, nem tudva, hogy azt mondja-e erre, hogy »merci bien!« vagy azt, hogy »sapristi!« De hátha — kérem a lás­­san — nem eresztenek be bennünket a kastélyba ? — »Palotába!« — igazitá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom mosolylyal kapcsolá ki a spen­­czerét összetűző melles ajtot, az arany cserebogárral (rézből) s azt oda nyujtá a művészfőnöknek. — Csak ezt az ékszert mutassák önök a »ma­jor domus« előtt, s az rögtön be fogja önöket vezetni a palota színpadjára. A revoir! A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával, hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve: vájjon megéri-e azt a tíz garast, a­mit alacsonyabb urasá­gok szoktak a bemenetnél fizetni. Czenczi­ baronesse pedig, karját Arnold báró karjába akasztva, tovább lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy há­­romfőlös sleppet húz maga után, pedig kurta gye­rekruhája volt. A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem liquidált. — Kérem, ez a kukkinzsok két krajczár! — Úgy ? mondá Czenczi baronesse. Akkor nem kell! Azzal visszaadta neki a mézeskalács-binoklet. (Folytatása következik.) Kor őszinte, mikor elszólja magát. — A közös vasutak megosztása. Közöltük a hirt, hogy Krem­er osztrák kereskedel­mi miniszter felkérte a magyar kormányt, az első magyar-gácsországi vasút magyarországi részének eladása iránt alkudozásokba bocsátkozni. A »N. fr. Pr.«-nek ez az ügy sehogy sem tetszik s igen kemé­­n, iyen megtámadja Krémert, a miért e kérdést sző­nyegre hozta. Elmondja, hogy a magyar kormány majd sürgetni fogja a közös vasutaknak elkülöníté­sét, holott ez igen megkárosítaná Ausztria érdekeit. Az osztrák kereskedelmi miniszterről azt hitték, — írja a »N. fr. Pr.« — hogy ő a társai közt az egyedüli, a­kitől még valamit várni lehet; de mióta actióba lépett, hibát hibára tetéz úgy a kereskedel­mi, mint a vasúti politikában, mintha csak azt akar­ná bebizonyítani, hogy a közmunka minisztere a ter­melés egy mezején sem képes üdvöst létre­hozni. Jól értesült parlamenti körből azt írják, hogy a magyar kormány felelete az osztrák jegyzékre már elment s hogy a magyar kormány előadta a feltételeket, a­me­lyek alatt a magyar-gácsországi vasutat eladni haj­landó. A magyar jegyzék állítólag első­sorban az el­vi álláspontot adja elő és nyomatékosan hangsúlyoz­za, hogy az osztr­ kormánynak nincs joga a közös vasút egy részét önhatalmúlag sequestrálni, s hogy ily rendszabályt csak a magyar kormánynyal való megegyezés után léptethet életbe. A­mi a kérdéses vonalrészt illeti, nincs eldöntve az, vajjon lehető lesz-e a törvényhozás beavatkozása nélkül adminisztratív úton végrehajtani az elkülönítést, miután a garanciát külön törvény szabályozza. Az elvi álláspont ismé­telt hangsúlyozása után, melynek Budapesten arra való tekintetből, hogy a közös vasutak elkülönítését előbb-utóbb okvetlen keresztül kell vinni, igen nagy fontosságot tulajdonítanak, a magyar kormány még­is kijelenté készségét alkudozásokba bocsátkozni és pedig a következő alapon: Miután Magyarországon még nincs sequestrálási törvény, érvényesítse az osz­trák kormány befolyását a Bécsben székelő társulati igazgatóságra, hogy adja át a magyar kormánynak önként a vasút magyarországi részének üzletét, (119 kilom. az ország határától Homonnán át Legenye- Mihályig). Továbbá kartelt kellene kötni a seques­­trált vonalnak, a Dniszter-Albrecht pályának s eset­leg a kiépítendő transversál pályának a magyar kor­mánynyal, melynek értelmében a magyar vonalrész­nek biztosítva maradna az eddigi forgalom. E jegy­zékre osztrák részről idáig válasz még nem adatott. Kormánykörökben e lépést évekre kiterjedő actió kezdetének tekintik, melynek fő czélja az állami ga­­rantiát élvező vasutakat successive elkülöníteni.