A Hon, 1882. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-13 / 13. szám

_ A HON­GÁ­RÓZÁJA. ___ SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 19-dik HARMADIK KÖTET. Folytatás. Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal a fővezér jobbját ragadta meg. — Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egy­más ellen. Esküszöm az élő Istenre kegyelmednek fővezér ur, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi árulás! Isten a tanúm, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizo­nyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitün­ket bizony beváltjuk. — ügy van! sietett Sándor szavait gyá­­molítani Csajághy Márton. Ne beszéljünk arról most, a­mi megtörtént, hanem inkább arról, a­minek történni kell. Bercsényi mellé zihált a fékevesztett indulat­tól. A szégyent, a boszút hozta magával, s belebot­lott a szemrehányásba. Kardjával keresztülvágta ma­gát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet, s most ime egy másik ellenségre talált, a­ki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának : égnek. Mégis elhagyta csillapulni haragját, megtörte arczát a vértől ég por­tól, s nyugodt hangon kezde szólni. — Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás, — de valóban árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a tren­­csényi hid felé menekülének, hogy a vár ágyúi alatt fedezve legyenek, a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hírül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendben fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól: a Vág mellett az ellen­séghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hada­kat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi had­dal odaront Pekri oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el rajtunk, a­mi­lyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nél­kül meg nem tehette volna. Most már Ocskay is csendesnek tette ké magát: bár minden porczikája reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő. — Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kívánom is, hogy az kiderittessék, s a ki­nek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a föl­dön ! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távol­ban , hanem ott közel, a közepében a tábornak. — Mindenütt fogjuk keresni, a felől legyen biz­tos kegyelmed, szólt dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a szívünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet. Ocskay most már nem csattant fel. Hiszen hi­degvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt: — Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint a­mi­lyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint a­hogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütközetet, a ki ott sem voltam ? Engem öklelt fel a német, a ki hátul álltam ? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket megleptek odaát ? Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét ha­ragba készül jönni s most már határozottan Ocskay László pártjára állt. — Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt vádat, hogy az ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink min­denütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapatai­­val; a szoros utakat elzárva tartani vettük kötelessé­günknek , arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem hal­lottunk ; mi Ocskay László alvezérei mindenben szo­lidaritást vállalunk a vezérünkkel: dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor. Bercsényi most már elpihentette haragját , s míg Csajághy szavainál Ocskay arcza lett is­mert életvidám, a fővezérnek még az ajka is el­sárgult. Félretette későbbre azt, a­mit most mon­dani akar. — Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban gyorsan intézkedni kell, mert körmünkön ég a tapló. És itt ismét Ocskayhoz fordult, színlelt nyu­galommal , de minden szavából kiérzett a keserű irónia. — Úgy hiszem semmi baj. Csak »minket« ver­tek szét, ostobákat, könnyen rémülőket. Itt van még intad­« Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki min­ket összepocsékolt. