A Hon, 1881. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1881-07-23 / 201. szám

Reggeli kiadás. 201. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Szombat, julius 23. Szerkesztési iroda­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK Mintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere,­ Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épinc? filídszirj» Előfizetési d­ijj Postán küldve, vagy Budapesten házkor hovára reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......... . , 2 Az 8 hónapra ........... 8 s ■ 8 hónapra , ■ . ..................................... li Az esti kiadás postai különkiadéséért féltük fizetés negyedévenkint ....... is Az előfizetés az év föly­tán minden hónapban meg* kezdhető, de ennek bármely napján történik is. ru.i­* dek­kor a hó első napjától számitta­tik. Budapest, július 22. Csak nem tudnak az ellenzék közlönyei megnyugodni Tiszának váradi és sepsi­szent­­györgyi­­ diadalútjában. Magyarázták, lerán­tották beszédét, most aztán magát az ese­ményt kommentálják. Hol feltűnő későn ér­kező vidéki levelekben magyarázgatják azt, hogy tulajdonkép az az ünnep nem is volt ünnep, nem volt ott lelkesedés, sőt Váradon a váradi, Szentgyörgyön a szentgyörgyi hiányzott az ünnepélyen, a tömeget tehát csak úgy importálták (!) a megyéből, hol pe­dig a másik túlzásba esnek, és lerántják a szónokokat, a­kik lelkesednek Tiszáért és po­litikájáért, a­kik elég vakmerők Tiszát haza­finak és pláne nagy embernek tartani és ezt nyíltan, szemébe, ünnepélyes alkalommal meg is mondani. Ebből azt következtetik, hogy a­kik így nyilatkoznak, azok szolgalelkű lények és nem fejezik ki a lakosság közvéleményét. Igen, mert dicsekedni és dicsőíteni csak az ellenzéknek szabad. »Toutes les gloires de l’Hongrie« az ellenzék táborában van, amint ők maguk mondják, tehát el kell hinni. Csak ott szabad nem csak Kossuthot dicsőíteni, vallásos mytkással körülvenni, melynek ha­tása olyan, hogy Verhovay nem látja Olasz­országot , míg azon gondolkozik, hogy miké­pen fogja megszólítani őt, de felállítják a nagy embereket maguk közül is sorban. A mérsékelt ellenzéken nem lehet megállapíta­ni, ki nagyobb, b. Sennyey vagy Csider, gr. Apponyi vagy Szilágyi, mert mindenik saját közlönyeiben oly tömjénezésben részesül, hogy csak úgy kábul bele. De Tiszának nem lehet azt mondani, hogy hazafi, hogy érdemei vannak. Csak Szilágyi Dezső mentette meg egynéhányszor az alkotmányt, csak Seny­­nyey a morál őre , csak Apponyi a parlamen­tarizmus fentartój­a; Tisza — semmi. A szélba­lon pedig mindenki bűnmentő és nagy ember, annyira, hogy a czeglédi választók felmentik Verhovayt a beszámolástól, hazafiai érdemei és országos gondja következtében, a­hol meg­jelenik — mint saját lapja írta — mint a sas, mint a villám győz, ez már csak nagy ember, de szegény Tisza Kálmánról nem le­het azt mondani, hogy derék hazafi, hogy ér­demei vannak a haza iránt. Elmondjuk-e Si­­monyi Ernő, Mocsáry, Eötvös, Csanády nagy­ságát ? — Ők csak nyomatták volna ki azokat a dikcziókat, mikkel e »nagy« haza­fiakat választókerületeikben fogadták; akkor lehetne érdekes összehasonlítást csinálni a »nagyság« és a »szolgaiság« között , mely egyik és másik párton létezik. De ez az ellen­zéknek szabad, csak a kormánypártnak nem, mert a­hol ez győz, ott­­megtagadják a meg­győződést és a lelkesedést, ott nem lehet nagyság és érdem; de a­ki egy két kemény frázissal feltűnik az ellenzéken, az azonnal nagy férfi lesz, a »népek