A munkaadó, 1912 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1912-01-01 / 1. szám
tartással dolgozzék is az iparosság a maga működési körében, helyzete igazán nem javulhat meg addig, amíg le nem veszik kezeiről a békákat, melyeket szerencsétlenül megalkotott törvények vagy a megalkotni elmulasztott törvényekből származott jogbizonytalanság rakott azokra. Ezek a bilincsek bizony a kezeinken maradtak : újra elmúlt és ki tudja, hányadik már — anélkül, hogy valami változás történt volna az ipari kodifikáczió terén. Ez volt az egyik. És bár egymagában is elegendő lett volna a kedvező konjunktúra megbénítására, jött hozzá a másik, az adott helyzetben a nagyobb és károsabb. A kedvező konjunktúrát egyszerre ki akarta használni az ipar minden ellensége, pedig tudjuk, hogy a mi iparunknak és iparosságunknak csakis ellenségei vannak, de nincsenek barátai. Jöttek az anyagok termelőinek s elárusítóinak a karteljei, amelyek megdrágítottak mindent, talán még az iparosnak a levegőjét is, amit beszív. És jöttek a munkásszervezetek is, hogy belevágják szekerczésüket annak a terebélyfának a derekába, mely az idén nemcsak üdítő árnyékot, de gyümölcsöket is hozott számukra. Úgy akartak több gyümölcshöz jutni, hogy kidöntsék magát a fát, dőrén-balgán meg nem gondolva, hogy ha lehetetlenné teszik az ipart, egzisztencziájuk egyetlen biztosító tényezőjét veszítik el. A három év előtti nagy munkásharczok ismétlődtek meg. Az ipar minden ágazatában, de sehol se olyan hevesen, mint az építőipar terén. Sok munkaerőre van szüksége a munkaadónak, aki sok munka teljesítésének határidőhöz kötött elvégzésére vállalt kötelezettséget; most az ideje, hogy mellének szögezzék a hatalmi követelések fegyverét, biztosan kapitulálni fog. Ez volt a vezéreszme, mely az építőipar nagy sztrájkjaihoz vezetett a kollektív szerződések kierőszakolása érdekében. Pedig a kollektív szerződés olyan téma, amelyet rég vitatnak anélkül, hogy előnyeit vagy hátrányait tisztán és szabatosan meg lehetett volna állapítani s az ilyen kérdések erőszakolással meg nem oldhatók, legfeljebb ideig-óráig nem irigylendő győzelmet adhatnak az erőszakoskodóknak. Ideig-óráig csupán, de ez az ország nagyon sok helyen elegendő volt arra, hogy az építőiparost megfosszák az év várható kedvező eredményeitől. A szakszervezetek által harczba kergetett munkások egy része kéjelgett abban a dicsőségben, hogy megakasztotta hetekre is imitt-amott az építkezések tágas munkáját, de nagyon drága árát fogja megadni jövőre annak a dicsőségnek, mert az építtetők és az építésekhez anyagi eszközöket szolgáltató pénzintézetek immár nagy bizalmatlansággal néznek az olyan vállalkozók felé, melyekben a munkaerők megbízhatlansága, szakszervezetek örökös guerilla-háborúja kizár minden egészséges kombinácziót. Volt a históriában egy embernek nevezett szörnyeteg, aki arról hírhedt, hogy felgyújtotta a templomot. Ilyen nevezetességre tettek szert az idén a szakszervezetek, mikor csak azért, hogy farkastársaiknak, akiket ők ellenfelüknek tekintenek, a munkaadóknak kárt okozhassanak, magát az építőipari konjunktúra templomát perzselték fel. Lelkük rajta, ha van ilyenhez lelkük és viseljék a felelősséget — ha bírják — azért, amit cselekedtek... A mérleg azonban nemcsak arra való, hogy rideg számokat feljegyezvén, megállapítsa a pluszt és a mínuszt és eredményeket rögzítsen. De arra inkább, hogy latoljuk az eredményeket és kutassuk az okokat, melyek arra vezettek. Ennek a kutatásnak a nyomán rá kell jönnünk arra, hogy amennyiben a munkaadóiparosok évi mérlege kedvezőtlen eredmény létrejötte körül mi magunk volnánk érdekelve, hibásak voltunk mi magunk nem csekély mértékben. Látnia kellett ez évben mindannak, aki csak látni tudott és akart, hogy az ipar és iparosmunkaadók ellenségei csakis az erőik bizonyos — természetes vagy természetellenes — tömörülése révén érhették el egységes vagy egységtelen győzelmeiket. És elsősorban