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot. Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr között, eléjük vágott. — Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed főve­zér uram, tekintse azt, hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatározásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy főve­zére előtt áll, a­ki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből s méltó oka van rá, hogy bánatá­ban embernek és istennek szemrehányásokat mond­jon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az ar­­czában ne kergesse még a vért a szégyen és harag költögető szó is. — Ha pedig épen össze akarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, hol­napután, a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá : a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. Hová ? merre vitték ? — Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekü­lését fedezi ? — Nincs! — No, hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás. Első a fejedelem baja, azután jön a kegyelmeteké. — Merre vitték a feje­delmet ? — Talán Bánba vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most ? Én az eszeveszett lovasság visszaté­rítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették föl egy lóra s igy vezették el két oldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség útjába. Meddig tarthatták fel ? azt nem tudom , magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a podgyászszekerekkel s most ott vannak valahol az erdőben. — Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadé­ros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral fel­­trombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel Ug­­róczba szálljunk, az üldöző ellenség útjába.­­ Tegyetek úgy, szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre, a maga veszedelmébe. — No hát — szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez fordulva, a mire azok az­tán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. Na hát legalább ke­zet szorítottatok — per procura. Bercsényi távozni készült. — Én megyek a fejedelmet keresni. — Nem elébb, mig egy pokályt kiürítene ke­gyelmed. Propter bonum pacis! — Azután mire igyam ? A nagy szaladásra ? Vagy az elnyelt porra ? Porrá lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát nyomtas­suk le ezt a nagy port! Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát: — No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim. (Folytatás» következik ) 13. szám. 20-dik évfolyam. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épitisz. _ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1882. Péntek, január 13. Kiadó-h­i­vatal : Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint.’ Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva­­ reggeli ás esti kiadás együtt: 1 hónapra ...................................................... 2 írt 5 hónapra ...................................................... 8 » -6 hónapra ....... . . . . 12 » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felül« fizetés negyedévenkint .......­­ » . Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mind­e­enkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, január 12. egy h­úron pendült a szélballat, megfeledkez­ve eddig mindig azt fejtegette, hogy az állami költség­vetést átalánosságban tárgyalni és elfogadni kell, mert az az ország költségvetése és csak az appropriationál kell azt megtagadni­a a kormánytól. Ma ugyan e párt Somssichcsal kijelenté, hogy átalánosságban sem fogadja el az 1882-ki költségvetést. És mivel okada­­tolta ezt ? Azzal, hogy nincs abban keresztül vive a takarékosság elve. Ezt állítani köny­­nyű, de bizonyítani annyira nehéz, hogy Somssich terjedelmes beszédében csupán egyetlen tételre mutatott, t. i. a közösügyi kiadásokra, hol szerinte valamit megtakartni lehet. IgSz'Tíz sem jelölte ki a megtakarítás módját. A költségvetés többi részére pedig csak azt mondta, hogy 4—5 tételt is fel tud­na mutatni, hol megtakarításokat lehet esz­közölni, azonban erre nem vállalkozott. Hogy ilyen argumentativval állítását nem iga­zolta , bármit is mond pénzügyeink nehéz állapotáról, azt, úgy h­iszszük, maga sem fogja tagadni. A költségvetés megtagadásának Somssickra nézve második oka az, hogy a kormány nem követ öntudatos, biztos pro­gramokét, mely kibontakozásra vezetne. Ezt Somssich így állítja, de nem bizonyítja, sőt egyetlen egy pont kivételével még csak nem is c­éloz arra, mit ért ő öntudatos programm alatt. Ezen állításnál tehát csakugyan többet ér az, mit a kormány tesz, mert azt lát­juk, hogy ennek csakugyan sikerült forgal­munk önállósítása, hitelünk fokozása; látjuk, hogy nem csak az állami bevételeket, hanem a kulturális tényezőket is tudja fejleszteni; látjuk, hogy a közigazgatás és igazságügy minden ágában teljes erővel dolgozik a refor­mokon. Ha mind­ezzel szemben Somssich azt mondja, hogy nem elég, ez nem programm, akkor megvártuk volna, hogy elmondja a magáét. De a­helyett, hogy ezt tette volna, csak áta-U­jaosságbant emlegette a­­takarékossá­got és még átalánosabban az ország állapo­­tainal kjjavítását. Mondott azonban egy pozitív gondola­tot is, a­mely megdöbbenti ugyan pártját, de kárpótlásul annál inkább tetszett a szélső bStb­Sd­!"Az a gebffb'Wspafftz, hogy a mon­archia nagyhatalmi állását nem bírjuk meg, tehát abdikáljunk. Igaz ugyan, hogy azt ki nem jelölte, hogy mily m­ódon lehetne a nagyhatalmak közt biztosítni nemzetünket és mégis a 37 milliónyi közös kiadásból any­­nyit megtakarítni, hogy azáltal a 49 millióra fölszámított defic­it el is enyészszék, de hát ő átalában követte azt a taktikát, hogy oda­vetett nagy állításokat és azokat nem bizo­­nyította. A dolog bizonyítás nélkül is tetszik a szélsőbalnak, a háznak nagy többsége azon­ban elgondolta magában, hogy ha mi szépen redukáljuk hadseregünket felére, a­min meg­takaríthatnánk vagy 10—15 milliót, milyen örömet okoznánk ezzel Keleten, Északon és Nyugaton s aztán meg azt, ha egy szép na­pon véletlen meglepetések érnék a hazát, mily keserves drágán fizetnék meg a had­ügyi megtakarítást. Nem mondjuk mi azt, hogy e téren is szorosan ellenőriznünk és megfontolnunk ne kellene minden krajczár kiadást, meg is tettük hazafias kötelességünk­­hez híven a delegáczióban, de mikor Szilágyi és Pulszky is mindössze csak 1 milliót, tehát számunkra 300,000 frt megtakarítást tudtak indítványozni a delegáczióban, Somssich nagy tervei aligha­nem a tényezők ignorálásán nyugszanak. A­mit Somssich pénzügyi politikánk ed­digi eredményeiről mond, abban is sok a csa­lódás vagy hamis számítás. Midőn kiszámítja, hogy a közös kiadások 1875—1882. közt 7 millióval nőttek, például elfeledi, hogy nem ezek szaporodtak ily arányban, hanem a vám­bevételek maradtak vissza; s hogy ezt a 7 milliót a restitutióban megtalálta volna, a mi­vel 1875-ben nem birtunk, mikor elmondja, hogy államadósságunk kamata ez idő alatt 34 millióval növekedett, szem elől téveszti, hogy a tiszai, keleti, vágvölgyi, déli vasutak