A Honvéd, 1871 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1871-02-23 / 8. szám
30 szükség esetén érvényre juttathassa. Ekkor minden gyanakodás és a kegyosztásnak még látszata is magától elenyésznék. Ennek életbe léptetésével egyidejűleg oly előléptetési rendszabályt kellene létrehozni, mely egyrészt úgy a turnus szerinti mint másrészt az azon kívüli előléptetést is magában foglalná, s mely így a képzettség tekintetében különböző elemek igényeit minden irányban kielégíthetné. Mielőtt ez eszme bővebb fejtegetésébe bocsátkoznám, ki kell jelentenem, miszerint én sem a turnus szerinti előléptetést magában a másik mód kizárásával nem tarthatnám célszerűnek azért, mert az első esetben szerény nézetem szerint még a jobb elemek egy részében is az intézményünk érdekében oly üdvös lendületet gyakorló haladási vágy nagyrészt kiölelnék, és ez által csaknem általános intézményünk rákfenéjét képezhető szellemi teepedés idéztetnék elő ; a második eset kizárólagos alkalmazása által ellenben igen sok derék gyakorlati tiszt fosztatnék meg az előléptetésnek még reményétől is, mi ismét csak intézményünk hátrányára szolgálna, mert az illetők elvitázhatlan jogaikban csorbát szenvedvén, kedvöket vesztenék, és hivatásukat nem azon fogékony tevékenységgel és odaadással teljesítenék, melytől, és szűkebb értelemben véve csakis ettől, a sikert joggal elvárni lehet. Az előléptetési rendszert tehát igénytelen nézetem szerint akép kellene szabályozni, miszerint egyrészt a rangidősbségi jogfolytonosság elvénél fogva a rangsorozat szerinti előléptetés is érvényben maradna, másrészt pedig az alaposabb tudományos műveltséggel és magasabb szakismerettel bíró rangban fiatalabb tiszteknek alkalom nyújtassék a soron kívüli előléptetésre oly módon, miszerint kitűnő jellemű és fedhetlen magaviseletű tiszteknek, kik megfelelő szolgálati idő folytán a rangsorozat középszámát illető rangjokban elérték, igényök legyen az évenkint és kerületenkint egy részrehajlatlan szakbizottság előtt megtartandó, két fokozattal magasabb rang körébe vágó harczászati feladványok elméleti és gyakorlati megfejtésében alapuló vizsgára jelentkezni, mely vizsgáknál kerületenkint a preferáltatni szándékolt rangidős tiszteknek is igényük volna a részvétlen bíráló szerepű jelenlétre. A két fokozattal magasabb rangkörét illetőleg talán azt az ellenvetést lehetne tenni, miszerint szükségtelen pl. egy főhadnagynak az őrnagyi vizsgát letenni, mivel soká kerül a sor reálig őrnagygyá előléptettetik. Én mindazáltal eme netáni ellenvetés daczára is azt szükségesnek tartom, mert a vizsgát kitűnő sikerrel letett főhadnagy századossá léptettetik elő, és mint ilyen gyakran jöhet oly helyzetbe, hogy az őrnagy hatáskörébe vágó teendőket kell önállólag teljesítenie. Megjegyzendő még, miszerint a vizsgát kitűnő sikerrel letett tiszt még az esetben is csak oly rangidős bajtárs előtt részesülne a soron kívüli előléptetésben, ha utóbbinak minden tekintetben ki nem elégítő gyakorlati szakképzettsége mellett még netán egyéb köztudomású a szolgálat hátrányára szolgáló fogyatkozásai is volnának, mert szerintem igazságtalanság volna egy különben derék, gyakorlatilag szakképzett rangidős tisztnek hátrahagyás általi keserítése. Úgy hiszem, nem csalatkozom, ha azt állítom, miszerint az előrebocsátottak szerint életbeléptetendő reformok által az állítólagos protekczió és annak hajhászása végkép