azoknak, akik a munkaadók ellen minden oldalról indított harczokban gyengéknek bizonyultak, kell vagy legalább is kellene látniok, hogy gyengeségüket csupán egyetlen egy körülmény idézte elő. Mindezeknek ellenünk irányuló tömörülésével nem tudták vagy nem akarták szembe állítani a maguk erős, szoros tömörülését. Azt a tömörülést, amelyben négy évvel ezelőtt győztek, de amelynek a hatalmas, imponáló erősségét nem egy helyen a közönyösség, az elernyedés gyöngítette el a béke napjaiban. Azt a tömörülést, amely nélkül a munkaadók soha sem lesznek képesek megállani a helyüket, hiszen szervezett ellenségek támadásait csakis a magunk minden egyes harczosának imponáló szervezete verheti vissza. Az év krónikája bizonyítja, hogy azoknak a városoknak az építőiparosait, akiknek a szövetsége jól kiépítve maradt, akik a szövetségben keresték boldogulásuk biztosítékait, nem sikerült legyőzni. Budapest, Nagyvárad, Győr, Arad, Debreczen és sok más nagyváros építőiparosai részben sztrájkok nélkül, részben erős hatóságilag bejelentett = kőmives, ács és sztrájkok diadalmas legyőzésével fejezték be az évet. Ugyanez következett volna be azokon a helyeken is, ahol a munkaadók — kishitüek, szétzórtak és csak maguknak élők voltak. Vonjuk le tehát a jól indult és rosszul végződött esztendő mérlegéből a tanulságot Csak az erős munkaadói szervezet jegyében állhatja meg helyét a magyar építőipari munkaadók serege az ellene irányuló támadások hullámcsapásai közepette. A szervezet megvan , aminek a keretei mindenütt készek; az egész hatalmas leszmihelyt az egyesek beolvadnak, hogy egy mindnyájáért és mindnyájan egyért képes legyen erkölcsi és anyagi javainkat védelmezni. Ne legyen a következő évben olyan egyes, aki elvonja magát az összesség támogatásától. Mert ezzel nemcsak bűnt követ el önmaga ellen — ahogy az év példája sok helyen bebizonyította — de vétkezik azon kartársak ellen, akiket az egyesek gyengesége és lemondása foszt meg a győzelem lehetőségétől. Abban a reményben, hogy a példákon való okulás nyomán a ránk virradó uj esztendőben ilyenek többé nem lesznek, várjuk és reméljük azt a boldog uj évet, mely után oly régóta epedünk se,melynek bekövetkeztére annyira rászolgáltunk. Edii Illés László: Mi a kő? Marokkó kell? A nemzetköziség szállhatott a fejébe Vailant franczia szocziálistának, ki a marokkói franczia-német egyességnek kamara,tárgyalásánál egy uj ötleteit vetett föl. Mert ötlet, az van szocziálsta vezéreknél minden perczben ötlenek egyet, de nem ebből élnek, hanem a szinekurákból s az «elvtárs, fizesd pártadódat»-ból. Ez a franczia ötletmester, aki a hosszú beszédekben rövid gondolatokat szokott közrebocsájtani, azt javasolta, hogy Marokkó ne legyen franczia, hanem «internaczionalizálják». Szórólszóra így : internaczionalizálják. De mi lesz a benszülött lakosok bőrével ? Az fekete marad s a bevándorlottaké fehér. Hisz ez különbséget jelentene. Nem kell megijedni ? Nem marad fekete, nem marad bőre. Mert azt lehúzzák — majd, ha ők lesznek az urak Marokkóban — a vezérek. Ilyen lenne az az «internaczionalizálás.»____________(Q) Fáj neki a fajtája. Az ördög tudja, hogy Magyarországon kívül hol van «nemzetközi» ember. Ausztriában nincs, mert ott a reichsratban felállott egy szocziáldemokrata képviselő, s az osztrák kormányt rá akarta bírni, hogy a porosz kormánynál emeljen szót. Mégpedig azért, hogy a «lengyel munkásság ellen irányuló rendkívüli intézkedéseket szüntesse meg.» Ezt egy lengyel szocziáldemokra képviselő indítványozta a deczember 14-iki ülésen. Nem «a» munkásságért, hanem a «lengyel» munkásságért emelt szót. Fáj neki a fajtája, pedig nincs olyan hazája, amit megtagadhatna. Mert Lengyelország nincs, s a szocziáldemokrata mégis lengyel. Magyarország van s a szocziáldemokrata vezér elég hitvány nemzetközi. (Q) MACHÓ JÓZSEF építész és építőmester = Tájékoztató könyv díjtalanul I = építőmesteri tanfolyama BUDAPEST, VII. KERÜLET, THÖKÖLY ÚT 46. SZ.