meg­vétele, a tiszai kölcsön átfutó tétele együtt 10 milliónál több terhet okoz és hogy e tételek nagy része pl. a kamatbiztosításnál már ko­rábban is előfordult; midőn az 1875-iki 39 millió deficzitet és az 1880-iki 42 millióra tett deficzitet összehasonlítja, nem veszi szám­ba, hogy mennyi beruházás van közte, hogy a 153 milliós adósság konverziója mibe került, pedig ezt 1875. előtt kötötték. De számaival itt bővebben nem foglalkozunk, ál­lításait nem c­áfoljuk, mert azokat ő sem bi­­zonyítá. Eötvös Károly szélbak­örömmel ü­dvözle SomngSicWaz uTib­en Meglátjuk, találkozá­suk mire vezet. Annyi tény, hogy Somssich úgy festi az ország pénzügyeit, hogy Eötvös még csak meg se kísérte feketébbre festeni azokat, hanem e helyett beszélt: adóexeku­­czióról, nyomorról, szélbali stílusban, min­denért a kormányt okozván. Pedig a tagadha­tatlanul létező mezőgazdasági bajok és ki­vándorlás, nem a közös ügyes politika eredmé­nyei, hisz sokkal nagyobb mértékben fordul­nak elő ezek ott, hol Tisza-kormány nincs — a külföldön. De s­z i n e­z é­s n­e­k jó ez is. Hát még mikor azt az alternatívát állítja fel, hogy nem marad egyéb hátra,­­ mint vagy lemon­dani az alkotmányról, vagy — szélbalinak lenni. Ez a hazafias ultraság olyan kez­detleges valami, hogy komoly c­áfolatot sem érdemel. Szóval a mai két ellenzéki szónok úgy túlzott, a­hogy csak bízt, hogy ez­által mit érnek el, nem tudjuk, de, hogy így gyakor­lati politikát nem csinálnak, azt állítjuk.­­ Az országgyűlési szabadelvű párt f. hó 13-án pénteken délután 6 órakor értekezle­tet tart. — A dalmácziai operácziókat, mint a »Boh.« jelenti, Jovanovich báró személyesen fogja vezetni. Herczegovinában a parancsnokságra, ha ott nagyobb akc­ió válnék szükségessé, Salva­tor János főherczeg van kijelölve, a­ki ott egy ideig parancsnokolt. Ma Laibachból, Bécsújhelyről és Bécsből három hegyi üteg ment Dalmácziába. A Salzburgban állomásozó 34. vadász zászlóalj holnap egyenesen Mostárba indul.­­ Az összes csapatok a béke­állománnyal indulnak és csak ha nagyobb ak­czió volna szükséges, emeltetnék a létszám századon­ként 120 emberre. — Ama kollektív­ jegyzék, melyet a franczia és angol kormány kairói konzulaihoz intézett, teljes szövegében igy hangzik: »Már különböző alkalmakkor megbizatott, hogy a khedivével és az egiptomi kormánynyal tudassa Anglia és Francziaország elhatározását, hogy ő fen­ségét és a kormányt a különböző nehézségeknél, me­lyek a közügyek előhaladását Egiptomban akadá­lyozhatnák, támogatni fogja. A két hatalom e tárgy fölött teljesen egyetért és az utóbbi események, neve­zetesen a képviselői kamara összeülése ismét alkal­mat nyújtott nekik, hogy a tárgy felett kicseréljék nézeteiket. Megbízom önt, jelentse ki a khedivének, hogy az angol és a franczia kormány ő fensége fen­tartását a trónon a porta szukcresszív formánsai ál­tal szentesített, általuk hivatalosan elfogadott fölté­telek közt most és a jövőre nézve a rend fentartásá­­nak és az átalános jólét fejlesztésének egyedül le­hetséges biztosítékául tekintik abban az országban, mely iránt Francziaország és Anglia egyenlően ér­deklődnek. A két kormány erősen szövetkezett abban az elhatározásban, hogy egyesült törekvéseikkel elhá­rítsák minden okát a belső és külső bonyodalmaknak, melyek az Egiptomban alapított kormányt fenyeget­hetnék. Nem kételkednek a felett, hogy ez irányban való formaszerű intencziójok nyílt kifejezése hozzá fog járulni, hogy elhárítson oly veszélyeket, melyektől a khedive kormánya tarthatna; azonfelül oly veszé­lyeket, melyek Angliát és Francziaországot bizonyá­ra egyesülve találnák, hogy elejéket vegyék. Remé­lik, hogy a khedive maga e biztosításból azt a bizal­mat és erőt fogja meríteni, melyre Egiptom és népe sorsának intézéséhez szüksége van. (Következnek az aláírások.)