ezrei« leírhatatlan lelkesedéssel választják meg képviselőnek, de nem merik az érdemes hazafitól még csak az érettségi bizonyítványt sem előkérni. No az igaz, hogy a legtöbb bajt az okozta, hogy Váradon valaki azt mondta Tisza Kál­mánnak, hogy kormánya korszakot alkotó. De hisz ezt is az ellenzéktől tanultuk, az mondja azt, hogy Tisza kormányra jutása óta fel van dúlva az alkotmány, meg van rontva a morál, tönkre van anyagilag téve a nem­zet. Mi ugyan máskép látjuk a dolgokat és a tényekre hivatkozunk , melyek hi­telünk javulását, a vállalkozási szellem fel­lendülését, a takarékbetétek szaporodását, a forgalom, a főváros, az iskolák emelkedését, a vasúthálózat, vízszabályozás fejlődését bi­zonyítják. De hát mindegy , most ne vizsgál­juk, hogy kinek van igaza ; csak konstatál­juk azt, hogy mind a két fél korszakot alkotó­nak mondó Tisza kormányzását, és ha nincs rágalom az egyikben, nincs servilizmus a má­sikban. A­mi pedig a közönséget és a lelkese­dést illeti, hát elégedjünk meg mindnyájan azzal a mivel bírunk. Mi nem vontuk két­ségbe az ellenzéki diadalmenetek nagyságát, a »leirhatlan« lelkesedést, melylyel a szélső­bal a Ferenczvárosban, Debreczenben, Cson­­grádon, Szegeden, Kassán, Veszprémben, Ka­posváron, Hód-Mezővásárhelyen, Szarvason megbukott ; azokat a nagy »hódításokat«, miket gr. Apponyi hirtelen félbeszakított er­délyi győzelmi hadjáratában tett ; ugyan ké­rem hagyják meg legalább választás után, mikor még csak kortesfegyvernek sem te­kinthető, azt a közönséget és azt a lelkese­dést, melyet mi látunk és érzünk. Ennek az egész ellenzéki magyarázga­­tásnak és ócsárlásnak pedig van egy mély lélektani alapja, mely egyedül bír fontosság­gal előttünk, és ezért kell azt kiemelnünk megdöbbenést árulja el az^a­miatt,hogy a ^W­gT*1*1** fiPYBi nem terjed , sőt nap­­ról-napra tért B vészit a közvéleményben és'*' ezzel együtt az^b­enzlíí^győzelmeknek, nagy­­ságoknak könnyen vége lehet. Ezért örülünk az ellenzék kicsinyes haragjának, mert ha valahol, úgy itt igaz, a közmondás : »Tu te fáches , done, tu as tort.« — A cseh lapok nagy megelégedéssel ír­nak Tisza Kálmánnak Sepsi-Szent-Györgyön mondott beszédéről. A miniszterelnök szerintük a nemzetiségi kérdésre vonatkozólag oly szabadon nyi­latkozott, hogy ez régebben a büntető törvény szaka­szai alá esett volna. Miután reményüket fejezték ki, hogy a jövőben a nem magyar nemzetiségek szaba­dabban mozoghatnak majd, azon meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy ez által az ország nem magyar­jai is hit magyar állampolgároknak nyeretnek meg. Tisza Kálmán beszéde Magyarország megerősödé­sét helyezi kilátásba s erre szükség van a monarchia mindkét részének érdekében.­­ A helyzet Boszniában nem nagyon kedvezőnek látszik, bár ezért természetesen nem te­hető felelőssé Bosznia kormányzata. A »Presse« bosz­niai levelezője azt írja, hogy a boszniai lakosság a két és fél év óta Bécsbe küldött szépítgetések és loja­­litási nyilatkozatok daczára nincs megelégedve. Azt senki nem tagadhatja, hogy minden vallási és nemze­tiségi véleménynyel szemben elegendő szabadelvűség­­ről tesz bizonyságot a kormány, de nagy kérdés, várjon helyes útra léptek-e a közigazgatási praxist illetőleg. Ez azonban aligha van így. Ahhoz, hogy egy gazda­ságilag annyira szegény népnek az európai közigaz­gatás valóban javára szolgáljon, nem azon kellett volna kezdeni a dolgot, hogy adót adóra halmozva a A HON TÁRCZÁJA. Mutatványok a Váradi Szegestrumból. Irta: Balássy Ferencz. (2-ik folytatás.) n. A Regestrum második szakasza, vagy bejegy­zése ekképen szól: »Y r g o 1 i n de uilla E o n impe­­ciit conuillanam suam, uxorem C h e k a de ueneficio, quos Gregorius comes de P o t o c discuciens, misit Uaradinum ad examen ferri cadentis, per pristaldum nomine Thomas de uilla K a b o y. séd cum illa pre nimie senectute ferrum non posse portare uideretur, idem iudex dispensans cum ea, filium suum M o d a m nomine portare ferrum pro matre sua precepit, qui portato ferro iustificatus est.