­­ A boerok p­r­o­k­l­a­m­á­c­­­i­ó­j­á­nak három legfontosabb paragrafusát közli a »Standard« egy durbani távirata. A 31. paragrafus így hangzik: Ezennel mindenki tudomására hozzuk, hogy 1880. decz. 14-én a kormány ismét helyreállittatott. Kru­ger ur elnökké tétetett és Pretorius és Jou­­b­e­r­t P. urakkal triumvirátust fog képezni, hogy az ország kormányát tovább vezesse. A néptanács meg­kezdte üléseit. — A 37. szakasz így hangzik: A bel­­­ "politikát illetőleg a kormány kész általános elveket elfogadni, melyek fölött Dél-Afrika többi kolóniájá­val és államával való tanácskozás után lesz hozandó határozat. — 38. szakasz: A köztársaság kész a dél­afrikai kolóniákkal és államokkal föderatív szövet­ségre lépni. Végre pedig kijelentjük s mindenkinek tudtára adjuk, hogy az országban e naptól kezdve ostromállapot uralkodik és az a haditanács alatt áll. A »Standard« levelezője egyúttal közli a köz­­társasági kormány által Clark őrnagyhoz, preto­riai kormányzóhoz intézett, igen férfias hangú levelet, mely, mellékelvén a proklamáczió másolatát, ama reménynek ad kifejezést, hogy a kormányzó az okmány kinyomatását ép oly kevéssé fogja megaka­dályozni, mint a köztársasági kormány, midőn az angolok három év előtt az annexionális proklamácziót kiadták. A levélben továbbá hangsúlyoztatik, hogy a köztársaság vezetői nem akarnak vérontást. Ha azonban erre mégis kényszerittetnének, azért fognak fegyvert ragadni, hogy ama szerződésekért hangol­janak, melyekre az angol királynő megesküdött s melyeket szolgái megsértettek. Végül utal a levél a proklamáczió utolsó paragrafusára, mely kifejezi a köztársaság elhatározását, hogy minden, Dél-Afrika haladását és javát illető, kérdésben Angliával egye­temben fog eljárni. — Választ a levél négy nap alatt kért. — Komandurosz a helyzetről. Egy beszélgetésben Görögország helyzetéről Koman­durosz amaz egyenesen hozzá intézett kérdésre, elfogadni szándékszik-e a választott bíróságot, hatá­rozottan tagadólag válaszolt s azt mondta: »Az aján­lat nem fogadható el, még ha egyenesen kitétetnék is, mi nem fordulhatunk többé vissza. Ama megjegyzés­re : »Nemrég jelentették, hogy a király bele akar egyezni«, ezt mondta: »Egyátalán nem; a király nem is gondol rá.« Komandurosz keserűen panasz­kodott Európa megbízhatatlansága fölött, mely ma elveszi azt, a­mit egy félév előtt adott és lehetetlen­nek jelentette ki tárgyalásokba bocsátkozni, ha attól kell tartani, hogy nem fogják megtartani, a­mit meg­­ígértek. A miniszterelnök mindennel hajlandónak látszott a tárgyalásokra, csak volna bizonyos, hogy Görögország egyúttal meg is kapja, a­mit megígér­tek neki. Midőn Francziaországra került a beszéd, ezt mondta: »Hiszen ott a választások állnak küszö­bön, akkor majd máskép lesz«.­­ Oroszországtól Komandurosz nem sokat látszott várni, jóllehet kiemelte, hogy Oroszország mindig sokat tett véden­­czeiért és bizonyos tekintetben sajnálkozását mutat­ta ki, hogy nem bízhatja magát Oroszország oltal­mába. — Az izlandi a­g­r­á­r­i­us­­ v­é­t­s­é­g­e­k statisztikája. Az agrárius vétségek miatti el­itéltetések száma Izlandban a m. évi jan. 1-től, nov. 30-ig 73 volt és 117 ily vétségekkel vádolt személyt fölmentettek. Az esetek, melyekben a vád fentarta­­tott, így vannak osztályozva: Gyilkosság 2, lövés em­berekre 2, a rendőrség elleni támadások 4, támadá­sok súlyosbító körülmények közt 13, támadások, me­lyek életet veszélyeztettek 3, törvényszéki végrehaj­tók elleni támadás 7, személyek megcsonkítása 5, betörés és rablás 5, bérletek erőszakos birtokba vé­tele 8, lázadás és verekedés 5, törvényellenes esküre való kényszerítés 2, megfélemlítés fenyegető levelek sat. által 2, megfélemlítés más módon 4, házak elleni támadás 1, törvényszéki végrehajtók elleni ellenál­lás 9, tulajdon megkárosítása 1.­­ November 30-án még 47 vádlott várt perére. Oly esetek száma, midőn a törvényt átlépettek sem el nem ítéltettek, se fele­lősségre nem vonattak, ugyanez idő alatt 1481, úgy hogy a hatóságok tudomására jött kihágások összes száma 1718 volt. Dec­. 