A Hon, 1882. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-22 / 22. szám

22. szám. 20-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest 1882. Vasárnap, január 22. on Kiadó-h­ivatal­­ Szerkesztési iroda : Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illató minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak «1. — Kéziratok nem adatnak vissza. ÍN­YVEZÉSÜK szintúgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Hifüzetétsi d­ij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .............................2 írt 5 hónapra 6 » • 6 hónapra.................................. . . J IS » Az esti kiadás postai különk tudáséért felül* fizetés negyedévenkint ....... 1 » Az előfizetés ..7 év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, január 21. A szerb patriarch­a kinevezése. A szerb patriarchai szék betöltésének nehéz és fontos kérdése, szerencsére, el van a«ajuuoeu to utuio,ugur, mmntua, cuixozqzid döntve. És pedig oly módon, hogy őfelsége A n- föl népében a hazafias szellemet, melyet eléggé gy­eT­'cfT'Germán bácsi püspököt ne­vezte ki patriárchává. — Úgy érezzük magunkat ezen kérdésnek eldöntése után, mintha köny­­nyebben lélekzenénk, nem csak azért, mert egy jó hazafi jutott be azon oly kiváló és be­folyásos állásba, hanem azért is, mert átalá­­ban véget értek már a szerb kongresszuson és azon kívül is a pátriarcha-választási dula­kodások, pártmozgalmak és viszályok. A kér­dés el van döntve és most már szent legyen a békesség! Ez volt az egyedüli és legszerencsésebb kivezetősút az Qmulsidu­m hinárbíból. És igaz hazafias örömmel csak gratulálhatunk a kor­mánynak, hogy ennek az útnak választását tanácsolta a k­irónának, — annyival inkább, mert — mint a kir. biztos is hangsúlyozottan kiemeli a karlóczai kongresszuson — a ki­rálynak kétség bevonhatlan^Qfi^oJlLJdpe­­rezni a szerb patriarchát, mert azt a jogot százados gyakorlat szentesítette s a korona egy ízben — a 40-es években — tényleg al­kalmazta is azt ugyancsak a szerb patriarchai szék betöltésénél. Ha nem lett volna meg ezen felségi jog, meg kellett volna azt teremteni, hogy le­gyen. Mindamellett a választási joghoz ragasz­kodó szerb nép megnyugtatására azt is meg­­jegyző Cseh királyi biztos, hogy a korona ezen tényleg fennálló kinevezési joga nem pratjudikál a szerb nép választási jogának. És mi hiszszük is, hogy mihelyt eljön az idő — és el fog jönni — mikor nem lehet tartani attól, hogy a szerb egyház kebelében állam­ellenes törekvések és irányzatok érvényesül­jenek, nem lesz szükség arra, hogy a korona éljen most már másodszor, tényleg gyakorolt kinevezési jogával, hanem használni fogja a megerősítés jogát a szerb egyházi kon­gresszus által választott patriarcha-jelöltre nézve. Hogy pedig ez az óhajtott idő bekövet­kezzék, erre nézve az új patriarcha sokat, nagyon sokat tehet. Hazafias bizalommal el is várjuk ezt tőle, úgy az állam, mint magá­nak a szerb egyháznak érdekében. Ha Angye­­lics, kinek kiváló tulajdonait úgy a királyi leirat, mint a királyi biztos dicsérettel emelik ki, jól fel­fogja és teljesíti nemes, hazafias hi­vatását, hervadhatlan érdemeket szerzene a haza, a trón, nem különben a szerb nép és egyház iránt. Hasson oda, hogy a gondjaira bízott egyház kormányzatára, ügyeire és sorsára ne gyakorolhassanak befolyást azon elemek, me­lyek saját önző érdekeiket hajhászva csak arra törekednek, hogy konkolyt hintsenek a szerb és a magyar nép közé, hogy konfliktust tá­masszanak, még­pedig, ha lehet, épen a szerb egyház köpenye alatt és annak eszközei se­gélyével a szerbek és magyarok, a szer­­bek és az állam között. Tegyen meg min­dent, ne mulasszon el semmit, a­mi népe szel­lemi, erkölcsi és anyagi javára, fejlődésére vezet, de