A Hon, 1881. január (19. évfolyam, 1-30. szám)
1881-01-14 / 13. szám
13. szám. 19-dik évfolyam. « ».* ■.-y.tí'-tair*o «Vit . Sacanik-mra. Ameriaeum-épület A lap ««ellemni rés zét illető minden föslemány a szerkenzt'A'tetihesz intézendő. Bérűiéntetlen levelek csak ismert kezektől fogad, faknak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. KiEMETÉSESft. Színtugy mint előfizetések a kiadó-kívülitlel (Baritok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1881. Péntek, január 14. Kiad-hivatal Barátok-tera, Athenaaura-épület földszint-Előestelesi díjfestés küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt i 1 hónapra.......................................................3 Art s hónapra be 6 hónapra ....................... ...... i# » d e esti kiadás postai különküldéseért felül, fizetés negyedévenkint ....... I »íz előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, miulemnkor a hó első napjától szémutatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás OTT XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti Hadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Az előzzetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. Afioum szert. 8 kiadóhivatala. Budapest, január 13. A szélsőbal hivatalos, Schönerer támára. Knlter mint annyit ügyességéről, hogy agyonhallgatja azt a tényt, hogy Ausztriában csak az a frakció (és ez ugyancsak jelentéktelen) akarná a dualizmust úgy átalakítani, hogy Magyarországgal personalunióban legyenek az osztrák országok és tartományok, mely töredék, mint Schönerer úr nyíltan megírta, egyszersmind óhajtana Németország kebelébe visszatérni és addig is, míg ezt elérné, közjogi és közgazdasági kapcsolatban kíván lenni Németországgal, mert a »múltat« nem feledheti el. Föltevésünkben csalatkoztunk. Az »Egyetértés« ujjong neki és felhívja közönségét, készüljön teremteni oly alkotmányt Magyarországnak, hogy az osztrák tartományokkal Németországba be ne vonassék. Hát nem vette észre, hogy okoskodása ezen részében absurdumot állított, hiszen most is gondoskodva van arról, hogy az osztrák tartományok semmiféle irányba Magyarországot el ne vigyék. Tudhatnád hogy Magyarország csak Ausztriával szerződött, hogy csakis jelen alakjában áll" vele "közös ügyes kapcsolatban, mégpedig az alkotmányosság előleges feltétele és az önelhatározásnak minden más irányban való fentartása mellett. Tehát Hanket bizony AfiSaäääJUSl^^'gi kapcsolat^gijygével magával nem ránt sehova és igy ez aggod^^B*»íS2S£ontaQi a duálisul üst nem szükséges, sőt olyan nevetséges fogás lenne, mint a ki — kérjük a hasonlatot nem szószerinti értelemben venni — a haláltól (ha úgy tetszik, a monarchia halálától) való félelemből — öngyilkos lesz. A szélbali álláspontba való »compelle intrare« nincs meg e szerint abban a feltevésben sem, hogy az osztrák tartományok esetleg elszakadhatnának a monarchiától. Horro Intrika és lovalitás még kva hh van abban az okoskodásban: szakadjunk el szövetségeseinktől"Raszítsuk el az uralkodó ház tartományait magunktól, törjük meg a szerződést és alkotmányos kapcsot, csak azért, mert hátha azok fognak elszakadni, azt okos ember előtt fejtegetni sem kell. Hanem hát nem csodálkozunk mi ezen a logikán és ezen a lojalitáson a szélbal részéről, régen megszoktuk azt már. Mire való azonban egyszerre az, hogy a Schönerer háta mögé bújjék, mire való hogy most ennek a szájával akarja azt a Kossuth féle gondolatot hirdetni, hogy ha az események vihara lefújná uralkodónk fejéről az osztrák császári koronát, akkor nyernék igazában vissza »önálló függetlenségünk«-et? De ezzel sem éri be a nevezett lap s hozzáteszi: ennek a következtében erre készülnünk kell és kívánunk kella távozó osztrák sógornak szerencsés utat.