« I-ső JEGYZET. A pataki ispánságról vagy uradalomról. Gergely, ki e bejegyzésben említett bűnvádi esetben bíráskodott, pataki come­s-nek — comes de Potoc- neveztetik. Alább Regestrumunk 99-ik be­jegyzésében Farkas szintén pataki come­s-nek van nevezve. Tovább a 371-iki bejegyzésben pedig Zuga úgy van említve, mint curialis comes de Po­­t­o­k. Ezen elnevezés több tudományos nyomozásra és tévedésre szolgáltatott alkalmat, némelyek Patakot önálló vármegyének, mások pedig csak várispánság­­nak tartván. És pedig: a) Szirmay Antal Regestrumunk ezen bejegy­zéseire hivatkozva, s az ezekben előjövő comes de Potoc kitételt pataki főispánra, a curialis comes de Poto­c-at pedig pataki alispánra magyarázva, azt állítja, hogy Patak egykor önálló vármegyét képezett, vagyis hogy a mai Zemplén egykor két külön álló vármegyére volt osztva, melyek­nek egyike Zemplén, a másika Patak vármegyé­nek neveztetett a hasonnevű két várról, s ezen állítá­sának támogatására több zempléni és pataki comeseket nevez meg, kik ugyanazon egy időben sze­repeltek vagy emlittetnek, s ebből azt következteti, hogy ugyanazon egy időben más comesei voltak Zem­­plénnek és mások ismét Pataknak, kik nem voltak curialis comesek vagy alispánok, hanem valóságos főispánok. Továbbá megemlíti László p­a­­t­a­k­i comest, ki 1273-ban egyszersmind beregi, és Danes szintén patak is comest, ki 1323-ban egyszer­smind zólyomi comes vagy főispán volt, a miből szintén azt látszik következtetni, hogy Patak épen oly vármegyét képviselt vagy jelentett, mint B­e­r­e­g és Zólyom s a pataki comes épen oly rangú főispán volt, mint a beregi és zólyomi. Végre hivatkozik Turóczira, ki azt írja, hogy János, Sándor­nak fia, az a jó indulatu ifjú, Róbert Károly királyné alasztalnoka vagy étekfogója, ki a Zács Feliczián által elkövetett merénylet alkalmával a királyi család védelmében kitüntette magát, Patak vármegyé­ből való volt. (Johannes, filius Alexandri de C­o­m­i­­tatu Potokensi bonae indolis iuvenis.) Mind­ezekből alaposan véli következtethetni, hogy Patak s annak vidéke egykor önálló vármegye volt és csak későbben egyesült s olvadt össze Zemplénnel. (Notitia Historica Comitatus Zemplé­ni­e­n­s­i­s Budáé, 1814. 3. és 4.1.) b) Szirmay véleményét osztja Nováky József, ki »Memoria Dignitatum et Canonico­­rum Cathedralis Ecclesiae Agriensis« czimü kéziratában szintén azt állítja, hogy valamint Zemplén hajdan két különálló vármegyére oszlott u. m. Zemplén és Patak vármegyére, úgy ott, a megyének ezen felosztása szerint, hajdan főesperesi kerület is kettő volt u. m. zempléni és zombori, de későbben egybeolvadt, valamint a két vármegyé­ből is egy lett (Bartakovics-Emlékkönyv, Eger, 1865. 69. és 70. 