A Nép, 1925. január (7. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-01 / 1. szám
1925 január, csütörtök A Híll» Szilveszteri harangküldöttség írta Lisznyai Egon Halljátok a búsan kongó öreg harangok panaszos ritmusait? Fájdalommal és szomorúsággal , telített tiszta hangjuk hosszú évek óta egyazon érzelmet ébreszt bennünk, az elmúlás felé közeledő halandókban. Figyeljetek! Hallgassátok a harangok szívhez szóló szavát; küldöttségük mindnyájunknak szól. * * * Szilveszter éjjele van. A teli hold világánál hótakaró alatt pihennek a mezők és szántóföldek. Mélázva kinyitom, zsalugáteros ablakom, kitekintek a csend romantikus birodalmára s gyönyörködöm a távoli haranglábból messze csengő haranghús hangjában. E hangulatos éjszakában, a múlt és a jövő év ütközőpontján, elmerülök a múltban, megelevenedik ifjúkorom , életemnek minden kiemelkedő kellemes vagy kellemtlen mozzanata körülöveznek régi barátaim, s mindezen emlékkel együtt készülöm átlépni az Új év küszöbét. Így bolyong gondolatom a képzelet és vízió birodalmának kuszált útjain, amikor az előbbi harangméltóságteljes zenéjét megzavarja a halálharang vékony hangja. Midőn kíváncsi tekintetemet a kopott haranglábra vetem, a távol szürke ködéből kiemelkedve látom a harangozókat, három öröklényben lesértő, átszellemült, látszólag ismeretlen alakot. óh várjatok! — kiáltom feléjük s mondjátok meg nekem, hogy kik vagytok, honnan jöttetek, mit akartok! A csendes éjszakában szellő szárnyakon száguldott szavam a mezőkön keresztül, amelyet először a halálharang kötelét húzó alak hallott meg. Szomorúan tekintett felém, majd így felelt: „Későn jön már kiadásod! Míg veled, míg veletek voltam, nem vettél, nem vettetek észre nem láttál, nem láttatok meg engem. Pedig nálad is érdeklődtem jó tetteid, nemes gondolkodásod, önmegtagadásod, áldozatkészséged után, de te nem figyeltél, s kérdezősködésemre legtöbb embertársaiddal egyetemben hallgatással feleltél. Úgy kell aratnod, amint vetettél. Hallgasd! harangom kongása a fájdalom könyvijeivel van telítve, s ez a szívet tépő hang süket fületeknek szól, hogy az utolsó órában jobb belátásra bírjon titeket, embereket“. A szomorúan csallőtt harangozó, miután röviden ecsetelte lelkifájdalmát, eltűnt a szürke ködben s a jeladása is elhalt. Ő magával ragadta az évek hosszú sorát, eltűnt a soha vissza nem térő alkalmakkal, a meg nem történt szívességekkel, az elmulasztott emberi kötelességekkel, a múló szerelmek öleléseivel. Mindent magával ragadott s letűnt az elérhető láthatárról. A Múlt volt, amely mindörökre eltávozott. Azután a második alak fordult csalfa mosollyal felém. Harangjának zenéje lágyan és édeskésen hangzott. Szava szeretetteljes és szerény volt. „Én vagyok a jövő. Sok halandónak legnagyobb átka és szerencsétlensége. Hiába rémisztgetik magukat néha azzal, hogy harangom kötele veszedelmesen vékony, minden percben elszakadhat s így nem hallhatják meg szavát. Harangom kongása mégis elhallatszik mindenhová és bizony e kongás visszhangja sokakat megront. Őszintén figyelmeztetlek benneteket arra, hogy ne hallgassatok, ne higgyetek nekem. Hunyjátok be káprázó szemeteket csalfa ígéreteim előtt; sokkal inkább igyekezzetek jóvátenni mindazt, amit a múltban elmulasztottatok. Szakítsatok, hintsetek lábaitok alá tüskenélküli virágot, és értsétek meg, higgyjétek el, hogy ez órában beszélt veletes és adott nektek igaz tanácsot az élet kertjének Messiása, a Jövő.