A Nép, 1925. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-01 / 1. szám

1925 január­­, csütörtök A Hí­ll» Szilveszteri harangküldöttség írta Lisznyai Egon Halljátok a búsan kongó öreg ha­rangok panaszos ritmusait? Fájda­lommal és szomorúsággal , telített tiszta hangjuk hosszú évek óta egy­azon érzelmet ébreszt bennünk, az elmúlás felé közeledő halandókban. Figyeljetek! Hallgassátok a haran­gok szívhez szóló szavát; küldött­ségük mindnyájunknak szól. * * * Szilveszter éjjele van. A teli hold világánál hótakaró alatt pihennek a mezők és szántóföldek. Mélázva kinyitom, zsalugáteros ablakom, ki­tekintek a csend romantikus biro­dalmára s gyönyörködöm a távoli haranglábból messze csengő harang­­hús hangjában. E hangulatos éjsza­kában, a múlt és a jövő év ütköző­pontján, elmerülök a múltban, meg­elevenedik ifjúkorom­ , életemnek minden kiemelkedő kellemes vagy kel­lemtlen mozzanata körülöveznek régi barátaim, s mindezen emlékkel együtt készülöm átlépni az Új év küszöbét. Így bolyong gondolatom a kép­zelet és vízió birodalmának kuszált útjain, amikor az előbbi harang­­méltóságteljes zenéjét megzavarja a halálharang vékony hangja. Midőn kíváncsi tekintetemet a kopott haranglábra vetem, a távol szü­rke ködéből kiemelkedve látom a harangozókat, három öröklényben lesértő, átszellemült, látszólag isme­retlen alakot. óh várjatok! — kiáltom feléjük s mondjátok meg nekem, hogy kik vagytok, honnan jöttetek, mit akar­tok! A csendes éjszakában szellő szár­nyakon száguldott szavam a mező­kön keresztül, amelyet először a ha­­lálharang kötelét húzó alak hallott meg. Szomorúan tekintett felém, majd így felelt: „Későn jön már kiadásod! Míg veled, míg veletek voltam, nem vet­tél, nem vettetek észre nem láttál, nem láttatok meg engem. Pedig ná­lad is érdeklődtem jó tetteid, ne­mes gondolkodásod, önmegtagadá­­sod, áldozatkészséged után, de te nem figyeltél, s kérdezősködésemre legtöbb embertársaiddal egyetemben hallgatással feleltél. Úgy kell arat­nod, amint vetettél. Hallgasd! ha­rangom kongása a fájdalom köny­vi­jeive­l van telítve, s ez a szívet tépő hang süket fületeknek szól, hogy az utolsó órában jobb belátásra bírjon titeket, embereket“. A szomorúan csal­lőtt harangozó, miután röviden ecsetelte lelkifájdal­mát, eltűnt a szürke ködben s a jel­adása is elhalt. Ő magával ragadta az évek hosszú sorát, eltűnt a soha vissza nem térő alkalmakkal, a meg nem történt szívességekkel, az elmulasztott emberi kötelességek­kel, a múló szerelmek öleléseivel. Mindent magával ragadott s letűnt az elérhető láthatárról. A Múlt volt, amely mindörökre eltávozott. Azután a második alak fordult csalfa mosollyal felém. Harangjá­nak zenéje lágyan és édeskésen hangzott. Szava szeretetteljes és szerény volt. „Én vagyok a jövő. Sok halan­­dó­nak legnagyobb átka és szeren­csétlensége. Hiába rémisztgetik ma­gukat néha azzal, hogy harangom kötele veszedelmesen vékony, min­den percben elszakadhat s így nem hallhatják meg szavát. Harangom kongása mégis elhallatszik minden­hová és bizony e kongás visszhang­ja sokakat megront. Őszintén figyel­meztetlek benneteket arra, hogy ne hallgassatok, ne higgyetek nekem. Hunyjátok be káprázó szemeteket csalfa ígéreteim előtt; sokkal in­kább igyekezzetek jóvátenni mind­azt, amit a múltban elmulasztotta­tok. Szakítsatok, hintsetek lábaitok alá tü­skenélküli virágot, és értsétek meg, higgyjétek el, hogy ez órában beszélt veletes és adott nektek igaz tanácsot az élet kertjének Messiása, a Jövő.“ Amíg merengve eb­­ordolkodtam ” Halljátok léptem ... Halljátok lépteim bús csíki hegyek? — A Tisza partról hozzátok megyek. Kemény az út, fagyos, feltöri­­lábam, De megyek, megyek az éjszakában. A hold se kísér, csillag se világít, Sorvasztó vágyam vezet, irányít Társtalan, csöndben, mint visszatért Éjfélre a Hargitához érek. És megpihenek a zuzmarás párnán, Szememre simul álom-szivárvány. És álmodom és az álmoknak során Virágok nyílnak szivem bársonyán. Mi, Csaba fiai. .. (Székely országból] Lehajtott kövei, úgy köszöntjük a [keresztét István király minket is megkeresztelt Hazánk mostan sziklás gyönyörű­­bércek, De őspusztánkért lelkünk néha vérzett. S Nyugagatért is, hol volt sok cifra ,holmi! Hány városra tört rá a hűn rabolni: Szivünk ezerszer is bánatra indít Mégis felemlegetjük ezt ma, mindig.