A Hon, 1881. október (19. évfolyam, 269-299. szám)

1881-10-09 / 277. szám

277. szám. 19-dik évfolyam. ................... " —................... Szerkesztési Iroda« Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintagy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadáa Budapest, 1881. Vasárnap, október 9. Kiadó-h­ivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadáa együtt: 1 hónapra ...................................................... 8 hónapra ...*••••••• 8 » 6 hónapra......................... • . • « . 11 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenként .......­­ » Az előfizetés i­m év folytán minden hónapban meg­a kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKA­I ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HOU XIX. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési dirak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldáséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hiv­alába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, október 8. A válaszfelirati bizottság ma beterj­eszti munkálatát a képviselőháznak, a­mely azt a szokástól eltérőleg az előadóval, Jókai Mór­ral, föl is olvastató. Sokkal szorosabb vi­szonyban van lapunk az elő­adóval, hogy akár a fölolvasás hatásáról, akár magának a fel­iratnak egyéni jellegéről, szóval olyan dol­gokról szólhatnánk, melyek a felirat írójának tulaj­donítandók vagy tulaj­doní­thatók. E kor­láton belül azonban, mint pártunk programm­­járól, színvallásáról nekünk sem szabad hall­gatnunk a válaszfeliratról, melyről bátran állíthatjuk, hogy az szigorúan tárgyias, nyílt, őszinte és határozott. A mellett, hogy a trón­beszédnek minden pontjára reflektál, egy­szersmind hőven visszatükrözteti mindazt, a­mi a nemzet közvéleményét foglalkoztató. Ezért beszél az országgyűlés teendőiről, a reformmunkákról, de egyúttal nyilatkozik a fiumei kérdésben és a hadsereg és polgárság közötti viszonyról is. A benyomás után ítél­ve, melyet bennünk olvasása keltett, mindezt oly határozottsággal és nyíltsággal teszi, hogy e szempontból az ellenvéleménynek sem te­hetnek ellene kifogást. Minden túlzás és rész­rehajlás nélkül talán remélhetjük azt, hogy egyben-másban az ellenzék is kifejezve ta­lálja benne azt, a­mit az ország érdekében, a trón elébe juttatni akar és talán nem fog a feliratból sem szolgaiságot, sem a nemzet ér­dekei iránti érzéketlenséget kiolvashatni. Hogy a békét és ezzel kapcsolatban a reformmunkákat hangsúlyozza a felirat, az a helyzetből és a trónbeszédben kifejezett eszmékből foly. Úgy hiszszük, hogy a kül­politikának van egy kis érdeme abban, hogy nyugalommal nézhetünk békés munkálkodá­sunk után és annyi reformkérdést ölelhetünk föl, a­mennyit még eddig soha föl nem ölel­hettünk. Nem tudjuk, hogy ellenzéki részről, melyik reformeszme ellen van kifogás. Fog­ják-e rosszalni azt, hogy a vízszabályozást tervszerűen kívánjuk folytatni , elodázhat­nak tartják-e a bűnvádi eljárás vagy polgári törvénykönyv reformját , rosszalják-e, hogy a pénzügyi bíráskodás önállóvá tétetik, vagy hogy az állami hivatalnokoktól ép úgy, mint az önkormányzati tisztviselőktől kualifikáczió kívántatik, fölöslegesnek tartják-e vasútháló­zatunknak Bécs felé önállósítását és kiegészí­tését ; rosszalják-e az adókezelés egyszerűsíté­­sét vagy a főrendiház reformját ? Mert ha egyik kérdésre sem tudnak­­nem­­mel felelni, ak­kor bizony csak azzal a kérdéssel kellene még tisztában jönniök, várjon az országra nézve ezeknek a kérdéseknek (valamint a középiskolákról, ügyvédi rendtartásról, pol­gári házasságról tényleg már­is beadott tör­vényjavaslatoknak) megoldása, tárgyalása nem többet ér-e, mint az a meddő közjogi harcz, melyet eddig a szélbal folytatott, vagy az a kicsinyes, minden dolognak fonákját ke­reső politika, melyben a mérsékeltnek neve­zett ellenzék