egyúttal a rendelkezésére álló tö­mérdek eszköz által világosítsa fel híveit arról, hogy itt Magyarországon nincs senki, a­ ki a szerb nép és egyház kárát, romlását kí­vánná, a­mint pedig ármányos népbolondítók, szájhősök és demagógok hirdetik, ébreszsze nem is büntethető gonosz és feltolakodott né­mely vezérei megrontottak, — terjeszsze az együvé tartozás érzetét s a honpolgári eré­nyeket népe között; szóval hasson oda, hogy szerb és magyar megértsék egymást, meg­értsék érdekeiket. Azon föltevésben és biztos reményben, hogy az uj patriarcha maga is ily szellem­ben fogja föl hivatását s munkálni is fog an­nak betöltésére, szívesen üdvözöljük Angye­­lics Germánt a patriarchai széken s kívánjuk, hogy áldásos működése során megvalósítsa mindama szép reményeket és föltevéseket, melyeket egyfelől a haza, másfelől a szerb nép és egyháza jól fölfogott érdekében sze­mélyéhez fűzünk mi, fűz az ország. A szerb patriarchára a mi viszonyaink között oly magasztos misszió vár, mely egy kiváló szel­lemi képességekkel megáldott férfiúnak, minő Angyelics, méltán képezheti magas ambíczió­­jának és életének végczélját ! Adja isten, hogy Angyelics neve és működése a szó leg­nemesebb értelmében új korszakot nyisson, a magyarországi szerb egyház és nép éle­tében ! És úgy látszik, hogy Angyelics jó auspi­­cziumok alatt foglalja el a patriarchai szé­két, mert — karlóczai tudósításaink szerint — az ő kineveztetésének már ténye is sza­kadást idézett elő azon párt kebelében, mely­nek működését föltétlenül károsnak tartot­ták "úgy­éiz államra, mint a szerb egyházra nézve. Miletics és egy töredék tiltakozni akar­tak Angyelics kineveztetése ellen, míg a több­ségre vergődött mérsékeltek Maximovics ve­­zetése alatt elhatározták, hogy minden, meg­jegyzés nélkül tudomásul veszik azt s úgy is tettek. Miletics és Folyt magukra­­maradta­k. Ez is a sokat szidott Tisza-kormány által a koronának tanácsolt aktus kifolyása s bizton hisszük, hogy lesz még folytatása is ! Sz. Gy. — Az országgyűlési szabadelvű párt hó 22-ik napján d. u. 6 órakor értekezletet tart. — Az átalános költségvetési vita valószínűleg jövő kedden előreláthatólag be fog fe­jeztetni , hogy azonban e napon a szavazás is végbe fog-e mehetni, ma még kérdéses. — A középiskolai törvényjavaslat tárgyalásának megkezdését, mint már jelentettük, a képviselőház közoktatásügyi albizottsága jövő febr. 6-ikára határozta. Ma reggeli lapunkban föl vannak említve azok nevei, kik az albizottság üléseire a tár­gyalásban való részvétel végett meg fognak hivatni. Ezt kiegészítőleg biztos értesülés alapján írhatjuk, hogy a közoktatásügyi bizottság, illetőleg albizottság elnöke, Baross Gábor hivatalosan értesítette S­i­­mor János herczegprímást is, fölkérvén egyúttal a bíboros főpapot, hogy a tárgyaláson való részvétel czéljából megbízottat rendeljen, ki fel volna hatal­mazva arra, hogy akár felekezeti, akár más szempont­ból szükségeseknek tetsző megjegyzéseit és észrevéte­leit kifejezésre juttathassa. — Nem kételkedünk ben­ A HON­GÁK­CZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 74-dik NEGYEDIK KÖTET. Folytatás. — Köszönöm, elég volt már a francziából. Mindent megértettem. A kuruczság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt. Ocskaynak eszébe jutott, hogy épen igy állt Zólyomnál, és épen igy Strázniczánál szemben, álló egész nap, kurucz és labancz s nézett farkasszemet egymással, várva, hogy a másik támadjon. Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek nemakaródzó hadaikat egy­másra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér köze­pére s kihitták egymást, személyes párviadalra. Szo­kás volt az akkoriban. Ő is megpróbálta. Végiglovagolt a hadrendbe felállított rongyos­gárda előtt, ő megszók­ta a török-síp fúvó trombitást. — Hej fiam! tudod-e a nagyszombati nótát. — Hogy ne tudnám ? Szép nóta volt, de a hozzávaló verset még nem igen énekelgették a közvitézek, azt csak az urak danolták maguk között. »Jaj már minekünk Magyar nemzetnek, Kik feltámadunk Bebelliseknek. Szuhay Mátyás, Esze Tamás Kopasz fejének . Nagy pipáju, kevés dohányu Magyar nemzetnek.« — No hát fuj­dogáld ezt nekik. A török sip fújta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba kapta a paripáját, kivág­tatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre , annak a közepére érve, a­honnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett átkiáltani a németekhez, körül­­tánczoltatva a paripáját, s magasra emelve a kardját: — Héj, német, nem vesz apád csibét? hallod-e. Kinek van lelke ide jönni egy pár barátsá­gos kardcsapásra? A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedül, minden kiséret nélkül, odanyar­galt Ocskay elé. A vállán átkötött széles écharpe a tollas löveg igen magas tiszti rangra vallott nála. Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a bán, Pálffy János, a tren­­cséni szomorú ütközet diadalmas hőse. Egymásra nyargaltak s aztán öt hat kardvágást váltottak egymással, a minek nem volt más eredmé­nye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén. Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját. — Hagynék abba, brigadéros uram. Szóllta meg előbb a bán Ocskayt, úgy sem tudja egyikünk is megvágni a másikat. — Sok mindenféle oknál fogva. — Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputtyás itten ? — Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni. — Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom, hogy szívesen nem lát­nám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Bor­bély Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell az aján­dékképen is. — De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem. — Nincsen biz az, brigadéros uram. Van ke­gyelmednek Isztriczen legfeljebb kétszáz kurucz lovasa nyeregben, a melyiknek csak a f­e­j­e józan, tudniillik a lova. — De ott vannak az öcsém Sándor és Csaj­ághy Márton pihent ezredei. — Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekújvár felé. Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jóbarátok válunk el egymástól: azaz, hogy »jó« ellenségek, kegyelmed se kisérgessen engem, én sem kegyel­medet. — Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyel­med is gondol olyanformát, hátha ez a bolondfejű Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön kap­hatja a trencsini béróst, s még felcsúfolja a diadala végén ? — Hát az sem lehetetlen. A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással: a paripák prüszkölve kapál­ták patáikkal a tarlót. — Hogy van odahaza a kedves famíliája ke­gyelmednek ? szólt a bán. — Köszönöm kérdését, mind egészségesek. — Vigye meg kedves asszonyának az én fele­ségem üdvözletét. Nagyon rám kötötte, hogy ha ta­lálkozom kegyelmeddel, el ne muílasszam átadni. — Nagyon örülni fog rajta. — No mármost hát Isten megáldj. Alá is út, fel is út! Én jobbra, kegyelmed balra, a migaz uraink megint össze nem találkoznak. Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára s aztán megfordultak, széljel mentek. Mikor valami harmincz lépésnyire távoztak egymástól, a bán visszakiáltott Ocskay Lászlóra. — Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda szófia beszéd ke­veredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra a pisztolyainkat ? — De ez jó lesz. Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a piszto­lyaikat. A golyók fügyöttek erre arra. A két vezér visszament a maga csapatjához. A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rög­tön a megérkezése után hangzott a vezényszó, a­mire az erdő szélén felállított katonaság megfordult, s visszahúzódott a sűrűbe. Erre aztán a kuruczságnak megint nagy kedve lett volna utána vágtatni a visszavonuló ellenségnek, s nagy volt a zúgolódás, mikor Ocskay szájából meg­hallották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztriczére. Az volt a szokás, hogy a k­özvitézek belebeszél­­j­­enek a hadvezér parancsolataiba. A trombitás volt az ezred szája. — Brigadéros uram! Jobb szeretnék, ha táma­dót fuvatna kegyelmed! Mind megennék azt a szar­vasbogárnak öltözött németet odaát. Hadd fájjam a népnek azt a nótát, »hogy hát a nőnéd él-e még? hát a foga ép-e még? Rád-é, rád-é, rád-é, rád-é vicsorítja még?« (Ez volt a lovasság kedvencz csata­indulója.) — Csak te fújd fiam, azt a nagyszombati nótát. De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis? Egy kis próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk volna. Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz. Mindenkinek jutott a nyereségből, csak a ron­gyos gárda megy el üres kézzel. Ocskay aztán oda dümmögött neki a fülébe. — Ne kívánj magadnak pajtás, abból a nye­­rességből. A te rongyos gárdád az utolsó csapat, a­mi veretlen maradt a hadseregből: szétverte az ár­mádiánkat tegnap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett. Az ő menekülését véd­­tük most ezzel a visszacsapással. Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy »apró púpos!« s a­ki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanúsí­tott, mintha nem volna törvényes szülötte az apjának. A zúgolódó rongyos gárdának aztán be kellett érni azzal, hogy visszatérőben a mezőn levágott rácz gyalogokat kifosztogathatta, a véres köpenyegeket fel is vették magukra, úgy parádéztak velük nagy kevé­­lyen, a­mikor Isztréczére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A ráczokat úgy kiirtották, hogy egész Ráczország üresen maradt, azután meg Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasas ezredé­vel , csak annak köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek. Erre a diadalhírre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve támadt a verekedéshez; most már ők is mennek. — Mentek fiaim aludni. Monda nekik Ocskay László. Megérdemeltétek: sokat fáradtatok az éjjel.­­ Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy I bán nem fogja a további üldözést megkísérteni. »Ezért is, meg amazért is.« Odafenn a kastélyban vártak reá már a futárok­tól hozott levelek: »Ocskay László brigadéros uram­nak. Ibi, ubi.« Azok között volt Bercsényinek három levele. Mind a három más, egymással ellenkező ren­delkezést tudatott vele. Találgathatta, hogy melyik legutolsó keletű. Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a Nyitrán túl Zerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta, hogy amint felzavart hadának rendbeszedésére rohant, két mély vízmosáson kellett átugratnia lovával; ezt sze­rencsésen meghaladta, de a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe s nyakát szegte : maga a fejedelem, estében félre vetette magát s igy kerülte el az agyonzuzatást, de az arczát megütötte és elájult: most már ismét talpon van s rendeleteket oszt. Sze­mélyét nem kell félteni, az éjjel Vak Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére, azok megvédik a Nyitra hídját. A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel tartott haditanácsban elhatá­­roztatott, miszerint Ocskay Sándor és Csaj­ághy Már­ton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekújvárra, az erősség­védő seregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek között a saját ezredét össze­szedni. Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két alvezér, a­ki az isztriczei ta­lálkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta neki a fővezérrel szemben. Azután pedig ennek a két embernek az eltávo­­lításával megszűnt az őrállás Ocskay László fölött. A kik vigyáztak rá, a kik féltették, hogy eltántorodik , a kik szívének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok lettek tőle messze elszakítva. Most már­­ szabad a vásár! De hát hogy tudhatta ezt a bűn ? hamarább, mint maga Ocskay László. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva, ne, hogy ő eminencziája ezen előzékeny figyelmet kel­őképen méltányolandja.­­ A nihilisták legújabb kiáltvá­nya deczember 23-án (i. sz.) jelent meg a »Narod­­naja Wolja« hetedik száma. A lap jól van kiállítva, finom selyem papírra nyomva, betűi világosak és ol­vashatók, de szivük kissé halvány. Első helyen e szám a már jelentett nov. 22-iki (1. sz.) proklamáczió­­kat tartalmazza, a Sankowsk­ira és a moszkvai árva­pénzek ellopására vonatkoz­ókat. Azután egy felhívás következik, mely igy hangz­i: »A vörös« kereszt központi igazgatósága kéri a »Narodnaja Wolja« szerkesztőségét, hogy nyomassa le a következő felhívást. A vörös­kereszt társulat központi igazgatósága czélszerűnek tartja funkc­iói átvételekor köztudo­másra hozni, hogy a társulat czélja anyagi és erköl­csi segélyt nyújtani mindazoknak, a­kik gondolko­­zásmódjuk és lelkiismereti szabadságuk miatt üldö­zéseknek voltak kitéve. A központi igazgatóság felszólít mindenkit, álhm és nemzetiségi különbség nélkül, hogy erejéhez képest segítségére legyenek, hogy az óhajtott czélt elérje. Kövesse mindenki hí­vásunkat, a­kinek a szabadság drága, mindenki, a­ki fölismeri a hazánkat sok év óta elnyomó inquizi­­tórius uralom nagy igazságtalanságát, és ha nem volnánk képesek minden bajt jóvá tenni, minden sze­rencsétlenséget eltörölni, melyet..................szabadít­suk meg legalább kortársainkat, az alól a vád alól, hogy közömbösek maradtunk ama játéknál........... mely szemeink előtt foly le. — Az ellenőrzés kedvé­ért az igazgatóság kéri, hogy a tárgyak és az ado­mányozott összegek ugyanazon a lapon jegyeztesse­nek föl névaláírással vagy álnévvel. Jegyzékek a »Narodnaja Woljá« ban és külföldi lapokban fognak közzététetni. A Narodnaja-Volja párt vörös­kereszt egy­­es­ének központi igazgatósága­. Ugyanabban a számban közzététetik a népek felszabadításának mű­vére újabban befolyt adományok jegyzéke, mely sze­rint 128 személy összesen 7770 rubelt és 70 képeket adományozott. — Gambetta és a revideáló bizott­ság. A tegnapelőtti szavazás a franczia kamarában — mint a »Köln. Ztg.«-nak Párisból jelentik — minden táborban váratlan meglepetést okozott. Még a lajstromos választás ellenségei se vártak ily lesújtó többséget, ezért táborukban roppant nagy az öröm. Mindenki egyetért abban, hogy a lajstromos válasz­tás el van temetve. Főleg a kamara akarata volt el­lene irányulva, míg a 32 közt csak 3 nyílt ellensége volt a szenátusi revíziónak. A bizottság összeállítása, jól áll érte, hogy a lajstromos választás elvetését fogja indítványozni; ellenben bizonytalan, nem fogja-e indítványozni az alkotmány összes revízióját, melyet a szenátus a maga idejében természetesen elvetne. A »Justice« a tegnapelőtti szavazást megsemmi­sítőnek mondja és nem hiheti a szavazat­arány meg­változását; gyors elnapolást követel és így végzi: »Néhány nap múlva a kamara vagy a minisztérium lent fog heverni.