« Ennek szoros következménye az is, hogy a legszentebb czél ilyen eshetőséggel lévén szoros összefüggésben, azt azon pártnak, mely a czélt ily világosan jelöli meg, az eshetőséget ily óhajtott feltételnek tekinti, azon kell dolgoznia hogy az mielőbb be is következzék. Jósh hát ha az osztrák sógor »útra menni« nem akar, akkor mi mondjunk neki isten hozzádat, vagyis ha az események vihara (ezt óhajtani igen legális dolog) le nem fújná az osztrák császár fejéről a császári koronát, nekünk kell ez óhajtott eshetőséget, legalább is egy »alázatos és loyalis« felterjesztéssel »előmozdítanunk. Év. htzrpyy)|jj^ iftzt., hogy van logika p- 3SS loyalitás, vagy loyaJjítáa..Y.ftft pfl akkor—ninna benne' 1'lglKa- °^^Yfll—akktu..—önámit^ az ég& Ez elől az alternativa elől a szélbal ki nem térhet. Hiába kérdeztette meg magát Helfy egy váczi prókátor által, hogy el akarnak-e szakadni a dynasztiától, hiába adta azt a (természetes) választ, hogy nem, mert ezt ők nem akarják ugyan, de mikor Kossuthot kiáltják ki vezérüknek és könyvét »bibliájuk« nak , midőn az osztrák tartományok elszakadására építik politikájukat, midőn azon osztrák párttöredéktől remélnek segedelmet, melyet Schönerer képvisel , akkor indirekte erre dolgoznak, s az uralkodóházat — ez a program it — monarchiája fölbontására akarják kényszerítni így egyik vagy másik koronáról való lemondást követelik az uralkodótól. Ha nem ez a programm , akkor miért szólítják föl a népet arra, hogy készüljön azon eshetőségre, ha az osztrák tartományok eltávoznának ? Akkor egyátalában miért beszélnek a monarchia esetleges fölbomlásáról. Lejalitásos terve spekulálni és bölcs politika-e ezt a lehetőséget hirdetni ? Valóban, a szélbal csak a „A HUA“ TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. MÁSODIK RÉSZ. A „MA.“ Regény, Jókai Mórtól. A lilabáró ás a kis baronesse. (5. Folytatás.) Odabenn ez alatt folyt az előadás. »Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar tánczból igy mondva palotás és csárdás solo.« Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a tekervényes figurával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két lábát kígyónak fonva össze s aztán a lábujjain jobbra-balra csúsztatva magát végig a színpadon (ami nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!) Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, ahogy a prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros vakolat az ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna húzta a táncz mellé azt a szép dallamos nótát, hogy »Eladtam a kakasom, Tizenhárom garasom,« amit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyuk. A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet, és respective a harmadikat törte meg egészen, amikre öt garas és két garas volt az entrée (még itt garasban beszéltek) az első hely egészen üres volt, a most érkezett uraságok tehát egészen gondozatlanul elhelyezkedhettek a rangjukat megillető zártszékeken. — Biz az fertelmes volt, mondogató egy tót honoratior felesége ott a második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak falusi csárdába. Hogy hányta vetette a’szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a gyerekeket el nem hoztam. Ne lássuk már a majom embert! Czenczi baroneste pedig épen az ellenkező véleményt osztá. — Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek, legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvülkért a megelőző piécet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az előadásnak. Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem mondhatott. Az impresario azonnal készségesen eltűnt a ponyva mögé, ahova az alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt, nemes ambitiója felcsiklandása által, meg egy pohár ánizslikőr frissítőül felhörpentése mellett rábírni, hogy újra kifesse a képét s még egyszer kibokázzon csípőre feszitett kézzel a három kecskelábon nyugvó színpadra s rákezdje a solo magyart a kintorna erngedelmeinél. — A tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy »csoéto to kutykuruty!« ő már ezt egyszer látta, akkor is csúnya volt, most még fertelmesebben ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, biztatva Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban, maga is szabad folyást engedett elragadtatása kifejezéseinek: »ab! superb magnifique! C'est pour devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben ! Brava! brava! Excellente! Non plus ultra! — A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte öszsze a két bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficamodásig, mig egyszer a nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a tánczot s azzal teljes színpadi sikert aratott. »Brava, brava! Da capo !« kiáltozott tapsolva az előkelő néző pár, míg a karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület tiltakozásának. — Yeru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni olyan gyerekeknek, mint ezek itt ii! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk! — Patvakodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első padjában. Az impresario sietett helyreütni a fiascot világhírű acrobatai mutatványaival, amelyek, mint a programm mondja, még senki által utót nem érettek, combinálva lévén négy palackból, egy székből, magából az impresarioból, és egy kis négy esztendős fiúcska vagy leánykából, úgy hogy utoljára a palackok tartották a széklábakat, a szék karja a Hercules fejét, s a Hercules talpai, a kis leánynak a kezeit, aki meg aztán a kezein állva nyújta ki a lábait az ég felé. — Juj, juj! Jesuska moje! szörnyűködék a hangadó hölgy. Rá nézni is iszonyat: Szegény poronty ! Ha leesik, béka se lesz belőle többet! — Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen figurákat csinált! — Ugyan ne légy bolond! — No ? Talán szégyenled ? Nekem magamnak is kedvem volna hozzá. — Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már, hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehér hajú kisasszony, akinek piros a szeme ? Aztán meg a majomember! Te Marczi! Ha a majomember jön, akkor haza küldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog most jönni komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet. A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellácziókra, mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által, amelyben őt a magas uraságok részesítették, biztosítva őt felőle, hogy mindaz, amit láttak, a netovábbját képezi a művészi tökélynek, s hogy a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai mutatvány, mint piece de resistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást. A direktor ellé az a cassáig saskrozott utánuk, gyakorolva magát a bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak eresztenék keblét annak a megtudása után, hogy váljon mi lesz az a nagylelkű jutalom, amire a magas uraságok, akik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el fogják magukat határozni. » Nem kell nyugtalankodni. — Addio director úr! üdvözlé a művész Olymp Appollóját a kis baronesse, magas protectori fejemeléssel. Holnap délután, egész társaságával együtt! A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificrencziánkra. Úgy hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve. — Eh, eh, heh! hehengetett a director, nem tudva, hogy azt mondja-e erre, hogy »merci bien!« vagy azt, hogy »sapristi!« De hátha — kérem a lássan — nem eresztenek be bennünket a kastélyba ? — »Palotába!