« — A jan. 4-iki porosz királyi mani­­fesztumhoz a »Nordd. Alig. Ztg.« a következő kommentárt adja: »A császárt­­zenetének felfogása és különösen állásának parlamenti tárgyalása újabb birodalmi gyűlési beszédekben, nevezetesen Ben­nigsen beszédében is arra indította, hogy ur­alko­dói állásáról való felfogásának egy második, még nyomatékosabb nyilvánítását juttassa mindenekelőtt az állam­minisztériumhoz, ez­által pedig a parlamenti testületekhez és az összes néphez. Bennigsen mint még emlékezetben van, a belügyminiszternek szemére hányta, hogy a hivatalnokoknak, a­kik a kormányt a választásoknál támogatják, a király kö­szönetét helyezte kilátó­i. Bennigsen továbbá a miniszter beszédét ug­­gta fel, mintha az összes hivatalnokoknak a minisztérium rendelkezése alatt kellene államok. De nem a minisztérium személyeiről van szó, hanem az uralkodói akaratról, mely az állam nagy ügyében állandó. Ő felsége nem akarja, hogy a király személyének sérthetetlensége, melyet Porosz­­országban mindenkor tiszteltek és a mely alkotmány­­czikk által ugyan megerősítve, de nem behozva van, úgy tekintessék, mintha a személyes kormánytettek­től, elvette volna az önálló elhatározások természetét. Ha számos szabadelvű lap a rendelettel szemben fel­kiált, hogy a »Le roi régne, mais il ne gouverne pas« mint azelőtt, most is megtartja Poroszországban ál­lamjogi érvényességét, ennél semmi se lehet hami­sabb. Ez a tétel, a­mely legfelebb vakító frázisnak, nem pedig államjogi alapszabálynak mondható, az alkotmány behozatala után Poroszországban se volt soha érvényes és sose kellett volna annak lennie. A­ki becsületesen gondolkozott állami intézmé­nyekről, tudja, hogy a régner, melynek ellenté­te a gouverner, nem bir más tartalommal, mint az üres reprezentáczióéval. A­hol az a franczia szó járja, ott a király egyátalán semmit se tesz; de a hol élő királyság áll fenn, ott a király uralkodik is, és csak az uralkodás által Az alkotmánynak Poroszországban csak az a hatása, hogy egyrészt a kormánypárti tevékenység egy részét törvényekhez kösse, másrészt, hogy a királyt felelős tanácsadókkal vegye körül, a­kik azért mégis közeges maradnak és nem lesznek egy parlament közegeivé, mely valóság­gal uralkodik, mig a király jóváhagyása (ebben áll az az u. n. régner) legfőlebb azt a jelentőséget nyeri, hogy egy állami tény be van fejezve.« A »Prov. Corr.« egy czikke megjegyzi,hogy a császár, midőn a császári üzenet után és a birodal­mi gyűlésben és a sajtóban kétségbe vonták szemé­lyes nézetének jogát, a jan 4-iki rendelettel a parla­menti czérnaszálakat, melyekkel állásását korlátozni akarták, szét akarta szakítani, erőteljesen rámutat­ván az uralkodói hivatásra, a­hogy a nép öntudatá­ban él. A czikk így végződik: »Poroszországban a ki­rály uralkodik és kormányoz. A birodalom alkotmá­nya Poroszország koronájának e jogát csak meg akar­ta erősíteni. Hogy a király csak uralkodik, de nem kormányoz, idegen földön termett nézet. E tan és a belőle származó­ tévedések ellen föllépni a korona joga és kötelessége, bárhol is nyílik erre alkalma. A király szava az államminisztériumhoz a porosz alkotmány okiratának teljesen hű kifolyása, nem tartalmaz újí­tást, de ama kísérletek ellen fordul, hogy újításokat hozzanak be a jogosan fennálló alkományon kívül. A létező viszonyok megingatását meg nem engedni ma is az uralkodó akarata, mint húsz év előtt, midőn a királyi felség a trónról e szavakat hirdette ki. Sosem engedtem meg, hogy belső államéletünk haladó fejlő­dése a korona jogát, Poroszország hatalmát és biztos­ságát kérdésessé tegye vagy veszélyeztesse.