« Az »Intransigeant« ujjong, hogy Gambetta leveretett. Sose csinálok — úgymond — egy minisztériumnak oly oppozícziót, mint ezúttal köztársasági minisztériumnak egy köztársasági több­ség. A gambettisták nagyon le vannak verve és nyíl­tan bevallják a leszavazás súlyát. Némi gyönge vi­gaszt a többség összeállításában keresnek, mely ugyan elég tarka, de a lajstromos választásra nézve fődolog az osztályokra adott szavazatok összehasonlítása. Eb­ből kitűnik, hogy 438 szavazó közül 300 Gambetta ellen szavazott; 138 a puszta revízió mellett van és ezeknek alig fele a revízió mellett összekötve a lajstro­mos választással. Gambetta azonban nem adja föl magát. A »Rep. Française« meggyőződve látszik, hogy a kép­viselői kamara a revideáló bizottság szavazatát nem fogja megerősíteni, a radikális kabinetet nem fogja megbuktatni, mely egyedül valósíthatja meg az óhaj­tott reformokat. A »Voltaire« egy tory-minisztérium­­mal ijesztget, mely csak a köztársaságiak benső egyet­értésével akadályozható meg. — Flocquet az »Union Republicaine«-ben azzal fenyegetődzik, hogy Gam­betta szükség esetén az ellenzék élére fog állni úgy, hogy az új minisztérium semmit se tehet, és azután ismét kezébe ragadja a kormány gyeplőit. Ek­kor egy pár évet veszteni fog és a reakc­ió a köztár­sasági kormány ingadozását talán előnnyel fogja ki­zsákmányolni, hogy a köztársasági többséget az or­szágban kevesbítse. A gambettista lapok e pesszimisztikus kifaka­­dásával szemben a többi köztársasági lap dicséri a képviselőket szilárd magatartásukért és sürgetik, hogy a bizottság siettesse munkálatait. About »XIX. Siecle«-je azt veti szemére Gambettának, hogy a kor­mányt kedvező viszonyok közt vette át, de Franczia­­országot új válságba helyezte, hogy az először nyug­talanított, azután izgatott közvélemény ellenére kor­mányozzon. Brisson »Le Siécle«-je felszólítja Gambettát, vallja be tévedését, és bízza egyedül a kamarára az alkotmány-változtatás feletti határoza­tot, a­nélkül, hogy a minisztériumot lekösse. A demo­­kráczia elvárja tőle ezt az áldozatot. A 33 tag revi­deáló bizottsága Margainet választotta elnö­kévé. A bizottság azt hiszi, hogy jelentését már a jövő hétfőn a kamara elé terjesztheti tárgyalás végett. Vasárnap képviselők gyűlése lesz oly czélból, hogy az előbbi baloldalból és a köztársasági egyesületből új egylet alakíttassék »Demokraták egylete« névvel. Budapest, január 21. A két ellenzék egymáshoz való viszo­nyán szenny vagy mi támadt, ezt mossák, tisztázzák a — a közönség előtt egyre. Ma is igen érdekes mozzanata volt ez a gyűlésnek. Gr. Apponyi kiterjeszkedett ugyan beszédé­ben e mellett sok egyébre is, mert főczélja most is Tisza megtámadása volt, de ugy lát­szik ebben nem volt szerencsés. Pénzügyi fejtegetéseiben oda lyukadt ki, hogy elfo­gadta gr. Szapáry eredményeit, vagyis azt, hogy az 1875-ki mérleghez képest az 1882- diki csakugyan 10 millióval javult, de sietett hozzátenni, hogy ha a kormánynak ez ered­mény eléréséhez 18,8 millió adóemelés kel­lett, mikor lesznek ez után pénzügyeink ren­dezve ? E hozzátoldásra egyszerűen azt a megjegyzést kell tennünk, hogy ha így állna is a dolog, meg kell emlékeznünk azon ne­hézségekről, melyekkel a rendes viszonyok­tól merőben eltérő időközben küzdeni kellett. Ilyenek voltak : az árvíz-veszedelmek, me­lyeknek a költségek szaporítására és bevételek elmaradására egyaránt hatásuk volt, a bosz­niai nagy arányú kiadások, a vasutak álla­­­­mivá tétele körül tett erőfeszítések. Ezek mel­lett elfeledi Apponyi azt is, hogy a beruhá­zások nemcsak emelkednek, hiszen gr. Sza­páry ebben mutatta be a javulást, hanem, hogy egyúttal több helyen befejezésükhöz közelednek. Tehát egyfelől hatásukat az 1875-kieknél s az előbbi időből valóknál rövidebb idő alatt fogják éreztetni, másfelől az újszászi, budapest-zimonyi vasutak befe­jezésére fölvett nagy összegek már a jövő évben véget érnek, és ha csak ennek követ­keztében fog a mérleg 14 —15 millióval ja­vulni, azt csak annak tulajdoníthatja az