“ Amíg merengve ebordolkodtam ” Halljátok léptem ... Halljátok lépteim bús csíki hegyek? — A Tisza partról hozzátok megyek. Kemény az út, fagyos, feltörilábam, De megyek, megyek az éjszakában. A hold se kísér, csillag se világít, Sorvasztó vágyam vezet, irányít Társtalan, csöndben, mint visszatért Éjfélre a Hargitához érek. És megpihenek a zuzmarás párnán, Szememre simul álom-szivárvány. És álmodom és az álmoknak során Virágok nyílnak szivem bársonyán. Mi, Csaba fiai. .. (Székely országból] Lehajtott kövei, úgy köszöntjük a [keresztét István király minket is megkeresztelt Hazánk mostan sziklás gyönyörűbércek, De őspusztánkért lelkünk néha vérzett. S Nyugagatért is, hol volt sok cifra ,holmi! Hány városra tört rá a hűn rabolni: Szivünk ezerszer is bánatra indít Mégis felemlegetjük ezt ma, mindig.Mert van ma is orv, kapzsi, álnok, Aki reánk szeretne vetni jármot. De jaj nekik, kik ellenünk kiállnak: [Tarunk a régi, megmaradt » ' . [vogánynak! seknek, elhárítsd a becstelenségek megismétlődését, szilárdan kitarts elveid mellett, védelmezd barátaid, a magad érdekét, annyi jót cselekedj, amennyit képességeid megengednek és zabolázva tartsd az emberi lényben lappangó, mindig kitörni szándékozó állatias hajlamokat. Megkívánom azonban, hogy hálából, az elmúlt nap egészségéért, sikeréért, kellemességeiért és üdvéért minden este égfelé emelt kézzel mondj köszönetet. A vízió megszűnt. Nyugati felhők mögött eltűnt az ezüst hold, magával vive — a feledésben vigasztalást nyújtva — az elmúlt év keservét, bánatát és a küzdelmes élet sikertelen fáradozásait; szintúgy irgalmas ítélőszéke elé viszi az elkövetett — emberi gyarlóságból eredő — bűnöket, hibákatés tévedéseket. Keleten láthatóan pickad már, szerényen, alig észrevehetően lopódizott elő a sötét éjszakából az új év első hajnala. Megérkezett az eddigi évsorozat folytatása, az évek könyvének, melynek mindannyian többékevésbbé írói vagyunk — egy új, tiszta lapja, amelyre mindannyian feljegyzünk valamit. — És a harangok hangja örömmel üdvözli az új év* megérkezését. Hallottátok? Halljátok? A küldöttség nektek szólt, értetek érkezett! [lélek (Szeged) Csergő Gábor Mihály László képzeletbeli hallottak felett, a beszélő alak körrajza elmosódott s lassan kint eltűnt a jövő ködében. * * Végül az egyetlen megmaradt alak fordította felém fénnyel övezett fejét. Szemei soha eddig nem látott vibráló fénnyel kápráztatták szemeimet. Felemelte mindkét kezét s nagy erővel meghúzta harangjának vékony aranykötelét. A harangcsengő éles hangon megkondult s hangja a szunnyadó szántóföldek, csendes falak, nyüzsgő városok, háborgó tengerek, kietlen tájak felett aFöldgömb minden részére elju.a tott. U.i reményekkel és új vágyakkal teljesen derengett az újév hajnala. Most, most most! — kongta ,a harang és a harangozó szívesen adott kiegészítést, felvilágosítást: — Ha magad mellé fogadsz, ha méltó vagy igaz barátságomra, ha kísérőd leszek, én vagyok a JELEN. Beláthatatlanok azok az utak, amelyeket én hasziossá, elérhetővé teszek számodra, na észszerűen használsz engem. — Helyesen gondolkodjál, nagylelkűen beszélj s ennek megfelelően emberiesen, jól cselekedj! Mindég adok alkalmat, hogy ellentállj a gonosz utálatos kísérté MÉKSZEREK, ezüsttárgyak és precíziós sveril órák legolcsóbban | ROSSLER GYULA életnél kaphatók |___________ÜN61 út 3. 8., Calvin terasil s vaKARTs írtam én magam az salyát kezemmel GORE GÁBOR BÍRÓ ÚR • 11 • VAGYIS A ZUTOLO KÖNYVEM, MER A KUTYA IS MÖGBÁNNYA HA 9TZET KÖJKEZIK, DE A GUMINIZMUST MÖG KÖLLETTT ÍRNOM (MÖG A ZOLÁJOKAT) A Kátsa betsülete oszt így állott végképpen bejre, hogy egy délután ott beszélgetek a zispány úrnál a kapu előtt, oszt láttyuk ám a Kátsa rossz taligáját ahogy a vak ló huzza. A taligán ül a Kátsa meg a Latzi fija, ötnem,a fijamat vüszöm ön fsak szycsa, hanem pipát, szurkalét viseli a városba. v. Avvalmutat egy tsomó pélpaszurkálót, hogy aszondi tessenek vonni, hát a zispány úr vösz is, ogzptodaggya a gyereknek a hatost. A gyerek mivelhogy meszteleny vót, nem tanált na ás zsebet '*-?ká, száját. Hát ahogy beszélget az ispány ur a Kutsával eggyet nyög a gyerek, oszt aszondi apám lenyeltem a hatost. i. — Ejnye aszondi a zispány hát most még ötzör meg köll-é fizetni a szarkáiét. — Mér köllene aszondi a Kátsa hiszen nem veszett el. Hát hogy ijen bötsületre tért, azaz fogattam vissza a kegyelnembe. Mejhez hasonló lyukat kívánok Göre Gábor bíró ur, esztendős purgyé. Kérdi a zispány ur tűl, hogy aszondi hova viszed a faludat?" Aszondi a hátsa (A NÉP vasárnapi számában folytatjuk.)