A Hon, 1881. február (19. évfolyam, 31-58. szám)
1881-02-26 / 56. szám
56. szám. 19-dik évfolyam, if v.erbéussít ísi iroda Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény ■ szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK Pontugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok’ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Szombat, február 26. Kfíido-htvilin?s Barátok-tere, Alin a.. i*r;*-x .;ülsi földszínt. üljili ú.! i Postán küldve, vagy ‘i. Uxrhoz hord*« reggeli és esti ....utas együtt: i hónapra ..............................................S frt S hónapra , « » 8 hónapra........................................................12 . Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedlévenktim...............................1 » Az előfizetés ez év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mint «tettkor ■ hó első napjára számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhivás HIT XIX. évi folyamára. Előfizetési firak : Egy hónapra .... 2 írt Évnegyedre . . . . 6 . Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint X forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaema-épület küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, február 25. A kormány állását és működését az ellenzéki lapok újabban oly világosan észrevehető hamis színben tüntetik fel s oly régen elcsépelt frázisokkal jellemzik, melyeknek homlokegyenest ellenkezőjét bizonyítják a tények. A kormány ugyanis a törvényhozást jelenleg úgy vezeti, mely ellen, ha tán lehet is, csak részleges kifogást tehet a szőrszálhasogató ellenzék; a forgalmi politikában teljesen lefegyverezte az ellenzéket; közgazdasági politikájával szemben csak a »nemzetgazdasági létfeltételek megteremtésének« frázisát hangoztathatja ma is az ellenzék, de hallgatva konkrét követeléseinek fokozatos érvényesülését kénytelen elismerni; a törvényszéki és főispáni kinevezések pedig átalános helyesléssel találkoznak. Mindezt a nagyközönség kezdi érezni és a figyelmes, elfogulatlan szemlélő kétségen kívül iégen észre is vehette. Közelebbről 4—5 oly főispáni kinevezés történt, mely előtt még az ellenzék is kénytelen volt elismeréssel kalapot emelni. A királyi táblai pótbírák kényes kérdése oly megoldást nyert, hogy az előre gyártott vádak mind halomra dűltek; a hitel lendületét nem tagadják; a kataszter ügy megoldása a legtöbb aggodalmat eloszlató. A kormány semmiféle tekintet által félre nem engedi magát vezettetni a budapest-zimonyi vasút kényes kérdésében sem; a közlekedési, a közgazdasági és közoktatási minisztertől majdnem mindennap jeleznek a lapok valami üdvös reformot vagy intézkedést. És mialatt a kormányzás — melyet a közbiztosság megzavarása nem háborít — halad kimért útján, van alkalmunk meggyőződni arról, hogy mennyi hasznos dolgot, mily rövid idő alatt tud a törvényhozás elvégezni akkor, midőn nem háborgatják azt a pártszenvedélyek. Csak ez évben, január közepe óta, tehát alig 6 hét alatt, letárgyaltatok: a csődtörvényjavaslat ; megszavaztattak a fogyasztási adók; érvényre emeltetett a zálogházügy és árustatisztika reformja; létrejött a horvát-szlavén kiegyezés ; a határőrvidék bekebelezése esetére, a közös országgyűlésre küldendő horvát képviselők számának megállapítása; megalkottatott az illetékügy reformja ; lényeges javítás (és pedig több könynyítés, mint szigorítás mellett) történt a bélyegtörvényen ; megszavaztatott a kártyabélyeg felemelése; Krassó és Szörény egyesittetett, a csendőrség szervezéséről szóló törvény is meghozatott. Nézzen végig bárki e "Jegyzéken s nem látja-e, hogy aránylag rövid idő alatt mily hangyaszorgalommal hozatott be reform a pénzügyi és rendőri adminisztráczió legelhanyagoltabb ágaiba; mily fontos és súlyos következményű elvtől szabadított meg a