1.) .) Kovachich is úgy vélekedett, hogy Patak vármegye volt, mert azt a régi vármegyék közé sorozza (Notio Comitatuum. Röpirat 40. és 41. §.) d) Jerney Regestrumunk 371-ik bejegyzésében előjövő curialis comes de Potok kitételt szintén úgy értelmezi, mint Szirmay, hogy t. i. falut és m­e­g­y­é­t is jelentett (Magyar Nyelvkincsek, 108.1.) e) Wenzel Gusztáv Patak megyeiségének felvilágosítására közli István ifj. magyar király 1262-ben kelt adománylevelét, mely szerint a Patak vármegyében fekvő Makramál nevű földet (quandam terram Macramal vocatam, sitam in Comitatu de Potok) Hugká­nak és fiainak ado­­mányozta. S igy úgy látszik, hogy Patakot Wen­­czel is vármegyének tartja. (Magyar Törté­nelmi Tár, II. 175-176. 1.) /) Botka Tivadar veterán tudósunk a várme­gyék alakulásáról irt jeles értekezésében Patakot is nyomozván, felhozza ugyan Szirmay nézetét, de nem látszik azon egészen megnyugodni, hanem Név­telen Jegyzőnkre és a Váradi Regestrumra hivat­kozva, azt írja, hogy ezek elegendő érvet szolgáltat­nak arra, hogy Zemplén és Patak két különálló várispánság volt a királyság első századaiban, a­mit ő oly bizonyosnak tart, hogy az minden kétségen túl van, csak azt nem határozhatja meg, mely megyé­hez tartoztak ezek a várispánságok ? s várjon az anyamegye, melynek kebelében e két várispánságnak állani kelletett, Zemplén volt-e, vagy Patak? de az utóbbit tartja valószínűbbnek (Századok V 394. 1.) g) Pesty Frigyes, ki a régi vármegyéket nagy tudományos készültséggel tanulmányozta és történet­irodalmunk ezen ágában magának nagy jártasságot s érdemet szerzett, Patakot is nyomozván, azt szintén várispánságnak tartja s nem fogadja el azok nézetét, kik itt két különálló vármegyét kerestek és véltek feltalálhatni, s a zempléni és pataki come­­sek megkülönböztetéséből fölmerült nehézséget úgy véli vagy gyanítja megoldhatni, hogy e kettőt egy­mással azonosítja, és mind a kettőt ugyanazon egy terü­letre s hivatalra vonatkoztatja, s e nézetét vagy köz­vetítő kísérletét az Ákos nemből való Mike­s-nek, Mihály fiának, személyére és főispáni czimére ala­pítja, ki 1322-ik év óta 1326-ikig sárosi és zemp­léni főispán volt, azonban 1323-ban nem igy, hanem sárosi és pataki főispánnak neveztetik, a mi azt a gyanút ébreszti benne, hogy Zemplén és Patak nem két különálló vármegye, hanem azon egy várme­gyének kétféle elnevezése, s ezen föltevést megerősíti azon körülmény, hogy a Lónyaiak levéltárában őr- s­zött, egy szintén 1323-ik évi oklevél elején ez a Mikes comes de Sarus a Z e m­­­y n, végén pedig a főméltóságokat viselők neveiknek elősorolásában, comes de Sarus et Potok czimen fordul elő, a mi lehetetlen volna, ha Zemplén és Patak két különféle vármegye lett volna. S e nézetét folytató­lag azzal indokolja, hogy a kétnevűség Magyarorszá­gon nem ritka dolog és megyékre is alkalmaztatott olykor. Bihar vármegyét Várad vármegyének, Torontált Becse vármegyének is nevezték az illető megyék főhelységeitől, ugyanez okból Zemplén vármegye is felváltva Patak vármegyének nevezte­tett , mert nem Zemplén volt a tartomány legfon­tosabb helye, hanem Patak, a mai Sárospatak. (Az Eltűnt Régi Vármegyék, I., 141. és 142.­1.) h) Bunyitay Vincze és Kandra Kabos följebb említett akadémiai felolvasásukban, az arról közlött értesítés szerint, Patakot épen oly őrségi megyé­nek állítják, mint Kern­et s azzal hozzák kapcso­latba s e kapcsolat folytán tárgyalják a régi Zom­bori főesperességet, mely egykor szinte a mai Zemplén vármegye területén állott. Itt kétféle vélemény van felhozva: az egyik szerint Patak egykor önálló vármegyét képezett, a másik szerint csak várispánság volt. És mind akettőt jeles tudósaink s íróink vitatják vagy osztják. De mi mindamellett, ezektől eltérőleg, úgy vélekedünk, hogy Patak soha sem volt vármegye, sőt még várispáni minőségét is kétségbe vonjuk. Azt ugyan mi is állít­juk, sőt ezelőtt már tizenhat évvel ki is mutattuk, hogy a mai Zemplén két megyéből alakult, de ezen alkatrészeknek egyike nem Patak, hanem Szerencs volt. (Bartakovics Emlékkönyv 70. 