A Honvéd, 1872 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1872-09-27 / 39. szám

Hatodik évfolyam. 39. szám. Pest, szeptember 27. 1872. ELSŐ MAGYAR KATONAI HETILAP. Előfizetési ár: Egy évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt.50. Előfizethetni a „Honvéd“ kiadóhivatalában Pesten (megyebiztér 9-ik sz.) hova a felszólamlások is intézendők. FELELŐS SZERKESZTŐ: A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez Pest, Terézváros, nagymezőutcza a szivatcza sarkán, intézendők. HIRDETÉSNEK ára Petit soronkint 10 kr. HALÁSZ KÁROLY. A szab. áll. honvédtisztek leköszönéséről. 1. Csaknem az összes hazai sajtó már ismételten tárgyalta a sz. á. honvédtisztek úgynevezett tömeges leköszönését, s a hibát rendesen a leköszönt egyénekben kereste. E sorok írójának volt alkalma részint bepillantani a honv. minisztériumnál benyújtott lemondásokhoz mellékelt s a lemondást indokoló okmányokba; részint pedig régi bajtársaktól, kiknek egész áldozatteljes múltjuk s három próbás hazafias jellemük elég biztosítékot nyújt szavahihetőségökre, nyilatkozatokat hallani, mik a hírlapi támadásokat a leköszönök nagy részét illetőleg alap és jogosultság nélkülieknek tüntetik fel. Nem szándékom itt az ellentétek feltüntetése czéljából a némely, különösen szenzácziókban handabandázó pesti aprócseprő német lapocskák által holmi „Hasenpanier“ s más efféle — az illető irkászok által gyakorlatból ismert — elnevezések alatt kibocsájtott czikkek ellen polémiát indítani, mert jól tudom, hogy azok nagyobb részt kávéházi pletykák eredményei, s többnyire oly hősök tollaiból erednek, kik egy üres tölténytáskával derekukon a világért sem mernének szivarra gyújtani, mert hát az az üres tölténytáska is . . . elsülhet. Sőt, hogy méltányos legyek, még az ő irányukban is, nem tenném szó tárgyává felszólalásaikat, ha azok nem lennének oly általánosságban tartva, melyek egy a nemzet minden pártbeli java által tisztelt testület leköszönt minden tagját belevonják megrovó tirádáik cháoszába; s ha csupán azon — állíthatom nagyon keveset — sújtanák, kiknek leköszönési okaik a hazafiság fóruma előtt el nem fogadhatók. De tartozunk a t. hazai nagy közönségnek, a mely gyakorta a lapok által hozott híreket, főleg ha azok a hihetőség mezébe öltöztetvék s a hazafias elszörnyüküdésre számítvák, a keserűség egy nemével hiszik el — annyival, hogy a honvédséget illető közleményeket esetenként legalább valódi igaz voltukra vezessük vissza. A leköszönési esetek a honvédségnél el nem tagadható tények, ott figurálnak rövid idő közökben a „B. P. Közlöny“ hivatalos rovatában. A lapok egy némelyike, kényelemszeretettel, sőt hazafiatlansággal vádolja az illetőket, kik hangzatos folyamodványokban kérték, sőt követelték multjuknál fogva a honvédtisztté való kinevezést, s midőn azt megnyerték, nagy büszkén öltvén fel az aranyos dolmányt, kardcsörtetve hordozták meg katonai dicső voltukat a váczi utcza kövezetén. Midőn azonban következett a behivatás s a hivatásukkal járó szolgálati terhek teljesítése, akkor polgári öltönyeikbe bújtak s lettek maródiak. Hát biz’ voltak ilyenek is; de ép a kivételek alkotják a szabályt. Ezek aztán nem maguk köszöntek le, hanem leköszöntettek, kezeikhez kapván az aut-aut okmányt. Hanem a leköszönök zömét egész más, jóakaratuk, ügybuzgalmak s hazafiuságukon kívül eső körülmények s kényszerítő okok indíták e lépésre. A m. k. honvédség szabadságolt állományú tisztikara három elemből áll: Régi honvédekből, a polgári állásból tisztekké kinevezettekből, s a honvédségben tisztekké előléptetett védkötelesekből. A régi honvédek egy része, mely a honvédség megalakulásakor szabadságolt állományba jelentkezett, többnyire oly, s nagyrészben családos egyénekből állott, kik az országos felhívásnak engedve, kineveztetésük esetére csakis áldozatokra lehettek készek, de semminemű előnyre nem számíthattak. Még az egyenruha csilláma sem csábíthatta őket, mert a férfikor teljében, vagy azon túl is egy húsz évvel előbb viselt katonai rangba búvás nem bírhat önérzetes emberekre egyéb csábbal, mint a haza hívásának való engedelmeskedés kötelessége csábjával; főleg akkor, midőn egykori alantosaik, kik különböző okokból jónak látták, s ezek közül sokan örömünkre — akár sorsuk által kényszerítve, akár akaratosan vagy számításból—felküzdeni magukat azon hadseregben, melylyel közel másfél évig szemközt állottak, most egykori fölebbvalóiknak parancsnokaivá lőnek. Ezen lényekkel szemben elnémul a hiúság vádja. (Folyt. köv.) Vágvölgyi levelek a katonai szellem ügyében. Jelen korunkban, hol a katonai szellem a különben áldásos, de épen állásunkra nézve gyakrabban tévesen értelmezett politikai újdonságok befolyása alatt általában csökken, nem leend talán hasztalan időpazarlás, ha e levelekben azon kitűnő és lelket emelő tulajdonságok lényegét, minden tudákos szövegezést szorgosan kerülve, katonai egyszerűséggel igyekszünk előtüntetni, melyek állásunk helyes felfogásához és ennek a korszellemmel összhangba hozhatásához elkerülhetetlenül szükségesek. Tekintve a tárgyalandó anyag kiváló szellemiségét, mely nemes indulatú szív által csak rövid említés után helyesebben és behatóbban érezhető, mint ennek hiányosságában ezt a legjobb toll is eszközölheti, előre is bocsánatot kérünk szíves olvasóinktól, ha fejtegetésünkben hiányosak maradnánk és, csak arra kérjük őket, hogy fogadják el azon nyilatkozatunkat, miszerint mi tapasztalatunk és lelkiismeretünk szerint a katonai szellem emelését és szilárdítását tartva szem előtt, igyekeztünk viszályteljes katonai életünk annyira különböző viszonyaiban a harczos becsületérzelmét fejtegetni, azon reményben, hogy ha társaink egy részének csak rég ismert dolgokat említünk is, más része azonban az általunk megpendített ügy felett gondolkozásra serkentve, sorainkban hasznosabb tényező leend, mintha mindezekről fogalom nélkül maradt volna.