A Hon, 1881. október (19. évfolyam, 269-299. szám)
1881-10-09 / 277. szám
277. szám. 19-dik évfolyam. ................... " —................... Szerkesztési Iroda« Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintagy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadáa Budapest, 1881. Vasárnap, október 9. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadáa együtt: 1 hónapra ...................................................... 8 hónapra ...*••••••• 8 » 6 hónapra......................... • . • « . 11 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenként ....... » Az előfizetés im év folytán minden hónapban mega kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HOU XIX. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési dirak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldáséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, október 8. A válaszfelirati bizottság ma beterjeszti munkálatát a képviselőháznak, amely azt a szokástól eltérőleg az előadóval, Jókai Mórral, föl is olvastató. Sokkal szorosabb viszonyban van lapunk az előadóval, hogy akár a fölolvasás hatásáról, akár magának a feliratnak egyéni jellegéről, szóval olyan dolgokról szólhatnánk, melyek a felirat írójának tulajdonítandók vagy tulajdoníthatók. E korláton belül azonban, mint pártunk programmjáról, színvallásáról nekünk sem szabad hallgatnunk a válaszfeliratról, melyről bátran állíthatjuk, hogy az szigorúan tárgyias, nyílt, őszinte és határozott. A mellett, hogy a trónbeszédnek minden pontjára reflektál, egyszersmind hőven visszatükrözteti mindazt, ami a nemzet közvéleményét foglalkoztató. Ezért beszél az országgyűlés teendőiről, a reformmunkákról, de egyúttal nyilatkozik a fiumei kérdésben és a hadsereg és polgárság közötti viszonyról is. A benyomás után ítélve, melyet bennünk olvasása keltett, mindezt oly határozottsággal és nyíltsággal teszi, hogy e szempontból az ellenvéleménynek sem tehetnek ellene kifogást. Minden túlzás és részrehajlás nélkül talán remélhetjük azt, hogy egyben-másban az ellenzék is kifejezve találja benne azt, amit az ország érdekében, a trón elébe juttatni akar és talán nem fog a feliratból sem szolgaiságot, sem a nemzet érdekei iránti érzéketlenséget kiolvashatni. Hogy a békét és ezzel kapcsolatban a reformmunkákat hangsúlyozza a felirat, az a helyzetből és a trónbeszédben kifejezett eszmékből foly. Úgy hiszszük, hogy a külpolitikának van egy kis érdeme abban, hogy nyugalommal nézhetünk békés munkálkodásunk után és annyi reformkérdést ölelhetünk föl, amennyit még eddig soha föl nem ölelhettünk. Nem tudjuk, hogy ellenzéki részről, melyik reformeszme ellen van kifogás. Fogják-e rosszalni azt, hogy a vízszabályozást tervszerűen kívánjuk folytatni , elodázhatnak tartják-e a bűnvádi eljárás vagy polgári törvénykönyv reformját , rosszalják-e, hogy a pénzügyi bíráskodás önállóvá tétetik, vagy hogy az állami hivatalnokoktól ép úgy, mint az önkormányzati tisztviselőktől kualifikáczió kívántatik, fölöslegesnek tartják-e vasúthálózatunknak Bécs felé önállósítását és kiegészítését ; rosszalják-e az adókezelés egyszerűsítését vagy a főrendiház reformját ? Mert ha egyik kérdésre sem tudnaknemmel felelni, akkor bizony csak azzal a kérdéssel kellene még tisztában jönniök, várjon az országra nézve ezeknek a kérdéseknek (valamint a középiskolákról, ügyvédi rendtartásról, polgári házasságról tényleg máris beadott törvényjavaslatoknak) megoldása, tárgyalása nem többet ér-e, mint az a meddő közjogi harcz, melyet eddig a szélbal folytatott, vagy az a kicsinyes, minden dolognak fonákját kereső politika, melyben a mérsékeltnek nevezett ellenzék tetszelgett eddig magának? És ha az ellenzék elég őszinteséggel és tárgyilagossággal bírna arra, hogy e kérdésekre nyílt és határozott választ adjon, akkor elfeledné — legalább a reformok érdekében — azt a személyes viszonyt, melyben eddig a Tisza-kormány és pártja irányában volt, és hozzálátna a hasznos munkához vagy legalább beismerné azt, hogy bizony komoly és megérlelt reformkérdések felvetése, kész törvényjavaslatok tömeges előterjesztése cáfolta meg azt a régi ellenzéki vádat, hogy ez a kormány és ez a párt programmal nem bír, reformmunkát végezni nem akar. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a fiumei kérdés úgy a trónbeszédben, mint a válaszfeliratban oly kétségtelen határozottsággal van tárgyalva, oly világosan van azokban egyaránt hangsúlyozva a magyar közvélemény által elfoglalt álláspont, hogy, főleg a horvát országgyűlési tárgyalások után, az ellenzéknek azt gyengíteni, az iráni kétségeket támasztani talán nem is szabad. Ha még megengedhető volt is a kétségeskedés, mielőtt a trónbeszédben a király és kormány, a válaszfeliratban pedig a többség nyilatkozott; ha addig még szélnek lehet ereszteni azt a gyanút, hogy a kormány e kérdést elodázni vagy elvi részében alku tárgyává tenni kívánja, azt hiiszszük, hogy most mindeni kátsér, és gyanúcsal? A magyar álláspont gyengítésére szolgálna és ez bizony nem lenne hazafias cselekedet. Pedig kétségen kívül áll, hogy ez egyike volt azon kérdéseknek, melyeket legtöbb kormány megkerült, és amelyekben a közvélemény várakozása leginkább fel volt csigázva ; sőt ha e két nehézséget jelző körülményhez veszszük még azt is, hogy egyes előzményekben e kérdés még elrontva is volt, beláthatjuk, hogy bizony az elhatározás és befolyás, valamint le- és felfelé való függetlenség bizonyos foka kell ahhoz, ha a kormány és pártja most annak megoldását oly elvi alapon tolja előtérbe, melyet a trónbeszéd concedál és a felirat követelményképen felállít. Az a hitünk, hogy komolyan és higgadtan az ellenzék sem foghat más vagy csak némileg is eltérő álláspontot elfoglalni. Valósággal meglepte és számításaiban is A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 1-dik ELSŐ KÖTET. Folytatás. III. »Nyalka kurucz« Három hosszú esztendő telt le azóta, hogy a lévai hires lakodalom még híresebb romotorrá változott át. — Nagyot nőtt azóta a demutkavirág azoknak a sírján, a kik el vannak temetve. Ilonka kisasszony tizenkilencz esztendős már. A milyen szép volt rózsabimbónak, olyan szép nyíló rózsa lett belőle. Nincs nálánál szebb leánya hetedhét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körülötte : szép déli leventék, — csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket sorba apró pénzzel. — Igazán apró pénzzel. — Ha kérőbe jön a legény, azt mondja neki! »adok kiz én leányt uram öcsém; hogyne adnám, arra tartom, hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a világ. — Hanem az mind a száz ilyen legyen mint ez az egy ni!« — Annak a tallérnak az egyik oldalán II. Rákóczy Ferencznek az arczképe van verve, a másik oldalán az országczimer,e körirattal: PRO LIBERTATE. Van olyan tömérdek, csakhogy rézből. A réz »libertás« közkézen forog már, hanem az ezüst libertás ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, aki valami világra szóló nagy hőstettet követett el. Az ekkér kifizetett gavallér aztán vagy megy a száz ezüst libertást megszerezni, vagy keres más eladó leányt, aki ugyanannyi aranynyal is beéri, ha nincs is rajta semmi libertás. Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött hozzája postának, ugyan nem hagy neki nyugtot. — Napról-napra uj hőstett feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám: ma itt csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a másiknak falait döngeti. Dandárja, mint az áradat úgy nő, mentős előbbre tör. Régi híres vitézek, ifjak, vének, sietnek zászlói alá, ott vannak nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy, maga közöttük a fővezér. Mennyit kell Ilonkának felőle hallani senkitől sem annyit, mint az édesanyjától, az nem győzi magasztalni a boszuálló hőst, aki azóta, hogy Tisza- Becsénél a Tiszába fojtotta a labanczot, úgy űzi azt maga előtt, mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendült a szőlő, mikor Bülekvárt, Losonczvárt bevette, s már azt szente a lévaiaknak, hogy mire az uj must kiforr, itt terem előttük, s Lévavár bástyáin issza meg az uj borból az áldomást. Ott van i! már Bozók várát is megvette: Selmecz, Bélabányát behóditotta, a magyar ezüstből ő vereti most a fejedelem számára a libertást. Amit a hir nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay Lászlóról Ilonka előtt. Most már emlékezett is a famíliájára. Egyszer leány korában még látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a Laczika csak három esztendős volt, de már akkor is szerette a kardot, s haragudott érte, ha éhes nők csókolgatták, a fiataloktól azonban szívesen fogadta. Kisebbik testvére még akkor csak szopós kis baba volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt ide a házhoz: csendes, szelíd fiú, akin mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, s aztán, mikor elment, mindig itt feledett valamit, csakhogy visszatérhessen érte, hanem azért akkor sem mondta el, ami a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a száz libertást (ha csak ez a baja, mert maga is ott vitézkedik most a bátyja seregében. Ez, meg a többi, igy folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott is; mert a hit szárnyára felkapottt hős csak egy napot sem hagyott betöltetlen ; egy nap Szent Benedeket kapta el, csak úgy félkézzel, másnap Csábrág erősségét törte be; hire sem volt még uj bornok Verebély megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona alatt szétveri a labancz sereget, s a sarkában nyomul előre. Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A tornáczból lehetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a kapun, hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél előbb a várkapun belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyú, se podgyászszekér, igazi vert had volt. »Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogy ha valamennyinek a nyakát mind ide tennék erre a küszöbre s itt vágnák le sorba! Hejh de végig nézném!« Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgy sem tenné meg. »Megteszi Ocskay! Nem hagy az maga után eleven labanczot.« »Talán ez sem igaz? Másnap már hajnalban itt voltak a kuruczvezér komiszáriusai, felszólítani a lévai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen kenyeret, ökröket vágasson, ablakot tartson készen, mert az ezredes kapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt. Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt. Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz. Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot — a kertben — és másutt ? Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben üzenet, a miben csak annyi állt, hogy »decima sexta septembris, datum Levae, a Tisza-kastélyban, collatio végett.« Elég ennyit tudni. Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentői többen lesznek, annál szívesebben látott vendégek lesznek. Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, ahol a hirbedett hős megérkeztét várják. Csak asszony és leánynép. A férfiak óvatosak, azok még otthon maradnak, a mig a vár ellenség kezében van; de az asszonynép vakmerő: nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti is városukat a kommendáns: ők azért eljöttek s nem maradt otthon kerti virág, azt mind elhozták : térdig járjon benne a hős paripája. Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla szegfüvekből, átkötve aranyfonállal, vájjon elveszi-e. Ahogy előre megszente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő bekanyarodójánál. Egész tüneményes pompával szokott járni. Elől a tábori zene, lóháton ülő trombitások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú hangszerekkel, tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kurucz, zöld dolmányban vagy égszínkékben, piros nadrágban, sárga csizmában, sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kaczagány a vállán széles rézcsatokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan járatta az ezredét. — Azután jött egy üteg ágyú, hat lovas fogattal, pofoncsapott kalapos tüzérekkel, forgó strucztoll-bokréta, karmazsinszint a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. — Csak azután jött ő maga, kísérve táborkarától. Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tisza-Becsénél. Alatta pompás arab mén, amely úgy jár kevélységében, mintha minden lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csástárját hányja a fejével. Fehér a mén, de a sörényes a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délczeg lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sujtásokkal, zöld szattyán csizmáin arany a sarkantyú, vállán fehér medve kaczagány reng, ugyanaz az a kalpagja is, elől magas kócingos forgó tűzve föléje, olyan délczegen ül azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az arcz, ez a tekintet! Cupa sugárzat az egész fény, melynek kutforrása titok. A férfibüszkeség, a klasszikus szépséggel harmóniában. Csábító szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz, kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orczák, s hozzá az a veresbe játszó, aranyfényü gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan aláomlik, elől vastag tekercsekbe fonva. — Kinek ne veszett volna rajta a szeme ? — S ha egyszer a szeme, bizony a szive is. Mögötte egy egész diadalsátor zászlókból , nemzeti zászlókból, meg azokból, amiket ellenségtől elfoglalt. A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével kapcsolva. Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várták őt a kastély kapuja előtt. Kilencz szolgálattevő frai állt csoportban a hátuk mögött, kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul ibogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kurucz hadnak mind elől van befonva a baja s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor szokatlan viselet volt. A nagyasszony oktatva feddi meg őket. — Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a mostani felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a kurucz, ki a labancz ? holott magyar mind a kettő. Sőt megesik? hogy a ki tegnap labancz volt, holnap már csapatostól beáll kurucznak. Hogy tehát a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember, ki az ellenség, ki a jóbarát, mivelhogy már a viseletük is béjaz egymáséhoz, hát azért van a kurucznak a baja elől kétoldalt befonva, a labanczé pedig hátul lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb viselet, mint a minőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar uraságok, Erdélyből kapták fel (mért nem hagyták ottan?) hogy a fejüket egészen kopaszra borotválták, s csak elől hagytak meg rajta egy üstököt, a mi a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. —De nem is engedem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse: az ő feje csak nem volt leborotválva soha. — No, ne daráljatok annyit. — Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye! Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok polgári lakossága átalánosságban nem szerette a háborús időket. A kurucz név pedig épen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt sarczolás, rablás, gyújtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kuruczokra gondoltak (a »crux« viselőire, innét a név), s akik ahová leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. — Hanem aztán ahol egyszer a »nyalka kurucz« megjelent, ott a szivek is meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk: ezek kényesek voltak. Maguk azok a nóták is, amiket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható mélabús dallamnak, amik az eddigi lepcses palóczdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón. Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csupa tűzláng volna, ami feljebb szállva, aranyköddé változik át, s ez aranyködből bontakozik elő az a látvány, amit álmai annyiszor eléje hoztak, a délczeg dalia, akit csupa fény vesz körül; de ami fényből ő nem lát mást, mint azt a hóditóan mosolygó arczot, mely nyájasan, ismerősen üdvözöl mindenkit. A régi mese: a hazatérő édes bátyától, aki még sem bátya és mégis több annál. Valami édes kín állta el szívét, azt hitte, hogy rögtön sírnia kell. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, megzavarta az ellenzéket a feliratnak azon része, mely a hadsereg és polgárság közötti viszonynyal, oly tüzetesen és nyilt határozottsággal foglalkozik. Minden jel oda mutatott, hogy az ellenzék a Bartha-féle, valamint a Lendl-Göczi-féle eseteket monopolizálni készül és ezekből erős vádakat, gyanúsításokat kíván formálni a kormány és pártja ellen. De hát abban legalább is csalódtak, hogy e »kényes ügyhöz« csak nekik lesz bátorságuk szólni, kiknek szava parlamentáris alakban legalább a trónhoz el nem jut. Felemlíti lesz ez ügyet a többség felirata is, és a lojalitás illő hangján ugyan, de elég érthetően fejezi ki rosszulását azok felett, kik a polgári és katonai elem, az uralkodó és alkotmány iránti hűség között ellentétet szeretnének felfedezni és azt lehetőleg élbre is állítani. Ők tudják, hogy mily érdekből és czélból, de mi tudjuk, hogy ez sem a monarchiának, sem hazánknak érdekében nincs és hogy ezt az ellentétet nem lehet származtatni sem a kiegyezésből, sem a kormány magatartásából, sem a jelenlegi helyzetből, hanem egyenesen és kizárólag azon intransigens elemektől, melyek léteznek a hadseregben és úgy, mint a polgárok közt. Szerencse, hogy mindkét