A Hon, 1881. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1881-02-26 / 56. szám

56. szám. 19-dik évfolyam, if­ v.erb­éu­ssít­ ísi iroda­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény ■ szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK Pontugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok’ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Szombat, február 26. Kfíido-htvilin?­s Barátok-tere, Alin a.. i*r;*-x .;ülsi földszínt. üljili ú.! i Postán kü­ldve, vagy ‘i. Uxrhoz hord*« reggeli és esti ....utas együtt: i hónapra ..............................................S frt S hónapra , « » 8 hónapra........................................................12 . Az esti kiadás postai különkü­ldéseért felül­fizetés negyedléven­ktim...............................1 » Az előfizetés ez év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mint «tettkor ■ hó első napjára számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhivás H­­IT XIX. évi folyamára. Előfizetési firak : Egy hónapra .... 2 írt Évnegyedre . . . . 6 . Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint X forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaema-épület küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, február 25. A kormány állását és működését az el­lenzéki lapok újabban oly világosan észreve­hető hamis színben tüntetik fel s oly régen elcsépelt frázisokkal jellemzik, melyeknek homlokegyenest ellenkezőjét bizonyítják a tények. A kormány ugyanis a törvényhozást jelenleg úgy vezeti, mely ellen, ha tán lehet is, csak részleges kifogást tehet a szőrszálha­sogató ellenzék; a forgalmi politikában telje­sen lefegyverezte az ellenzéket; közgazdasági politikájával szemben csak a »nemzetgazda­sági létfeltételek megteremtésének« frázisát hangoztathatja ma is az ellenzék, de hallgat­va konkrét követeléseinek fokozatos érvé­nyesülését kénytelen elismerni; a törvény­széki és főispáni kinevezések pedig átalános helyesléssel találkoznak. Mindezt a nagy­kö­zönség kezdi érezni és a figyelmes, elfogulat­lan szemlélő kétségen kívül i­égen észre is vehette. Közelebbről 4—5 oly főispáni kine­vezés történt, mely előtt még az ellenzék is kénytelen volt elismeréssel kalapot emelni. A királyi táblai pótbírák kényes kérdése oly megoldást nyert, hogy az előre gyártott vá­dak mind halomra dűltek; a hitel lendületét nem tagadják; a kataszter­ ügy megoldása a legtöbb aggodalmat eloszlató. A kormány semmiféle tekintet által félre nem engedi ma­gát vezettetni a budapest-zimonyi vasút ké­nyes kérdésében sem; a közlekedési, a köz­­gazdasági és közoktatási minisztertől majdnem mindennap jeleznek a lapok valami üdvös re­formot vagy intézkedést. És mialatt a kormányzás — melyet a közbiztosság megzavarása nem háborít — halad kimért útján, van alkalmunk meggyő­ződni arról, hogy mennyi hasznos dolgot, mily rövid idő alatt tud a törvényhozás el­végezni akkor, midőn nem háborgatják azt a pártszenvedélyek. Csak ez évben, január kö­zepe óta, tehát alig 6 hét alatt, letárgyalta­tok: a csődtörvényjavaslat ; megszavaztattak a fogyasztási adók; érvényre emeltetett a zá­logházügy és árustatisztika reformja; létrejött a horvát-szlavén kiegyezés ; a határőrvidék bekebelezése esetére, a közös országgyűlésre küldendő horvát képviselők számának meg­állapítása; megalkottatott az illetékügy re­formja ; lényeges javítás (és pedig több köny­­nyítés, mint szigorítás mellett) történt a bé­lyegtörvényen ; megszavaztatott a kártyabé­­lyeg felemelése; Krassó és Szörény egyesitte­­tett, a csendőrség szervezéséről szóló tör­vény is meghozatott. Nézzen végig bárki e "Jegyzéken s nem látja-e, hogy aránylag rö­vid idő alatt mily hangyaszorgalommal ho­zatott be reform a pénzügyi és rendőri admi­­nisztráczió legelhanyagoltabb ágaiba; mily fontos és súlyos következményű elvtől sza­badított