« — igazitá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom mosolylyal kapcsolá ki a spenczerét összetűző melles ajtot, az arany cserebogárral (rézből) s azt oda nyujtá a művészfőnöknek. — Csak ezt az ékszert mutassák önök a »major domus« előtt, s az rögtön be fogja önöket vezetni a palota színpadjára. A revoir! A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával, hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve: vájjon megéri-e azt a tíz garast, amit alacsonyabb uraságok szoktak a bemenetnél fizetni. Czenczi baronesse pedig, karját Arnold báró karjába akasztva, tovább lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy háromfőlös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt. A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem liquidált. — Kérem, ez a kukkinzsok két krajczár! — Úgy ? mondá Czenczi baronesse. Akkor nem kell! Azzal visszaadta neki a mézeskalács-binoklet. (Folytatása következik.) Kor őszinte, mikor elszólja magát. — A közös vasutak megosztása. Közöltük a hirt, hogy Kremer osztrák kereskedelmi miniszter felkérte a magyar kormányt, az első magyar-gácsországi vasút magyarországi részének eladása iránt alkudozásokba bocsátkozni. A »N. fr. Pr.«-nek ez az ügy sehogy sem tetszik s igen kemén, iyen megtámadja Krémert, a miért e kérdést szőnyegre hozta. Elmondja, hogy a magyar kormány majd sürgetni fogja a közös vasutaknak elkülönítését, holott ez igen megkárosítaná Ausztria érdekeit. Az osztrák kereskedelmi miniszterről azt hitték, — írja a »N. fr. Pr.« — hogy ő a társai közt az egyedüli, akitől még valamit várni lehet; de mióta actióba lépett, hibát hibára tetéz úgy a kereskedelmi, mint a vasúti politikában, mintha csak azt akarná bebizonyítani, hogy a közmunka minisztere a termelés egy mezején sem képes üdvöst létrehozni. Jól értesült parlamenti körből azt írják, hogy a magyar kormány felelete az osztrák jegyzékre már elment s hogy a magyar kormány előadta a feltételeket, amelyek alatt a magyar-gácsországi vasutat eladni hajlandó. A magyar jegyzék állítólag elsősorban az elvi álláspontot adja elő és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az osztr kormánynak nincs joga a közös vasút egy részét önhatalmúlag sequestrálni, s hogy ily rendszabályt csak a magyar kormánynyal való megegyezés után léptethet életbe. Ami a kérdéses vonalrészt illeti, nincs eldöntve az, vajjon lehető lesz-e a törvényhozás beavatkozása nélkül adminisztratív úton végrehajtani az elkülönítést, miután a garanciát külön törvény szabályozza. Az elvi álláspont ismételt hangsúlyozása után, melynek Budapesten arra való tekintetből, hogy a közös vasutak elkülönítését előbb-utóbb okvetlen keresztül kell vinni, igen nagy fontosságot tulajdonítanak, a magyar kormány mégis kijelenté készségét alkudozásokba bocsátkozni és pedig a következő alapon: Miután Magyarországon még nincs sequestrálási törvény, érvényesítse az osztrák kormány befolyását a Bécsben székelő társulati igazgatóságra, hogy adja át a magyar kormánynak önként a vasút magyarországi részének üzletét, (119 kilom. az ország határától Homonnán át Legenye- Mihályig). Továbbá kartelt kellene kötni a sequestrált vonalnak, a Dniszter-Albrecht pályának s esetleg a kiépítendő transversál pályának a magyar kormánynyal, melynek értelmében a magyar vonalrésznek biztosítva maradna az eddigi forgalom. E jegyzékre osztrák részről idáig válasz még nem adatott. Kormánykörökben e lépést évekre kiterjedő actió kezdetének tekintik, melynek fő czélja az állami garantiát élvező vasutakat successive elkülöníteni. A boerok proklamációjának három legfontosabb paragrafusát közli a »Standard« egy durbani távirata. A 31. paragrafus így hangzik: Ezennel mindenki tudomására hozzuk, hogy 1880. decz. 14-én a kormány ismét helyreállittatott. Kruger ur elnökké tétetett és Pretorius