horvát kiegyezés; mily nagy hatással lesz hitelünkre a zálogházügy rendezése és a csődtörvény meghozatala, melyek egyszersmind sok apró vagyon elfecsérlését és sok zsarolást akadályoznak meg; mily könnyen viselhető terhek segedelmével szaporíttatott az állam bevétele több mint 3 millióval; mily sokat nyer a közigazgatás és az ország politikai súlya az államrendőrséggel és Krassónak Szörénynyel való egyesítésével. Mindez még nem meríti ki a törvényhozás hat heti működését, mert a bizottságok a fővárosi rendőrség szervezését, a perrendtartás reformját és több más kérdést csaknem egészen előkészíttettek. Nem mondhatjuk ez alkalommal azt sem, hogy a sok munka, jó munka ne lenne. A vizsga ellenzéki szem is csak egyes másodrangú részletekben akadt fönn és nagyobb küzdelmet csakis a fogyasztási adók kérdése idézett elő. Ebből kitűnik, hogy mennyit lehet végezni, ha a pártszenvedély csak egy kissé lecsillapít vagy lappangásra szorítkozik. Ha nem is az ellenzék, de az ország levonhatja ebből azt a következtetést, hogy tud is, akár is, úgy a kormány, mint pártja, reformmunkát végezni, csak időt és erőt engedjenek neki, és alighanem rájön mindenki arra is, hogy ezen az uton kell megmaradni, nem pedig válságokra törekedni. De hát ezt egyátalában nem az ellenzék támadásának és vádjainak elhárítására mondtuk. Hogy ezek nem ártanak, azt a tények bizonyítják, de nem tagadhattuk meg magunktól azon elégtételt, hogy rámutatva a hat heti munkálkodás eredményére, egy fugalommal megpukkaszszuk az ellenzék frázásainak tetszetős, de üres buborékot. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén Tre fort miniszter előadta azon válasz tartalmát, melyet Szakovljevics képviselőnek a kikindai egyház kérdésében tett interpellácziójára adni szándékszik, — azután Szapáry Gy. gróf pénzügyminiszter közölte azon válasz tartalmát, melyet Turgonyi képviselőnek a muraközi bor- és husfogyasztási adó tárgyában intézett interpellácziójára adni fog. Az értekezlet mindkét választ helyeslőleg tudomásul vette. Tárgyaltatván elfogadtattak a következő törvényjavaslatok, az 1881. évi államköltségvetésben mutatkozó hiány fedezéséről, — és az 1880. évi VIII. t.-cz. első szakaszának módosításáról. A tárgyalásban részt vettek Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter és Hegedűs Sándor előadón kívül Prileszky Tádé és Nagy György. Ezzel az értekezlet véget ért. — A képviselőház közigazgatási bizottsága ma délután tartott ülésében hitelesítette a fővárosi rendőrségről szóló törvényjavaslatra vonatkozó jelentését, mely a holnapi ülésben fog a képviselőházban bemutattatni. — A képviselőház igazságügyi bizottsága mai ülésében folytatta a polgári törvénykezési rendtartás végrehajtási részének részletes tárgyalását. — Kandahár kiürítése, — a »N. Fr. Pr.« jelentése szerint — minden oppozíczió daczára, lehető gyorsan fog végrehajtatni. Vidéke már teljesen ki van ürítve és a város kiürítése két hét alatt fog kezdődni és két hónap alatt be lesz fejezve. Az angol kormány hiszi, hogy május 1-ig minden katona ■ visszatérendett Indiába. A HON TÁRCZÁJA. Akik kétszer halnak meg. Regény, Jókai Mórtól. MÁSODIK RÉSZ. A „MA.“ (20. Folytatás.) Az üldözött őz. Koczur nem ment aludni, ahogy a teste kívánta volna, hanem felvette a kabátját s végig tapogatózott a folyosón, amig rátalált arra az ajtóra, a melyiket keresett, azon egyenesen be is nyitott, minden koczogtatás nélkül. A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészeti kép készen volt, csak az irathúzásokat, meg néhány elhibázott vonást kellett még belőle kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles télikéssel. — Hát te, fiacskám, mit mókherélsz ilyen késő éjszaka ? Csak nem bankót csinálsz tán ? A fiú gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak. — Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerni-e erre a házra ? — A bizicscsegéljen a mi palotánk! Minden meg van rajta , még a czimer is a háztetőn. — Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre készen legyek vele. — No isten majd az apa is meglep téged! — Hát aztán mi van még hátra belőle ? — Még csak egyetmást ki kell belőle vakargatni. — S te jól értesz a kivakargatáshoz ? S azután a kivakart helyébe még más mindenfélét beleigazgatni ugyebár ? Héj, héj fiacskám, ezzel a talentummal még sokra lehet vinni az embernek. A fiú megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát. Koczur odahajolt a fiú válla fölé s csendesen suttogva mondá neki: — Fiacskám ! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak. — Micsoda ? — A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit két vármegye kerget egyesült erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára. — Ki mondja azt ? — Persze, te azt gondolod, hogy senki látta ; pedig hát elég, hogy a csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van. Akkor is rád vigyáz, amikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy te, egy pohár borért, még egy roszprádliért egy követ fújtál a futó betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az édes anyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg természetesen azonnal sietett ezt az édesapáddal közölni. — Hát hiba volt az, amit tettem ? — Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem tudod, hogy mit tesz azsebédát falsifikálni. Dehogy hiba! Virtus ez! Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való ingyen ellátásban részesíti a halandót. — Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi! — Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint a papád idehivatta a csárdást s ráakarta bírni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alul nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd kapva kap rajta. Hét az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a kezébe kaphatja ezt a fegyvert, amivel az ellenségének a szívébe döfhet egyenesen. Pörbe foghatja, becsukathatja az Opatovszky-család egyetlen majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a família cziméről ezt a foltot. A fiú reszketve állt föl a helyéről, arcza elsápadt, ajkai szótlanul rebegtek. — Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer forintjai, amikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a báró rettenetesen. Alig bírtam visszatartani, hogy a puskával ide ne jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda ? úgy tetszik, hogy Foscari, velenczei dózse, a ki a vétségben talált fiát saját maga szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg a parasztot, elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot, így legalább meg lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiút aztán nem bánja, csukják be valami javítóintézetbe, ami fiatal gonosztevők számára van felállítva. Rögtön be is fogatottt a postakocsissal, a ki engem ide hozott fele útról s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba. Hallhattad a kocsizörgést, ebben a múmiában ment el. Mindez olyan valószínűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről valamit Koczur valami más után ? Ki mondhatta volna el neki ezt az esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokba dült, összetört hintó összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett, azóta pedig a házon kívül sem volt. — Én istenem! rebegő Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el ? Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire. Ekkor aztán Koczur egészen más arczot öltött, a vállára csapott Arnoldnak. — Ne félj semmit, fiacskám! Ember vagy a talpadon! Semmi hibát se követtél el. Ellenkezőleg! Nagy hasznos dolgot cselekedtél. Szedd össze magadat ! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiú vagy ? Én mondom azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, amit te csináltál, különb nemesi leveled lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg, hogy az az ember, akinek a számára azt készítetted, nem valami futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse. — A mi igaz ügyünknek ? Kérdé elbámulva Arnold. — No azt te még nem érted. — Majd megérted, ha nagyobbra nősz. — Most az az ember, a kinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon s behozhatja a behozandókat. — Mik azok ? — Majd megtudod fiacskám; hamarább megtudod — mint gondolnád. Majd megtudod te nem sokára azt is, hogy ki az a Koczur ? Ne félj semmit. Csak hagyd magadat elfogatni, csak hadd vigyenek vasra verve az önkény poroszlói. Ott leszünk mi az útban és kiszabadítunk. Akkor aztán majd megtudod, hogy kik vagyunk? — Ami nevünk légió! Ott vagyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a síppal, s minden gunyhóból, minden barlangból, a föld alul, mint a raj, tódulunk elé. A temetvényt várrom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok. Hab! Lesz még szőlő, lágy kenyér! — De hát te még ezt mind nem érted. No hát csak ne busulj fiam semmit! A kikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak elveszni. Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal koromban kezdtem magamat feláldozni a közügyért, azóta is mindig annak áldozom fel. Azzal végig tapogatva a fiú izmos vállait, karjait, mint aki egészen meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára. A gyermek meg volt rémülve. — Mindaz, amit Koczor beszélt neki, olyan nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett el, amit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S ez a bűn helyrehozhatatlan és ebből egy egész lánczolata fog következni az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja minő, ki tudja hol végződő merényletek támadnak ennek a nyomain ? A neveiket sem képes még azoknak kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi czélból, mi okból tervezik azokat ? kik vannak beleavatva ? hová igyekeznek vele ? Csak azt mondja neki az egész testét lelkét elálló titkos borzadály, hogy mindennek ő lesz az oka. Nem volt kihez forduljon tanácsért. Csak egyet értett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová ? Azt nem tudta. Csak innen él. (Folytatása következik.) Apróságok. Hogy a Deák hagyományainak örökösekép szereplő újság valaha még következetes nyíltsággal izgathasson a szélsőbaloldal országos terjedése mellett , ezt nem hitték volna Magyarországon ezelőtt csak egynéhány évvel is. De hát nehéz mérsékletet követelni s a megszokott uton való haladás veszedelmeire figyelmeztetni olyatén tényezőket, melyek a szélsőségekkel együtt való ficzánkolást — török muzsika vagy a korrupczionális sip-dobzene kíséretében — rég megszokták. Kaas Ivor báró, ki a mérsékelt ellenzéket a szélsőbal táborába oly szorgalmatos hévvel kergeti, csütörtökön a »Pesti Napló«, pénteken a »Pesti Hírlap« vezérczikkében, úgy megszokta már ezekkel a szélsőbali urakkal való egy tálból cseresnyézést, mintha valaha nem is az ő tulajdona lett volna az a »Reform« nevű újság, melyben a szélsőbalnak, e rézbőrű indiánfajnak kiirtását, mint a czivilizáczió követelményét emlegették, s azoknak, a kik minden emberirtás daczára életben maradnának, egész jó lélekkel ajánlják, hogy — a mennyiben a mi klimánk nincs ínyükre — vándoroljanak ki Amerikába. Báró Kaas Ivor az utolsó hat év alatt elszokott hajdani gondolatmenetétől s egész lényén más hajlandóság vett erőt. A szélsőbali bundaszag, mely előtte oly orrfintorító volt neki hajdan, most már