meg a horvát kiegyezés; mily nagy hatással lesz hitelünkre a zálogházügy ren­dezése és a csődtörvény meghozatala, melyek egyszersmind sok apró vagyon elfecsérlését és sok zsarolást akadályoznak meg; mily könnyen viselhető terhek segedelmével sza­­poríttatott az állam bevétele több mint 3 millióval; mily sokat nyer a közigazgatás és az ország politikai súlya az államrendőrség­gel és Krassónak Szörénynyel való egyesí­tésével. Mindez még nem meríti ki a törvényho­zás hat heti működését, mert a bizottságok a fővárosi rendőrség szervezését, a perr­endtar­­tás reformját és több más kérdést csaknem egészen előkészíttettek. Nem mondhatjuk ez alkalommal azt sem, hogy a sok munka, jó munka ne lenne. A vizsga ellenzéki szem is csak egyes másodrangú részletekben akadt fönn és nagyobb küzdelmet csakis a fogyasz­tási adók kérdése idézett elő. Ebből kitűnik, hogy mennyit lehet vé­gezni, ha a pártszenvedély csak egy kissé le­csillapít­ vagy­­­ lappangásra szorítkozik. Ha nem is az ellenzék, de az ország levon­hatja ebből azt a következtetést, hogy tud is, akár is, úgy a­ kormány, mint pártja, reform­munkát végezni, csak időt és erőt engedjenek neki, és alighanem rájön mindenki arra is, hogy ezen az uton kell megmaradni, nem pe­dig válságokra törekedni. De hát ezt egyátalában nem az ellenzék támadásának és vádjainak elhárítására mond­tuk. Hogy ezek nem ártanak, azt a tények bizonyítják, de nem tagadhattuk meg ma­gunktól azon elégtételt, hogy rámutatva a hat heti munkálkodás eredményére, egy fu­­galommal megpukkaszszuk az ellenzék frá­­zásainak tetszetős, de üres buborékot. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén T­r­e f­o­r­t miniszter előadta azon válasz tartalmát, melyet Szakovljevics képvise­lőnek a kikindai egyház kérdésében tett interpellá­­cziójára adni szándékszik, — azután Szapáry Gy. gróf pénzügyminiszter közölte azon válasz tartalmát, melyet Turgonyi képviselőnek a muraközi bor- és husfogyasztási adó tárgyában intézett interpelláczió­­jára adni fog. Az értekezlet mindkét választ helyeslő­­leg tudomásul vette. Tárgyaltatván elfogadtattak a következő tör­vényjavaslatok, az 1881. évi államköltségvetésben mutatkozó hiány fedezéséről, — és az 1880. évi VIII. t.-cz. első szakaszának módosításáról. A tárgyalásban részt vettek Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter és Hegedűs Sándor előadón kívül Prileszky Tádé és Nagy György. Ezzel az értekezlet véget ért. — A képviselőház közigazgatási bizottsága ma délután tartott ülésében hitelesí­tette a fővárosi rendőrségről szóló törvény­­javaslatra vonatkozó jelentését, mely a holnapi ülés­ben fog a képviselőházban bemutattatni. — A képviselőház igazságügyi bi­zottsága mai ülésében folytatta a polgári tör­vénykezési rendtartás végrehajtási részének részletes tárgyalását. — Kandahár kiürítése, — a »N. Fr. Pr.« jelentése szerint — minden oppozíczió daczára, lehető gyorsan fog végrehajtatni. Vidéke már telje­sen ki van ürítve és a város kiürítése két hét alatt fog kezdődni és két hónap alatt be lesz fejezve. Az­­ angol kormány hiszi, hogy május 1-ig minden katona ■ visszatérendett Indiába. A HON TÁRCZÁJA. A­kik kétszer halnak meg. Regény, Jókai Mórtól. MÁSODIK RÉSZ. A „MA.“ (20. Folytatás.) Az üldözött őz. Koczur nem ment aludni, a­hogy a teste kí­vánta volna, hanem felvette a kabátját s végig tapo­gatózott a folyosón, a­mig rátalált arra az ajtóra, a melyiket keresett, azon egyenesen be is nyitott, min­den koczogtatás nélkül. A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott dolgozott Arnold a rajztáb­láján. Az építészeti kép készen volt, csak az irathúzá­­sokat, meg néhány elhibázott vonást kellett még be­lőle kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles télikéssel. — Hát te, fiacskám, mit mókherélsz ilyen késő éjszaka ? Csak nem bankót csinálsz tán ? A