A Honvéd, 1867 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1867-11-25 / 17. szám
A legújabb kor csatái. Bevezetés. (Kápolnai.) A hadtudományok elméleti része ezentúl az „Oktató levelekében fogja helyét találni, s így mindenkinek alkalom lesz nyújtva: a netalán elfelejtetteket emlékezetbe visszaidézni, a hadtudományok terén felmerült újításokat megismerni, egy szóval mindazon elméleti kellékeket megszerezni, melyek egy honvédtisztnek szükségesek, hogy magasztos hivatásának tökéletesen megfelelhessen. A hadtudományok elméleti részének ismerete azonban még magában nem elegendő, szükséges a tapasztalás is, mert csak ez tesz bennünket képessé a helyzet józan megítélésére, s az ebből folyó czélszerű intézkedésre. Az elmélet ismerteti meg velünk a hadtudomány vezérelveit, a tapasztalatok higgadt tanulmányozása pedig azok gyakorlati alkalmazási módját mutatja meg. „Az elmélet adja a tengelyeket, a tapasztalás vonja a görbe vonalat“ (La theorie donne les axes, l’expérience trace la courbe) mondja Napoleon és hozzáteszi, hogy: a legnagyobb lángész, a legbátrabb hős is haszonvehetlen vezér marad mindaddig, míg a természettől nyert tehetsége a tapasztalatok kincseire nem támaszkodhatik. Ha az elmélet a testet képezi, úgy a tapasztalat abba lelket lehel. De hogy szerezhetne csak egy ember is rövid élte folyama alatt annyi tapasztalatot, hogy azok tanácsadóul szolgálhassanak minden előforduló eseményben ? Szükséges tehát a személyes tapasztalást vagy tökélyesíteni, vagy pedig kipótolni, s ezt csakis a történelem segítségével tehetjük, ha t. i. az elméleti szabályok segítségével a már megtörtént hadműködéseket ítészetes tanulmányozásunk tárgyává teszszük, s így mások tapasztalatait saját hasznunkra fordítjuk. Mily eredménydús lehet az ily eljárás, legjobban láthatni a hadtudományok nagy mestere — Napóleon — példáján . A 28 éves, úgyszólván, minden személyes tapasztalatokat nélkülöző Napóleon a történelemben feljegyzett hadműködések gondos tanulmányozása által annyira kiképezé magát, hogy már első hadjáratában is győzelmesen lépett fel a katonai hírneves, csatatereken becsülettel megőszült Beaulieu osztrák tábornagy ellen. ,,A magyarok hadjáratai“ czimű czikksorozatom közlését a „Honvéd“ már megkezdte, melyben feladatomul tűzem ki magamnak : a hadászat és a hadpolitika alapelveinek gyakorlati alkalmazását tüntetni elő, megmutatva egyúttal, hogy az ügyes vezetés mellett még a sereg morális hangulata is mily nagy befolyást gyakorol a hadműködések végkimenetelére. Ugyanily nicity czikksorozatot kezdek meg jelenleg is, csak hogy ebben a fősúlyt a harczászat (Taktik) alapelvei alkalmazási módjára helyezendem s a példákat a legújabb korszakban fogom keresni, hogy az által az értekezés annál hasznosabbá váljék. Jövő czikkemben tehát megkezdendem az 1866-diki hadjárat csatáit itészetesen leírni, előre bocsátva természetesen azon hadászati körülményeket, melyek a leírandó csatákat előidézik. A leírásban magában ugyanazon modort fogom követni, melyet eddig is már a magyarok hadjáratai leírásánál használtam, a tény leírása után t. i. mindig keresni fogom, mily harczászati alapelvek használtattak fel előnyösen, vagy pedig hanyagoltalak el. Nem hódolva vakon a siker tényének, iparkodni fogok mindig azon indokokat kikeresni, melyek azt előidézik, és különösen ki fogom emelni azon morális rugók működését, melyek a végeredményre befolyással bírtak, mert hiába, csalatkoznak mindazok, kik — számba nem véve az emberi szív tüneményeit — a katonában csak gépet akarnak látni s a csatatért sakkjátékként tekintve egyedül ügyes hadmozdulatok által vélik eldöntötteknek a csatákat! Igenis, határoz az ügyes vezérlet, de a mellett határoz a sereg hangulata is, és csakis ott, hol ügyes vezetés lelkesedett harczosok áldozatkész szívével rendelkezhetik, várhatunk