és Joubert P. urakkal triumvirátust fog képezni, hogy az ország kormányát tovább vezesse. A néptanács megkezdte üléseit. — A 37. szakasz így hangzik: A bel "politikát illetőleg a kormány kész általános elveket elfogadni, melyek fölött Dél-Afrika többi kolóniájával és államával való tanácskozás után lesz hozandó határozat. — 38. szakasz: A köztársaság kész a délafrikai kolóniákkal és államokkal föderatív szövetségre lépni. Végre pedig kijelentjük s mindenkinek tudtára adjuk, hogy az országban e naptól kezdve ostromállapot uralkodik és az a haditanács alatt áll. A »Standard« levelezője egyúttal közli a köztársasági kormány által Clark őrnagyhoz, pretoriai kormányzóhoz intézett, igen férfias hangú levelet, mely, mellékelvén a proklamáczió másolatát, ama reménynek ad kifejezést, hogy a kormányzó az okmány kinyomatását ép oly kevéssé fogja megakadályozni, mint a köztársasági kormány, midőn az angolok három év előtt az annexionális proklamácziót kiadták. A levélben továbbá hangsúlyoztatik, hogy a köztársaság vezetői nem akarnak vérontást. Ha azonban erre mégis kényszerittetnének, azért fognak fegyvert ragadni, hogy ama szerződésekért hangoljanak, melyekre az angol királynő megesküdött s melyeket szolgái megsértettek. Végül utal a levél a proklamáczió utolsó paragrafusára, mely kifejezi a köztársaság elhatározását, hogy minden, Dél-Afrika haladását és javát illető, kérdésben Angliával egyetemben fog eljárni. — Választ a levél négy nap alatt kért. — Komandurosz a helyzetről. Egy beszélgetésben Görögország helyzetéről Komandurosz amaz egyenesen hozzá intézett kérdésre, elfogadni szándékszik-e a választott bíróságot, határozottan tagadólag válaszolt s azt mondta: »Az ajánlat nem fogadható el, még ha egyenesen kitétetnék is, mi nem fordulhatunk többé vissza. Ama megjegyzésre : »Nemrég jelentették, hogy a király bele akar egyezni«, ezt mondta: »Egyátalán nem; a király nem is gondol rá.« Komandurosz keserűen panaszkodott Európa megbízhatatlansága fölött, mely ma elveszi azt, amit egy félév előtt adott és lehetetlennek jelentette ki tárgyalásokba bocsátkozni, ha attól kell tartani, hogy nem fogják megtartani, amit megígértek. A miniszterelnök mindennel hajlandónak látszott a tárgyalásokra, csak volna bizonyos, hogy Görögország egyúttal meg is kapja, amit megígértek neki. Midőn Francziaországra került a beszéd, ezt mondta: »Hiszen ott a választások állnak küszöbön, akkor majd máskép lesz«. Oroszországtól Komandurosz nem sokat látszott várni, jóllehet kiemelte, hogy Oroszország mindig sokat tett védenczeiért és bizonyos tekintetben sajnálkozását mutatta ki, hogy nem bízhatja magát Oroszország oltalmába. — Az izlandi agrárius vétségek statisztikája. Az agrárius vétségek miatti elitéltetések száma Izlandban a m. évi jan. 1-től, nov. 30-ig 73 volt és 117 ily vétségekkel vádolt személyt fölmentettek. Az esetek, melyekben a vád fentartatott, így vannak osztályozva: Gyilkosság 2, lövés emberekre 2, a rendőrség elleni támadások 4, támadások súlyosbító körülmények közt 13, támadások, melyek életet veszélyeztettek 3, törvényszéki végrehajtók elleni támadás 7, személyek megcsonkítása 5, betörés és rablás 5, bérletek erőszakos birtokba vétele 8, lázadás és verekedés 5, törvényellenes esküre való kényszerítés 2, megfélemlítés fenyegető levelek sat. által 2, megfélemlítés más módon 4, házak elleni támadás 1, törvényszéki végrehajtók elleni ellenállás 9, tulajdon megkárosítása 1. November 30-án még 47 vádlott várt perére. Oly esetek száma, midőn a törvényt átlépettek sem el nem ítéltettek, se felelősségre nem vonattak, ugyanez idő alatt 1481, úgy hogy a hatóságok tudomására jött kihágások összes száma 1718 volt. Dec. 31-én Izlandban 153 személy állott személyes rendőri oltalom alatt, és 1149 fölött a rendőrség különösen őrködött, hogy őket kihágások ellen megvédje. A lefolyt évben Izlandban elmulasztott bérletfizetés vagy más okok miatt 2110 család vagy 10,657 személy lett exmittálva. — A budapest-zimonyi vasútra nézve a kormány ma még semminemű határozatot sem hozott. Amint már jeleztük, valószínű is, hogy ez ügyben a közvetlen jövőben nem történik intézkedés. — A buda-győri vasútra nézve a kormány a »B. C.