fiú gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak. — Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerni-e erre a házra ? — A biz­icscsegéljen a mi palotánk! Minden meg van rajta , még a czimer is a háztetőn. — Meg akarom lepni vele az apát, azért ma­radtam fenn, hogy reggelre készen legyek vele. — No isten majd az apa is meglep téged! — Hát aztán mi van még hátra belőle ? — Még csak egyetmást ki kell belőle va­­kargatni. — S te jól értesz a kivakargatáshoz ? S azután a kivakart helyébe még más mindenfélét beleigaz­gatni ugyebár ? Héj, héj fiacskám, ezzel a talentum­mal még sokra lehet vinni az embernek. A fiú megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát. Koczur odahajolt a fiú válla fölé s csendesen suttogva mondá neki: — Fiacskám ! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak. — Micsoda ? — A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit két vármegye kerget egyesült erővel. S te annak igazgat­tál ki egy ferde útlevelet simára. — Ki mondja azt ? — Persze, te azt gondolod, hogy senki látta ; pedig hát elég, hogy a csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van. Akkor is rád vigyáz, a­mikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy te, egy pohár borért, még egy roszprádliért egy követ fújtál a futó betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az édes anyád­nak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A bá­róné meg természetesen azonnal sietett ezt az édes­apáddal közölni. — Hát hiba volt az, a­mit tettem ? — Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem tudod, hogy mit tesz az­­sebédát falsifikálni. Dehogy hiba! Virtus ez! Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való ingyen ellátásban részesíti a halandót. — Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi! — Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint a papád idehivatta a csárdást s ráakarta bírni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alul nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd kapva kap rajta. Hét az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a kezébe kaphatja ezt a fegyvert, a­mivel az ellenségé­nek a szívébe döfhet egyenesen. Pörbe foghatja, be­­csukathatja az Opatovszky-család egyetlen majores­­cóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a família czi­­méről ezt a foltot. A fiú reszketve állt föl a helyéről, arcza elsá­padt, ajkai szótlanul rebegtek. — Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer forintjai, a­mikkel a trónörö­köse immunitását megvásárolja. Dühös volt a báró rettenetesen. Alig bírtam visszatartani, hogy a pus­kával ide ne jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda ? úgy tetszik, hogy Foscari, velenczei dózse, a ki a vét­ségben talált fiát saját maga szolgáltatta át a tör­vényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg a parasztot, elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot, így legalább meg lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiút aztán nem bánja, csukják be valami javítóintézetbe, a­mi fiatal gonosztevők szá­mára van felállítva. Rögtön be is fogatottt a posta­­kocsissal, a ki engem ide hozott fele útról s éjnek éj­szakáján bevitette magát a székvárosba. Hallhattad a kocsizörgést, ebben a múmiában ment el. Mindez olyan valószínűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről valamit Koczur valami más után ? Ki mondhatta volna el neki ezt az esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokba dült, össze­tört hintó összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett, azóta pedig a házon kívül sem volt. — Én istenem! rebegő Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el ? Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire. Ekkor aztán Koczur egészen más arczot öltött, a vállára csapott Arnoldnak. — Ne félj semmit, fiacskám! Ember vagy a talpadon! Semmi hibát se követtél el. Ellenkezőleg! Nagy hasznos dolgot cselekedtél. Szedd össze maga­dat ! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiú vagy ? Én mondom azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, a­mit te csináltál, különb nemesi leve­led lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg, hogy az az ember, a­kinek a számára azt készí­tetted, nem valami futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse. — A mi igaz ügyünknek ? Kérdé elbámulva Arnold. — No azt te még nem érted. — Majd megér­ted, ha nagyobbra nősz. — Most az az ember, a kinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon s behozhatja a behozandókat. — Mik azok ? — Majd megtudod fiacskám; hamarább meg­tudod — mint gondolnád. Majd megtudod te nem sokára azt is, hogy ki az a Koczur ? Ne félj semmit. Csak hagyd magadat elfogatni, csak hadd vigyenek vasra verve az önkény poroszlói. Ott leszünk mi az útban és kiszabadítunk. Akkor aztán majd megtudod, hogy kik vagyunk? — Ami nevünk légió! Ott va­gyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a síppal, s minden gunyhóból, minden barlangból, a föld alul, mint a raj, tódulunk elé. A temetvényt vár­rom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok. Hab! Lesz még szőlő, lágy kenyér! — De hát te még ezt mind nem érted. No hát csak ne busulj fiam semmit! A kikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak el­veszni. Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal ko­romban kezdtem magamat feláldozni a közügyért, azóta is mindig annak áldozom fel. Azzal végig tapogatva a fiú izmos vállait, kar­jait, mint a­ki egészen meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára. A gyermek meg volt rémülve. — Mind­az, a­mit Koczor beszélt neki, olyan nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett el, a­mit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S ez a bűn helyrehozhatatlan és ebből egy egész lánczolata fog következni az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja minő, ki tudja hol végződő merényletek támadnak ennek a nyomain ? A neveiket sem képes még azok­nak kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi czélból, mi okból tervezik azokat ? kik vannak beleavatva ? hová igyekeznek vele ? Csak azt mondja neki az egész testét lelkét elálló titkos borzadály, hogy mind­ennek ő lesz az oka. Nem volt kihez forduljon tanácsért. Csak egyet értett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová ? Azt nem tudta. Csak innen él. (Folyta­tása következik.) Apróságok. Hogy a Deák hagyományainak örökösekép szereplő újság valaha még következetes nyíltsággal izgathasson a szélső­baloldal országos terjedése mel­lett , ezt nem hitték volna Magyarországon ezelőtt csak egynéhány évvel is. De hát nehéz mérsékletet követelni s a megszokott uton való haladás veszedel­meire figyelmeztetni olyatén tényezőket, melyek a szélsőségekkel együtt való ficzánkolást — török mu­zsika vagy a korrupczionális sip-dobzene kíséretében — rég megszokták. Kaas Ivor báró, ki a mérsékelt ellenzéket a szélsőbal táborába oly szorgalmatos hév­vel kergeti, csütörtökön a »Pesti Napló«, pénteken a »Pesti Hírlap« vezérczikkében, úgy megszokta már ezekkel a szélsőbali urakkal való egy tálból cseres­­nyézést, mintha valaha nem is az ő tulajdona lett volna az a »Reform« nevű újság, melyben a szélső­balnak, e rézbőrű indiánfajnak kiirtását, mint a czi­­vilizáczió követelményét emlegették, s azoknak, a kik minden emberirtás daczára életben maradnának, egész jó lélekkel ajánlják, hogy — a mennyiben a mi klimánk nincs ínyükre — vándoroljanak ki Ame­rikába. Báró Kaas Ivor az utolsó hat év alatt elszo­kott hajdani gondolatmenetétől s egész lényén más hajlandóság vett erőt. A szélsőbali bundaszag, mely