kiküszöböltetnék, és ama szörnynek helyét az intézményünk és ennek tagjainak javát előmozdító, mert szellemi haladásban gyökerező, valódi érdem foglalná el, mely előtt minden kicsinykedő irigység nélkül méltán és örömmel meghajolhatnánk. Kérem a tisztelt bajtársakat, szíveskedjenek e netán hiányos javaslatomat bonczkés alá venni, és ennél még üdvösebb s elfogadhatóbb módot indítványozni, ez esetben örömmel eltűrvén a netalán ellenem irányzott tollharcz-csapásokat is. Ó-Arad 1871. febr. 17-én. Máthé Antal, hadnagy. Egy kis Polémia. A„Protekczió veniat regnum tuum“ czimü czikk nagy hullámot vert. A tárgy oly fontos, hogy e tekintetben minden véleménynek tért adunk. Szerk. 1) Protekczió és vétó — ellenczáfolat. A „Honvéd“ lap 5. számában „Protekczió veniat regnum tuum“ czím alatt közlött czikkemre, lapunk február 9-iki számában egyben Véd-tiszt úr válaszra érdemesít, mely után nézeteimnek érvényesítése tekintetéből egy ellenválaszra moraliter szoríttatom. Míg azonban az ügy lényegére áttérnék, ki kell jelentenem, hogy a nevezett tiszt úr álláspontjára nézve nem vagyok tisztában; nem tudván, várjon az igen tisztelt bajtárs mint kormányunk megbízottja , avagy a „defensor fidei“ czlím utáni vágyában, vagy végre saját meggyőződése sugallata önálló — mert részrehajlatlan — szempontjából intézte-e a czáfolatot? Egyébként bárminémű is legyen szándéka, én az ellenczáfolattal a legnagyobb készséggel szolgálok és szolgálhatok is. Legelőször is az igen tisztelt szerző úr szemrehányásokkal él az iránt, hogy czikkemben „a kívánatosnak elismert előléptetési viszonyok létesíttetése ellen fennálló nehézségeket nem méltánylom tökéletesen, mert ez irányban nem nyilatkoztam;“ — e tekintetben teljesen osztom szerző úr nézetét ез indíttatva érzem magamat az említett nehézségek meglétét ezennel teljességgel elismerni ; — amint tehát én ezt teszem, úgy másrészt megkívánhatom , hogy a t. szerző úr is belássa azt, miszerint legyenek a fennálló nehézségek bármily mérvűek is, egy előléptetési rendszernek vagy szabályzatnak, legyen ez bár hiányos is, kellett vala létrejönnie, mert nem képzelhetem, hogy szerző úr oly nézetet valljon sajátjának, miszerint a jelen abnormális viszonyoknál fogva a tiszti előléptetések csak „en bloc“ történjenek. Feltéve tehát, hogy a szerző eme nézetemet osztja, tán belátandja azt is, hogy a jelenleg érvényben lévő, mert (im Rathe der Weisen) megállapodott ideiglenes előléptetési rendszer titkaiba, legyenek ezek az egyesekre nézve kedvezők vagy kedvezőtlenek is, szükséges volna legalább az értekezlet felett, a honvédtiszti kart beavatni, mivel ennek megtörténtével alig hiszem, hogy előfordulhatnának esetek, ahol a közönség azon része, mely nem hír a viszonyok ismeretével, kormányunk jó indulatu intézkedéseit a „protekczió“ rovatába dobná, melynek kell légyen történnie, mert én s tán többen is — korlátolt alattvalói felfogásainknál fogva az előléptetési titkok titkaiba be nem hatolhatván — nem oda , ha természetszerű ösztönünknek engedve az előttünk ismeretlen, de jóllehet legigazságosabb eljárást protekcziónak mertük bélyegezni. Ha tehát czikkemben ez irányban tévedtem, reményem, hogy szerző úr szűk körű alattvalói eszemet tekintetbe véve megkegyelmez. Szerző úr azon további megjegyzésére, hogy „azoknak, kik nem részesültek rögtön a kiérdemlett méltánylásban, nincs okuk a fölött kétségbe esni,“ csak azt