bizton fényes eredményt! Súlyt fogok helyezni továbbá a fegyverkezésre, mely a legrégibb idők óta anyagilag mint erkölcsileg a csaták végeredményére igenis nagy befolyást gyakorolt. Anyagilag, mert a jobban felfegyverkezett fél több ellent tehetett harczképtelenné; erkölcsileg pedig, mert a jobban felfegyverkezett fél önbizalma nőtt, míg az ellenfélé közönségesen túlságos nagy mértékben is fogyott. Elvitázhatlan tény, hogy a győzelem mindig azon félé szokott lenni, mely egy új, az ellenségénél jobb felfegyverkezéssel, vagy egy más fontos harczászati újítással lép a harctérre. — Senki ezt tagadni nem fogja, és mégis mily kevés hasznot vont eddigelé Ausztria a történelem e fontos oktatásából ! ____________ 130 szerint a két hadsereg viszonya egymáshoz rendezendő, mielőtt a honvédelem szervezetét véglegesen eldöntenék a honatyák. Az osztrák katonai rendszer képviselői pedig e levélből megtanulhatják, hogy emberi hatalom az ausztriai hadserget jelen alakjában többé fenn nem tarthatja, és hogy a dynastici érdekében is kötelességük volna egy dualisztikus alapon szervezett hadsereg által a birodalom és dynastia fennmaradását biztosítani. ____________ A magyarok hadjáratai. I. A honszerzés. C) Első honnagyobbítási hadjárat. (Kápolnai.) Árpád az első s talán egyetlen hadászati hibát akkor követé el, midőn a meszesi szorosig szerencsésen előrehatolt hadseregét két részre osztá, mielőtt még a Maróth rovására tett hódításokat döntő csata által biztosította volna. Ahelyett, hogy eddigi bölcs magaviseletét folytatva iparkodnék elleneit egyenként megtámadni, kiteszi magát annak, hogy kis számú népével egyszerre három ellenség ellen van kényszerítve küzdeni. De ha egyrészt hibázott is, tagadhatlan, hogy hibáját bölcs és merész módon másrészről annyira jóvá téve, hogy egy vesztett csatát kivéve, nem csak hogy szerencsétlenség nem érte, sőt még nagyobb eredményeket vívott ki, mint a minőkre számított. Térjünk vissza azonban a meszesi szorosnál tanyázó három magyar hadtesthez és lássuk azon körülményeket, melyek Árpádot a sereg megosztására indíták. Míg a magyarok az erődítmények építését födözve a meszesi szoros tájékán táboroztak, Töhötöm — ki általában mindig kiválóan vállalkozó szellemet tanusíta — a tétlenség idejét némileg hasznosítandó egy ravasz férfiút külde, az agg Mánd vitézt, hogy láppal járva, kémlelné ki a hegyeken túl fekvő Szamos medenczét.*) Mánd azon tudósítással tért vissza, miszerint a hegyeken túli — erdőelvi — vidékek meghódítását semmi nagy akadályok nem gátolandják, miután az ottani oláh és szláv népeken uralkodó Gyeró fejedelem az Attila kunjaitól származó székelyekkel és a besenyőkkel folytonos ellenségeskedésben élve nem leend képes egy betörő magyar had ellen minden erőit összpontosítani, mihez még azon, a magyaroknak kedvező körülmény is járult, hogy Gyelő hada rosszabbul volt felfegyverezve s vezetve, mint Töhötömé. Véve Töhötöm e tudósítást, elhatározá Árpádtól engedelmet kérni az erdőelvi földet saját nemzetsége számára meghódíthatni. Árpád, igen valószinüleg tekintetbe véve, hogy Töhötöm e működése által közvetlen összeköttetésbe jöhet az Erdély keleti részén lakó székelyekkel, kik is még a honszerzést megelőző korszakban a magyarok Halis tájékáni tartózkodása alatt . Árpádot az azetközi szerződés feltételei mellett szintén fejedelmükül ismerék el, s Budváron ünnepélyes áldomás közben a köre metszett szer hat pontja megtartására magukat véresküvel kötelezék: egy részt tehát e rokon fajú néppel közvetlen érintkezésbe jönni minden esetre oly előny vala, melyért a Körös vidéke meghódításáról egyelőre le lehetett mondani; más részt pedig Árpád hihetőleg attól is tartott, hogy a kért engedély megtagadása engedetlenségre s következőleg belső *) Mind azon vidék, melynek vizei a felső Szamosba folynak.