előtte oly orrfintorító volt neki hajdan, most már oly megszokottá lett ránézve, hogy élni sem tud nélküle. Lám hisz Sennyeynek is ezt ajánlgatja — mosc­ás gyanánt. Sennyeyék azonban ép ez újságíró-báró példá­ján tanulhatnak. A mérsékelt ellenzék klubjának magán­értekezleteiben úgy ajánlgatják a szélsőbal­lal való szövetkezést, mint taktikai fogást, melylyel pártjuk használhat magának s a mellett intakt ma­radhat, tárgyilagos előbbi álláspontján. Hogy ez le­hetetlen, arra világos példa a báró Kaasé. Ő is az elvi fentartások egérfarkába kapaszkodva kezdte el a szélsőballal a szerelmeskedést, mikor utczai tünteté­seket először rendezett együtt Verhovayval, akkor még »a Deákpolitika felelevenítéséről« álmodozott, s a sok együtt-tüntetés után eljutott oda, hogy ma a mérsékelt ellenzéknek nem szán egyéb szerepet, csak a gesztenyének a szélsőbal számára való kikaparását. Ennyire elkábíthatja az embereket a megszokás. És Sennyeynek, ki az ó-konzervativból oly könnyen át­szokott a parlamentarizmus talajára, hogy csakhamar azután politikai szövetségre tudott lépni oly elemek­kel is, melyek — anno 1878. —a törvényes hatalom rendeleteivel szemben való erőszakos ellenállás jogo­sultságát hirdették, annak a Sennyeynek bizony tanácsos nem kisértgetni, hogy nincs-e meg benne a simulásnak az a képessége, a­mely báró Kaassal most a politikai ideák­ egykori vörösbőrű indiánjai­ban s Amerikába való kiharczoltatásra szánt társa­dalmi mauvais sujet-iben keresteti. * * *­­ Egyébiránt én nem tartok attól, hogy a báró Sennyey vezetése alatt állók hajtsanak a báró Kaas ta­nácsára. Tudom ugyanis, hogy báró Sennyey már nem először kisértetik meg akkép, hogy járj­on a báró Kaas nyomában, a­ki ismét más valakinek jár a nyomában. 1872-ben történt, a deákpárti vajúdás azon kor­szakában, mikor a Lónyay-miniszteriumra Deák Fe­­rencz már kimondotta a pereat-ot, s mikor minden uton-módon szerették volna azt megmenteni sokan. Némelyek azt tartották erre alkalmatos módnak, hogy az akkor a parlamenti térre lépett báró Sennyeyt nyerjék meg neki. El is ment valaki e részben tapo­gatózni­­ hozzá, s beszédét azzal vezette be, hogy el­mondta az igazán elismerést érdemlő buzgalmat, melylyel báró Kaas akkor a hanyatlásnak indult Lónyay ügy védelmének szentelte tehetségei és ere­je javát. Báró Sennyey meghallgatta azt, a mit az illető a báró Kaas lovagias buzgalmáról, nemes hevéről, igaz tüzéről, s törhetetlen kitartásáról beszélt, s igy felelt rá, Herman ősi nyelvén: — Eine sehr edle, aber politisch sehr und ank­bare Rolle! Valószínűnek tartom, hogy báró Sennyey azóta sem veszített azon képességében, hogy a politikai szerepek hálás vagy hálátlan voltát eleve kiérezze; s ha így van — különösen az ország intelligencziájá­­nak azon hangulata után, mely a kassai s kanizsai jelölölésekben s a tabi választásban nyilvánult — nem fogja ügyét olyan tényezőkkel kötni össze, melyek szép napjai ép úgy lejártak már, mint a Lónyayéi 1872-ben. *­s Két jóformán egyértelmű adomát hoznak e pártviszonyok eszembe. Elmondom őket, bár durvák egy kissé, s oda is ütnek, a­hol bántani nem szeret­nék. Koczkáztatom azonban mégis mind a kettőt, honny soit qui mai y pense.­­ Két paripa-történet ez. Az egyik az ismeretes história az egyszeri lovasemberről, ki — honnan, honnan nem — szert tett egy paripára s az első sza­bad délutánján nagy büszkén kilovagolt rajta. Hát a mint az utczán egy temetéssel találkozik, melynek kocsijába négy pompás ló van befogva, az ő paripája is elkezd oda somfordálódni a halottas kocsi elé, s hiába sarkantyúzza, el nem megy az onnan. Az entre­­prise lovai közül került ki a boldogtalan paripa s szerencsétlen lovagjának ott kelle rajta vágtatnia, mintha maga is gyászoló közönség, vagy fullajtár lenne. A másik történet azonos ezzel. Csakhogy ennek már históriai szereplői vannak. A