A Népbarát, 1865 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1865-05-28 / 22. szám
lyal említetnek. A név már előre mutató, hogy mi szándék van némely körben, s e szándékra nincsen más felelet, mint épen a szánalom. Azt hisszük, igen megértettük, hogy Deák miért hivatkozott a fejedelemre? Oda hivatkozott, hova a főkérdés tartozik, s akinek velünk közös érdekéről van szó, és ez érdek oly magas, mely kizár minden hivatali számítást. Deák nem állt meg közbeneső személyeknél, kik eddig jogainkat a lomtárba kívánták lökni, s épen ezzel azt czélozta, hogy azon közbeneső személyektől semmit sem várhatunk. Ez elég világos. Most már méltán mondjuk legfontosabbnak a személyi kérdést, hogy kik fogják a fejedelemnek gondolatait képviselni ? Első rendű államférfiakat megillető szerep ez; mert akik a fejedelmet fogják képviselni, múltjukkal kettőt kell bizonyítaniok, hogy nemzetet és fejedelmet egyenlő hűséggel szolgálnak, mert e kettőnek érdeke együttes, és a kölcsönös kielégítés lehet csak a biztos jövendőnek alapja. Azt is jól tudjuk, hogy a szentélyekben le van téve azon csudás erő, mely valamit lehetővé vagy lehetetlenné tesz.Csak józanon gondolhatjuk azt, hogy a választandó személyiségeknek egyik elmellőzhetlen főkelléke az legyen, hogy személyiségük a kérdést már a bekezdés előtt ne koczkáztassa. Vas Gereben. A JÖVENDŐ. Minden résznak van jó oldala, igy az 1861-ik évi gyümölcstelen politikának is, midőn Bécsben és Pesten egyaránt nem ismerték a valódi helyzetet, -- fönnt egy pár újdonsült politikus azt hitte, hogy Bach után nekünk a jog helyett kegyelem is jó; -talant pedig azt hitték sokan, hogy nem az észre kell hallgatni, hanem a szilaj szenvedélyre. Magyarországnak jövendője kettőnek kezében van, a fejedelem- és Deák Ferenczében. Félre a szenvedélyekkel, de még inkább félre a hiúsággal, mely talán olcsó nagy szavakkal még olcsóbb dicsőséget akarna kicsikarni a karzatoktól ; eleget szenvedtünk, bízzuk a megmentést Deákra. Már 1861-ben tapasztalhattuk, hogy a hazafiaskodásban való hiúság a legönzőbb szörnyeteg, mely mint a mesebeli sárkány, minden nap a legszebb szüzet akarja fölfalni. A ki Deáknál többet követel, az többé nem politikus , hanem olyan falánk, ki egy perczig sem akar a hazának ingyen szolgálni , hanem a mint elkiáltotta a nagy szót, mely a heves vért lángra képes lobbantani, s azonnal kívánja a tapsot, az éljent, a magasztaltatást. Az egyéni éhes hiúság tehát nem vár az időre, hogy majd az adjon igazat, s ha valóban igaza volt a túlbuzgónak , majd csak a bekövetkezett jónak teljesülése után nyerjen jutalmat. A hiú mindjárt akarja a tapsot, s ha később bebizonyul, hogy ártott, neki ahhoz semmi köze. Deák megmondta mindazt, mihez jogunk van. Ezt bölcsen alaposan és nyugalommal mondá meg. Mit ér tehát nekünk egyeseknek szenvedélye? Legfölebb azt, hogy négy év múlva megtanultuk, hogy szenvedélyéyel mire sem megyünk. Isten neki, ha a nemzetekre is ki van szabva a tapasztalatnak leczkéje, ezt most megtanulhattuk azon haszonért, hogy elérkezendő időben intézkedjünk. Nagy megnyugvásunkra szolgál a vidékről érkező tudósításoknak iránya, mely oda czéloz , hogy Deák körül csoportosuljunk. Ha az ő előrelátó mérséklete nem menthet meg, úgy a tulság semmi esetre sem. R. A BÉCSI LAPOK SZEMLÉJE. A „N. Fr. Presse“ szerdai számában kigyótbékát kiált a magyarokra. Csütörtökön már a kifejezésekre nézve mérséklettebb, de annál több tanulságul szolgálható czikket hoz, melynek vége így hangzik: „Semmi sincs tőlünk távolabb, és semmiféle szemrehányás nem volna irányunkban igazságtalanabb, mintha vádoltatnánk, hogy a közeledő kiegyenlítés művét Magyarországban csak egy szavunkkal is megháborítani szándékoznánk. Ez nem célunk , hanem bizonyos rosz helyen alkalmazott sentimentalismus azért nem feledteti el velünk a komoly politikai érdekeket. Tiszteljük a lojalitást, mely Magyarország fővárosában a Császár megjelenésekor nyilvánuland, de a puszta „éljen“ kiáltozás még nem elég arra, hogy a két alkotmány közötti ellentétet megoldja. „Mi történnék, ha hódolnánk az angol törvénynek , s az alkotmányos monarchia nem hagyná el a fővárost a nélkül, hogy egyszersmind őt egyik felelős minisztere is kövesse ? Mi történnék, ha például épen Schmerling úrnak jutna a szerencse őfelsége kíséretéhez csatlakozhatni. Várjon a magyarok Schmerling urat is éjen-riadásokkal fogadnák ? Bizonyára nem, így tehát (tudniillik ha Schmerling urat nem szándékoznak Pesten megéljenezni) a magyarok ábránduljanak ki minden fictioból, s végtére legyenek tisztában azzal , hogy ma már az alkotmányos lét újra megszerzése nem puszta kegyelmi tény, mint például az Akadémiára adott ajándék, hanem a politikai transactiók eredménye, mikben az osztrák birodalmi alkotmánynak nem jut csekélyebb szerep , mint az öröklött magyar alkotmánynak. „A magyarok tudják meg, hogy a király személyében, aki fővárosukba jő, szükségkép az osztrák alkotmányos császárt is üdvözlik, aki a birodalom és az alkotmány oszthatlanságát legmagasabb formában képviseli.“ — A Reichsrath ülésszakának közelgő befejezése és a horvát országgyűlés. A „Botschafter“ írja: „A forró nyár közeledik, s a Reichsrath ülésszaka is végéhez közeledik. Mint halljuk, valósul a horvát lapok azon tudósítása, hogy a horvát országgyűlés július 17-re összehivatik, s a meghívó levelek kibocsátása a legközelebbi időben megtörténik. Ezen tényből következtetést vonhatunk a Reichsrath ülésezéseinek végére. Mert a kormány ragaszkodván azon határozatához , hogy a birodalom keleti részeinek országgyűlését a teljes Reichsrathtal egyidejűleg nem fogja tartani, látható , hogy a Reichsratlnnak még júl. 17-ke előtt be kell fejezni teendőit. „Nem hiszszük, hogy ezen terminus praeclusive valakit meglephet, miután akkorára a Reichsrath már tovább ült együtt két hónappal. A képviselő testek ülésszakának ily hosszaiba terjedése másutt sem szokásos, hát még Ausztriában, a hol a teljes után a szűkebb Reichsrath, s azután a tartományi gyűlés következik?“ — Az úgynevezett szabadelvű programmról. A „N. fr. Presse“ a többi közt Írja : A kiegyenlítési programm, melyet a „Debatte“ hozott, akár a conserva-