tetszelgett eddig magának? És ha az ellenzék elég őszinteséggel és tárgyila­gossággal bírna arra, hogy e kérdésekre nyílt és határozott választ adjon, akkor elfe­ledné — legalább a reformok érdekében — azt a személyes viszonyt, melyben eddig a Tisza-kormány és pártja irányában volt, és hozzálátna a hasznos munkához vagy leg­alább beismerné azt, hogy bizony komoly és­­ megérlelt reformkérdések felvetése, kész tör­vényjavaslatok tömeges előterjesztése c­áfolta meg azt a régi ellenzéki vádat, hogy ez a kormány és ez a párt programmal nem bír, reformmunkát végezni nem akar. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a fiumei kérdés úgy a trónbeszédben, mint a válaszfeliratban oly kétségtelen határozott­sággal van tárgyalva, oly világosan van azokban egyaránt hangsúlyozva a magyar közvélemény által elfoglalt álláspont, hogy, főleg a horvát országgyűlési tárgyalások után, az ellenzéknek azt gyengíteni, az iráni kétsé­geket támasztani talán nem is szabad. Ha még megengedhető volt is a kétségeskedés, mielőtt a trónbeszédben a király és kormány, a válaszfeliratban pedig a többség nyilatko­zott; ha addig még szélnek lehet­ ereszteni azt a gyanút, hogy a kormány e kérdést el­odázni vagy elvi részében alku tárgyává tenni kívánja, azt hiiszszük, hogy most min­­deni­ kátsér, és gyanú­­csal? A magyar állás­pont gyengítésére szolgálna és ez bizony nem lenne hazafias cselekedet. Pedig kétségen kí­vül áll, hogy ez egyike volt azon kérdések­nek, melyeket legtöbb kormány megkerült, és a­melyekben a közvélemény várakozása leg­inkább fel volt csigázva ; sőt ha e két nehéz­séget jelző körülményhez veszszük még azt is, hogy egyes előzményekben e kérdés még elrontva is volt, beláthatjuk, hogy bizony az elhatározás és befolyás, valamint le- és felfelé való függetlenség bizonyos foka kell ahhoz, ha a kormány és pártja most annak megol­dását oly elvi alapon tolja előtérbe, melyet a trónbeszéd concedál és a felirat követelmény­­képen felállít. Az a hitünk, hogy komolyan és higgadtan az ellenzék sem foghat más vagy csak némileg is eltérő álláspontot el­foglalni. Valósággal meglepte és számításaiban is A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 1-dik ELSŐ KÖTET. Folytatás. III. »Nyalka kurucz« Három hosszú esztendő telt le azóta, hogy a lé­vai hires lakodalom még híresebb romotorrá változott át. — Nagyot nőtt azóta a demutkavirág azoknak a sírján, a kik el vannak temetve. Ilonka kisasszony tizenkilencz esztendős már. A milyen szép volt rózsabimbónak, olyan szép nyíló rózsa lett belőle. Nincs nálánál szebb leánya heted­hét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körü­lötte : szép déli leventék, — csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket sorba apró pénz­zel. — Igazán apró pénzzel. — Ha kérőbe jön a le­gény, azt mondja neki! »adok kiz én leányt uram öcsém; hogyne adnám, arra tartom, hanem a jegy­pénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a világ. — Hanem az mind a száz ilyen legyen mint ez az egy ni!« — Annak a tallérnak az egyik ol­dalán II. Rákóczy Ferencznek az arczképe van verve, a másik oldalán az országczimer,­e körirattal: PRO LIBERTATE. Van olyan tömérdek, csakhogy réz­ből. A réz »libertás« közkézen forog már, hanem az ezüst libertás ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, a­ki valami világra szóló nagy hőstet­tet követett el.­­ Az ekkér kifizetett gavallér aztán vagy megy a száz ezüst libertást megszerezni, vagy keres más eladó leányt, a­ki ugyanannyi aranynyal is beéri, ha nincs is rajta semmi libertás. Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László ne­vével. Ha beszegődött hozzája postának, ugyan nem hagy neki nyugtot. — Napról-napra uj hőstett fe­ledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám: ma itt csap le, holnap amott; a tegnap be­vett vár romja még füstölög, s ő már a másiknak fa­lait döngeti. Dandárja, mint az áradat úgy nő, men­tős előbbre tör. Régi híres vitézek, ifjak, vének, siet­nek zászlói alá, ott vannak nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy, maga közöttük a fővezér. Mennyit kell Ilonkának felőle hallani­ senkitől sem annyit, mint az édes­anyjától, az nem győzi ma­gasztalni a boszuálló hőst, a­ki azóta, hogy Tisza- Becsénél a Tiszába fojtotta a labanczot, úgy űzi azt maga előtt, mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendült a szőlő, mikor Bülekvárt, Losoncz­­várt bevette, s már azt szente a lévaiaknak, hogy mire az uj must kiforr, itt terem előttük, s Lévavár bástyáin issza meg az uj borból az áldomást. Ott van i­! már Bozók várát is megvette: Selmecz­, Bélabá­­nyát behóditotta, a magyar ezüstből ő vereti most a fejedelem számára a libertást. Amit a hir nem nagyított, megnövelte, felékesí­­tette azt Tiszáné asszonyom. Mint egy mesebeli hős­ről, úgy beszélt mindennap Ocskay Lászlóról Ilonka előtt. Most már emlékezett is a famíliájára. Egyszer leány korában még látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a Laczika csak három esztendős volt, de már akkor is szerette a kardot, s haragudott érte, ha éh­es nők csókolgatták, a fiata­loktól azonban szívesen fogadta.­­ Kisebbik test­vére még akkor csak szopós kis baba volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt ide a házhoz: csendes, szelíd fiú, a­kin mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, s aztán, mikor elment, mindig itt feledett valamit, csakhogy visszatérhessen érte,­­ hanem azért akkor sem mondta el, a­mi a nyelve hegyén látszott lenni. Pe­dig ő már előkeríthetné a száz libertást (ha csak ez a baja,­ mert maga is ott vitézkedik most a bátyja seregében. Ez, meg a többi, igy folyt a nagyasszony szájá­ból mindennap, folyhatott is; mert a hit szárnyára felkapottt hős csak egy napot sem hagyott betöltet­len ; egy nap Szent­ Benedeket kapta el, csak úgy fél­kézzel, másnap Csábrág erősségét törte be; hire sem volt még uj bornok Verebély megyében, mikor Lévá­hoz egy napi járásnyira Korpona alatt szétveri a la­­bancz sereget, s a sarkában nyomul előre. Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A tornáczból lehetett őket látni.­­ Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a kapun, hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél előbb a várkapun belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyú, se podgyászszekér, igazi vert had volt. »Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogy ha valamennyinek a nyakát mind ide tennék erre a küszöbre s itt vágnák le sorba! Hejh de vé­gig nézném!« Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mond­jon ilyeneket, hisz úgy sem tenné meg. »Megteszi Ocskay! Nem hagy az maga után eleven labanczot.« »Talán ez sem igaz? Másnap már hajnalban itt voltak a kuruczve­­zér komiszáriusai, felszólítani a lévai bírót, hogy két­ezer lovasnak a számára süttessen kenyeret, ökröket vágasson, ablakot tartson készen, mert az ezredes kapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt. Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt. Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz. Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virá­got­­ — a kertben — és másutt ? Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben üzenet, a miben csak annyi állt, hogy »decima sexta septembris, datum Levae, a Tisza-kastélyban, collatio végett.« Elég ennyit tudni. Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentői többen lesznek, annál szívesebben látott vendégek lesznek. Már hajnalban összesereglik a föld népe a Ti­sza-kastély előtt, a­hol a hirbedett hős megérkeztét várják. Csak asszony és leánynép. A férfiak óvatosak, azok még otthon maradnak, a mig a vár ellenség ke­zében van; de az asszonynép vakmerő:­­ nem bán­ják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti is városukat a kommendáns: ők azért eljöttek s nem maradt otthon kerti virág, azt mind elhozták : térdig járjon benne a hős paripája. Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla szegfüvekből, átkötve aranyfonállal, váj­jon elveszi-e. A­hogy előre megszente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő bekanyarodójánál. Egész tüneményes pompával szokott járni. Elől a tábori zene, lóháton ülő trombitások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú hangszerekkel, tar­kára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas ku­­rucz, zöld dolmányban vagy égszínkékben, piros nad­rágban, sárga csizmában, sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kaczagány a vállán széles rézcsatokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan járatta az ezredét. — Azután jött egy üteg ágyú, hat lovas fogattal, pofoncsapott kalapos tüzérekkel, forgó strucztoll-bokréta, karmazsinszint a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. — Csak azután jött ő maga, kísérve táborkarától. Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tisza-Becsénél. Alatta pompás arab mén, a­mely úgy jár kevélységében, mintha minden lábá­val kétszer lépne egy helyett; aranyos csástárját hányja a fejével. Fehér a mén, de a sörénye­s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délczeg lovag skarlátpi­­ros dolmányt visel, arany sujtásokkal, zöld szattyán csizmáin arany a sarkantyú, vállán fehér medve kacza­gány reng, ugyanaz az a kalpagja is, elől magas kó­­c­in­gos forgó tűzve föléje, olyan délczegen ül azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nő­ve. Hát még ez az arcz, ez a tekintet! C­upa sugár­­zat az egész­ fény, melynek kutforrása titok. A férfi­büszkeség, a klasszikus szépséggel harmóniában. Csá­bító szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz, kötekedő áll, kihívó orr, büszkél­kedő barnapiros orczák, s hozzá az a veresbe játszó, aranyfényü gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullá­mosan aláomlik, elől vastag tekercsekbe fonva. — Kinek ne veszett volna rajta a szeme ? — S ha egy­szer a szeme, bizony a szive is. Mögötte egy egész diadalsátor zászlókból , nemzeti zászlókból, meg azokból, a­miket ellenségtől elfoglalt. A nép az út két oldalán futott mellette, han­goztatva a vivátot, nevével kapcsolva. Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott vár­ták őt a kastély kapuja előtt. Kilencz szolgálattevő frai állt csoportban a hátuk mögött, kantákkal és po­harakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahá­­tul ibogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kurucz hadnak mind elől van befonva a baja s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor szo­katlan viselet volt. A nagyasszony oktatva feddi meg őket. — Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a mostani felkeveredett világ­ban alig ismeri ki az ember, hogy ki a kurucz, ki a labancz ? holott magyar mind a kettő. Sőt megesik? hogy a ki tegnap labancz volt, holnap már csapatos­tól beáll kurucznak. Hogy tehát a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden em­ber, ki az ellenség, ki a jóbarát, mivelhogy már a vi­seletük is béjaz egymáséhoz, hát azért van a kurucz­nak a baja elől kétoldalt befonva, a labanczé pedig hátul lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb viselet, mint a minőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar uraságok, Erdélyből kapták fel (mért nem hagyták ottan?) hogy a fejüket egészen kopaszra borotválták, s csak elől hagytak meg rajta egy üstököt, a mi a homlokukra csüggött le, mint a macska­ farka. —De nem is engedem meg soha a lel­kem uramnak, hogy azt a divatot kövesse: az ő feje csak nem volt leborotválva