­­Mert van ma is orv, kapzsi, álnok, Aki reánk szeretne vetni jármot. De jaj nekik, kik ellenünk kiállnak: [Tarunk a régi, megmaradt » ' . [vogánynak! seknek, elhárítsd a becstelenségek megismétlődését, szilárdan kitarts elveid mellett, védelmezd barátaid, a magad érdekét, annyi jót csele­kedj, amennyit képességeid meg­engednek és zabolázva tartsd az em­beri lényben lappangó, mindig ki­törni szándékozó állatias hajlamo­kat. Megkívánom azonban,­­ hogy hálából, az elmúlt nap egészségéért, sikeréért, kellemességeiért és üd­véért minden este égfelé emelt kéz­zel mondj köszönetet. A vízió megszűnt. Nyugati felhők mögött eltűnt az ezüst hold, magá­­val vive — a feledésben vigasztalást nyújtva — az elmúlt év keservét, bánatát és a küzdelmes élet sikerte­len fáradozásait; szintúgy irgalmas ítélőszéke elé viszi az elkövetett — emberi gyarlóságból eredő — bűnö­ket, hibákat­­és tévedéseket. Keleten láthatóan pic­kad már­, szerényen, alig észrevehetően lopó­di­zott elő a sötét éjszakából az új év első hajnala. Megérkezett az eddigi évsorozat folytatása, az évek köny­vének, melynek mindannyian többé­k­e­vésbbé írói vagyunk — egy új, tiszta lapja, amelyre mindannyian feljegyzünk valamit. — És a haran­gok hangja örömmel üdvözli az új év* megérkezését. Hallottátok? Halljátok? A kül­döttség nektek szólt, értetek érke­zett! [lélek (Szeged) Csergő Gábor Mihály László képzeletbeli hallottak felett, a be­szélő alak körrajza elmosódott s lassan kint eltűnt a jövő ködében. * * Végül az egyetlen megmaradt alak fordította felém fénnyel öve­zett fejét. Szemei soha eddig nem látott vibráló fénnyel kápráztatták szemeimet. Felemelte mindkét kezét s nagy erővel meghúzta harangjá­nak vékony aranykötelét. A harang­csengő éles hangon megkondult s hangja a szunnyadó szántóföldek, csendes falak, nyüzsgő városok, há­borgó tengerek,­ kietlen tájak felett a­­Földgömb minden részére elju­.­a tott. U.i reményekkel és új vágyak­kal teljesen derengett az újév haj­­nala. Most, most most! — kongta ,a ha­rang és a harangozó szívesen adott kiegészítést, felvilágosítást: — Ha magad mellé fogadsz, ha méltó vagy igaz barátságomra, ha kísérőd leszek, én vagyok a JELEN. Beláthatatlanok azok az­ utak, ame­lyeket én hasziossá, elérhetővé te­szek számodra, na észszerűen hasz­nálsz engem. — Helyesen gondol­kodjál, nagylelkűen beszélj s ennek megfelelően emberiesen, jól csele­kedj! Mindég adok alkalmat, hogy ellentállj a gonosz utálatos kísérté­ MÉKSZEREK, ezüsttárgyak és precíziós sveril órák legolcsóbban | ROSSLER GYULA életnél kaphatók |___________ÜN­61 út 3. 8­., Calvin terasil s vaKARTs írtam én magam az salyát kezemmel GORE GÁBOR BÍRÓ ÚR • 11 • VAGYIS A ZUTOLO KÖNYVEM, MER A KUTYA IS MÖGBÁNNYA HA 9­TZET KÖJKEZIK, DE A GUMINIZMUST MÖG KÖLLE­­T­TT ÍRNOM (MÖG A ZOLÁJOKAT) A Kátsa betsülete oszt így állott végképpen bejre, hogy egy délután ott beszélgetek a zispány úrnál a kapu előtt, oszt láttyuk ám a Kátsa rossz taligáját ahogy a­ vak ló huzza. A taligán ül a Kátsa meg a Latzi fija, öt­­nem,a fijamat vüszöm ön fsak szycsa, hanem pipát, szurkalét viseli a városba. v. Avval­­mutat egy tsomó pélpaszurkálót, hogy aszondi tessenek vonni, hát a zispány úr vösz is, ogzptodaggya a gyereknek a hatost. A gyerek miv­elhogy meszteleny vót, nem tanált na ás zsebet '*-?k­á, száját. Hát ahogy beszélget az ispány ur a Ku­tsával eggyet nyög a gyerek, oszt aszondi apám lenyeltem a hatost. i. — Ejnye aszondi a zispány hát most m­ég ö­tzör meg köll-é fizetni a szarkáiét. — Mér köllene aszondi a Kátsa hiszen nem veszett el. Hát hogy ijen bötsületre tért, azaz fogattam vissza a kegyelnem­be. Mejhez hasonló lyukat kívánok Göre Gábor bíró ur, esztendős purgyé. Kérdi a zispány ur tűl, hogy aszondi hova viszed a faludat?" Aszondi a hátsa (A NÉP vasárnapi számában folytatjuk.)

Next