A Honvéd, 1867 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1867-11-25 / 17. szám

A legújabb kor csatái. Bevezetés. (Kápolnai.) A hadtudományok elméleti része ezentúl az „Oktató levelekében fogja helyét találni, s így mindenkinek alkalom lesz nyújtva: a netalán elfelejtetteket emlékezetbe visszaidézni, a hadtudományok terén felmerült újításokat meg­ismerni, egy szóval mindazon elméleti kellékeket megszerezni, melyek egy honvédtisztnek szükségesek, hogy magasztos hiva­tásának tökéletesen megfelelhessen. A hadtudományok elméleti részének ismerete azonban még magában nem elegendő, szükséges a tapasztalás is, mert csak ez tesz bennünket képessé a helyzet józan megítélésére, s az ebből folyó czélszerű intézkedésre. Az elmélet ismerteti meg velünk a hadtudomány vezérel­veit,­­ a tapasztalatok higgadt tanulmányozása pedig azok gyakorlati alkalmazási módját mutatja meg. „Az elmélet adja a tengelyeket, a tapasztalás vonja a görbe vonalat“ (La theorie donne les axes, l’expérience trace la courbe) mondja Napoleon és hozzá­teszi, hogy: a legnagyobb lángész, a legbátrabb hős is haszonvehetlen vezér marad mindaddig, míg a természettől nyert tehetsége a tapasztalatok kincseire nem támaszkodhatik. Ha az elmélet a testet képezi, úgy a tapasztalat abba lel­ket lehel. De hogy szerezhetne csak egy ember is rövid élte folyama alatt annyi tapasztalatot, hogy azok tanácsadóul szolgálhas­sanak minden előforduló eseményben ? Szükséges tehát a személyes tapasztalást vagy tökélyesíteni, vagy pedig kipótolni, s ezt csakis a történelem segítségével te­hetjük, ha t. i. az elméleti szabályok segítségével a már meg­történt hadműködéseket ítészetes tanulmányozásunk tárgyává teszszük, s így mások tapasztalatait saját hasznunkra fordítjuk. Mily eredménydús lehet az ily eljárás, legjobban láthatni a hadtudományok nagy mestere — Napóleon — példáján . A 28 éves, úgyszólván, minden személyes tapasztalatokat nélkü­löző Napóleon a történelemben feljegyzett hadműködések gon­dos tanulmányozása által annyira kiképezé magát, hogy már első hadjáratában is győzelmesen lépett fel a katonai hírneves, csatatereken becsülettel megőszült Beaulieu osztrák tábornagy ellen. ,,A magyarok hadjáratai“ czimű czikksorozatom közlését a „Honvéd“ már megkezdte, melyben feladatomul tű­zem ki magamnak : a hadászat és a hadpolitika alapelveinek gyakorlati alkalmazását tüntetni elő, megmutatva egyúttal, hogy az ügyes vezetés mellett még a sereg morális hangulata is mily nagy be­folyást gyakorol a hadműködések végkimenetelére. Ugyanily nicit­y czikksorozatot kezdek meg jelenleg is, csak hogy ebben a fősúlyt a harczászat (Taktik) alapelvei alk­alm­a­­zási módjára helyezendem­ s a példákat a legújabb korszakban fogom keresni, hogy az által az értekezés annál hasznosabbá váljék. Jövő czikkemben tehát megkezdendem az 1866-diki had­járat csatáit itészetesen leírni, előre bocsátva természetesen azon hadászati körülményeket, melyek a leírandó csatákat előidézik. A leírásban magában ugyanazon modort fogom követni, melyet eddig is már a magyarok hadjáratai leírásánál használ­tam, a tény leírása után t. i. mindig keresni fogom, mily har­­czászati alapelvek használtattak fel előnyösen, vagy pedig ha­nyagoltalak el. Nem hódolva vakon a siker tényének, iparkodni fogok mindig azon indokokat kikeresni, melyek azt előidézik, és külö­nösen ki fogom emelni azon morális rugók működését, melyek a végeredményre befolyással bírtak, mert hiába, csalatkoznak mindazok, kik — számba nem véve az emberi szív tünemé­nyeit — a katonában csak gépet akarnak látni s a csatatért sakkjátékként tekintve egyedül ügyes hadmozdulatok által vélik eldöntötteknek a csatákat! Igenis, határoz az ügyes vezérlet, de a mellett határoz a sereg hangulata is, és csakis ott, hol ügyes vezetés lelkesedett harczosok áldozatkész szívével rendelkezhe­tik, várhatunk bizton fényes eredményt! Súlyt fogok helyezni továbbá a fegyverkezésre, mely a leg­régibb idők óta anyagilag mint erkölcsileg a csaták végered­ményére igenis nagy befolyást gyakorolt.