1.) Mi volt tehát Patak, melynek comesei, mint szereplő személyek és méltóságok, annyiszor emlittet­nek okleveleinkben, ha az sem vármegye, sem vár­ispánság nem volt? Egy nagy kiterjedésű királyi uradalom, melynek székhelye volt Patak, s élén állott egy főbb királyi tiszt, ki az uradalomban fel­ügyelt a gazdaságra s azt vezető alsóbb rendű tisz­tekre és jövedelmekre, s ki az uradalom székhelyéről pataki ispánnak, comes de Potok, nevez­tetett vagy czimeztetett,nevezhető pataki királyi u­d­v­a­r b­i­r­ó­nak is, minthogy Regestrumunk 371-ik bejegyzésében Zuga curialis comes de Poto­c­­nak van nevezve, a mi itt nem alispánt, hanem udvar­­birót jelent. S ez a nagy uradalom, mint királyi bir­tok, habár Zemplén megye területén feküdt is, ki volt véve a zempléni főispán hatósága alól, s egyenesen és közvetlenül a p­a­t­a­k­i ispántól függött, s ez bíráskodott és mondott ítéletet ott, az uradalom területén, felmerült bűnvádi esetekben és más peres ügyekben, amint ezt­ alább a 3-ik jegyzékben bővebben ki fogjuk mutatni. És minthogy ezen terület a pa­taki comes hatósága alatt állott, ezen értelemben neveztetett az okleveleinkben Comitatus de Po­­t­o­k-nak, de ez nem jelentett vármegyét, hanem egy nagy uradalmi területet és hatóságot, a­mit magyarul pataki uradalomnak vagy pataki ispánságnak vagy udvarbiróságnak nevezhetünk; mert hogy az okleveleinkben oly gyakran előjövő comes és abból alakult comitatus nem jelent mindig főispánt és vármegyét, azt, úgy hisszük, nem szükség itt bőveb­ben mutogatnunk.­­ Hogy okleveleinkben ugyan­­azon egy időben comites de Zemlyn és comi­­tes de Potok említtetnek, ez nem azt bizonyítja, hogy Zemplén és Patak két különálló vármegye lett volna, mint Szirmay magyarázza, hanem azt jelenti, hogy az okleveleinkben egymástól megkülön­böztetve említett comesek két különböző természetű hivatalt képviseltek és két különböző természetű területet, megyei és uradalmi területet, jelezték: a comes de Zemlyn Zemplén megye főispánja, a comes de Potoc pedig a pataki uradalom ispánja vagy igazgatója volt. Ezen állításunk igazolására s a kérdés bővebb felvilágosítására nyomozzuk Patak történetét. P­a­­t­a­k történetünkben, különösen Árpád házbeli kirá­lyaink alatt, többször van említve, mint nevezetes hely. Már Névtelen Jegyzőnk említi, nem ugyan Patakot, hanem azt a földet, hol Patak fekszik s azt irja, hogy Árpád azt a földet, mely Sátor­halomtól Tolcsva vizéig terjed, Kételnek adományozta, kinek maradékai azt I. Endre király idejéig bírták, de Endre kir­ály azt a földet Kéte­­ maradékaitól csere útján magának szerezte meg két nép nyakába zúdítsanak. Minden nagyítás nélküli tény, hogy manapság Boszniában épen két annyi adót fizet a lakosság, mint a török uralom idejében. Ehhez járul a sokféle boszantás és túlbuzgó pénzügyi hiva­talnokok által való különféle végrehajtás, a­minek előbb hírét sem hallották (?). S egész máskép állana a dolog, ha a megnagyobbodott adó mellett az ország láthatólag jobb helyzetbe jött volna. Azonban, sajnos, ilyesmiről szó sem lehet, legalább a bosnyák nép a nagyobb adózásnak semmi hasznát nem látja, mert a bevételek legnagyobb részét fölemészti a közigazga­tás. Ezt tekintik a tartomány rossz viszonyainak oko­zójául. Az