« illetékes értesülése alapján csak akkor fog a különböző ajánlkozókkal tárgyalásokba bocsátkozni, ha a budapest-zimonyi vaspályát illetőleg végleges határozat lesz hozva. E vonal megtörtént átengedésére vonatkozó összes közlemények ennélfogva alaptalanok. Az országgyűlési függetlenségi párt ma tartott értekezletén tárgyaltatott, a horvátslavon határőrvidéknek Horvátországgal közigazgatásilag egyesítéséről szóló határozati javaslat; ez értekezlet annak mostani tárgyalását elhalasztatni kívánja, mert bár az 1868-iki törvény kimondja, hogyha a határőrvidék bekebleztetik, az ottani lakosság számaránya szerint fog szaporíttatni a közös országgyűlésre küldendő képviselőknek száma, azonban addig, míg a határőrvidék minden alkotmányos joggyakorlatban nem részesül, a képviselők számát szaporítani nem tartja szükségesnek annál kevésbbé, mert a horvát-szlavén képviselők száma már most is több, mint amennyi az 1848-diki törvényben megállapítva van. Tárgyalás alá került ezután a bosznavölgyi vasút kiépítéséről szóló törvényjavaslat, melyet az értekezlet, — tekintve az ország szomorú pénzügyi állapotát és tekintve, hogy a függetlenségi párt a boszniai occupatiót nem helyesli, s a javaslatot el nem fogadja, s a párt ez irányú nézetének a képviselőházban való kifejezésével Mocsáry Lajost bízta meg. A földmivelés, ipar és kereskedelmi miniszter által a phylloxera elleni intézkedések végett összehívandó bizottság tagjává Szalay Imre kineveztetvén, azt a párt helyeslőleg veszi tudomásul. Apróságok. Flaubert Gusztáv, a múlt tavaszszal meghalt jeles franczia regényíró után, kinek Madame Bovary-ja a császárság fém korában nyilván akkora botrányt, titokban pedig annyi élvezetet okozott a császárosdit játszó franczia nemzet műveit osztályainak. e Flaubert Gusztáv után maradt hátra egy Bouvard és Pecuchet czímű regény, melyet most közöl Mme Adam jeles folyóirata, a Nouvelle Revue. E Bouvard és Pecuchet két jóra való ember, a franczia társadalom azon részéből, mely legritkábban szokott regénytárgyul szolgálni, az alsó hivatalnoki osztályból. — Egyik a tengerészeti minisztériumnál, a másik egy magán bankháznál másoló. A két ember nem ismeri egymást, valószínűleg sohasem is ismerkednék meg egymással, ha sajátságos sorsa mind a kettőnek eszébe nem hozza azt, hogy — a hivatalban való kicseréltetés megakadályozása czéljából — kalapjukba beleírják a nevüket. Egy szép nyári nap forró délutánján a sétatér pihenő padján egymás mellé kerülnek, s fejük szellőztetése közben meggyőződnek a felől, hogy mindkettőjük milyen egyforma elővigyázati intézkedéssel biztosította kalapja birtokát. S ebből ered ismerettségük, mely csakhamar forró barátsággá alakul, míg végre sorsát tökéletesen egybeköti mind akettő. Bouvard és Pecuchet úr esetleges összekerülésének és a kalapba írott néven alapuló barátságának nagyított képével szolgál Magyarország regényt nem olvasó közönségének is, s már évek óta az az érdemes társaság, mely mérsékelt ellenzék néven szerepel és mértéktelenkedik. Bouvard és Pecuchetnek Páris tömkelegében, anélkül, hogy ismerték volna egymást, jobban kellett érezniök az összevalóság parancsát, mint ezen politikai társaság tagjai, ámbár, sőt ép azért, hogy ismerték egymást. Vajjon miben van az ő összetalálkozásuk titka ? Azt szokás mondani — s nem csupán kormánypárti lapokban — hogy