lovas Prevost-Pa­­radol volt, a­ki a franczia császárság idejében a »Journal des Debats« erős orleanista érzelmű mun­katársa volt. Ez vett egy lovat s­zuáv kézből. Ezt első kilovaglásakor, szerencsétlensége — a­mint szel­lemes levelezésében Prosper Merimée elbeszéli — a császári herczeggel hozta össze, kit császári atyja ak­koriban a Bois de Boulogneban tett sétái közben mindig erős zuáv­ kisérettel környeztetett. Ez a pari­pa meg ebbe a kíséretbe állt oda, s el nem volt távo­lítható sehogy. Báró Sennyeyt hol a szélsőbaloldali temetés­hez, hol a kormánypárti diadalmenethez akarják oda somfordáltatni tulajdon hírlapi paripái. Ő neki sza­bad a választása — e közt a kettő közt. Én meg va­gyok győződve, hogy ő sokkal jobb ízlésű ember, semhogy — ha meggyőződik, hogy csakugyan nincs más választása — ne inkább követné az Asbóth ta­nácsát, mint a Kaasét.* * * A német színház kérdése körül vívott fővárosi tusában a »Hon« azok részén állt, a­kik a főváros művészetének természetes magyarosodását nem akar­ták rossz hírbe hozni, egy erőszakosnak jellegezhető tilalmi tény­nyel. De a bécsi sajtó merész ostromát azon érzület ellen, mely az eltiltás hibás lépésének nemes alapját képezte, azt mindig csak abból magya­ráztuk, hogy e sajtóban igaz nemzeti szellem nincs, s arra így mást sem talál képesnek. Most látom a »Neue freie Presse« egy czikkéből, hogy ez érzület tőle sem idegen. Szóról-szóra fordítom le e lapból a következőket: A német színművészet, fővárosában Bécsben az utóbbi három hónap alatt diadalt élvez, a­melyért eddigelé mi még nem voltunk elég hálásak. A Bing színházban negyed év óta franczia színtársulat játszik. A társaság ma­gasan kiemelkedik a középszerűség felett; néhány valóban kitűnő erő felett rendelkezik, s az előadások ensemblerek­­ben oly jók, hogy a másodrendűek gyöngéi nem rínak ki, s a­mi az egyes szereplőben hiányzik, kölcsön veszi a töb­bitől. Ennek daczára az idegen vendégeknek semmi vonzó erejük sincs. Nem sikerül nekik üzletet csinálni. S míg a francziák böjtölnek, a hazai színházak virágoznak, s úgy látszik, mintha a bécsi igazgatóknak örökös vasárnapjuk lenne s mintha a német színművészet elhatározta volna, hogy nyugati testvérén mindama hátrányért, mindama igaz­ságtalanságért, melyet tőle emberemlékezet óta tapasztalt, boszul áll. Más idők, más közönség. Száz évvel ezelőtt a német színművészetnek el kelle tűrnie, hogy mindenünnen franczia vándortársaságok szorítsák ki. A szerény német színésznek alázattal meg kelle hajolnia a franczia színészek s színésznők előtt. A legkisebb német herczegnek is franczia udvari színészek kellettek s a nagy Lessingnek, dramatur­giájával hóna alatt, kelle egyszer a hamburgi színházból kivándorolnia, hogy egy franczia zugcsoportnak adjon he­lyet. Ha az ember a megaláztatás amaz idejére visszaemlé­kezik, a büszkeség érzete fogja el, látva a Ring-színház üres padjait, a­melyek előtt a derék franczia színtársulat hiába erőlködik, küzd, és fárad .... Az olvasó észreveheti, hogy e sorok az első be­tűtől az utolsóig áttehetők magyar viszonyokra, kivé­ve azt, hogy mi bizony nem mondhatjuk el, hogy a mi Ring-színházunkban (gyapjú-utczainak hívják a bol­dogtalant) a középszerűségen magasan fölülemelkedő erők játszanak, mert a­mi ott folyik, az már egyáta­lában nem esik a fővárosi színvonalba. A többi azon­ban : üres házról, üzlet­elmaradásról, s a mellett a hazai színészet virágzásáról: illik viszonyainkra töké­letesen. Illik a többi is. »Mintha a magyar színmű­vészet elhatározta volna, hogy nyugati testvérén mindama hátrányért, mindama igazságtalanságért, melyet tőle tapasztalt, boszut áll!