osztályban oly elenyésző csekély számmal vannak ezek, kik után menni, ezek magatartása alapján ítélni meg az egész osztály hangulatát, teljesen hibás felfogás lenne. Épen azért jó férfias nyíltsággal elmondani azt a trón és nemzet előtt egyaránt, hogy mekkora vétek ezt az ellentétet keresni, hinni és terjeszteni. A trón és nemzet egyaránt meg fogják érteni a loyalist férfias szót és reméljük, hogy ez elég — még most — hogy ermenjen kedvök “az' infransigenseknek a heczct további folytatásához.Az ellenzék' pedig e kérdésben, szavakban, kifejezésekben, frázisokban lehet erősebb, mint a többség felirati javaslata, de álláspontra nézve nem. Látszott ez már ma is a képviselőházon és még inkább ki fog tűnni a vitából. Önérzetes nyugodtsággal nézünk annak elébe! — Szapáry Gyula grófról azt írják a bécsi lapok, hogy fölmegy Bécsbe a vámtárgyalásokra. Mint értesülünk, sem a magyar pénzügyminiszter nem megy fel Bécsbe, se pedig vámtárgyalások ott ez idő szerint nem lesznek. — A honvédség behozatala déli Dalmácziában. Bisanóból írják a »N. fr. Pr.«-nek: »Néhány nap előtt a crivoscoiak egyesülten Pobosi, Maina és Braica lakosaival emlékiratot küldtek át Rodich báró helytartónak, melyben határozottan vonakodnak a f. hó 8-ára és 9-ére elrendelt sorozásra megjelenni és csak az esetben nyilatkoznak készeknek magukat a honvédségi szolgálatnak alávetni, ha a következő követelések engedélyeztetnek nekik: 1. A honvédség megtartja a bodézi nemzeti viseletét és 2. a nemzeti fölfegyverkezést; 3. a honvédség vezénylő nyelve a szerb; 4. tisztekké csak benszülöttek nevezhetők ki; 5. a honvédség a kattarói kerületi főnökség területén kívül nem alkalmazható; 6. a honvédujonczoknak nem szabad kaszárnyáztatniok; 7. a honvédek két évig külföldön tartózkodhatnak anélkül, hogy távollétük szökésnek tekintetnék; 8. a honvédség évenként négy hétre terjedő gyakorlatai csak a honvédek községein belül tarthatók meg; a gyakorlatok tartama alatt a honvédek élelmet és zsoldot a katonai kincstárból kapnak.« A pápa és Poroszország közti alkudozásokra vonatkozólag a »Kreuz Zig« legújabban, kétségtelenül sugalmazva, azt írja, hogy létezik egy a pápa és a német császár közti levelezés, mint Schlözer római küldetésének kiinduló pontja. Rómába Schlözer nem hozott megbízást, hanem csak akkor kapott ilyet, midőn megbizonyosodtak róla, hogy Rómában hajlandók a tárgyalások újra felvételére. Schlözer tényleg csak a kúria óhajait vette át és ezek ellenében személyes nézeteit állította fel. Most Scö zer vagy egy más diplomata a minisztérium határozatai által abba az állapotba hozatott, hogy tudja meg Rómában, kielégítenek-e ott a kilátásban helyezett koncessziók és teljesíthetők-e az ellenhajtások. — Northcote beszéde. Sir Stafford Northcote, az angol alsóházi konzervatívok vezére f. hó 3-án Hullban figyelemre méltó beszédet mondott, melyben Gladstone politikáját minden irányban megtámadta. Mindenekelőtt Izland állapotával foglalkozott. A földjavaslatot törvénynek ismeri el, természetesen hibásnak. De Northcote fővádja a kormány ellen abban összpontosul, hogy nem mer a szüksges rendszabályokhoz nyúlni, hogy az új törvényt Izlandban is tiszteletben tartva lássa a földliga által. Most kiáltja Gladstone híres »hands of«-ját a földligának és Parnellnek, mutassa meg, hogy saját törvényének keresztülvitelét Klaudban komolyan veszi. A földliga a földjavaslatot nem akarja tevékenységbe hozatni és a mostani kormány nem meri Parnellt kényszeríteni, hogy a törvényt tiszteletben tartsák. Nagyon keserű szavakat mondott Northcote a Transzvál-ügyre vonatkozólag. Egész Anglia — úgymond — remeg, elfogadják-e a boerok a kormány által képviselőikkel kötött konvencziót. Ez a birodalomra nézve szégyen. Az egiptomi bonyodalomnak a Gladstone-kabinetnek szintén sokkal nagyobb zavarokat kell szereznie, mint bármely más angol kormánynak. Mert Gladstone sok előbbi nyilatkozata által külügyekben lekötötte magát és nem szállhat oly erélyesen síkra az angol birodalmi érdekekért, mint a konzervatívok. Örvendes volt Stafford beszédében az a hely, melyben az új mozgalom ellen nyilatkozott közgazdasági tekintetben, igen udvarias szavakban hangsúlyozta, hogy a megvitatást ugyan nem kell megakadályozni, ő maga azonban a szabad forgalom eszméinek és elveinek teljesen híve. — Ignatien — mint a »Correspondance Universelle« jelenti — egy zsidó küldöttségnek nemrég azt válaszolta, hogy minden kormányzósági bizottsághoz két zsidó tartozzék; a küldöttséget a cárnak bemutatni lehetetlen, mert a képviselők nem törvényes testületek vagy társadalmi osztályok választottai, akiket egyedül illet a czár előtti testületi bemutatás joga. Az a panasz, hogy a zsidóknak meg van tiltva a földvétel, alaptalan, mert ily kivétel csak az új kormányzóságokra nézve áll fenn ; a többi kormányzóságban, ahol állandó tartózkodás meg van engedve, a zsidók jelentékeny földbirtokot bírnak; az állítólagos óhaj, hogy földmiveléssel foglalkozzanak, nem készpénz, mint ezt a Miklós czár alatt megkezdett költséges és meghiúsult kolonizáló kísérletek bizonyítják. Ha a zsidók földmivelési foglalkozást óhajtanak és a földet mi velni akarják, a Dél- Oroszországban zsidó birtokban levő föld egy részét, ahelyett, hogy kedvezményeket keresnek, zsidó földmivelőknek adják át kolonizáczióra. Ott, ahol nem kell tartani a zsidó és a honosított lakosság kolliziójától és hely van letelepedők számára, ő — Ignatiev — elrendelte egy modus feltalálását, mely a Zsidókna lehetővé teszi a földvételt, ahol zsidók évek óta »jogtalanul« élnek, néhány havi határidő adandó nekik, hogy a megengedett lakóhelyre átköltözködhessenek. Ignatiew még azt mondta, hogy rendszabályokat fog találni a zavargások ismétlésének megakadályozására. A franczia miniszterválsági hírekre vonatkozólag legújabban azt jelentik, hogy jóllehet Albert Grévynek tegnap két értekezlete volt Ferryvel, mégis bizonyos, hogy a miniszterek hétfőn vagy kedden elbocsáttatásukat fogják kérni. Grévy hir szerint nem vonakodik Gambettára bízni az új kabinet alakítását, sőt az alkotmányreformba is, amennyiben az a kabinetet illeti, beleegyezni, hogy Gambettának az új kabinet megalakítását megkönnyítse. Hir szerint ez az oka annak is, miért halasztatnak el a szenátorválasztások ismét 1882. jan. 8-ig, hogy a képviselői kamara időt nyerjen, hogy az alkotmány változást még előbb elhatározza. A köztársasági párt balszárnya, melynek vezérei Floquet és Lokroy, a minisztérium minden oly összeállítása ellen van, melyben Ferry befogadtatik. Brisson ellenben, hirszerint, hasonlíthatatlanul békülékenyebb és egy Gambetta-Ferry kabinet ezért még semmiesetre se tartozik a lehetetlenségek közé. Gambetta maga még homályba burkolódzik. A »Rep. Frangaise" hallgat, míg a »Petite Rep. Frangaise« a mostani kabinetet a kamara algíri vitája utánig hivatalban akarja megtartani. Másrészt, ha Gambetta haboznék, Freycinet kabinetről van szó, mely a kamara elé oly programmot fog terjeszteni, mely a többség helyeslését neki biztosítja. A Granville jegyzékéről szóló jelentéshez a porta-biztosok Egiptomban küldése ügyében még hozzáteendő, hogy az angol miniszter rajta van, hogy Francziaországot és Ausztria-Magyarországot ugyanarra a nézetre és a szultánnak adandó ugyanama tanácsra bírja, míg félhivatalosan azt jelzik, hogy a szultán a biztosokat nem küldte Egiptomba, egy jelentékeny nagyhatalom helyeslése nélkül. Apróságok. Szerfölött való kíváncsisággal várjuk ellenzéki laptársaink véleményét a felirati javaslat felől, melyet Jókai Mór a képviselőház mai ülésén a ház többségéből alakult felirati bizottság egyhangúmegállapodásakép beterjesztett. Kíváncsisággal, lesz-e laptársainkban elég tárgyilagosság annak elismerésére, hogy e felirati javaslatban a trónról a nemzet gyűléséhez intézett felszólításra adott válaszon kívül férfiasan és legálisan a trón elé van terjesztve azon sérelem ügye is, melyet tagadhatatlanul fájdalommal érezett az egész nemzet, de a melynek fölemlegetését csakis ellenzéki kiváltságnak tekintették sokan, s a melynek érzésére fogékonytalannak, megszüntetésére bátortalannak mondta a sajtó bizonyos árnyalata a többséget. A felirati javaslat utolsó passzusai tanúságául szolgálnak annak, mennyire téves volt e felfogás, s a félreérthetetlenül nyílt, alattvalói hűséget és honfiúi kötelességérzetet egyben kifejező hang, melyen e paszszusok tartvák, az egész nemzet előtt föltárhatják, hogy igazi nemzeti s alkotmányos kérdésekben a mai kormány és pártja-e egy magyar parlamenti pártnál sem áll hátrább, s hogy a parlamenti kormányzat egyik kötelességét, a nép aggodalmainak és kívánalmainak föltárását fölfelé, és oly lelkiismeretesen teljesíti, mint ahogy teljesítette azon kötelességeket