a közös Tisza-gyűlöletben. Én azonban azt hiszem, hogy ez nem egészen áll. Hiszen vannak ezen urak közt sokan, akik jobban gyűlölik egymást, mint Tiszát , s mégis összekerültek. Az ő találkozásuk oka nem ily odiózus, s mégis nagyon szubjektív. Kivéve a kiveendőket, (akik aztán igazán maguk sem tudják, hogy kerültek oda) valamennyi abból a rajongásból jutott oda, amit érez a saját egyéniségea saját neve iránt. Nem politikai nézeteken, nem találkozó elveken, hanem kizárólag azon alapuló öszszetartás az, hogy mindenki biztos lehet e köteléken belül, hogy megadatik neki a saját maga istenithetésének joga. S ez urak élvezik is e szabadságukat s úgy összetartanak a maguk nagyratartásában, akár Bouvard és Pecuchet.* * * Még sajtójuk elemei is jobbára a nagyoskodhatnám természetű egyéniségekből kerülnek ki, azokból, akiket zátonyra futott ambíczióknak nevezhetnénk. A legveszedelmesb neme ez a tollforgató népségnek. A túlzók szájas hadát nem érti félre senki- Azok, legyenek kik vérengző forradalmárok vagy epedő idealisták, közös sorsban részesülnek a párisi Rochefortokkal: mulatnak rajtuk, de a legtöbbször nem hallgatnak rájuk. Az ily »mérsékelt« ambícziócskák erősen törekednek, hogy ne e sorsra jussanak. Önállótlan agyvelőjük legtöbbször nem tud ugyan más gondolat erejével hatni, mint amit amazok szájáról elles (példa rá az önálló vámterületi, a török szövetségi s a most folyó nem adózási hecrct) de gondosan vigyáz, hogy eltévelyítő piluláját az előkelőség olyan édesgyökér esszencziájával vonja be, hogy válogatós szájízó ember is bevehesse. Affektál nagyúri összeköttetéseinek külsőségeivel ; szeret megtréfálni értesültségének nagyképű részleteivel, saját föltalálású gorombaságait oly etiquette alá rejti, mely alatt elfogadható, s legrosszabb adomájának is úgy szerez keretet, hogy szellemes egyénnel hozza összeköttetésbe. Ha tőle odassz valamit, azt kell hinned, hogy bejárója van a »hatalom« legkizárólagosb rejtekeibe, s tud oly hangon beszélni, mely azt érteti meg a jóhiszemű olvasóval, mintha a bölcseség és minden tudás titka állna szolgálatára. Csak aki közelébe hatol, az győződhetik meg róla, hogy minden tetszelgésében csak egy igazság van: a felültetni akarás , s egy jellemvonás: a félszegség. * * * Kell-e már a lejális ellenzéki gondolkozásu embernek nagyobb szenzáczió, mintha újságában hiteles értesülést olvashat a felől, hogy hogyan silányította le király ő fölsége , Tisza Kálmánt ? Ez már bizonynyal a jól értesültség netovábbja. Nos hát az ellenzéki újság —lásd a »Magyarország«tegnapelőtti számát — megírja ezt részletesen. Szolgál az egész jelenet körülményeivel, megírja színhelyét s a bija, hogy párbeszéd-alakba nem öltözteti a la Figaro. Mekkora hatása s mekkora valószínűsége van annak, hogy Tisza Kálmán, ő felsége által való lesilányittatása után — még a téli kabátját sem tudja annak rendje és módja szerint felhúzni! Ezután már csak elpártol Tisza Kálmántól minden ember, ki lenne már olyan politikusnak a pártján, aki a kabátját sem tudja felhúzni! Az, hogy ebből az egész történetből egy szó sem igaz, az nem alterálja a közlemény íróját. Hiszen ő felsége csak nem ír a lapokba dementit, más tanú pedig — ő ellenükben — természetesen nem hiteles, így hát mi nem is erőlködünk a cáfolással. S még csak azt sem merjük mondani, hogy az egészben egy szó sem igaz. Mert van benn igaz. Igaz az, hogy valaki csak nagy nehezen tudta megtalálni a téli kabátját. De ez nem Bécsben történt, hanem Budapesten. Nem is január 8-án, hanem 6-án. S nem is a királyi palotában, hanem a Szikszay vendéglőben. Nem is fejedelmi kihallgatás után, hanem egy fejedelmi Petőfi-banker után. S nem is Tisza Kálmánnal, ha-hanem Ábrányi Emil úrral. Quod erat demonstrandum — a kabáthistoria igaz.* * *