« Oh mert tapasz­talt! Nem is »száz évvel ezelőtt,« nekünk is megvolt a magunk Lessingje — hol Katonának, hol Kisfaludy­­nak nevezték, a kiknek a magyar főváros színházá­ban kegyelemre adott helyet egy-egy német csoport s pár előadás után számkivető őket, kegyetlenebbé, mint azok. S ha magyar herczegek nem is voltak so­kan s igy nem is tarthattak sokan német komédiát egy-egy bizony ilyen is akadt — a magyar városok sorba mind adóztak a német művészetnek, a hazai ro­vására. S ha a bécsi német szivét büszkeség fogja el, igazán sohase fenyegetett nemzeti művészete otthon való föllendülését látva, tilos lenne e büszkeség ne­künk, kik közt az öregebbek még emlékeznek azon időre, mikor lett magyar művészet, s kik mindnyájan megértük azt az időt, mikor félni kell­, hogy nem lesz ? Oh milyen kicsinyes a német büszkesége, ki nagy nemzeti ereje tudatában örvend egy vendégtársulat nyo­­morgásának, a mi büszkeségünkhöz képest, kik nemze­tünk érdekében a velünk szemben titáni hatalmú té­nyezők ellen kivívott diadalok sikerén örvendünk s büszkélkedünk. E büszkeség, ez öröm egyik túlcsa­­pongása volt oka a német színház bezáratását elren­delő határozatnak. Fölösleges határozat volt. Helyre­hozatott. Ma már, ha tudnak a zengésről, mit ott a német múzsa paródiája végbe visz, azok sem bánják e határozat sorsát, kik alkotói voltak. De hogy a bécsi sajtó, mely igy tud kárörvendeni a franczia színé­szet bécsi nyomorán s igy tud örvendeni a bécsi né­met színészet föllendülésén, a budapesti hibás hatá­rozat ellen Csak azon a gyűlöletes hangon tudott be­szélni, a­melyen beszélt, azt jó lesz megjegyezni más­korra, akkorra, mikor e sajtónak vagy azoknak, kik mögötte állnak, valaha még lesz szüksége Magyaror­szágra. Viss Imre: Bismarck, az ő politikájáról. A német birodalmi gyűlés tegnapi ülésében a költségvetés első olvasásánál Richter megtámadta a birodalmi kanc­ellárt diktátori uralkodása, adópoli­tikája, a szövetségtanács és birodalmi gyűlés figye­lembe nem vétele és nézeteinek gyakori változása miatt. Bismarck erre így válaszolt: Hatvanhat éves koromban és hivatalos műkö­désem huszadik évében többé nem lehet engem meg­javítani ; vagy elhasználni, vagy mellőzni fog kelleni engem. Ha zavarról beszél nálunk, nézzen körül más oszágokban; sehol se lehet a jövő elé oly nyugodtan és oly bizalommal tekinteni, mint Németországban. Az országban, azt hiszem, osztoznak e meggyőződés­ben s nehezen készek minden elhibázott dologért en­gem okolni. Azt hiszem, nem vagyok oly rossz, a mi­nőnek Richter feltüntet. A birodalom alkotmánya a birodalmi kanc­el­­láron kívül nem ismer más felelős minisztert; ő nem­csak a birodalmi gyűlés előtt, hanem mindenekelőtt a császár előtt felelős s igy a kanczellár oly helyzet­be jöhet, a milyenben én voltam a balesetekről szóló törvényjavaslatnál, hogy t. i. a császár elé nem ter­jeszthet oly javaslatot, melyet a szövetségtanács elfo­gadott. A szövetségtanács ugyan panaszkodhatik a császárnál, de az esetben is, ha e panasznak igaza volna, nem léteznék a kanczellárt kényszerítő eszköz. Várjuk be az ily eshetőségeket. Richter úr félénk, gyáva birodalmi kanczel­lárt képzel, a­ki félénken lesse a birodalmi gyűlés minden intését, a­kinek nincs saját véleménye, s ezt lehetőleg csak a pártokból szerezze meg. Egy ily kan­czellár fölösleges volna, feladatát nem értené. Én nem vagyok erre teremtve, nem engedhetem meg, hogy általam a birodalmi közegek tekintélye bármi módon megkárosíttassék. A ressortok fejeivel mindig egyetértésben élek. A­hol ez meg van zavarva, az illetőnek mindig megmondtam : mi ketten nem ma­radhatunk meg többé a hivatalban; én e feladat alól, valahányszor előállt, sose vontam ki magamat. (De­rültség.) Különben tévednek, ha azt hiszik, hogy a mi­niszterek állomásaikhoz oda vannak ragadva. Hiszen nem egy bajt kell viselniök. Mily kevés udvariasság­gal találkoznak a parlamentekben. Ez alkalommal meg akarom dönteni azt a vádat, hogy nézeteimet gyakran változtattam. Az én egyetlen vezércsillagom mindig egyes-egyedül a salus rei pub.

Next