31-én Izlandban 153 személy állott személyes rendőri oltalom alatt, és 1149 fölött a rendőrség különösen őrködött, hogy őket kihágá­sok ellen megvédje. A lefolyt évben Izlandban elmulasztott bérletfizetés vagy más okok miatt 2110 család vagy 10,657 személy lett exmittálva. — A budapest-zimonyi vasútra néz­ve a kormány ma még semminemű határozatot sem hozott. A­mint már jeleztük, valószínű is, hogy ez ügyben a közvetlen jövőben nem történik intézkedés. — A buda-győri vasútra nézve a kor­mány a »B. C.« illetékes értesülése alapján csak akkor fog a különböző ajánlkozókkal tárgyalásokba bocsátkozni, ha a budapest-zimonyi vaspályát illető­leg végleges határozat lesz hozva. E vonal megtör­tént átengedésére vonatkozó összes közlemények en­nélfogva alaptalanok.­­ Az országgyűlési függetlenségi párt ma tartott értekezletén tárgyaltatott, a h­o­r­v­át­­slavon határőrvidéknek Horvátországgal közigazgatásilag egyesítéséről szóló határozati javas­lat; ez értekezlet annak mostani tárgyalását elhalasz­­tatni kívánja, mert bár az 1868-iki törvény kimond­ja, hogyha a határőrvidék bekebleztetik, az ottani lakosság számaránya szerint fog szaporíttatni a kö­zös országgyűlésre küldendő képviselőknek száma, azonban addig, míg a határőrvidék minden alkotmá­nyos joggyakorlatban nem részesül, a képviselők szá­mát szaporítani nem tartja szükségesnek annál ke­­vésbbé, mert a horvát-szlavén képviselők száma már most is több, mint a­mennyi az 1848-diki törvény­ben megállapítva van. Tárgyalás alá került ezután a bosznavöl­­gyi vasút kiépítéséről szóló törvényjavaslat, melyet az értekezlet, — tekintve az ország szomorú pénzügyi állapotát és tekintve, hogy a függetlenségi párt a boszniai occupatiót nem helyesli, s a javasla­tot el nem fogadja, s a párt ez irányú nézetének a képviselőházban való kifejezésével Mocsáry Lajost bízta meg. A földmivelés, ipar és kereskedelmi miniszter által a phylloxera elleni intézkedések végett össze­hívandó bizottság tagjává Szal­ay Imre kineveztetvén, azt a párt helyeslőleg veszi tudomásul. Apróság­ok. Flaubert Gusztáv, a múlt tavaszszal meghalt jeles franczia regényíró után, kinek Madame Bova­­ry-ja a császárság fém korában nyilván akkora bot­rányt, titokban pedig annyi élvezetet okozott a csá­­szárosdit játszó franczia nemzet műveit osztályainak. e Flaubert Gusztáv után maradt hátra egy Bouvard és Pecuchet czímű regény, melyet most közöl Mme Adam jeles folyóirata, a Nouvelle Revue. E Bouvard és Pecuchet két jóra való ember, a franczia társada­lom azon részéből, mely legritkábban szokott regény­­tárgyul szolgálni, az alsó hivatalnoki osztályból. — Egyik a tengerészeti minisztériumnál, a másik egy magán bankháznál másoló. A két ember nem ismeri egymást, valószínűleg sohasem is ismerkednék meg egymással, ha sajátságos sorsa mind a kettőnek eszé­be nem hozza azt, hogy — a hivatalban való kicse­­réltetés megakadályozása czéljából — kalapjukba bele­írják a nevüket. Egy szép nyári nap forró délutánján a sétatér pihenő padján egymás mellé kerülnek, s fe­jük szellőztetése közben meggyőződnek a felől, hogy mindkettőjük milyen egyforma elővigyázati intézke­déssel biztosította kalapja birtokát. S ebből ered is­­merettségük, mely csakhamar forró barátsággá alakul, míg végre sorsát tökéletesen egybeköti mind akettő. Bouvard és Pecuchet úr esetleges összekerü­lésének és a kalapba írott néven alapuló barátságá­nak nagyított képével szolgál Magyarország regényt nem olvasó közönségének is, s már évek óta az az érdemes társaság, mely mérsékelt ellenzék néven szerepel és mértéktelenkedik. Bouvard és Pecuchet­­nek Páris tömkelegében, anélkül, hogy ismerték vol­na egymást, jobban kellett érezniök az összevalóság parancsát, mint ezen politikai társaság tagjai, ám­bár, sőt ép azért, hogy ismerték egymást. Vajjon mi­ben van az ő összetalálkozásuk titka ? Azt