elégedetlenség egy másik fő oka az alsóbb néposztály naponként növekvő elszegényedésében rej­lik, mit a roppant pénz és üzleti válság idéz elő. Az üzletpangás évnegyedről évnegyedre szörnyű mérve­ket ölt, az összes szerajevói kereskedők, értve a ben­­szülötteket, tönkre mennek, így rontják meg a bel­földi kereskedőt s igy teszik koldussá szédelgések által a tartományt. A válság második oka abban rej­lik, hogy az országot okkupált tartományokra s a török uralom által elzárt Novibazárra osztják, mi­által nemcsak az utóbbit, de Albániát is elkülönítik Bosznia kereskedelmétől. Novibazár és Albánia volt Szerajevó főpiacza, de most már nem az. Nagyon rosszul állnak a dolgok Bosznia fővárosában s a sze­­rajevóiak nyugtalan pillantásokat vetnek a jövőbe, mert javulást nem remélhetnek. Természetes, hogy a lakosságnak is van része e kedvezőtlen viszonyok át­alakulásában. A kormány már 1879-ben nagy befo­lyást engedett a törököknek s nagy előnyben részesité a török uralom elhasznált fegyvereit. A következés nem maradt el; a boszniai muzulmán öntelten moso­lyog s minden újításnak s igy a haladásnak is ellen­sége. Addig minden törekvés kárba vész, mig a mo­hamedán tömeggel szigorúbban nem bánnak. A bégek, a nép vezetői, most is úgy tesznek m­int ezelőtt s a mohamedán nép távolabb áll a hat­ástól, mint állt az 1878-ik év őszén. A boszniai tő­rk azt mondogatja magában : »a svábok tartanak rünk, használjuk fel tehát fel a helyzetet.« Samon­­chiának sok fáradságába kerül majd a csapatai­tól szerzett prestigét visszanyerni. Mert nem sza­­ad szem elől téveszteni soha, hogy e népet csak megszeppentéssel lehet jóra bírni. Ma a »P. Lt.« közöl egy levelet, egy a miveit osztályokhoz tartozó vagyonos német bevándorolttól, mely körülbelül megegyezik a »Presse« levelezője által mondottakkal. A Würtembergből bevándorolt német, a­ki közel Derventhez 9900 írtért pusztát vett, elmondja ottani kellemetlen tapasztalatait, a­­hogyan tolonczozták őt jószágáról Derventbe; mert — nem értesíttetvén — a népszámlálásnál elfeledke­zett jelentkezni. »Ily eszközökkel — jegyzi meg a »P. Lt.« — bajosan fognak Boszniába bevándorló­kat csalni, sem a be­vándorlo­ttakat valaha kielé­gíteni. — Bismarck herczeg köszönő levelet intézett a néhány hét előtt megjelent »A szélső sza­­badelvűség« czimű röpirat szerzőjéhez, mely igy hang­zik : »Szívesen köszönöm érdekes művének átküldé­sét s az ezzel összekötött barátságos sorokat. Az ön által előadott történelmi reminiszczencziák az azok­ból eredő logikai következtetésekkel korunkban épen nagyon helyükön vannak, midőn hazánk előbbi álla­potára alig gondolnak többé és azok, a­kik maguk semmit se bírtak felállítani, polgártársainknál meg­kísértik megzavarni az újon támadt birodalomban való örömet és megakadályozni annak megerősödését és szilárd képződését. Engem személyesen különösen érdekelt, hogy könyvében hű tükrét találtam ama kornak, melybe az én ifjú éveim is estek s meg vagyok győződve, hogy minden kortársunk, a ki művét ol­vassa, azt ugyanez érzelemmel fogja fogadni.