­­ Anyagilag, mert a jobban felfegyverkezett fél több ellent tehetett harczképte­­lenné; erkölcsileg pedig, mert a jobban felfegyverkezett fél ön­bizalma nőtt, míg az ellenfélé közönségesen túlságos nagy mér­tékben is fogyott. Elvitázhatlan tény, hogy a győzelem mindig azon félé szokott lenni, mely egy új, az ellenségénél jobb felfegyverke­zéssel, vagy egy más fontos harczászati újítással lép a harc­­­térre. — Senki ezt tagadni nem fogja, és mégis mily kevés hasznot vont eddigelé Ausztria a történelem e fontos okta­tásából ! ____________ 130 szerint a két hadsereg viszonya egymáshoz rendezendő, mielőtt a honvédelem szervezetét véglegesen eldöntenék a honatyák. Az osztrák katonai rendszer képviselői pedig e levélből megtanulhatják, hogy emberi hatalom az ausztriai hadserget jelen alakjában többé fenn nem tarthatja, és hogy a dynastici érdekében is kötelességük volna egy dualisztikus alapon szervezett hadsereg által a birodalom és dynastia fennmaradását biz­tosítani. ____________ A magyarok hadjáratai. I. A honszerzés. C) Első honnagyobbítási hadjárat. (Kápolnai.) Árpád az első s talán egyetlen hadászati hibát akkor követé el, midőn a meszesi szorosig szerencsésen előre­hatolt hadseregét két részre osztá, mielőtt még a Maróth rová­sára tett hódításokat döntő csata által biztosította volna. A­helyett, hogy eddigi bölcs magaviseletét folytatva ipar­kodnék elleneit egyenként megtámadni, kiteszi magát annak, hogy kis számú népével egy­szerre három ellenség ellen van kényszerítve küzdeni. De ha egyrészt hibázott is, tagadhatlan, hogy hibáját bölcs és merész módon másrészről annyira jóvá téve, hogy egy vesz­tett csatát kivéve, nem csak hogy szerencsétlenség nem érte, sőt még nagyobb eredményeket vívott ki, mint a minőkre szá­mított. Térjünk vissza azonban a meszesi szorosnál tanyázó három magyar hadtesthez és lássuk azon körülményeket, melyek Árpádot a sereg megosztására indíták. Míg a magyarok az erődítmények építését födözve a meszesi szoros tájékán táboroztak, Töhötöm — ki általában mindig kiválóan vállalkozó szellemet tanusíta — a tétlenség idejét némileg hasznosítandó egy ravasz férfiút külde, az agg Mánd vitézt, hogy láppal járva, kémlelné ki a hegyeken túl fekvő Szamos medenczét.*) Mánd azon tudósítással tért vissza, miszerint a hegyeken túli — erdőelvi — vidékek meghódítását semmi nagy akadá­lyok nem gátolandják, miután az ottani oláh és szláv népeken uralkodó Gyeró fejedelem az Attila kunjaitól származó széke­lyekkel és a besenyőkkel folytonos ellenségeskedésben élve nem leend képes egy betörő magyar had ellen minden erőit összpontosítani, mihez még azon, a magyaroknak kedvező körülmény is járult, hogy Gyelő hada rosszabbul volt felfegy­verezve s vezetve, mint Töhötömé. Véve Töhötöm e tudósítást, elhatározá Árpádtól engedel­­met kérni az erdőelvi földet saját nemzetsége számára meg­hódíthatni. Árpád, igen valószinüleg tekintetbe véve, hogy Töhötöm e működése által közvetlen összeköttetésbe jöhet az Erdély keleti részén lakó székelyekkel, kik is még a honszerzést meg­előző korszakban a magyarok Halis tájékáni tartózkodása alatt . Árpádot az azetközi szerződés feltételei mellett szintén feje­delmükül ism­erék el, s Budváron ünnepélyes áldomás közben a köre metszett szer hat pontja megtartására magukat vér­esküvel kötelezék: egy részt tehát e rokon fajú néppel közvet­len érintkezésbe jönni minden esetre oly előny vala, melyért a Körös vidéke meghódításáról egyelőre le lehetett mondani; más részt pedig Árpád hihetőleg attól is tartott, hogy a kért engedély megtagadása engedetlenségre s következőleg belső *) Mind azon vidék, melynek vizei a felső Szamosba folynak.

Next