oly megszokottá lett ránézve, hogy élni sem tud nélküle. Lám hisz Sennyeynek is ezt ajánlgatja — moscás gyanánt. Sennyeyék azonban ép ez újságíró-báró példáján tanulhatnak. A mérsékelt ellenzék klubjának magánértekezleteiben úgy ajánlgatják a szélsőballal való szövetkezést, mint taktikai fogást, melylyel pártjuk használhat magának s a mellett intakt maradhat, tárgyilagos előbbi álláspontján. Hogy ez lehetetlen, arra világos példa a báró Kaasé. Ő is az elvi fentartások egérfarkába kapaszkodva kezdte el a szélsőballal a szerelmeskedést, mikor utczai tüntetéseket először rendezett együtt Verhovayval, akkor még »a Deákpolitika felelevenítéséről« álmodozott, s a sok együtt-tüntetés után eljutott oda, hogy ma a mérsékelt ellenzéknek nem szán egyéb szerepet, csak a gesztenyének a szélsőbal számára való kikaparását. Ennyire elkábíthatja az embereket a megszokás. És Sennyeynek, ki az ó-konzervativból oly könnyen átszokott a parlamentarizmus talajára, hogy csakhamar azután politikai szövetségre tudott lépni oly elemekkel is, melyek — anno 1878. —a törvényes hatalom rendeleteivel szemben való erőszakos ellenállás jogosultságát hirdették, annak a Sennyeynek bizony tanácsos nem kisértgetni, hogy nincs-e meg benne a simulásnak az a képessége, amely báró Kaassal most a politikai ideák egykori vörösbőrű indiánjaiban s Amerikába való kiharczoltatásra szánt társadalmi mauvais sujet-iben keresteti. * * * Egyébiránt én nem tartok attól, hogy a báró Sennyey vezetése alatt állók hajtsanak a báró Kaas tanácsára. Tudom ugyanis, hogy báró Sennyey már nem először kisértetik meg akkép, hogy járjon a báró Kaas nyomában, aki ismét más valakinek jár a nyomában. 1872-ben történt, a deákpárti vajúdás azon korszakában, mikor a Lónyay-miniszteriumra Deák Ferencz már kimondotta a pereat-ot, s mikor minden uton-módon szerették volna azt megmenteni sokan. Némelyek azt tartották erre alkalmatos módnak, hogy az akkor a parlamenti térre lépett báró Sennyeyt nyerjék meg neki. El is ment valaki e részben tapogatózni hozzá, s beszédét azzal vezette be, hogy elmondta az igazán elismerést érdemlő buzgalmat, melylyel báró Kaas akkor a hanyatlásnak indult Lónyay ügy védelmének szentelte tehetségei és ereje javát. Báró Sennyey meghallgatta azt, a mit az illető a báró Kaas lovagias buzgalmáról, nemes hevéről, igaz tüzéről, s törhetetlen kitartásáról beszélt, s igy felelt rá, Herman ősi nyelvén: — Eine sehr edle, aber politisch sehr und ankbare Rolle! Valószínűnek tartom, hogy báró Sennyey azóta sem veszített azon képességében, hogy a politikai szerepek hálás vagy hálátlan voltát eleve kiérezze; s ha így van — különösen az ország intelligencziájának azon hangulata után, mely a kassai s kanizsai jelölölésekben s a tabi választásban nyilvánult — nem fogja ügyét olyan tényezőkkel kötni össze, melyek szép napjai ép úgy lejártak már, mint a Lónyayéi 1872-ben. *s Két jóformán egyértelmű adomát hoznak e pártviszonyok eszembe. Elmondom őket, bár durvák egy kissé, s oda is ütnek, ahol bántani nem szeretnék. Koczkáztatom azonban mégis mind a kettőt, honny soit qui mai y pense. Két paripa-történet ez. Az egyik az ismeretes história az egyszeri lovasemberről, ki — honnan, honnan nem — szert tett egy paripára s az első szabad délutánján nagy büszkén kilovagolt rajta. Hát a mint az utczán egy temetéssel találkozik, melynek kocsijába négy pompás ló van befogva, az ő paripája is elkezd oda somfordálódni a halottas kocsi elé, s hiába sarkantyúzza, el nem megy az onnan. Az entreprise lovai közül került ki a boldogtalan paripa s szerencsétlen lovagjának ott kelle rajta vágtatnia, mintha maga is gyászoló közönség, vagy fullajtár lenne. A másik történet azonos ezzel. Csakhogy ennek már históriai szereplői vannak. A lovas Prevost-Paradol volt, aki