«­­ A Végvidék bekeblezéséről zenge­­deznek a horvát lapok, így a zágrábi »Narodne Novine« a Végvidéknek Horvátországgal való egye­sítése alkalmából az egyes horvátországi községek részéről a bánhoz intézett üdvözlő táviratokat közöl, melyekben hála és bizalom nyilvánittatik a bán sze­mélye iránt, kinek érdemei a bekeblezés nagy műve körül örökké fenmaradók. Az »Obzor« a következőket írja: A békebele­­­­zés megtörtént, de azért a Végvidék még sincs egé­szen egyesítve az anyaországgal. A bán csak mint kit biztos fogja kormányozni a határőrvidéket, mint ilyen tehát nem lesz felelős a horvát országgyűlésnek; a Végvidék nem fogja küldeni képviselőit a horvát or­szággyűlésre; továbbra is, mint eddig, képviselet nélkül marad, s az alkotmányos kormányzatról ezután sem fog tudni semmit. Horvátországban továbbra is a kormányzat két módja fog folytattatni: az alkot­mányos kormányzat a polgári Horvátországban, s a nem alkotmányos a volt végvidéki Horvátországban, amott a felelős kormány fog kormányozni, emitt pe­dig a felelősségnélküli kir. biztos. Mindez pedig tar­tani fog addig, a­míg a Végvidéknek Horvátország­gal és Szlavóniával való teljes egygyé olvasztása meg nem történik. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, er­ről említés sincs téve a legfelsőbb rendeletben; csak ígéret foglaltatik benne, hogy: »mielőbb.« Az egye­sítés ki van mondva elvileg, a teljes egygyéolvadás azonban csak ígértetik. Az egyesüléshez minden eset­re közelebb vagyunk — úgymond az »Obzor« — egy lépéssel, nincs okunk, tehát nem örülni neki, a mikép, hogy a hitelező is örül, a midőn követelése elismertetik s a fizetés igértetik, jóllehet a pénz még nincsen a zsebében. A vukovári »Szriemszki Horvát« a be­keblezés fölött örömének ad kifejezést, mert Horvát­ország együttessége van általa elérve, s ez sokat je­lent akkor, a­midőn Horvátországnak mis­siójáról van szó Boszniában és Her­­czegovinában. Az egységes Horvátország köny­­nyebben teljesítheti most már feladatát, mert Bosz­niától és Herczegovinától nem választja őt többé el az alkotmány nélkül kormányzott Határőrvidék. — Midbát pasa még mindig élethalál közt lebeg. Ugyanis mint a »Bremdenbl.«-nak tegnapi kelettel Konstantipolyból jelentik, Abdul-Ha­­m­i­d­n­a­k ugyan szándéka volt a szultángyilkosok ellen hozott halálos ítéletet élethossziglani száműze­tésre változtatni , de hirtelen aggodalmai támadtak, van-e joga ebben az esetben kegyelmet gyakorolni és hír szerint arra a nézetre jött, hogy a kegyelem gya­korlásának joga egyedül a meggyilkolt fiait illeti, a­kik a pert okozták. Ily körülmények közt alig vár­ható, hogy a halálos ítéletet enyhébb büntetésre fog­ják változtatni, annál kevésbé, minthogy újabban is­mét mindent elkövetnek, hogy Midhát megbízhatat­lanságát és veszélyességét bebizonyítsák. A »P. Lt.« konstantinápolyi levelezője is meg­erősíti, hogy Midhát pasa sorsa még mindig nincs eldöntve, hogy a várt megkegyelmeztetést még nem mondták ki és Midhát pasa még mindig élethalál közt lebeg. A szultán rendeletére az utóbbi napok­ban egy negyven ulemából álló bizottság állíttatott föl a seik-ul-izlám elnöklete alatt, hogy Midhát ügyét vizsgálja meg. Abdul-Hamid környezeté­ben Midhátnak sok ellensége van, a­kik a szul­tánnal elhitetni akarják, hogy ez esetben nem is illeti meg a megkegyelmezés joga s a Koránból iparkodnak bebizonyítani, hogy Törökországban nem is létezik különös megkegyelmezési jog. — Európa tehát még mindig el lehet készülve a barbárság oly tényére, melynek végrehajtása az utolsó szálat is széttépné, mely egy barbár birodalmat a czivilizált világhoz fűz. — Sichelburg államjogi hovatar­tozásáról a »N. fr. Pr.« hosszabb és nem minden irányzatosság nélküli czikket közöl, melyben kimutat­ni iparkodik, hogy »a történelem és a törvény a mel­lett tanúskodnak, hogy a sichelburgi kerület Krajna egy része« s az osztrák kormány kötelességének mondja, hogy a horvát aszpirácziók ellen határozott módon föllépjen és Sichelburgot visszaadja Krajna herczegségnek. Horvátországnak Sichelburgra legki­sebb joga sincs, mert ez a terület krajnai föld. Magáról nevezett kerületről a »N. fr. Pr.