soha. — No, ne darálja­tok annyit. — Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye! Még most csak az asszonynép lelkesedése fo­gadta az érkezőket. A városok polgári lakossága áta­­lánosságban nem szerette a háborús időket. A kurucz név pedig épen n­em volt jó hangzású. Ennek a halla­tára mindjárt sarczolás, rablás, gyújtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kuruczokra gon­doltak (a »crux« viselőire, innét a név), s a­kik a­hová leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. — Hanem aztán ahol egyszer a »nyalka kurucz« megjelent, ott a szivek is meghó­doltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk: ezek kényesek voltak. Maguk azok a nóták is, a­miket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható mélabús dallamnak, a­mik az eddigi lepcses palóczdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón. Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csu­pa tűzláng volna, a­mi feljebb szállva, aranyköddé változik át, s ez aranyködből bontakozik elő az a látvány, a­mit álmai annyiszor eléje hoztak, a délczeg dalia, a­kit csupa fény vesz körül; de a­mi fényből ő nem lát mást, mint azt a hóditóan mosolygó arczot, mely nyájasan, ismerősen üdvözöl mindenkit. A régi mese: a hazatérő édes bátyától, a­ki még sem bátya és mégis több annál. Valami édes kín állta el szívét, azt hitte, hogy rögtön sírnia kell. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, megzavarta az ellenzéket a feliratnak azon ré­sze, mely a hadsereg és polgárság közötti vi­szonynyal, oly tüzetesen és nyilt határozott­­sággal foglalkozik. Minden jel oda mutatott, hogy az ellenzék a Bartha-féle, valamint a Lendl-Göczi-féle eseteket monopolizálni ké­szül és ezekből erős vádakat, gyanúsításokat kíván formálni a kormány és pártja ellen. De hát abban legalább is csalódtak, hogy e »ké­nyes ügyhöz« csak nekik lesz bátorságuk szólni, kiknek szava parlamentáris alakban legalább a trónhoz el nem jut. Felemlíti lesz ez ügyet a többség felirata is, és a lojalitás illő hangján ugyan, de elég érthetően fejezi ki rosszulását azok felett, kik a polgári és ka­tonai elem, az uralkodó és alkotmány iránti hűség között ellentétet szeretnének felfedezni és azt lehetőleg élbre is állítani. Ők tudják, hogy mily érdekből és czélból, de mi tudjuk, hogy ez sem a monarchiának, sem hazánknak érdekében nincs és hogy ezt az ellentétet nem lehet származtatni sem a kiegyezésből, sem a kormány magatartásából, sem a jelenlegi helyzetből, hanem egyenesen és kizárólag azon intransigens elemektől, melyek léteznek a hadseregben és úgy, mint a polgárok közt. Szerencse, hogy mindkét osztályban­ oly­ el­enyésző csekély számmal vannak ezek, kik után menni, ezek magatartása alapján ítélni meg az egész osztály hangulatát, teljesen hi­bás felfogás lenne. Épen azért jó férfias nyílt­sággal elmondani azt a trón és nemzet előtt egyaránt, hogy mekkora vétek ezt az ellenté­tet keresni, hinni és terjeszteni. A trón és nemzet egyaránt meg fogják érteni a loyalist férfias szót és reméljük, hogy ez elég — még most — hogy ermenjen kedvök “az' infransi­­genseknek a heczct további folytatásához.Az ellenzék' pedig e kérdésben, szavakban,­ kife­jezésekben, frázisokban lehet erősebb, mint a többség felirati javaslata, de álláspontra néz­ve nem. Látszott ez már ma is a képviselő­házon és még inkább ki fog tűnni a vitából. Önérzetes nyugodtsággal nézünk annak elébe! — Szapáry Gyula grófról azt írják a bécsi lapok, hogy fölmegy Bécsbe a vámtárgyalások­ra. Mint értesülünk, sem a magyar pénzügyminiszter nem megy fel Bécsbe, se pedig vámtárgyalások ott ez idő szerint nem lesznek. — A honvédség behozatala déli Dal­mácziában. Bisanóból írják a »N. fr. Pr.