a franczia császárság idejében a »Journal des Debats« erős orleanista érzelmű munkatársa volt. Ez vett egy lovat szuáv kézből. Ezt első kilovaglásakor, szerencsétlensége — amint szellemes levelezésében Prosper Merimée elbeszéli — a császári herczeggel hozta össze, kit császári atyja akkoriban a Bois de Boulogneban tett sétái közben mindig erős zuáv kisérettel környeztetett. Ez a paripa meg ebbe a kíséretbe állt oda, s el nem volt távolítható sehogy. Báró Sennyeyt hol a szélsőbaloldali temetéshez, hol a kormánypárti diadalmenethez akarják oda somfordáltatni tulajdon hírlapi paripái. Ő neki szabad a választása — e közt a kettő közt. Én meg vagyok győződve, hogy ő sokkal jobb ízlésű ember, semhogy — ha meggyőződik, hogy csakugyan nincs más választása — ne inkább követné az Asbóth tanácsát, mint a Kaasét.* * * A német színház kérdése körül vívott fővárosi tusában a »Hon« azok részén állt, akik a főváros művészetének természetes magyarosodását nem akarták rossz hírbe hozni, egy erőszakosnak jellegezhető tilalmi ténynyel. De a bécsi sajtó merész ostromát azon érzület ellen, mely az eltiltás hibás lépésének nemes alapját képezte, azt mindig csak abból magyaráztuk, hogy e sajtóban igaz nemzeti szellem nincs, s arra így mást sem talál képesnek. Most látom a »Neue freie Presse« egy czikkéből, hogy ez érzület tőle sem idegen. Szóról-szóra fordítom le e lapból a következőket: A német színművészet, fővárosában Bécsben az utóbbi három hónap alatt diadalt élvez, amelyért eddigelé mi még nem voltunk elég hálásak. A Bing színházban negyed év óta franczia színtársulat játszik. A társaság magasan kiemelkedik a középszerűség felett; néhány valóban kitűnő erő felett rendelkezik, s az előadások ensemblerekben oly jók, hogy a másodrendűek gyöngéi nem rínak ki, s ami az egyes szereplőben hiányzik, kölcsön veszi a többitől. Ennek daczára az idegen vendégeknek semmi vonzó erejük sincs. Nem sikerül nekik üzletet csinálni. S míg a francziák böjtölnek, a hazai színházak virágoznak, s úgy látszik, mintha a bécsi igazgatóknak örökös vasárnapjuk lenne s mintha a német színművészet elhatározta volna, hogy nyugati testvérén mindama hátrányért, mindama igazságtalanságért, melyet tőle emberemlékezet óta tapasztalt, boszul áll. Más idők, más közönség. Száz évvel ezelőtt a német színművészetnek el kelle tűrnie, hogy mindenünnen franczia vándortársaságok szorítsák ki. A szerény német színésznek alázattal meg kelle hajolnia a franczia színészek s színésznők előtt. A legkisebb német herczegnek is franczia udvari színészek kellettek s a nagy Lessingnek, dramaturgiájával hóna alatt, kelle egyszer a hamburgi színházból kivándorolnia, hogy egy franczia zugcsoportnak adjon helyet. Ha az ember a megaláztatás amaz idejére visszaemlékezik, a büszkeség érzete fogja el, látva a Ring-színház üres padjait, amelyek előtt a derék franczia színtársulat hiába erőlködik, küzd, és fárad .... Az olvasó észreveheti, hogy e sorok az első betűtől az utolsóig áttehetők magyar viszonyokra, kivéve azt, hogy mi bizony nem mondhatjuk el, hogy a mi Ring-színházunkban (gyapjú-utczainak hívják a boldogtalant) a középszerűségen magasan fölülemelkedő erők játszanak, mert ami ott folyik, az már egyátalában nem esik a fővárosi színvonalba. A többi azonban : üres házról, üzletelmaradásról, s a mellett a hazai színészet virágzásáról: illik viszonyainkra tökéletesen. Illik a többi is. »Mintha a magyar színművészet elhatározta volna, hogy nyugati testvérén mindama hátrányért, mindama igazságtalanságért, melyet tőle tapasztalt, boszut áll!