« azt írja, hogy a vidék zord és terméketlen, földmivelésre kevéssé alkalmas. Ezért előbbi századokban a marha­tenyésztés és a rablás a lakosok főfoglalkozását ké­pezte. A sichelburgi kerület mai lakosságát az uszkó­­kok törzse teszi ki. Ezek szökevények voltak Ó-Hor­­vátországból, Boszniából és Szerbiából, a­kik a tizen­hatodik század első tizedeiben jöttek Sichelburgba, hogy magukat a török uralom alól kivonják. Ily emi­gránsok utóvándorlásai az egész 16-ik századon át és a 17-ik század elején tartottak. Mindazáltal a lakos­ság a vidék zordsága és kopársága miatt csak kevés­­sé szaporodhatott. 1752-ben a terület 5—6000 lelket számított, 1835-ben 6965 lakost, köztük 4440 uszkó­­kot. Ma az egész volt sic­elburgi területen alig van több lakosság. Budapest, július 22. Az ellenzéki szokásos agitácziók között nagy szerepet játszott az is, hogy monar­chiánk külügyi kormánya és irányadó körei nem elégedvén meg Bosznia és Herczegovina megszállásával, tovább, egész Szalonikiig akarják kiterjeszteni a foglalást, s minden hebehurgya hírre, minden levélzörrenésre elő­álltak ellenzéki lapjaink, ütve a nagy dobot, hogy ime, csakugyan igaz, a monarchia már ismét harczba viszi katonáit; ismét lesz újabb kiadású magláji vérengzés; okvetlenül lesz, mert — így írták legújabban is — hire jár, hogy a Lim-völgyön elhelyezett csapataink ilyen meg olyan mozdulatokat tesznek. Hiában volt minden c­áfolat, minden megnyugtatás részünkről; nem, csak azért sem akartak hinni. De szerencsére s az ellen­zéki bujtogatók boszuságára előáll tegnap Riponban az a Göschen, ki a liberális an­gol kormány megalakulása után azonnal rendkívül nagy misszióval küldetett Kon­­stantinápolyba s kiről tudva van, hogy ar­­gusi szemekkel őrködött keleten az angol ér­dekek felett s igen figyelmesen ügyelt min­denre, a­mi azokat csak távolról is fenyeget­te, vagy csak fenyegethette volna. Tudva van pedig az is, hogy Angliának sok oka van félteni kereskedelmi érdekeit akkor, ha mon­archiánk csakugyan Szalonikiig terjesztené ki hatalmát, mint a­hogy rossz vért szült az angol liberális táborban és kormánykörök­ben már magában az a tény is, hogy Ausz­­tria-Magyarország erősen megvetette a lábát Bosznia-Herczegovinában. Nos hát ez a Göschen tegnap választói előtt fölvetett tárgyunkra vonatkozólag ekla­táns bizonyítványt állított ki Ausztria-Ma­­gyarország számára s azt mondta, hogy »so­ha se látott olyasmit, a­mi igazol­hatná azon dicsvágyó terveket, a­melyeket olyan szívós ragaszko­dással a nevezett hatalmasságnak tulaj­donítanak.­ És már most kérdezzük, hogy vájjon az angol érdekek eme figyelmes és féltékeny őre nyilatkoznék-e így, ha »olyasmit látott« volna, a­miről a mi ellenzéki lapjaink éve­ken át annyit tudtak mesélni s a­mit annyi­szor fölhasználtak agitáczionális, bizalmat­lanságot ébresztő eszközül­­ ? Bizonyára nem. S reméljük már most, hogy ha nem hittek nekünk, hinni fognak azon Anglia diploma­tájának, melyről nem lehet állítni, hogy kü­lönösen a keleti viszonyokra és politikára nézve valami nagy intimitásban élne monar­chiánkkal, mióta tudniilik Gladstone az úr s a liberális politika a mérvadó Angliában. De más tekintetben is szép és örvende­tes bizonyítványt állított ki az ezúttal ki­­gombolkozott angol államférfiéi és diplomata

Next