el­lenzék, hogy az idén az ideiglenes nagy ösz­­szegeket is állandó normális defic­itnek szá­­mítá föl. A főtámadást azonban Apponyi egy rectificatio ürügye alatt Tisza Kálmán ellen intézte, a­kiről azt tételezte föl, hogy K. Seny­­nyeyt támadta meg azzal a mondásával, hogy midőn a bankegyezség és Bosznia megszállá­sa alkalmával lemondott, nem volt másnak bátorsága helyette kormányt vállalni. Holott­­ Tisza ezzel nem csak Sennyeire, de másokra nézve is csak egy tényt konstatált, melyet Apponyi sem vont kétségbe. Kár volt tehát b. Sennyey mindenki által sajnált betegségét és távolmaradását felidézni, mert a provokált Tisza még csak a tény konstatálásán sem ment túl és ennek felemlítését sem kereste. Különösen vétett pedig az igazság ellen Ap­ponyi akkor, mikor kereken tagadta, hogy Tisza az 1878-ki kiegyezés által bármiben is, beváltotta volna az 1867-ki kiegyezés ja­vítására tett ígéretét, mert a­ki a banknak és fiókjainak mostani működését, a restitutio megoldását és ennek Apponyi által is 7 mil­lióra becsült eredményét összehasonlítja az előbbi állapotokkal, annak észre kell vennie, mennyire eltért Apponyi az igazságtól. Tiszának rögtönzött c­áfoló beszéde fő­leg e pontokban, igen sikerült volt, de külö­nösen hatásos volt az a része, melyben Appo­nyi gúnyos szavait utasítá vissza, melyekkel a saját sikere felett desperáló pártvezér vélte boszuját oly formán kielégíteni, hogy saját törekvésének czéljául azt tűzte ki: „a nemzet jóltevőjévé« lenni akkép, hogy e nemes am­­bitiót másoktól megtagadja s hogy Tiszának alternativ programmot tulajdonítva, azt insi­­nuálta, hogy neki mindegy, ha valamely do­­log igy nem megy, hát »ugye is jó. Tisza sikerrel mutatta ki, hogy bizonyos kérdések­ben nagy államférfiaknak is volt alternatív programmjuk, az ő alternatívája pedig csak abból állott, hogy nem vonult vissza és nem hagyta az országot zavarban akkor, mikor mások a nehézségektől visszariadtak. De az alternatív programm jogosultságáért ma nem kisebb ember mint Szilágyi Dezső állt ki, természetesen nem Tisza érdekében, hanem Saját védelmében. Alig hogy elhangzottak Apponyi súlyos vádjai Tisza ellen, Kelly szólalt fel, kinek szavai által Szilágyi érintve érezvén magát, felpattant s megfeledkezvén arról, hogy Apponyi milyen theoriát állított fel, hosszasan fejtegette azt, mennyire jogo­sult a vámkérdésben alternatívát állítani fel, a közös vámterületet és külön vámterületet egyaránt elfogadhatónak mondani bizonyos feltételek alatt. Kiváncsiak lehetünk arra, várjon Apponyi alkalmazza-e satyráját Szi­lágyira, ki alternatív programmot állított fel. Szilágyi felszólalása, úgy Apponyi be­széde egy lépéssel tovább vitte az ellenzék két árnyalata közti mosakodást. Mindketten visszautasíták Helly felhívását a közeledésre, holott Somssich fellépését előzetesen és utó­lagosan is kevés kivétellel mindenki ekkép magyarázta. Hogy sokan vannak, kik hajla­nak ez irányra, bátran merjük állítani. Ap­ponyi merev fellépésének valószínűleg előbb­­utóbb ez irányban lesznek következményei. Ha igen, ez lesz az idei költségvetési vita egyetlen eredménye. A képviselőim bizottságaiból. A véderő bizottság ma délután 5 órakor Ivánka Imre elnöklete alatt tartott ülésé­ben, melyen a kormány részéről Szende Béla honvédelmi miniszter volt jelen, tárgyalás alá vette a magyar korona országaira eső hadjutaléknak az 1880 évi népszámlálás alapján való megállapításá­ról, illetőleg az 1873. évi 37. törvényczikk módosítá­sáról szóló törvényjavaslatot, mely szerint a véderő­ről szóló 1868. évi 40. törvényczikk értelmében a magyar korona országaira eső hadjutalék az 1880. évi népszámlálás eredményének alapján az eddigi 342,988 fő helyett 331,441 főben állapíttatik meg.

Next