« Oh mert tapasztalt! Nem is »száz évvel ezelőtt,« nekünk is megvolt a magunk Lessingje — hol Katonának, hol Kisfaludynak nevezték, a kiknek a magyar főváros színházában kegyelemre adott helyet egy-egy német csoport s pár előadás után számkivető őket, kegyetlenebbé, mint azok. S ha magyar herczegek nem is voltak sokan s igy nem is tarthattak sokan német komédiát egy-egy bizony ilyen is akadt — a magyar városok sorba mind adóztak a német művészetnek, a hazai rovására. S ha a bécsi német szivét büszkeség fogja el, igazán sohase fenyegetett nemzeti művészete otthon való föllendülését látva, tilos lenne e büszkeség nekünk, kik közt az öregebbek még emlékeznek azon időre, mikor lett magyar művészet, s kik mindnyájan megértük azt az időt, mikor félni kell, hogy nem lesz ? Oh milyen kicsinyes a német büszkesége, ki nagy nemzeti ereje tudatában örvend egy vendégtársulat nyomorgásának, a mi büszkeségünkhöz képest, kik nemzetünk érdekében a velünk szemben titáni hatalmú tényezők ellen kivívott diadalok sikerén örvendünk s büszkélkedünk. E büszkeség, ez öröm egyik túlcsapongása volt oka a német színház bezáratását elrendelő határozatnak. Fölösleges határozat volt. Helyrehozatott. Ma már, ha tudnak a zengésről, mit ott a német múzsa paródiája végbe visz, azok sem bánják e határozat sorsát, kik alkotói voltak. De hogy a bécsi sajtó, mely igy tud kárörvendeni a franczia színészet bécsi nyomorán s igy tud örvendeni a bécsi német színészet föllendülésén, a budapesti hibás határozat ellen Csak azon a gyűlöletes hangon tudott beszélni, amelyen beszélt, azt jó lesz megjegyezni máskorra, akkorra, mikor e sajtónak vagy azoknak, kik mögötte állnak, valaha még lesz szüksége Magyarországra. Viss Imre: Bismarck, az ő politikájáról. A német birodalmi gyűlés tegnapi ülésében a költségvetés első olvasásánál Richter megtámadta a birodalmi kancellárt diktátori uralkodása, adópolitikája, a szövetségtanács és birodalmi gyűlés figyelembe nem vétele és nézeteinek gyakori változása miatt. Bismarck erre így válaszolt: Hatvanhat éves koromban és hivatalos működésem huszadik évében többé nem lehet engem megjavítani ; vagy elhasználni, vagy mellőzni fog kelleni engem. Ha zavarról beszél nálunk, nézzen körül más oszágokban; sehol se lehet a jövő elé oly nyugodtan és oly bizalommal tekinteni, mint Németországban. Az országban, azt hiszem, osztoznak e meggyőződésben s nehezen készek minden elhibázott dologért engem okolni. Azt hiszem, nem vagyok oly rossz, a minőnek Richter feltüntet. A birodalom alkotmánya a birodalmi kancelláron kívül nem ismer más felelős minisztert; ő nemcsak a birodalmi gyűlés előtt, hanem mindenekelőtt a császár előtt felelős s igy a kanczellár oly helyzetbe jöhet, a milyenben én voltam a balesetekről szóló törvényjavaslatnál, hogy t. i. a császár elé nem terjeszthet oly javaslatot, melyet a szövetségtanács elfogadott. A szövetségtanács ugyan panaszkodhatik a császárnál, de az esetben is, ha e panasznak igaza volna, nem léteznék a kanczellárt kényszerítő eszköz. Várjuk be az ily eshetőségeket. Richter úr félénk, gyáva birodalmi kanczellárt képzel, aki félénken lesse a birodalmi gyűlés minden intését, akinek nincs saját véleménye, s ezt lehetőleg csak a pártokból szerezze meg. Egy ily kanczellár fölösleges volna, feladatát nem értené. Én nem vagyok erre teremtve, nem engedhetem meg, hogy általam a birodalmi közegek tekintélye bármi módon megkárosíttassék. A ressortok fejeivel mindig egyetértésben élek. Ahol ez meg van zavarva, az illetőnek mindig megmondtam : mi ketten nem maradhatunk meg többé a hivatalban; én e feladat alól, valahányszor előállt, sose vontam ki magamat. (Derültség.) Különben tévednek, ha azt hiszik, hogy a miniszterek állomásaikhoz oda vannak ragadva. Hiszen nem egy bajt kell viselniök. Mily kevés udvariassággal találkoznak a parlamentekben. Ez alkalommal meg akarom dönteni azt a vádat, hogy nézeteimet gyakran változtattam. Az én egyetlen vezércsillagom mindig egyes-egyedül a salus rei pub.