«-nek: »Né­hány nap előtt a crivoscoiak egyesülten Pobosi, Mai­na és Braica lakosaival emlékiratot küldtek át R­o­­d­i­c­h báró helytartónak, melyben határozottan vo­nakodnak a f. hó 8-ára és 9-ére elrendelt sorozásra megjelenni és csak az esetben nyilatkoznak készek­nek magukat a honvédségi szolgálatnak alávetni, ha a következő követelések engedélyeztetnek nekik: 1. A honvédség megtartja a bod­ézi nemzeti viseletét és 2. a nemzeti fölfegyverkezést; 3. a honvédség vezénylő nyelve a szerb; 4. tisztekké csak benszülöttek nevez­hetők ki; 5. a honvédség a kattarói kerületi főnök­ség területén kívül nem alkalmazható; 6. a honvéd­­ujonczoknak nem szabad kaszárnyáztatniok; 7. a honvédek két évig külföldön tartózkodhatnak a­nélkül, hogy távollétük szökésnek tekintetnék; 8. a honvédség évenként négy hétre terjedő gyakorlatai­­ csak a honvédek községein belül tarthatók meg; a­­ gyakorlatok tartama alatt a honvédek élelmet és­­ zsoldot a katonai kincstárból kapnak.«­­ A pápa és Poroszország közti alkudozásokra vonatkozólag a »Kreuz Zig« legújabban, kétségtelenül sugalmazva, azt írja, hogy lé­tezik egy a pápa és a német császár közti levelezés, mint Schlözer római küldetésének kiinduló pontja.­­ Rómába Schlözer nem hozott megbízást, hanem csak akkor kapott ilyet, midőn megbizonyosodtak róla, hogy Rómában hajlandók a tárgyalások újra fel­vételére. Schlözer tényleg csak a kúria óhajait vette át és ezek ellenében személyes nézeteit állította fel. Most S­c­­­ö z­e­r vagy egy más diplomata a mi­nisztérium határozatai által abba az állapotba hoza­tott, hogy tudja meg Rómában, kielégítenek-e ott a kilátásban helyezett konc­essziók és teljesíthetők-e az ellen­haj­tások. — Northcote beszéde. Sir Stafford Northcote, az angol alsóházi konzervatívok vezére f. hó 3-án Hullban figyelemre méltó beszédet mondott, melyben Gladstone politikáját minden irányban megtámadta. Mindenekelőtt Izland állapotával fog­lalkozott. A földjavaslatot törvénynek ismeri el, ter­mészetesen hibásnak. De Northcote fővádja a kormány ellen abban összpontosul, hogy nem mer a szüks­ges rendszabályokhoz nyúlni, hogy az új tör­vényt Izlandban is tiszteletben tartva lássa a földliga által. Most kiáltja Gladstone híres »hands of«-ját a földligának és Parnellnek, mutassa meg, hogy saját törvényének keresztülvitelét Klaudban komolyan ve­szi. A földliga a földjavaslatot nem akarja tevékeny­ségbe hozatni és a mostani kormány nem meri Par­­n­e­llt kényszeríteni, hogy a törvényt tiszteletben tartsák. Nagyon keserű szavakat mondott North­cote a Transzvál-ügyre vonatkozólag. Egész Anglia — úgy­mond — remeg, elfogadják-e a boerok a kor­mány által képviselőikkel kötött konvencziót. Ez a birodalomra nézve szégyen. Az egiptomi bonyoda­lomnak a Gladstone-kabinetnek szintén sokkal na­gyobb zavarokat kell szereznie, mint bármely más angol kormánynak. Mert Gladstone sok előbbi nyilatko­zata által külügyekben lekötötte magát és nem száll­hat oly erélyesen síkra az angol birodalmi érdekekért, mint a konzervatívok. Örvendes volt Stafford beszé­dében az a hely, melyben az új mozgalom ellen nyi­latkozott közgazdasági tekintetben, igen udvarias szavakban hangsúlyozta, hogy a megvitatást ugyan nem kell megakadályozni, ő maga azonban a szabad forgalom eszméinek és elveinek teljesen híve. — Ignatien — mint a »Correspondance Universelle« jelenti — egy zsidó­ küldöttség­nek nemrég azt válaszolta, hogy minden kormányzó­sági bizottsághoz két zsidó tartozzék; a küldöttséget a c­árnak bemutatni lehetetlen, mert a képviselők nem törvényes testületek vagy társadalmi osztályok választottai, a­kiket egyedül illet a czár előtti testü­leti bemutatás joga. Az a panasz, hogy a zsidóknak meg van tiltva a földvétel, alaptalan, mert ily kivétel csak az új kormányzóságokra nézve áll fenn ; a többi kormányzóságban, a­hol állandó tartózkodás meg van engedve, a zsidók jelentékeny földbirtokot bír­­nak; az állítólagos óhaj, hogy földmiveléssel