szokás mondani — s nem csupán kormánypárti lapokban — hogy a közös Tisza-gyűlöletben. Én azonban azt hi­szem, hogy ez nem egészen áll. Hiszen vannak ezen urak közt sokan, a­kik jobban gyűlölik egymást, mint Tiszát , s mégis összekerültek. Az ő találkozá­suk oka nem ily odiózus, s mégis nagyon szubjektív. Kivéve a kiveendőket, (a­kik aztán igazán maguk sem tudják, hogy kerültek oda) valamennyi abból a ra­jongásból jutott oda, a­mit érez a saját egyénisége­­a saját neve iránt. Nem politikai nézeteken, nem ta­lálkozó elveken, hanem kizárólag azon alapuló ösz­­szetartás az, hogy mindenki biztos lehet e köteléken belül, hogy megadatik neki a saját maga istenitheté­­sének joga. S ez urak élvezik is e szabadságukat s úgy összetartanak a maguk nagyratartásában, akár Bouvard és Pecuchet.* * * Még sajtójuk elemei is jobbára a nagyoskod­­hatnám természetű egyéniségekből kerülnek ki, azok­­ból, a­kiket zátonyra futott ambíczióknak nevezhet­nénk. A legveszedelmesb neme ez a tollforgató nép­ségnek. A túlzók szájas hadát nem érti félre senki- Azok, legyenek kik­ vérengző forradalmárok vagy epedő idealisták, közös sorsban részesülnek a párisi Rochefortokkal: mulatnak rajtuk, de a legtöbbször nem hallgatnak rájuk. Az ily »mérsékelt« ambí­­cziócskák erősen törekednek, hogy ne e sorsra jussa­nak. Önállótlan agyvelőjük legtöbbször nem tud ugyan más gondolat erejével hatni, mint a­mit ama­zok szájáról elles (példa rá az önálló vámterületi, a török szövetségi s a most folyó nem adózási hecrct) de gondosan vigyáz, hogy eltévelyítő piluláját az előkelőség olyan édesgyökér esszencziájával­ vonja be, hogy válogatós szájízó ember is bevehesse. Affektál nagyúri összeköttetéseinek külsőségeivel ; szeret megtréfálni értesültségének nagyképű részleteivel, saját föltalálású gorombaságait oly etiquette alá rej­ti, mely alatt elfogadható, s legrosszabb adomájának is úgy szerez keretet, hogy szellemes egyénnel hozza összeköttetésbe. Ha tőle od­­assz valamit, azt kell hinned, hogy bejárója van a »hatalom« legkizáróla­­gosb rejtekeibe, s tud oly hangon beszélni, mely azt érteti meg a jóhiszemű olvasóval, mintha a bölcseség és minden tudás titka állna szolgálatára. Csak a­ki közelébe hatol, az győződhetik meg róla, hogy min­den tetszelgésében csak egy igazság van: a felültetni akarás , s egy jellemvonás: a félszegség. * * * Kell-e már a lejális ellenzéki gondolkozásu embernek nagyobb szenzáczió, mintha újságában hi­teles értesülést olvashat a felől, hogy hogyan silányí­­totta le király ő fölsége , Tisza Kálmánt ? Ez már bizonynyal a jól értesültség netovábbja. Nos hát az ellenzéki újság —lásd a »Magyarország«­tegnapelőtti számát — megírja ezt részletesen. Szolgál az egész jelenet körülményeivel, megírja színhelyét s a bija, hogy párbeszéd-alakba nem öltözteti a la Figaro. Mekkora hatása s mekkora valószínűsége van an­nak, hogy Tisza Kálmán, ő felsége által való lesilá­­nyittatása után — még a téli kabátját sem tudja an­nak rendje és módja szerint felhúzni! Ezután már csak elpártol Tisza Kálmántól minden ember, ki len­ne már olyan politikusnak a pártján, a­ki a kabátját sem tudja felhúzni! Az, hogy ebből az egész történetből egy szó sem igaz, az nem alterálja a közlemény íróját. Hi­szen ő felsége csak nem ír a lapokba dementit, más tanú pedig — ő ellenükben — természetesen nem hi­teles, így hát mi nem is erőlködünk a c­áfolással. S még csak azt sem merjük mondani, hogy az egészben egy szó sem igaz. Mert van benn igaz. Igaz az, hogy valaki csak nagy nehezen tudta megtalálni a téli ka­bátját. De ez nem Bécsben történt, hanem Budapes­­ten. Nem is január 8-án, hanem 6-án. S nem is a ki­rályi palotában, hanem a Szikszay vendéglőben. Nem is fejedelmi kihallgatás után, hanem egy fejedelmi Petőfi-banker után. S nem is Tisza Kálmánnal, ha-ha­nem Ábrányi Emil úrral. Quod erat demonstrandum — a kabáthistoria igaz.* * *

Next