« A német trónörökösről azt állítják, hogy az­nap, melyen a rendelet megjelent vadászatra készült s a királyi rendeletről semmi tudomása se volt és csak este figyelmeztették rá. A »Kreuz Ztg.« szerint a rendelet a császár személyes kezdeményezésére ve­zetendő vissza. — Konstantinápolyból jelentik a »Ti­­mes«-nak f.­hó -­ról, hogy az ottani császári palotá­ban az utóbbi napokban titkos vizsgálatot tartottak egy sejtett új összeesküvés felett. A vádlottak egy bi­zonyos I­s m a i­­­bej és A g b i­a effendi, a­kik egy idő előtt Angorában és Konichben számkivetésben éltek. A­g­h­­­a effendi a jelenlegi szentpétervári otto­­mán nagykövet közeli rokona s azelőtt mint az ifjú török párt egyik zabolátlan és nyugtalan tagja volt ismeretes. Az összeesküvés állítólagos czélja volt inturrekezionális mozgalmat idézni elő Kis-Ázsiában az ezer és ezer menekülttel, a­kiknek még mindig nagyon kényes exisztencziájuk van új hazájukban. A vizsgáló bizottság több tartományi kormányzót ipar­kodik a dologba belekeverni, mely azonban, mint annyi sok más, a jelenlegi kormány alatt fölfedezett összeesküvés, bizonyára jelentéktelennek fog kitűnni s valószinű­leg néhány hazaárulás gyanújában álló személy száműzetésével fog végződni. — Umberto király Berlinbe uta­zása végett, mint a »Boh.«-nak Rómából jelentik, ismét tárgyalások folynak, melyeknél, bír szerint Ausztria-Magyarország a közvetítő. Umberto ki­rály berlini útja minden esetre meg fogja előzni Ferencz József uralkodó turini látogatását. Budapest, január 12. A német birodalmi gyűlésen nevezetes dolgok történnek. Windthorst, az ultramon­­tán czentrumpárt vezére, tegnap motiválta a kulturharcz megszüntetésére vonatkozó indít­ványát, melylyel egyidejűleg köztudomásra hozatik, hogy a porosz országgyűlésnek ha­sonló irányú egyházpolitikai javaslatot fog beterjeszteni a kormány. Figyelemreméltó, hogy Bismarck herczeg a tegnapi nagy vitá­ban nem vett részt, se pro, se contra, mind a mellett, hogy jelen volt, hanem Bötticher ál­lamtitkárt hagyta kijelenteni egyszerűen, hogy a szövetségtanács még nem vette tár­gyalás alá Windthorst javaslatát, melyre néz­ve a kormány csak akkor fog érdemileg nyi­latkozni, ha a birodalmi gyűlés azt netalán elfogadta. A német kormány részéről tett eme nyi­latkozat is egészen a német »parlamentariz­mus« specialitásaihoz tartozik. Egy roppant nagyfontosságú kérdésről van szó a törvény­­hozás termében , de a kormány, melynek par­lamentáris fogalmak szerint a parlament ve­zérének is kellene lenni, nem foglal el egy­előre arra vonatkozólag semminő álláspon­­pontot, hanem rábízza a parlamentre, ez fo­gadja el, vagy vesse vissza az ide vonat­kozó nagy horderejű indítványt,­­ a kor­mány majd csak azután mondja el a magáét! Hát az ilyen eljárás ismét nem történhe­tik máshol, mint a német »parlamentben«, mely megy a maga feje után, merre kedve tartja, de nem vezettetik a kormány által. Ez megmagyarázható ugyan, de nem in­dokolható, annyival kevésbé nem, mert tudva­levő dolog, hogy úgy Bismarck, mint a német dynasztia igen óhajtanának véget vetni a kulturharcznak, mely Németország belerejét és megizmosodását a lefolyt 10 év alatt oly nagy mértékben megrongálta, illetőleg meg­akadályozta. A német kormány jelzett magatartásá­nak magyarázatát csak abban kereshetjük, hogy Bismarck okulva előbbi példákon nem akarta magát és kormányát esetleg újabb parlamenti vereségnek kitenni, hanem kényel­mesebbnek tartotta, hogy a parlamentben maga­ magától alakuljon — e kérdésben — egy többség, ilyen, vagy olyan irányban s ő majd csak akkor áll aztán annak az élére. Ez taktikának taktika ugyan, de nem igen egye­zik össze a parlamenti kormányzás fogalmá­val. Egészen mellékes és alárendelt kérdések­nél talán tehet így a kormány, de oly első­rangú politikai, vagy