válaszolhatom, hogy ha valaki találkozhatnék, akinek csakugyan volna kedve kétségbe esni, ezt leginkább azon igazi honfiak tennék, kik az előléptetések, a tisztikar nagy részére nézve okozta szellemi hatás horderejének tanai valának, s annak felette káros voltát kellőleg méltányolni tanulták. Továbbá azon „vádnak“ címzett állításomat illetőleg, „mely szerint a rendfokozati táblázat csak arra szolgált, hogy ez bizonyos uracsok részéről ténykedv szerint kijá tszassék,“ ezt is addig kell fentartanom, mig a cáfolat szerzője az ellenkezőt nem képes bebizonyítani; midőn tehát ezen szívességre felkérném, vagyok bátor egyúttal feladatát könnyebbítendő, néhány segédeszközzel kezére járni, megjegyezvén, hogy azuracsok“ alatt értett kifejezésem, tetszés szerint az előléptettekre vagy azok pártfogóira is terjeszthető ki. Miután minden előléptetési szabályzatnak alapját csakis a rendfokozati táblázat képezheti, nekem is csak ez szolgálhat támpontul, s a régmúlt időben e téren történteket mellőzvén, kizárólag a múlt évi november havi előléptetéseket veszem irányadóul. — Ha tehát igen tisztelt szerző úr ezt velem teendi, és a múlt novemberben előléptettek névsorát a rendfokozati táblázattal összehasonlítja, ki nem kerülheti figyelmét, hogy míg a magas rangú tisztek előléptetése eltűrhető rendben történt, a főhadnagyokká előléptetett hadnagyoknál egy, korlátolt alattvalói felfogásomnál fogva, megfejthetetlen eljárás követtetett; még tehát szerző úr ezen eljárást illetőleg felvilágosítással nem szolgál, ismételve ki kell jelentenem, hogy ezt a protekczió rovatába kell hogy sorozzam. — Ami végre szerző úr cáfolatának zárpontját illeti, melyben azon állításomat, hogy: „ezen protekczió-osztás egy honvéd ezredes vétójával találkozik, gúnytárgyává óhajtaná tenni, meg kell jegyeznem, hogy az illető ezredes egyúttal miniszteri tanácsos is, és hogy épen a mi kormányrendszerünknél fogva, mely szerint a honvédelmi miniszter nem szentelhetvén magát kizárólag a honvéd ügynek, oly befolyással bír, hogy a protekczió hajhászok és protegálók törekvései ellen vétóját érvényesítheti. E pur si muove! Mutius Scaevola. 2.) Suum cuique! Számtalanszor ismételt tétel, hogy alkotmányos életünk újabb vívmányai közt az 1848-as törvény követelte felelős parlamenti kormány megvalósulásán kivül, aligha lépett életbe törvényes intézmény, mely a nemzet tudatára megnyugtatóbban hatott s jelenségében népszerűbb volna, mint a honvédség. A borús jövőbe tekintő, a nemzeti lét fenmaradásáért aggódó minden jó honpolgár oly fejleménynek tekinti azt, mely a ránk nézve életkérdéssé alakulható válságok közepette egyedül kínálkozik biztos támaszul. A nemzeti véderőnek oly alapját, kezdeményét üdvözli abban a hazai értelmiség, melyre, ha az események úgy kívánják, a közlelkesülés tömörülése a fenmaradás erős bástyáját lesz képes emelni, ha az 1848-49-ki események által felszínre hozott védelmi elemek iskolázott, katonailag rendszerezett nemzeti hadseregre támaszkodhatnak. Nem csoda tehát, ha ezen biztató reményekre csüggesztőleg hat minden oly adat, oly közlemény, mely azon tudatot képes ébreszteni a jobbak keblében, hogy a honvédintézményben a rossznak máris oly csirája ébredez, sőt ápoltatik, mely a hozzá kötött várakozásokat gúnynyá teszi. E lapok 5-ik számában „Protekczió — veniat regnum tuum“ jelmondatos czikben Mutius Scaevola álnevű közlő, oly színben állítja