fog­lalkozzanak, nem készpénz, mint ezt a Miklós czár alatt megkezdett költséges és meghiúsult kolonizáló kísérletek bizonyítják. Ha a zsidók földmivelési­ fog­­lalkozást óhajtanak és a földet mi velni akarják, a Dél- Oroszországban zsidó birtokban levő föld egy részét, a­helyett, hogy kedvezményeket keresnek, zsidó földmivelőknek adják át kolonizáczióra. Ott, a­hol nem kell tartani a zsidó és a honosított lakosság kol­­liziójától és hely van letelepedők számára, ő — Igna­tiev — elrendelte egy modus feltalálását, mely a Zsidókn­a lehetővé teszi a földvételt, a­hol zsidók évek óta »jogtalanul« élnek, néhány havi határidő adandó nekik, hogy a megengedett lakóhelyre átköl­tözködhessenek. Ignatiew még azt mondta, hogy rend­szabályokat fog találni a zavargások ismétlésének megakadályozására.­­ A franczia miniszterválsági hí­rekre vonatkozólag legújabban azt jelentik, hogy jóllehet Albert Grévynek tegnap két érte­kezlete volt Ferryvel, mégis bizonyos, hogy a mi­niszterek hétfőn vagy kedden elbocsáttatásukat fog­ják kérni. Grévy hir szerint nem vonakodik Gam­be­tt­á­r­a bízni az új kabinet alakítását, sőt az al­kotmányreformba is, a­mennyiben az a kabinetet il­leti, beleegyezni, hogy Gambettának az új ka­binet megalakítását megkönnyítse. Hir szerint ez az oka annak is, miért halasztatnak el a szenátorválasz­tások ismét 1882. jan. 8-ig, hogy a képviselői kamara időt nyerjen, hogy az alkotmány változást még előbb elhatározza.­­ A köztársasági párt balszárnya, mely­nek vezérei Floquet és Lokroy, a minisztérium minden oly összeállítása ellen van, melyben Ferry befogadtatik. B­r­i­s­s­o­n ellenben, hirszerint, hason­líthatatlanul békülékenyebb és egy Gambetta-Ferry kabinet ezért még semmiesetre se tartozik a lehetet­lenségek közé. Gambetta maga még homályba burko­lódzik. A »Rep. Frangaise" hallgat, míg a »Petite Rep. Frangaise« a mostani kabinetet a kamara algíri vitája utánig hivatalban akarja megtartani. Más­részt, ha Gambetta haboznék, Freycinet ka­binetről van szó, mely a kamara elé oly program­­mot fog terjeszteni, mely a többség helyeslését neki biztosítja.­­ A Granville jegyzékéről szóló jelen­téshez a porta-biztosok Egiptomban küldése ügyében még hozzáteendő, hogy az angol miniszter rajta van, hogy Francziaországot és Ausztria-Magyarországot ugyanarra a nézetre és a szultánnak adandó ugyan­­ama tanácsra bírja, míg félhivatalosan azt jelzik, hogy a szultán a biztosokat nem küldte Egiptomba, egy jelentékeny nagyhatalom helyeslése nélkül. Apróságok. Szerfölött való kíváncsisággal várjuk ellenzéki laptársaink véleményét a felirati javaslat felől, melyet Jókai Mór a képviselőház mai ülésén a ház többségé­ből alakult felirati bizottság egyhangú­­megállapodá­­sakép beterjesztett. Kíváncsisággal, lesz-e laptársaink­ban elég tárgyilagosság annak elismerésére, hogy e felirati javaslatban a trónról a nemzet gyűléséhez in­tézett felszólításra adott válaszon kívül férfiasan és legálisan a trón elé van terjesztve azon sérelem ügye is, melyet tagadhatatlanul fájdalommal érezett az egész nemzet, de a melynek fölemlegetését csakis el­lenzéki kiváltságnak tekintették sokan, s a melynek érzésére fogékonytalannak, megszüntetésére bátorta­lannak mondta a sajtó bizonyos árnyalata a több­séget. A felirati javaslat utolsó passzusai tanúságául szolgálnak annak, mennyire téves volt e felfogás, s a félreérthetetlenül nyílt, alattvalói hűséget és honfiúi kötelességérzetet egyben kifejező hang, melyen e pasz­­szusok tartvák, az egész nemzet előtt föltárhatják, hogy igazi nemzeti s alkotmányos kérdésekben a mai kormány és pártja-e egy magyar parlamenti pártnál sem áll hátrább, s hogy a parlamenti kormányzat egyik kötelességét, a nép aggodalmainak és kív­ánal­­mainak föltárását fölfelé, és oly lelkiismeretesen tel­jesíti, mint a­hogy teljesítette azon kötelességeket

Next