egyház-politikai ügyek­ben, mint Németországban a kulturharcz, a kormánynak nem volna szabad neutrálisnak maradni s a homokba dugni fejét. De hát Németország ebbeli viszonyai­nak álláspontjáról tekintve az ügyet, Bis­marck herczegtől s a német kormánytól már az is sok, az is haladás, hogy nem szólt ellene Windthorst javaslatának; haladás t. i. abban az értelemben és irányban, a múlt­hoz képest, hogy nem föltétlenül uta­sít­n­a­k vissza minden lépést és kísérletet, jöjjön az bár az egykoron oly nagy mérték­ben gyűlölt c­entrumtól is, melynek czélja, a kulturharcz és háború lecsendesítése. Fontos momentuma a tegnapi vitának még az, hogy a haladópártiak egyik vezér­tagja is, Virchow tanár Windthorst indítvá­nya mellett szólalt föl. Az indítvány mel­lett vannak a klerikálisokon kívül a konzer­­vativok s a haladók egy része. Ellene a nem­zeti szabadelvnek. Ha sikerül ezen s még más Rómában is tett kezdeményezések után a májusi törvények eltörlése, vagy lényeges módosítása, Németország megszabadul egy átkos lidércznyomástól.­­ A Romániába történt tömeges ki­­vádorlások meggátlása végett múlt évi deczem­­ber 27-én 62259. sz. alatt a m. kir. belügymi­niszter Alsó-Fehér, Arad, Besztercze, Naszód, Bihar, Brassó, Fogaras, Hunyad, Kis-Kükü­llő, Kolozs, Krassó-Szörény, Mármaros, Maros-Torda, Nagy- Küküllő, Szabolcs, Szatmár, Szeben, Szilágy, Szol­­nok-Doboka, Temes, Torda-Aranyos, Torontál me­­gyékhez a következő kör rendeletét bocsátotta ki. A múlt hó folyamán Temes és Torontál megyék területéről 140 román ajkú család utazott munkake­resés ürügye alatt Orsovánál Romániába,­­ utazá­suk valódi czélja azonban nem munkakeresés volt, mert Bukarestbe érkezvén, a román kir. belügymi­nisztert küldöttségileg arra kérték, hogy részükre a Dobrudzsában való letelepedésre engedély adassék. — A román kir. kormány részéről a letelepedésre az en­gedély megtagadtatván, az összes kivándorlók ismét hazájukba kényszerültek visszautazni. — E hó 15-én érkeztek vissza a kivándorlók a legnagyobb ínségben az orsovai vasúti állomásra, honnan a magyar kor­mány gondoskodása folytán élelemmel ellátva, ható­sági közegek közbenjöttével mindnyájan illetőségi helyeikre szállíttattak.­­ Az említett lakosok bizo­nyos Popovics nevű egyén által vezettettek balátra s csábittattak a kivándorlásra, melyből oly nyomorral s megviselve kellett ismét visszautazniok.­­ A ro­mán kir. külügyminiszter ezen tömeges kivándorlás alkalmából felhívást intézett a bukaresti magyar-osz­trák követséghez, melyben kinyilatkoztatja, hogy a román kir. kormány nincs azon helyzetben, hogy ide­geneknek a Dobrudzsában letelepedéseket engedé­lyezhessen s a bevándorlókat földekkel lássa el, s in­tézkedni kér az iránt, hogy erre a magyarországi ro­mán ajkú lakosok figyelmeztettessenek. — Tekintet­tel tehát arra, hogy a Dobrudzsában és átalában a Romániában való letelepedésre a román kir. kormány által engedély egyátalán nem adatik, s igy a ki­vándorlók ott a legnagyobb nyomorrak vannak kité­ve s különösen arra, hogy a békés lakosság nem saját szándékából, hanem e czélra használt ügynökök csá­bításai folytán adja magát arra, hogy a hazáját el­hagyva, idegen s ismeretlen helyen keressen menedé­ket; felhívom a czímet, hogy jelen rendeletem tartal­máról a megye összes lakosságát értesítse, utasítsa a járási szolgabirákat, hogy azt községről-községre sza­bályszerűen hirdesse ki, s a lakossággal szorosabb érintkezésben álló községi elöljáróknak hagyja meg, hogy gondoskodjanak arról, hogy minden egyes tudja meg, minő sors vár a kivándorlókra s hogy a lakos­ságot távol tartsák oly ügynökökkel való érintkezés­től, kiknek rossz akaratú s könnyelmű csábításai őket a legnagyobb nyomornak teszik ki, s anyagi

Next